I'm here for the job

A manhattani taxik rendre tudják hozni azt a menetidőt, amit a GPS optimális esetben a minimális forgalomnál ír ki, mit számít nekik, hogy egy nagy dugón kell keresztül menniük. Eddig nem is sejtettem, hogyan csinálják, hogy ennyire gyorsak tudnak lenni. Most? Hát most megértettem és saját bőrömön többedmagammal megtapasztaltam. Az afroamerikai sofőrre többször is rá kellett szólnom, hogy óvatosabban vezessen, mert nem azért fizetek, hogy szerepelhessek az új Taxi filmben.
Hiába ültünk ketten is a taxiban és megálltunk, hogy Joant kitegyük a célhelyén, még így is az interjú kezdete előtt húsz perccel megérkezek az ügyészségre. Fizetés után végül én is kiszállok a robosztus épület előtt, megigazítom nyakkendőmet és átnézem ruhámat, nem gyűrődött-e meg valahol esetleg. Kétségkívül látszódhatnak arcomon az izgalom jelei, de mi tagadás, régen többek között arról álmodtam, hogy itt dolgozhassak. Jobban fogalmazva: amikor elhatároztam, hogy ügyész szeretnék lenni, akkor ez a hely itt előttem volt az etalon. Azóta sok minden történt, kiköltöztem Ausztráliába, elvesztettem a feleségemet és nem tudtam elvégezni a jogi egyetemet, mivel más tényezők váltak fontossá számomra. Egyetemistaként pedig se időm, sem pedig pénzem nem lett volna, hogy jó körülmények között neveljem fel a lányomat. Nem tagadom, hogy volt egy időszakom, amikor teljesen lemondtam arról, hogy ügyész legyek. Tisztában vagyok azzal is, hogy most sincs sok esélyem azzá válnom, de ez nem azt jelenti, hogy nem kerülhetek közel hozzá. Lehet, hogy Ausztráliában nem váltottam volna munkát, mert a cégen belül kaptam már akkora megbecsülést és fizetést is, hogy ne érje meg nekem könnyen váltanom, viszont Alice ezt a kérdést is hamar eldöntötte helyettem. Bárhogy nézem, Alice miatt hagytam ott a terveimet, majd húsz év múlva a lányom keltette helyzet során a sors mintha visszaadná azt, amit akkor elvett tőlem. De ebbe még nem akarom beleélni magam, végtére is ez csak egy meghirdetett állás, rengeteg jelentkező körül pedig bizonyára van olyan, akinek több tapasztalata lenne rá, mint nekem. Ez vitathatatlan. De talán az én tarsolyomban is van valami érdekes.
A régi osztálytársam amint megtudta, hogy állást keresek itt New Yorkban, egyből elém állt pár ajánlattal. Először túl nagy falatnak éreztem, hogy az ügyészségen dolgozzak közvetlenül, de abban teljesen igaza volt, hogy meg kell próbálnom, mert nincs veszíteni valóm. Elmehetek jogi tanácsadónak újból egy ingatlanközvetítő céghez, amiben nagyobb a tapasztalatom, de akkor aligha lenne fejlődés a karrieremben. Az osztálytársam személyesen is ismeri a férfit, akinek dolgozni fogok, ha felvennének, így hát néhány információm már van róla.
Tudom, hogy korán érkezek, de van idekint annyira hideg, hogy bátorkodjak nem a bejárat előtt várakozni. A bejelentkezést követően elirányítanak a megadott emelet adott számú irodájához, úgyhogy megköszönve a segítséget, némi frizuraigazítást követően aktatáskámmal a kezemben haladok a folyosón. A liftből kiszállva és egy bal kanyart követve aztán több ember is jön velem szemben, vagy éppenséggel előznek meg a sietősen feladatukra igyekvő személyek. Nem tudom eltusolni, hogy mennyire menőnek érzem a helyet, de miután befejezem a nézelődést, már csak egy férfi tart felém. Ennek a férfinek pedig Yoon Baek Ah áll a névkitűzőjén. Az ismerősöm megsúgta, hogy ő lesz bent az interjún, tehát úgy érzem, megérkeztem és jó helyen vagyok.
- Yoon Baek Ah? Üdvözlöm! - nyújtom is egyből kezemet felé és bátorkodom már így a folyosón megszólítani. - John Martin Chwe vagyok, a tizenöt perc múlva kezdődő állásinterjúra jöttem. - Kézfogás közben szemeibe nézek, ám utána újra lepillantok a névtáblájára. Főügyész? Mi? Oké, várjunk, azt mondta a barátom, hogy róla lenne szó, de hogy főügyész? Az bár biztos, hogy kap tőlem egy szép felháborúdó - de remélhetőleg egyúttal hálálkodó – üzenetet hamarosan, mert ez nem elhanyagolható információ annak ellenére sem, hogy az álláshirdetésben sem volt egyértelműen megfogalmazva, hogy egészen pontosan a főügyész keres magának asszisztenst. Igen, valóban úgy hiszem, hogy izgulok.

I'm here for the job

Joan véletlen társasága segített az állapotomon és nem csak lelkesebben érhettem be az állásinterjúra, hanem egyúttal jócskán csökkent bennem a stressz. Bőven nem az első interjúm következik, de kétségtelenül most fogok tudni a legőszintébben hozzáállni a kérdésekhez, az olyanokhoz, mint a „És miért szeretne itt dolgozni?” és ehhez hasonlók. Bár a jogon belül nem vagyok tapasztalatlan, mégis csak most mondhatom azt el, hogy végre elérkeztem oda, ahol húsz évesen elterveztem. Van, hogy az élet közbeszól, tőlem is elvett pótolhatatlan kincseket akkoriban, melyek között a jogi diploma jelentette a legkevesebbet. Egyértelmű volt, hogy egyedüli szülőként nem fogok tudni komoly és nehéz tanulmányokat folytatni, legfeljebb akkor, ha nem is én neveltem volna az újszülött lányomat az idők nagy részében, hanem a nagyszülők. És én ezt nem akartam.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legnagyobb esélyes erre az állásra, viszont nem is tervezem megjátszani magam és fényesebben mutatkozni, mint amilyen valójában vagyok. Nincs húsz év tapasztalatom ebben a szakmában, hiába vagyok negyvenkét éves, ellenben a képességeim megvannak, tudtommal. Persze az izgatottság még mindig mellkasomat nyomja, azonban nem érzem hátráltató tényezőnek.
Pont időben vagyok, ennél nem szeretek később érkezi. Jobbnak gondolom kicsit várni, addig is össze tudom szedni a gondolataimat, mintsem pont időben beesni az ajtón. Az irodát megtalálni egyébként sem egyszerű feladat. Nem csak itt, sehol új helyen.
Biztos van, aki nem örül a váratlan találkozásoknak, én inkább áldásnak fogom fel, hogy összefutok az interjúztató esetleges főnökömmel. Legalább megvan! Az arca nem ismeretlen, tájékozódtam már interneten keresztül hivatalos portálokon, ezért is merem ennyire bátran megszólítani. Nem vagyok az a fajta, aki elmegy a másik mellett, mondván, hogy még van öt perc a találkozóig.
Nem akarom túlkomplikálni a kézfogást, de úgy veszem észre, hogy ő sem. Arcának mimikáit lemásolom, miközben szemeibe nézek a kézfogásunk közben. Ami azt illeti, láthatja, hogy készültem és hogy fontos lehet nekem ez az állás. Mégis csak versengés van, én pedig megteszem, amit meg tudok.
- Részemről kezdhetjük, feleslegesen nem érdemes várni vele. -  Hacsak nincs valami dolga addig is, de ha lenne, nem ajánlotta volna fel. Első benyomásaim róla és a helyről is igencsak pozitívok, rugalmasan és praktikusan kezeli a dolgokat, ami rám is jellemző, elvégre nem köti az ebet a karóhoz, hogy az egész kezdés márpedig egészkor történjen meg. Követem őt az irodájáig, ahová belépve megcsap a bútorok által keltett nyugodtság. Elegánsan kimért, de mégis kellemes hangulatot kelt a látvány.
- Köszönöm! - Meglep, hogy nem a székében foglal helyet, de nem mutatom jelét, normális tempóban a fogasra akasztom kabátomat és mint jelzi, leülök a másik székbe, majd táskámat magam mellé helyezem. Szinte biztos, hogy nem lesz szükség belőle bármire, de miért ne hoztam volna magammal néhány esedékes iratot, emléket, diplomamunkát.
- Egy kávét szívesen elfogadok, köszönöm! - Csak mert számítottam arra, hogy megkínálnak és ha a gyomrom is jobban fogadja ezen időtájban a kávét, akkor miért lennék félénk elutasítani. Mivel reggeli időben vagyunk, ezért bizakodó vagyok, hogy együtt isszuk meg a kávénkat. Bárhogy is, figyelemmel kísérem ahogy laptopján kattintgat, nem látok rá, de egyébként sem kúsznék bele a képernyőbe, ha lehetőségem lenne rá.
- Természetesen - hangom üde, a rövid szavak ellenére nem vagyok olyan, mint aki karót nyelt és nem is érzem azt, hogy ő megkövetelné ezt a magatartást, csupán nem érzem helyesnek azelőtt felvetni személyesebb témákat, mielőtt még bármi szakmai elkezdődne. Majd az interjú során úgyis lesz lehetőség megismernünk egymást, ő is engem, illetve valamennyire talán én is őt, valamint a munkahelyet és a pozíciót.