I'm here for the job

Joan véletlen társasága segített az állapotomon és nem csak lelkesebben érhettem be az állásinterjúra, hanem egyúttal jócskán csökkent bennem a stressz. Bőven nem az első interjúm következik, de kétségtelenül most fogok tudni a legőszintébben hozzáállni a kérdésekhez, az olyanokhoz, mint a „És miért szeretne itt dolgozni?” és ehhez hasonlók. Bár a jogon belül nem vagyok tapasztalatlan, mégis csak most mondhatom azt el, hogy végre elérkeztem oda, ahol húsz évesen elterveztem. Van, hogy az élet közbeszól, tőlem is elvett pótolhatatlan kincseket akkoriban, melyek között a jogi diploma jelentette a legkevesebbet. Egyértelmű volt, hogy egyedüli szülőként nem fogok tudni komoly és nehéz tanulmányokat folytatni, legfeljebb akkor, ha nem is én neveltem volna az újszülött lányomat az idők nagy részében, hanem a nagyszülők. És én ezt nem akartam.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legnagyobb esélyes erre az állásra, viszont nem is tervezem megjátszani magam és fényesebben mutatkozni, mint amilyen valójában vagyok. Nincs húsz év tapasztalatom ebben a szakmában, hiába vagyok negyvenkét éves, ellenben a képességeim megvannak, tudtommal. Persze az izgatottság még mindig mellkasomat nyomja, azonban nem érzem hátráltató tényezőnek.
Pont időben vagyok, ennél nem szeretek később érkezi. Jobbnak gondolom kicsit várni, addig is össze tudom szedni a gondolataimat, mintsem pont időben beesni az ajtón. Az irodát megtalálni egyébként sem egyszerű feladat. Nem csak itt, sehol új helyen.
Biztos van, aki nem örül a váratlan találkozásoknak, én inkább áldásnak fogom fel, hogy összefutok az interjúztató esetleges főnökömmel. Legalább megvan! Az arca nem ismeretlen, tájékozódtam már interneten keresztül hivatalos portálokon, ezért is merem ennyire bátran megszólítani. Nem vagyok az a fajta, aki elmegy a másik mellett, mondván, hogy még van öt perc a találkozóig.
Nem akarom túlkomplikálni a kézfogást, de úgy veszem észre, hogy ő sem. Arcának mimikáit lemásolom, miközben szemeibe nézek a kézfogásunk közben. Ami azt illeti, láthatja, hogy készültem és hogy fontos lehet nekem ez az állás. Mégis csak versengés van, én pedig megteszem, amit meg tudok.
- Részemről kezdhetjük, feleslegesen nem érdemes várni vele. -  Hacsak nincs valami dolga addig is, de ha lenne, nem ajánlotta volna fel. Első benyomásaim róla és a helyről is igencsak pozitívok, rugalmasan és praktikusan kezeli a dolgokat, ami rám is jellemző, elvégre nem köti az ebet a karóhoz, hogy az egész kezdés márpedig egészkor történjen meg. Követem őt az irodájáig, ahová belépve megcsap a bútorok által keltett nyugodtság. Elegánsan kimért, de mégis kellemes hangulatot kelt a látvány.
- Köszönöm! - Meglep, hogy nem a székében foglal helyet, de nem mutatom jelét, normális tempóban a fogasra akasztom kabátomat és mint jelzi, leülök a másik székbe, majd táskámat magam mellé helyezem. Szinte biztos, hogy nem lesz szükség belőle bármire, de miért ne hoztam volna magammal néhány esedékes iratot, emléket, diplomamunkát.
- Egy kávét szívesen elfogadok, köszönöm! - Csak mert számítottam arra, hogy megkínálnak és ha a gyomrom is jobban fogadja ezen időtájban a kávét, akkor miért lennék félénk elutasítani. Mivel reggeli időben vagyunk, ezért bizakodó vagyok, hogy együtt isszuk meg a kávénkat. Bárhogy is, figyelemmel kísérem ahogy laptopján kattintgat, nem látok rá, de egyébként sem kúsznék bele a képernyőbe, ha lehetőségem lenne rá.
- Természetesen - hangom üde, a rövid szavak ellenére nem vagyok olyan, mint aki karót nyelt és nem is érzem azt, hogy ő megkövetelné ezt a magatartást, csupán nem érzem helyesnek azelőtt felvetni személyesebb témákat, mielőtt még bármi szakmai elkezdődne. Majd az interjú során úgyis lesz lehetőség megismernünk egymást, ő is engem, illetve valamennyire talán én is őt, valamint a munkahelyet és a pozíciót.

Talán érdemes lett volna a munkám miatt Manhattanbe költözni, azonban nem akartam lakásban élni. Úgy gondoltam, hogy egy gyereknek való a kert és a háziállat, meg alapvetően mindenképpen szerettem volna egy akkora méretű lakást, amiben kényelmesen el tudunk férni. A feleségem sokkal inkább rendszerető, mint én, ugyanakkor a zsúfoltságot nem kedvelem, nagyon rossz hatással van a közérzetemre. Mivel megengedhetjük magunknak, semmi értelme nem lett volna annak, hogy hülyeségből éljünk úgy, mint a szardíniák. Karen is Manhattanben dolgozott, emiatt pedig egyértelmű volt, hogy Marci is oda jár majd iskolába, nem messze a munkahelyemtől. Meg lett tanítva a gyereknek, hogy hova tud jönni, ha baj van, vagy szüksége lenne rám, így én is könnyen meg tudtam kezdeni a munkám a legtöbb alkalommal.
A mai alkalom kifejezetten nyugis lesz, mivel csak jelölteket fogok meghallgatni az ügyészség által meghirdetett állásra. Az asszisztensem gyakorlatilag a múlt héten hagyott cserben, mivel kapott egy jobb lehetőséget nálam. Nem volt bennem harag emiatt, meg tudtam érteni a döntését. Kellemetlen lehet olyan szempontból nekem dolgozni, hogy gyakorlatilag rázom a pofonfát és konkrétan egyenes úton haladok afelé, hogy egyszer majd kinyírjanak. Mondjuk ez nem feltétlenül jelentené azt, hogy aki alám lett beosztva az munka nélkül marad, de mindegy.
Elég kellemetlen volt - még ha csak egy hétig is - azt tapasztalni, hogy kifolyik a munka a kezemből, és nekem kell ellátnom egy csomó olyan feladatot, amivel kapcsolatban az volt a tapasztalatom, hogy más készítette elő nekem korábban. Emiatt sokat bénáztam, és egyszer káromkodtam is hangosan, mert összekevertem az aktát, de talán ennek hála tudok két körös interjút tartani, a harmadikban meg beszélhetünk a bérigényről. Nem akartam más alkalmakra tolni a mait, mivel szinte biztos voltam abban, hogy azonnal tudni fogom azt, hogy ki a tökéletes jelölt. Egyrészt számít a tapasztalat, a munkakörben folytatott rutin. Fontos nekem, hogy az illető hasonló energiákkal rendelkezzen, mint ami nekem is van, hogy könnyedén megértsük egymást, hogy ki tudjunk jönni. Talán szexista ez tőlem, de ha volt megfelelő férfi jelölt, akkor inkább őt választottam volna… Mert az utóbbi időben Karennel folyamatosan marjuk egymást és még a húgommal, anyámmal is sikerült összekapni. Talán abból kifolyólag, hogy lány testvérem volt és nem váltak el a szüleim, automatikusan adódnia kellene annak is, hogy tudjak bánni a nőkkel. Sajnos ezt a képességet ezek szerint egyáltalán nem örököltem, de ez legyen az én szegénységi bizonyítványom.
Emellett olyan valakit akartam, akinek szüksége volt az állásra, de úgy tényleg. Abban a helyzetben a teljesítmény is jobb, sokan pedig nem értik meg azt, hogy egy ügyészségen dolgozni nem mindig egyenlő azzal, hogy valaki nyolctól négyig fogadja a hívásokat, kioszt pár tanácsot, lefixál egy megbeszélést, aztán lerakja a munkát. Mi bűnesetekkel foglalkozunk,  ide sokszor keménynek és szívósnak kell lenni ahhoz, hogy a munkahelyi stresszt el tudják viselni az emberek. Nem mondom, hogy könnyű, én is nem egy alkalommal kibuktam a mosdóban - szigorúan távol a fiatal kollégáimtól - ugyanakkor ezt szeretném majd a jelöltekkel is megvitatni.
Amíg befelé igyekeztem az épületbe, több dolgozó is előre köszönt nekem, amit én barátságosan viszonoztam. Egyedül a főügyész állított meg és tett egy olyan megjegyzést, hogy nyugodtan vehettem volna fel egy fehér inget, nem kell rögtön gyászolni, amikor még nem is láttam a jelentkezőket. Nyilván nem volt belőlük sok, ezért egy-másfél órát szerettem volna beszélgetni azokkal, akik itt voltak, elengedni őket a dolgukra, aztán visszahívni mindannyiukat és közölni az eredményt. Egyrészt, igyekeztem azoknak is jelezni valakit, akiket első körben nem hívtam el a személyes interjúra, ugyanakkor a többieket sem akartam csak telefonon értesíteni, mert hiába lenne kézenfekvő, ennek ellenére személytelennek éreztem. Megérdemli az is, hogy tudjon a döntésemről, aki nem kerül kiválasztásra. Emellett pedig azt is eldöntöttem, hogy ha valakiről azonnal tudni fogom, hogy őt akarom, akkor is adok esélyt mindenki másnak a bizonyításra. Valószínűleg nehéz lesz eltántorítani attól, amit eldöntöttem, de igazságtalan lenne mindenki mást is kidobni anélkül, hogy lehetőséget kaptak volna. Nekem nem az a célom, hogy még jobban elrettentsem az embereket az ügyészségtől, mert így is kevés hallgatót kapunk meg jelöltnek minden évben. Tehát, ha rajtam múlik, akkor legalább megpróbálom elégedetté tenni azokat, akik ide beteszik a lábukat.
Nem az irodából léptem ki, mivel nekem is most kezdődött a munkaidőm. Tudom, hogy korábban értem ide meghirdetett időpontnál, emiatt is voltam meglepve, hogy egy várakozóval már összefutottam. Amikor megálltam vele szemben, már a nyelvem hegyén volt a kérdés azzal kapcsolatban, hogy mivel segíthetek neki, de aztán az arcára néztem és rájöttem, hogy rám vár, ráadásul ajánlották is.
- Üdvözlöm John - egy halvány mosoly volt az arcomon, amikor elég határozottan fogadtam el a kézfogását. Mivel kettőnk közül én tűntem a vékonyabbnak, egyáltalán nem tartottam attól, hogy összetörném a kezét, amúgy is megtanultam már úgy tényleg normálisan kezet fogni - Ezek szerint nem kell már bemutatkoznom. Ha pedig előbb érkezett, szerintem el is kezdhetjük az interjút, mit szól hozzá?
Nem fogok negyed órán keresztül szöszölni az irodában, amíg más kint vár. Egyrészt bunkóság lenne tőlem még akkor is, ha gyakorlatilag az ügyészségen betöltött pozícióm, meg a megbecsülésem miatt bármit megtehetnék. Nem akartam visszaélni azzal, amit az évek során kaptam ettől a helytől. A kártyámat egyszerűen odaérintettem az irodát nyitó boxhoz, aztán amikor belöktem magam előtt az ajtót, intettem a férfinak, hogy nyugodtan menjen előre.
- A kabátját ide fel tudja akasztani - ahelyett, hogy az asztalomhoz sétáltam volna, inkább a kihelyezett bőrülések egyikében foglaltam helyet a laptopommal az ölemben. Amikor végzett a kabáttal én mosolyogva intettem a másik fotel felé.
- Kér valamit? Kávét, teát, vizet? Reggelizett már? - csak pár rutinkérdés volt, amit feltettem, amíg megnyitottam az önéletrajzát a gépen. Nyomtattunk eleget az irodában, nem kellett még külön bántani a fákat. Ha szabadságon leszek majd, inkább ültetni szeretnék párat a fiammal majd.
- Kezdhetünk? - nem hoztam szóba az ajánlását, mivel azt gondoltam, hogy mind a kettőnknek kényelmetlen lehet ez a téma. Én figyelembe és tudomásul vettem azt, hogy volt közös ismerősünk, aki jónak gondolja a képességeit, ezenkívül ezzel szóban foglalkozni kényelmetlen volt.

öltözék | gyerünk Uram      | 964

I'm here for the job

A manhattani taxik rendre tudják hozni azt a menetidőt, amit a GPS optimális esetben a minimális forgalomnál ír ki, mit számít nekik, hogy egy nagy dugón kell keresztül menniük. Eddig nem is sejtettem, hogyan csinálják, hogy ennyire gyorsak tudnak lenni. Most? Hát most megértettem és saját bőrömön többedmagammal megtapasztaltam. Az afroamerikai sofőrre többször is rá kellett szólnom, hogy óvatosabban vezessen, mert nem azért fizetek, hogy szerepelhessek az új Taxi filmben.
Hiába ültünk ketten is a taxiban és megálltunk, hogy Joant kitegyük a célhelyén, még így is az interjú kezdete előtt húsz perccel megérkezek az ügyészségre. Fizetés után végül én is kiszállok a robosztus épület előtt, megigazítom nyakkendőmet és átnézem ruhámat, nem gyűrődött-e meg valahol esetleg. Kétségkívül látszódhatnak arcomon az izgalom jelei, de mi tagadás, régen többek között arról álmodtam, hogy itt dolgozhassak. Jobban fogalmazva: amikor elhatároztam, hogy ügyész szeretnék lenni, akkor ez a hely itt előttem volt az etalon. Azóta sok minden történt, kiköltöztem Ausztráliába, elvesztettem a feleségemet és nem tudtam elvégezni a jogi egyetemet, mivel más tényezők váltak fontossá számomra. Egyetemistaként pedig se időm, sem pedig pénzem nem lett volna, hogy jó körülmények között neveljem fel a lányomat. Nem tagadom, hogy volt egy időszakom, amikor teljesen lemondtam arról, hogy ügyész legyek. Tisztában vagyok azzal is, hogy most sincs sok esélyem azzá válnom, de ez nem azt jelenti, hogy nem kerülhetek közel hozzá. Lehet, hogy Ausztráliában nem váltottam volna munkát, mert a cégen belül kaptam már akkora megbecsülést és fizetést is, hogy ne érje meg nekem könnyen váltanom, viszont Alice ezt a kérdést is hamar eldöntötte helyettem. Bárhogy nézem, Alice miatt hagytam ott a terveimet, majd húsz év múlva a lányom keltette helyzet során a sors mintha visszaadná azt, amit akkor elvett tőlem. De ebbe még nem akarom beleélni magam, végtére is ez csak egy meghirdetett állás, rengeteg jelentkező körül pedig bizonyára van olyan, akinek több tapasztalata lenne rá, mint nekem. Ez vitathatatlan. De talán az én tarsolyomban is van valami érdekes.
A régi osztálytársam amint megtudta, hogy állást keresek itt New Yorkban, egyből elém állt pár ajánlattal. Először túl nagy falatnak éreztem, hogy az ügyészségen dolgozzak közvetlenül, de abban teljesen igaza volt, hogy meg kell próbálnom, mert nincs veszíteni valóm. Elmehetek jogi tanácsadónak újból egy ingatlanközvetítő céghez, amiben nagyobb a tapasztalatom, de akkor aligha lenne fejlődés a karrieremben. Az osztálytársam személyesen is ismeri a férfit, akinek dolgozni fogok, ha felvennének, így hát néhány információm már van róla.
Tudom, hogy korán érkezek, de van idekint annyira hideg, hogy bátorkodjak nem a bejárat előtt várakozni. A bejelentkezést követően elirányítanak a megadott emelet adott számú irodájához, úgyhogy megköszönve a segítséget, némi frizuraigazítást követően aktatáskámmal a kezemben haladok a folyosón. A liftből kiszállva és egy bal kanyart követve aztán több ember is jön velem szemben, vagy éppenséggel előznek meg a sietősen feladatukra igyekvő személyek. Nem tudom eltusolni, hogy mennyire menőnek érzem a helyet, de miután befejezem a nézelődést, már csak egy férfi tart felém. Ennek a férfinek pedig Yoon Baek Ah áll a névkitűzőjén. Az ismerősöm megsúgta, hogy ő lesz bent az interjún, tehát úgy érzem, megérkeztem és jó helyen vagyok.
- Yoon Baek Ah? Üdvözlöm! - nyújtom is egyből kezemet felé és bátorkodom már így a folyosón megszólítani. - John Martin Chwe vagyok, a tizenöt perc múlva kezdődő állásinterjúra jöttem. - Kézfogás közben szemeibe nézek, ám utána újra lepillantok a névtáblájára. Főügyész? Mi? Oké, várjunk, azt mondta a barátom, hogy róla lenne szó, de hogy főügyész? Az bár biztos, hogy kap tőlem egy szép felháborúdó - de remélhetőleg egyúttal hálálkodó – üzenetet hamarosan, mert ez nem elhanyagolható információ annak ellenére sem, hogy az álláshirdetésben sem volt egyértelműen megfogalmazva, hogy egészen pontosan a főügyész keres magának asszisztenst. Igen, valóban úgy hiszem, hogy izgulok.