“Never made it as a wise man I couldn't cut it as a poor man stealing Tired of living like a blind man I'm sick of sight without a sense of feeling ”
.
Napok óta nem éreztem jól magam. Betudtam annak, hogy a sok stressz most kezdi ki a testem és ki kell feküdjem magam. De nem lettem jobban. Két nap fekvés és hasi görcsök gyötörtek. Összekuporodva az ágyba Fahéjjal a lábamnál küzdöttem meg a harcot. Végül rá kellett jönnöm, hogy lángolok és a láz teljesen levett a lábamról. Nem szoktam beteg lenni és ez most eléggé leterített a lábamról. Hányingerem volt és a vizet is csak nehezen tudtam letuszkolni a torkomon. Anyut hívtam, hogy valami nem stimmel velem, aki azonnal a kocsijába pattant és végig száguldott a városon, hiszen a kicsi lánya beteg. Aggódó arccal mutogatja a lázmérőt és az orvosságokat, amiket biztos, hogy nem fogok bevenni. - Olyan vagy, mint a rossz gyerek. Lindy, hogy akarsz jobban lenni? A szervezeted nem tudja egyedül legyűrni a lázat. Ne legyél makacs… - olyan szúros szemekkel néz rám, hogy esküszöm a pillantása a bordáimat karcolják. - Jó, értem én. De azt hittem, hogy ez egy kis megfázás. Három napja kissé lengébben mentem el futni – magyarázkodom, hogy ez biztos nem több, mint egy influenza. Láttam, ahogy lemondóan sóhajt. Ezért rávettem magam, hogy bevegyem a gyógyszereket, amiket elém pakolt. Az idő pörgött, anyu elvitte Fahéjt sétálni és ide készített mindent, hogy kéznél legyenek. Egyáltalán nem éreztem magam jobban. Csak az tudom, hogy gyengébb lettem, a fájdalom pedig összerántotta a testem. - Lindy, ez nem tetszik nekem. Beviszlek a kórházba – úgy ingatta a fejét, hogy éreztem a szédülni kezdek, ahogy lassan bólintok. Kiegyenesedni sem bírtam, ahogy a kocsiba beültem és az üvegnek támasztva a fejem néztem az épületek suhanását. Most már nincs félni valóm attól a helytől. Még is kissé zavart, hogy újra be kell tennem a lábam oda. Mindenki azonnal pattant és kiszáradásom miatt infúzió, vérvétel, ultrahang és nem tudom még milyen vizsgálatokra küldtek, mert a fájdalomcsillapító megkavarta a fejem. Az se érdekelt mit csinálnak velem. - Ne nyúljon hozzám! - húzom vissza a pólómat, ahogy az egyik orvos megpróbálja megvizsgálni a hasam és anyámmal együtt rosszallóan nézet rám. - Dr. Lockers, valószínűsíthető, hogy vakbélgyulladása van. Így kérem engedje meg, hogy megvizsgáljuk. Nőgyógyászat is erősen ajánlott – magyarázza, miközben csípőre helyezi a kezét. Nagyokat nyelve rázom meg a fejem. - Kimutatta az ultrahang? - kérdezem a görcseimet elrejtve, mire csak egy bólintást kaptam. - Vérvétel is, a láz az emelkedett gyulladásos paraméterek miatt van. Ha nem műtjük meg tudja, hogy mi fog történni – sóhajt egyet. Remek, most jön az érzelmi zsarolás, ha nem műtenek meg, meghalok. Igen, tisztában vagyok vele. - Dr. Calloway dolgozik? - kérdezem már szinte elcsukló hangon, az orvos biccent. - Akkor őt kérem. Ő megműthet, más nem nyúlhat hozzám – görnyedek teljesen össze azon a vizsgáló asztalon. Amire kiviharzik még motyogva valamit arról, hogy milyen világot élünk és mit képzelek magamról. De legalább tudom, hogy biztos kezekben leszek. Rose tudja, hogy megbízom benne, és ha már felakarnak vágni olyan tegye, akinek biztos vagyok a kezébe. Nem pedig olyat, akit kétszer láttam és akkor is az egyikben flaskával a zsebében mászkált. Eltelt jó pár perc mire visszaér. - Rendben, beszéltem vele, mindjárt jön – morog még mindig és becsapva a vizsgáló ajtót hagy magamra. Kérlek Rose siess mert nem bírom sokáig. Magamba fohászkodom, hogy ő legyen az, aki következőnek kinyitja azt az ajtót.
A kórház a második otthonom. Az első lenne, ha nem várnának otthon a halaim, akiket néha meg kell etetni meg kitakarítani őket… jut eszembe hazafelé vennem is kell nekik kaját. Amikor csak tehetem bent vagyok, dolgozok, tanulok, figyelek, igyekszem mindenkitől minél több mindent ellesni, és nem csak az orvosoktól, hanem az ápolóktól is, hisz ha ők nem lennének akkor nem működik semmi sem… próbáljunk csak meg műteni úgy, hogy előtte a beteg nincsen megfelelően előkészítve illetve a műtő sincsen feltöltve a megfelelő eszközökkel. Talán sokan elfelejtik, hogy ezek az eszközök hogy kerülnek be a műtőbe, de én nem. Sőt, ha van időm akkor segítek is nekik, mert nem árt ha én is tudom mindenről hogy hol van a rendes helye. Előfordul, hogy furán néznek rám, mi a fenéért akarom én az ő dolgukat is csinálni? De egy gyors magyarázat után már sokkal lelkesebben magyaráznak és segítenek. A mai napom eddig főleg papírmunkával telt, záró jelentések átnézésével és kiegészítésével. Pepecselős és unalmas elfoglaltság, de én ezt a részét is szeretem, hiszen ilyenkor megbizonyosodhatok arról, hogy igen, minden rendben ment, vagy nem, a beteg halálát semmi képpen sem tudtuk megelőzni. Szerencsére az én kezeim között még senki sem halt meg, de mint sebész ez szinte teljes mértékben elkerülhetetlen lesz… vagy nem és akkor én leszek a kivétel. Biztos vagyok a tudásomban és a kezeimben is, így nem lehet semmi probléma sem. Épp Mrs Scott jeletésének átnézését fejezem be, mikor benyit az egyik ügyeletben lévő orvos. - Várják a 202-es vizsgálóban. Dr. Lockers, valószínű vakbélgyulladás. Magát akarja… még ilyet…- közli morogva, majd becsukja az ajtót. Nem igazán vitte túlzásba a tájékoztatást, de nekem ennyi éppen bőven elég volt ahhoz, hogy mindent félre tegyek, és magamhoz vegyek egy tabletet, hogy menet közben át tudjam nézni Lindy adatait. Ahogy kilépek a folyosóra pár hozzátartozónak felcsillan a szeme és elindul felém, de én a tabletre koncentrálok, illetve arra, hogy ne menjek neki egy ajtónak vagy oszlopnak se. - Lindy, miért nem hívtál, hogy baj van? - mondom, miután belépek a korábban megadott vizsgálóba. Végig nézek rajta, és tényleg nem fest túl jól, bár erre már a vérvétel adataiból is lehetett következtetni. - Hogy érzed magad? – teszem fel a kérdést, mert az ő szájából akarom hallani azt, hogy mit is érez pontosan. Az, hogy mi van a rendszerbe írva az kiindulásnak tökéletes, de legpontosabb infót mindig a betegtől lehet szerezni. - Azt írták, hogy nem hagytad kézzel megvizsgálni a hasadat, nekem megengeded? - Újabb kérdés, de ismer már annyira, hogy ha nemet mond akkor is rendesen meg fogom vizsgálni, csak előtte hívatok be segítséget, hogy lefogják vagy egyszerűen csak benyugtatózom. Első az, hogy jól legyen, majd utána ráérek az ilyenekért bocsánatot kérni.
“Never made it as a wise man I couldn't cut it as a poor man stealing Tired of living like a blind man I'm sick of sight without a sense of feeling ”
.
Legrosszabb érzés a világon, mikor orvosként rá vagy szorulva egy másikra. Főleg ha az a te munkahelyeden történik. Sejtettem, hogy nem szimpla influenza vagy a női problémák egyike lesz, ennyire nem szoktam görcsölni, hogy a lábra állás is nehezemre esik. Így csak kifújom a levegőt, mikor a hivatalos köröket lefutjuk és minden tisztázódik. Kivéve, hogy a fizikai vizsgálatot nem engedem a kollégámnak. Még jó, hogy valamennyi beleszólásom van abba, hogy ki láthat meg ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Nem volt kétségem, hogy melyiket választom a sok év közül, akik lepörögtem a fejemben. Még csak az kéne, hogy olyan keze közé kerüljek, akiben nem bízok meg aztán bennem hagy valamit és kezdődhet elölről a procedúra. Alig várom, hogy az ajtón belépjen Rose, még ha csak magzatpózban tudok létezni. Legalább az agyam nem bír leállni és csak pörgeti a gondolataimat, amik üvöltik, hogy Garreth börtönben van és nem bánthat. Végül megérkezik és megkönnyebbülten sóhajtanék, ha nem egy frusztrált, fájdalmas nyögés csúszna ki az ajkaimon és megrázom a fejem. - Meg akartam bizonyosodni, hogy tényleg baj van – nevetek kissé erőtlenül, mert mintha nem ismerne, sose veszem fel a telefont, hogy baj van, azért tartok ott, ahol. Összerándulok a görcsök miatt és a pulóveremet markolva nézek a tabletre, ami a kezében van. - Jód érzékeny vagyok – bökök felé, még mielőtt a műtéten agyalna, nem akarom, hogy az is gondot okozzon, mert nem emlékszem, hogy ez valaha fel lett vezetve a kórlapomra. - Csodásan, Rose. Már csak egy koktél hiányzik a kezemből – próbálom elpoénkodni azt, amit amúgy is saját szemével láthat és mivel tudja, hogy mi a probléma. - Borzalmasan, mintha belülről akarnának összefacsarni – válaszolok a kérdésre immáron normálisan és figyelek a szavaira. Majd csak egy grimaszt ejtek, milyen kedvesek, hogy ezt még le is vezették, hogy nem engedtem. Azt bezzeg nem írták bele, hogy az orvos miatt nem engedtem. Felháborító. Egy újabb nyögés után próbálkozom meg a hátamra fordulni, hogy könnyebben hozzám férjen. - Ne kímélj. Szeretem ha fáj – esküszöm, hogy a borzalmas humorérzékemet amúgy is felerősítette a rengeteg fájdalomcsillapító, amivel megajándékoztak, hogy a lázam lejjebb menjen és a pulcsimmal vívott harcot megnyerve húzom feljebb, hogy hozzáférjen a hasamhoz és már most a plafont bámulom, felkészülve, hogy bele halok abba, ha most megnyomja bármelyik pontján. - Anyám ugye elment? Eléggé stresszelt és nem akarom, hogy itt dekkoljon míg a műtőben szabdaltok – veszek egy mély levegőt, mert hiába vagyok felnőtt nő, attól még az ő kislánya maradok és egy tapodtat sem fog mozdulni, míg nem tudja meg, hogy minden rendben velem. - Milyen napod volt amúgy? Míg nem borítottam fel a rutinod? - próbálok beszélgetni, ha már ilyen helyzetbe kerültünk és nem mostanában értek hozzám. Kerültem a testi érintkezést, pedig régen éltem haltam azért, hogy máshoz hozzá érjek. Én úgy mutattam ki a szeretetemet. Ezt is levették tőlem. Így csak az ágy szélébe kapaszkodok, hogy emlékeztessem magam, hogy a durva ujjak helyet Rose vékony, gyengéd ujjai fognak a hasamon ficánkolni és muszáj műtét előtt megvizsgálni. Így a neon lámpa bámulása helyett csak lehunyom a szemem.
Azt mondják, hogy a legrosszabb betegek az orvosok, mert ők mindenbe bele akarnak dumálni, és mindig mindent jobban tudnak. Ez rám teljesen igaz, ha valamilyen betegség gyötör akkor megpróbálom magam meggyógyítani, a fenének hiányzik az hogy elmenjek orvoshoz, mikor már van otthon egy, aki ugyan úgy tud diagnosztizálni mint egy sima házi orvos. Az tény, hogy a patikában nem nézik jó szemmel ha magamnak írok fel gyógyszert, de elég egy-két szúrós pillantás, és már meg is kapok mindent amire szükségem van. Lindyvel is hasonló lehetett a helyzet, ha meg tudja oldani otthon, akkor mi a fenének kérne mástól segítséget? Nem szúrhatom le azért, amit amúgy én is pontosan ugyan így csináltam volna, de azért nehéz vissza fognom magam, mert mégis csak a barátnőm és aggódok érte. - Ez nincs a lapodon, máris rögzítem. - ez azért egy elég fontos információ, nem tudom hogy lehetett a korábbi doki ennyire hanyag, hogy ezt nem vezette fel. Még csak az kell, hogy egy allergia miatt lépjen fel bármilyen komplikáció. - Komolyan? Ha jobban leszel meghívlak egy koktélra, már nagyon innék egy tequila sunrise-t. - már az idejét sem tudom mikor voltam csak úgy iszogatni, minden időmet elviszi a munka és a tanulás, de majd ha meggyógyul azt meg kell ünnepelnünk. Közelebb megyek hozzá, félre rakom a tabletem és felhúzok egy pár gumikesztyűt. Nem csak azért, mert a protokoll megköveteli, hanem azért is, mert így legalább nem fogja annyira érezni, hogy mennyire hidegek az ujjaim. Megvárom, míg elhelyezkedik és szabaddá teszi a hasát, majd óvatosan neki állok a vizsgálatnak. - Csak annyira okozok fájdalmat amennyire nagyon muszáj. - mondom neki, bár ezt valószínűleg magától is tudja, nem szokásom másokat csak úgy kínozni. - Anyukádat nem láttam, de ha majd látom akkor megkérem, hogy menjen haza. Nyilván nem fog, mert a rokonok ilyenek, de megpróbálom. Ha nagyon nem akar menni elküldjem vásárolni helyetted? Vagy a tisztítóba? Hátha ez lefoglalja majd őt egy kis ideig. - minden sokkal egyszerűbb lenne ha a betegek kezelése mellől ki lehetne venni a rokon faktort. Sokszor a beteggel nem is lenne nehéz együtt működni, de az egyéb hozzátartozók rémálommá tudnak alakítani mindet egy pillanat alatt. - Eddig? Izgalom mentes, örülök is, hogy valamivel feldobtad a napomat, nagyon hálás vagyok érte. A tiedet gondolom nem érdemes megkérdezni.. hány napon keresztül feküdtél hasfájással? Csak akkor műtelek meg én, ha megígéred, hogy soha többet nem csinálsz ilyet, hanem egyből megdobsz egy sms-sel- egy sebész akkor boldog ha szike lehet a kezében és vághat. Igaz, szeretem a papír munkát is, hiszen szerintem csak úgy lehet megfelelően dolgozni és alátámasztani mindent a későbbiekben ha a papirozás is megvan, mégis, már viszket a tenyerem, hogy mikor vághatok fel legközelebb valakit. - Hát, Lindy, ez tapintásra nagyon nem tűnik jónak, megnézlek a biztonság kedvéért ultra hanggal is, közben pedig eldöntheted, hogy egy vágás heget szeretnél vagy három kisebb pont szerű heget. - közelebb húzom a monitort és előkeresem a gélt ami az ultrahanghoz szükséges. - Ne haragudj, ez egy kicsit hideg lesz -
“Never made it as a wise man I couldn't cut it as a poor man stealing Tired of living like a blind man I'm sick of sight without a sense of feeling ”
.
Sok minden történt és bevallom igyekeztem megtanulni a segítség kérést, de ha úgy vagy nevelve, hogy mindent egyedül kell megoldani, akkor nem fog menni egy csettintésre. Erre akkor jöttem rá, mikor már lábra állni is képtelen voltam, és a láz égette fel belülről a testem. Igyekeztem influenzára fogni, de úgy tűnik, hogy a sors fintora utolért. Szerencsémre Rose kéznél van mikor kell és nem valami idegennek kell elmondanom a problémámat. Bólintok, hogy felvezeti a kórlapomra. Bár próbálom elviccelni a történéseket nem sok erőm van még ahhoz sem. - Oké, akkor kettőt kérünk és jót nevetünk azon, hogy te szabdaltad át a gyönyörű bőröm – rándulok össze a nevetés miatt. Bárcsak könnyebb lenne ez a nagy viháncolás, de amíg nem szüntetik meg a problémát, nem fogok tudni önfeledten nevetni. Vagy legalább fájdalom nélkül. Az már biztos. Látom rajta, hogy nem tervezi kinyomni belőlem a lelket és tényleg csak annyira ér hozzám, ami kell a precíz felméréshez. Még is hidegnek és fájdalmasnak hat az egész, győzöm nem végig nyöszörögni az egész vizsgálatot, de mikor olyan helyre kalandozik a keze, megrándulok és felnyögök. Frusztrált sóhajok szakadnak fel ajkaimból és összeráncolt szemöldökkel nézek rá. Már ebből tudom, hogy nem úszom meg a szikét. Felsóhajtva bólintok a szavaira. - Akkor biztos apunak magyarázza a dolgokat – engedem ki a bent tartott levegőmet és úgy markolom az ágyat, hogy belefehérednek az ujjaim. - Úgy se fog lelépni, ismerem. Kell egy kivitelező, aki újjá építi majd a folyosót – fejemet hátra vetve nézem a plafont a fejem felett, ahol a neon bántja a szemem, de még az is kellemesebb, mint Rose ujjai a bőrömön. - Tessék, állok rendelkezésedre, tedd amit kell, érezd jól magad – nevetnék ha nem érezném úgy, hogy megfogok halni és nem ilyen pocsék szóviccekkel fekszem a kezei alatt. - Mindent megígérek, csak szedd ki belőlem ezt a nyúlványt, ami most úgy döntött, hogy megfog ölni – pillantok a szemeibe, hogy teljesen komolyan gondolom, amit mondtam. Mert ezt biztos, hogy nem fogom tovább húzni egy perccel sem. - Ez a harmadik, nem tudtam, hogy influenza, vagy a női gondok kopogtatnak – jut eszembe, hogy nem válaszoltam a kérdésére. - Amúgy meg te se jöttél volna be egy kis görcs miatt, valld csak be – sóhajtok megadóan, mikor végre legalább az ő fizikai érintése megszűnik rajtam. Bár már örömmel húznám vissza a ruhámat, mikor meglátom, hogy az ultrahang gépet húzza. Feladóan nyögve, igazítom vissza a pulcsimat, hogy hozzá férjen, majd a nadrágot is lejjebb tolva a csípőmön figyelek a kijelzőre. - Vágás, belém nem dugsz egy kamerát sem. Inkább szabad szemmel lásd. Amúgy is azt mondták, hogy a hegek igazán szexik – bólogatok, mintha komolyan gondolnám. Mint orvos, tudom, hogy kisebb a fertőzés veszély ha laparoszkópos műtétet vállalok és gyorsabb a gyógyulás is, de a műtét utána regeneráció sokkal tovább tart és kizárt, hogy felfújja a hasamat, mire megtalálja azt a nyomorult féregnyúlványt. - Csak bátran – igazodom még kicsit az ágyon, hogy legjobb képet tudja elővarázsolni a gépen. - Figyi, ha minden rendben lesz, elmegyünk moziba, meg koktélozni, aztán Fahéj is örülne ha sűrűbbe jönnél át. Sütök neked bármit, vagy főzök. Netflix és csajos csacsogás már ránk fér – igyekszem a gondolataimat elterelni és közben a monitort figyelem. - Tudtam, hogy megakar ölni! - mutatok rá, hogy borzalmasan fest oda bent minden. - Vigyázz rám Rose, mert a túlvilágról foglak kísérteni! - nevetek fel, lehunyt szemekkel és érzem, hogy a könnyeim csiklandozzák a szempilláimat. Orvosként a műtőbe menetel a legrosszabb rémálmod. - Altass el, komolyan. Most. Nem is akarok semmiről tudni, kialszom magam és mire felkelek már mindenen túl vagyunk – törlöm meg az arcom, ahogy remegő sóhajjal nézek még egyszer utoljára a gépre. Nincs mese.
Látom rajta, hogy rettenetes fájdalmakat él most át, csoda, hogy valamilyen szinten még képes viccelődni velem, és nem csak azért könyörög, hogy most azonnal adjak neki valami méreg erős fájdalomcsillapítót, vagy altassuk el, és essünk túl a műtéten. A vizsgálat során mindig igyekszem a legkevesebb extra fájdalmat okozni a páciensnek, már amikor ez lehetséges, és néha nyers stílusomat ezzel kompenzálom. Láttam már olyat, hogy egy orvos karrierje egy rossz kommentáradat miatt indult el lefelé a süllyesztőbe, és én semmiképpen sem akarok így járni. - Abban biztos lehetsz hogy addig sem anyukádat sem senki mást nem engedek a közeledbe, amíg nem állsz rá készen. Engedd el azt, hogy itt van és foglalkozz azzal, hogy veled mi van és hogy a műtét után minél hamarabb felépülj. - van abba valami kis perverz öröm abban amikor közlöm a hozzátartozókkal, hogy amit meg akarnak tenni, akár csak olyan egyszerű dolgot mint megnézni a frissen műtött rokonukat, nem lehet. Ilyenkor is érzem, hogy igen, nekem bizony hatalom van a kezemben. - Még szép hogy nem jöttem volna be. Ha otthon rájövök mi bajom akkor lehet megpróbáltam volna megműteni saját magamat, csak hogy ne kelljen senki más kezeire bíznom az életemet. - Van némi problémám mostanában a bizalommal, de igyekszem dolgozni rajta. Csak az ultrahanggép monitorján tartom a tekintetemet, mintha a világ leglélegzetállítóbb fekete-fehér műsorát adnák éppen rajta, míg meg nem találom azt amit kerestem, Lindy is egyből kiszúrja, hogy nem valami fényes a helyzet. - Nem akar megölni, csak kevés figyelmet fordítottál rá eddig biztosan és most túlkompenzál. De majd nemsokára teszek róla, hogy ne rendetlenkedjen tovább a hasadban, ami pedig a műtétet illeti… zene füleimnek, tudod, hogy imádom a szikét a kezemben. Bár a kamera se rossz, azért a saját szememnek még mindig jobban hiszek. - Pontosan tisztában vagyok a két műtét közötti kockázat mértékével, de ha fordított helyzetben lennénk én is pontosan ezt választottam volna. Fogok egy zsebkendőt és azzal itatom fel a könnyeit az arcáról. - Lindy, figyelj rám. - megvárom amíg kinyitja a szemeit és rám figyel. - Biztonságban vagy és nem hagyom, hogy bármi bajod essen. - mondom, majd bátorítóan rámosolygok. A betegek általában szokták szeretni a mosolyom, azt mondják, hogy megnyugtatja őket. - Behívom Sarah nővért, ő előkészít téged a műtétre, én pedig beszélek az anesztessel és megyek bemosakodni. A hármas műtő lesz a miénk, az a kedvenc számom. – nyúlok is a telefonért, hogy a két említett személyt elérjem.
Kezdőlap
