“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A Lenával való találkozó után kicsit átértékelődtek a dolgok bennem és most már akadtak terveim is, de a legfontosabb, hogy céljaim. A munkanélküliség nem viselt meg annyira, mint hetekkel ezelőtt, immár feltaláltam magamat és nyitottam egy online webshopot. A kezdeti kínálat igazából a fitnessre terjedt ki. Edzőterembe jártam és elkezdtem foglalkozni másodállásban az edzős témakörrel, de egyelőre csak tanítvány voltam az egyik újonnan megismert haverom mellett. Az egyéb teendőkről sem mondtam le, ha éppen jött egy hívás, és valaki felbérelt, de manapság nem nagyon akadt jelentkező rá, hogy valaki után szaglásszak vagy nyomozásba kezdjek. A gazdagok meghúzódtak a háttérben nekem meg több időm maradt a hétköznapi feladatokra. Lenával egyre gyakoribbak lettek a telefonhívások több szempontból is. Közeledett az első vizsgálat időpontja, melyre ígéretet tettem, hogy ott leszek. Molly miatt pedig résen kellett lennem, mert nagyon eleven kutyát fogtunk ki, akinek nagyobb volt a mozgásigénye, amit Lena tudott neki biztosítani. Besegítettem az esti sétáltatásba, vagy ha nem volt kedve reggel felkelni korán én ugrottam be, hogy segítsek napirendre szoktatni a kis dögöt. El volt kényeztetve és néha már azon kaptam rajta, hogy Lena mellett fetrengett az ágyban. A házra letettem a foglalót, de addig még nem jutottunk el, hogy egymásnál aludjunk. Korainak véltem volna, hiszen a terápiát sem kezdtük el. Az apró lépésekben rejlett a megoldás és én tartottam magamat ahhoz. Owennel egyeztettem egy esetleges agyturkász kapcsán, akinek elég jók voltak az értékelései. Direkt nem párterapeutát akartam és ennek több oka is volt. A kapcsolatunk zátonyra futása a kettőnk feldolgozatlan traumáiból eredeztethető és ehhez kevés lenne egy tanfolyamot elvégző coach, akinek fogalma sincs arról, hogy mi a mentális egészség. Nem szerettem volna ledegradálni senkit sem, de ha már beletesszük az energiáinkat és komolyan vesszük azt, hogy a békülés útjára lépjünk, akkor a legjobbat érdemeltük. Nem szerettem volna az anyagi részébe belemerülni, mert láttam a díjszabást a neten. Minden ellenérzésemet elnyomva hívtam fel a rendelőt és kértem egy időpontot. A srác hangja meglepett a túloldalon, valahogyan nem tudtam volna elképzelni, hogy egy doktornőnek férfi asszisztense van. Nincsenek bennem előítéletek, mert láttam már sok mindent az alvilágban, mégis kissé sokkot kaptam. A megérzéseim azt súgták, hogy jó lesz a választásunk és Owennek hála csak a fél árat kell letörlesztenünk. Nem tudom hogyan intézte el, de azt gondolom Ella keze is benne lehetett a sztoriban. Madelaine Riggs számos esetben publikált már, igazából néha rá is akadtam a cikkeire, de nem verte nagy dobra a létezését az online térben. Megörültem, hogy nem kerültünk várólistára és összesen egy hét várakozás után máris egy délutáni konzultációra voltunk hivatalosak. Lenának az utolsó percig csepegtettem az infókat, néha még azzal is viccelődtem, hogy én nekem kellett volna orvosnak mennem, de aztán elhallgatott a humoros énem és maradt a cudar valóság. Az idegességem akkor öltött igazán testet, amikor remegő kézzel ültem be a volán mögé. Most ízekre fognak szedni és ítélkeznek felettem? Beszélnem kell Wyatt-ről és a hozzáfűződő viszonyomról is? Rosszabb képek is végigfutottak az agyamon, mint a gyilkosa rejtélyes eltűnése, Lena terhessége, Carlos közbenjárása a szakításunkban…úristen már most görcsbe szorult a gyomrom, ha arra gondoltam nyitott könyvként kell kitárulkoznom. Készen álltunk Lenával erre? Nem akartam meghátrálni, ezért vettem egy mély levegőt és beleveszve a brooklyni forgalomba egyenesen a volt/jelenlegi nejem lakásához indultam. Lena odalent várt, de parkolás közben a visszapillantóból már láttam, hogy ő is ideges. A lábai szinte remegtek, vagy a hirtelen jó idő hozta ki belőle, nem tudtam. Mindenesetre egyből kipattantam és kinyitottam neki az anyós oldali ajtót.
- Szép napot. Nem dagad semmid, nem vagy éhes? – kérdeztem rá egyből, hogyha akadna valami kívánsága, akkor még most tudjuk le, mert utána nem lesz menekvés. Amint elhelyezkedtünk és a GPS-be beütöttem a címet már nem volt visszaút. A biztonsági övcsat bekapcsolása után áthajoltam a kesztyűtartóhoz és egy csokit halásztam ki belőle.
- Készültem és oldalt találsz egy fél literes vizet is. – mosolyodtam el, aztán végre megint a vezetésre fókuszáltam.
- Fél óra múlva kell ott lennünk. Amennyiben ez a nyavalya jól saccolt, akkor… - kezdtem volna bele, de akkor elirányított jobbra a női hang egy kisebb utcába.
- Mollyra ki vigyáz most? – kérdeztem rá és az előttem haladó jármű tempóját vettem fel. Nem lesz baj Aaron, ez csak egy sima beszélgetés. Igyekeztem teljesen Lenára figyelni, ha mesélt a napjáról, de a görcs nem múlt el és a fejem is elkezdett fájni. Az idő haladt és az időpont előtt öt perccel sikerült három tömbkerülés után egy megfelelő helyet találnom. Nem siettünk befelé, Lenát bevártam és vele együtt léptem át a küszöböt. Az előtér nagyon kellemes hangulatú volt, ahogyan elmentünk a színes plakátok mellett és a srác helyett egy szőke nő várt minket.
- Öhm…Aaron Bennett vagyok, ő pedig a feleségem Lena. A fél hatos időpontra jöttünk. – nyújtottam előre a kezemet az idegen nő irányába. Hol van az asszisztens, vagy időközben le lett cserélve?

Amikor már szinte halottnak látszott a remény, hirtelen minden száznyolcvan fokos fordulatot vett. Az utóbbi pár napban többször eljátszottam a gondolattal, hogy minden jóra fordulhat. Néhány hete én voltam az utolsó, akivel Aaron szóba akart állni, most mégis azon dolgozunk, hogy rendbe hozzuk a házasságunkat. Nem akarunk mindent eldobni, nem akarunk mindenről lemondani, ami a mienk lehet. Meglepett Aaron hozzáállása, hiszen kettőnk közül ő vetette fel a terápia ötletét, ő kezdeményezett. Amennyire meglepett és amennyire ijesztőnek gondoltam - és még gondolom is - magát a terápiát, kicsit azért örültem neki, hogy Aaron előrukkolt ezzel a lehetőséggel.
Nincs okom panaszra, ahogy alakulnak a dolgok. Megadjuk magunknak az esélyt, hogy megmentsük a házasságunkat, hamarosan munkába állok, Molly boldogít éjjel-nappal. Utóbbinak köszönhetően már nem csak babákról, terhességről és gyereknevelésről szóló cikkeket bújok folyamatosan, hanem kutyatartással kapcsolatosakat is. Kicsit az az érzésem, Molly a bemelegítés a baba előtt, de néha vele is azt érzem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Az éjszakákat nem alussza át, az első pár napban rendszeresen takaríthattam fel utána. Egy plüss sem volt elég jó, rendszerint az éppen földön lévő cipőimen gyakorolta a rágás művészetét, amíg oda nem adtam neki egy régi, szakadt törölközőt. Eszem ágában sem volt felengedni a kanapéra vagy az ágyra, de nem tudtam ellenállni sokáig azoknak a barna csillogó szemeknek. Az éjszakákat néha mellettem tölti az ágyban, ami Aaron szerint nem helyénvaló, de még szerencse, hogy a saját ágyamba azt engedek be, akit szeretnék. Egy kutya nagy felelősség, az első időszakban egyedül nem egyszerű, de szerencsére Aaron gyakran besegít a reggeli és esti sétákban. Egyelőre olyan érzésem van, mintha kerülgetnénk egy kicsit egymást; mintha arra várnánk, hogy majd a terápia segít eldönteni, milyen irányba haladjunk tovább. És azt hiszem, ez így is lesz.
Már este olyan ideges voltam, hogy alig tudtam aludni. Sokáig csak forgolódtam és a mai napon agyaltam. Már előre azon stresszeltem, hogy milyen kérdéseket fog feltenni nekünk az agyturkász, hogy olyan dolgokat is el kell árulnunk, amiket nem szeretnénk. Meg kell nyílnunk előtte, ha segítséget szeretnénk kapni. Nem tudom, mennyire fog ez menni. Nagy árnak tűnik, amit a házasságunk megmentéséért kell fizetnünk. Egyikünk sem az a kitárulkozós típus. Egyelőre elég vegyesek a megérzéseim a terápiával kapcsolatban, de bízom benne, hogy idővel ez átbillen pozitív irányba.
A megbeszélt időpont előtt néhány perccel már a ház előtt ácsorgok. Háromszor ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem és bezártam-e a lakást. Nem is tudom, hogy voltam-e valaha ennyire ideges. Mintha a saját kivégzésemre mennék, úgy érzem magam. Aaron hamar feltűnik a láthatáron, a szorongásomat viszont nem tudom leplezni. A mosolyom nem őszinte, a kezeimet tördelem, szokatlanul szűkszavú vagyok. A kérdéseire csak megcsóválom a fejem. Szerencsére a terhesség negatív “tünetei” egyelőre nem jelentkeznek, enni meg képtelen lennék. Az utóbbi időben szokásos étvágyam a mai nap kifejezetten rossz volt, csak pár falatot tudtam magamba erőszakolni. Ezt persze megtartom magamnak, mielőtt Aaron kiakadna rajta. Tudom, most kettő helyett kell ennem, de ennek nem ma lesz a napja. Beszállok az autóba és első dolgom bekapcsolni a biztonsági övet. Az indulásra várva követem a tekintetemmel Aaron kezét, aztán oldalra fordulok az említett fél literes víz felé.
- Köszi - mosolyodom el halványan és a csokit egyelőre és a vizet is egyelőre csak az ölembe veszem. Úgy érzem magam, mintha egy teljesen másik világban lennék. Nehezemre esik a mellettem ülőre fókuszálni, annyira félek a fél óra múlva soros beszélgetéstől. Nem tudom, mire számítsak és ez zavar a legjobban. Mi van, ha olyan dolgokra világít majd rá a pszichológus, ami teljesen más fényben fog feltüntetni mindkettőnket?
- Donnie - válaszolok tömören, a miérteket nem részletezem. Múlt héten sem voltak túl szimpatikusak egymásnak, de Donnie nem most először felügyeli Mollyt, ráadásul imádják egymást, szóval biztos nem lesz semmi gond. Egy darabig szótlanul ülök az anyósülésen és csak időnként pillantok ki az ablakon tájékozódás céljából. Teljesen elveszítem az időérzékem, fogalmam sincs, mióta lehetünk úton, de már kezd kínos lenni a csend.
- Voltam ma nézelődni és elhoztam egy pár színmintát, amik jók lehetnek a nappaliba meg a hálószobába - hozom fel a mai napom termését. - Este majd megmutatom őket.
Az idegességem akkor ér eddigi tetőfokára, amikor Aaron leparkol. Nem akarok kiszállni a kocsiból, de innen már nem futamodhatunk meg. Kiszállok, kétkedő tekintettel nézek végig az épületet. Mennyivel jobb lenne most valahol teljesen máshol lenni. Az épület belül sokkal barátságosabb, mint amilyenre számítottam. Valószínűleg nem véletlen, ez ilyen pszicho trükk lehet, hogy az amúgy ideges páciensek valamelyest megnyugodjanak. A bemutatkozás során kezet nyújtok a szőke hajú nőnek és azon kapom magam, már nem is vagyok annyira ideges. Egészen biztos csak átmeneti ez az állapot és lesznek még később pillanatok, kérdések, témák, amiktől egy merő görcs lesz a gyomrom, most viszont egészen kezdek megnyugodni.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Lena és köztem elég sok a kimondatlan probléma. A feszültség elmúlóban, de abban is biztos vagyok, hogy egy ideig el fog tartani a bizalomépítés. Általában nem harcoltam túl sokat a kapcsolataimért, bár nem ezt a példát láttam magam előtt. A szüleim házassága sem kifogástalan, de ennyi év és tragédia után is még együtt vannak. Apám nem a szavak embere, inkább anya az, aki folyton-folyvást az érzéseinkről akart hallani. Mindkettőjük munkája a hivatalos szervekhez köthető, ezért a legnehezebb időszakokban is erősítették a másikat, nem lehúzták volna. Az anyám egy életvidám természet, akkor láttam összezuhanni, amikor el kellett temetnie az egyik fiát. Magamat hibáztattam az öcsém halála miatt, de a szüleim egy szóval sem mondták, hogy ne várnának haza, vagy kitagadnának a történtek miatt. Annyi merszem sem volt, hogy a szemükbe nézve kérjek bocsánatot. Leléceltem öt hónapra most meg családosként vagyok jelen…egy párterápián. Tudtam, hogy nem lesz könnyű és hiába a stabil háttér az emberek változnak. Tiniként lázadtam, de jó pár éve annak, hogy a rossz oldalt képviseltem volna. Mégsem érzem úgy jelenleg, hogy patyolattiszta lenne a lelkiismeretem. A kocsiban ülve vánszorgó ütemben haladunk a forgalomban is, Lena meg csendben, vagy néha hallatva a hangját válaszolgat nekem. Az ötlet tőlem származott, hogy keressünk fel egy szakértőt, aki tudna segíteni a továbblépésben vagy éppen a döntésmeghozatalban. A válás első felindulásra jónak tűnt, de annyi minden történt, hogy már nem vagyok abban biztos, hogy az lenne a legjobb. Owennek és Ellának is működött a dolog, akkor nekünk miért ne menne? Útban van a gyerekünk is, elég sok mindenért küzdhetünk. Felszínes kérés lenne, hogy csak a gyerek miatt maradjunk együtt, de ez is egy húzóerő, na meg rájöttem, hogy én sem lépegettem annyira jól azon a sakktáblán, ahol a mostani állás szerint mattot kaptunk mind a ketten. A parkolóba érve már remeg a kezem és teszek még egy kört mielőtt végleg leállítanám a motort. Ódzkodom a nagy vallomásoktól és a kényszeres beszélgetésektől, de hajlandó vagyok a félelmeimen túllépni és bemenni az oroszlán barlangjába. A feleségem kezét megfogva indulunk neki az első közös ülésnek. A váróban nem találok senkit, ezért is lep meg, amikor egy szőke hölgyemény bukkan fel az egyik ajtó mögül. A kezemet nyújtom egyből és bemutatkozom. A szüleim megtanítottak a helyes elvekre, de izzadok és meg is némulok egy időre, amíg ki nem derül, hogy a velünk szemben álló az orvos. Hejha számolok fejben…akkor nem lehet már kezdő. Az iskolát egy ideje elhagyta, mert ha nem így lenne az első adandó alkalommal fordulnék ki az irodájából. Az ajánlásokra gondolok és a rengeteg pozitív véleményre, nem pedig arra, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről.
Beugratós kérdés, hogy foglaljunk helyet? A tekintetem körbe pásztázza a helyiséget és a fotelekre meg a kanapéra siklanak a kékjeim. El kell dönteni már az első pillanatban, hogy melyik csapatban játszom? A bal oldal a mentsem meg a házasságomat a jobb oldal meg a válni akarok? Hezitálok és úgy tűnik nemcsak én. Lenát fürkészem, hogy mit választ, de egyelőre maradok én a döntéshozó. Az álláspontom…na de Aaron nyomozónak tanultál, akkor nem tudsz olvasni a testbeszédből? A szőke doktornőre meresztem a szememet és egy mosollyal veszem fel a szemkontaktust vele, de aztán megint zsákutcába jutok. Végül az agyamra megy ez a gondolatmenet és a kanapéra teszem le a fenekemet. Reménykedem benne, hogy Lena a közelemben akar maradni és nem megy messzire, de meg is nyugszom, amikor megérzem a popója súlyát a kanapé besüppedésével.
Kihúzom magam akár egy stréber gyerek az iskolában, mert megoldottuk az első feladatot. A doktornő elkezd beszélni én meg közben hol az ablak felé nézek, aztán meg oldalra hogyan is érzi magát Lena. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de látom neki sem megy könnyebben a kialakult szituáció. A füzet és a toll láttán megint kérdőjelek sorozata bukkan fel a fejem felett, és kezdem ostobának titulálni magamat. Az ölembe fektetem és megvárom, hogy mi lesz a célja vele.
- A kapcsolatra jellemzően vagy a partneremre? – homályosak az utasítások, de csak megértem mit kell felírnom. Kinyitom a füzetet és az ölembe fektetve a tollat rá is nyomom az első sorra. A jókkal illene kezdenem, de könnyebben megy a rossz. Az elsők között szerepel a titkolózás, a hazugságok és a bizalomvesztés. A jókra fókuszálok, de a térdemen megtámaszkodva kicsit lefagyok. A mellettem ülő szépen jegyzetel és feléled bennem a puskázási lehetőség, de a szigorú köhintés momentumában el is vetem ezt. Jó…valódi kapcsolat, szenvedély és izgalom. Pasi vagyok…de szerettem vele dolgozni, mint az informátorom. Az ágyban fergeteges volt, és igen…Lena igazi túlélő és szexi.
- Kész vagyok. – nyögöm ki és bizonytalanul meredek a lapomra.

Naivan azt gondoltam, az elmúlt hetek keserves hullámvölgyei voltak életem legstresszesebb napjai. Annyi minden történt, jó is és rossz is. Aztán elérkeztünk a mai naphoz, amikorra Aaron lebeszélte a párterápiát. Olyan rosszul is rég aludtam, mint előző este. Forgolódtam, hánykolódtam az ágyban, szokásomhoz híven a fejemben előre megkoreografált jeleneteket játszottam le, pedig még azt sem tudom, mire számítsak. Jó ötletnek tartottam megpróbálni szakember segítségét kérni, most mégis elég pesszimistán állok hozzá. Sarokba szorítva érzem magam, a pólóm nyaka szinte fojtogat. Olyan dolgokról kell beszélnünk majd, amikről négyszemközt nem beszélnénk egyébként. Őszintének és nyitottnak kell lennünk, különben az egész semmit nem ér. Aaron az egyetlen ember, aki igazán közel áll hozzám, de félek, ha mindketten megnyílunk, ahogy ilyenkor szokás, csak nagyobb fájdalmat okozunk a másiknak.
Az autóban nincs kedvem beszélgetni. Nagyrészt csöndben nézem az épületeket, amiket szép lassan elhagyunk, az utcán sétáló embereket, a többi autót, a taxiba bepattanó, tehetős férfiakat és nőket. A hajléktalant, akin Nike Air Max van, a rendőrökkel fotózkodó turistákat. Még ilyenkor, napközben is óriási tömeg van a város legtöbb pontján. Vajon a zebránál várakozó harmincas nőnek is vannak hasonló gondjai, mint nekünk? Egyértelműen egy párt alkotnak a mellett álló férfival, mégis mindkettő a telefonját bújja. Eltávolodtak egymástól, vagy csak ilyenek?
Ahogy közeledünk a rendelőhöz, egyre idegesebb vagyok. Nem szeretem a spontán, kiszámíthatatlan dolgokat. A meglepetésekért sem rajongok, jobb szeretem a megszokott és kiszámítható helyzeteket. Azt hiszem, a Carlos mellett ért atrocitások miatt viselem viszonylag rosszul a váratlan szituációkat. A másik meg, hogy nem szoktam a gondolataimról és érzelmeimről beszélni. Szeretem ezeket megtartani magamnak. Olyan kevés dolog van, amit tényleg a magaménak tudhatok, ha ezeket is megosztom másokkal, akkor mégis mi marad nekem?
Nehezemre esik belépni a rendelőbe. Ha átlépjük a küszöböt, onnantól kezdve nincs visszaút. Kezdek elbizonytalanodni, már nem tartom olyan jó ötletnek a párterápiát. Azzal, hogy Aaron megfogja a kezem, sikerül kizökkentenie ebből az állapotból; kicsit sikerül megnyugodnom és belátom, hogy muszáj bemennünk. Az épület belülről barátságosabb, valószínűleg így próbálják elérni, hogy az ideges páciensek komfortosabban érezzék magukat. Bosszantó trükk, de hatásos. Szép lassan kezdek megnyugodni és már nem ellenkezik minden porcikám a terápia ellen.
A bemutatkozás után néhány pillanatig kétkedve nézem a kanapét és a két fotelt, végül Aaron mellett foglalok helyet. Nem azért jöttünk, hogy még ennél is jobban eltávolodjunk egymástól. Ha a fotelokat választottuk volna, akár a szoba két ellentétes sarkában is letáborozhattunk volna. Csendben hallgatom végig a doktornő utasításait. Egyszerűnek tűnik a kiosztott feladat, mégis azt érzem, sokkal nagyobb súlya lesz a következményeknek. Őszintén kell megosztanunk olyan dolgokat, amiket vagy tud a másik, vagy nem. Az ölembe veszem a tollat és a füzetet, de nem kezdek azonnal írni. Ösztönösen arrébb csúszom, hogy mindketten kényelmesen elférjünk, meg talán az is bennem van kicsit, hogy Aaron ne lássa, amiket írok. Hirtelen annyi minden jut eszembe; jó is és rossz is, viszont amikor odajutok, hogy le is írjak valamit, a papír még mindig üresen, tinta nélkül néz vissza rám. Kezdek egyre idegesebb lenni megint és nehezen tudom összeszedni a gondolataimat. Talán a jó dolgokkal kéne kezdenem. Egyértelműen Aaron az egyetlen, akire mindig is számíthatok, ő a biztos pont az életemben. Mellette biztonságban érzem magam, bármilyen helyzetben is vagyunk éppen. És a többi lányon kívül ő az egyetlen, aki nem ítél el az elmúlt pár év miatt. Még mielőtt áttérnék a három rosszra, a legutolsó tételt kihúzom a listáról. Eszembe jut, hogy egy olcsó szajhának hívott, amikor összevesztünk. A lehetőségekhez képest mindig mindenben támogatott. Ha ő nincs, akkor ma nem lenne diplomám sem. Sok jó pillanatunk volt, a rosszak viszont hevesebbek voltak, ezért emlékezetesebbek. Még akkor is, ha sokkal fájdalmasabbak. Sajnos a három rosszatt gyorsabban papírra vetem, mint a jókat. Először is ott van Wyatt. Másodszor a bizalom hiánya. Attól félek, hogy sosem fog bennem úgy megbízni, mint korábban, nekem pedig folyamatosan bizonygatnom kell, hogy valóban az igazat mondom. Harmadszor pedig úgy érzem, Aaron próbált minden felelősséget rám hárítani. Tudom, hogy nem kellett volna hazudnom neki, de megvolt rá az indokom. Nem volt fair tőle, hogy azonnal az én számlámra írt mindent, hiszen kettőn áll a vásár. Amikor kész vagyok a két listával leteszem a tollat és felnézek a füzetből. Mélyet sóhajtok, hiszen most jön az a rész, amitől tartok. Várakozóan nézek a doktornőre. Ki kezdje? Vagy hogyan tovább?

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Sosem szerettem az agyturkászokat. Mindenkiben benne van az ellenszenv, ha valaki a döntéseit és érzelmi világát kérdőjelezi meg, mégis én voltam az, aki előállt az ötlettel, amikor a házasságunk lett a tét. Lena és én sok mindent nem dolgoztunk fel a múltban, talán még a gyászon sem jutottam túl az öcsémet illetően, de máris egy újabb kudarc jóslata lengett körbe. Komolyan gondoltam, amikor aznap este a templom előtt megkértem a kezét, és egy percig sem bántam meg, hogy feleségül vettem őt. A történet hozománya megint abban keresendő, hogy mennyire tudtuk kezelni a megjelenő bajokat. A titkainkkal sem lett volna gond, de Carlos lett az utolsó ebben a félig teli pohárban, amire már nem tudtam nyugodtan felelni. A terhesség ténye is akkor derült ki, amikor lebuktattam a bárban. Kellett némi külön töltött idő ahhoz, hogy megemésszem a híreket és hajlandó legyek nyitni a másik felé. A szerelem nem múlt el és szerintem nem is fog, de néha kevés ahhoz, hogy egy jól működő párkapcsolat váljon belőle. Megannyi tényező hiányzik a mi képletünkből, de az egyik legfontosabb a bizalom. Egyik napról a másikra nem tudok ismételten vakon megbízni a feleségemben, mert sarkalatos pontokban hazudott, amire a házasságunk is épült. A vetkőzés részét megértettem, mert amikor mi megismerkedtünk csak az informátorom volt. Nem ítéltem el a választása miatt, nagyon sokan kerülnek hasonló helyzetbe, de itt már én is jelen voltam, mint a férje. A kórházban kellett volna lennie és nem idegen férfiaknak ráznia a seggét úgy, hogy közben meg az én gyerekemet hordja a szíve alatt. Belátom így pár hét elteltével, hogy én se voltam hibátlan, sőt sokszor türelmetlenül rivalltam rá, és magamba zárkóztam. Nem árultam el neki, hogy még mindig nem mondtam le a testvérem gyilkosának az előkerítéséről, de aztán valahogyan a hetek elteltek és nem lett semmi eredménye annak, hogy egy rég kihűlt nyomot kergettem. Lassú voltam és önző. A változtatás mellett tettem le a voksomat és ezért is vetettem fel a pszichológust. Owen és Ella esküdtek rá, de én még mindig kételkedve fogadtam a fejleményeket. A doktornő fiatal, még talán az én koromat se érte el. A diplomája megvolt és a referenciák is magukért beszéltek, de az első adandó feladatnál is már majdnem besültünk. Nem mindegy hova ülök le, és ha rossz helyet választok azzal előre elrendelem, hogy a házasságom halálra van ítélve? Nem szerettem a bizonytalanságot, amondó vagyok, hogy annak van súlya és értelme is, amit kimondunk. A körbejárás nem volt az erősségem, de ez a papír és a toll a kezemben pecsételte meg igazán a sorsomat. Tanácstalanul hallgattam végig a feladatot és a tulajdonságok felsorolását. Ha nem írom le a hűséget és a bizalmat, akkor képmutató leszek? Egyértelműen feszengtem és többször néztem a szőkeségre valami útmutató gyanánt, de csak egy bátorító mosolyt kaptam cserébe. Nem lettem kisegítve, de aztán elértem, hogy valami mégis kerüljön a papírra. Kételkedtem benne, hogy a mellettem ülő feleségem kíváncsi lesz rá, hogy mit mondok. A héten tettem le a foglalót a közös házra, és terveztem, hogy a szüleimnél töltünk egy estét, de ez volt a legfárasztóbb program mind közül. Ezerszer kértem volna bocsánatot az anyámtól és az apámtól, mintsem az érzelmeim miértjeit vesézzem ki. A bőröm alá akart nézni és ehhez nem igazán fűlött a fogam. Igyekeztem nyugodtnak mutatni magamat, de néha csak azt vettem észre, hogy vicsorítok. Lena percekkel később lett csak kész, de biztos voltam benne, hogy több jót írt le, mint én…ezek nem helytállóak. Sóhajtva konstatáltam a doktornő szavait, hogy nekem kellene kezdeményeznem. A papírra néztem, aztán a jelenlévőkre. Mi az istent mondjak nekik? A harmadik fél csak megnehezítette az amúgy is hiányos kommunikációnkat.
- Lena egy igazi túlélő. – böktem ki végül az elkerülhetetlen tényt. A fejemet is megvakarhattam volna, de csak a golyóstoll végét kaptam be a folytatás előtt. – Büszke vagyok rá, hogy a sok rossz ellenére, amit át kellett élnie a múltjában meg tudott maradni emberségesnek. Olyan szakmát választott magának, amit mások lenéznek. A nővérek túlterheltek és nem is fizetik meg őket. Lena egy példakép is. Felemelkedett a rosszból és minden helyzetben tudja, hogy mit kell mondania. A rossz időszakokban is kevés alkalommal láttam sírni…túlságosan erős volt. Talán fél elengedni az irányítást is, mert attól tart, hogy összeomlik a felépített élete. Ő tartja bennem a lelket, hogy minden egyes nap újrakezdjem. – hallgattam el és most a feleségem szemébe néztem.

Egyszerűbb lett volna nem küzdeni. Egyszerűbb lett volna elengedni egymást, szép csendben elválni és új életet kezdeni. Ha látni akarná a gyereket, nem állnék az útjába. Fájdalmasabb lett volna, de sokkal egyszerűbb. A legtöbben ezt csinálják. Miután Aaron kidobott, sokszor eljátszottam a gondolattal, miként hozhatnánk helyre a házasságunkat. A pszichológus valahogy egyik forgatókönyvben sem szerepelt. Nem szeretek másokkal az érzelmeimről beszélni. Nehezen nyílok meg, tudatosan nem osztok meg sokat magamról másokkal. Minél többet tudnak az emberről, annál sebezhetőbb. Ebből pedig én nem kérek. Évekig nem engedtem közel magamhoz senkit, Aaron volt az első, akinek sikerült lebontania a magam köré felhúzott falat. Annyi mindenen keresztül mentünk már akkor is, amikor még csak az informátora voltam. Szinte magától értetődő volt, hogy őt nem zárom ki. Beengedtem és mi lett a vége?

A nyugalom, ami akkor lett úrrá rajtam, mikor beléptünk a rendelőbe, nagyon gyorsan elillan. Biztos a kanapé varázsa, de ismét kezdek ideges lenni. Kényelmetlenül fészkelődöm egészen addig, amíg meg nem kapjuk az első feladatot. Úgy érzem, azonnal be lettünk dobva a mély vízbe. Őszintén kell leírnunk, amit gondolunk és szeretnék is őszinte lenni, csak nem tudom, menni fog-e. Bennem is van tüske, csak nem tudom, mennyire lenne fair ezt felhozni. Én voltam a hunyó, az én hibámból került válságba a kapcsolatunk, én hazudtam. Végül nyíltan leírom a gondolataimat. Papírra vetni nem is volt olyan nehéz, de kimondani nem lesz egyszerű.

Örülök, hogy nem nekem kell kezdenem a felsorolást. Nem tudom, mivel kéne egyáltalán kezdenem, mivel mondanék rosszat, mivel nem értene egyet Aaron. Én szúrtam el a házasságunkat, miattam vagyunk most itt lényegében, szóval oda kell figyelnem, mit mondok. Attól tartok, egy rossz szó és minden borul, amiről az elmúlt pár napban beszéltünk. De mellette őszintének is kéne lennünk egymással, hiszen mikor és hol máshol, ha nem itt? Azért mennek általában pszichológushoz az emberek, hogy egy kis segítséggel ugyan, de őszintén beszéljenek az érzéseikről, megosszák a gondolataikat, a problémáikat. Kényelmetlenül érzem magam ebben a helyzetben, ideges vagyok amiatt, hogy Aaron hogy fog reagálni a szavaimra, amiatt, hogy ő miket fog mondani, hogy ezekből miket fog leszűrni a doktornő, mi lesz a konklúzió és mi lesz a házasságunkkal. Nagyon előreszaladtam már fejben, de nem tudok nem ezen kattogni. A szívem a torkomban dobog jóformán, amikor Aaron belekezd a mondandójába. A papírt és a tollat az ölemben pihentetem és a férjem felé fordulok. Kíváncsian pillantok fel rá eleinte, aztán hol értetlenül pislogok, hol dühösen fújom ki a levegőt, hol elérzékenyülve, könnyekkel küszködve pislogok. Ez a pár mondat olyan érzelmi hullámvasút volt, amiben az utóbbi időben gyakran volt részem, most mégis sokkal erősebben törtek rám az érzelmek. Ilyen rövid idő alatt ennyi jót és rosszat még nem éltem át.

- Milyen felépített élet? - csúszik ki a számon az első gondolatom. Magam körül mindent látok, csak egy felépített életet nem. Évekig olyan helyen dolgoztam, amitől másoknak a gyomra fordulna fel. Nem a legrosszabb, de nem kényelmes körülmények között éltem. Egy hirtelen ötletnek köszönhetően mentem férjhez, ami valószínűleg nem is történt volna meg, ha éppen tök véletlen nem találkozunk azon az estén. Néhány hónappal később már a válás küszöbén találtuk magunkat, én pedig terhesen mentem harmincöt négyzetméterre. Ez lenne a felépített élet?

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Az elmúlt időszakban nagyon félresiklott az életem, és már nem tudtam igazán, hogy mit is akarok. Megtalálni az öcsém gyilkosát? Sawyer nagy hatással volt a csapatunkra, de az én életem alakulására biztosan. Hónapokon át üldöztem őt a semmiért, és még csak eredményeket se tudtam felmutatni. Lenával öt hónap után találkoztunk újra egy bár közepén. Annyira sorsszerűnek tűnt ez az egész, hogy a pillanat hatása alá kerültem. Nem gondoltam a másnapra csakis a jelenben léteztem, hogy elfelejtettem félni a jövőtől. A lehetőség a kezemben volt, hogy változtassak és nagyon erősen hittem benne, ha végre megállapodom, akkor boldog leszek. Heteken át úgy tűnt, hogy révbe is értem. A közös lakás lett az új cél és a házasságunk megélése, na meg az, hogy szembenézzek a szüleimmel, az édesanyám betegségével meg Lena nővéri állásával. Nagyon sokat éjszakázott csak éppen nem ott, ahol én gondoltam őt. A Carlos féle báros táncok ideje már lejárt és úgy tekintettem rá, mint egy sötét lyukra az életem útvesztőjében, de rá kellett jönnöm, hogy Lena nem szakadt el teljesen a régi főnökétől. Pénzhiányban szenvedtünk, az anyagi problémák sohasem könnyűek, de bíztam benne, hogy nem vetemedik ilyesmire. A rögtönzött rajtaütésnek aztán meglett az eredménye. Képes volt akkor kinyögni nekem, hogy gyereket vár, amikor összetört a közöttünk lévő bizalmi híd. Nem mondanám, hogy a legjobb módszert választotta. Felgyorsultak az események és már régen el is felejtettem, hogy le akartam foglalózni egy házat, de aztán a jelen megint tett róla, hogy egy helyen legyünk. Az állatok iránti szeretetünk közös volt és valamiért nem is csodálkoztam azon, hogy szüksége volt valakire. A régi lakásomban maradt a cicám és vágytam egy állandó partnerre, aki hazavár. Nem találtam önmagamat és a válás sem sokat dobott azon, hogy a rózsaszín köd feloszlott. A házban aztán megint feléledt a nosztalgikus momentum a vihar alatt és elképzeltem, hogy esetleg változtathatunk a sémákon. Nem kell azonnal eldobni, ami nem működött. Végig bizonytalan voltam abban, hogy válni akarok-e, de akkor annyira mélyen sebzett meg a hazugságával, hogy nem láttam más kiutat. Bizalmatlan voltam a környezetemmel, még a rendes állásomat is otthagytam, mert nem tudtam volna együttműködni a drogelhárítással. Az öcsém képletesen miattuk halt meg. Nem léptem túl a halálán, ahogyan Lena sem. Visszatértünk a régi énünkhöz és most itt ültünk egy pszichológus irodájában, aki segíteni akart. A feladatot nem nagyon sikerült értelmeznem az elején. Nagyon nehezen szedtem össze a kért adatokat, na nem azért, mert nem ment volna…csak a közepén találtam magamat a problémáinknak. Szerettem Lenát és most is odavagyok érte, de túl nagy lett közöttünk a szakadék. Rajtam van a sor, hogy megkezdjem a felolvasást és meg is teszem, de azért kicsit félőn kezdek bele. A várt eredmények elmaradnak, mert amint felnézek a feleségemre egészen mást olvasok le az arcáról, mint kellene. Megbánta, hogy eljött…nem igazán érzi jónak a közeget.
- Amelyet magadtól építettél fel. – kontrázok rá, de totálisan eltévelyedek, hogy mi is járhat most az ő fejében.
- Gondolok a családod múltjára, arra az időszakra, amikor megismerkedtünk. Nélkülem is voltál valaki Lena és csak a következő állomás voltam, egy fejezet az életedből. – hangsúlyozom ki a végét, aztán a szőke doktornőre pillantok.
- Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet volt ezt most felhozni. Láthatólag mindketten feszengünk. A feleségem terhes is, és nagyon komplikált az előéletünk. Küzdünk, hogy legyen ebből valami, de már nem tudom én se, hogy érdemes volt-e eljönni. – sóhajtok egyet és most a tollat meg a lapot is félreteszem, aztán felállok a kanapéról.
- Egy kis szünetre van szükségem. – alig kezdődött el az ülés, de máris menekülök. Ki kell mennem a mosdóba.
- Mindjárt jövök. – el is hagyom az irodáját és megkeresem a mosdót. Az ajtó még be sem csukódik mögöttem, de máris az mosdó szélére támaszkodom rá és a tükörképemet fürkészem.
- Mit keresünk itt? – teszem fel a költői kérdést magamnak.

Meg lehet egyáltalán még menteni a házasságunkat? Romokban a kettőnk között felépített kapcsolat, ha nem lennék várandós Aaron gyerekével, talán el sem jutottunk volna addig, hogy terápiára adjuk a fejünket. Ha nem lenne a gyerek, akkor simán aláírjuk a papírokat, ő jobbra én balra? A gyerek miatt muszáj legalább megpróbálnunk, de ha nem lenne? Ezekre a kérdésekre nem fogok választ kapni senkitől. Most az a legfontosabb, hogy próbálkozzunk a magunk módján. Mindkettőnknek sokat kell fejlődnie, el kell rendeznünk magunkban bizonyos dolgokat, hogy egymással is dűlőre jussunk. Nem tudom, hogy kéne ezt csinálnunk, de remélhetőleg a doktornő tud némi útmutatással szolgálni. Jelenleg ő a legnagyobb reménységünk, az egyetlen kapaszkodónk.

A kapott feladat először furcsán hangzik, nem is értem, mi lesz pontosan a célja, de inkább nem is agyalok rajta, hanem leírom a kért dolgokat. A kezdeti idegesség és nyugtalanság hol ismét rám tör, hol pillanatokra teljesen megszűnik. Igazi érzelmi hullámvasút ebben a szobában tartózkodni. Megkönnyebbülök, amikor a doktornő utasítására Aaron kezdi meg a sort és nem nekem kell elsőnek megszólalni. Nem az iskolában vagyunk, itt nincs jó vagy rossz válasz, mégis örülök, hogy nem én kezdek. Érdekelnek Aaron meglátásai és a véleménye, a rövid szónoklata viszont vegyes érzelmeket ébreszt fel bennem. Tényleg ilyennek látna? Sok részlettel nem értek egyet. Nem érzem, hogy bármilyen életet felépítettem volna. Az elmúlt években sodródtam az árral, tanultam, mert volt lehetőségem rá, de még nagyon messze vagyok egy ténylegesen felépített élettől. Hangot is adok a kétségeimnek, amiket a szavai ébresztenek bennem.

- Nem voltam senki - vágom rá azonnal. Egészen tisztán emlékszem a mai napig az első találkozásunkra. Ha Aaron akkor nem lép színre, valószínűleg bevettem volna azt a pirulát, akármi is volt az. Miatta volt esélyem tanulni, tőle kaptam lehetőséget egy jobb életre. Ha ő nincs, ki tudja, hol lennék ma. Aaron segítségével kezdtem kimászni a gödörből, amibe kerültem. Igazából fel sem fogtam, mire vállalkozom, amikor Carlosnál kezdtem dolgozni. Azt hittem, átmeneti lesz, ha sikerül egy kis pénzhez jutnom, csak fogom magam és angolosan távozok. Természetesen ez nem ment ilyen könnyen, mert ami egyszer Carlosé, attól ő nem szívesen válik meg. Aaron mutatta meg a kiutat, magamtól nem találtam volna. Feldúltan pillantok hol a férjemre, hol a doktornőre. Azonnal az első feladat első pontjánál ilyen ellentétekbe ütközünk. Az már csak hab a tortán, hogy Aaron fogja magát és egyszerűen kisétál. Olyan gyorsan történnek az események, hogy alig van időm felfogni. Tétován nézem a férjem hűlt helyét és a még félig nyitva álló ajtót.

- Elnézést - szabadkozom a doktornő felé pillantva, lerakom a papírt és a tollat, és követem Aaront. Még pont látom, ahogy a mosdók felé veszi az irányt. Megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban behozzam a lemaradásomat. A férfi mosdóhoz érve egy pillanatra habozok, de nem érdekel az ajtón lévő piktogram, egyszerűen benyitok. Sóhajtva lépek be és néhány pillanatig csak nézem. Annyira határozottan követtem, most meg azt sem tudom, mit mondjak. Eddig ő tartotta bennem a lelket, ő vetette fel a párterápia ötletét is. Most rajtam a sor, hogy egy kicsit felrázzam.

- Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű - csóválom a fejem és közelebb lépek. - De ha te csak így kisétálsz, akkor akár haza is mehetünk - vonom meg a vállam. - Se nem lesz könnyű, se nem lesz rövid, de ha már belekezdtünk, akkor csináljuk rendesen végig. Azért vagyunk itt, hogy őszintén beszéljünk egymással, ha már más körülmények között nem ment eddig. - Aaron az első adandó alkalommal, amikor őszintén mondtam el valamit, egész egyszerűen kihátrált a beszélgetésből. - Szerintem ne adjuk fel rögtön az elején - bátorítom halkan a folytatásra. - Gyere vissza - kérlelem szinte suttogva.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Fura érzés ebben a helyzetben lenni, amikor magad se tudod, hogy jó döntést hoztál-e azzal, hogy időpontot foglaltál egy pszichológushoz és a házasságodat igyekszel ízekre szedni. Az időtartam nem volt hosszú, de a problémák armadája egyre nagyobb. Lenát nem most ismertem meg és egykoron jobban beleláttam a vágyaiba és a félelmeibe is, mint most. Megmagyarázhatatlan a kötelék közöttünk, a legjobb barátom is egyszerre meg a legnagyobb ellenségem is. A kettős lavírozás egyikünknek sem megy a legjobban. A kanapés választásnál már elbizonytalanodtam, de a következő feladat még ennél is meredekebbnek hatott. Eleinte azt sem tudtam, hogy mit írjak fel, hogyan fejezzem ki magamat, de megkönnyebbültem, hogy nem maradt üres a lap. A felolvasást mellőztem volna, de valakinek el kellett kezdenie és azért voltunk itt, hogy gyógyuljunk valamennyire vagy legalább megpróbáljunk tenni a hibáink ellen. Beláttam, hogy tévedtem, de rosszul esett Lena támadása a felvetésemre. Úgy éreztem, hogy jelenleg nem ismerem őt és abban se voltam biztos, hogy a feleségem ilyen-e. A válás felhozása óta keveredtünk már érdekes szituációba például a lefoglalózott házunkban, de most még ennél nagyobb éket vert közénk a kimondott véleményem. Lena a sírás határára esik, és én is fojtogatónak találom a benti levegőt. A menekülés rossz dolog, de szükségem van egy kis szünetre, hogy rendezni tudjam a gondolataimat.
A mosdó felé veszem az irányt és be is hajtom az ajtót, de egy fél percre megtámaszkodom a mosdókagylón és magamat nézem. Mivé lettem néhány hét leforgása alatt? Nem ismertem rá arra a férfira, akit a tükörben láttam. Sóhajtva engedem meg a vizet, hogy felfrissítsem a megtépázott arcvonásaimat és lehiggadjak. Szembenézni az érzéseinkkel sokkal rosszabb, mint a fegyveremet használni. Az ürességen kívül már sokkal több minden kavarodott bennem és egyre nehezebben tartottam féken a dühömet, a szeretet nélkülözését. Hamarosan kinyílik az ajtó és Lena alakja bukkan fel. A kékjeimet felvezetem rá és érdeklődve figyelem, hogy mire készül.
- Egyszerű? – nevetek fel kissé keserűen. – Nálunk semmi nem volt az. – szótlanul követem a lépéseimet felém és nem távolodom el, amikor a közelembe kerül. Az illata még mindig felcsigáz és hiába a küzdelem, de legszívesebben magamhoz ölelném, ugyanakkor ott van az a bizonyos távolságtartás mindkettőnk részéről is.
- Lena mit tegyek, ha ennyire kevésnek érzed magad? – kérdezek rá kerek perec a kételyemre.
- Úgy gondolom, hogy nem menekültem, csak már sok abból, amikor nem jutunk dűlőre, vagy sértegetjük a másikat. Mit kellene mondanom, hogy működjön? – fürkészően mérem végig és belé fojtom a szót, amikor kérlelni kezd.
- Psss… - a mutatóujjamat a szájára helyezem és megrázom a fejemet. – Nem mondtam, hogy menekülök, csak időre van szükségem, ahogyan odabent neked is, amikor beszélni kezdtem. Szeretném, ha most végighallgatnál. – komolyan nézek rá és ha azt látom, hogy most hajlandó tenni érte, akkor belekezdek.
- Nem készültem fel rá, hogy ennyire nehéz lesz boncolgatni az érzéseimet, vagy szimplán megnevezni a jó és a rossz tulajdonságaidat. Nem az a baj, hogy még rajtunk kívül is van egy másik fél. Drogosok és fegyverek között dolgoztál, akárcsak én. Carlos bárjában sokkal rosszabb emberek is megfordultak. Igazán sosem beszéltünk azóta, hogy leléptem Wyatt halála után, de ki kell mondanom, hogy tudd… - sóhajtok egyet.
- Van dolog, amin nem változtatnék. Sokáig tartott, hogy megemésszem és mostanáig kísért az az este, de a döntésemet nem másítanám meg. Újra megmentenélek Lena, ha ez lenne a keresztem. Sajnálom, ami történt, de azt ne írd a saját számládra, hogy Wyatt halála a te lelkeden száradna. Ez az én mumusom, és nem a tiéd. A házasságunk problémái engem is érintenek, és igen…vannak gondjaink, de úgy hiszem, hogy meg kell próbálnunk megoldani. Lesz, hogy nem tetszik, amit hallunk, és lesz, hogy befognánk a fülünket a legszívesebben. – veszek egy mély lélegzetet. – De miattunk vagyok itt. – hangsúlyozom ki a végét és most már elhúzom az ujjamat az ajkáról.
- Menjünk vissza. – terelem a hátára a kezemet, de megvárom azt is, ha reagálni szeretne a mondandómra.

Sok bizonytalanság vesz most körül, én magam sem vagyok biztos nagyjából semmiben, csak abban, hogy szeretném megmenteni a házasságunkat. Vagy legalább megpróbálni. Az érzelmek nem múltak el egy csettintésre csak azért, meg problémáink adódtak. Túl régóta vagyok Aaron mellett ahhoz, hogy ennyire egyszerű legyen kizárni az életemből. Évekig ő volt a legbiztosabb pont az életemben, az egyetlen állandó tényező, a menedékem, a legszorosabb kapcsolatom a külvilággal. Elég volt egy rossz szó és mindez megingott, de még talán nem késő megmenteni. Ha mindketten eléggé akarjuk, akkor sikerülhet.

Szkeptikus vagyok a terápiával kapcsolatban. Nem tudom, egy kívülálló bevonása jó ötlet-e, még akkor sem, ha erre szakosodott egyébként, szóval biztos tudja, mit csinál. Nem mi lehetünk az első pár, akivel dolga van. Annyi kapcsolat megy tönkre hirtelen és biztos nem mi vagyunk az egyetlenek, akik helyre akarják hozni, ami elromlott. A kezdeti bizalmatlanságom lassan oldódik. Nem tudom magam teljesen elengedni, mert kicsit feszélyez a környezet. Nem is maga a környezet, inkább az ok, amiért itt vagyunk. Egyikünk sem a legkönnyebb természet, ezért lélekben már felkészítettem magam arra, hogy lesznek bizonyos akadályok előttünk, lesznek pillanatok, amikor nem értünk egyet, de azt nem sejtettem, hogy ez rögtön az első pár percben meg fog történni.  Végre lehetőségünk van megnyílni egymás előtt, ahogy eddig még soha, kimondhatjuk minden gondolatunkat, minden érzésünket. Aaron viszont szinte az elején fogja magát és kirongyol a szobából. Tanácstalanul ülök immár egyedül a kanapén. Ha már ez sok neki, mi lesz később? Elnézést kérek a doktornőtől és követem Aaront egészen a férfi mosdóig. Szeretném, ha visszajönne, szeretném megérteni, mi zaklatta fel ennyire és szeretném, ha nem adnánk fel ilyen rövid idő után. Még nem is próbálkoztunk igazán.

A mosdóba belépve lassan Aaron felé lépkedek. Nem örülök, hogy így látom, de azt ne várja tőlem el, hogy kíméletesebb igazságokat fogok ezután mondani odabent.

- Ez igaz, semmi nem volt egyszerű. - Az elejétől kezdve sokkal bonyolultabb volt kettőnk között minden, mint egy átlagos házaspár esetében. Mire eljutottunk odáig, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, addigra túl sok rosszat tudhattunk közösen a hátunk mögött. Talán, ha más körülmények között találkozunk, akkor máshogy alakult volna a kapcsolatunk. Vagy nem is alakult volna sehogy. Ezen sokszor elgondolkoztam már; vajon az Aaron munkája miatt közösen eltöltött idő és a körülmények szüleménye a kapcsolatunk?

A kérdéseire nem tudok választ adni. Szeretnék, de valószínűleg megint olyat mondanék, ami nem tetszene neki, azt meg inkább nem itt, a férfi mosdóban tenném meg. Félek, hogy hasonlóan reagálna, mint az előbb és hátat fordítana megint. Őszintén el akarom mondani, amik kavarognak bennem, az érzéseimet, a gondolataimat, mert jelenleg ez az egyetlen lehetőségem van erre. Nehéz megnyílnom, de most abban a szobában, a doktornő társaságában, azt hiszem, menne. De Aaron azonnal kiviharzott, amikor valamivel nem értettem egyet. Ennek így mi értelme van egyáltalán? Nem akarom feladni azonnal, végre látok egy kis fényt az alagút végén, egy kis reményt, hogy megmenthessük a házasságunkat. Szeretnék visszamenni és folytatni a terápiát, de ez egyedül nem megy. Halkan kérlelem Aaront, hogy jöjjön velem, viszont mielőtt elindulnánk visszafele, szinte szó szerint belém fojtja a szót. Meglepetten pislogok párat a váratlan helyzet miatt. Természetesen végighallgatom, hiszen ő sem szakított félbe az előbb. Wyatt nevének említésére görcsbe rándul a gyomrom. Felkelti bennem a bűntudatot, aminek a lángja mindig ott pislákol, minden nap érzem, minden áldott nap eszembe jut és gondolok rá. Aaron szájából hallani ezt a nevet a lehető legrosszabb érzés. Egy jó hosszú pillanatra lehunyom a szemeimet. Nehezemre esik felvenni a szemkontaktust, ha a halott öccséről beszél, akit megmenthetett volna, ha én nem vagyok képben. Elmondhatja ezerszer, hogy nem az én hibám, ne furdaljon a lelkiismeretem miatta, mert az ő döntése volt, de ez nem ilyen egyszerű. Nem ellenkezem, nem kezdek erősködni, hogy de igen, Wyatt még ma is élhetne, ha nem engem választ. Van elég problémánk és feszültség kettőnk között, ezen nem szeretnék vitatkozni. Csak bólintok és tudomásul veszem a szavait. Még mielőtt visszamennénk, hasonlóképp csöndre bírom, ahogy ő tette velem.

- Nekem is vannak mumusaim. Szeretnék beszélni róluk és szeretném, ha legalább megpróbálnád megérteni őket. Szinte biztos fogok még olyat mondani, amivel nem értesz egyet, nem tetszik, kiveri nálad a biztosítékot. Csak… szeretnék végre beszélni róluk, oké? - Eleinte tartottam a terápiától, egy harmadik fél bevonásától, de valahogy olyasfajta biztonságérzetet nyújt, amire egyáltalán nem számítottam. Ez egy lehetőség, amivel élnünk kell, ha már elhatároztuk magunkat. - Menjünk - bólintok egyetértően. Összefonom magam előtt a karjaimat és csöndben teszem meg a kanapéig vezető utat. - Elnézést - szabadkozom a doktornővel szemben helyet foglalva. - Azt hiszem, folytathatjuk - sóhajtok, de azért Aaron felé pillantok megerősítésért.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Sok kemény helyzettel találkoztam már életem során. A munkám a legszélsőségesebb szituációkkal tett próbára és nem először fordulok meg egy pszichológus rendelőjében, de most minden más. A házasságomat vesszük górcső alá, hogy ki milyen hibákat vétett, hogy mennyire passzolunk össze. Az érzésekről beszélni soha nem volt az erősségem, a szüleim sem azok az alkatok, akik kitárták volna a szívüket. Az öcsém elvesztését sem beszéltük meg normálisan, pedig lehet szükség lett volna rá. Sok minden van a tarsolyunkban és a lakat nem fog leszakadni egyik pillanatról a másikra a lelkemről. A bűnbak keresése könnyebben menne, vagy egy gyilkos kézre kerítése, de nemcsak Lenát feszélyezi a négy fal, hanem engem is. Bizonytalan talajra tévedtünk az első feladattal és nem tudom, hogy én nem tudtam elviselni Lena szavait, vagy egyszerűen felhúzott az a tény, hogy egy senkinek látja magát nélkülem. Annyi mindent ért el a saját erejéből és sosem látta igazán, hogy mekkora erő lakozik benne. Nem szeretem gyengének látni, vagy sírni…pedig a múltban nem is egyszer volt példa rá, de más az, ha én vagyok ennek az oka. A gyerekünk jövője a tét, hogy együtt vagy külön fogjuk felnevelni. Számot vetettem otthon és rá kellett döbbennem, hogy én sem akarnék egyszülős családfő lenni, mert az alapvetően keseríti meg egy gyermek életét. Nem mondom, hogy nagyszerű lennék apaként, de meg kell próbálnom helytállni, különben még azelőtt bukok el, mielőtt elkezdődött volna minden. A mosdóban kételyek gyötörnek és megfordul a fejemben, hogy hagyom a fenébe ezt az egészet, de akkor szemen is köphetném a tükörképemet. Az ajtó hamarosan kinyílik és Lena jön be rajta. Meg sem lepődöm azon, hogy követett, de látom az arcán, hogy mennyire össze van zavarodva. A pillantása az enyémet keresi és próbálkozom tartani is vele, de aztán bele kell túrnom a hajamba. Kimondani a legrosszabb lenne a valós véleményemet, mert akkor lehet elijeszteném vele. A könnyedség már elszállt és most megint ez a nyomasztó hangulat uralkodik kettőnk között. Belé fojtom a szót, vagy csak nekem van ma szómenésem, de felhozom az öcsémet. A döntés, hogy elmondom neki újra és újra, hogy őt választanám egy megerősítés akar lenni, de látom az arcán, hogy az ellenkezőjét érem el vele. Nem mondja ki, de lépett túl azon az estén és magát hibáztatja. Öt hónapig tartott, hogy fel tudjam dolgozni a halálát és most másokat kell arról meggyőznöm, hogy a választásom nem volt rossz. Lena nem érezheti azt, hogy felesleges az életben…ki tudja, hogy mit váltana ki belőle hosszabb távon a téma. Sóhajtok egyet és mikor megszólal, akkor én hallgatok el.
- Rendben. – bólintok egyet, mert valóban ez kettőnkről kellene, hogy szóljon. Az érzéseihez joga van és ha nekem nem is tetszik, még le kell nyelnem a békát és meg kell értenem, hogy mi játszódik le a belsőjében. A közös elhatározás aztán visszavisz bennünket a doktornő rendelőjébe. Feszélyezetten foglalunk helyet a kanapén és Lena az, aki elsőként bocsánatot kér a kirohanásomért.
- Elnézést, de nem készültem fel rá, hogy ilyen nehéz lesz már az első feladat. – támasztom meg a halántékomat és most Lena felé nézek, aki megerősítést vár tőlem.
- Szeretnénk folytatni. – szűkszavúan felelek és most a harmadik félre tekintek fel. Nem úgy néz ki a doktornő, mintha meglepte volna a reakcióm. A kínos csendeket nem szeretem, és most valami okosságot várok tőle, hátha más szemmel fogok tekinteni a mai délutánra és nem egy kivégzéssel azonosítom lefekvés előtt. A kimondott kérdésre is ez a válasz, mert nem gondolnám azt, ha most elhalasszuk, akkor visszajövünk még. Elgondolkodtat az, amit a doktornő mond és néhány ponton egyet is értek vele. Úgy érzem, hogy valamit illene mondanom és meg is köszörülöm a torkomat, hogy egy értelmes összefoglalót adjak neki.
- Erre a feladatra személy szerint nem készültem fel és azt gondolom nem adtam esélyt a feleségemnek sem arra, hogy elmondja a benne dúló kételyeket. Tudniillik én voltam az, aki ragaszkodott a váláshoz egy nagyobb incidens után. A bizalom roppant kényes témakör nálam és csak nehezen tudok ismételten megbízni valakiben, aki már eljátszotta azt. Azért jöttünk el, mert idővel beláttam, hogy a házasságunk tönkremenetelében ugyanakkora szerepet vállaltam én is, mint ő. Nem könnyű és olykor zavaró is a felismerés. – túrok bele a hajamba a tarkómról felfuttatva az ujjaimat.
- Tényleg javítani szeretnék a kapcsolatunkon és megtenni minden tőlünk telhetőt. – ezt már a feleségemre nézve mondom ki.

Szeretném, ha ez a mai alkalom mindkettőnknek adna valami pluszt, valami segítséget és egy kicsit előrébb tudnánk lépni. Mindketten ezt akarjuk, hiszen itt vagyunk, eljöttünk, belevágtunk. Pontosan nem tudom, mit várjak egy ilyen terápiás üléstől. Csodára nem számítok, de talán arra igen, hogy valami elindul. Az utóbbi hetek, hónapok nehezek voltak. Semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Sokat küzdöttem már csak azért is, hogy ne temessen maga alá a keserűség, amit nagyrészt magamnak köszönhettem. A terápia Aaron ötlete volt ugyan, most én is mégis nagy várakozásokkal várom, hogy mondjon valami olyat a doktornő, ami segíthet. Ha ez sem jön össze, ha ez a próbálkozás is kudarcba fullad, mint az utóbbi időszakban a szinte minden törekvésem, akkor talán tényleg el kéne engednünk egymást. Ettől félek a legjobban és ezt akarom a legkevésbé, mégsem zárhatom ki teljesen ennek a lehetőségét.

Rosszul érzem magam, amikor Aaron a szavaim hallatán inkább úgy dönt, kimegy a szobából. Nem volt szándékos részemről, csak ha már azért vagyunk itt, hogy őszintén beszélgessünk, akkor szeretném ezt kihasználni. Ha még itt sem tudnánk megosztani egymással a gondolatainkat, az érzéseinket, a véleményünket, a bennünk lévő kétségeket, akkor mégis mit keresünk itt? Attól félve, hogy Aaron már most fel akarja adni, utána megyek a mosdóba. Nem akarom már most feladni, de nem fogok féligazságokat mondani odabent, mert az neki kevésbé fáj. Sok mindenben nem értünk egyet és nem is fogunk, máshogy látunk sok mindent - ő is máshogy lát engem, mint én magamat. Ezért nem fogok bocsánatot kérni. Amikor végül visszatérünk a szobába, már kicsit nyugodtabban ülök vissza a helyemre. Mindketten folytatni szeretnénk, nem adjuk fel az első akadálynál. Egyikünk sem az a fajta, aki a legkisebb bökkenőnél feladna valamit.

A doktornő szavai elgondolkodtatóak, egész sok kérdést vetnek fel. És a kérdések mellett újabb félelmeket is. Mi van, ha túl sokat lépünk hátra és túl keveset előre? Aaron korábbi kirohanása is egy ilyen pillanat volt. Azonnal hátrafelé léptünk egy jó nagyot. Nem kéne ezen agyalnom, mert minél jobban tartok tőle, annál görcsösebben szeretnék valami megoldást találni a helyzetünkre, és minél jobban rágörcsölök, annál nehezebb lesz érdemi eredményt elérnünk. Csak azt remélem, hogy elég türelmesek leszünk és adunk magunknak időt ahhoz, hogy helyrehozzuk, ami elromlott.

Aaron sokáig engem hibáztatott a kialakult helyzetért, hiszen én voltam az, aki hazudott. A háta mögött pont azt tettem, amitől annyira szabadulni akartam volna. Egyértelműen a tudtomra adta a véleményét, a szavai a mai napig élénken élnek bennem. Ha neki a hazugságot lesz nehéz kiheverni, nekem azt, hogy egy olcsó szajhának hívott. Mára talán mindketten lenyugodtunk annyira, hogy képesek legyünk higgadtan felmérni a helyzetünket. Mindketten hibáztunk, mindketten elrontottunk dolgokat, egyikünk sem tökéletes. Rövid életű volt a házasságunk azon időszaka, amit egymás mellett töltöttünk, de én sem voltam mintafeleség és ő sem olyan férj volt, amilyen a nagykönyvben meg van írva. A hibáink ellenére mégis kitartottunk egymás mellett. Egyetlen éjszaka elég volt a gyökeres változáshoz, de most talán rálépünk együtt arra az ösvényre, ami visszavezet arra az útra, amiről kisiklottunk.

- Én is ugyanezt szeretném - nézek mélyen Aaron szemeibe. Tökéletesek sosem leszünk, nem is erre szeretnék törekedni. Csak szeretném visszakapni a férjemet és az életemet, amit egy meggondolatlan döntéssel eldobtam magamtól. - Tudom, hogy sok idő lesz megint felépíteni a bizalmat kettőnk között, pont ezért szeretnék nyílt lapokkal játszani. - Őszintén gondolom, hogy ez csak így működhet. Újabb hazugságokkal és fél igazságokkal csupn tovább ásnánk a már így is elég mély vermünket.

- Szeretnék kérdezni valamit - jelzem először a doktornőnek, aztán Aaron felé fordulok. Egy ideje motoszkál bennem már a gondolat, hogy feltegyem-e a kérdést. A mostani körülmények között, egy harmadik fél bevonásával talán egyszerűbb lesz, jobban fogom kezelni a választ és higgadtabban meg fogjuk tudni beszélni. Nem is volt olyan rossz ötlet terápiára jönni. Szóra nyitom végre a számat, de csak sóhajtok. A felsőm ujjával babrálok, a kezeimet tördelem. Az elhatározás hamar jött, a bátorság hamar ment. Nem akarom ismét úgy kiborítani, mint az előbb sikerült mindössze néhány szóval. Kicsit tartok tőle, hogy megint hasonló reakcióra számíthatok, de szeretném megbeszélni a kétségeimet. Ha kettesben lennénk, nem hoztam volna fel a témát. - Ha nem lennék terhes, most itt lennénk? - kérdezem meg végül kerek-perec, némi habozás után. Egyenesen Aaron szemeibe nézek. A válasz mellőzése is egy válasz. A hezitálás is egy válasz. Lehet, nem fair így neki szegezni ezt a kérdést, én viszont nem vagyok benne biztos, hogy a baba nélkül is itt lennék most. Kíváncsi vagyok, mennyiben befolyásolta a gyerek.