Amikor a fejembe vettem, hogy nézzünk rá a leányzóra, még fel sem merült bennem, hogy ez mennyire körülményes lesz. És persze ki miatt? Hát persze, hogy miattam! Szégyen, de semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy piciként vörös göndör fürtjei voltak és hogy a lábai közt nem fityeget semmi. Na meg a nevét, ami még Luna adott neki, miután se szó se beszéd ott hagyott vele. Tizenévesen! Mondjuk így belegondolva más sem cselekedhetett volna jobban, maximum annyiban, hogy nem kapkodott volna annyira, hogy még egy nyavalyás levelet se hagyjon mellette. Bár papír és toll hiányában nehéz is lett volna. Na mindegy, Lambert előtt is elég szarul éreztem magam miatta, de legalább napjaim nagy részében lefoglalt, hogy kiderítsem ezeket, na meg, hogy pontosan melyik árvaház ajtaja elé tettem le. Hoppácska! Rég volt, és azóta fene tudja nem e költöztek odébb stb. De úgy két hétre rá, hogy Travis kéglijét jól helyben hagytuk, aztán kitakarítottuk, sikerült némi infót összekaparnom róla. Mehetett volna ez prímán is, kb. fél óra alatt, de ugye valaki nem bírt a seggén maradni, és elvette tőlem a cirkuszom és az alvilági címem is.
Biztos kurva fárasztó lehettem, hogy Lambert hullaként esett az ágyba a munka után, én meg még órákig azzal tartottam ébren, hogy miket tudtam meg róla. Még egy homályos, fekete-fehér képet is sikerült szereznem róla...
- ...ám mint kiderült, ahol addig volt már nincs. Azaz áthelyezték egy másik otthonba, mert... tököm tudja, az indok nem tűnt fontosnak, ellenben a másik otthon címe. - magyaráztam Lambnek, mint egy kibaszott Sherlock, aki most rakja össze a megszerzett bizonyítékokat. Ráadásul mindezt egy az otthonhoz közeli kávézóban, mert nyugodt, de közeli hely kellett, hogy még egyszer átbeszéljük a dolgokat, és persze, hogy csak úgy poénból még emeljünk a vérnyomásomon, ha még nem stresszelném szét magam így is emiatt. Igyekeztem kerülni a bajt, hogy ne egy lila monoklival kelljen megjelennünk az ajtóban, ami bár nem volt könnyű, sikerült. Azt hogy mindenhol máshol azért akad ez is, az is, már mellékes. A ruha takarja, meg különben sem mind verekedés nyoma... az ágyban is elég brutálisan szokásunk nyomni a dolgot.
- Szóval, úgy terveztem, hogy szépen odamegyünk, mint érdeklődők és valahogy felé tereljük a témát. Aztán megkeressük, megismerkedünk, kipuhatoljuk, hogy hogy érzi magát, volna e szüksége valamire és ott eldöntjük, hogy A,... - mutattam egyikkel másik mutatóujjamra, hogy soroljam a lehetőségeket, csak közben meghozták a rendelésünk, mert bár nekem nem volt ellenemre, egy időben rászoktam az ilyen kajákra, tudom, hogy Lambert valószínűleg szívesebben ülne egy kocsmában és inkább a korsós rendelésekért van oda. Vagy még azokért se, mert nem vagyunk mi olyan burzsujok, hogy tálcákon vonszolják ide seggüket a dolgozók egy kis piával, aztán még adj is nekik borravalót.
- Köszi, köszönjük... - bólogattam sűrűeket, ahogy elém pakolták a gofrikat, és a mellé megszokásból rendelt csokis shaket. De ígérem Lamb jelenlétének nyomása alatt, hamar sutba dobom ezen szokásaim. - Szóval, A, megszerezzük neki, ami kell. Vagy B, ha kiderül, hogy rosszul bánnak vele, esetleg gyanúsan nagy a hasa, akkor elvisszük onnan. Hogy mi lesz aztán az úticél az majd eldől, mert vagy babakaparó klinika vagy haza. - sorolgattam a lehetőségeket, annak, ellenére, hogy már a puccos Travis kocsiban, és odahaza is többször megbeszéltük, hogy se hely, se keret, se semmink nincs ahhoz, hogy örökbefogadjuk, csak hát mostanság a sok ötlettől a fejemben egyik fülemen ki, másikon be.
- Ahh, de azért félek tőle... Mármint egy csomó dolog miatt az egésztől. És ha utálja a fiúkat? Mármint az olyanokat, akik egymással dugnak...? - kezdtem el közben aggódni, miközben - igen, pontosan így - elkezdtem házikót építeni a gofrikból. - Lehet azt kéne mondanunk, hogy testvérek vagyunk... Vagy el se menjünk? Ha haza mennénk otthon olyan csoki pudingot rittyentenék össze... - ciccegtem rá, majd a nagy ház építésben fel is pillantok a gofri mögül. - Mármint szószerint... nem átvitt értelemben. - figyelmeztettem mielőtt arra gondolna, hogy kábelt fektetnék.

Family is family

Now I can't see, I just stare

A korábban kikért, fekete kávémat kavargatom, miközben a Rowan-lánya különkiadás újabb híreit hallgatom, lélekben félig még az ágyban aludva valahol pár utcával odébb a szegényes lakásunkon, dacára annak, hogy a délelőtt java már lepergett a fejünk fölött. Nem tudom, valaha újra embernek fogom-e érezni magamat, de egyelőre egy határozott nem lenne a válaszom. Mégis odafigyelek arra, amit a Vörös ördögöm magyaráz, mert egyrészt rég láttam ennyire átszellemülni valamibe, másrészt a lányáról van szó. Már amikor hetekkel korábban beköhögte, hogy van egy porontya a nagyvilágban, is úgy voltam vele, hogy a család az család, de aztán beütött a valóság, mármint, hogy kurvára nem vagyunk alkalmasak még egy babaruhába öltöztetett ananász felnevelésére sem, nemhogy egy hús-vér gyerek örökbefogadására. Viszont minél tovább húzódott ez az egész, annál inkább kezdtem megpuhulni, sőt, hiába estem haza döglötten, már-már vártam, hogy Vöri hangja ringasson álomba, miközben a lányáról mesél. Aztán ott volt az a fekete-fehér kép is, ami ugyan rohadtul homályos volt, mégis a nyakamat tettem volna rá, hogy Row száját és szeplőit látom róla viszont, szóval jah, nehéz a derekamat tartani.
De valakinek észnél kell lenni, így hát maradunk az eredeti tervnél; látogatás a kisasszonynál, lenyugvás a picsába, hogy rendben van, és hazaseggelés, mint akik jól végezték dolgukat. Semmi bonyodalom. Persze, ha ezzel egy lapon lennék a Szeplőkirállyal, nem ülnénk itt, ezredjére is „átbeszélve” a napirendi pontjainkat.
Az ülés háttámlájának dőlve, széttárt lábakkal, és az egyik szemöldökömet megemelve pislogok rá, aztán az idő közben megérkező felszolgálónak huszadjára is elmondom, hogy a kávén kívül nem kérek semmit. Hát menjen már innen, sose fogunk így végezni. Row persze a helyemben is megköszöni a semmit, amire a szemeimet forgatom, de oké, ő az udvariasság-felelős, nem is én.
- Jah, és ahogy már ezerszer megbeszéltük, pont nem fog leesni neki egy vörös fejű csávót látva, hogy az apja legyeskedik körülötte. Bár lehet a bátyjának nézne – vigyorodok el, mert lássuk be, Vörös kibaszottul fiatalon vált a tudtán kívül apává, aztán meg hiába öregszik, lószar se látszik meg a vonásain. Mindig is tudtam, hogy egy kibaszott vámpír. - Én azt mondom, hamisítsunk egy-egy hatósági igazolványt, és mondjuk azt, hogy ellenőrzést tartunk – vonom meg a vállaimat, bele sem gondolva abba, hogyha lebukunk, az megint börtönszagú lesz… Közben halovány fintorral nézem végig, ahogy evés helyett játszani kezd a kajájával. Néha úgy csinál, mint akinek annyi esze van, akár egy marék kicseszett lepkének.
- Enni is fogsz, vagy még kicsit kidekorálod a mézeskalács házadat? - vetem neki, hogy észrevegye magát, és pörgesse fel a zabát. - És mi a fasz? Mi van, ha meg akarja tartani a kölykét? Én aztán kurvára nem fogok még egy bömbölőgépet is nevelni – sápadok el, pedig mindössze a lehetőségeket - azokat, amiket hivatalosan fontolóra sem veszek ugyebár - latolgatja Vöri. De nekem ez is pont elég. - És mi van, ha keresni fogják? Sőt, levágják, hogy mi voltunk azok, mert gyanúsan utánunk tűnt el, és lecsuknak emberrablásért? - kezdek én is aggodalmaskodni. Faszt kezdek, mióta kitalálta a remek ötletét, hogy családi összeborulás, azóta kattog az ideg a szemem sarkában. Legalább a visszakozásommal nem vagyok egyedül, bár Rowant mint mindig, egészen más, világi problémák tartják éberen éjszakánként. Sóhajtok egy nagyot, aztán lehúzom a kávémat. Amit azzal a lendülettel vissza is köpök a bögrébe, a mellettünk lévő asztalnál ülők legnagyobb elborzadására.
- Testvérek – nézek rá egy hitetlen-felháborodott mosollyal, de mielőtt még belemélyedhetnék abba, mennyire elbaszott lenne az egész életünk úgy, már tök máson agyal. Most mi a picsa? - Látod, ez egy remek ötlet. Hazahúzunk, út közben veszünk egy pizzát, hogy én se dögöljek éhen, aztán kifekszünk a nem létező kanapénkra, és vakarjuk a seggünket. Király! - csapom össze a tenyereimet lelkesen. Ahh, ezer kő esett le a szívemről, végre nem kell felelősségtudatos felnőttet játszanom. - Még a csoki pudingodat is megenném kivételesen – bólogatok, mert nem vagyok édesszájú, de ha ezen múlik… Aztán én is elkomolyodok, ahogy rávilágít a kifejezés kétértelműségére. - A szó szerintit, nem az átvitt értelmest. Olyan gusztustalan szarságban nem utazok még én sem. Szó szerint, hehe – röhögök fel idétlenül, mielőtt megcsapkodnám kicsit az asztalt az ujjbegyeimmel. - Gyerünk már, egyél vagy csomagoltassuk el. Nincs kedvem egy hülye kávézóban tölteni a szabadnapomat olyan burzsuj faszokkal, akik mandula meg kuszkusz meg fasztudja milyen tejjel iszogatják a láttéjukat – legyintem meg a kezemet, kényes gyökeret mímelve.

zene: Batshit xx credit: •

Részben még mindig nem tartottam jó ötletnek a saját ötletem, valahogy még is mindig belelkesültem, ahányszor elképzeltem azt a képtelen pillanatot, hogy egy családot alkossunk. Az eszem tudta, hogy ez egy meredek kihívás, egy szinte lehetetlen küldetés, de a szívem mindvégig azt sulykolta belém, hogy semmi sem nehéz ebben, hiszen egy család vagyunk, csak magunkhoz kell vennünk, nem számít, milyen akadályokkal kell szembenézni. Az pedig, hogy Lambert is támogatott benne, legalább annyira, hogy meglátogassuk, még inkább azt erősítgette bennem, hogy tök fasza család lennénk. Ugyanolyan elbaszott, de nagyon fasza. És nem utolsó sorba, hogy ő is csodálatos apa lenne, aki képes szemet hunyni afelett, hogy a talán legutáltabb női nemű pattintotta ki a puncijából ezt a vörös kis sátánfajzatot, és képes volna... szeretni?
Mielőbb neki akartam vágni, de közben fostam is, mert mi van, ha történik valami, amire nem számítunk. Én nem vagyok túl jó a rögtönzésben - ez egész életemben így volt - Lambert pedig lehet szintén törvénytelenül próbálná megoldani a dolgokat, ami lényegében belépő volna a börtönbe, amit pedig nem akarunk. Mindazonáltal félelmeim lévén, próbáltam diszkrét lenni, ezért ugyan örültem a gofrinak, de igyekeztem kedvesen mielőbb elhessegetni a lehetséges kémeket körülöttünk.
- Sok ír van, aki gyereket akar, nem? - kérdem kissé elbizonytalanodva a meglátásától, dehát tény, hogy mindent latba kell venni. Bár utóbbi megjegyzése azért összevonatja velem szemöldökeim, mert ez az, ami meg se fordult a fejemben. - A bátyának?! - hüledezem, pedig hát valljuk be, így jobban belegondolva talán nem is akkor baromság. Tonnányi teher esne le a vállamról, ha azt mondanánk, hogy a testvére vagyok. Nem kéne mindig a morcos képét néznem, hogy magára hagytam... nem mintha lett volna más választásom. Kurva gyerek, majd biztos engem okol az anyja hibájáért is...
- Aaaa, ez jó! - bólogatok hasonló vigyorral képemen az ötletét hallva, majd látványos áll bökdösős  gondolkodásba kezdek, ahogy lepillantok az ételre. - Hmm... vajon hány óra volna, mire elkészülne? - töprengek, de mivel ötletem sincs miből indulhatnék ki, fél percen belül le is vetem az ötletét egy legyintéssel. - Áh, sok idő. Ne húzzuk olyan sokáig. - felelem, miközben szemlátomást elmerülök a gofri ház építésében, míg ő fel nem hívja rá a figyelmem, amire fel is kapom fejem rá nagy csodálkozva.
- Olyat is adnak hozzá? - pillogtam, és még el is néztem a tőlünk jó pár méterre lévő fali menüre, de nem láttam a zárójeles pluszokban, hogy a tejszínhabon és a csoki önteten kívül kapható még más is hozzá. De legalább leesik, hogy a hangsúlya nem viccnek szánt volt, így vissza is nézek rá.
- Csak viccelek. - mosolyogtam. Nem vicceltem. De most nem is ez a lényeg. Mert, hogy közben felvetődik általam egy újabb prüntyőke is, ami biztos cuki, míg néma, deee azért az még nekem is sok lenne. Vagy nem? Lehet, hogy nem... Nem mondanám, hogy mindig is akartam volna Lamberttel egy közös gyereket, főleg mert egyikünknek sem állna jól az a dinnye has, de azért most eljátszok a gondolattal, hogy foghatnánk együtt egy kis prüntyőkét, aki az ő szemeit és persze ellenállhatatlan grimaszait örökli, tőlem meg... a méretét. Az elég.
- Hááát... végülis mi vagyunk az idősebbek, nem? - vonom meg vállam, bár most már én sem tudom, hogy mit akarok. Ahogy az is okoz némi zavart, hogy Lambert felhívja arra az apróságra a figyelmem, hogy a terv, amivel idejöttünk egy nagy szar, mert könnyen és alaposan beszophatjuk, már pedig én csak az övét vagyok hajlandó...
- Hmmm... - gondolkodom el félre húzott szájjal bekapva egy lecsípett falatot a gofriból, mire a cukor végre eljut az agyamig, hogy ténylegesen be is induljanak azok a bizonyos kerekek. - Akkor raboljunk el még egyet! - kapom fel rá tekintetem, mintha minimum egy világító villanykörte  jelenne meg a fejem felett. - Azt meg majd lepasszoljuk másnak. Így nem lesz fura. Vigyünk el egy kínait, hogy rasszistának se tűnjünk... - agyalok tovább a dolgon, figyelve közben Lambarbie reakcióit is. Aztán egyik után jön a másik probléma, ami még felmerült bennem. Mi van ha a kis szaros homofób? Akkor szóba sem állok vele, kapja be. Ott hagyjuk szépen és mire kijön, ő is olyan lesz, mint mi. Elbaszott, leszbikus és sarokba pisilő. Ahh, talán hülyeség volt idáig jutni... Kissé szomorkásan kezdem tömni magamba a maradék gofrit, ami közben elbizonytalanodok, hogy tényleg megakarom el tenni a látogatást, és még Lamb sem ellenkezik. Lehet még is haza kéne mennünk. A pizza is jól hangzik... Már épp kezdenék átfolyni a szomorkás hangulatba, mikor kénytelen vagyok gyorsan kijavítani magam, amire ő is reflektál, de olyat... Mit nekem szomorkodás, én is felröhögök a poénján. - Te idióta... - hahotázok és ha nem nyeltem volna le előtte a kaját, biztos félre is nyelném. Mondjuk a zabálás ellenére is csak egy gofri fogy el a négyből. Na jó, kicsit túlvállaltam magam, és ahogy erre felhívja figyelmem, lepillantva magam elé is erre a megállapításra gondoltam. De lehet csak a mai stresszes program miatt érzem így, aminek áthúzásáról már meg is feledkezem. Elvégre, ha már miatta nem tudok kajálni, nehogy már még ki is hagyjuk, nem? Meg amit ma megtehetsz... stb. Szóval döntöttem. Elmegyünk és jól megölelgetjük, aztán meglátjuk jön e vagy marad. Intek is a pincérnek, hogy hordja hozzánk a seggét.
- Jah, burzsuj népség... - nem mintha anno én nem ilyen lettem volna, de pszt! - Ezek a pénzes szarok... Nem elég nekik csak egy kusz, rögtön kettő kell. - puffogok, mert amúgy fingom sincs mi az, de tuti, hogy nekünk egy fél adag is elég volna belőle, hogy ránézzünk és összehányjuk magunk. Elcsomagoltatom a maradék gofrit és közben fizetek is, aztán felkelek a kis zacsival.
- Akkor irány az intézet! - indulok kifelé, már korábban hagyva, hogy homályba vesszen a pizza, a szaros puding és a segg vakarászás.
- Nem mondunk le a picinyemről. Legalább tudjam, hogy jól van. - erősítgetem újfent Lambertet, ha esetleg kedvét szegné, hogy nem éppen abba az irányba haladunk, amerre lakunk. - Gondolj bele, még kaszálhatnánk is vele. Hárman már bankot is rabolhatnánk... Meg játszhatnánk olyat, hogy illegeti magát az utcán, aztán mikor odamegy hozzá egy pedofil, mi agyonverjük. Még hálás is lesz a város! - lelkesülök fel furábbnál furább, de szerintem full kivitelezhető ötletekkel, ahogy közelítünk az intézet felé.
A táblát látva még fel is csillannak a szemeim, a név alatt ugyanis ott áll, hogy speciális otthon. Hát nem szuper? A kis vöröském speciális, tehát különlegesen zseni! Tudtam én, hogy valakinek örökölnie kellett a zseni génjeim. Alsó ajkam beharapva, izgatottam léptük át a bejáratit Lamberttel, de a száj harapdálásos jókedvem rám is fagyott, ahogy az amúgy elég pofás, modern épületben furcsábbnál, furcsább tekintetű és arcú emberkék mászkeráltak. Nekem cirkuszom volt torz szülöttekkel, de most még én is megijedtem. Pici pufók arcú apróságok sorakoztak nem messze mellettünk, egységes ruhácskában, és mind minket bámultak a kis mosolygós szemükkel, de mindvégig, míg ki nem kerültünk a látótávolságukból. Az másik irányban tolókocsis kölykök kergetőztek, persze amennyire lehet észszerű keretek közt. Elbizonytalanodtam. Remélem ez csak amolyan mellékes bevezető, de végén találkozunk szőnyegen lebegőkkel, meg matek zsenikkel. Igazából nagyon időnk sincs a pulthoz lépni, ahol amúgy is vár már egy-két jól öltözött feltételezett örökbefogadó szülő, mert egy idősebb, nagymami feelinggel rendelkező, mosolygós nőci odajön érdeklődni. A névtáblája szerint Donna Benton.
- Üdvözletem az otthonban! Segíthetek valamiben? - mosolyogta, amúgy tök aranyosan a még Lambugyinál is alacsonyabb hölgyemény, akiről nem tudtam eldönteni, hogy azért érdeklődik privátban, mert látványosan nem vagyunk idevalók, vagy mert annyira szimpik vagyunk, hogy soron kívül fogad. Ha nem szólal meg Lambert helyettem, akkor szükségem lesz egy pár pillanatra, mire rögtönzök valamit a kávézóból megbeszéltek alapján. Mondanom sem kell, ez sosem volt erősségem.
- Kakilnom kell.

Family is family

Now I can't see, I just stare

- Úgy nézek én ki, mint valami két lábon járó statisztikai hivatal? - emelem meg rá az egyik szemöldökömet, mert történetesen a faszom se tudja, hány ír akar gyereket. - De az tuti fix, hogy nem tudnék másik tíz vörös fejűt megnevezni, akit ismernék, szóval gondolom nem tolonganak – vonom meg a vállaimat, visszatérve a kávém kavargatásához. Közben néha-néha körbe is nézek amolyan megszokásból, és bár korábban is jellemző volt, hogy biztos ami biztos alapon felmértem a környezetünket, a börtönévek alatt vált igazán megrögződésemmé. Főleg a közösségi helyeken, mint az étkezők vagy a társasjátékos asztalok, ahol, ha túlzottan belemerültél a magad dolgába, lehet, hogy egy bökővel lettél gazdagabb az oldaladban. Itt jó eséllyel senkitől sem kell tartanunk, de ha mégis, az hétszentség, hogy sem ő, sem én nem fogjuk beszopni, mert figyelni fogok magunkra. Talán ennek kapcsán jön a megvilágosodásom is a kevésbé legális tervemhez az árvaházba jutáshoz, bár elég hamar leinti Vöri mondván, hogy sok idő. Egy újabb vállrándítással értek egyet vele, hacsak nem találunk két ilyen hatósági majmot, akiket aztán leütünk, és ellopjuk a hülye igazolványaikat. Igen, ez kurva jó ötlet! Nyitnám is a számat, hogy megosszam vele, de félúton megakadok a plafon felé meredve és tátva a pofámat, mint egy kibaszott hal, ugyanis rájövök, hogy megint csak mehetnék vissza bámulni a sárga ruhásokkal tűzdelt étkezőket és társasozós helyiségeket.
A viccére aztán laposakat pislogok, ami néhány másodpercig igen csak komolynak tűnt, de én már azzal is megelégszem, ha végre nekikezd a zabának, és letesz a művész hajlamairól. Biztos jobban belelendülne, ha elkezdenék lopkodni tőle, de valahogy nem fűlik a fogam az édességekhez, és tuti, hogy az a csoki massza is tele van mogyoróval, ami után még rúzst se kellene felkennem, hogy piros legyen a szám. Nem mintha egyébként kenegetnék, jézusom.
- Még valami kibaszottul ragyogó ötlet? - sóhajtok fel, bár a rasszista hülyeségén szórakozottan elmosolyodok. Ha ezt hallaná Onkel, tuti nyakon vágná, aztán meg engem is, hogy ilyen alakokkal társulok. Azt jobb, ha soha meg sem tudja, hogy a társulás fogalma mindent is kimerít kettőnk között. Pont elég lesz a vörösek családi összeborulása, a magam részéről passzolnám a közös ünnepeket és egyebeket náci fronton. Szerencsére eddig Rownak se jutott az eszébe, hogy milyen csodás lenne megismernie a nagybácsit, akiről néha-néha tőmondatokban elcsámcsogtam, hogy egy pszicho vadállat - és ez maradjon is így.
Közben hála a kicseszett égnek a szeplősöm is belátja, hogy veszett fejsze nyele ez az egész művelet, én pedig jobban megkönnyebbülök, mint egy kiadós szarás után. És még pizzát is eszünk! Ha akarnám, se tudnám leplezni a lelkesedésemet, főleg, mert még bele is fér a kasszánkba egy rendes kaja. - Kusz? Én azt hittem, hogy az kuszkusz, de akkor ez olyan lehet, mint a vakondokok… - töprengek el, nem mintha érdekelne vagy nem fosnám le jó magasról, hogy egy kusz vagy két kusz amit megesznek burzsujék, ám legalább nem kell hülyének éreznem magamat legközelebb, ha szóba jön Cosi éttermében. Rowan honnét tud ilyet? Oké, biztos a puccos exe… Inkább nem is gondolok rá, egyelőre túl szép az élet-
Lenne, ha Vöri nem kanyarodna vissza rögtön az intézet témához. Kiábrándultan nézek rá, mint akitől elvették a kedvenc fegyverét, de faszom, rendben, persze, nevezze még picinyének, hogy még én érezzem rosszul magamat, amiért el akartam sunnyogni a látogatásunkat.
- Faszomat is, menjünk. De még mindig nincsen tervünk – jelentem ki, miközben felkelek az asztaltól, hogy útnak eredjünk. Hallva az érveit, újabb lapos pislantásokat kap, mert halló, hol maradt le, amikor arról téptem a pofámat, hogy próbaidőn vagyok? Mondjuk a pedofilokat én is szívesen agyonverném, de nem tenném ki csalinak a lányát. Ő miért tenné? - Jól van, te bankárok és gyerekmolesztálók réme, csak lassan a testtel – paskolgatom meg a hátát séta közben, aztán rágyújtok egy dohányra, hogy valamivel tompítsam az egyre kifejezettebbé váló feszengésemet. Eddig csak a szánk járt arról, hogy mit hogy fogunk csinálni, most meg már az árvaház vagy intézet vagy a pöcsöm se tudja, hova megyünk. Túl komollyá vált a szitu, de mégsem táncolhatok vissza, ha már egyszer megígértem az én pörgőnyulamnak.
Akkor sem, amikor az épülethez érve előbb egy furcsa kiírás, majd annál is furcsább gyerekek fogadnak minket. Ó bassza meg, ne már. Nem akarok köcsög lenni, de nem fogok egy tolókocsis kislányt elrabolni, se hazavinni. Vagy lehet, hogy fekszik, mint egy zombi… Nem, enélkül is pontosan elég fos van az életünkben, de mielőtt még elkezdenék kihátrálni, fogva Rowant is, hogy felejtsük el az egész dolgot, vagy biztos rossz helyre irányították, mellénk lép valami nyanya. Életemben ritkán érzem magamat zavarban, vagy kisebbnek mint a magasságom, ám ez most kibaszottul egy ilyen helyzet. Megszeppenve nézek hol a kerek fejű színes ruhás sorkatonaságra, hol pedig a nagyira, aki bezzeg mosolyog, mint a tejbetök. Lehet, neki sincs ki mind a négy kereke.
Általában kettőnk közül én vagyok a toppon, ha improvizálni kell vagy megoldani egy kellemetlen szituációt, de itt a megszokott módszerek mit sem érnek, és miközben Rowból kitör az őszinteség a szükségleteit illetően, belőlem egészen más kreténség bújik elő.
- Itt… ilyen retardált gyerekek vannak? - kérdezem bizonytalanul, fel sem fogva, hogy talán sértő a kérdésem. Engem őszintén érdekel, hogy agyilag zoknik vannak-e ide bezárva, mert ha igen, akkor szerintem mindketten jobban járunk, ha nem ismeri meg a lányát. Nem akarok szarzsák lenni, de ha az én gyerekemről lenne szó, megmaradnék abban az idillben, hogy éli a világát. A normális világát, és nem azért küszködik, hogy túléljen. - És van valahol vécé? - térek kicsit magamhoz a döbbenetből, hogy Vöri problémáját is megoldjuk. Amióta megesett a sárga dolog Travisnél, jobban örülnék, ha a barna társát nem kéne megtapasztalnunk. - U-utána meg… látogatóba jöttünk… a-a hogy is hívják? - pillogok Rowra, olyan akadozó beszéddel, mint aki szintén egy ilyen helyről szabadult. Gyorsan közelebb hajolok a vörös mókusomhoz, hogy a fülébe suttogva feltegyem az újabb nagy kérdést. - Mármint biztos látogatni akarunk? Úgy értem, elég ziziknek tűnnek itt a kölykök.

zene: Batshit xx credit: •

Így utólag nem is amiatt nézek gyanakvóan Lambacira, mert feltételezném róla, hogy anno készített ilyen felméréseket, hanem mert egyből kíváncsivá tesz, mégis hány vöröset ismer rajtam kívül. Csak a mihez tartás végett. Hogy tudjam, munka keresés előtt, még kinek kell belelépnem a szájába. Aztán megkapom a választ. Hát fogjuk rá, hogy elfogadható.
De abban legalább egyetértettünk, hogy nem igazán akad jobb ötletünk, mint mondjuk a rögtönzés, mert hogy ténylegesen végül semmin se állapodtunk meg. Remélem a leánynak több hozzáértése van az ilyesfajta dolgokhoz, és nem az apjától örökölte a balfaszságát. Ahww, bár akkor biztos találna magának egy csajszi barack Lambertet és ahww, a kis törpe biztos megnevelné odabent és együtt lógnának, meg szapulnák egymást, mint mi. Miközben majd elolvadok, azért sikerül felébresztenie Lambertnek a kusz és kusz elmélettel, ami mélyen elgondolkodtat, nos... kábé 2 percig. Mondjuk nem mondhatnám, hogy tudom követni - még magamat sem, nem hogy még őt - de azért hunyorogva lassan bólogatok neki párat, mert a későbbiekben egy füves esténken még jó téma lehet ebből.
Röpke negyed óra alatt végül sikerül harmadjára is düllőre jutnunk és úgy látom ezt ő sem bánja, bár morcosan nézni és cigizni egyszerre csak akkor szokott, ha stresszes. De lehet csak attól fél, hogy felrémlenek a régi emlékek, amik mondjuk nekem is ugyanúgy feljöhetnek, és bevallom azért akadtak bőven rosszak is, így aztán vegyes érzelmekkel lépem át az ajtót a sajtkukacommal - és igen, itt Lambre céloztam - de mikor megvilágosodom, hogy nem csak, hogy a negatív emlékek nem fognak előjönni, de talán még a lányunk is max tolókocsiban, őszintén szólva elfog a félelem. Annyira, hogy egyik kezemben jobban rászorítok a gofris zacskóra, másikkal pedig kapkodva keresem Lambert mancsát, s ha más nem, akkor a ruhájába kapaszkodom, mindegy, hogy hol. Nem akarok én rossz apának tűnni, és pláne nem az utolsó pillanatban viszakozni, de, ahogy Füles is fontolóra veheti fejben a dolgokat, őszintén szólva én sem biztos, hogy ezt ÍGY akarom. Más egy egészséges gyerkőc, és egy aranyvérű árnyvadász is, deeee, azért egy fogykos gyermek... Rá biztos nem cuppanának a pedofilok, lépcsőzni sem lehetne vele, maximum ingyen bevásárló kocsi, de még annak is csak fél... Alsó ajkam kezdem harapdálni, mert tudom, hogy eddig a szegény és kirekesztett gyerkőcökért voltam - igen, még az alvilág berkeiben is miattuk jótékonykodtam -, csakhát... mi is épp elég fogykosak vagyunk Lamberttel. Talán mégse kéne... Óvatosan sandítok csak el rá, vajon ő mit gondolhat? A család az család? Látom, hogy ő sincs a toppon, de azt nem tudom eldönteni, hogy menekülhetnékje van, vagy latolgatja, hogy talán jobb sorsa lenne nálunk. Picsába Row, erőltesd meg magad! MTLS! Gondolkodj! De mire kitalálnám és minden bizonnyal jól választva, betámad minket egy olyan duckó tündérkeresztanya, aki olyan kis apró, hogy a popsimmal odébb tudnám lökni a pofiját. Na jó, elég a hülyeségekből! Legyünk komolyak! Nos... ez mint kiderül, egyikünknek sem megy ma. Szegény törpe boszi ugyanis már attól eltátja kissé száját, hogy én kibököm kaka lesz, s ő olyan lesajnálóan néz, hogy nem tudom eldönteni, hogy gonoszságból vagy valós megértésből. Aztán jön még Lambert is, mint aki csak azt bökte volna ki, hogy neki már késő, a nőcike meg saját rúzsos szájához emeli kezét hüledezve, majd még el is gondolkodik, hogy miként segíthetne. Vagy lehet csak nincs más választása, lévén, hogy biztiőröket nem igen látni itt, max óvónéniket és furcsa arc félfelnőtteket. Akárhogy is, végül szerintem belátja, hogy egykor talán minket is itt evett a fene, így végül megsajnálva még segédkezik is.
- A folyosón menjenek végig. - mutatott el az egyik nyitott dupla ajtós helyiség felé, ami arra a bizonyos folyosóra nyílt. - Az elején rögtön balra lesznek a mosdók, tovább sétálva pedig az vezetői irodába fáradjanak be, o-ott majd elirányítják önöket. - hebegte, de még mindig el volt szörnyedve. Meg szerintem mi is, szóval egy kutya. Az már nem is érdekelte, hogy kit keresünk, én meg totál lefagytam és még mindig sokkban voltam attól, hogy miféle helyen kötöttünk ki. És a legfrusztrálóbb, hogy meg se tudom kérdezni Lambertet erről, mert valakik állandóan néznek ránk az ufó szemeikkel. Mondjuk hála az égnek neki ez nem jelent problémát, így lassan rá is emelem a tekintetem az egyik kis gömböcről, akinek olyan pufi a pofija, hogy alig látszódnak a szemeim.
- E-eee... - kezdek bele, mert mélyen legbelül még vitázok magammal, és nehéz eltekinteni a sok furcsa kölyöktől, de közben meg arra gondolok, hogy Lola a képen nem így nézett ki... legalábbis, amiket a pixelekből ki lehetett venni. Nemet kellene mondanom és kisétálnunk, az volna a legjobb. - Nem maradunk sokáig... Cs-csak hozzá vágom a gofrikat és elfutunk. Apai kötelességem legalább egy fél szemmel rápillantani. - motyogom bizonytalanul, és ha neki sincs ellenére, akkor elindulunk a folyosó felé, ahol nyilván nem állunk meg a wc-nél, és nem azért húzom tovább, mert már kipottyant a dolog, hanem, mert csak ijedtemben mondtam. Igazából nem kell. Jó, akkor lehet, hogy kellett, de a furi fiúcska után a szar is megfagyott bennem.
- Te utálnád... a szüleid, ha csak benéznének hozzád egyszer az intézetbe? - teszem fel az amúgy már egészen kiürült folyosón megnyugodva Lamboynak. - Úgy értem... - harapdálom alsó ajkam, ahogy nézegetem az ajtókon lévő kiírásokat, kicsit izgulva, hogy biztosan közeledünk célunkhoz. - Tudnom kell, hogy ő, hogyan érezne, vagy érez majd... - motyogom, mielőtt félreértené, mert nem neki akarom felróni, hogy itt hagyná, hanem próbálok Lola fejjel gondolni erre az egészre, csak éppen nem megy. Aztán elérjük az ajtót, de én még félek a kilincsre tenni a kacsóm, nemhogy még be is kopogni. Az utolsó lehetőség, hogy visszaforduljunk.
- V-végülis megértheti nagyobb korában, miért volt ez így jó... nem? - kérdem tőle halkan, hogy még véletlenül se halják meg odabent, ha még elfutnánk. De ahogy elnézek oldalra Lambertre, meglátom, hogy a folyosó elején ott áll az az öreg nőci és bámul ránk. Nem vagyok egy fosós - na jó, de... - de kibaszott horrorfilmbe illő volt, ahogy állt ott mozdulatlan, jó, ha csak pislogott, aztán egyszer csak elindul felénk, ráadásul a kis rövid lábaival szinte futva.
- Kibaszott kis kobold! - kaptam frászt a nénitől, és szinte feltéptem az ajtót, majd löktem be rajta Lambit, ha nem ment magától, aztán beléptem mögötte és gyorsan be is csuktam az ajtót.
- Bassza meg... majdnem meghaltunk... - szuszogtam és most tényleg, de tényleg majdnem becsúszott a barnamaci.
- Segíthetek? - köszörülte meg a torkát a helyiség másik felén lévő, iroda asztal mögött ülő, tipikus diri kinézetű 50-es nő, nem túlzottan örömködve. Lambre néztem, majd vissza a nőcire és felemelte a zacskót.
- Gofrit hoztunk Lolának? - igen, kérdeztem, mert nem voltam biztos magamban, meg abban sem, hogyha rosszul felelünk, nem küld ki a nénihez minket. Inkább a texasi láncfűrészes...
- Kik maguk? - vette le a szemüvegét, összevont szemöldökkel méregetve mindkettőnket, talán még azt is fontolgatva, hogy ránk hívja a nem létező biztonságiakat. Khm... vagy a nagyon is létező rendőröket...

Family is family

Now I can't see, I just stare

Az esetek kilencvenkilenc egész kilenc százalékában – ha már statisztika – biztosan úgy rántanám el nyilvános helyen a kezemet a Vörös Kandúromtól, mintha a lángszínű haja miatt a bőre is égetne, de ez az épület olyannyira nyomaszt és elbizonytalanít, hogy cseppet sem bánom az érintkezést. Legalább könnyen magammal ránthatom, ha elkötelezzük magunkat a futás mellett, merthogy a nagymamát meg a furcsa gyerekeket elnézve egyre nehezebben férek meg a bőrömben. És nem az izgatottságtól. Kicsit valahol rosszul is érzem magamat a lekicsinylő gondolataim miatt, mert ahogy én se válogathattam meg, milyen elkúrt családba szülessek, úgy ezeknek a kölyköknek sem volt kívánságműsor, hogy ketyósok legyenek-e vagy sem, de nem is botlok beléjük lépten-nyomon, hogy ne borzadjak el a velük való szembesüléstől. Vagy nem is attól, inkább a lehetőségtől, hogy az én Répacukorkirályom lánya is hozzájuk hasonló legyen. Nem hiszem, hogy ki tudnánk törölni a fejünkből a látványt, és aztán mi lesz? Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy egy egészséges gyereket gondozni tudnánk, nem még egy… speciálisat. De bakker, annak idején nem látott rajta semmit, amikor a kezébe nyomta Luvnya? Nem merek rákérdezni, sőt, megszólalni sem, amíg rá nem kényszerülök a hatalmas szemű nyanya miatt. Még ő is úgy néz ki, mint egy elbaszott rajzfilmfigura.
Asszem egyikünk se tett rá jó benyomást, mert úgy pillog ránk, mintha kibeleztük volna a kedvenc kiskutyáját, pedig csak… fogalmazzunk úgy, nem állunk olyan távol ezektől a gyerekektől szellemileg, ha kritikus helyzetekbe kerülünk, amire nem megoldás az erőszak. Esetlenül nézek Rowra, némán üzenve neki a kérdést, hogy mégis mit kellett volna mondanom?! De ő is annyira el van veszve, mint én, szóval kész szerencse, hogy a nagyi kisvártatva megkönnyebbíti a szenvedésünket, és útnak igazít minket.
- Hála a kibaszott égnek – motyogom az orrom alatt, már is húzva a mutatott irányba Rókamókát. Egy percnél sem akarok tovább a furagyerek hadosztály még furább bámulásának a kereszttüzében feszengeni. - Oké… oké… Csak hozzávágod a gofrikat, és vissza sem nézünk. Úgy értem, ne vedd magadra és ne utálj érte, de… talán fel se fogja, hogy ki vagy meg ilyenek – győzködöm magunkat, mármint leginkább őt, mert ha rajtam múlna, már rég otthon zabálnám a jól megérdemelt pizzámat ahelyett, hogy zombielandet látogatunk. Közben feltűnik, hogy tovább húz a mosdónál, amiért vetek is rá egy kétkedő pillantást, leginkább, mert reméltem, hogy lesz még pár percem egzisztenciális krízisbe esni odabent, amíg a dilibogyóm kábelt fektet. De ha nem, hát nem.
- Mit tudom én…? Milyen hülye kérdés ez? - a magasba emelkedő szemöldökökkel viszonozom a kérdését, akkorát rándítva a vállaimon, hogy pár évvel később lehet, ez után kötésekre szorulnék. - Én biztos nem akartam volna az ősöket látni, de tudod, milyenek az őseim. Te szívesen látnád a sajátjaidat? – nézek rá szkeptikusan. - Részemről benézés nélkül is utálom őket – húzom el a számat, ugyanis nem elég, hogy ilyen stresszbe kényszerít, most még az elbaszott gyerekkoromon is merengjek néhány sort. - Majd megtudod, baszd meg, ha látod a reakcióját – mormogom az orrom alatt, és minek után neki se sietős az idő közben elért irodába bekopogtatni, én sem kapkodok a lehetőségért. Kezdjük ott, az egész olyan érzés, mint amikor általános- és középiskolában az Útsimítóhenger diriknél kellett megjelennem, hogy elmondhassák újra meg újra, mennyire meg leszek baszva, ha nem változtatok magamon. Magasról fostam a szövegeikre, de attól még nem volt jó hallgatni a lekezelésüket, aminek a kezdetektől fogva a kereszttüzében voltam. Ők is elkönyveltek reménytelen esetnek.
- Nem azért, de szerintem nagyobb korában se fog érteni semmit – sutyorgom vissza, aztán követem Vöri komikusan nagyra kerekedett pillantását oldalra. Hát, a folyosó végén pislákoló fénynél felbukkanó nagyit látva nem akar a rekeszizmom rángatózni, egy másik viszont annál inkább, ami után nyugodtan vissza is fordulhatnánk meglátogatni azt a mosdót.
- Jézusom! - kapok frászt Vörössel párhuzamosan, és nem, nem kell nagyon löködni, hogy az ajtó túloldalára forduljak. Mi a fasz! És miért fosunk ennyire? Csak egy hülye jövőbeli sírhelybérlő egy hülye intézetben hülye gyerekek között! Tökömet is! Az ijedtségtől felbaszódva már épp fordulnék a Narancspuncsomhoz, hogy jól leteremtsem, de az újabb jumpscare horror odabent ér minket egy váratlan hanggal. Nem tagadom, férfiasan megugrok, nekikoccanva Row oldalának.
- Öhm, bocs, amiért így betörtünk, csak van odakint egy… mindegy – legyintek, igyekezve kicsit helyrehozni a szívverésemet. - Lola szülei. Mármint ő a szülője. Apja… - baszdmeg Lambert, hogy fogyatékos vagy. Veszek egy mély levegőt. - Vörös hajú lány, pár éve került át ide, ennek a kiköpött mása – bökök a mellettem ácsorgó óriásomra. - Ő a vér szerinti apja, és meg akarja ismerni a lányát – esküszöm, olyan büszkeség fog el, ahogy sikerül egy értelmes mondatot kibökni, mint amikor első osztályos koromban felmondtam az ABC-t az apámnak, aki hótrészegen feküdt a kanapén a saját vizeletében. De ahogy akkor sem mondta senki, hogy büszke rám, ezúttal is elmarad a hátveregetés, helyette továbbra is szkeptikusan, szigorúan bámul ránk a nőci.
- Mi a neve? - intézi a kérdését Vörihez, miközben elkezd a mappái között kutatgatni.

zene: Batshit xx credit: •

A bizonytalanság Lola megismerését illetően eddig is végig ott volt a levegőben, bár akkor főleg más problémák végett. De ahogy belépve tudatosult bennünk, hogy újabb nehezítő tényező elé kerültünk, sőt... tulajdonképpen egy végleges akadályba vegyes érzelmek fogtak el. Olyasfajták, amik akkor fogtak el, mikor még egészen aprócska volt és üvöltött és kaki szaga volt, és sikoltozott, mintha minimum ölték volna, a takarójából is kirugdosta magát, amibe bele volt bugyolálva, én meg eleinte megpróbáltam vissza változtatni valami pólyásbabává, de aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Nem csak a takaróba belebugyolálni, de egyáltalán bármire vele kapcsolatosan. A szereteten kívül. És hosszú percekig csak ott álltam kis pöcsösként és arra gondoltam, hogy a jó édes kurva életbe, aranyos, és biztosan az életem adnám érte, de képtelen vagyok felnevelni, még én is éhezem, nincs hol aludnom, és Lambert nélkül még nagyobb szopás az utcán élni. Dühös voltam, féltem, szégyenkeztem és egy picit örültem... legalábbis míg rá nem kezdett. Nehéz volt meggyőznöm magam, hogy jobb lesz neki így, pláne, hogy én magam is tudtam nagyjából milyen élete lehet majd odabent. Ugyanezt éreztem most is. Akartam. Nem csak látni, de megölelni és igen, talán hazavinni, de közben meg... körbenézve arra gondoltam, hogy talán annyira mégsem akarom, és szégyellem magam, de jobbára csak nyűg volna a nyakunkon. Épp elég, hogy Lambacival is mindig okozunk valami agyfaszt. Hallgatnom kellett volna Lambertre. Az elejétől fogva.
A nagyi sem segített a para arc kifejezésével, ahogy a körülöttünk lévő kölykök sem, maximum felébresztettek a múltbeli és most ijesztően hasonló eseményekből. Szóval hálát adok az égnek, hogy Lambabszemben még van annyi lélekjelenlét, hogy legalább a különös társaságot magunk mögött hagyjuk.
- Ja-ja... - bólogatok hevesen, bár olykor még mindig bizonytalanul, de jelenleg én is azt találom a legjobbnak, ha kap egy kis gofrit, rámosolygunk és se szó se beszéd megyünk is élni az életünk. Örülnék, ha tényleg fel sem fogná? Azt hiszem igen... vagy nem? Lehet mélyen legbelül ugyanúgy engem hibáztatna és a tekintetével valahogy közölné is. De lehet csak túl sok X-ment néztem anno. Egyáltalán akarom én hallani, hogy mennyire utál? Már ha tud beszélni. Ahh, miért nem hallgattam erre a túl szexi bűnözőre itt mellettem??? Mi van velem?! Pedig szeretem a pizzát! Már rég otthon lehetnénk és olyasmiket művelhetnénk, amiket egy gyerek mellett tuti nem... Mi férfiból vagyunk, nem kell nekünk gyerek! Bazd meg Rowan! Na jó, legyünk rajta túl minél előbb! Bár ha most bekanyarodtunk volna a mosdóhoz, szarás helyett én is biztos megfejeltem volna párszor a fülke falát. S bár mostmár látni sem akarom, ahogy haladunk tovább, közeledve az ajtóhoz, azért még is elmerengek dolgokon. Talán az egészben azzal van a problémával, hogy félek, hogy engem okol majd mindenért. Ezért is kérdezgetem még hülyeségekről Lambyt az utolsó métereknél is. Mondjuk abban egyetértek vele, hogy bár sokat nem tudok a családjáról, azt azért igen, hogy ők sem könnyebb esetek az enyéimnél... sőt... huhúú... csodálom, hogy Lambert ilyen "normális" babuci lett...
- Nem, nem tényleg nem... - rázom buksim igazat adva neki, mert még csak az hiányozna. Ebből a kérdésből pedig az is felmerül bennem, hogy mi van, ha a kis Lolával végül annyira összemelegszünk, hogy a nagyszüleit is látni akarja. Az enyéimet kinyírtam, de tartok tőle, hogy okkal nem találkoztam még én sem személyesen Lambika rokonaival. Az ajtóhoz érve viszont megint jön a habozás, pedig eskü, mióta betöltöttem a 18-at nem vagyok egy fosós alkat, sőt, kifejezetten jól toleráltam az ilyen stresszes helyzeteket, deee... most, hogy már nem kell úgy viselkednem, mint az alvilág egyik kis ura, helyette kimutathatom olykor félelmeim, rá kell jöjjek, hogy Lambert mellett a valódi énem tekintve még mindig az a kis szarós kölyök vagyok, akit anno három napra kifejelt a világból. Éppen ezért fingom sincs miért érzem egy csöppet megnyugtatónak azon megállapítását, hogy Lola évekkel később sem fogja érteni mi történik körülötte. Mert hát... azért ez tök szomorú volna. Vagy nem??? A rövidke elmerengésem közepette viszont kiszúrom a para jelenség újabb fejezetét, ami bőven tetézi a mai nap creepy dolgait és újabb okot ad arra, hogy innen mielőbb el kell mennünk. Alapból is elég ijesztő teremtésnek tűnt, ahogy ott állt és bámult minket, de mikor még el is indult. Több se kellett, jó, hogy nem egymást fellökve nem rontottunk be az irodába, ahol egy újabb rémálom fogadott. Nem tudom, de ez biztos valami sorsféle büntetés, ahol megint pici szarosoknak érezhetjük magunk, mialatt aláz minket a világ és olyanok, akiket kurvára nem is ismerünk. Mondjuk azt hiszem, hogy Lamborostyán nem kapna frászt odabent, én sem tenném, de így még hosszú percekig kiakar ugrani a szívem a helyéről, amit persze próbálok titkolni mindenki előtt is. Mert tudjuk jól, hogy a gonosz démonok könnyen megérzi, ha valaki fél. Le is teremteném minimum a nézésemmel, amiért ilyen könnyen kiköhögte a valóságot - hát most legalább már tudom milyen érzés... -, de ahogy végre sikerül feldolgoznia a googlemnak a mondadóját, a morci nézésből lassan átmegyek éppen csak el nem olvadósba. De csak is az itteni rémek miatt! Hát milyen kis pufi pofi! Azt mondta a szülei! A SZÜLEI! Tehát ő is apuci, és én is, és mind a ketten, aaahw. Na jó, kész, hazavisszük a kislányt, ennyi. Tökre le is kapnám, és agyon is ölelgetném ezért a kis elszólásáért, de igyekszem türelmesen kivárni, amikor csak kettesben leszünk vagy az agyhalott lányunkkal. A miénkkel. A kettőnkével. Idő kell hozzá, míg magamhoz térek a csillogó szemesdiből, és el kell telnie pár momentumnak a hölgyemén kérdése után, hogy ráébredjek épp nekem szólnak. Dehát olyan nehéz levenni róla a szemem... Olyan bátor és erős, és és és... kis mufurc. Pár zavart pillantással nézek a türelmetlen hölgyre, aki addigra már Lola aktáját is megtalálta, mire szóhoz jutok.
- Óuh... Öhm... Rowan. Ahm... Rowan Mills. - felelem, mit számít a középső név, az soha senki nem használja. Még Lambarackét sem merném kiejteni a számon, mert szeretés ide vagy oda, puszta kézzel tépné ki a szívem. Szerintem... Mert a mostani pofikáját elnézve, lehet, hogy nem. Aaaa úgy belcsípnék a pofikájába is... hát ezzel a dologgal most megvett kilóra ez a fekete párduc. De az igazgató néni külsejű morcos nő csak elvonja ismételten a figyelmem róla, ahogy felcsapja a mappát, ami nem is olyan vaskos, mint a filmekben. Ez most akkor jó?
- Aha. - jelenti ki először elég tömören, ahogy lapozgatja. Eltart pár hosszadalmas percig míg újra megszólal, s én ezalatt némán bökdösöm fejem az íróasztal előtt lévő székek felé Lambertre nézve, hogy talán leülhetnénk, mint a normális és nem fogyatékos emberek. Bár lehet már veszett fejsze nyele, nem?
- Jól van, igen, valóban. Kérnék iratok, hogy azonosítsa magát, de azt hiszem egy ilyen csekély kérés végett szemet hunyhatunk mind e felett, noha itt az örökbefogadás sokkal szigorúbb követelményekkel jár, mint máshol, mivel, hogy itt különleges gyerkőcöknek keresünk otthont. - válaszolta, de kb. olyan hangon és sebességgel, mint a Szörny Rt.ben az a csiga nő. De hé, legalább jó hírekkel szolgál Csiguszné, mivel ezek szerint láthatjuk. Legalább is ezt hittem.
- De két okból kifolyólag nem lehetséges mindez... - tette végül hozzá, mikor már láthatóan épp fellélegeztem, hogy láthatom a pici vörös fejét. Ez is biztos hibbant, más különben mit szarakodna itt velünk.
- Elsősorban az itt a probléma, hogy a betegsége miatt, akárkivel nem találkozhat csak úgy bejelentés nélkül... - és itt szépen szavába is vágnék. - De mi épp most jelentettük be... - mosolyogtam most már kényszeredetten, mert úgy érzem itt ma mindenki az idegeinken szándékozik táncolni.
- Az nem így működik. Interneten, emailon keresztül vagy telefonon jó pár héttel ezelőtt kell szólni, hogy felkészítsük mindenre. A másik pedig... - mert megint nem bírok magammal, és már nem csak én - és talán Lambíbor - de a Csigabiga is kezd türelmetlen lenni a folytonos reflektálásomtól. - Felkészíteni? Nem haza vinni akarom, csak kezet fogni vele, bassza meg...! - morgolódom és bár visszafogom magam Lambert és Lola miatt - ó, de cuki, még a nevük kezdő betűje is ugyanaz, aaahw - azért ehhez nekem nincs türelmem. - Bocs, a bassza meg nélkül. Mindegy... folytassa... - emelem megadóan karjaim fejem mellé, miközben alsó ajkam belsejét nyalogatva intem magam még egy kis türelemre.
- Szóval... a második ok pedig, hogy.... jelenleg nem tartózkodik itt. Az intézményünkben ápolók, orvosok és dadák dolgoznak, a problémás gyerekek csínytevései általában kimerülnek az étel dobálásban, de Lola mellé fegyőrt kéne fogadni, ugyanis napi szinten szökik meg az intézményből. - sóhajtja mennyivel gondterheltebben, de közben meg mintha le se szarná, hogy egy gyerekük a világot járja, ezek szerint nem először. Bántó, ahogy beszél róla, és nem tagadom meg rándul a szemhéjam, mert nőt nem szívesen ütök meg, de a csigák nem élveznek kivételt, viszont mindennek hátterébe belegondolni... elég szar. Lehet, hogy bántják, ők meg is le se szarják. Vagy fél. Vagy zavart. Vagy egyedül érzi magát. Esetleg őt is megakarta kergetni a kinti néni...
- De ne aggódjon... Órákon belül úgy is visszahozza a rendőrség... már jelentettük és, amint lesz rá kapacitásuk, úgy is megérkezik. Addig nyugodtan várják meg az aulában... - felelte szépen be is csukva a mappát, s ha csak Lambert nem szólalt meg, én meg igyekeztem nem magamba roskadni, hogy okoljam magam a dolgok miatt, akkor a nőci simán levegőnek nézett minket onnantól. - Biztos megint a manhattani óriás áruházban van. - sóhajtja, de asszem már nem is igazán nekünk, mint magának.

Family is family

Now I can't see, I just stare

A hideg ráz ettől az egész helytől, pedig messze nem olyan lepukkadt, mint néhány intézet, ahol még Onkel előtt megfordultam. Már amennyire emlékszem, de azért a földön futkározó csótányok és az ablakpárkányról odamosolygó, maradék kaját majszoló patkányok elég élénken megmaradtak a fejemben. Ahogyan az is, mennyire utáltam az ilyen gyűjtőhelyeket, vagy bármit, ahol össze voltam zsúfolva egy csomó kölyökkel. A javító nem volt egy leányálom, de miután kivívtam magamnak a saját szobámat, szívesebben töltöttem ott a napjaimat, mint mondjuk az iskolában, ahol még a legcsövesebb gyereknek is jobb holmijai voltak, mint nekem, vagy ahol az étkezőben minden kis seggdugasz úgy került ki, mintha leprás lennék. Utólag bánom, hogy nem voltam az, megérdemelték volna, hogy rájuk kenjem. Vagy tudja a faszom, hogyan terjed az. Lényeg a lényeg, már attól viszkethetnékem van, amilyen emlékeket felbolygat bennem a placc, aztán még ott van a dolog, hogy itt retardált gyerekeket tömörítenek össze, gülüszemű nagyik bámulnak ránk, és hogy rohadtul biztos vagyok benne, hogy Rowan nem fog megelégedni egy kis beintegetéssel.
Fogalmam sincs, valaha készen állnék-e egy gyerekre – valószínűleg nem, nekem se sikerült felnőni –, de ennél szarabb alkalmat keresve se találhatnánk arra, hogy magunkhoz vegyünk egy lényegében ismeretlen kölyköt, aki lehet, az első adandó alkalommal befenyít minket, hogy felnyom gyerekmolesztálásért, ha nem perkálunk neki vagyonokat. Nem mintha magamból akarnék kiindulni… Bár arra az intézet adottságait elnézve nagyobb esély van, hogy egy mozdulatlanul vegetáló zombi alól takaríthatnánk a szaros lepedőt a jövőben, amire meg aztán végkép nem vagyok felkészülve.
És ha mindez nem lenne elég, még olyan baromságokról faggat a Szeplősöm, minthogy én mennyire örülnék a szüleimnek. Velük kapcsolatban csak annak tudok örülni, hogy jelenleg a rácsok mögött rohad mindkettő, és nem akarnak lépten-nyomon elgáncsolni. A nyakamat teszem rá, hogy Vöri ősei is világi faszok lehetnek – voltak - ergo azon töprengeni, hogy ki mennyire repdesett volna annak idején attól, ha benéz hozzájuk a rokona, miközben tövig szoptuk a brokit főleg miattuk, nem éppen a legjobb stratégia a bátorságunk összekaparására. Vagyis az övére, én csak azért vágok az egészhez rezzenéstelen pofát, mert Róla van szó, és nincs olyan, amit ne tennék meg érte. Aztán meg valahol, nagyon mélyen belém van ivódva a tény, miszerint a család az család, legyen akármilyen elbaszott is.
Talán ezért is csúszik ki a számon első reakcióként az iskolai diriket imitáló nőszemély előtt, hogy Lola szülei vagyunk, mert ösztönből vigyázni akarok arra, ami és aki Rowannek fontos – és nem Travis. Ő rá nem akarok. Mégis a kibaszott gyereke, konkrétan félig Vöri, ergo kötelességem megvédeni. Hogy mitől? Azt nem tudom. Jelenleg a szigorú képű szipirtyótól, meg a szemüveges nénikétől és a többi kretén gyerektől, akik tuti, hogy a maradék agysejtjeit eszik, ha nem figyelünk épp oda. De Rowot sem akarom cserben hagyni, tudja csak ez az akárki - aki tuti elkönyvelt minket agyhalottnak -, hogy egy csomag vagyunk, ne jöjjön semmi „kérem fáradjon velem, Mr Mills, Ön meg Mr Fasztudjaki várjon kint” szöveggel. Nope. Persze azért elbizonytalanodok, ahogy észbe kapok, és elpillantok a vörösöm felé, felmérve, mennyire akadt ki attól, hogy minden tervezés ellenére az igazságot köhögtem ki, de olyan átszellemült ábrázattal néz rám, hogy kis híján belevörösödnek a füleim. Vissza is kapom a szemeimet a dirire, aki ezer év múltán végre belekezd a mondókájába. Ami a székeket illeti, feszülten megrázom a fejemet Vörös néma ajánlatára, mert így legalább még erőfölényben vagyunk.
- Mi az, hogy különleges? Úgy különleges, minthogy az új Einsteinek kerülnek ki innen, vagy valami kicseszett szuperképességeik vannak, vagy retardáltak? - ismétlem el kicsit bővebben a kérdésemet, amire odakint nem kaptam választ. Honnét a tökömből tudjam, na. Nem mindegy! Hát, elnézve az elsötétedő pillantását, asszem az utóbbi a válasz. Legalább a hülye papírozástól eltekint, de persze kiderül, hogy cserébe akadályok vannak. Mindig a kibaszott akadályok. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, miközben az egyik szemöldökömet megvonva várom, hogy bővebben kifejtse a hülyeségeit.
Aztán ahogyan Row, én is lépten-nyomon közbeszólnék, de sorra megelőz, így minden alkalommal belém fagy a háborgásom, ami állítom, hogy faszán nem egészséges. De az sem lesz az, amit ezzel a nőszeméllyel fogok művelni, miután közli, hogy nincs itt Lola!
- Mivan?! Azt akarja mondani, hogy megszökött, maga meg itt ücsörög a seggén?! - fakadok ki felháborodva, mert mi a kurva élet?! Oké, azért elfog a büszkeség, hogy már is ennyire hasonlít az apjára a kölyök, és ezekszerint se nem agyilag zokni, se nem egy helyben fekvő zombi, de akkor is. Aztán még benyögi, hogy fegyőr kellene mellé… Leengedem magam mellé az ökölbe szorult kezeimet, hiszen nagyon is jól ismerjük az intézetekbe kirendelt őröket.
Vetek egy pillantást Rowra, noha úgy sejtem, ő is éppen arra gondol, amire én. És pont ezért lépek elé, hogy a mellkasára simítsam a tenyeremet, csitítólag. Még engem is felbasz az egész, a helyében tuti kivájnám mindkét szemét ennek a székmelegítőnek.
- Amint lesz rá kapacit- - ismétlem el csöndesen, de mielőtt megelőzném Vörit azzal a vakítással, elharapom a szavaimat, mert érzem, hogy kezd tikkelni a szemem. Helyette sóhajtok egy nagyot, összeszedve a maradék türelmemet. - Azt mondta, hogy beteg. Mi a baja? Miért kell felkészíteni bármire? - fordulok vissza a nőhöz, ugyanis ez az egy dolog még szöget ütött a fejembe. Amit elképzeltünk lehetséges problémát, az kihúzásra került a szökő hadjárataival. Akkor mi a francot keres a nyomik között? Addig ki nem teszem a lábamat, amíg meg nem válaszolja, utána viszont köszönés nélkül taszigálom ki az ajtón Rowant, meg azt a lógó orrát, amit nagyon próbál leplezni.
- Oké, ezek megbaszhatják. A hülye disznók szerintem még fánkot zabálnak, szóval hallottad a nyanyát, irány a kurva áruház – tolom meg magam előtt, pontosabban megtaszigálom a hátánál fogva. - Csak nem lehet olyan nehéz kiszúrni még egy vörösfejűt – mormogom az orrom alatt, és miközben elhaladunk a para gülü-néni előtt, érzéssel bemutatok neki, mert az ő hibája is, hogy már megint semmi nem megy simán. Mi a faszért is menne, az univerzum akkor nem szopathatna minket fulladásig… - Hallottál már ennyi faszságot? Felkészíteni… Mégis mikor, ha soha sincs itt? Aztán meg ha el tud lógni, nem lehet nagy baja. Oké, ezek mellett a guruló sírhelyfoglalók mellett csak az nem tudna meglépni, akinek nem mozognak a lábai, de érted a lényeget – magyarázom, egyre inkább belelovalva magamat a kiakadásomba. Nem szeretem, amikor valami idióta kiöli Rowanből a lelkesedést, azt meg végkép nem, ha a kölykére ilyen magasról szarnak azok, akiknek vigyázniuk kellene rá. Megáll az eszem. Olyan ideges vagyok, hogy még az aulában rágyújtok egy cigire, szarva bele, ki milyen megrökönyödött fejjel néz rám. Néhány slukk után pedig átnyújtom Vörinek a szálat, mert azt hiszem ráfér.
- Ne aggódj, Répacukor, megtaláljuk. Legalább ott nem hiszi azt, hogy kamuznia kell az intézetis sintérek miatt, vagy… Azt se kell tudnia, kik vagyunk pontosan – sorolom az érveket, megvonva végül a vállaimat.

zene: Batshit xx credit: •

Lambert arcát látva rájöttem, hogy nem csak bennem kavarognak vegyes érzelmek a helyzetet és Lolát illetően - ami néhol éppen felbátorított, máskor pedig pont elbizonytalanított - de az is biztos, hogy épp úgy érezte magát, mint én. Mintha egy másik bolygón volnánk, ahol abban se vagyunk biztos, hogy nem-e akar valaki megenni. A furcsa arcú gyerkőcök sem tűntek túl bizalom gerjesztően, de a gülü nagyi, meg ez a diri kinézetű szottyos nő, aki olyan ráérősen fogott hozzá még a levegő vételhet is, mintha a világ össze ideje az övé volna, hogy bár mi sem voltunk százszázalékosan, de ennél a bandánál milliószor értelmesebbek voltunk. Bár tény, hogy a lomha nő személy pikk-pakk képes volt kihoznia sodromból. S elpillantva magam mellé, nem csak engem. No persze, a kettős kontraszt érzelmeket nem csak a nőcinek köszönhetem, hanem az elcsípett szón is. Azaz, hogy Lambuborék már is sajátjának érzi azt a kis retardáltat. Melyik szülő ne tudna helyben elolvadni egy ilyen apró, de mégis hatalmas dologtól. Baszki, Lambubu, nekünk itt most szigorú képet kéne vágnunk! Mondjuk az íróasztal mögött élő tesz is róla.
- Mr... - pillantott fel Lambabszemre, majd róla le az aktára, aztán ismételten vissza rá, de olyan jelentőség teljesen "ülj le, fiam, egyes" tekintettel. - Mi nem használunk ilyen szavakat a gyerekekre. De senki másra sem. Speciális igényeik miatt különlegesek. Van, amiben hátrányban vannak és van, amiben nem. - felelte a tokás nőszemély, bár ez nekem így elsőre nem tűnt válasznak. Most akkor ezt úgy értette, hogy lézert lő a szeméből, de azért hordania kell a szemüvegét, mert különben mindent feléget? Vagy úgy értette, hogy jobb matekos, mint a legtöbb ember, de pelenkát hord, mert nem tanult be wcbe szarni? Mondjuk egyik sem túl jó dolog... és jobban örülnék, ha azt mondaná, hogy azért van itt, mert a másikban már nem fért el, telt ház volt. De nem mond ilyet. Hát bassza meg! Mikor meg még közli is, hogy egyébként itt sincs, és azért, mert hagyták megszökni, nos oké... bevallom egy parányi megnyugvással tölt el, hogy mielőbb lehagyhatjuk ezt a helyet, és, hogy Lola inkább ütött Lambre, mint rám, de azért... kurva szájukat! Eltűnt a gyerekem, ezek meg bele se szarnak! Jó, oké, pár héttel ezelőtt jó sok ideig én is így voltam vele, de én megtehetem, mert fiatal voltam és hülye. Most csak annyi a különbség, hogy megöregedtem, de attól még hülye vagyok! Majdhogy nem egymást kell visszafognunk, nehogy elverjük a nyanyát, amit mondjuk szerintem kisujjal is megtudnánk tenni, báááár, aztán rájövök, hogy lehet ez is olyan csapda, mint abban a Spongya Bobos részben. Ez a hely pont olyan lófasz, mint ahol mi voltunk Lamberttel. Pedig elvileg ez egy otthon, ráadásul a kettyós nemzedéknek! Hogy a faszba lehet ez legális?! Lemerném fogadni, hogyha körülnéznénk még egy kis gumiszobát is találnánk, ahová büntibe zárják a gyerekeket. Azt hiszem mind hármunk kezdett ideges lenni, annyi különbséggel, hogy a székbe ragadt nő kevésbé stresszelt, mert minden bizonnyal ő is tudta, hogy ha stresszel, ha nem, úgy is agyonverjük, ha épp az utolsó szál gyufát is kihúzza, már pedig nagyoon közel járt hozzá.
- Nos nem mintha erre az információra csak így betoppanva jogosultak lennének, de mentális problémában szenved, amire gyógyszeres kezelést ajánlottak, majdnem biztosan élete végéig. Amire felhívnám a figyelmüket, hogy ez a betegség örökletes, tehát egyikőjüktől örökölhette, s ha ön az érintett, amit persze ki kell vizsgáltatni, és nem kezeli, úgy függetlenül attól, hogy ön a vérszerinti apa, nem fogadhatja örökbe, mert veszélyt jelentenének egymásra. Mindhármuk... ahogy elnézem... - pillantott rólam végül Lambertre, amire halkan fújtattam is egyet. Hasznos információk, csak most épp minden kihullik a fejemből, mert előbb bucira verném a nő fejét, függetlenül, hogy nem verek nőket. De ahogy bánik Lolával és mindenki mással, kurvára megérdemelné, hogy oroszlánok elé vessék.
- Azért kell felkészíteni, mert ha kikerül innen, benne is tudatosítani kell, hogy a normális élethez szüksége van bizonyos dolgokra, mint például az önálló szedése a gyógyszereknek. Másrészt, lelkileg is fel kell készíteni és persze mindezt megelőzve megkérdezni, ő akarja e látni magukat... Mert ha nem, hozhatnak bármilyen nyomtatványt, akkor a gyermek itt marad. - szögezte le, s mivel, hogy az én füleimből épp csak nem jött gőz, jobbára Lambubu felé közölte a dolgokat. Kissé ugyan leamortizálja a tudatom ez a sok minden, aminek nagy részét még mindig nem sikerült értelmeznem, de tekintve, hogy nem éppen így képzeltem el a napot, biztos, hogy lesznek még ingadozásaim, és kurva élet, hogy Lambnek is. Jó, hogy ezt mind megtudtuk, de mi van, ha olyasmi baja van, ami miatt... mi tudom én, jobb szeret a képzeletbeli barátaival lenni, mint velünk? Úr ég, nem szokásom imádkozni, de ad, hogy csak ilyen dühkitörései legyenek, mint Lambettának. Az még biztos aranyos is az ő korában. De lelkes idegessége rám is hamar rám ragad, így némi toszogatás után - na nem úúúúgy - én is felveszem vele a morcos, trappoló tempót.
- Jah, basszák meg. Az ember azt gondolná, hogy otthonról nem szöknek meg a kölykök... Csak mi, de mi egészen más generációk vagyunk. Erre nesze! Hirtelen nem is tudom, hogy felrobbanjak e az idegességtől és amint meglátom lepofozzam, vagy dicsérjem meg, mert olyan kis talpraesett... ahww, Lambert... pont olyan, mint teeee... - markoltam finoman felkarjába és picit megrázogattam neki, míg elhagytuk a folyosót. Mintha le is vedlenénk azt a parázós énünket, Lambibit látva, elmosolyodom, majd követve az ő példáját, én is bemutogatok a néninek, miközben lassan elhagyjuk a helyet. Még hátra is fordulok és úgy is küldöm felé az átkokat középső ujjaimmal. Ő meg persze csak eltátott szájjal és elszörnyedve pillogott utánunk. Jaaa, most bezzeg adja itt a Piroska nagymamáját, de bezzeg akkor nem volt ilyen fostos, mikor megindult a folyosón.
Odakint pedig már végleg felhagyok a creepy feelinggel, és fellélegezve fogadom el a szálat néhány szippantás erejéig, igyekezvén nem a felforrt agyvizemre összpontosítani, hanem a jövőbeli lehetőségekre és hogy vajon milyen lehet ez a gyerek. Tulajdonképpen, én eléggé örülnék egy kis Lambynek. Már csak azért is, mert addigra már ismerném a trükkjeit, és tudnám mikor kell elhajolni, ha épp ütni akar, meg cumi helyett snickerts dugnék a szájába alváskor. Lehet ő is úgy okádik a gintől, mint a fekete párduc apja. Ahww és akkor foghatnám mindkettejük fejét, miközben csak azért is a wc mellé okádik mindkettő. Dühös vagyok, de olykor nem tudok nem elmosolyodni, főleg, ahogy távolodunk az épülettől és egyre közelebb kerülünk Lolához.
- Az biztos! - bólintok, mert én sem hiszem, hogy olyan nehéz volna megszökni, deee... azért mégis csak büszke vagyok rá, pláne, ha csak neki sikerült. És egyből el is vigyorodom, miközben ügyelve rá, nehogy elhagyjam a gofris zacsit, átkarolom buzisan az egyik karját, hogy kicsit oda bújhassak hozzá. - Elképesztő kis kölyök lehet... Szerintem full koppintottja lesz a te személyiségednek, sőt! Lehet rondábban káromkodik már, mint mi... - olvadozok. Aztán, ahogy élvezettel szívom be az illatának és a dohány füstnek keverékét, azért elönt némi aggodalom. Ha magunkhoz vennénk, mert esetleg úgy jönne ki a dolog, azért szeretnék jó apa lenni. Mármint olyan, akit a gyerek is szeret, meg nem is rontja el. De mi van például, ha dohányzik?
- Ahh, mi van, ha ő is cigizik? Kínáljam meg vagy basszam tarkón, míg ki nem köpi az utolsó füst felhőt is? Jogos volna, úgy, hogy mi is dohányzunk? Bár mind ettől függetlenül valahogy így is mindig magunkat látom benne... Lehet neki is van egy elrejtett kuckója... Megmutathatnád neki a kis füzeted, meg a rajzaid. - nyomtam egy puszit az arcára, s ha nem előzött meg, hogy leszedett magáról, én engedtem el.
Tulajdonképpen maga az áruház nem is volt olyan messze, csak így gyalog kellett sokat kóvályogni, viszont a több emeletes épületet látva sem voltam biztos benne, hogy megtaláljuk. És ha pont elkerüljük.
- Szerinted bemondjuk a nevét a kihangosítón az infó pultnál? Odajönne? Vagy elfutna? Ahh, biztos elfutna... - kínlódom már megint szokásomhoz híven, mikor már előttünk a cél, de minden aggályom pont akkor jelenik meg a fejemben.

Family is family

Now I can't see, I just stare

- Schultz – bököm oda a nevemet szemrebbenés nélkül, ugyanis nem, hogy kimondani nem szokták tudni elsőre, de megjegyezni sem. Asszem ha valamiért, akkor ezért hálás lehetek a germán gyökereknek, sokszor húzott már ki a szarból vagy baszta fel a cérna idegekkel bíró rendőrök, tisztek agyát. Remélem a diri képén is végigfut a zavarodottság, ha már ilyen nagyzoló szavakkal próbálja a mi fejünket is összekuszálni. - Én ebből még mindig kurvára nem értek semmit… - sutyorgom oda Rownak az eddigieknél is értetlenebb ábrázattal, mert mi az, hogy speciális igény? Nekem is vannak speciális igényeim, minthogy lehetőleg minden nap dugjunk, mindig legyen a zsebemben bagó, és azt a belebegtetett pizzát is be tudnám már tömni. Faszán nem értem, miről vakerál a nőszemély, de úgy érzem, ha ismét rákérdeznék, előszedné a gyilkos-igazgató hozzáállását, az meg nem éppen segítene felkutatni Vöri kölykét.
Aztán még meredekebb dolgokat kezd sorolni, és ha külön tudna válni a szemöldökünk a testünktől, szerintem most már a plafont súrolná az enyém, annyira megrökönyödök a hallottakon. Pedig inkább örülnöm kéne, hogy ezt a „golyót” sikerült elkerülni, és nem kellene a mai napon egy rohadtul kínos találkozót megejtenünk, de csessze meg, már elvonszoltuk ide a seggünket, másrészt mégis csak Rowan lányáról van szó, akit hagytak világgá menni, mert nem tudják kezelni. Bakker, nekünk lett volna ilyen szerencsénk annak idején, potyanapok odakint, mert unják a fejünket… De azok mi voltunk, akiknek nem volt… speciális igényük. Hát a nyanya erről egészen máshogy vélekedik.
- Hogy mi? - kérdezek vissza, eleresztve a vörös ördögömet, hogy visszafordulhassak a nőhöz, miközben a mutatóujjammal megvakarászom a szemöldökömet. A jó büdös kurva anyját. - Nyilván rosszul értettem, de most ledilinyósozott mindhármunkat? - pillogok rá sűrűn, igyekezve belekapaszkodni a maradék türelmembe, mielőtt átugornék az asztal fölött, hogy a székével együtt felborítva cincáljam szét ezt a rohadalmat. Amúgy is ki a faszom beszél itt örökbefogadásról, meg öröklésről?! Úgy nézünk ki, mint akik ha összefekszenek, kilenc hónap után kipottyantanak egy gyereket? Biztos a ribanc anyjától örökölte a ziziséget, pff… - Oké, ha már ennyit elmondott, azt is kibökhetné, pontosan milyen mentális betegség – nézek rá bosszúsan, mert úgy fest, ez a hobbija, beköhögni félinformációkat, aztán hátradőlni, mint aki gecire jól végezte a dolgát. - Mármint, hogy mire kérjünk vizsgálatot – teszem hozzá nyilván kamuból, mert hogy se én, se Rowan nem fog semmiféle agyturkász vagy vérszívó közelébe menni, az is biztos.
Aztán a válasza hiányában vagy azzal együtt, de még azelőtt kitrappolok Répacukorral, hogy bármelyikünknek kedve támadna ténylegesen megfojtani ezt a leereszkedő picsát. Faszomat, most mégis mihez fogunk kezdeni? Beigazolódott Vöri gyanúja, miszerint fos helyen van a lánya, ami azt jelenti, hogy tutira magunkkal akarja majd rángatni, és nem is tudom, hol kezdjem a sorolását annak, ez miért lenne egy oltári nagy szopás. Haza sem vihetjük csak úgy, ha rendőrökkel kerestetik, plusz a kis látogatásunk után mi lennénk az elsők, akiket meggyanúsítanának az „emberrablással”. Fasz kivan, miért nem tudtunk inkább hazamenni pizzázni? Már biztos ott tartanánk, hogy szkanderrel eldöntenénk, ki cummantson le előbb kit.
- Jézusom, mekkora egy csöpögős vagy – sóhajtok fel drámaian az ömlengését hallva, de nem rázom le magamról. - Amúgy nem hiszem, hogy sokat segítene a kapcsolatotokon, ha egyből egy pofonnal kezdenéd – vonom meg az egyik szemöldökömet, mielőtt ünnepélyesen távoznánk a helyszínről, porba tiporva gülü minden jóérzését és telefüstölve az aulájukat.
Szinte megkönnyebbülök, ahogy kiérünk végre, távol a furagyerekektől és para felnőttektől. Azt hiszem ezután egy bagónál erősebbre lenne szükségünk, de sajnos a nagy pofám miatt előbb még dolgunk van. Nem mintha nem akarnám megtalálni a lányát, és egyúttal biztosítani, hogy a Vörösöm se forgolódjon álmatlanul éjszakánként, ám ezzel párhuzamban szívesen betépnék vele otthon vagy részegednék le egy kocsmában. Arról nem beszélve, hogy eléggé tartok attól, mit fogunk találni, ha sikerül kiszúrni az áruházban Lolát. Úgy értem, mennyire lehet kattant?
- Mit csinálsz…? - nézek rá némi mímelt szájhúzással, miközben visszaemelem tőle a dohányt, és a karomba karoló kezeire nézek. Annyira nem zavar, mint azt mutatom, de mivé lenne a világ, ha nem morognék rá legalább egy kicsit? - Ugye tisztában vagy vele, hogy nem belőlem jött ki a lányod? Miért hasonlítana rám? - értetlenkedek némi zavarral, ahogy jobbra-balra olvadozik itt nekem. - Nem tudom, kinek volt az ötlete annak idején is megszökni a javítóból – horkantok fel szórakozottan, aminek a vége az lesz, hogy köhögni kezdek a mellkasomban rekedt füsttől. De nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, ahogy folytatja az ábrándozását. - Baszd tarkón, az én bagómból nem kap – nyilván a nyaklevest nem gondolom komolyan, viszont a cigimen csak a kiváltságosokkal osztozom, a sor meg kimerül Vörösben. De aztán hamar eléri, hogy a vigyorgás helyett inkább a számat húzzam – ez alkalommal ténylegesen -, egyúttal pedig lerázzam magamról a polipcsápjait.
- Az a füzet azóta is ott rohad szerintem a javítóban a mosógépek mögött – forgatom meg a szemeimet, ami egyszerre szól a sunyin kiosztott puszijának, éppúgy a régmúlt emlékeinek. Mindenesetre nem akarom elbaszni a maradék kedvemet a múlton való rágódással, maradjunk annyiban, hogy azóta egyszer sem vettem a kezembe papírt és ceruzát a művészkedés apropóján. Nem, még a börtönben sem.
Közben meglepő gyorsasággal elérünk a helyhez, ami közel sincs olyan távol az intézettől, mint hittem (vagy reméltem). És ehhez kell nekik több órás rendőri intézkedés? Mein gott… Viszont a bátorságom nekem is kezd az inamba szállni, és kizárólag azért tartom még magamat, mert láthatóan Vöri még nálam is jobban szenved az egésztől. Jobban belegondolva nem is lennék a helyében. Egyrészt a franc akarna egy potyakölyköt a világba, hát még Luvnyától, másrészt én is fosnék, mennyire rühellne a gyerek, amiért elhagytam annak idején. És nem, nem egy apróságról van szó, akit le lehet fizetni néhány snickers-el, hanem egy gettó-években mért felnőttről, akinek már semmi szüksége két faszra, hogy megmondják neki a tutit. Vajon mivel lehetne megvesztegetni, ha minden kötél szakad…?
- Eszedbe se jusson. A helyében világgá mennék – csóválom meg a fejemet, aztán félrepöccintve a cigimet, és ismét megtaszigálva a hátánál bátorítom arra, hogy kotródjunk beljebb, mert idekint ácsorogva valószínűleg nem leszünk előrébb az életben. És mit ad isten, ahogy besétálunk, az egyik üzlet kirakata előtt már is feltűnik egy vörös, hosszú hajú vékonyka.
- Beszarok, ott van! - mutatok el a gyanúsítottam felé, aki épp ebben a pillanatban fordul meg, több napos borostával és a kelleténél laposabb mellkassal. - Vagy nem. Biztos, hogy lányod van? - vakarom meg a fejemet elbizonytalanodva, de rá kell jöjjek, hogy ezt a kört benéztem. Puffogva legyintek, és sétálok tovább, árgus szemekkel nézelődve a boltok között. - Ha megtaláljuk, mit fogunk neki mondani? Most jöttünk az intézetből, és tudjuk, hogy kretének, szóval tőlünk nem kell fosnod? Vagy beadjuk, hogy füvescigit árulunk? Azzal legalább megtudnánk, hogy bagózik és drogozik-e – sorolom az ötleteimet, amikor újabb versenyzőt veszek észre. Ám ezúttal még azelőtt kibukik, hogy egy idősebb nőről van szó, mielőtt riadóztatnám Rowant. - Faszért van ennyi belőletek…? – szusszanok fel gondterhesen, mielőtt hirtelen megakasztana a trappogásban egy vécépapír guriga, ami történetesen a lábunk elé pottyant a magasból. - Mi a fasz…?

zene: Batshit xx credit: •

Mr. Scu... Szu... - azért megpróbálkozik vele, de hogy ne tűnjön nálunk is dinkábbnak végül egyszerűsít rajta. - Uram... - javítja ki magát és folytatja a monológját, ami sajnos erőteljesen meghaladja a mi felfogásunk, vagy csak direkt fogalmaz úgy, mintha léteznének ilyen szavak, de valójában csak most találta ki.
- Szerintem baszakszik velünk... - motyogom oda Lambubunak halkan, de a nőt figyelve, aki laposakat pislog reakcióként, lévén, hogy hármunkon kívül semmi más nem ad ki itt hangot, ergo mindent jól hall. Vagy ha szerencsénk van, csak úgy tesz, és igazából üvegszemei vannak, amik pont ránk fordultak.
Ó-óóó, kezdődik, hozzáért a szemöldökéhez, jajaj. Hajrá Rowan, most neked kell féken tartanod ezt a gyönyörű démont, anélkül, hogy közben felállna a brokesz és ténylegesen eltiltanának Lolától. Egy véletlen mosolyt még így is megejtek Lambert felé, miközben ő már jókora villámokat szór a székben lévő túl méretezett, beszélő párnához. Finoman rá is markolok a felkarjára, de amint megérzem alatt a feszülő izmait, már attól majdnem elalélok, szóval le is veszem őket. Jó, ez nyilvánvalóan nem segít. De a nő arca egy pillanatra sem rezdült.
- Nézze, uram... Mint mondtam mi nem használjuk azt a szót, hogy retardált. - adta válaszul, amire még én is odatekertem a fejem, hogy a jó kurva, kibebaszott, sírban forgó anyukáját. - Kérem, mellőzzék az erőszakot és inkább bizonyítsák, hogy tévedek. Így még talán fontolóra is veszem, hogy láthassák legközelebb. - pillogott párat csiga tempóban, majd odébb csúsztatta az aktát.
- Az előbb a kinti autista csoportunkat retardáltnak nevezte. Komolyan azt mondja, megértené, ha most mondanék egy nevet? - vonta fel szemöldökét, de ha úgy látta, hogy Lambert hamarosan tényleg agyonveri, vagy nekem kezd el ugrálni a szemhéjam, akkor kiböki, hogy bipoláris. Mondjuk én ezzel sem lettem okosabb, de osztozom Lambugyi meglátásán, miszerint Luna miatt van az egész. Igaz, ezeket a gondolatokat egyikünk sem mondja ki hangosan.
Ki tudja mire megtaláljuk mi marad a gofriból. Mármint nem azért mert felzabáltam őket, hanem csórik amennyi izgalmat is megértünk az épületbe, agyon lettek nyomkodva, gyúrva. Viszont örülök, hogy elhagyjuk a helyet és azt is, hogy még így is annak a kis dinka nyomába eredünk. El is fog szeretet, amitől most is túl csordulok, így kénytelen vagyok a kis Lambárányomban kapaszkodni.
- Tudom, tudom, nem vagyok én olyan re... olyan, mint azok odabent... - forgatom meg szemeim mosolyogva. - Azért hiszem, hogy így van, mégha ez képtelenségnek is tűnik... pont azért, amiért te is szülőjeként hivatkoztál odabent magadra. - húzódik mosolyom lassan vigyorrá, de csak mert még mindig extrán cukorborsónak találom emiatt - és még sok millió más miatt is - Lambenedeket. Csak azért eresztem el, mert csóri majdnem megfullad, így gondoltam megpaskolom kicsit a hátát, miközben nem rajta, mint inkább mondadóján, de elnevetem magam.
- Az egy dolog. Az ötleteim közt szerepelt, hogy unikornis háton lovagoljak el tudja a faszomba... de kivitelezni, akkor is te kivitelezted... És lássuk be nélküled már rég egy csontváz lennék az intézetben. - röhögcsélek, függetlenül attól, hogy mindketten tudjuk, hogy így van.
- Ugye? Én is azt mondom, hogy olykor elkél egy kis verés a gyereknek... - bólogatok nagyokat, mert hát ki tudja, hogyha találkozunk milyen módszerekre lesz szükség. Bár egy kislányt arcon ütni, vagy tarkón, talán durvább volna, mint egy kisfiút. - Vagy inkább a popsijára kéne rá vágni... Az nem fáj annyira, de azért jelző értékű lenne... - hmm, így jobban belegondolva minden bizonnyal pedofil jelző értékű. - Maradjunk a csúnya nézésnél. Még csak az hiányzik, hogy majd pont a nevelése miatt kerüljünk börtönbe. - rázom fejem, mialatt le is ráz magáról, így hasonlóan szemeim forgatva sétálok tovább mellett.
- Ah, hát akkor vissza kell szereznünk! - ugrottam elé még az áruház előtt, mert számomra nyilvánvaló, hogy a régi emlékek, amik nem csak fost őriznek, de szép emlékeket, azokat igen is meg kell tartani. Nem mintha most rögtön volna mehetnékem, de következő túrának az is bőven jó lesz. Aztán ahogy közeledünk az áruházhoz annál inkább érzem megint úgy, hogy mi erre nem készültünk fel. Mondjuk, ha abból indulok ki, hogy általában semmi másra sem és mindig rögtönzés a vége, talán ezen sem kéne annyit pörögni. Egy pillanatra el is ül bennem a félelem, bele sem gondolva, hogy lehet meg se találjuk, ráadásul Lamb az egyetlen hülye ötletem is leinti, ám amint belépünk és meglátom, hogy van vagy 2-3 emelet és azok is ki tudja hány kilóméteresek... Már majdnem felsóhajtok gondterhelten, hogy lehet itt kéne megállnunk, mikor Lambogárka ki is szúrja elsőnek. Mármint azt hittük, én meg mint, aki most találkozik a kedvenc sztárjával - mondjuk kár a gőzért, hisz most is itt áll mellettem - kezdek el pattogni, és rángatni kicsit Lambóbita ruhájának ujját izgalmamban, alsó ajkam is beharapva. Amikkel egyből fel is hagyok, mikor megfordul az ürge.
- No, no, no... - rázom a fejem, mert automatikusan azzal kezdem rémítgetni magam, hogy mi van, ha a betegsége az, hogy szakálla van.  Egy szakállas kislány. A képen mondjuk nem látszott, dehát ugye azt le lehet kapatni, szóval... ki tudja... - Háááát nagyon remélem. Mert ha kiderül, hogy mellei és kukija van, akkor én elfutok... - motyogom, de persze csak félig meddig őszintén.... hehe.... félig meddig... Közben azért én is nézelődöm, főleg vörös és töpre alkatúakat, de ma jó idő van, így nyilván akad pár járkáló, pláne gyerekkel. A szőkés gyerkőcök meg amúgy is kicsit olyan vörösesek a fényben vagy tudja tököm, de én már szinte mindenhol vörös kislányokat látok. Még a kirakatokban is. De azért Lambert se segít a kínomon a kérdéseivel, bááár végül azért ad egy jó ötletet.
- Ez nem is olyan hülyeséééég... - lépek elé ismét, mutató ujjam is felmutatva, mert már azzal is sokat megtudnánk róla és anélkül dumálnánk vele, hogy tudná kik vagyunk. Mondjuk ilyenkor meg mindig attól félek, hogy túlságosan pedofil módjára viselkednénk. De mire elmélyednék újra a villám depimbe egy guriga landol köztünk. Értetlenkedve is nézek Lambertre.
- Ez belőled pottyant ki? - húzom el kérdőn szám szélét, összevont szemöldökkel, mert hát... ki tudja miket művel mikor nem vagyok vele. Akkor hallhattuk meg a zajt az emeletről és ahogy felnéztünk, ha nem is pont fejünkre akart szakadni, de szép sebesen zúgott felénk felülről egy baszott nagy doboz, tele gurigákkal, amint gazdáját, odafent valaki a korlátnak lökte, aki pedig botlása közben el is hajította a dobozt. Odébb is löktem Lambabapopsit, és én is hátra ugrottam, rá a seggemre, miközben hallani lehetett odafentről a sikoltozást, a biztonságiak kifulladt rohanását és a kiabálásukat, hogy megállásra kényszerítsék, akit épp kergetnek. A következő pillanatban szintén azon az emeleten, csak valami odébb valaki más is úgy döntött, hogy leveti magát a korláton keresztül, egyenesen a szökőkútba. Mivel a korlátok egyébként nem voltak olyan alacsonyak, csak a biztiőröket láttuk deréktól felfelé, ahogy körbe körbe rohangásznak és kergetnek valakit, akiből éppen csak egy vörös fejbúb látszott, és hogy folyamatosan tisztítja maga előtt az utat félre lökve mindenkit és a biztiőrök elég döntve mindent, ami mozdítható. Rá is kaptam tekintetem rémülten Lambonbonra.
- Basszus, most mit csináljunk? Ha segítünk neki, lecsukhatnak, és ha még csak nem is ő az, akkor még be is szopjuk. Ha pedig nem segítünk... mondjuk max visszacibálják az intézetbe és visszasétálunk... nem? - kérdem pontosan olyan képpel, mint aki abban sem biztos most, hogy fel akar e kelni a földről, nem hogy még ilyen dolgokban döntsön. Persze azért felkelek a földről, mert azt se szeretném, ha szemet szúrnánk bárkinek is, és ha kell Lambabyt is felsegítem onnan. Mindeközben egy földszinten ólálkodó biztonságiőrnek leszólnak rádión, hogy a tolvajt a fenti játékbolt közelében vesztették el, de már többen is keresik odabent. Persze Lola nem először csintalankodik, és velünk ellentétben tanul is a hibáiból, így egyik őrnek sem tűnik fel, hogy idő közben egy részben vörös családhoz csapódott és pont akkor jött le a mozgó lépcsőn "velük". Persze mögöttük volt, és a szülőket amúgy is jobban lekötötte, hogy merre nézelődjenek tovább, illetve az anyának ott volt egy baba is a karjába, miközben ő ott hátul sunyi mód még meg is fogta a család 6 éves forma gyerkőc kezét. Csupán abból lehetett következtetni, hogy sűrű pillantgatott maga mögé és harapdálta a száját, attól való félelmében, hogy lebukik. Miután pedig leértek ügyesen mindig a felnőttek mögé settenkedve kerülte el, hogy szemet szúrjon a biztonságiőröknek, de láthatóan kifelé kívánkozott menni az üzletből.

Family is family

Now I can't see, I just stare

Kiakad az agyfaszmérőm, ahogy beugat nekünk az útsimító henger, és ha előtte nem éreztem volna a felkaromra simulni Rowan tenyerét, kurva hamar elfelejteném, hogy miért is vagyunk itt, aztán rendeznék egy akkora mészárszéket, hogy csak visítani tudna ez a nagypofájú, mint egy malac. A fóliába tekert jó kurva anyját, azt. Oké, a nem annyira burkolt fenyegetése is visszatart attól, hogy fogjam az egyik tollat az asztaláról, és meglékeljem a koponyáját, mert nem akarom ezt is elbaszni Vörinek. Bár elnézve az arcát, ő is az utolsó erőmorzsáit kapargatja ahhoz, hogy a Zizi-otthon következő napirendi pontja ne egy bűnügyi nyomozás legyen.
- Gondolom maga is retardált, ha képtelen felfogni, hogyha tovább bassza itt az agyunkat, akkor fogom az egyik pszicho gyerek bukósisakját, és betöröm vele azt a túlméretezett koponyáját! – mordulok rá ellenségesen, és ha nem fog vissza a vörös kandúrom, biztosan odatrappolok az asztalához, hogy lesöpörjem azokat a szaros aktáit róla, de legalábbis elcsórjam tőle, ami nekünk kell, hogy kapjak végre egy értelmes választ is. Aztán vagy általa vagy a felkapott papírok közül, de megtudjuk, amit akarunk, ami persze lófaszt nem mond nekem, és gondolom cukorborsónak sem, de ez most lényegtelen. Faszfejek.

- Ch, az csak kicsúszott – legyintem le egyre zavartabban, miután már a veszélyzónán kívül sétálunk, ő meg nem győz ömlengeni az oldalamon. Így is van, tényleg csak kicsúszott, miszerint mindketten Lola szülei vagyunk, az más kérdés, hogy milyen indokokból kifolyólag. Már csak az kéne, hogy tovább etessem Row rózsaszín ködjét, aztán itt elszálljon nekem teljesen, legközelebb meg azon kapjam rajta, hogy már csak a gyerek miatt hív apucinak, és nem azért, amiért szeretni szoktam, ha így nevez. Jézusom.
- Csontváz, jah. De csak mert addigra mindenkit kinyírtál volna véletlen magad körül – vigyorodok el, játékosan meglökve a vállát a sajátommal. - Arról meg tegyél le, még az kéne, hogy feljelentsen minket gyerekmolesztálásért. Ha valakinek csapkodni akarod a seggét, van rá egy jelentkezőm – jegyzem meg szórakozottan, bólogatva aztán a nevelési módszerre, aminél megállapodott. A csúnya nézés menni fog, meg a csúnya beszéd is. Ami pedig a rajzokat illeti, megint bosszúsan legyintek egyet, kikerülve az utamba ugró két méterét, mert nem tudnának annyit fizetni, hogy visszamenjek abba a szarfészekbe, másrészt… Nincs szükségem azokra a fecnikre. Mire beérünk, már meg is feledkezek róla, főleg, mert másodpercenként szaratom be magamat azzal, hogy látni vélem a lányát.
- ' a fasz? Ilyen létezik? - borzadok el egy erőteljes fintorral az arcomon, mielőtt végigmérném Vörit, és elképzelnék rá két megtermett dudá- nem, nem képzelek semmit. Rémálmaim lesznek. Inkább lököm a kérdéseimet meg az ötleteimet, aztán a mai nap másodjára akadok meg a sétámban, amiért elém szökken ez a szexi, túlpörgött vadállat. Elkapom a mutatóujját, széles vigyorral húzva odébb az orrom elől. Jézusom, mennyit tud hadonászni azokkal a lapát kezeivel. Már éppen megint kezdene olyan vidékekre evezni a tudatom, ami nyilván a kihagyott pizza és az egész napra tervezett programom hiányából táplálkozik, ha nem esne le kettőnk közé, az orrunk elé egy guriga vécépapír. Megrökönyödve nézek rá, aztán kiábrándultan vissza Rowanre.
- Persze. Gyerekek mellett vécépapírt is szoktam szarni. Következőnek egy műholdas parabolaantennát tervezek kifosni, jézusom – csippentem össze az orrnyergemet a mutató- és hüvelykujjammal, mielőtt hátrabillenteném a fejemet, hogy felmérjem, mi a franc folyik odafent. Na hát arra már nem marad időm, hogy feldolgozzam a látványt, mivel bongyor kapitány színre lép, és a bárkit kilapító szupererejét bevetve fektet ki a padlóra. Amennyiben nem az ellenkező irányba seggelnénk el, még tetszene is a vadulása, de ez most nem az a pillanat. A fejemet védve várom ki, amíg az utolsó kurva tekercs - és ember - is aláhullik az égből, aztán a nagy kiabálásra és felfordulásra megint felnézek, éppen elcsípve egy vörös kobakot. Ó baszdmeg… Miért érzem úgy, hogy ő lesz Rowan kölyke?
- Franc tudja – mormogom, hagyva, hogy felsegítsen a földről, ha már volt szíves leültetni. - Asszem ha ma visszasétálnánk, nem lenne nagy sikerünk azzal a retardált picsával. Faszomat – sóhajtok fel megadóan, mert nagyon is jól tudom, mi lesz ennek a vége. Csakhogy mire a biztonsági őrökhöz nézek, hogy sebtében kieszeljek ellenük valami tervet, már nyoma sincs a vörös hajzuhatagnak, ami csak úgy lobogott a menekülő tulajdonosa után. Összehúzom a szemhéjaimat, mert a fenébe is, el kell ismerni, nem kis piskóta a gyerek. Valószínűleg, ha nem közelítene lefelé egy adag vörössel – mi a fasz van itt, hogy ennyi répafejű tömörül erre? –, és közben nem sütne róla kilométerekről, hogy bűnös vagyok, simán elkerülné a figyelmemet, így azonban az állammal felé bökök, jelezve az ügyeletes Apucinak, hogy valószínűleg ott sunnyog a csemetéje, akinek bőven van még mit tanulnia a bűnözés tudományáról. - Gyere Kandúr, elkapjuk a grabancát – lazán indulok meg a mozgólépcső felé, és rohadtul remélem, hogy Rowannek nem most üt be a mentális leépülés, mert ki akarom várni, amíg az egész pereputty leér, a háta mögött a tolvajunkkal. És miután ez megtörténik, illetve a pozíciónk is megfelelő, elkapom a miss felkarját, hogy magunk közé „szorítva” elhúzzuk egy félreeső helyre.
- Gyere Napsugárka, és fogd be a szád, ha nem akarod, hogy elkapjanak – mormogom neki az orrom alatt. - Baszdki, látsz valami vészkijáratot? - intézem a kérdésemet a feje fölött a másik napsugaramnak, imádkozva, hogy ne legyen ebből börtön újrázás.

zene: Batshit xx credit: •

Hogy miként jutottunk ki épségben abból a gyerek diliházból anélkül, hogy ránk hívták volna a rendőrséget vagy mi rájuk az egykor intézetis terrorban élőket, akik biztos szívesen bosszút álltak volna, máig nem tudom. De kijutottunk és még csak az épület sem égett. Azt hiszem igazán büszke lehetnénk magunkra... ha épp nem törne rám folyamatosan hol az  öröm sokk, hol a depis bánat valahol a béka segge alatt. Lola eltűnése és feltűnése ugyanis nagyobb káoszt okozott a számomra - és talán Lambert számára is, ahogy a fuldoklása ellenére is életmentőként szívja a slukkot -, hogy úgy érzem, amíg le nem tudjuk a találkozást, egy perc nyugtunk se lesz. Nem, nem, én sem hiszem, hogy Lambert száján csak úgy kicsúsznak dolgok, biztosan őt is foglalkoztatja, legalább fele annyira a dolog, mint engem. Éppen ezért csak mosolyogva, szemforgatva pillantok el másik fele, ennek tudatában. De hiába tudjuk meg könnyen, merre bújkál a kis vörös róka, plusz egész könnyen oda is találunk, más a helyzet, hogy odabent hogy lelünk rá. Ha egy bárnyi helyen kéne megkeresni se volna épp könnyű, száz felé elbújhat - már ha még abban a korban van, hogy asztalok terítője alatt bújkáljon -, de elnézve az emeleteket és, hogy manapság is szívesen hordanak mások vörös buksit... huh, egy pillanatra tényleg úgy érzem, hogy itt lesz a végső megálló és visszaforduló.
- Azt hiszem...? - igen, vissza kérdek, mert én azt gondolom, pláne egykori szörnyszülött cirkuszi igazgatóként, hogy létezik, de ma már ki tudja. De ha jön a baj, csőstül jön ugye, pontosabban wc gurigaként, még hozzá egy doboznyival, amit éppen csak megúszunk, ahogy sikerül két oldalra esnünk. Pedig még tovább szerettem volna cifrázni Lambertino hülyeségét, de most még az is szöget üt a fejembe, hogy ki az a hülye, aki egy doboznyi wcpapír gurigával lófrál. Feltenném én hangosan is a kérdést, hátha ő tudja, de akkor jön a csobbanás, a kiabálás és bár röpke percek múlhattak csak el azóta, most realizálódik bennem ismét, hogy Lolát keressük. Fel is kelek, s csak hamar az én morcos mackóm is felhúzom, miközben tőle várom a lehetséges ötleteket. Tartok tőle, hogy mint mindig, ezt is elszúrnám, amit most nagyon, de nagyon nem szeretnék. Pedig bőven osztogathatná a nyakleveseket, hogy most, hogy itt vagyunk, oda, ahová ő elvileg jönni sem akart, nem csak, hogy hajszálón múlik a visszatáncolásom, de még tőle várom a segítséget. Dehát ő olyan kis talpra eset és okos... Nyaaj, majd ha hazaérünk jó nagy pizzát rendelek neki, és ha már méretek, kap mellé valami mást is, grrr...
Egy szó, mint száz, míg én enyhén pánikba esek, s közben keresem szemeimmel a saját vérem, Lamb több lélekjelenléttel lendületet vesz a dolgokon. Most pedig, hogy már én is látom kitől örökölhette a bujkálási - nem létező - készségét, azon kezdek izgulni, hogy a puszi, pacsi után mit kezdjünk vele és úgy a helyzettel. Mert azt én is belátom, hogy ott éppenséggel nincs túl jó helye, viszont magunkkal vinni egyenlő volna a börtönnel, diliházzal és neki talán a javítóval.
Lola nem kis izgatottsággal, de mindvégig az őröket fürkészve próbál elsántikálni, csak hát pechjére ott vagyunk mi. És jobb is, hogy Lambert lépett előbb közbe, mert őszintén bevallom, az izgalmak tetőfokán, lehet, hogy én akaratlan is hajába kapaszkodnék. De szinte már most látom milyen jó kis póráz lenne belőle. Amilyen kis kunkoriak a tincseit, elég volna beledugni a kezem a loboncába, és hót ziher, hogy ezerfelé bele gabalyodnék, akkor pedig nem menne sehová. Persze a magasságát nem tőlem öröklő kis rosszcsont nem számítva ránk, igen csak meglepődik, mikor két vadidegen közé kerül a jól hallhatóan nem tanszerekkel megtömött kis hátizsákjával. Nem akartam, tényleg nem, de nem tehetek róla, hogy, amint közénk kerül, megint rám jön az olvadozhatnék ahelyett, hogy Lamburgerrel együtt koncentrálnék, mielőtt közre fognának minket is a dagi biztiőrök, meg a lassan talán ide találó fánkzabálók. Mondjuk dilijeim mentségére szóljon, pont úgy örülök neki, mint iskolából hazaérkező kisgyerek az első kutyusának. És bár tudom, ezt is csak túl gondolom kicsit, de aaaannyira romantikus, hogy mindezt Lambertnek köszönhetem.
- Hé! Ez meg mi? Civil fakabátok vagytok?! Ártatlan vagyok! Összekevertek valaki mással! - háborgott a Lola vágva is a grimaszokat, de azért nem üvöltözött, mert noha most sem érezte magát nagyobb biztonságban, azt viszont tudta, hogy az őrökkel való találkozás milyen végett érne. Csak akkor eszmélek fel a Lambaba mögé képzelt szivárványos, csillámpor esős és tündér zenés ábrándokból, mikor látom, hogy kérdőn néz rám. Jaj, jaj... öhm... mi is volt a kérdés...? A pizza feltét? Akkor nem így nézne... Sűrűeket pislogva rá próbálom azontúl, hogy kitalálni kérdését és utána annak válaszát, próbálok még a realitás talajába is megkapaszkodni, mert az események hatására igencsak nehéz. És még csak kábszer se kellett hozzá. Ha elismétli, egyből kapkodom a fejem, keresve a zöld emberkét, aki az ajtón lohol ki lélekszakadva, de ha nem is ismétli el, fosok annyira a helyzettől és a Lolát kereső mindenkitől, hogy magamtól is keresgélni kezdjek.
- Ott! Ott! Ott! - mutogatok el egy noha nem kifejezetten kijárat kinézetű ajtó felé, de a szállítók azon keresztül cipelik a holmikat ki és be, ráadásul most is nyitva van.
- Hé, naa! Eresszetek! Ez emberrablásnak minősül! - morgott tovább, néha oda suhintva Lambert őt fogó karjára, mondjuk szerintem az még paskolásnak is gyenge volt, de jó tudni, hogy legalább egy minimális küzdő szellem azért van benne. Mindenesetre a távolba még akadtak vészkijáratok, de arra felé sűrűn el is sétált egy-egy biztonságiőr, így nagy eséllyel végül a kamionok közt kötöttünk ki, ahol mindegyikünk szerencséjére sehol nem volt senki éppen. Más dolog, hogy Lola valójában nem is igazán magát féltette, mint a nehezen összegyűjtött, lopott holmikat, ami tartalmazott többek között néhány apróbb bizsu ékszert, amiket az egyik tini lányoknak való üzletből sikerült lenyúlnia, semmint valami komolyabb ékszerboltból, néhány hajbavaló, de a kínaiféle, pár szelet csoki - igen, még snickers is - jó pár kis üveg alkohol - vegyesen, valószínűleg, amit épp sikerült felmarkolni látatlanba -, egy-két márkásabb cigis doboz és néhány felnőtt, kinézetre inkább férfias felső. Ja, meg hát egy szemmel láthatóan is kamu, játék pisztoly.
- Áú, baszki! Rám léptél, te gyökér! - mordult rám, bár ezt is csak abból sejtettem, hogy a nagy menekülés közben tényleg mintha sikerült volna letaposnom a lábacskáját. Pedig megígértem magamnak, hogy sosem leszek olyan erőszakos, mint a nagybátyám, erre tessék. Elmotyogtam egy bocsi, de amíg nem vagyunk mindannyian biztonságban, inkább az utat néztem.
- Nálatok elbaszodtabb emberrablókat még nem szart ki a világ! - hőbörgött, már-már méltatlankodva, hogy még emberrablókhoz is leggyengébb minőség jutott ki neki. - Kibaszott Dumb és Dumber...

Family is family

Now I can't see, I just stare

Nem tudom, örüljek-e annak, hogy ugyan elég hamar, de ilyen körülmények között találtunk rá a lányára, mert ez az egész szituáció kezd a szokásos fostengerre emlékeztetni, ami a fejünkre szokott ömleni. Azoknak meg általában nincsen jó végük. Rohadtul nem hiányzik a nyakunkba néhány biztiőr vagy rendőr, miközben egy tolvaj rókát bújtatunk magunk között. Mondjuk hivatkozhatnánk arra, hogy csak az otthonba szerettük volna visszavinni, békés körülmények között, mert szegény retardált, de hallva a nagy száját, lennének fenntartásaim azzal kapcsolatban, mennyire venné a lapot és tettetné a degeneráltat. Ha egy kicsit is hasonlít a lökött, de szexi apjára, valószínűleg még azt is beköhögné, hogy el akartuk rabolni, és nem értené, miért szidjuk vadidegeneknek.
- Pff, szeretnéd csak, hogy civil fakabátok legyünk – mosolyodok el rosszmájúan, bár már az is rohadtul vicces, hogy bárki zsernyáknak nézzen minket. Mills és Schultz őrmester szolgálatra jelentkezik. Igaz, azt a szolgálatot nagyon máshol és nagyon más formában képzelném el, de azt hiszem jobb, ha ezt most nem osztom meg mindannyiunk füle hallatára. Észnél kell lennünk, szóval igyekszem a kijutásunkra koncentrálni, ebbe pedig próbálom Vöröst is belevonni. De ahogy elnézek felé a puffogó vörös-fürtös kobak felett, biztos lehetek benne, hogy Őrépacukorsága más vidékeken jár fejben. Ha nem épp meglépni akarnánk az igazságszolgáltatás elől, zavarba jönnék, amiért megint olyan arccal néz rám, mintha én lennék a világ közepe. Na nem mintha nem tudnám elképzelni az érzést, számomra kétségkívül körülötte forog az egész kibaszott univerzum. Máskülönben nem lennénk itt a nagypofájú tinédzser lányával, újfent a próbaidőmet kockáztatva. Viszont pontosan emiatt kellene gyorsan lépnünk, így mielőtt még belelovalnám magamat a szétolvadásba, morcos fejjel pislogok rá.
- Vészkijárat, Répafej. Koncentrálj – ismétlem el a kérdést, amire nem sokkal később mutogatni is kezd egy rakodóhelyiség felé. Elvigyorodok, mert ez sokkal jobb, mint bármelyik menekülő útvonal, ahol valószínűleg csak a gyorsaságunkon múlna a kijutás, függően attól, mennyire vesznek komolyan egy kamasz, enyveskezű kölyköt. Biccentek egyet, jelezve, hogy részemről megteszi a felfedezése, és tovább rángatom magam mellett a hisztérikát. Jézus ereje, tiszta apja.
- Ó fogd már be, senki se akarna elrabolni valakit, aki egy vörös madárfészket hord a feje tetején – forgatom meg a szemeimet, hagyva, hogy kedvére csapkodjon. Jóformán meg sem érzem, ő meg legalább lefoglalja magát, amíg eljutunk a kamionok közé, ahol ha saccolnom kellene, a többség az ebédszünetét töltheti, mert egy lelket sem fedezek fel a közelünkben. Faszom, ők bezzeg már ehetnek... Nagyon messze van még az a pizza…
Mély sóhajjal állok meg velük az egyik fagylalt emblémás sokkerekű mellett, aztán se szó se beszéd elrántom tőle a táskáját, ha pedig kell, meg is küzdök vele érte, bár remélhetőleg váratlanul éri a támadásom. Azért nem mindegy, hogy mennyire amatőr a kis bájos, aki épp Rowant szidja, amiért rátaposott a lábára. Szórakozott vigyorral nézek fel a szeplősömre, majd ha sikerült megkaparintanom a szajréval tömött tatyót, belekotrok, felmérve a szerzeményeit. És azzal a lendülettel el is fintorodok.
- Jézusom, ebből max a bagó ér valamit. Áhh, nézd Vörös, a kedvenced – kikapok egy snickerst, és odapasszolom az óriásomnak. - Majd kapsz másikat, mielőtt elkezdenél sipítozni – korholom le előre Lolát, aztán tovább nézelődök, amíg a kezem ügyébe nem keveredik a játékpisztoly. - Bankot akarsz ezzel rabolni? - vigyorodok el ismételten, mielőtt a fejemet csóválva visszaejteném a zsákba a fegyót, és visszanyomnám az egész holmit a kezei közé. Épp ekkor hallatszik a távolból egy ajtó csapódása, ami emlékeztet rá, hogy még nem vagyunk kint a szarból.
- Ó, szeretnél zsákot a fejedre? Nem is tudom, Row, bekössük a száját? Akkor talán nem fájdul meg a fejem a nap végére – mormogom, aztán megint csak a felkarjára fogok, hogy tovább haladjunk. Az egyik kamionbeálló előtt előreengedem Rowant, hogy ha netán futhatnékja támadna a lányának, elkapja, amíg én is leugrok mögöttük a szabadságba. Persze nyugodt csak akkor leszek, ha már legyalogoltunk néhány utcasarkot anélkül, hogy lekapcsolnának minket a zsaruk. Ám ha sikerül megúsznunk a szopást, adott az újabb, mert halovány fingom sincs, mit is mondjunk most a kölykének. Az igazat? Vagy maradjunk annál, hogy a vörös ördögöm a bátyja? Azt már nehéz lenne beadni neki, hogy füvet árulunk…
- A kibaszott otthonban mondták, hogy valószínűleg itt találunk – köhögöm ki nehézkesen, hol a pattogó bolhát, hol pedig Vörit figyelve, hátha még időben jelzi a számomra, hogy fogjam be a pofámat, és intézi a dolgot ő. - Én Lambert vagyok, ő meg Rowan, és öhm… látogatni jöttünk. Meg gofrit hozni, de szerintem azt inkább már ne edd meg – pillantok le a zacskóra, amit láthatóan rongyosra szorongatott az én bociszemű sátánivadékom. - Isten őrizz, hogy feltartsunk az évszázad rablásában, de... szóval azért lopsz, mert nem adnak ott enni meg ilyenek? - kérdezem kissé elbizonytalanodva, megvakarászva a tarkómat is, mert a franc se tudja, hogyan húzzuk ki belőle az igazságot. Mármint nyilvánvaló, hogy az az intézet egy trágyadomb, de talán nincsen annyira szar dolga, mint mi hisszük. Végtére nekem is néha egy vakációval ért fel a javító...

zene: Batshit xx credit: •

Mikor még töpörödött törpök voltunk az intézet falai közt, de már nem úgy nézett rám minden kibaszott percben, hogy párna nélkül is képes legyen a puszta tekintetével megfojtani, néha elképzeltem magunk más helyeken, más kinézettel és más szituációban. Egyszer szabad perceimben például elképzeltem milyen kutyákból lennénk, ha azok lennénk. Lambogár például hasonlít a rottweilerekre, míg én valószínűleg megállnék valami jack russel terriernél. Lenne valami soha nem látott gazdánk, akinek a képernyőn csak a lábait ismerhetjük meg, és mikor épp egymagunk vagyunk, becsönget a postás. Lambert hangosan ugatva esik az ajtónak és a bedugó levelek mellett biztos, ami biztos, jó őrzővédőként és szadista állatként elkapja a postás bácsi ujjait is, míg én nála is hangosabban visítva repkednék mögötte, magasakat szökkenve, olykor akaratlan is megkergetve a saját farkam, attól való félelmemben, hogy bejutott az a valaki. Na, ez az elképzelés ma bizonyos szinten megint bizonyosságot nyert, ahogy a még le nem gyűrt pánikom közepette, azért ráébredek, hogy kettőnk közül mindig ő lesz a harciasabb. Még akkor is, ha Lola épp fájdalmas hisztibe vagy dühös ellenkezésbe kezd. Őt aztán biztos nem hatná meg egy-két kósza könnycsepp, se bájos boci szem.
Időre van szükségem, de szép lassan ráeszmélek, hogy még nincs itt az ideje rajongva körbe ugrálni, hogy újfent arról áradozhassak, milyen remek apa. Szóval összekaparva maradék józan eszem, igyekszem biztonságba terelni magunk, miközben a leány, mintha még szándékosan keresné is a bajt - ránk nézve is - osztja itt az észt. Na ebből tuti nem rám ütött. Lehet, hogy picsogni tudok, ha szarban van a haza, de ha tudom, hogy nagyobb gondba teszem magam, akkor inkább a csillagokat ígérem le, semmint fröcsögjek itt olyasmiket, amiket valószínűleg ő még élőben nem is látott. Nagyon remélem.
- Hé!! - csipog rá Lambubura, ami alatt én jókedvűen fel is horkantok, mert most jövök csak rá, hogy külső szemlélőként még poénosabb lehetett, mikor a nyilvánosba húztuk egymást. Mondjuk tény, hogy egy picit lehetne vágni ebből a loboncból. Nincs nekünk pénzünk ennyi samponra...
- Ha kettesben lennénk, még azt is fontolóra venném, hogy körbenézzünk milyen kamionok pihennek itt. Hátha... - vonok vállat, nézelődve a nagy monstrumok közt megállva, majd Lambögrére nézve, és elkapva a kis kleptomániás törpém, tartom, mielőtt vagy megbotlana vagy megpróbálná visszavenni, ami nem az övé. Mert bármi is legyen a táskában nem az övé. És most imádkozom, hogy ne legyen tele kisállat fejekkel, meg levágott ujjakkal, mert akkor kézenfogva visszük vissza a retardáltak közé. A táska után kap ugyan Lola, de nem okoz nehézséget mindkét kezét felkarjánál fogva hátra fogni, amilyen alacsony, attól nem is tartok, hogy egy ügyes hátra rúgással fájdalmas ponton találna.
- Basszódj meg! - förmed az én szexi démonomra, akinek vigyorát látva, hasonlóvá válik a pofázmányom. Mocorog ugyan, és próbálja védeni a nehezen megszerzett szajréját, de tekintve, hogy bőven körbe érnek ujjaim a karján, hagyjuk is a nem létező kis izmait. Azért ebből a szempontból - is - kicsit le van maradva. Jóóó, oké, én sem volt egy Lambert féle pitbull, de annyi izmom azért volt, hogy fát másszak. - Meg te is!! - sipítozta, és még ha olykor el is találta sarkával a bakancsom elejét, akkor sem tűnt túl veszélyesnek a dolog. Mekkora buzi vagyok már, nem? Ilyen jól szórakozni egy fele akkora kis pudlival és vissza élni az erőfölényemmel... Édes istenem, hogy ez mekkora poén...
- Nyomorék! Az az én cuccom! - trappolt tovább elvétve még a lábamon. - Mi a fasz van veletek? Ki buktatok az elsőből és most sulin kívül szopatjátok, akit lehet?! - háborog a pici lelke, bár, amilyen kis bajkeverő, szinte biztos vagyok benne, hogy ő sem olyan ártatlan az említettekben, mint ahogyan azt ő állítja. Közben persze azért érdeklődve figyeltem mi szépet rejt a táskája, amiért ennyire küzd, bár némi csalódottságot vélek felfedezni Lambatyu arcán, és ha jó holmikról felismeréséről van szó, ő aztán tudja mi mennyit ér, szóval kissé bizonytalanul figyelem, ahogy a táskába nyúl, de egyből vigyorra is húzódik a szácskám, és fél kézzel el kapom a csokit, aminek elejét foggal letépem és el is kezdem majszolni.
- Hát ezt tényleg nem hiszem el, bazd meg... - hüledezett a királylány oldalra meregetve szemeit, pedig csak egy csokival van mínuszba. Lehetne ennél sokkal durvább is. Flegma fejecskét vágva próbálta tekintetével karóba húzni a dögös táska tolvajom, aki szerintem még élvezte is, hogy megint baszakodhat a nála kisebbekkel. Hát meg tudom érteni, miért élvezte ezt akkor is annyira...
- Egy kínai üzletben simán elhiszik, hogy igazi... - jegyezte meg halkan, de azért okoskodva, mintha csak attól félt volna, hogy kikap, ha szájaskodik. Persze még akkor is vágja a morcos fejeket, mikor részben hiánytalanul visszakapja a zsákmányát, amit onnantól két kézzel szorongat a mellkasához. A zajra ugyan én is felkapom a fejem, de Lola is épp annyira áll lesben, mert ha el is szakad tőlünk, még korán sem lesz biztonságban. Ezt még ő is tudja.
- Hát egy kis időre lehet, hogy ő is tudna szusszanni egyet tőle... - nyammogom Lola vörös buksija felett, aminek az lesz a vége, ami általában, ha valaki teli szájjal pofázik. - Jaj, bocs... asszem... asszem, hogy, csokis lett a hajad... - motyogom az utolsó falatok jogán, de nem lehet csak egy kis mogyoró törmelék. Mindenesetre úgy kapja hátra fejét rám, és nyúl a méretes hajzatához, mintha minimum végigmentem volna rajta egy nullás géppel.
- Na, ne nézz így rám! Ha kitekerem a nyakam sem tudom elkerülni! Ne vigyünk el fodrászhoz, hogy tudod... vágjon picit az aljából. - imitálom félig szabad, csokit fogó kezemmel, hogy minimum a felétől megszabadítanák. De persze, ő ezen is háborog. Na azért én ennyire nem vagyok drámakirálynő... Ugye?
- Apád faszát! - förmed rám, mintha minimum a kezét akarnám amputálni.
- A tiedét! - bököm ki egyből, de aztán rá is jövök, hogy ez így sehogy sem jó, és örülök is, hogy nem kell folytatnunk ezt a szájkaratézást, amiben apaként most biztos alul maradnék. Pff, még az őseit sem szidhatom... Max az anyját. Nem mondom, hogy végig szófogadóan halad velünk, de sokat nem tud tenni, mert vagy én fogom, vagy Lamb apu. Szóval valaki ígyis úgyis kitépné a karját... De legalább addig is csendben van. Mondjuk főleg azért, mert szerintem végig azon haldoklik, hogy tényleg bele snickerzestem a hajába, pedig lehet csak egy kis mogyi volt. Mikor pedig valamivel biztonságosabb helyen újra megállunk és Lambert röviden és tömören, no meg némileg diszkréten elő is adja a dolgokat, Lola először csak pillog párat, majd ahogy körvonalazódik benne, hogy mire gondolt otthon alatt Lambimbó, és ugyanakkor az is realizálódik benne, hogy talán többet tudunk róla, mint, amit így idegeneknek kellene, hunyorogva próbálja megfejteni mi ez az egész. Hirtelen nem tudta azt sem eldönteni, hogy játssza el, hogy nem érti, miről beszél Lamb, vagy kérdezősködjön, hogy miért volt olyan fontos ez a látogatás. Utóbbi mellett szólt volna az is, hogy élete során, soha egyszer sem látogatták meg, max egyszer, mikor örökbe is fogadták volna, míg butaságot nem csinált és egyből visszakoztak a leendő szülők. Én meg mindeközben ott őrlödöm mellettük, hogy beszéljek, ne beszéljek? Láttuk, beszéltünk vele - bár jobbára csak az anyázás ment - és igazából pipa mindent ezekkel.
- Látogatni? - húzza félre száját kissé értetlenül. - Elég messzire mentetek egy kis látogatáshoz, nem? - vágta a grimaszokat Lambiboynak erőteljesen kételkedve a zavaros mesében, miközben én téve egy kis kitérőt téma váltás gyanánt, azért odanyújtom neki azt a csomag akármit. Elveszi azért, és undorodva belenéz, majd még nagyobb undorral felnéz ránk.
-  Ez úgy néz ki, mint egy elütött süni... Kifordítva. - fintorog és inkább vissza is nyújtja nekem. Ciki, dehát nem baj. Én se enném meg... Dehogyisnem Így aztán félre is dobom valami füves részre ezen hamar túl is téve magunk. Persze ezt sem bírja szónélkül hagyni...
- Megőrültél?! Onnan felszedhetik a madarak! - rivallt rám, amire ugyan összerezzentem, mert nem tudtam hova tenni a dolgot, de nem mozdultam. - Hát... Majd jól laknak tőle. - motyogom még kissé kényelmetlenül érezve magam, hogy ekkora káoszt okoz majd ez a rohadt pár szem rongyos gofri. - Meghalnak tőle!
Hát most mit tehettem volna? A végén még gyilkosnak gondol. Szóval némi tétovázást követően, combjaimra csaptam kezeim és oda ballagtam, hogy felszedjem és a kukába dobtam jól le csomagolna. Jézus fasza, biztos, hogy nem Kian kölke? Lola közben lenyugszik és mielőtt visszaérnék méregetve Lamb furcsán zavart reakcióját hallgatja és próbál rájönni mire akar kilyukadni. Mondjuk nem nehéz, lévén, hogy konkrétan rákérdez.
- Tessék?! Nem! - puffogta, már-már megbotránkozva a felvetésen. - Azon a pokoli helyen mást nagyon nem is lehet csinálni, mint enni, meg nézni a plafont. Nem véletlenül olyan terebélyes ott mindenki... Hát... majdnem mindenki... - vonja meg vállát, de továbbra sem igazán tudja hová tenni a dolgot, pedig, ha nagyon volnának összeesküvés elméletei, simán rájöhetne.
- Azért kellenek a holmik, hogy egyrészt jó cuccaim legyenek, és ne mások levetett szarjaiban kelljen lennem. Másrészt a többiből pénzt csinálunk Sergeyel és segít nekem a hátam mögött hagyni még az államokat is. Nem fogok egy kurva sintér telepen megdögleni. - morogta a végét elég dühödt átéléssel, aminek nyomán úgy éreztem, inkább nem szólnék róla, hogy a rokona vagyok. Bár azért az érdekelne, melyik tolókocsis ajánlotta fel segítségét, ha már ilyen szépen megosztotta velünk ezeket az infókat. De mielőtt rákérdezhettem volna, elterelte a figyelmem a kényelmetlen kérdéseivel.
- Miért volt olyan fontos, hogy találkozzunk? - kérdezte Lamberttől, ha már tőle kapott több értelmes választ. S ennek nyomán fel is merült benne egy másik fontos kérdés. - Csak nem köze van hozzá a szüleimhez? - kérdezte valamivel halkabban és diszkrétebben, még egy leheletnyit közelebb is hajolva hozzánk. Aztán ki is egyenesedett és vállat vont rá.
- Nem mintha érdekelne bármelyik is. Ha eddig szartak a fejemre, ne most álljanak az utamba egy halom mentegetőzéssel és egy tábla csokival, hogy bocsássam meg nekik és, hogy innentől minden szép és jó lesz. Mert ez egy hatalmas nagy bullshit! - vágta rá kissé flegmán, ami nem mondom pöppet rosszul esett. Mondjuk csoki nincs, gofri volt... egykor... Igaza volt, nem arról van szó. És én sem kedveltem a szüleim, de nem szerettem volna rájuk hasonlítani. Ezért tartva még magam, csupán a nózim pirosodik ki picit, miközben próbálok Lambert fejével gondolkodni, hogy ő vajon most mit tenne a helyemben. Nyilván hangosan nem kérdezhetem meg, ezért bele kell képzelnem magam. Bár lehet azért olyan mocskosul nehéz ezt hallani, mert süt róla, mennyire gyűlöl minket... Én legalább is így érzem. Röpke pillanatok alatt törik szilánkosra minden képtelennek tűnő elképzelésem arról, hogy egyszer hárman alkossunk egy családot. Mégha az otthonban engedélyt is kapnánk, ő biztos hallani sem akarna róla. Talán Lambertnek van igaza, és hagynunk kéne élni. Mi is túléltük valahogy... mármint főleg ennek a rottweilernek köszönhetően, de akkor is. El is nyúlok Lambert ruhájának ujjáért és kicsit meghuzigálom - nem mintha ezt ne látná mindkettejük -, mert úgy szégyellem magam, hogy legszívesebben láthatatlan lennék.
- Menjünk inkább... együnk pizzát. - motyogom halkan.

Family is family

Now I can't see, I just stare

Vörös megjegyzésére érdeklődően megvonom az egyik szemöldökömet, és körbe is nézek, mintha csak most tűnt volna fel, hogy kamionok tucatja sorakozik arra várva, hátha valaki alaposan kipakolja őket. Banyek, hogy ez sohasem jutott eszünkbe, amikor annak idején az utcán csöveltünk. Biztosan lett volna néhány szép kapásunk, viszont most hiába csillan meg bennem jó pár üzleti lehetőség, nagyobb problémánk is van annál, minthogy az elképzelt szajré elképzelt továbbadásán morfondírozzak. Egy röpke, Row felé villantott sunyi mosolyt követően lecsapok a nagyszájú lányka táskájára, mert kíváncsi vagyok, meddig ér a fantáziája, illetve hogy mi az, amit nem kap meg az otthonban és emiatt tolvajkodnia kell. Elnézve a felhozatalt, annyira szar dolga nem lehet, bár ha az apjára ütött, akkor ez sem jelent semmit. Nem felejtem el soha, hogy a nagy szökésünket követően a bűnöző zsenim első gondolata egy automata kirámolása volt, abból is az édességeké.
A nagy minőség-ellenőrzésem alatt persze válogatottan ócsárol mindkettőnket a sátánivadék junior, a szitkozódó kérdésözönére meg már nekem is be kell harapnom a számat, hogy ne jöjjön ki rajta valami olyan, amiért még Vörös is meg fog sértődni. De nem, nem megy.
- Jézusom! Elmennél egy két lábon járó óvszerreklámnak, csakhogy tudják az emberek, miért ne akarjanak kölyköt! - rivallok rá kiakadva, becsatlakozva a hangzavar okozásba, ami első körben felbaszott. Ennyit sípolni, főleg két felnőtt faszinak, akiket nem is ismer. Ember, fixen Rowan túlélő ösztöneit – vagy azok hiányát – kapta meg a génsorsoláskor… A minimum, hogy ezek után megetetem az emberemet egy vigasz csokival, persze királykisasszonynak ez is derogál, úgy nézve a világba, mintha a nem létező istentől várna valami megváltást velünk szemben. Szopás.
- Ha te mondod – vonom meg a vállaimat a fegyvert illetően, bár tulajdonképpen elhiszem, hogy itt gazdagföldjén ennyire idióták legyenek az emberek. Felénk azzal a tudással jön mindenki a világra, hogy képes legyen egy gumijátékszert megkülönböztetni az igazi cucctól. És igen, még mindig a pisztolyokról beszélek, nem másról. Közben határozottan megfontolom, hogy ne szórjam-e ki valahova a táskája tartalmát mégis, hogy legyen egy rögtönzött zsákunk, amivel kicsit letompíthatnánk Lola szüntelen picsogását, de aztán elröhögöm magamat, ahogy az óriásom konkrétan lekajálja a haját. Majd kissé el is szégyellem magamat, mert ha ilyen szülők lennénk, akkor tényleg jobb, ha nem leszünk semmilyenek sem. Viszont ez az érzés sem tart sokáig, mert megint nevethetnékem támad attól, ahogy Rowan konkrétan saját magát szidja. Jobb ezt a kettőt nézni, mint valami komédiát, ahogy egyik répafejű pattog a másik répafejűnek, és a faszomat is, persze, hogy kissé el is gyengülök emiatt. Csapnivalóan fos apák lennénk, efelől még mindig nincsenek kétségeim, de azt hiszem, Lolának nem kellene túl sokat szoknia minket, mert lényegében már minden jellemvonásunkkal bír.
Ezt pontosan addig a pillanatig gondolom így, amíg ki nem robban a gofri háború, miközben én még az előző beszólását próbálom kivédeni valami frappáns felelettel a fejemben, nem sok sikerrel. Oké, nekem is megvannak a határaim, nem bírok el egy környezetvédő kölyökkel, aki nem is értem, miről hablatyol.
- Szerintem a madarak előbb döglenek meg egy kocsi alatt kilapítva, mint egy kis nasitól – sokadik alkalommal szökkennek a magasba a szemöldökeim, mert nem, nem tudom feldolgozni az összefüggést. Cukormérgezést kapnak? Vagy betépnek tőle és egymást eszik utána? Aztakurva, metál lenne. De ezt már nem tudjuk meg, mert Vöri megadja magát a hisztinek, és átcsap tisztes állampolgárba. A karjaimat egymásba fonva nézem végig a műveletet, és hogy a szám sarkába odakucorodik egy szarevő mosolykezdemény? A kibaszott véletlenek műve.
A szórakozásomnak mindenesetre vége szakad, ahogy megpróbálom megtudni, mennyire szar a dolga az otthonban, és dögöljek meg, még azért panaszkodik, mert jóformán segget vakarhat és etetik! Kiábrándultan és a kezeimet megadással széttárva nézek az ördögömre, hátha ő mást hall, mint amit én.
- Na várj, állj meg. Ki a faszom az a Sergey? - komorodok el instant, úgy méricskélve az ábrázatát, mint egy kicseszett vallató tiszt. Tisztában kell lennünk vele, kit kell elásni az öregem hátsókertjében. - Ilyen névvel tuti valami strici, aki majd szépen elad az orosz maffiának, és mire kettőt nyikkanhatnál, már szibériában fognak szexrabszolgának tartani! - oktatom ki, mert ennyire hülye még ő sem lehet. Fuh bazdmeg, igaza volt Rownak mindenben. De mielőtt még nagyon belelovalhatnám magamat a felháborodásba, kivégez az újabb kérdéseivel, mert most… Most mégis mi a szart kéne mondanom? Ám, ahogy elnézek a piskótatekercsemre, majd vissza a lányára, legszívesebben beleverném a fejemet a falba, mert vajon mi a francért keresné őt két fazon, akikből az egyik éppen olyan paradicsomfejű, mint ő? Komolyan ki kell böknünk a nyilvánvalót?
- Öhm, jah, köze van – makogom el csöndesen, de lehet, meg sem hallja, mert szinte egyből neki is áll háborogni. Hát ez kurva kínos. Végigdörgölöm az államat és a számat az egyik kezemmel, ahogy próbálom megfejteni, hogy és most akkor mit kezdjünk a fejleményekkel, azonban hiába nézek Vörire, ő már az orrát lógatja olyan arcot vágva, mint aki mindjárt elsírja magát. Ilyenkor szoktam a kelleténél is inkább felbaszni magamat, és szétcincálni, bárki is baszta el a kedvét, de hát izé, a lányát most csak nem vághatom tarkón, hogy fogja már be a lepcses, viszont jogos szarokat köpködő száját. Lázasan kezdek agyalni valami kibúvón, amivel még menthetném a menthetőt, de ahogy Répacukor mellém kullogva feladja a küzdelmet, olyan apróra zsugorodva, ami a magasságából kifolyólag egyébként képtelenség lenne, elkap a harci szellem.
- Ne- Na nem, állj- faszom, nem beszélhetsz így! - úgy dadogok, mint aki most kapott sztrókot, de azt se tudom, hol kezdjem a kiakadásomat. - Szerinted mégis miért akar egy vörösfejű mamlasz meglátogatni téged a sintértelepen?! - rivallok rá, fel se fogva, hogy mindent, amit eddig a pontig megbeszéltünk Vörössel, felrúgok. - Hát nem azért, mert megnyerted az év bájos kislánya címet, kisasszony, az kurva biztos – fojtatom a puffogást, aztán egy pillanatra elfordulva olyat káromkodok, hogy még a fejem is belevörösödik. Faszomat, most már mindegy, legfeljebb utólag letépi a golyóimat Rowan, hogy így kiadtam.

zene: Batshit xx credit: •

Vegyes gondolatok lepik el a buksim, egyre vegyesebbek, minél több időt töltünk így hármasban. Örülök és nem is, és gondolom ezeknek okait nem nagyon kell sorolnom. Aztán ott a jövőkép, mind a kettő opció, hogy vele vagy nélküle, és ott is elég vegyesen látok jót és rosszat is. Nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik a több, csak, hogy sokkal könnyebbnek és cukibbnak tűnt az egész, míg... hát bocs, de míg meg nem találtuk. Az egy dolog, hogy szócsatában már most felér hozzánk és bizonyos dolgokat szépen megörökölt, igen, még Lambacitól is, de nem tudom, hogy ez nekünk mennyire hasznos, mint amennyire sem. Mert azért akárhogy is nézem, ő egy kislány, a miénk és azt gondolom az volna a jó, ha szótfogadna. De tekintve, hogy már mi is ekkora faszok voltunk az ő korába - mármint, mint ő nuni - hááát, nekem nem biztos, hogy túl sok türelmem lenne hozzá. Sőt, amit azt illeti, hallhatóan Lamborsnak még annyi sem. Fel is pillogok rá egy röpke másodpercre megszeppenve, de igazat kell adjak. Mármint, nem a szó legszorosabb értelmében, de azért lássuk be, úgy osztogat két sokat megélt felnőttet, mintha neki már az anyaméhben is kész dzsungel élete volt, ahol egyedül küzdött az oroszlánnal. Ó, fúj... ahh, hagyjuk a dzsungelt. Biszex vagyok, de ha beugrik Luna deréktól lefelé rám jön a kis Vuk.
- Ó, igen?! Ti meg főszereplője lehetnétek egy "Hogy legyünk balfaszok." című oktatófilmben. Vagy tudod mit, te lennél azaz ürge, aki a biztonságra figyelmeztető videóban lehajt a kikötőről az emelő kocsijával! - mutogatott Lambingó felé, de csak óvatosan, mert a nagy szája miatt tőle jobban tartott, mint tőlem. Mondjuk Lambébi esetében valóban nem állja helyét a mondás, hogy amelyik ugat, az nem harap. És ő nem csak harap, de rúg, üt, tép, belez... És az is biztos, hogy Lola sem bírná magában tartania gondolatait. Nos, talán tényleg jó, ha csak ennyit kapunk belőle, aztán soha többé. Ki tudja felnőttként milyen ember lenne... Még rosszabb?! Mindenesetre a csoki kellően lefoglal, hogy ilyesmiken agyaljak. De annyira, hogy bele is morzsázok a leány hajzuhatagába, amit csak később veszek észre. Közben persze a kiakadásán túl azért felel is Lambikának valamennyi hasznos információval, mégha kissé flegmán is olykor, fél kézzel söprögetve a hajából a morzsát, ami vagy benne van vagy nem. Én meg még mint egy jó kutyus, a gofrit is biztonságba helyezem a madarak elől, bár mondjuk legfőképpen azért, mert abban bízok, hogy jó benyomást keltek vele és Lola is kicsit pihenteti azt a pici száját. De azt hiszem kár a gőzért, lófaszt nem értem el vele és végülis az sem derült ki, hogy mi lesz, ha a madarak gofrit zabálnak. Ellenben érdeklődve hallgattam, ahogy Lambert felvette a fonalat vele és kicsípett egy apróságot a mondadójából, ami nekem is csak akkor villant be újra.
- Igen, orosz, de nem strici. Még hippi haja is van. Ő a karbantartó az otthonban. Jah, hát benne jobban megbízok, mint két kibaszott tolvajban, akik buzi módon a kisebbektől veszik el a holmijaikat! - toporzékolt, amit, ha lettek volna körülöttünk, biztos meg hallott volna, de utána egyből megszeppent pislogásba kezd, mert mindig - mondjuk jó későn - emlékezteti magát, hogy leordította az előbb Lambert. De alig maradunk meg a témánál, mert most rajta a sor, hogy kicsit megszeppentsen, és persze bátor emberként, Lambakancsra hagyom a válasz adását. Jó, hát, családi dolog, vagy sem, ha én behúztam a seggem, mindig ő beszélt helyettem is. Néha még jobban is jártunk... Tulajdonképpen mindig, de pszt. Lola válasza, mégha igaz is volt, elszomorított, mondjuk pont ezért is, de közben az is bennem volt, hogy azért nem ártana legalább odabent szólni, hogy vágják le ennek a Sergejnek a pöcsét, kezét, lábait, és akkor már a fejét is, mert macerálja a gyerkőcöket. Ezt viszont anélkül is megtehetjük, hogy Lolát tovább zargatnánk. Szóval szégyenkezve és szégyenlősen próbálom Lambanditának tudtára adni, hogy én ezt nem akarom tovább hallgatni, és inkább menjünk a faszba, pizzát enni. De a picúrkára összehúzott sírásra kész szemeim hamar hatalmasra kerekednek, mikor a démonom, először Tourette-szindrómát kap, aztán kiossza Lolát. Nem azért lepődök meg, mert bánnám, mégha amúgy nem is teszi jogosan, mert hát... tényleg fasz szülő vagyok, de egy dolog, hogy a nagykutyáktól megvéd - ami persze fizikailag sokkal jobban fáj -, de mikor egy olyan családtagtól véd meg, aki ellen én magam teljesen mértékben képtelen vagyok, mert egyszerűen gátat szabnak dolgok mentálisan... ne már... ki ne akarna elolvadni ettől? Ha nem volna itt Lola, és nem zavarodott volna össze a kukim a mai naptól, most biztos 20 centiről azzal bökdösném Lambubit. Mit nekem onnantól depi, meg szomorkodás, attól remegnek meg ajkaim, hogy próbálom elfojtani a mosolyom nagy nehézségek árán. Aaa, ilyenkor úgy megölelgetném, meg puszilgatnám, aztán meg átváltanánk vadállatba és...
- Mih...? Ez... - zavarodott össze fogyatékosságomat örökölt kis vörös, de azért csak sikerült összeraknia a képet Lambugyu veszélyes kisugárzásától. - Te vagy az...? De... olyan fiatalok vagytok... Mármint... ahhoz képest amennyi idős vagyok... - motyogta zavarodottan felém címezve a dolgot. És ezért is kinek lehetek hálás? Nyaaaj, olyan pizzát fog kapni, hogy ihaj, és még azt is fotelig viszem neki, sőt, én fogom vele etetni! Hát akarhatnék jobb mindenséget, mint ez a sátánfajzat itt mellettem?
- Igen, én vagyok az apukád! - tárom szét pöppet meghatódva karjaim, nagy lelkesedésemben azt gondoltam most majd összeborulunk, mint a filmekben meg ilyenek, de ahogy még mindig olyan értetlenkedő fejjel próbála feldolgozni a dolgokat, leeresztve kezeim, inkább golyóim elé teszem, félve, hogy ölelés helyett tökön akar rúgni. Lassan mintha valami óvatos fintor ült volna ki a pofikájára, amire én is bizonytalan képet vágtam, ő meg, hol rám, hol Lambugyira nézett.
- Éééés... akkooor tiii...? - mutogatott kettőnkre kérdőn, de aztán, hogy pontosan mire gondolt, ki tudja. - Igen, dugunk. - bólogattam neki leplezetlen őszinteséggel, amire lebiggyedt az arca és még a fejét is hátra kapta kicsit.
- Jézus, ember, engem csak az érdekelt, hogy barátok vagytok-e vagy ilyen házaspár... - grimaszolt, aminél kellően kellemetlenül érezve magam egy ideig csak lefagyva néztem rá. Oké, hát ez egy újabb figyelmeztetés, hogy jobb volna nem családot alapítani, mert belegondolni is borzasztó, mennyi mindent értenék félre és kötnék az orrára, amit nem kellene.
- Jah... ehm... Igen, együtt vagyunk. De még nem házasok. - somolygom még mindig pironkodva, de mintha nem is mondtam volna előtte valami tök kínosat. Jó, hát úgy is nyilvánvaló lett volna, szóval végülis semmi ciki nincs abban. Mondogasd ezt magadnak Rowan. Aztán jött is az ominózus kérdés, ami így még annál is rosszabbul hangzott.
- És akkor most... örökbefogadtok? - kérdezte, de érezhetően neki is kínos volt kicsit feltenni, tudván, hogy két opció van, és a nemleges válasz mindenki számára okozna egy kis pocifájást. Meg valakinek némi fosást.
- Hááát, fontolgatjuk, deee... kellene még egy kis időő... - én sem vagyok biztos ebben, sőt, de így kevésbé fájdalmasabb a dolog, mintha csak szimplán rávágnám, hogy nem. Köszi, de nagyon el vagy cseszve. - Odabent mondták, hogy vannak... ilyen...  elintézni valók és hát... jelenleg... khm, nem állunk úgy anyagilag, dee... majd... még beszélünk róla. - nem tudom, miért nehezítem meg a dolgunk, Lambert az előbb is olyan szépen őszintén kimondta a dolgokat és végülis nem lett belőle baj, csak kihagytuk a fölös nyikorgást és kínlódást. Sőt még jobban is alakultak a dolgok... egészen a kérdéséig. Látszólag kissé csalódott, de lehetsz csak rejtegetni próbálja a dolgot. Én is az lennék... ha szerettem volna a családom... Jah, hát akkor mondjuk lehet még örül is neki, csak játssza itt a szomorút.
- Hm... öhm... oké. - vonja meg a vállát finoman, mintha csak azt mondaná, hogy hát ez van, már bele is törődött. - És haa esetleg meghalnál, akkor semmi örökségem nem volna? - tette még fel a kérdést, amire nem tudtam nem morcos grimaszt vágni, pedig csak próbál minimális hasznot húzni azokból, akik a világra pottyantották és szarnak a fejére. Csakhát... a jó édes...
- Jobb, ha tőlem tudod, hogy a sorsunk csóróságon alapul. És hidd el nekem, ha gazdag is leszel, akkor sem leszel boldog. Én már csak tudom... - vigyorodom el, ahogy átkarolom Lambandita vállát és nyomok egy puszit a fejére, büszkén. De láthatóan ez még annyira sem tölti el elégedettséggel, mint, hogy az apja vagyok. Egy ideig csak néz minket, mintha csak unottan próbálná feldolgozni a hallottakat, vagy várná, hogy szolgáljunk valami jó hírrel is, de végül egy nagy sóhajt követően megszólal.
- Na jó, akkor csá. - közli elég tömören, és még azelőtt elviharzik mellettünk, hogy felkapná a háttára a táskáját. Nem mernék rögtön utána futni, mégha elég fosul is jött ki az egész a végére. Nem tudom mivel deríthetném jobb kedvre, mert perpill képes vagyok tisztán látni és én is belátom, hogy nem tudnánk örökbefogadni. Az alsó ajkamba harapva nézem, ahogy egyre jobban távolodik.
- A te szádból akarom hallani, hogy: Hm, ez nem is ment olyan rosszul, Vöröske... - motyogom a mellettem álló apucinak. Magamat úgysem tudnám meggyőzni, és valószínűleg napokig rágódnék a dolgon. - De azért... lehet szólni kéne a karbantartó szarházi miatt... Vagy csak simán fojtsuk wc-be...

Family is family

Now I can't see, I just stare

Egy széles mosollyal kísért, szórakozott horkantás szökik ki belőlem a beszólását hallva, de aztán sebtében visszarendezem a vonásaimat ellenségesbe, ahogyan észreveszem magamat és rájövök, hogy nem kellene még bátorítanom is az ócsárolásunkra. Igaz, a helyében talán én is pont így reagálnék, vagy már rég nekiestem volna magunknak, ott harapva, rúgva és ütve, ahol nem szégyellek, elvégre egy kurva okot nem mondtunk neki, hogy miért ragadtuk karon és kényszerítettük magunkkal. Hát, jobb ha hozzászokik a kiképzéshez miss piszeorrú, feltéve, ha ezek után nem megy el Rowan kedve a családosditól, mert rádöbbent, hogy nem egy tündibündi kislányka cseperedett a szorgos katonáinak egyikéből, hanem egy kibaszott ördögfajzat, akinek mocskosabb a szája lassan, mint a miénk. És ez nagy szó.
Mindenesetre az nem kerüli el a figyelmemet, hogy hiába pattog itt nekünk, azért nem lép át egy bizonyos határt, legalábbis nem velem szemben. És bassza meg, ha ettől nem kezd el dagadni a májam. Talán még egy beintéssel egybekötött bibibit is odanyammognék út közben a Szeplős csokiszörnyemnek, hogy igazi felnőtt módjára tudassam vele a röpke sikeremet, de egyrészt az óvodából már én is kinőttem – java részt –, másrészt a nagypofájú pindúrpandúr megint tesz róla, hogy felforrjon az agyvizem.
- Jézusom, egy hippi hajú orosz aki még pedofil is?! Nem tanítottak meg arra bassza meg, hogy a cukros bácsitól nem fogadsz el semmit?! - akadok ki teljesen, vele kórusban emelve a hangerőmön. Az ordítást az annál is nagyobb ordítással lehet a legjobban kezelni, ez is köztudott tény. Hát a faszomat is, nem gondoltam volna, hogy ennyire kritikus a szituáció. Az egy dolog, hogy retardált kölykök között kell töltenie az idejét, és unalmában a környékbéli plázából lopkod, de hogy bekörnyékezze egy karbantartó csávó, akit már el is képzeltem egy kerek szemüveggel, meg egy elbaszott pornóbajusszal, az több a soknál. Lennének még kérdéseim, minthogy a „nem stricivel” már össze is melegedtek-e, és tényleg klinikára kell vinnünk, mert nem fogok egy félig orosz-pedofil-pornóbajusz-bőgőmasinát is nevelni, viszont elég hamar ledobja ránk az atomot, ami más mederbe tereli a beszélgetésünket. Oké, nevezzük nevén, teli torokból kiabálásunkat.
Ha valamit nem viselek jól, az Rowan bántalmazása, tök mindegy, hogy milyen formában. A javítóban is hamar eluralkodott rajtam a védelmező szellem az irányában - még ha az elhárított veréseket aztán ugyanúgy tolmácsoltam neki a nap végén -, és ez azóta sem enyhült bennem. A különbség mindössze annyi, hogy most már nem érzem a kényszert arra, hogy a zavarodottságomat és a gyengének ítélt hozzáállásomat rajta vezessem le. Közel két évtizede elfogadtam, hogy hozzám tartozik, ez pedig együtt jár a Schultz-féle különszolgáltatásokkal, melyek közül az egyik, hogy bárkit széttépek, aki csak egy rossz pillantást is vet rá. Hát még, ha sírás-közelbe terelik. És nem, jó magasról leszarom, hogy a lánya az, akit most lekorholok, sőt, összeteheti a két szép kezét, amiért nőből van és félig Vöriből, mert különben elkezdhetne hozzászokni az orra új formájához.
Teljesen felhúzom magamat, felkészülve egy újabb kiabáló-körre, de a felpaprikázottságom zavarodottsággal és elcsöndesedéssel találkozik, amivel hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene kezdenem. Végül is nincs rá szükség, hogy bármit kezdjek, mert összeérnek az információk a lökött, vörös fejében, és immáron Répafejjel foglalkozik. Fuhh, hát ez nem is ment olyan szarul. Mondjuk Rowan váratlan ölelési kényszerére elhúzom a számat, és még azelőtt lenyomogatom a kezeit a levegőből, hogy maga engedné le, mert az eddigiek alapján nem hiszem, hogy Véreb-Lola majd a nyakába fog ugrani. Bár ki tudja, aki pedokkal bratyizik...
Szóval kezdenék lenyugodni, amiért nincs szükség háborúba indulni a porontyával, de aztán igen hamar megugranak a szemöldökeim, ahogy teljes nyugalommal beköhögi Vörös, hogy dugunk. Nézzük a jó oldalát, legalább nem csak nekem megy szarul a terveinkhez tartani magunkat.
- Jah, házaspár… - röhögöm el magamat váratlanul a lány replikáját hallva, szinte Répacukorral kórusban válaszolva a furcsa feltevésére. És ahogy eljut az agyamig, mit bökött ki megint Diliföld királya, újból megrökönyödve nézek rá. - Mi az, hogy még? - nyögöm ki elhűlten, még ha a hangsúly most nem is ezen kellene, hogy legyen. De remélem megengedtetik, hogy röpke egzisztenciális krízisbe essek az utalgatása hallatán. Jézus Krisztus. Előbb az apartman, most a gyerek, aztán meg házasság? Mikor lettünk mi világi buzik?! A hirtelen rám zúduló homok-pániktól kis híján fel sem fogom, mit kérdez következőnek Lola, csak, amikor már Rowan elkezd hebegni-habogni, olyan kínosan, hogy nem lennék szívesen a fürtös helyében. Jaj ne már, most meg olyan fejet is vág, mint aki egyébként szerette volna, ha kiemeli az apja a szarfészekből. Ezzel lettünk az igazán szar szülők? Faszom, még bele sem kezdtünk semmibe, és elbasztuk.
- ' a fasz…? - bukik ki belőlem az örökség említésénél, mert tény, hogy elkezdtem megsajnálni ezt a nagypofájú sintértelep-szökevényt, de kissé meredek dolog a Szeplősöm halálán rugózni. - Adok én neked örökséget… - kezdek el csöndesen morogni, ami kizárólag azért nem duzzad nagyobb háborgásba, mert közben átölel Row, és megint mások előtt puszilgat. De asszem kezd egyre kevésbé zavarni… Illetve azok után, hogy megkapta a mentális szemkiégetést Lola a viszonyunkkal kapcsolatosan, már tök mindegy. Szóval puffogás helyett titkon hízelkedve a szavai miatt a derekára simítom a tenyeremet, megkapaszkodva aztán a felsőjében, ahogy a kölyke váratlanul eltrappog tőlünk. Egy részem azt sugallja, hogy loholjunk utána, mert ez így nagyon nem oké, de Vörinek nem sietős, és hát… eddig én elleneztem az egészet, ergo mivel nyugtathatnánk meg? Hogy nem vele van a gond, csak mint két agyhalott fasz, jöttünk megnézni, aztán bele sem gondolva, mit okozunk ezzel, állunk is tovább? Vagy hogy az imént úgy leszerepeltünk a diri előtt, hogy egy büdös zoknit se bízna ránk, nemhogy egy gyereket?
- Ez nagyon elbaszott, Vöröske – szökik ki belőlem elhalóan, ahogy a lánya után nézek, elengedve a fülem mellett, hogy mennyire kellene most nyugtatgatnom. Úgy nézett rá az előbb Lola, mintha… faszom nem tudom, mint aki elhitte, hogy hazavisszük. Ugyanakkor nézzük reálisan a dolgokat, velünk is csak kettővel több problémája lenne az életben. Bassza meg. Tökömért mentem bele ebbe az egészbe, és a tökömért kell úgy csinálnom, mintha lenne lelkiismeretem, holott az egész nem is az én dolgom kéne, hogy legyen, mert Vöri dugott koton nélkül, nem én. - Úgy értem… elbaszott, de lehetett volna rosszabb is…? - emelem meg tanácstalanul a szabad kezemet. - Végül is nincs szar dolga, láttuk, kapott gofrit meg minden – győzködöm magunkat fél-lelkesen. - Japp, mi mindent megtettünk, húzzunk haza – bólintok határozottan, ami pontosan eddig tart, mert se Répacukrot nem engedem el, de egy lépést sem teszek a járdán. Fasz ki van, főleg, amiért emlékeztet rá, hogy van egy megoldandó ügyünk még. Ám ez kellően elegendő ahhoz, hogy elsötétüljön az ábrázatom, és megpaskolva Row hátsóját, elhúzódjak tőle.
- Nem szólunk senkinek, azt a faszt mi fogjuk lerendezni. Derítsük ki, ki ez a pedo vadállat – határozom el magamat, és már lendülök is a lánykája után, feltéve, ha az otthonhoz indul vissza. Viszont alig haladok pár métert, ismét megtorpanok, és hátrafordulva az ördögömhöz, ez alkalommal az ellenkező irányba lódulok meg. - Nope, hazamegyünk. Nem nyírhatjuk ki nyilvánosan, kell egy terv – tudatom vele a frissült menetrendet, bár már én sem tudom, kit és miről akarok meggyőzni. Kell az a pizza, nem tudok gondolkodni. Vagy egy snickers, miért nem csórtam magamnak is?

zene: Batshit xx credit: •

Nem mondom, hogy tetszett, ahogy oda-vissza szórták egymásra az átkokat és okoskodtak, mint, akik tényleg tudnak, de valahol aranyos látványt nyújtott, ahogy kicsivel más időben, más helyen és más témába illesztettem őket. Mondjuk késő este, és a házunk ajtaja előtt, ahol is azon vitáznak Lola hol írja meg a lecóját. Nálunk vagy a hatszor bukott osztálytársánál Clydenál. Aztán végül szobafogság helyett a radiátorhoz bilincseljük, hogy még véletlen se essen kísértésbe, és büntetésből elindítunk neki valami több évados szappanoperát. El is mosolyodnék eme gondolaton, ha nem akarnak olykor vagy kiugrani a szívem az ijedségtől vagy nem akarnám elásni magam szégyenemben. Lolamby mindig rákontrázott démoni apucijára, aki néha szintén visszakontrázott, de jó volt hallani, hogy egyikük se adja fel könnyen. Jó, végül Lolácska hátrált meg, de ez cseppet sem akkora vereség, hiszen hiába vagyok magasabb ennél a szexuálisan bármilyen zászlót állító férfinél, ha felkapja a vizet, még én is befeszítem mindenki izmom, mert tudom, hogy mindjárt kapok. Ha meg még a szemöldök vakarászásba is belekezd, már futok is a picsába... és felmászok az első fára. Ahová nagy eséllyel követ, de legalább megpróbálom, na. Abban viszont igazat adtam Lambertnek, hogy bárki is ez a Sergej, ha gyerek, ha felnőtt, Lolát távolról se nézegesse, nem, hogy még szökni akarjon vele. Viszont hála a szájkaratéjuknak és Lambambi koncentrációjának, azért jutunk is valamire az egy helyében álláson kívül. Példának okáért kiderül a lényeg és sokat nem is problémázunk rajta. Mármint nem úgy, ahogy gondoltam, mert, hogy az jobban leköti, hogy mi egymással vagy mással hetyegünk, mint, hogy az apja vagyok. Ez valahol... talán még meg is nyugtat, mert a maiak után csak szidalmazást és ócsárolást vártam, mármint így ezeknek tudatában személyesen a képembe, de ehhez képest jobban leköti, hogy buzik vagyunk-e. Némi félreértésbe ütközve aztán javítom a mondadóm, igyekezve a legeslegjobban kifejezve, ami köztünk van... amik vagyunk. Hogy mindez véletlenszerűen másként bukik ki belőlem... hát mondanám, hogy nem igazán így akartam, de tulajdonképpen ki tudja. Mármint... tényleg elég burzsuj homisan hangzik a dolog, meg gyűrű nélkül is szerintem bőven jobb párost alkotunk, mint bármelyik másik házaspár, deee... hát ki tudja, nem?
- H-hát... ez csak úgy jött... nem gondoltam végig. De ha mégis végig gondoltam volna, szerintem nem volna olyan gáz, hogy ne gondolkozzunk el rajta közösen és narancssárga, kék, piros, madár, kutya, macska, blah blah, nem beszélhetnénk másról...??? - és nem azért mert kínos erről beszélni, lévén, hogy nem számítottam semmi rögtönzött a témát megvédő szöveggel, csak hát gomba, hagyma, fokhagyma. Biztos vagyok benne, hogy szemem sarkából szórakozott vigyorgást látok Lolangyal pofikáján, ahogy próbálok nem kreténkedni a helyzetben, de amint figyelmünk vissza terelődik rá, ő is komolyabbá válik. Mármint persze zavarttá és félénkké, de már vigyorogni nem vigyorgott. Ellenben simán letaglózz a kérdésével. Jó, nem azt mondom, hogy azt vártam volna, hogy az igazság tudatában azt mondja szeretlek apu, de azért ez így elég erős, nem? Na és mikor döglesz meg apu? És a legdurvább, hogy ezt még csak nem is poénnak szánta. Kurva száját... Az anyám és a nagybátyám is csak az utánam járó kárpótló összeg miatt várt tárt karokkal a tábor után. Ez is biztos öröklődik. De legalább Lamb jelenléte már hellyel közzel hat rá, mert nem szájaskodik megállás nélkül és vissza vesz, mielőtt még pofon osztásban lenne része. Végülis teljesen jó, mert tekintve engem, belőle szigorú apa biztos nem lenne, ami sok sok sok problémát vonna maga után, de egy olyan szexi daddyvel, mint ez a vadállat itt mellettem, simán nevelhetővé tennénk Lolát. Ráadásul elég hamar kiderül Lola gyengepontja, mert, hogy már attól akkora grimaszt vágott, amit simán mémmé lehetne tenni, mikor bedobtam a cuki és romantikus dumán, na meg, átkaroltam a kis pokolhercegem, de mikor még ő is rákontrázott, Lola konkrétan szemeim elé emelte egyik kezét morgolódva, mintha minimum valami horror filmet nézne.
- Mi a picsa bajotok van?! Fejezzétek már be! Elég! Undorító! Meg ne halljam még egyszer ezt a cuppanást, mert ide okádok! - háborgott, legalábbis míg rá nem jött, hogy igazából semmivel sem adtunk többet a napjához, maximum elbasztuk neki, plusz egy mínusz csoki, így sietősen odébb is állt. Elég pocsékol éreztem magam, amiért így letörtük, bár erős kislánynak tűnt, mert nem szomorú csoszogással haladt, hanem sietős, morcos lépésekkel, arról nem is beszélve, hogy menete közben még be is mutatott hátra nekünk. Hah... mondtam én, hogy tiszta Schultz! Viszont szükségem lett volna valami biztosító szóra, hogy tudjam, nem kell tovább aggódnunk. Igaz, a karbit még le kell rendeznünk, de szemlátomást azért elég életképes csajszi, csak kell még egy kicsit okosodnia. Nem ártana, ha valamiképp még is szárnyaink alá vennénk, és legalább az alapokra megtanítanánk. Hát nem mondom... kicsit több bíztatásra vágytam Lambínótól, de végülis igaza van. Kimaxoltuk, amit akartunk.
- Jaja... - értek egyet kicsit még bizonytalanul, de már én is enném a pizzát, meg levezetném rajta a feszkót egészen kellemes módon... vadul és betegen, de kellemesen. De aztán csak nem indul el, így meg én sem akarok, így csak pislogok rá, míg fel nem lelkesül és végre el nem indul, én meg egyből utána, és így majdnem neki is megyek, mikor hirtelen megáll és változtat a rögtönzött ötleten. Meg is jelenik egy sunyin széles vigyor a képemen. A nem nyilvános bántalmazás még jobb, mert abba minden is benne van. Már pedig nem szokásunk visszafogni magunk.
- Reméljük, lesz, aki a helyére beugrik... - vigyorgom, miközben fenekére paskolva indulok el végül vele haza, hogy útközben megrendeljük a pizzát is. - Egyébként meg... ugye tudod, hogy van olyan gyűrű is, amit nem az ujjadra kell húzni... Azt sem próbálhatom ki rajtad...? - harapom be alsó ajkam kacéran emelgetve szemöldökeim.

Lola természetesen visszament az otthonba, még azelőtt, hogy a rendőrök elkapták volna, így nem lett belőle baj, pláne, hogy ez a drága pedofil Sergej még segített is neki eltüntetni a holmikat, hogy ne büntessék meg Lolát, aki bízott benne, hogy hetek múlva már buszon vagy vonaton fog ülni azzal a farokkal és világgá mehet végre. Kár, hogy belecsöppentünk az életébe... Mu-há-há!