- Gyere, kicsim! Legalább most ne legyél szégyellős! Minden évben eljátszod ezt... (Anya, a családi fotózás alkalmával - 1999. december 24.)
- Mindig is tudtam, hogy az én kislányaim a legokosabbak. (Apu, az első matek ötös után. – 2000. szeptember 30.)
- BÉNA! (Sophie, a nővérem, miután elhatároztam, hogy fára fogok mászni, aminek az lett az eredménye, hogy leestem és eltörtem mindkét kezem. – 2001. április 20.)
- Te igazán lelkiismeretes kislány vagy. A szüleid biztos büszkék rád. (A szomszéd utcában lévő állatorvos, miután nem messze a házunktól találtam egy kiskutyát és rögtön elvittem orvoshoz. – 2002. március 10.)
- Annyira éreztem, hogy te leszel a legjobb! (Anya, miután megnyertem az első táncversenyemet. – 2003. október 8.)
- Kisunokám, te egyre szebb leszel. (Nagyi, minden egyes alkalommal, mikor találkoztunk.)
-Ne legyél már ilyen stresszelős, ez csak egy dolgozat. (Annie, a padtársam, amikor először stresszeltem egy dolgozat miatt, mert életemben először nem készültem rá egy percet se. – 2004. december 2.)
- Miért vagy mindig ilyen szerencsétlen? Azt mondtam, hogy öld meg azt a nyamvadt pókot, nem azt, hogy várd meg, amíg bemászik az ágyam alá... (Sophie, miután nem mertem elnyomni egy pókot - 2005. május 5.)
- Sophie, te miért nem tudsz legalább annyira igényes lenni, mint a húgod? (Anya, miután Sophie sokadjára nem takarította ki a szobáját, én pedig igen.)
- Néha annyira idegesítő tudsz lenni. (Sophie, miután órákon keresztül nyaggadtam, hogy társasozzunk, mert szakadt az eső, így mást nem nagyon tudtunk csinálni. – 2006. június 23.)
- Ilyen szorgalmas gyerek sokra fogja vinni. (Mrs. Dalton, az osztályfőnökünk, miután már megint az én dolgozatom lett a legjobb az osztályban. – 2007. november 12.)
- Mindig olyan bizonytalan vagy, reméltem, hogy legalább most nem leszel az. (Anya, miután közöltem vele, hogy fogalmam sincs, hol szeretnék gimiben továbbtanulni. – 2007. december 8.)
- Nézd már, ott a stréberek gyöngye! (Richard, a gimi legnagyobb tuskója, nagyjából minden egyes alkalommal, amikor meglátott.)
- Még senki nem állt ki mellettem, köszönöm, ez kedves tőled. (Lindsay, egy hozzám hasonló stréber, miután Richard beszólt neki, én pedig lendületből kirúgtam a srác alól a széket. – 2008. április 29.)
- Wow, Lena, te nagyon tehetséges vagy. (Mr. Matthews, a rajztanár, miután az udvaron a hátam mögé settenkedve megleste, mit rajzolok. – 2009. szeptember 20.)
- Mindig is te voltál a jó gyerek, aki sose keveredett bajba, ez maradjon is így! (Apu, miután a nővérem halálát követően kicsit kifordulva magamból olyan társaságba keveredtem, amilyenbe nem kellett volna. - 2010. július 11.)
- Nem gondolod, hogy kicsit nagyszájú lettél az utóbbi időben? (Anya, miután ismét visszafeleseltem neki. – 2011. augusztus 3.)
- Ne legyél ilyen önbizalomhiányos, biztos te is bejössz neki. (Lindsay, miután közöltem vele, hogy nem merek azzal a cuki sráccal szóbaállni, aki már egy ideje eléggé bejön, ráadásul törin mellettem ül, múltkor pedig elkérte a tollamat, én viszont meg sem bírtam szólalni, hanem tátott szájjal bámultam. – 2012. február 9.)
- Tudom, hogy szívás egyedül... (Lindsay, miután a szüleim meghaltak, 2013.  augusztus 19.)
- Tök csóró vagyok. (Én, mikor rámtört a felismerés, hogy se kutyám, se macskám, se senkim, de még egy rohadt dollárom sincs. – 2014. január 8.)
- Nyugi, talpraesett lány vagy, biztos találsz valami megoldást. (Lindsay, skype-on, mikor éppen arról panaszkodtam, hogy tényleg tök csóró vagyok. – 2015. november 27.)
- Ma van a szerencse napod, kislány! A vendégeknek egy újabb csini pofi, jó test, neked pedig egy állás a mai nap termése. (A főnököm, az „állásinterjú” alkalmával. – 2016. január 20.)
- Ne legyél szarkeverő, különben egy perc alatt kicsinállak és repülsz innen! (Regina, az egyik táncos, akinek a törzsvendége engem választott egy este alkalmával. Állítása szerint „szarkavarással” értem ezt el. – 2017. június 5.)
- Összefoglalva: ribanc vagy? (Gemma, az egyik lány, akivel a suli nyílt napján találkoztam, miután egy kávé mellett beszélgetni kezdtünk és meséltem neki a munkámról. 2018. január 30.)

A szobámban ülök az asztalnál, a tükörbe nézve merengek azon, hogy miként jutottam el idáig, és mennyi minden más lenne, ha még élne a családom. Fáradt vagyok, most végeztem az utolsó vendéggel, aludnom kéne, de annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen vagyok lehunyni a szemeimet egy pillanatra is. A fáradtságtól nem tudom rendesen tartani a fejemet se, így azt oldalra döntve bámulom saját magam. Tudom magamról, hogy ennél többre fogom majd egyszer vinni, mert ez nem én vagyok igazából. Ez csak átmeneti, amíg össze nem szedem magam annyira, hogy azt tudjam mondani Carlosnak, hogy végeztem. Mert egyszer végezni akarok ezzel az egész üzlettel. Eleinte a hideg rázott a gondolattól, hogy hiányos öltözetben kell idegen férfiaknak táncolnom, akik tekintetükkel szinte felfalnak, de később hozzászoktam. Az idegen férfiakból törzsvendégek lettek, a tözsvendégek pedig szépen fizetnek. Viszont mostanában sokszor bevillan a gondolat: mikor fogok tudni végre kiszállni? Muszáj csinálnom a pénz miatt, hogy legyen jövőm, hogy legyen hol laknom, hogy ne legyek teljesen földönfutó, de egyre inkább érzem azt, hogy többet érek ennél. Többet érek annál, hogy egy tárgynak nézzenek, ami csak arra van, hogy kanos tesztoszteronbombákat szórakoztasson. Ha lenne még családom, valószínűleg egyetemre járnék. Egy jó egyetemre. Később nővér lennék, esetleg folytatnám az iskolát és orvos lenne belőlem. Ki tudja? De azt biztos, hogy nem kellett volna erre a szintre lesüllyednem.
Mélyet sóhajtok és bevonulok a nem túl nagy, de annál sötétebb fürdőszobába. Már hetek óta csak haloványan világít az egyik lámpa, hiába szólok Carlosnak, mindig csak elintézi annyival, hogy majd ki lesz cserélve az égő. A tükör elé lépve ismét magamat bámulom. Egy ideje minden egyes alkalommal rá kell döbbennem, amikor nézem magam a tükörben, hogy ez a tükörkép nem én vagyok. Sokáig nem foglalkoztam ezzel, mert kellett a pénz. Nyilván most is kell, de sokkal többet gondolkozom ilyen dolgokon, mint egy évvel ezelőtt. Meddig kell még várnom, amíg végre nem egy helyben fogok toporogni, hanem valóban előre haladok az életemmel?
Leveszek a polcról egy hajgumit és gyors kontyba tűzöm hajamat. A szekrényből előbányászom a sminklemosót és néhány vattát. Ahogy az acetonos, büdös lötty leszedi arcomról a vastag sminkréteget, amit a vendégekért kell viselnem, rá kell döbbenjek, hogy szemeim karikásak, arcom teljesen sápadt. Az alapozó, a pirosító, a tus, a spirál és a szemfesték után végül a rúzstól is megszabadulok. Sokkal idősebbnek nézek így ki a koromnál: a szemeim alig tudom nyitva tartani, alattuk hatalmas bevásárlótáskák, a bőröm szinte fehér és olyan, mintha megnyúztak volna.
Gyorsan levetem magamról a ruhámat és beállok a zuhany alá. Egy darabig folyatom magamra a forró vizet, mielőtt kiszállok. Megtörölközöm, fogat mosok és megfésülködöm. A törölközőmet felakasztom száradni. Ránézek a fogason lógó hálóruhámra, de most valahogy nem bírom magamra húzni. Kimegyek a fürdőből és kinyitom a ruhásszekrényemet. A régi cuccaim között turkálva találok egy hatalmas pulóvert, ami még apámé volt. XXL-es. Ráadásul garbós. Az alja pedig szakadt. Magamra húzom. Tovább keresgélve egy melegítőnadrágra bukkanok. Nem olyan darab, amit normál esetben felvennék, de most magamra húzom. Jól esik, hogy minden egyes testrészem el van takarva, még a nyakam is. Az ágyamhoz érvek habozok kicsit. Tényleg jól esne aludni, de gombóc keletkezik a torkomban, ha csak rágondolok, hogy felkelek és még egy ugyanilyen nap vár rám, mint a mai. Aztán még egy, aztán megint még egy és így tovább... Szeretnék egyszer a saját lakásomban lefeküdni a saját ágyamba, másnap pedig úgy felkelni, hogy azt csinálhatom, amit tényleg szeretek. De... erre még várnom kell egy darabig. Bebújok a takaróm alá, fejemet a párnára hajtom, de egy darabig még nem csukódnak le a szemeim. Hallgatom a kívülről beszűrődő zajokat, a lányokat, Carlost, aki valamiért kiabál és a zenét. Végül csak úgy tudok elaludni, hogy a takarót a fejemre húzom. Még így is hallom a kinti hangokat, de már kevésbé.