Elsőre átlagosnak tűnik, kedvesnek, olyannak, akit szeretnél mélyebben megismerni. Ugyanis könnyen magára vonja a figyelmet, ahogy féloldalasan elmosolyodik, és apró ráncok jelennek meg a szeme sarkán. Távolról olyan, akit a társaságodban akarsz tudni, akinek inni akarod a szavait, mert mondatain átüt zseniális elméje, amivel minden probléma nélkül végezte el summa cum laude az orvosit. Anyukája büszkesége, a kedvence, akivel lehet dicsekedni a fodrásznál ülve.
Már-már rémisztően okos, ha alaposabban megismered, te is tapasztalni fogod, mert ő éreztetni fogja, hogy kevés vagy hozzá, hogy az IQ pontjaid az övének a felét se tenné ki. Mindig tudja, mit kell tenni, pontosan és logikusan képes végig gondolni a helyzeteket, de a te véleményedre nem fog hallgatni, legyél te a rokona vagy az eladó a sarki kisboltban, nem számítasz.
Az ő szava erős, a legerősebb mind közül. Szakmailag is kitart a saját következtetései mellett, nehezen kibillenthető a meggyőződésből, amikhez foggal körömmel ragaszkodik. Őt csak és kizárólag saját maga hazudtolhatja meg, csak ő mondhat ellent magának, mert olykor megesik, hogy a logikus gondolatmenet végén inkább valami logikátlant választ, valami erősen impulzívat, botrányosat. Azonban ne próbálj értékítéletet levonni, vagy szembesíteni a tetteivel, mert nem fogja érdekelni, nem hall meg téged. A szavaid csak elhasznált levegő, szén-dioxid és vízpára, nem több számára.
Mindig őszinte, már-már túlzottan is, ugyanis kegyetlenül formálja meg a gondolatait. Nem kertel, nem tartja magában a nyilvánvalót, egyenesen a szemedbe olvassa a véleményét, akkor is ha, ezzel áttapos a kicsiny kis lelkeden. Állj fel, ő is feláll, akkor is, ha átmegy rajta egy úthenger. Ez pedig nem az empátia hiányára utal, pusztán annak a teljes figyelmen kívül hagyására. Érzi ő, tudja, hogy rosszul esnek neked a szavai, pont ezért akkor, és úgy forgatja meg a tőrt a hátadban, hogy jobban fájjon.
Tud kedves lenni, félre tudja tenni az egoját és az arroganciát, am a sejtjeit építi, de kizárólag akkor mutatja a szebbik arcát, mikor akar tőled valamit. Egy pillanatra talán elbűvöl, ahogyan mélyen a szemeidbe néz,  egy lopott mosolyt kölcsönöz kizárólag neked, és gyengéden végigsimítja a válladat nyugtatólag, egyenesen a privátszférádba törve. Ez az érintés a hirtelen közelség ellenére se kelt zaklató érzetet, hiszen olyan közvetlen, olyan barátságos. Persze ez csak a látszat, amivel könnyen fedi a valóságot, a manipulatív szándékait, hogy téged a saját céljaira használjon. Nem vagy több bábnál a sakktábláján, akit azonnal félredob, ha már nincs rá szüksége.
Ennek ellenére mégis kiszámítható, ha megismered, te is tudni fogod, hogy milyen valójában. Ismerni fogod az átható önközpontúságát, a pénzhez való kettős kapcsolatát, mert a bankókból sose elég, mégis fukarul bánik velük. És, ami elsőre nem nyilvánvaló, hosszútávon az is egyértelmű lesz a kék szemeit fürkészve, hogy te sose jelentettél neki semmit.
Kivéve, ha a betege vagy, ha ő kezel téged a pszichés problémákkal. Ugyanis a rendelő ajtaján belépve képes levetkőzni a kicsinyes játszmázásokat, és puszta, nyers szakmai tényekre hagyatkozni. A beteg az első, az ő felépülésük az egyetlen, ami alkalomadtán előrébb tud helyezni magánál. Talán ezért képes egy halvány törődéssel fordulni a menyasszonya felé is, mert bármennyire is együtt élnek, egy része örökre kicsit a páciense marad, így elviseli az elviselhetetlent.

Mélyen beleszívtam a vizipipába, hagytam, hogy a füst megjárja a tüdőmet, majd az ajkaim között távozzon a vízpára. Nem volt szokásom a dohányzás, azonban társasági eseményeken előfordult, hogy némi nikotint innyektáltam a testembe például vízipipázás közben. Megvolt a maga hangulata, ülni a Ohio nyílt égboltja alatt, és hallgatni a többi rezidens meredek sztorijait. Mind másfelé szakosodtunk, pont ezért tudott érdekes maradni a baráti kör, máskülönben nem mutattak volna túl sok újat. Nem sok vizet zavartam a beszélgetésben, néha hozzáfűztem egy-egy rosszmájú megjegyzést, rálicitáltam az ő eredményeikre, viccet űztem a származásukból. Mármint érted, milyen normális ember születik Texasban? Ezt leszámítva azonban élveztem a pipa által szolgáltatott nikotin sokkot, egészen addig, míg meg nem csörrent a telefon a zsebembe. A képernyőn meglepetésemre anyám neve világított, ami furcsa volt, mert habár közel napi szinte beszéltünk, már túl késő volt ahhoz, hogy ilyenkor csak úgy felhívjon.
- Haza tudnál jönni, kicsim? - a hangja zaklatott volt, tudtam, hogy valami baj van. A pipa csövét átadtam a mellettem ülőnek, majd félre vonultam, kicsit odébb, ahol már nem hallottak a többiek. Jellemző volt anyára, hogy mindenféle indokokkal próbált haza csábítani, de ez most más volt, a hangszíne egészen megváltozott.
- Történt valami? - nem kellett a kertelés, egyszerűen bármit kinéztem a családomból, tényleg bármire képesek voltak. Lory botránya pedig abszolút a csúcs volt, persze volt olyan önző, hogy nem vette észre, ezzel csak az amúgy is mélyponton lévő anyánkat sodorja még mélyebbre. Ő talán nem figyelt, ahogyan a többi testvérem is elsiklott a felszín felett, hogy anyánk belül haldokolt.
- Csak tudod, hiányzik a fiam - szóról szóra minden alkalommal ugyanazt mondta el, a hangsúly is mindig kísértetiesen azonos volt, leszámítva ezt az alkalmat, ugyanis mintha belebicsaklott volna a nyelve a jól begyakorolt szavakba, mintha nehezére esett volna kimondani őket. Olyan volt, mint egy elfojtott segélykiáltás, egyszerűen tudtam, ismertem az anyámat. Nem volt újdonság, hogy szar otthon létezni hogy mindenki elvan a saját privát buborékában, és még azt sem vennék észre egyesek, ha a szomszéd szobában valaki feldobná a pacskert. Persze ez rám is igaz volt, éppenséggel pont leszartam mi van a húgaimmal, vagy apám hányadszor lép félre, Pierret még kedveltem is, de ő ekkor még Európában élt, szóval egyedül anyu számított a kontinensen. Ekkor már két éve voltam rezidens a pszichiátriai osztályon, láttam csúnya és még csúnyább végkimeneteleit a depressziónak, és nem akartam, hogy az egyetlen szerethető családtagom is ott kössön ki. Ez a szokásosnak tűnhető telefonhívás volt, ami arra késztetett, hogy költözzek haza, fogjam az egész életem Ohioban, és dobozoljam át New Yorkba. Egyetemet kellett váltanom, új munkahelyet találni és lakást, mert nem voltam hajlandó otthon a gyerekszobában meghúzni magam, meg egyébként se néztem volna szívesen napi szinten a família tagjainak meggyötört fejét.


A csütörtöki nap mindig nagy hajtás volt, mert kora reggel a klinikán kezdtem, majd délután Abbott praxisát vittem a magánrendelőjében. Dr. George Abbott egy igen neves pszichiáter volt Manhattanben, azonban hetven és a halál között lebegett évek óta, így egyre több egészségügyi probléma rúgta rá az ajtót. Én helyettesítettem minden alkalommal, amikor sorra látogatta az orvosokat a különböző komolyságú megbetegedéseivel. Mondanám, hogy sajnáltam, de valójában az ő nyugdíjazásának közeledte az én karrieremnek új lépcsőjét jelentette, ugyanis egyre többet hajtogatta, hogy a pácienseit csak nekem hajlandó átadni. Még jó, hogy csak és kizárólag nekem, megérdemeltem, amennyi túlórát és seggnyalást bevállaltam ezért az állásért. Többnyire az öreg megnyugtatása helyett, inkább nyomatékosan felhívtam a figyelmét arra, mit kéne még kivizsgáltatnia, hogy minél többet kelljen távol lenni és a nyugdíj gondolatának éles szöge is mélyebbre férkőzzön az agyába. Nevezzetek aljasnak, de én csak az egészségét óvtam…
Szóval ez a csütörtök is egy olyan nap volt, mikor a belemet is kidolgoztam kora reggeltől késő estig. Fél kilenc körül estem haza hulla fáradtan, már az autóban kiengedtem a nyakkendőm és az ingem felső gombját is kibontottam, hogy némi levegőhöz jussak a fullasztó melegben. Kinyitva a lakás bejárati ajtaját, meglepetten tapasztaltam, hogy a villany le volt oltva, holott biztos voltam benne, hogy Maeve otthon van, mégis korom sötétség telepedett a kis kétszobás ingatlanra. Gyanakvóan oltottam fel a lámpát, miközben beletúrtam a hajamba, ami az izzadságtól a homlokomra tapadt.
- Megjöttem - kiáltottam el magam, de semmi reakció nem érkezett, csak az öreg hűtő morajlása lengte be a teret, amit ideje lett volna leselejtezni. Kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, mert szokatlan volt ez a nagy csend, mint mikor egy kisgyereket magára hagysz, és egy pillanatra abba marad a kiabálás, tudod, hogy baj van, mégse siettem. Komótosan letettem a kulcsom az előtéri komód tetejére, majd megszabadultam a nyakkendőtől, a cipőmtől, és még a zoknim is levettem, hogy a hideg padló kellemesen hűtse a felforrósodott testem.
- Maeve? - kérdeztem miközben beértem a nappaliba, és felbillentettem a kezem magasságában lévő kapcsolót megszüntetve az átható sötétséget. A lámpa erős sárgás fényénél azonnal kivettem a szőke lány körvonalait, ahogyan a szoba közepén elmerül a szürke szőnyeg sűrű szálai között. Mély levegőt vettem, de ez nem a megkönnyebbülés sóhaja volt, inkább a kontrolálatlan üvöltésem magamba fojtása. - Akár fel is kelhetnél, vagy megpróbálhatnál úgy viselkedni, mint egy ember. Örülni a vőlegényednek… - elkezdtem egyesével kiszabadítani a ingem gombjait, de rá se néztem Maevere, hagytam, hogy fájjon neki, hogy mardossák a becsmérlő szavaim. - Bevetted a gyógyszereidet? - kérdeztem miközben lopva rápillantottam, de még mindig ugyanolyan üres tekintettel bámulta a plafont. Nem hatott meg a látni a leendő feleségem mentális összeomlását, naponta több emberért is végig néztem, egy ide vagy oda… Lassan elértem az ing utolsó gombjáig is, így leküzdöttem magamról az égkék ruhadarabot, amin nyomot hagyott az egész napi viselés, majd a kanapéra hajítottam. Még mindig a lány válaszát vártam, de kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, így immáron felé magasodva kerestem a tekintetét, ami homályosan csillogott rám. Egy hosszú percig így szemeztünk, én szigorú ábrázattal próbáltam lyukat ütni a pajzson, amit maga köré emelt, ő pedig erősen igyekezett kívül tartani engem. Sajnálatára túl jól ismertem, egy nyitott könyv volt kezdve a mentálhigiénés problémáival, amiket alig fél éve még én kezeltem. Páciensből szerető, nem volt életem legjobb döntése, én is tisztában voltam vele, hogy az összes orvosi esküt meghágtam, és jól szemközt is köptem. Persze a jogi vontkozáson túl megannyi egyéb gonddal is járt Maeve ujjára gyűrűt húzni.
- Megcsalsz? - kérdezte végül átható csalódottsággal hangjában. Ohh mennyire igaza volt, persze ő ezt nem tudhatta, fogalma se lehetett mikor maradok ki tovább a munka miatt, mikor pedig a nála izgalmasabb társaság okán.
- Nem, miből gondolod ezt egyáltalán? Gyere kelj fel - gyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem a padlóról, és megerősítsem benne, hogy téved. Nem esett nehezemre hazudni, szemrebbenés nélkül tettem meg.
- De, megcsalsz… Engem senki se tud szeretni - hát megint itt tartottunk, persze ezen semmi meglepő nincs, ha az ember menyasszonya borderline személyiségzavarral küzd. Beteg volt, állandóan kilengett a tőlem való függési kényszer és a távolságtartás között, néha imádott, aztán máskor ki nem állhatott, vagy épp magát ócsárolta, nem lehetett kiszámítani milyen napja volt, ha nem szedte a gyógyszereit. Pedig tudott csodálatos, és vonzó nő is lenni, találkoztam már azzal az énjével is, ami után minden férfi vágyakozott.
- Talán tényleg így kéne tennem - forgattam meg lomhán kék szemeim. - Vedd be a gyógyszered, beirlak holnapra Dr. Abbott naptárába, aztán ha észhez térsz, beszélhetünk - volt valami furcsa kettőség abban, hogy olykor -, többnyire mikor a betegség nem uralkodott el rajta - majdcsak kötődtem hozzá, a másik pillanatban pedig már az orvosa voltam. Ez az ingázás fárasztó volt, még akkor is ha papíron már nem én kezeltem a problémáit, mert az összeférhetetlenség lett volt, mégis a négy fal között felügyelnem kellett rá, hogy elfogyasztja-e a napi pirula adagját.
Egy nagyon gyenge pillanatomban tűnt ez az egész kapcsolat jó ötletnek. Már az első csók is nagy hiba volt, egy visszafordíthatatlan katasztrófa, ami csőstül ömlött a nyakamba. Maeve Abbott páciense volt, a lány családja sokat fizetett a diszkrécióért, és a kiváló ellátásért. Ennek ellenére az elsők között volt, akik átkerültek az én páciensi körömbe, talán a kis korkülönbség miatt gondolta a doktor úr jó ötletnek. A lány hamar elkezdett flörtölgetni velem, pedig én csak hivatásból mondtam neki szépeket, amik tények voltak, nem pedig bókok, ugyanis gyönyörű lány volt, nem volt miért kételkedjen magában. A vak is látta, hogy milyen vonzó, hát még én, mikor a szemközti fotelből felállva közelebb lépett, olyan közel, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. Meg kellett volna állítanom, ellöknöm, nemet mondani, egyszerűen kihátrálni a helyzetből…, de túl izgalmas volt, hogy mennyire helytelen ez az egész, ezért sodródtam az özönvízzel. Az ülések már nem kizárólag róla szóltak, hanem rólunk, a forró és tiltott csókokról, a gyengéd érintésekről, a halk, vágyittas nyögésekről. Hónapokon keresztül heti kétszer megfűszerezte az unalmas munkaórákat, szinte már vártam a vele való találkozásokat. Ha éppen el is uralkodott rajta a borderline kór, akkor is hamar feledtetni tudtam vele a tévképzeteit. Sose tudtam eldönteni, hogy mindez a vágyról szólt, vagy valóban megmozgatott bennem valamit, ahogy a szemébe néztem. Örök kétely, mert az a kevés parázs is kialudt, már nem vert hevesebben a szívem, ha kék íriszeivel megpróbált megigézni, abban a percben is csak valami szánalom féle telepedett rám. Már épp elfordultam, hogy otthagyjam a gondolataival vergődni, mikor ismét megütötte a hangja a fülemet.
- A mai ultrahangon úgy fordult a baba, hogy látni lehetett a nemét, a doki szerint kislány lesz - egy pillanatra megtorpantam, de csak, amíg megemésztettem az új információt, aztán mentem is tovább a fürdő irányába. Nem kellett emlékeztetni az okra, ami bele kényszerített a lánykérésbe, mert egyszerűen nem hagyott nyugodni, még a rémálmaiban is ennek a ténye üldözött. Ohh igen, ugyanis Maevevel való kis afférjaink vége egy nem kívánt terhesség lett. És amikor erre fény derült, rohamosan kezdett összeomlani a jól felépített kis életem. Én az abortuszt pártoltam volna, mondván a lány nincs olyan mentális állapotban, hogy felneveljen egy gyereket, de ennek a kijelentése csak olaj volt a tűzre. A lángok pedig csak egyre elterjedtebbek lettek, míg rá nem jöttem, hogy ha nem kapom el, elpusztít mindent, amiért az életemben küzdöttem. A lány családja tehetős volt, nem egyszerűen gazdagok, hanem gyakorlatilag úszkáltak a pénzben, a vagyonuk eredete pedig szorosan kötődött az egyházhoz, ahogyan a mentalitásuk is mélyen vallásos volt. Tehát az abortusz, mint gyilkosság főbenjáró bűn lett volna, akárcsak a házasságon kívüli gyerek. Egy jól irányzott gyomrost kaptam az élettől a tetteimért, hogy viseljem a következményeket. Igyekeztem arra hivatkozni, hogy semmi bizonyíték arra, én lennék az apa. Azonban hamar bele kellett törődnöm a számomra iszonyatosan kényelmetlen helyzetbe, mert karrierem forgott kockán. Öt ember tudott vagy sejtett valamit, ebből kettő mi voltunk, az egyik Dr. Abbott, akinek esdekeltem, hogy vegye vissza a saját páciensei közé a lányt, mielőtt botrányba fullad ez az egész ügy, és ő valamiért teljesen megértő volt velem, úgy kezelt, mint a meg nem született fiát, szóval vele nem volt gond. A probléma a maradék kettő, Maeve szülei voltak, akik nem csak a gatyámat perelték volna le rólam, ha otthagyom a lányukat, hanem az összes jó hírem és lehetőségem nevet szerezni a szakmába szertefoszlott volna. Szóval megvolt a gyűrűhúzás, a szülők örülhettek, hogy a kattos gyerekük mellé egy képzett orvos kerül, így lett az ő szerencséjük az én bal lépésem.
Ami pedig a saját családomat illeti, őket félig-meddig avattam csak be. Tudtak a lánykérésről, azonban az azt megelőzőkről lapítottam. Két hónapja már be is mutattam nekik Maevet, akiből elsőre talán ki se nézték, hogy bármi probléma lenne vele, mind terhesség ügyileg, mind mentálisan. Azonban ha a család összedobta mind az öt agysejtjét, akkor valószínűleg kitalálhatták, hogy miért is kell SOS elvennem a lányt egy vészesen közeledő esküvőn, hogy a vendégek számára se legyen feltűnő a gyerek, akit a hátam közepére se kívántam. Már nem volt menekvés, talán egy válás egy-két év múlva, de addig tűrnöm kellett a pofonokat, amiket a lány és a szülei jelentettek az életemben.