Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Ugyanolyan szinte eseménytelen nap is lehetett volna, mint bármely másik – még azok az elhintett beszélgetésfoszlányok sem kelltették fel a figyelmem, amikben egy gyanús külsejű alakot emlegettek az egyik épület előtt. A visító hang tulajdonosa valószínűleg eltúlozta a hírt amúgy is... ezek az épületek tele vannak különös megjelenésű emberekkel, tulajdonképpen bárkire célozgathatott volna olyan fennhangon. Ennek az egész információnak csak akkor lett értéke, amikor kiérve az épület sarkában tényleg állt valaki, akinek az alakja egy hosszabb pillantás után még ismerőssé is vált. Megállok egy másodpercre, ahogyan felmérem a feszült testtartását, miközben azonnal megfogalmazódik bennem a kérdés, ami talán már sokakban előttem - már azok közül, akik rászántak egy pár másodpercet a rutinszerű rohanásukból és felpillantva elgondolkoztak egy kicsit a saját kis buborékjukon kívül a környezetükön is – mit keres itt, és mi történt? De a többi, a sajátomhoz hasonló rövid pillantásokkal ellentétben én nem hagytam annyiban a dolgot, a többiektől elszakadva már indultam is a régen látott alak felé. Minden lépés közben azon gondolkodtam, hogy mennyire kellene felhúznia a váratlan megjelenésének – bár ezen a ponton kiszámítható nehezen lehetett volna, Charlie előre jelzési esélyei meglehetősen korlátozottak. És minden megtett lépéssel szinte nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy az utóbbi találkozásunk óta sem lett sokkal fényesebb az ő helyzete. Még mindig olyan csapzottnak és megviseltnek tűnt, mint aki az utcán tölti az éjszakáit, és talán ennek az ellenkezője jobban meglepett volna, mint az a hír, hogy sikerült túllépnie… lassan nehéz volt eldönteni, hogy tulajdonképpen rá vagyok dühös vagy magamra, de szerencsére beszélgetőtávolságba értem még mielőtt időm lett volna lerendezni ezt a vitát magamban. – Charlie! – Valamivel vidámabb megszólítás, mint a korábbi gondolataim jelentős része, de azért még közelebb áll egy ténymegállapításhoz, mint mondjuk egy nyakbaborulós köszöntéshez. Ha vihar lesz, akkor úgyis kap majd rosszabbat is, és ha a megszokott formánkat hozzuk, lesz az is. – Jól nézel ki. – A megjegyzés pont, hogy nem a megjelenésének szólt, inkább a szorongó testtartásának, meg annak a feszült légkörnek ami körbeveszi a füstön kívül. Mióta várhat itt? De tulajdonképpen az sem baj, ha magára veszi, sőt, addig is nem gondol arra ami annyira zavarja, helyette rám lehet majd dühös. Sokkal jobb eshetőség. – Hiányoztam? – A beszélgetés kezdete óta most először jelent meg az arcomon valami mosoly szerű dolog is, pont annyi gúnnyal átitatva, ami még belefér a barátságos kategóriába. Megelőlegeztem, hogy engem keres, de igazából ha nem keresett is mindegy, mert már megtalált. Vagy én őt.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Biccentve fogadom a köszönését, miközben a tekintetem még mindig őt figyeli. Nem akartam úgy tenni, mintha tudnám mennyire szar lehet neki most, mert akárhogyan is vesszük, nem tudom. Amit én átéltem az sem volt kellemes a pillanatban, de ő ezt teszi már… évek óta. Én meg már tető alatt alszom, még ha néha nehezen is jön össze, de mégis jobban a kezemben tartottam az életem, mint ahogyan Charlienak összejött. Ő csak most lehet annyi idős, mint amikor én idejöttem…
Bármire is gondolok, az arcom mégis olyan szigorú marad, mintha éppen leszólni készülnék őt. Talán van benne valami igazság is, de ugyanakkor hallom mögöttünk csacsogni a lánybandát, hogyan ne hallanám, szándékosan beszélnek olyan hangosan, hogy hallja csak mindenki, főleg ez a szerencsétlen srác is itt előttem. Én meg ahelyett, hogy azonnal őket bámulnám meg, még mindig Charliet figyelem amikor ráncolni kezdem a homlokomat, mintha csak rá haragudnék a puszta tény miatt, hogy megjelent. Pedig a gondolataimat már egy ideje a mögöttem levők töltik ki, akik úgy tűnik sehogyan sem képesek leszállni a témáról, sőt, mintha csak most kezdtek volna belemelegedni, kicsit sem zavartatva magukat a tényen, hogy Charlie is kiszúrhatta őket. Láttam, hogy megremegett már arra is, ahogyan megszólítottam…
Mégis elvigyorodok amikor megszólal, úgy téve, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és semmi idegesítő nem lenne körülöttünk, mintha csak egy szokásos találkozó lenne… aminek mellesleg az okában még mindig nem vagyok biztos. Miért is van itt? – Ja, hát persze. – Olyan magabiztosan nézek vissza rá, mintha nem hinnék a szavainak.
Felnevetek, de nem azért, mert valóban viccesnek gondolnám a helyzetet amiben találtam magam, sokkal inkább attól, hogy különösnek hatott ez az egész dolog, ezzel a kéréssel a tetején… - Hát persze, megbeszélhetjük, hogy mikről maradtunk le… - És ekkor még belém is karolt, ha nem lett volna már így is gyanús a viselkedése… a mocsok volt az ami a legkevésbé zavart az egészben. – Persze, és ki is festjük egymás körmét közben? – A mosolyom szelídült egy kicsit, de gúnyosabbnak hatott mint korábban. Viszont hagytam, hogy vezessen, nem akartam elküldeni, ellenben a csacsogó társasággal akik szemeztek velünk… vele már egy ideje. Most, hogy elhaladtunk megbámultam én is őket, nem hittem, hogy a helyzetünkben lehetne túl csúnyán tenni azt. Szájalni csak azért nem álltam le, mert az csak még több figyelmet vonna magunkra… de nagyon közel álltam ahhoz, hogy tényleg mondjak is valamit, látszott azon, ahogyan megremegett a szám széle vagy éppen megfeszülnek az izmaim. Lehet mégis vissza kellene szólni, sőt, ez biztosan az a helyzet amikor beszélni kellene, csakhogy akkor újra Charliera pillantottam, aki feltűnően megbámulta az egyik menza menüjét hirdető plakátot. Ezen a ponton azért kezdett felébredni a gyanú bennem, hogy mi is lehet igazán az ami Charliet Brooklynból egészen Manhattanig képes volt elűzni. Ez szinte életképesebb gondolatnak tűnt, minthogy sikátort váltott volna. - Még mindig Brooklynban szoktál maradni? - Attól még rákérdek, legyen biztos. Igazából az is eléggé különös lett volna, hogy idáig húzza az éhsége, nem az a típus, aki nyafogna az ilyenek miatt... szóval vagy tényleg nagy a baj, vagy... fogalmam sincs, az egyik csöves túl erősen húzott be neki? Azért én is megbámulom a menüt, mielőtt még ismét  szemeibe néznék. Őszintén nem tudom mit is vártam tőle, de attól még figyeltem, hátha mégis kinyög valami értelmeset is, mert egyelőre még mindig több a kérdésem mint a válaszom. Most találgatnom kellene, hogy mi a baja? - Az elég távol van innen. - Utalgatok arra, hogy nem kicsit fura, hogy csak így megjelent a semmiből és... dumálni akar. Mondjuk igaz, hogy itt találhatott meg a legbiztosabban, de azért kellett elkötelezettség, akár egy olyan napot is elkaphatott volna amikor itt sem vagyok.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Nem zavart, hogy az én nevem is belekeveredett a Charlieról szóló hírekbe, ahhoz túlzottan kezdett elvakítani a düh, hogy ilyen részleteken is el tudjak gondolkozni… de amúgy is, pár nap és kapnak más hírt, vagy akár holnapra is elfelejthetik. Az ilyen pletykák amilyen gyorsan keletkeznek olyan gyorsan el is múlhatnak, nem hittem volna, hogy különösebben aggódnom kellene pár elkényeztetett lány ostoba nyafogásai miatt. Holnapra biztosan kapni fognak valami mást amin olyan élesen viháncolhatnak mások háta mögött, mintha nem lenne jobb dolgunk. Talán tényleg nincs, ők talán tényleg tálcán kaptak meg mindent és fele annyit sem dolgoznak azért, hogy egyáltalán megengedhessék maguknak az egyetemet, mint mások… De a Charlieval való beszélgetés segített más részletre koncentrálni, talán nem csak neki volt szüksége erre a figyelemelterelésre, hanem nekem is.
- Igazad van, az nem lenne elég, de valahol el kell kezdeni. – A mosolyom lassan eltűnt, a megjegyzést nem kigúnyolásnak szántam, egyszerű ténymegállapítás volt, egy kiszabadult gondolat aminek a fejemben kellett volna maradnia, különösen most, amikor távolabb egy kisebb csoportosulás már kiszemezte magának Charliet a napi felhajtáshoz. De visszavonni már késő volt. Ráadásul nem csak én voltam aki belefojthatta a hirtelen ébredt jókedvet, az emlegetett banda is ekkor döntött úgy, hogy élesen felröhög. Remek időzítés...
A menzás bámulás ennyi is maradt, néma szemezgetés, és úgy tűnt Charlie sem mondana semmit. Hát persze, miért is könnyítené meg? Egyszerűbb lenne hagyni a fenébe és tovább állni, ha gondja van akkor nyögje ki és ne nekem kelljen találgatnom, hogy mégis mi történhetett… de az igazság az, hogy ha nem állított volna ide és nem akaszkodott volna rám, lehet, hogy halasztgattam volna a találkozást ahogyan arra hajlamos vagyok. Mert igazából többször is beszélthettünk volna, igazából ennél jobban is képben lehetnék arról, hogy mi is van vele… de az igazság az, hogy leléptem. Az én gondjaim megoldódtak, hiszen csak egy időszak volt az egész, ráadásul lett volna B vagy C opcióim is ha hosszabbra nyúlt volna az egész, és nem is voltam egyedül benne… és amint elintéztük a lakás ügyet elsétáltam. Hajlamos vagyok elmerülni a saját kis világomban és kizárni másokat, Charlieval is így történt valahogyan. Gyakrabban eszembe jutott, mint amilyen gyakran találkoztunk az az időszak után… de ezekhez képest szinte elenyészően kevésszer kerestem meg. Beszippantott az élet, dolgoznom kellett, hogy ne zuhanjak le ismét, ráadásul utána jött az egyetem is, rendesen feléve az időm szinte egészét. És az ilyen alkalmakkor meg, mikor mégis összefutunk, akkor fogalmam sincs mit mondhatnék vagy tehetnék. Szar barát vagyok, mégis most itt van, tehát... nem sok jobb opciója lehet jelenleg. Ez a sajnálat gátol meg abban, hogy tényleg minden gondolatomat hangosan mondjam ki, nem csak számára, hanem a banda számára is, akik egyre jobban táncolnak az idegeimen. Charlie talán minden nap ehhez hasonló megjegyzéseket kap még mindig, főleg amikor ennyire elcsúszottan néz ki, mint ahogyan most is megjelent itt az egyetem területén. Szinte csoda, hogy nem dobták még ki innen is, annyira feltűnően nem passzol ide…
Közben Charlie már válaszol is a kérdésre, de a szavai csak késve nyernek értelmet is számomra, fejben már egy lépéssel előbb jártam, mint a beszélgetésünk mostani témája, a biccentés is csak reflexből jött, hogy kitöltsem vele azt a pillanatnyi szünetet amíg felidéztem, hogy mit is mondhatott tulajdonképpen. Kelly… Kelly? Egy név amit ismernem kellene, és mintha lassan rémleni is kezdene, miután végigfuttatom egy párszor az emlékeim közt. – A zsaru. – Kijelentés, de titkon kérdés inkább, hogy jól emlékszem-e a részletekre. Igazából az is lehet, hogy a foglalkozást említette most is, de az igazság az, hogy fogalmam sem volt róla, a mondat eleje kiesett. Mindig ennyire hangosan röhögtek azok ott hárman? -  Ja, ha már erre jártál. – A hangba került gúnymennyiség utal arra, hogy mennyire is tartom hihetőnek ezt az egész mesét amivel előállt.
Az újabb kéretlen megjegyzésre megfeszül az állkapcsom mielőtt még megszólalnék, de a szavakat ezúttal Charlie mozdulata folytja belém. Leállhatnék vitatkozni, de segítene az bármin is? Igen, segítene, rohadtul igen, mondjuk lenyugodni! De ahelyett, hogy megállnék, most én ragadom meg Charlie karját és vonszolom magam után, gyorsítva a lépteinken. Valahol igazuk van a bámészkodóknak, tényleg ráférne egy fürdés, tiszta ruhák meg még sok minden más… de attól, hogy kiröhögik még nem lesz jobb. Bár én is mondtam már neki, hogy szedje össze magát… és sétáltam már el tőle úgy, hogy közel semmit sem tettem érte. Lehet én sem vagyok sokkal jobb ezeknél itt, csak annyi volt a különbség, hogy én nem röhögtem… de az nem igaz, hogy nem hagytam sosem cserben. De ő is makacs, én meg… a fene tudja, egyelőre az volt a célom, hogy kivezessem magunkat a térről valami kevésbé zsúfolt helyre, utána meg… mi a fenét csinálunk utána? Az oké, hogy arra kért, töltsük együtt a napot… de mégis hogyan, amíg így néz ki, bárhová is megyünk kéretlen tekintetek fogják követni őt.
Elsétáltam, de a megnyugváshoz ennyi korántsem volt elég, bár vitatkozni nem álltam meg, a szitokszavak szépen követve egymást csúsztak elő az ajkaim közül, minél távolabb értünk annál hangosabban, így amire végre lassítani kezdtem egy kevésbé forgalmas részen, a korábbi motyogásból már majdnem fojtott kiabálás lett. Csak ekkor fordultam újra Charlie fele, olyan lendülettel, mint aki folytatni akarja a kiabálást, pont rajta, végül mégis egy sóhaj tört fel belőlem csak. Amiket ki akartam mondani… egy formában előjöttek az eltelt percekben. A lenyugodtam túlzás lenne, de valamivel jobb volt. Zavart, hogy ismét csak elsétáltam… de ha az egyetem területén kezdek ordítani, azzal saját magamnak ártok. Így meg azt választottam, hogy elmenekülök… de legalább most Charliet is magammal rángattam. – Szóval, miért is jöttél pontosan? – Hozzá nem kellett volna ennyire mérgesen beszéljek, mint ahogyan megtettem… de az előzmények után ez volt az egyetlen hangszín amiben előjöhettek a szavak. Valamiért még mindig nem hittem, hogy csak egy köszönösére és dumálásra nézett be, mert, mikor is csinált ilyet? Lehet csak én vagyok az idióta amiért nem rakom össze a képet, de a pillanatban még mindig túl sok miden vakított el ahhoz, hogy végiggondolhassam a részleteket. Kérdés közben ellépek tőle annyira és olyan határozottsággal, hogy hacsak nem tart szorosan, úgy kitépem magam a kezéből. Normális helyzetben azonnal megjegyzést tettem volna a belém karolásra, de amilyen görnyedve állt ott az épület mellett, nem akartam ezzel kezdeni. Bár tény, hogy így sem a kedvesebb arcomat találta...

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

- Dehogynem. – A mosoly amit most küldtem felé már valamivel őszintébb volt, persze, hogy jó látni, a bűntudattól eltekintve amit magával hoz, vagy a hangosodó háttérzajoktól, mások ítéleteitől a megjelenése meg az élete miatt… de amúgy igen, jó látni, legalább tudom, hogy megvan, ha nincs is jól, legalább egy darabban van és látszólag mostanában nem is verték el túl durván.
Próbáltam beszélni Charlieval, de egyre nehezebb lett koncentrálnom rá, hiszen a mögöttünk levő banda képtelen volt leszállni a témáról, sőt, a végére már megjegyzést is kaptunk… mégis elharaptam a szavakat, bár már a határaim súroltam, mégis csendben maradtam, inkább Charliet ragadtam meg és elmenekültem vele, anélkül, hogy megpróbáltam volna megvédeni… mert valahol tudtam, hogy felesleges lesz. Egy kiabálás most csak ártana, még több tekintet tapadna rá, még többen észrevennék, hogy mennyire nem is illik ide, és hogy talán itt sem kellene lennie… de mégis itt van, ez mégiscsak jelent valamit, nem? Ekkora távolságot csak nem tett volna meg azért, mert egyszerűen hiányoztam. Meg akartam tudni mi van, és nyugodtabban beszélni vele, de abban a pillanatban, annyi ember között úgy tűnt ez nem fog menni… ezért is vonszoltam el magammal, mielőtt még túl nagy feltűnést keltene és esetleg kipakolnák. Remélhetőleg még senki sem hívta rá a rendőrséget…
Az indulatom végül mégis felszínre tör, csak nem ott ahol kellene, hiszen a korábbi társaságot már hátrahagytuk, most csak ketten vagyunk, így a kérdés számára indokolatlanul erősen hangzik el, szinte engem is meglep, mégsem javítok rajta. Valahol talán rá is haragszom. Vagy magamra. Mindegy, a válaszára várok, ami habozva érkezik… és amikor végre kinyögi, akkor jön a hülyeségeivel. – Dehogy mész! – Lépek utána, de egyelőre mást nem teszek, csak így jelzem, hogy ilyen könnyen nem fog szabadulni. Ha elmászott idáig, akkor nyögje már ki, hogy mi hozta ide, és ne kiszedni kelljen belőle. Csakhogy ő tovább makacskodott, aminek az eredménye az lett, hogy ha nem az épület közlében álltunk volna, részéről már a földről folytatnánk a beszélgetést. – És így akarsz elmenni? – Egyértelműen szemrehányó a hangvételem, végül is megérdemli valahol, minek kell várnia amíg ennyire szarul van? Már megjegyzést akartam tenni az öklendező hangokra, amikor megszólalt ő… és egy pillanatra belémfolytotta a szavaimat. – Mivan? – Úgy néztem rá, mint akinek elment az esze. És hagyjam itt… a földön ülve, úgy, hogy egyértelműen baja van, elmászott idáig, én meg fordítsak neki hátat és sétáljak el… én meg pontosan ezt is tettem. Szó nélkül fordultam meg és indultam tovább, még egy köszönést sem kapott, nem volt miért elköszönnöm tőle. Miért nem tudja egyszerűen kinyögni, ha szüksége van valamire? Mert biztosan nem köszönni jött csak, egyre több jel utalt valami egészen másra. Megérdemelte, hogy szó nélkül otthagyjam a betonon, gondolkozzon el a döntésein egy kicsit… nemsokára amúgy is visszamentem, de már nem üres kézzel. Ha még ekkor is ott ült, akkor levágódtam mellé, a kezemben egy adag becsomagolt ebéddel a menzáról, amit szó nélkül nyomtam az ölébe. Ha esetleg lett volna annyira lángelme, hogy elhiggye, tényleg faképnél hagyom és megpróbált volna elmászni a helyről, úgy elindultam megkeresni. Az ételt ugyanúgy odaadtam neki, de még barátságtalanabb módon nyomtam a kezei közé. Nem néztem a szemébe, helyette magam elé bámultam összevont szemöldökkel. Mégis mire gondolt? Mielőtt megszólalta volna, elővettem egy szál cigit és meggyújtottam, amíg ő remélhetőleg enni kezdett, ha emlékszik még rá hogyan kell, talán nem kell letuszkolnom azon a büszke torkán. Előbb a szálat emeltem az ajkaimhoz, s csak miután lassan kifújtam a füstöt szólaltam meg újra… egy kicsit remegett a kezemben, de amilyen feszült voltam, nem is meglepő. – Nem égettél le. – Már nem kiáltottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltam ideges. De nem rá. – Ők voltak a barmok. Nem te tehetsz róla. – A helyzetről ami most kialakult, meg úgy általánosan, a helyzetről amiben van. Mármint, még mindig nem tudom a részleteket amik miatt az utcán ragadt, de ha lenne jobb választása biztosan nem aludna még mindig idekint. - Vagyis, arról nem. - Végre újra rápillantok, majd az ételre amivel remélhetőleg kiszolgálta magát. Ezért jött?

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Az elfojtott és kévésévé elfojtott suttogások még visszhangoztak a fülemben, mi távolodtunk, de a hangok mintha követtek volna, azzal az idegesítő hangszínnel ejtve, ami megtapad az ember fejében, amit nehéz kiirtani, s ha nem sikerül időben mérgezni kezd, minél tovább marad annál többet árt, gyökeret ver s könnyen újranő. Nem nekem szóltak, hanem valakinek akit ismerek, akire barátként gondolnék... Kevés ember van akinél megkockáztatnám ezt, Charlie valamiért mégis mintha lassan közéjük tartozna. Mikor került oda? Pedig vele is lehettem volna kedvesebb is, de ez is egy olyan dolog ami nem mindig jön össze. Neki is fordítottam már hátat, ha nem is teljesen egyértelműen téve azt. Bár tetőt nem varázsolhattam volna a feje fölé - nálunk már így is többen vagyunk a megengedettnél - talán kereshettem volna többször, legalább megnézni, hogy mi van vele. De rámászni sem akartam, vagy, hogy azt higgye, csak a képébe akarom dörgölni, hogy már valamennyire egyenesbe hoztam a dolgaimat, vele ellentétben, aki ennyi idő után is szakadt ruhákban és mocskosan alszik New York valamelyik eldugottabb részében. De idejött. Megkeresett, amit nem igazán tudok hová tenni. Csak azt tudom, hogy ha már itt van, nem fogom engedni olyan könnyen elsétálni, főleg a történtek után. Átvezetem magunkat az emberek közt, összefeszített állkapoccsal tartva bent a kitörni készülő veszélyes szavakat. Az út túl hosszúnak tűnik, még amikor már kevesebben is vannak, még mindig a korábbi bandát hallom, sőt, mikor már kettesben lehetünk sem sikerült teljesen szabadulni a hatásuk alól, ezért is csattan a dühöm Charlien olyan erősen, mintha őt okolnám, mintha miatta húztam volna fel magam ennyire. És ő erre azt mondja, hogy hagyjam itt. És még meg is ismétli. Szétnyílnak az ajkaim, mondanék valamit, de helyette csak felmorranok és elfordulok. Eddig nem voltam dühös rá, de most a haragom egy része már az övé is. Elmegyek, de csak pár percre, ami szükség volt elmenni a menzáig és ételt hozni. Túlzás lenne azt mondani, hogy lenyugodtam amire visszaértem, de már kevésbé vádlóan néztem rá - egészen addig amíg neki nem esett az ételnek. Szóval ez volt a gondja? És miért nem mondta? Ha már idáig elvonszolta magát... de még mindig túl büszke lett volna kérni a segítséget, helyette elküldött volna, és, mi, ittmaradt volna éhen pusztulni??
Mintha mégrosszabb bőrben találtam volna rá, mint amilyenben itthagytam...  vagy csak az mohóság tévesztett meg, amivel lecsapott az ételre, amint felfogta, hogy mit is adtam neki. A reakciója alapján biztos lehettem abban, hogy éhezett, ki tudja mennyi ideje…
Mikor végre megszólalt, megtörve az egyre inkább ránk – vagy csak rám? – nehezedő csendet, anélkül válaszoltam, hogy ránéztem volna, helyette azt a pontot bámultam a feje fölött, ahol egy apró repedés útnak indult az épület oldalán. - Az mondjuk lehet jó ötlet, a biztonságiak elég csúnyán ki tudnak pakolni, ha rossz napjukon találnak rád. - Szerencséje volt amiért még nem jelentették, ennél apróbb dolgokra is hívtak már rendőrt. Csak akkor pillantottam le rá amikor mocorogni kezdett, megpróbáld felkelni, de szinte fájdalom volt nézni, ezért is nyújtottan a kezem felé. Ha már annyira állni akar, akkor álljon, de a remegésén ez nem segít. Így is látom, hogy szarul van, a sok mocsok kívül nem elég ahhoz, hogy eltakarja azt, hogy belül is gondja van. Mutatkozhat keménynek, de évekig tűrni, hogy szemétnek néznek nem könnyű, s félő, hogy egy idő után elkezded elhinni a szavakat...
Amikor ismét megszólalt, valami köszönet szerűre számítottam - nem is értem miért, a büszkesége ezt sem tudta lenyelni - helyette pedig valami teljesen mást kaptam, amihez kellett egy pillanat mielőtt válaszoltam volna. De egyetlen pillanat erre nem volt elég. - Miért beszélsz úgy, mintha elköszönnél?? - Csak most jött, ha azt hiszi ilyen könnyen szabadul a semmiből akkor téved. Újra a támaszomra szorul én pedig újra hagyom neki, már majdnem megenyhülnék, amikor ismét jön a hülyeségével - És mégis hová? - hülye kérdés, tudjuk hová - ki azt utcára ahol eddig is volt, ezért gyorsan folytatom - Hogyan? - Ha elrántanám a kezem biztosan kidőlne. - Nem jöhetsz csak úgy ide, hogy utána csak úgy lelépj. – Tényleg tenni kellene valamit a hangszínnel, mielőtt még teljesen magára veszi, újra. Ezért is sóhajtottam fel mielőtt még folytattam volna, megpróbálva valamivel nyugodtabban beszélni hozzá. Azt mondta, hogy nincs más programja a napra – amit azért annyira nem nehéz elhinni – most meg már előlem is menekülni akar. Talán csak kajáért jött, talán tényleg csak annyit akart és én vagyok túl tapadós amiért marasztalnám – ha nem is pont itt, az egyetemen területén. – Vagy már nincs időd a régi barátaidra? – Megpróbálkoztam egy mosollyal, talán az segít enyhíteni a hangulatot, bár egy cseppnyi vádló él még mindig került a hangomba, ez ezúttal személyesebb volt. Szóval, megkapta amit akart és le is lépne? – A könnyes búcsúkhoz még korai. – Utalok vissza arra a megjegyzésére, hogy reméli, hogy nekem minden összejön… volt valami szívbemarkoló súlya a szavainak, ami nagyon nem segített a kialakuló bűntudatomon. – Szóval, amint összeszedted magad indulhatunk. – Hogy hová, az egészen jó kérdés, mert amíg így néz ki addig bárhová is megyünk, nem igazán lesz könnyű dolgunk. De az az egy biztos volt, hogy lesz miről beszélnünk közben…

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Rossz volt nézni ahogy evett, rossz volt belegondolni abba ami a mohósága mögött van, talán ezért is nem néztem a szemébe, talán ezért is tettem úgy, mintha a fal a feje fölött olyan rohadt érdekes látvány lenne. Azt néztem, de őt láttam, hallottam, ahogyan nagyokat nyel az ételből, amit ki tudja mennyi idő óta láthatott újra. Még evés közben is remeg, vagy talán pont attól, ahogyan szinte erővel tuszkolja magába. Bazd meg Charlie, jöhettél volna korábban is…
És amikor végre itt van, még ha ilyen későre is, ezzel jön. A tekintet amivel néztem valahol a hitetlen és dühös közt váltogatott, hiszen még én sem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek éppen. A megjelenése váratlan volt, és túl sok mindent hozott magával, még ha látszólag üres kézzel érkezett is. Talán ezért is nem keresett? Vagy pont ezért, mert most, hogy erre járt és megkapta amit akart készen áll olyan váratlanul elsétálni ahogyan megérkezett? – Ez egy elég rövid lógjunk együtt volt. – A bűntudatom valahol már majdnem kezdett sértettségre váltani, mi változott? Még ha azt is mondják, hogy ne bízz meg a csövesekben, hogy csak kihasználnak… most Charlieról van szó. Túlzás, hogy nagyon ismerem, de eddig azt hittem, tudom róla ami számít, akárcsak azt is, hogy nem fog megjelenni és egy képletes pofonütés után elsétálni. Vagy úgy tenni, mintha el tudna sétálni egyedül, mert egyelőre nagyon úgy tűnt, hogy vagy négykézláb, vagy itt ragad még egy ideig, ha egyedül akarná tovább vonszolni magát.
Az egyértelműt mondja, amitől a szemeim forgatnám, ezt tudtam én is, ezért vágtam rá a következő kérdést is, amit persze volt oly kedves figyelmen kívül hagyni. Mivel az volt az amire válasz is kellett volna, bár talán arra is tudtuk. Nehezen.
- Remek, akkor rám is. – Nem Charlie, már megmakacsoltam magam, ha futni akarsz az eggyel több ok, hogy tapadni kezdjek. Úgyse tudnál messzire szaladni, még ha nem is ismernéd el, mert ha valamiből, akkor a büszkeségedből nem fogsz kifogyni még az utcán sem, igaz? Hiszen még a hangja is tagadta a szavait, próbálkozhat megjátszani magát de kezd késő lenni, már a külsőn túl is nehéz hinni neki amikor arról próbál győzködni, hogy ha nem is jól, de megvan.
- Előre. – Úgy mondtam, mintha ez egy annyira jó cél lett volna, de kezdetnek pont elég. Hiszen én sem tudom, ahogyan ő sem, csak azt tudjuk, hogy így aligha látnak szívesen bárhol is. Bővebb válasz helyett a remegő kezeire pillantok, amikkel akaratlanul is felkeltette a figyelmem. – Remélem nem tervezed kiönteni. – Persze, tervezni valószínüleg nem tervezné, de ha így folytatja, akkor a földröl kaparhatja össze a maradékait az amúgy még teljesen jó kajának. Mondjuk lehet, hogy még így is jobb lenne, mint amit úgy általában talál magának, de azért nem kellene a régi jó szokásai szerint elfogyasztania ami maradt. Ami mellesleg viszonylag sok volt, elég kevés ment le a torkán a mennyiségből amit itt egy adagnak gondolnak. A váratlan lendülete – már amekkora kitelt belőle – viszont meglepett. Ilyen gyorsan meggondolta volna magát? Okkal volt gyanakvó a pillantásom, de végül is ezt akartam, indulni vele, és könnyebb azt ha önszántából teszi.
- Örülök, hogy ennyire lelkes vagy. – A mostani mozdulat az arcomon már egészen mosolyszerűnek tűnt, még ha valahol erőltetett is volt. A terv egyelőre az volt, hogy kijussunk innen mielőtt még a korábbinál is kéretlenebb társaságunk akadna – például biztonságiak.
- Ezt azért nehéz volt nem észrevenni. – Talán kicsit őszintébb volt a kelleténél, de azért nyilván tudtuk ezt mindketten, csak nem akartam így kezdeni a viszontlátás nagy örömei közt, amiket feltornáztak a diákok korábbról. Mégis úgy haladtam tovább, mint aki tudja merre megy. Valahol talán tudtam is, de kétségeim még mindig akadtak… Már fogalmam sem volt, hogy a harag, bűntudat és sértettség között merre vesztem el, csak az volt a biztos, hogy Charlie itt áll mellettem, szóval dönteni kellene, hogy merre.
Oké, talán az uticél már megvolt, még ha nem is a legjobb terv, ha már azt mondta együtt lógna velem – még ha csak az éhség beszélt is belőle, valahol szeretném azt hinni, hogy nem csak ez volt a dolgok mögött – akkor esélyt fog kapni rá. Talán nem cseszi el, vagy én sem teszem tönkre. Bárhogyan is, hacsak Charlienak nem voltak egyéb ötletei, én az egyik közelebbi aluljáróhoz tereltem magunkat, azzal a céllal, hogy lelépünk innen valahová távolabb. De addig is, ideje volt rátérni a lényegi dolgokra, amik már zavartak egy ideje, például. -Szóval, mi volt a terv, megvárni amíg éhen döglessz mielőtt megkeresel? - Kicsit talán erősek voltak a szavak, de valahol megérdemelte őket. Mi történt volna, ha ma nem vagyok itt? Jött volna holnap is, vagy elvonult volna a sötét sarkába?

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Láttam rajta, hogy valamiért nem akarja, vagy valami gondja támadt az ötlettel, de minél jobban makacskodni akart, úgy én is. Nem tudtam mit gondolt amikor megkeresett, csak azt, hogy ha már megtette, akkor nem léphet le csak egy egyszerű viszláttal. Ilyet én szoktam tenni. De valami bűntudat szerű foszlány motoszkálni kezdett bennem, főleg a remegése láttán, amit olyan szépen próbált takarni a szavaival, csakhogy erre nincs olyan szó, ami leplezni tudná. Vagy ha van is, már túl megmakacsoltam magam ahhoz, hogy elfogadjam, szinte semmit sem tudna a fejemhez vágni amiért hagynám ilyen hirtelen lelépni… már ha tudna, ugye. Mert még mindig a karomat markolássza, és gyanús, hogy nem valamilyen elcseszett baráti szeretetből, hanem mert ha nem tenné, visszaköszönne a betonnak.
Viszont akármilyen esetlen is volt, valamerre indulnunk kellett, nagy ez a hely, de nem annyira, hogy sokáig maradhassunk egy helyben, csak idő kérdése, hogy valaki kipakolja Charliet – és ez még a jobbik eset, ezért is kezdett már sürgetővé válni az indulás, még akkor is, ha Charlie nem feltétlenül állt készen rá.
Bűntudat ide vagy oda, annyira mégsem lett súlyos, hogy visszafogja a szavakat, talán az előzmények miatt, talán mert már értek egy ideje. Talán csak ártottak, de visszaszívni késő lett volna.
– Ja. – Végül is, tudtuk mind ketten, a szépítés ezen a ponton aligha segítene. Nem tudná letagadni, hogy hol tölti a napjait, a ránézésre csöves kategória minden kis dobozát kipipálja. – Ebben bíztam, hogy ha lelépsz mielőtt visszajövök, majd szagra megtalállak. – Ismét ott bújkált az ajkaim szélében egy apró mosoly, kivételesen a szavak között nem volt túl sok leszólás, csak az elkerülhetetlen mennyiség. Egyúttal valahol azt is bevallottam, hogy gondoltam rá, hogy esetleg lelép. Bár rossz bőrben van, a makacsságát nem kell bizonygatnia. Szerencsétlen szerencsénk, hogy én is hasonlóan fafejű vagyok.
Az ellenállása mintha szűnni kezdett volna, de valahol örültem is neki, így legalább gond nélkül haladhattunk… egészen addig amíg össze nem szedte magát annyira, hogy megkérdőjelezze a döntéseimet. Amit mellesleg én már megtettem egy párszor az elmúlt percekben, még ha nem is volt teljesen kiforrt a terv, de más tényleg nem jutott eszembe. - Miért merre kellene? Ha van jobb ötleted, hallgatlak. – Szépen kitértem a válasz alól, de addig is lehetőségem maradt meggondolni magam, ehhez pedig ragaszkodtam.
Elérkeztünk a dolgok kényesebb oldalához is, amit pont én hoztam fel, kicsit sem tapintatosan, de amennyi tapintat és finomkodás szorult belém azt otthagytam valahol az egyetem területén a kéretlen szóváltások közt. Így most még több kéretlen és kellemetlen szóváltásunk lehet, csodás, nem?
Egy pillanat szünetet tartok mielőtt még reaglánék a feltett kérdésre, szinte meglepő indulattal, bár még nem kiabálva. – Nem, rohadtul nem tudom. – Mégis honnan tudnám? Esély sincs arra, hogy megtudjam ha tényleg nagy bajban van, vagy, tegyük fel, tényleg meghal valamelyik sarkon. Hetek vagy hónapok telnének el, egyre gyanúsabb lenne, de sosem lehetnék teljesen biztos abban, hogy meghalt, elment valahová, vagy álmában felvágták a szerveiért, vagy akármi. Szerinte mégis honnan tudhatnám ezeket?? Nem mintha eddig valami hatalmas érdeklődést tanusítottam volna a hogyléte felől… de azért nem akarom, hogy akkora bajba kerüljön amiből már tényleg nem tud kimászni. Mármint, a mostaninál is jobban. Mert még ha teljesen átérezni nem is tudom, hogy milyen lehet számára és miken mehet keresztül nap mint nap… azt azért érzem, hogy nem önszántából teszi azt. Talán vannak olyan elvetemültek akiknek ez az életforma tényleg egy döntés eredménye, de nem hittem, hogy Charlie pont ebbe a kategóriába esett volna bele, ahhoz túlságosan zavarták a részletek amik ezzel jártak.
- Egy kicsit. Most. – Ismétlem a szavakat amik tőle hangzottak el először, miközben az arcát figyelem, keresve a választ a kimondatlan kérdésre: érzi, hogy mit mond? Bárhogyan is, egy pillanatnyi sóhaj után folytattam. – Bíznék benned… - Ezt szinte fura is volt kimondani, még a szépen kihangsúlyozott feltételes mód ellenére is, talán ezért is hadartam egy kicsit. – De nem sokakban. – Még ha nem is éltem át amit ő, vagy nem is tudom mennyire rossz neki ez az egész, nekem is megvoltak a saját okaim arra, hogy gyanakvással közelítsem az embereket. Főleg mondjuk ha annyira kétesek, mint mondjuk az itteni csövesek. A lényeg, hogy a hogyléte nem csak rajta múlik, és ha még így is lenne, azért egy ideig lophat magának kaját, de azért valahol érezheti ő is, hogy ez nem egy életbiztosítás. – Tudom, hogy nem most kezdted. – De ez nem jelenti azt, hogy mindig a kezében tudja tartani a dolgokat. Őszintén, nem hittem volna, hogy ilyen sokáig ott fog maradni. Valamiért azt hittem – vagy csak erősen reméltem? – hogy nem sokkal utánam már ő is kap egy helyet ahová mehet, vagy ha nem is azonnal, akkor legközelebb, vagy majd utána… de az a pillanat még most sem jött el. – Én sem. – Jogos kérdés, hogy miért is zavar annyira, hogy mi van vele, talán pont azért, mert olyat láttam benne amitől féltem. Nem azért, mert veszélyesnek gondoltam volna, hanem azért amiért az utcán rekedt. Azért, mert velem is megtörténhetne. Bár lenne hová mennem, ott a családom, akik biztosan nem pakolnának ki… de a visszafordulás az azt jelentené, hogy elbuktam. Hogy idejöttem az álmaimmal meg a vágyaimmal, és utána csúfosan hazarohantam… ezért is nem szóltam nekik arról a pár napról. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, hogy nem vagyok képes egyedül megállni a lábamon, hogy elbukok, hogy még mindig a támogatásukra szorulok… Gery nem esett volna ekkorát. Ő valahol jobb volt nálam… és mégis ő volt az, aki olyan váratlanul meghalt. Pontosan tudom, hogy mennyire hírtelen el lehet veszíteni valakit akit szeretünk, egyszer már átestem rajta… vagy, lehet, hogy az átestem az túlzás, de azt tudom, hogy milyen elveszíteni a testvéredet. Charlie nem volt a testvérem, de… nem akartam, hogy még valaki meghalljon mellettem…
Rendben, talán tudom, hogy miért is tud fontos lenni nekem Charlie sorsa, azon kívül, hogy ismerjük egymást… de az okokat biztosan nem fogom a szemébe mondani.
- Tudom. - Nem tartozok neki szinte semmivel, főleg felelőséggel nem... de nem is ez az ok amiért még itt állok mellette. De erre a magyarázatra feleslegesen várna, de valamiért úgy érzem, hogy legalább annyira nem szeretné végighallgatni, mint én elmondani. - Viszont te már tartozol az időd egy részével. - Újra témát akarok váltani, hogy kisétálhassunk a mostaniból, megkockáztatva, hogy addig nyaggatom, hogy tényleg lelépne... Az is lehet, hogy tényleg nem gondolta komolyan, de talán valahol örülne ennek a váltásnak. Mielőtt újra rápillantanék a telefonomért nyúlok megnézni az időt, csak hogy ráébredjek, kelleni fog még egy pár perc várakozás mielőtt indulhatnánk innen.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Nem érdekli, hát persze, a szemforgatás felel szavak helyett. Ha nem érdekelné, nem az lett volna az első kérdései egyike, hogy merre rángatnám. De az igazság az, hogy még én sem tudom, vagyis igen, de nem vagyok benne biztos… lehet nem jó ötlet, de nincs sok választásunk, kellemetlen, de ezek után nem akartam magára hagyni, mert valami lélekfélém is van, még ha néha nem is úgy tűnik, az esetek túlnyomó többségében vannak érzéseim, néha túl sok is. Bunkónak lenni könnyebb lenne.
- De mégis itt vagy. – Egy pillanat késéssel szólalok meg, pont azért, hogy tudatosan csitítsam a gondolataimat, mielőtt még túl idegesen jönnének elő és félreérteni. Hiszen nem szemrehányás ez, csak rávilágítás. Ha meg is tudta volna oldani máshogyan, nem tette. Nem haragszom rá emiatt, de ha már segítséget kért, én meg eldöntöttem, hogy segítek, akkor legalább megtehetné, hogy nem nehezíti meg a dolgomat. Bár tény, hogy a túlkomplikálásból én is kivettem a részem, ez az egész helyzet fura, ez az egész helyzet valami olyan amit nem is kellett volna megtapasztalnunk, de mégis itt vagyunk. - De mindegy is, a lényeg, hogy már megbeszéltünk egy randit mára, és már késő kimásznod belőle. - Rávigyorgok, hátha az segít, bár a hangulat azért mélyet zuhant, még nincs veszve minden.
A problémáinkra végül ő világít rá hangosan, én eddig szándékosan kerültem ezt, mintha úgy eltűnnének. – Ne szidd annyira a papírdobozos bort, ha nincs más akkor meglepően jó tud lenni, és egy füves cigi mindkettőnkre ráférne éppen. Akkor talán nem aggódnál ennyit a részleteken. – Mondom én, miközben az időt nézem, de mentségemre, kettőnk közül én terveztem éppen a részleteket. Őt addig nem akartam belevonni a dolgokba amíg nem biztos, nem tudtam mennyire tetszene neki az ötlet… de ha már ott vagyunk, akkor nehezebben ellenkezhet vagy hasonló. Igazából fogalmam sincs mit csinálok éppen, de legalább igyekszem határozottnak tűnni közben, talán mindkettőnknek jobb úgy. – Végre magadhoz tértél. – Mosolygok egy aprót, nem tudom mi változott benne, de legalább megadta magát, és még egy mosolyt is magára erőltetett, ami valószínűleg csak egy újabb hazugság volt, de legalább már nem ellenkezett annyira. – Szerencsére ahová megyünk, nincs dress code. – Visszamosolygok rá, mintha rendeződni látszódnának a dolgok, még ha ennyi is az egész, egyszerű látszat. De előbb vagy utóbb a tettetés is lehet valóság, csak nem szabad feladni. - De, izé, ilyenkor kellene megjegyeznem, hogy így is lehengerlően nézel ki? - Legalább a mostani téma valamivel könnyedebb, még ha a kegyetlen valóság mögötte változatlan is, legalább egy szebben tálalt formában utalgatunk rá? Nem old meg semmit, de legalább a hangulaton segít és arra szüksége volt mindkettőnknek. - Lehengerlően nézel ki. - Teszem hozzá a pillanatnyi szünet után, már nem spórolva ki belőle a gúnyt és a vigyorgást sem. Végül is, magának kérte valahol. A következő mondathoz már közelebb hajolok kissé, hogy csak ő hallhassa ahogyan kimondanom. - Így is szeretlek. - Utána azonnal felegyenesedek és röhögni kezdek.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

- Megnyugtató. – Mosolyogva nézek vissza rá, a viccelődés ellenére elhiszem neki, hogy komolyan gondolja, legalább is ebben a pillanatban még igen, és ez máris több a korábbi megingásánál amikor úgy tűnt látni sem akart. Nem akartam elhinni neki azokat a szavakat, azzal győzködtem magam, hogy csak hirtelen felindulásból vágta a fejemhez és nem azért akart elküldeni, mert ténylegesen elege van belőlem. Részben ezért is ragaszkodtam ennyire a találka folytatásához, részben meg… egyéb okokból.
Széles vigyorral hallgatom a szavait, végre feloldódni látszik, így nekem is könnyebb lazítani mellette és úgy tenni pár pillanatra, mintha semmi sem történt volna korábban, és olyan felszabadultan beszélni hozzá, ahogyan azt régein is tettük. – Vállalom a kockázatot, majd megpróbálok ellenállni a kutyaszemeknek. De ha nem jönne össze, a te hibád lesz, ha nem fogsz tudni levakarni magadról. - Az övé meg az állítólagos ellenálhatatlan cukiságáé, amit úgy tűnt nem hiszek el teljesen.
A kérdésére már nevetek, a terveim nem pont így hangzottak, de – Igen, a meztelen segged akartam bámulni. – A szemeim forgatom, és folytatom mielőtt még túlzottan belegondolhatna a kijelentésbe. – Valami kevésbé extrémre gondoltam így az első randira. – Őszinte kijelentés, mégis, egy pillanat szünet és ismét komolytalan hangon folytatom. – De ha ragaszkodsz hozzá… - Igazából csak húztam még egy kicsit a témát, nem hittem volna, hogy belemenne, vagy bármelyikünk is akarná úgy igazából ezt az egészet...
Közelebb hajolok, hogy odasúgjak neki pár apró szót, bár gyorsan nevetek rajtuk, ő késik vele egy pillanatot, helyette vörösödni kezd, én pedig szélesebben vigyorogni. Ő kezdte a randi témát, valahol érezhette volna, hogy hová fog ez vezetni, de úgy tűnt mégis váratlanul érte, csak akadoztak a szavai, szinte hallani lehetett közben ahogyan rövidzárlatot kap és csak próbálkozik feldolgozni, vagy összerakni egy illő választ, ezért készségesen a segítségére siettem, miközben a mutatóujjam az ajkamhoz érintettem. – Shh, nem kell kimondanod. – Még egy kacsintás is összejött, mielőtt újra kivillantott fogakkal vigyorognék vissza rá, a bűntudat egy cseppnyi jelét sem mutatva felé. Végül mégis kipréselte magából a választ. – Vagy ilyesmi? Kegyetlen, haver. – Csóválom a fejem, próbálva eltüntetni a vigyorom, bár ezen a ponton már nem megy hibátlanul, s nem is tart sokáig, pár pillanat és újra teljes pompájában díszeleg az arcomon. Ő viszont tovább feszeng, a moccanását pedig jelnek veszem az indulásra, s ténylegesen lépek is, remélve, hogy követni is fog.
- Szóval már nem is hangzik olyan rosszul a dobozos bor és füvescigi kombó? – Bár amennyire megzavartam a kialakult békéjét, valószínűleg ismét számtalan más helyzetben szívesebben lenne, de ez talán mégsem ugyanaz, mint amikor a ránk tapadó szempárok miatt feszengett annyira. De abban talán egyetérthetünk, hogy ennyi hangulatingadozás után tényleg nem lenne tanácsos tiszta fejjel tölteni a délutánt. - Legalább az egyikre szükség lesz. - Ennyit elismerhetek én is.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Vele nevetek, bár érezhetően kevésbé feszengve, mint ő, és láthatóan kevesebben pírral az arcomon. Az akkor történhetett volna meg, ha tovább viszi és igent mond, azzal meglepett volna, hiszen ártalmatlan viccelődés volt az egész. De nem tette, így kizökkenteni sem sikerült a rámtelepedett jókedvből, amit a beszélgetésünk hozott magával, mintha a korábbi pillanatok lassan semmivé váltak volna.
Tényleg alaposan zavarba jött, már a szavait is keverte, ezzel is éltetve a vigyort amivel figyeltem. Nem vettem magamara, hiszen a beszélgetésünket sem vettem elegendő komolysággal ahhoz, hogy zavarba jöjjek a témától, vagy bármitől ami hozzá kapcsolódik. Egyszerűen jó volt újra látni Charliet, még ha ilyen állapotban is, már nem tűnt annyira idegesnek, már zavarban volt helyette, de így még mindig könnyebb volt ránézni, mint percekkel korábban az egyetemnél.
A saját határaimat csak akkor kezdte igazán súrolni a beszélgetés, amikor egy mondatba hozta a hátsóját és a felajánlást, arra már én is elkaptam a tekintetem róla, mielőtt még túl feltűnően belevörösödnék a beszélgetésbe. – Csakhogy lásd, mennyire úriember vagyok. – A vigyorom még maradt, megtartva a magabiztosságot, ami látszólag nem is ingott meg annyira. Felejtsük el a bort egy pillanatra, mióta vagyunk ilyen közel egymáshoz?
Inkább nevetek a kérdésen, úgy egyszerűbb nem belegondolni. – Szeretnéd, hogy fogjam a kezed? – De végül ismét ő nyúlt felém, hogy belém karolva haladjunk tovább. Már megint minek ez? Most úgy tűnt, elég szépen áll a lábán… Elméletben sokkal kényelmesebb volt az egész helyzet, mint ahogyan gyakorlatban alakulni kezdett. Mégsem szólok rá, úgy teszek, mintha fel sem tűnt volna, az az apró lopott tekintet kivételével, ami a karjára téved, de gyorsan újra inkább magunk elé bámulok.
- Brooklynban rendbeszedheted magad. – Végül is, sokáig már nem gondolkozhatok, valahova mennünk kell, és abban igaza van, hogy amíg így néz ki, addig nem sok lehetőségünk van. És az alapján, hogy így néz ki, neki sem sok opciója van rendbeszedni magát, szóval maradnia kell ez én verziómnak, hacsak nem az egyik utcaszélen akarjuk kiütni magunkat annyira, hogy már ne számítson, hogy amúgy a mocsokban ülünk. Nem, ha már találkoztunk, és nekem is szabad a napom többi része, talán jobb lenne egy kicsit más terv és mondjuk egy olyan felállás, ahol még a mostaninál is kevesebb szempár akad meg rajta, vagy ha mégis, akkor sem azzal a tekintettel amivel most teszik azt. – És közben elugrunk italért. – Mert az már lassan biztossá vált, hogy ránkfér. Bár ezek inkább kijelentések voltak, mintsem kérdések, a végén mégis rápillantok, várva, hogy beleegyezik-e, vagy most is győzködni kell, vagy van valami más terve, mert igazából felőlem az is lehet, de eddig nem igazán utalt ilyenekre. Sőt, a maradástól is elment a kedve korábban, ezért is vettem át az irányítást, mielőtt még elmenekült volna.

Charlie & Red

that's how you know you fucked up

Mintha a kezdeti hangulat valahol megváltozott volna, egyre kevésbé lett szórakoztató, a végén már mintha lett volna valami kényelmetlen levegőben, vagy ha nem is kényelmetlen, valami idegen, valami más, amit aligha mondanék ki. Talán csak én gondoltam túl az egészet és semmi ilyesmiről nincs szó… bár azon a ponton, ahol újra hozzám simul a karja, már nehezebb lenne elhinni ezt. Csak érjünk el addig az italig és cigiig. Mintha az majd segítene, és nem rontana az egészen…
- Nem, csak mondtam. – Forgatom a szemeim, hát persze, hogy tényleg, különben mégis miért hoztam volna fel?
- Körbenézek. – Úgy válaszoltam mintha gondolkodnom Kellett volna rajta. És valóban gondolkodnom is kellett, de nem a ruhás dolgon. Ha már hagyom letusolni, nyilván nem fogom azt mondani, hogy vegye fel ugyanazokat a mocskos ruhákat, akkor alig javítottunk volna a helyzeten. Az sokkal jobban zavart, hogy tulajdonképpen most mit is csinálunk, és mi is történt a korábbi percekben, mikor kezdett a poénkodásba valóság kerülni és miért zavar, vagy éppen miért nem zavar az egész. Mert akárhogyan is, még mindig nem löktem el magamtól valamiért... mert, végül is, még nem áll olyan biztosan a lábán nem?
És igen, mielőtt még minden újra normálisnak tűnt volna, Charlie bevitt egy váratlan ütést hátulról. Talán éreznem kellett volna, hogy megtörténik, de nem hittem volna, hogy ennyire eltérünk a korábbi témáktól. Nevetni próbálok, talán úgy kevésbé lesz feltűnő az a pár pillanatnyi csend, bár a nevetés is ami sikerült kicsit szaggatott… de viccel ő is, nem kellene ennyit gondolkozni az egészen. Csak poénkodunk... de azért inkább az automatákra figyelek és veszek jegyet, még véletlenül sem nézve a szemébe. Testben fizet. Magam előtt látom, ahogyan mondja, és talán még többet is és pont ez a baj. Mondanom kellene valamit, de helyette csak rápillantok és vigyorgok, de a kelleténél gyorsabban leveszem róla a tekintetem és tovább indulok, mert már megvettem a jegyeket. A fenébe is. Pár perce még úgy éreztem, hogy tudom mi történik, de mostanra egyre kevesebb dolgot tudok. Eddig is voltak kétségeim az úticél miatt, de most már egészen más okból... amiért tulajdonképpen nem is kellene.
Kevesen voltak körülöttünk, de kivételesen a tömegnek jobban örültem volna, sokkal könnyebb lett volna elterelni a gondolataim az egész helyzetről, és talán kevésbé lett volna fura, hogy csendben állunk egymás mellett, főleg az előbbiek előtt. Lehet, hogy a korábbi ártatlannak szánt poén mégsem volt jó ötlet, korábban nem gondoltam volna így Charliera, és azt sem gondoltam volna, hogy ő bármi mást képzelne bármibe is, és most mégis itt vagyunk… egy kényelmetlenül hosszú úton Brooklynba.