26 és fél gramm.
Sosem voltam egy nagy matekos, de most tisztán látom, hogy szerencsém van a számokkal. Nem akkora, mint lehetne, de azért nem vészes. Nem vészes.
A hűvös falank döntöm a hátam, a priccs máris nyomja a seggem, pedig talán csak negyven perce ülök itt. Igaz, nem mozdultam. Nem is mondtam semmit. Tudom, hogy mit jelent a huszanhatésfél, azt jelenti, hogy érinthetetlen vagyok, ha nyugton tűröm. Szeretem ezeket a törvényeket, mondtam már? Végre az olyan földönfutók jogait is védi valami, mint amilyen én vagyok.
Viszont megdöglök már egy cigiért, egy sima cigiért. Kővé dermedtnek tűnhetek kívülről, míg belül egyre csak végeláthatatlan gondolatok cikáznak, és ki akarok ebből törni, kell a nikotin, kérem, csak egy korty friss levegő és Brooklyn bűze... Ez a fogda sem éppen illatos, de az otthoni mocsoknak megvan a maga bája.
Nem értem, hogyan találtak meg. Nem voltam feltűnő. Talán túl durva volt a campuson csúsztatni Cassie zsebébe a kis csomagot? Vagy láthatóan felderültem a ropogós dollárnak, amit cserébe az ujjaim közé foghattam? Azt mondtam volna fenhangon, hogy na, ilyen a jó üzlet vagy hogy ma rád iszom, te kis drogos liba? Nem, természetesen sosem bántanám meg a szöszkét ilyen durván, így viszont nem találom az okot... Talán csak jókor voltak jó helyen. Talán nem kellett volna megkérdeznem, hogy kérnek e esetleg ők is egy kóstolót.
Gyorsan megnyalom az ajkam, kivételesen nem otthon verték be az arcom, ez azért vicces. Még viccesebb, hogy csak azért nem ugrottam neki a nagypofájú fakabátnak, mert a nevemen szólított.
Megrándulok. Manhattanben senki sem tudja a nevem - na jó, kivéve Luckyt -, erre kifejezetten odafigyeltem. Valaki mégis megtudta. Valaki mégis megtudta és elmondta a zsernyákoknak, akik rám üvöltötték a legjobb vevőim előtt. Lelepleztek.
Rohadtul rá akarok gyújtani, milyen rohadt államban élünk, hogy még dohányozni sincs jogom?!
- Burke! - Bárgyú mosollyal nézek a faszira, egyáltalán nem hiányzik, hogy tudja, mennyire idegben vagyok.
- Jön a bagó szünet?
- Telefonálhat egyet, hogy valaki kifizesse a büntetését. Vagy marad még pár napot.
Hogyisne! Tudom, hogy csak egy napra tarthatnának itt, de este nekem a csajomnál kell lennem, nem mondhatom le a randi napot, főleg nem azért, mert bekasztliztak majdnem egy uncia fűvel a zsebemben. Arról nem is beszélve, hogy a büntetés árát még ma ki kellene termelnem, mielőtt az üzlet megérzi ezt a bakit.
Mielőtt mindenki tudni fogja, hogy Jeremiah nem is létezik.
Mielőtt valaki Molly fülébe suttogja ezeket az átkos szavakat.
Mielőtt már cigire sem marad lóvém, és inkább a Brooklyn híd alatt alszom, mint hogy hazamenjek.
Nyílik a kapu a szabadság felé, én meg kapok rajta. A folyosói telefonig kísérnek, mire muszáj megmagyaráznom a rendőr bácsinak, hogy a 21. században senki sem tud fejből telefonszámokat, úgyhogy gyorsan adják vissza a mobilom vagy kutassák fel a számot, amire szükségem van... Bár megtanulhatnám, mást úgysem hívhatok ilyenkor. Nem mintha ez gyakran megesne!
Csak vedd fel, te pöcsös.
- Csáááó, miujság? Jó régen beszéltünk, megkaptad az emailt, amiben megköszöntem a laptopot? Igaz, hogy azt is mondtam, nem kell a könyöradomány, ja, de hallod, ha ma éppen van dolgod a belvárosban, összefuthatnánk. Én éppen a ... Hol is vagyok? - Szorgosan bediktálom a telefonba a címet, amit a fakabát mond. - Ja, szóval ha ráérsz és van... egy pár dolcsid, akkor örülnék, ha beugranál értem. Mostanában. Na? Megiszunk valamit, ha visszakapom a pénzem. - Rosszallóan az egyenruhásra nézek, míg rajta inkább a türelmetlenség látszik. Anyám, ezek egy kicsit sem tudják megjátszani magukat? Rohadt lapos életük lehet.

Travis & Mathias

Épp egy vaskos kötetet emelek le a polcról, jobb kezemben négy másikat egyensúlyozva, mikor csörögni kezd a telefonom. Nem kell körbenéznem ahhoz, hogy érezzem magamon a könyvtáros lesújtó pillantását, de az a helyzet, hogy a csontszerkezetemre sajnos nem hat ez a rögtönzött szigor, harmadik kéz hiányában pedig nem áll módomban elhallgattatni a készüléket, míg a legközelebbi asztalra nem helyezem a friss szerzeményeimet.
Általában nem mulasztom el lenémítani, nem is annyira a könyvtárban érvényben lévő protokoll, mint inkább a saját nyugalmam végett. Tudom, a legtöbb diák kifejezetten szereti, ha valamilyen ürügy folytán szünetet tarthat a tanulásban, így pedig kész áldásnak fogják fel, ha valaki félbeszakítja őket, hiszen ezáltal nem csak hogy megfelelő kibúvóra tesznek szert, de még a felelősséget is átháríthatják valaki másra. Rám sosem volt jellemző ez a fajta lustaság; nem azért, mert olyan szorgalmas lennék, egyszerűen csak sosem láttam értelmét a halogatásnak. Ha kötelességem van, azt vagy elvégzem, vagy nem. Ha nem, hát jobb bele sem fogni, máskülönben csak az időmet pazarolnám a semmiért. Ha igen, azt szeretem a saját szájízem szerint tenni, anélkül, hogy bárki is félbeszakítana.
Csakhogy ezúttal a főnököm visszahívására várok. Ha nincs megelégedve a tegnap kidolgozott elemzésemmel, elölről kell kezdenem az egészet, ez esetben pedig érdemes lenne még azelőtt letudnom a munkát, hogy túlságosan belemélyednék a soron következő esszébe. Ugyan ezen okból kifolyólag nem is húzom az időt pakolással, a cuccaimat elől hagyva távozom a helyiségből.
Bárkire is számítottam a vonal túlsó végén, a gépies hang, amely a manhattani rendőrkapitányságról érkező megkeresésről tájékoztat, biztosan nem tartozott közéjük. Néhány hosszú másodpercre lehunyom a szememet, majd egy mély sóhajtást követően beleegyezek a hívás fogadásába. Hálásnak kéne lennem, amiért (ezúttal még) nem egy börtönből kapom, ugyanis annak eshetősége, hogy nem az öcsém próbálja felvenni velem a kapcsolatot, olyan elenyésző, hogy el sem tudok képzelni más forgatókönyvet. Nem is kell csalatkoznom.
Ezúttal fél év sem telt el, mióta utoljára beszéltünk. Kétszer ilyen hosszú kihagyások is előfordultak már, és mindig arra számítok, hogy mikor végül ismét szemtől szemben állunk majd egymással, vagy akár csak meghallom a hangját hosszú idő után, az addig csendesen érlelődő neheztelés és bizalmatlanság felfortyan bennem. Ezzel szemben sokkal inkább megkönnyebbülést érzek, mikor a sejtésem beigazolódik és Travis beleszól a telefonba - még annak ellenére is, hogy tisztában vagyok vele, ezzel most az egész napos terveimet rúgja fel.
- Ne aggódj, tudom, hol vagy - szakítom félbe Travist, mielőtt még folytatná a rizsázást. - Indulok. - A válaszát meg sem várva bontom a vonalat, és visszasüllyesztem a mobilomat a zsebem mélyére.

Csakis arról lehet szó, hogy az ügyeletes rendőr túlságosan fásult hozzá, hogy valami ilyen-olyan ürüggyel besuvasszon Travis mellé, miután szóban is észrevételezem az öcsém arcát csúfító zúzódást. Nem volt elég ronda enélkül is? Még bőven azután is feldúlt vagyok, hogy elhagytuk az épületet, de legalább már nem érzek rá késztetést, hogy egyenruhásokkal üvöltözzek - helyette az orrom alatt mondom tovább, inkább magamnak, mintsem a társaságomnak, hogy szerintem mit kellene csinálniuk a jelvényükkel -, tehát mindketten túl vagyunk a potenciális veszélyen, Travis pedig-
- Jössz nekem hatvan dolcsival. - Óvadék plusz taxipénz plusz áfa, és még mindig ez a legkevesebb, amivel honorálhatja a gesztust. Az idő pénz, mondják, én pedig rengeteg időt vesztegettem el csak az ide úttal, amit tanulásra is fordíthattam volna, ami mellesleg szintén pénz. Különösképp, ha egy olyan egyetemre jársz, mint a Fordham.
Sétálunk még vagy tíz percet, mire úgy ítélem, biztos távolságba kerültünk az őrstől ahhoz, hogy ténylegesen beszélni kezdjünk. Jóllehet, nem mulasztok el sűrű pillantásokat vetni a hátam mögé. Nem tudom lerázni magamról az érzést, hogy egyszer csak meggondolják magukat és utánunk erednek, hogy mindkettőnket berángassanak az egyik cellába.
- Magadnak kellett a cucc? - Kivételesen reménykedem benne, hogy igen. Az azt jelentené, hogy a fogdában töltött órák mindössze hasztalan elrettentésül szolgálnak, és nem egy sokkalta kellemetlenebb következményt konferálnak fel. - Azt hittem, tapasztaltabb vagy ennél. - A hangomból ezúttal hiányzik a megrovó él, ami legtöbbször állandó kísérőként van jelen a társalgásaink során, inkább csak amolyan észrevételként jegyzem meg. Túl régóta csinálja ezt, hogysem véletlennek tűnjön a lebukása.
Nem mintha ezek közül bármi is az én bajom lenne. Pár óra, és mindketten ugyanúgy folytatjuk majd tovább a napunkat, mintha nem is találkoztunk volna.

Tudja, hol vagyok, hát hogy a fenébe ne tudná, ó, miszter tökéletes fiú? Persze, ennek én most csak örülni tudok, nagyon is örülni, sokkal valószínűbbnek tartottam, hogy rám..teszi a telefont, vagy csak közli, hogy más haversrácaimat ugráltassam, ő nem is ismer, meg amúgyis... Na jó, az is az igazsághoz tartozik, hogy talán adott egy szem reményt a pár héttel korábbi kedvessége - hiszen a tanulmányaimat mentette meg azzal a laptoppal! A tanulmányaimat, amiket most talán el is vesztettem. Nem számít. A holnap gondja. Pillanatnyilag csak vigyorognom kell, amiért a drága bátyám tiszteletét teszi nálam, a megmentésemre siet, és még arra is van kapacitása, hogy jó szokásunkhoz híven szidja a fánkzabáló fakabátokat, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy csóri ifjú dílerek arcát verjék puklisra.
Nem mintha ez rosszabb lenne, mint amit már kaptunk korábban, sőt; a bró is egyetértene velem, hogy a zsaruk szinte csak simogatnak. A megaláztatás azonban sokkal nagyobb... szerencse, hogy ezen könnyedén túl tudom tenni magam, és máris azon jár az eszem, mit mondok majd a csajomnak, mibe vertem be a pofám deszkázás közben. Biciklizés. Elütött egy taxi. Busz! Túl sok a lehetőség.
- Nem számoltad el magad? - kérdezem cinikusan, a fájdalomtól bújkáló mosollyal. - Ennek a többszörösét gombolták most le rólam, miért nem tőlük kéred el? - A költői kérdésem vége bosszús morgásba fullad, újra elönt a düh, hogy valaki direkt akart kicseszni velem, elvenni a cuccom, a piacom, gazdasági hanyatlásra ítélni, megfosztani a hobbimtól és az életemtől. Ez utóbbit pedig nem átvitt értelemben gondolom, nagyon is komolyan, mert ha Zach rájön, hogy a napi betevőnk mínuszos... Persze, nem kell rájönnie. Árat kellene emelnem, kitermelni a hiányt... Na ja, hogy abból kifizethessem az aranytestvér szolgáltatásait. Mintha nem lenne a bőre alatt is pénz! Eladhatnám a laptopot. Úgysem fog kelleni, ha bárki szemfüles beköp a tanulmányin és újra átnézik a hamis papírjaimat. Mondhatnám, hogy tanúvédelmi programról van szó, azért kellett identitást váltanom! Talán benyelnék. Mibe tarthat erről is igazolást hamisítani? Jó kapcsolataim vannak.
- Ha? - kérdezek vissza nagyon is tisztelettudóan, amikor felfogom, hogy a hangja zavarja a fékezhetetlen gondolataimat. Eskü nem ekivel kezdtem a napot, de talán rátolhatnék egy cigit, hogy egy mederben tartsam a gondolataimat. - Egy uncia? Elég lenne... másfél hónapra. Egyre biztosan. Nem lehet minden nap szívni, ha a csajod tiszta, mint egy fehér holló. - Rosszallóan megrázom a fejem, a mosolyom mégis ellágyul, majd aggodalom lobban odabent. Hagyján, hogy a képemet meg kell magyaráznom, de mi van, ha valami pletykafészek elmeséli neki a campuson történteket? Hogy a rákba etessem meg vele, hogy két nevem van és füves fiú vagyok? Gyógyszer? Keleten használnak ilyeneket, Európában totál legális. Lehet, hogy össze kéne csomagolnom a bigét, és elvinnem egy ilyen szebb vidékre. Új élet. Új, szabad élet.
- Tapasztaltabb vagyok. - Sértett is. Habozok pár pillanatig, mennyit áruljak el neki, mit mondjak ki, mit merek kimondani hangosan - de hamar rájövök, hogy ő az egyetlen, akivel valóban őszinte lehetek. Nem tesz semmit. Le fog cseszni, azt mondja majd, elszúrom az életem, de hát ezt eddig is tudta. Nem néz rám másképpen, nem változik meg a kapcsolatunk és a legkevésbé sem lesz rám hatással a véleménye. - Asszem feldobtak. Valaki tudta, hogy hol leszek, mikor és mi lesz nálam. Engem kerestek, nem csak kiszúrtak. - Dühös. Hulk dühös. - Senki sem tudta, hogy ki vagyok igazából, semmit sem tudtak rólam eddig, de valaki felfedte az egész álcámat. Már majdnem lediplomáztam, vágod?! Kurvára nem volt könnyű meló, és rohadtul unalmas órákat is végigültem, hogy tökéletes legyen... Senki sem ismer Manhattanben, vágod? Csak te. - Meg Wendys, de ő nem dobna fel. Megtorpanok. - Te tudtad, hogy az orvosira járok. - Felmegy bennem a pumpa. Kell egy cigi, túl gyors a fejem, túl gyors, márpedig ma már nem akarok visszamenni abba a ketrecbe. - Menjünk el hozzád.

Travis & Mathias

- Persze, és ha már ott vagyok, kérek tőlük egy százascsomag zsepit is, amivel felitathatod a könnyeidet. - Megrázom a fejemet.
A legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy elkezdje úgy gondolni, hogy ami az ő problémája, az az enyém is. Csak azért, mert megszántam és visszaküldtem neki a laptopot (a laptopomat), még nem lettünk hirtelen puszipajtások. Nem fogok mindig ugrani, valahányszor bevarrják őt.
Habár valami azt súgja, (most már) nem mindennapos esetről van szó.
Régebben gyakran kerültünk ilyen helyzetbe. Meglepne, ha legalább az esetek felére emlékezne, vagy elhinné, hogy valóban megtörténtek és nem valami durva tripp volt az egész. Egyébként is szeret úgy tenni, mintha nem húztam volna már ki ezerszer is a szarból; mintha nem tettem volna máris többet annál, mint amennyit érdemel tőlem. Voltak idők, mikor hittem benne, hogy el tudom hozni arról a helyről, hogy le tudom szoktatni az anyagról, hogy valami félig-rendes alak válhat belőle, akinek legális munkája van, meg esetleg szakmája. Nem gondolnád, hogy egy hozzám hasonló ennyi reményt bír beleölni bárkibe vagy bármibe is, utólag visszagondolva már magam sem emlékszem, mi volt az, ami éltette bennem ezt a töretlen vak bizalmat - és ha ennyire feltétlen volt, hogy rombolta le végül mégis. De örülök, hogy megtette. Ha másként történik, és én azóta is pátyolgatnám őt, valószínűleg sosem jutottam volna idáig. Azt mondják, mindennek megvan az ára.
Nem mondom, hogy nem jutott eszembe a legutóbbi találkozásunkkor, hogy mi van, ha csak nem adtam neki meg a kellő időt és teret a változáshoz. Tudtam, hogy nem lehet igaz, mégis belém fészkelte magát a kétség: mi van, ha csak egy kicsit kellett volna még kitartanom? És az én segítségem miért nem volt elég, ha most ilyen könnyűszerrel sikerült talpra állnia?
Szerencsére ezúttal hamar lerombolja ezt a tévképzetet.
Ezek szerint, ha jobb időszakát is éli, továbbra is rajta van a szereken, és még a tiszta barátnője mellett sem töri magát, hogy végleg és teljesen letegye azokat, vagy felhagyjon az eladásukkal. Szóval nem az a típus, aki számára egy nő a világmegváltással ér fel. Sosem értettem, miért kell valaki más ahhoz, hogy változtass az életeden vagy a rossz szokásaidon, hiszen eleve saját magadért kell megtenned, nem azért, hogy másnak a kedvére tegyél.
Azért az arcán végbemenő változást is figyelemmel kísérem, ahogy a lányról beszél - mindenképp arról árulkodik, hogy fontos számára.
- Nem is tud róla, mi? - Ha a függők  értenek valamihez, az az, hogy elhitessék az emberrel, hogy nem azok. Nyilván nem lepne meg, ha eltitkolta volna előle, hogy ezzel jobb színben tüntesse fel magát. - Volt már egyáltalán nálatok? - Nem nálunk, és nem otthon. Manapság gyakrabban kanyarodnak a ház felé a gondolataim, a ház és Kat felé, biztosan megjelent az arcán néhány új ránc, mióta utoljára láttam őt. Még mindig borzasztóan fiatal ahhoz képest, ahogyan minden bizonnyal kinézhet mostanra az általa folytatott életmódnak köszönhetően.
Figyelmesen hallgatom Travist, amint a rajtaütés részleteit kezdi ecsetelni. Kezd világossá válni, miben is testesülnek meg a columbiai tanulmányai, ugyanakkor az is, hogy talán jobban izgatja az egyetem és a kamu diplomája, mint ez az egész drogügylet.
- Aha - vágom rá egykedvűen, ahogy Travist követve megtorpanok. - És annyira tönkre akarlak tenni, hogy ötévnyi elszigeteltség után a nyomodba szegődtem, hogy kiderítsem, hol, mikor és mit tervezel eladni, hogy felnyomhassalak az általam legmélyebben megvetett embereknél. - Lerí az arckifejezésemről: “ezt te sem gondoltad komolyan.” - Ez a húzás inkább vall diákcsínyre. - Mintha az illető sem akarta volna igazán, hogy az öcsém megüsse a bokáját, vagy nem lett volna elég esze ahhoz, hogy megfelelően kivitelezze. - Nem hülyítettél senkit, mielőtt vagy mióta összejöttél a barátnőddel? - Azt mondják, mindig a férj a gyilkos. Én meg azt mondom, ha valami ésszerűtlen történésnek vagy a szemtanúja, keresd a nőt.
Persze, meglehet, hogy csak azért mondom ezt, mert nekem személy szerint folyton meggyűlik a bajom a korosztálya nőnemű tagjaival.
Csak egy pillanatig habozok, mielőtt rábólintanék a javaslatára, tulajdonképpen nekem így a legkényelmesebb. Ráadásul önkéntelenül is a Hamilton felé vettem az irányt, így nagyjából már le is sétáltuk az út felét. Tizenöt-húsz perc metróval, és már ott is vagyunk. Mivel nem akartam megkockáztatni, hogy egy délutáni forgalmi dugó kellős közepén találjam magamat, eleve tömegközlekedéssel jöttem idáig, miután hazaugrottam a szerzeményeimmel.
Anélkül, hogy bármi egyebet mondanék, a metróaluljáró felé kormányzom a lépteinket, leérve pedig - hacsak nincs bérlete - veszek magunknak egy-egy jegyet.
Amint belevetjük magunkat a tömegbe, egyre több kíváncsi-gyanakvó tekintet tapad Travis elgyötört arcára, ami mintha most érne igazán révbe a duzzadt, lilásodó fázist illetően. Szerencsére ezúttal nem olyan üres a fagyóm, mint a legutóbbi találkozásunk idején: még választhat is, hogy zöldborsóval vagy nyers hússal szeretné hűteni az arcán képződött domboldalakat.
Meg persze akad rum is.
- Azért egyvalamit még hiányolok innen - mondom ezt már azután, hogy túléltük a metróutat, elláttam őt a borogatással és az italokat is kitöltöttem magunknak. Óvatosan beleeresztek két-két jeget a poharainkba, mielőtt felvilágosítanám. - Rám férne most egy sajtburger. - Mit sajtburger, inkább egy hatalmas Big Mac!

Elégedetlen morgással válaszolok, nem is azért, mert nem hajlandó visszakérni a cuccomat (azok az észkombájn zsernyákok már biztosan a klotyóban tépnek), hanem mert cseppet sem érzi át a helyzet súlyosságát. Ami vicc, hogy én sem a saját jólétem miatt aggódom, csakis az üzlet fáj... Sőt, még annál is jobban az álcámról lehullt lepel nehezíti el a gondolataimat. Ekkora szívás a világon nincs, senki sem járt még ennyire pórul. Sokan veszítenek el anyagot, buknak le itt-ott, de hogy ilyen kitervelt legyen a rajtaütés... Biztos vagyok benne, hogy valaki feldobott, ami azt jelenti, hogy valaki már átlátott rajtam, ami azt jelenti, hogy többször is hibáztam. Évekig semmi, és most.. talán elbíztam magam, talán túlzás volt azt gondolnom, hogy végig tudom csinálni.
Meg a fenét! Végig tudtam volna csinálni, ha nincs ez a rosszakaró... De ki a franc lehet az és miért olyan gyáva féreg, hogy nem mer egyenesen nekem jönni? Sunyi. Ravasz. És sokkal szerencsésebb is nálam.
- Nincs is miről tudnia. - Megvonom a vállam, de nem tetszik a bűntudatkeltő hangnem - vagy csak én hallom bele? - Nem gondolhatod, hogy elvittem oda. Épeszű ember a környékre sem teszi be a lábát. Nem. A kolijában nyomulunk. - Ami nem a legkényelmesebb, viszont még mindig jobb, mint Jeremiah szörnyű lakótársát elviselni, vagy éppen Travis anyját. Bölcsen csináltam. Még ha rengeteg olyan kérdés is merül így fel, amelyeket nehéz megválaszolni, sosem hagytam még magyarázat nélkül. Az élet senkinek sem lehet tökéletes, még Mr Tökéletes Jeremiah is elbír néhány kellemetlenséggel, és kibírja, hogy nem mutathatja be a barátnőjét senkinek.
Senkinek.
Nem fogom tudni kidumálni, ha a legkisebb gyanú is eléri, túl okos a lány, túl okos, és könnyen össze fog állni a szemében a kép. Jobb is nem ezzel foglalkoznom, hanem azt terveznem, mit teszek majd azzal, aki tönkretette az életemet. Sokadjára is.
Matt is felbosszant, olcsó pisisnek néz, aki nem tudja, mit csinál vagy mivel játszik (mindig csak a tűzzel!), ennek tudható be az a fokú őszinteség, amivel a bárgyú kérdésére válaszolok. Talán túlságosan is kimerítően, viszont újfent: kiben bízzon az ember, ha még a saját testvérének sem árulhatja el a (kevésbé) mocskos részleteket?
Valóban megfordul a fejemben, hogy ezért most ő a ludas, hiszen újabb leckét sosem késő tanítani, és már ezerszer próbált beleszólni az életembe. A felháborodása azonban mégiscsak jogos, hát ja, tényleg szarik rám, nem valószínű, hogy az új, csillogó, sznob életének legfényesebb pillanatait rám szeretné elpazarolni. Hacsak nem terel állati jól, van logika a meglátásában.
- Ááá, mindenki tudja, akivel beszélek, hogy... - Elhallgatok. Pár hete találkoztam Elivel, és ő kissé csalódott volt, hogy a szokásos programunk helyett csakis az üzletre fókuszáltunk a találkánk alatt. Nem mintha nem lenne húsz másik szeretője, nem mintha nem az üzlet lenne a lényeg. Hacsak nem talált jobb beszállítót és így akart tapintatosan kirúgni... Ennél azonban nyíltabbnak ismerem, éppen ezért szerettem vele.. lógni. - Nem tudok senkiről, akinek akárcsak sejtése lehetne az álcámról. Még a cucc oké, arról elég sokan tudnak, de nem fogják feldobni a saját örömük beszerzőjét. A nevemet sem tudják, öregem! - Ez a legnagyobb baj, a legnagyobb baj. Idegesen dörzsölöm meg a szegycsontomat, és legszívesebben a bal könyökhajlatomat is vörösre kaparnám, ahhoz azonban túl vagyok öltözve jelenleg. Nagyon kell egy kis nyugalom.
Márpedig Manhattanben csak egy hely van, ahol segítséget kaphatok: a bátyám kecója. Könnyebbséget jelent, hogy ő is itt van, még inkább, hogy nem kell túl sokat győzködni - így nem kell újra betörnöm hozzá. Ő is bölcs. Talán a vérünkben van a túlélés, még ha nem is ismerjük a pontos játékszabályokat.
Előtúrom a zsebemből a bérletemet, amikor jegyet vásárol (ezt bezzeg visszaadták), megspórolva neki azt a pár dolcsit (levonhatja a tartozásomból), de amíg nem beszél, én sem beszélek, szigorúan zárom össze az állkapcsom, tudatosan fogva vissza a nyelvem, amíg a fejem újra és újra ugyanazokat a köröket futja. Nem veszem fel a rám szegeződő kutató pillantásokat, immunis vagyok már erre, és szerencsére Burke sem csinál belőle ügyet. Edzett. Jól bírja a strapát.
Az otthona még mindig idegen számomra, mégis évszázadokkal kényelmesebb, mint az a hely, ahol a legtöbbször hajtom álomra a fejem. Elfogadom a zöldborsó csomagot, és a képemre szorítva (felszisszenve) veszem az irányt a hálószobája felé. Hallom, hogy beszél, pakolászik, és biztosra veszem, hogy nem bír majd a kíváncsiságával és utánam indul majd. Nem bánom.
- Rendelj akkor, ez a huszonegyedik század. Én is tudnék burkolni! - Még ha most nem is érzem különösebben éhesnek magam, inkább izgatottság bujkál a gyomromban, ahogy letérdelek a szoba egyik konnektora elé. A borsó a padlón köt ki, majd előhúzom a kulcscsomómat a dzsekim zsebéből, az egyik vékonyabbat behelyezem a lap alá, és gyengéd mozdulatokkal kezdem lefeszegetni a műanyag borítást, hogy semmit se sértsek fel. Amikor végül a kezembe pattan a burkolat, a vezetékekre vigyázva nyúlok be a feltárulkozó résbe, onnan (megkönnyebbült sóhajjal) gurítom ki az alufólía golyócskát, majd egy már türelmetlenebb mozdulattal pattintom vissza a rejtekhely takaróját. Tökéletes! Zseni vagy, Travis Burke, igazi zseni.
- Mi van, nem láttad a Breaking Badet? - kérdezem meg, mielőtt beszólhatna, bár nem hiszem igazából, hogy ez megakadályozza majd a szónoklat előadását. - Tudtam, hogy egyszer még jól jöhet. - Felkapom a golyóbist, a borsót újra az arcomra simítom, és visszasétálok a konyhába, ahol meglepetésként vár a pohárka ital. Mi a fene, testvér? - Nagyszerű vendéglátó vagy! Egészségedre! - Már a gondolattól is jobban érzem magam, hogy hamarosan jobban fogom érezni magam, ezért vidáman tartom felé az italt, majd (ha koccint velem, ha nem) bele is kortyolok. Perzsel.
Letelepedek egy székre, a borsót újra félrerakom, a zsebeimet átkutatva dohányt, papírt, öngyújtót dobálok az asztalra, majd nekilátok kicsomagolni a szerzeményemet.
- Azt hiszem, most rád is rád férne egy kis lazítás, mit mondasz? - Fel sem pillantok (nem akarok elutasítást látni), a kigöngyölt szemétből már előtűnik a zöld arany, az illata pedig villámgyorsan terjed szét, csodás fémes bukéval simogatva meg a rumtól égő nyálkahártyámat.
Nagyon remélem, hogy nem fog ellenkezni, és zavartalanul elkészíthetem a megérdemelt cigarettát: két rész dohány, egy rész mari, mert így több jut. Meg kell becsülni a kicsit is.
- Na, akkor rendelünk valami kaját?