Nem vagyok az a személy, aki hinne a csodákban. Ha elment az utolsó busz, nem fog jönni egy megmentő taxi, aki ingyen elvisz téged ahová akarod. Kezdetben harag dúlt bennem, amiért Natalie éjt nappallá téve dolgozott, vagy amiért kértem, hogy hagyja abba amit tesz, mert túl veszélyes ránk nézve, az életünkre nézve és nem csupán a kapcsolatunket illetően, ő mégsem tett ellene. Meghallgatott, majd mintha elszálltak volna a szavaim, amint felhúzta azokat a fekete magassarkúkat és kosztümruhájában elhagyta a házat. Aztán elmúlt. Ki tudja, talán csak az idő változtatott rajtam is, ha nem a velem történtek formálták át a véleményemet róla. A haragból puszta szomorúság és elkeseredettség lett, ami azt sugallta, hogy ez a házasság végleg elporladt és mint kiderült az az aranygyűrű talán nem is annyira kerek, hogy végtelen legyen. Történtek dolgok, önhíbámon kívüliek is, mint például Daenys esete, ahogy bedrogoztatott, de én sem voltam rest kamatoztatni a szőke lány sikerét. Voltak napok, míg Natalie távol volt, hogy már-már kimondtam a végét. Máskor már begépeltem neki a messengerbe az üzenetet, amiben bevallottam neki, hogy mik történtek velem, de sosem küldtem el végül. Lehet észrevette, lehet olyan fáradt volt, hogy fel sem fogta, mekkora a baj és hogyha én visszaesek a drogproblémáimba, akkor az sosem elhanyagolható baj. Vagy csak gondolta, megviselt engem is a munkám, ami könnyen lehetséges és magam is arra fogtam az arcom nyúzottságát. Talán elhitte, nem tudom. Az sem kizárt, hogy még én is elhittem magamnak. Kicsit nyomoztam. Nem akartam én belekeveredni a részletekbe, de Ezra által - és egyéb úton is - azért derültek ki tények. Kiknek dolgozik Natalie, miért teszi azt... és bár a részleteket nem tudom, annyiban segítettek, hogy megpróbáljam más szemmel nézni a történteket. Merthogy az egy dolog, hogy körülöttünk minden elbaszódik, azt sem tagadom, hogy mi magunk is elbaszódtunk, de ennek nem kell így lennie. Ha elválunk, azzal csak mindketten rosszul járunk, Benji pedig hatványozottan. Én feltehetőleg újra elmerülnék a kábítószerben egymagam és rozoga lakásban és olyanná válnék, mint apám, Natalie Benjivel maradna, de vajon biztonságban lennének azok után, hogy mibe keveredett Nat? Benji élete milyen lenne? Annyira kevésbé rossz biztosan nem, mint amilyen most. Leállítom a kocsimata Manhattani bíróság parkolójában. Mivel elől baromi nagy volt a tömeg, így csak hátul tudtam megállni. Egy üzenetet küldök Natalienak, hogy ha teheti, jöjjön hátrafelé, amikor végez. Tudom jól, milyen nagy nap ez neki és rajtam kívül senki sem szurkol jobban annak, hogy elbukja a tárgyalást. Ne derüljön ki, hogy ennyire jó ebben, mert akkor csak még jobban maguknál akarják tartani, még beljebb kerül a sűrűsébe, az pedig katasztrófákkal járna ránk nézve. Ennek ellenére szívem mélyén kívánom neki, hogy sikeres ügyvéd legyen, csak ne így, ne ilyen közegben. Látok embereket kifelé jönni, a telefonomra pillantok, de Natalie még mindig nem látta az üzenetet. Csak abban tudok reménykedni, hogy erre jön és meglát, ha már előre nem egyeztettem vele, hogy eljönök érte. Valójában én is csak pár órája döntöttem el véglegesen, hogy akkor itt a vége, most beszélni fogunk és eldöntjük, hogy mi lesz. Nem húzhatjuk örökké. Mikor meglátom őt is az ajtóban, kiszállok az autómból, hogy nagyobb eséllyel vegyen észre és ne akarjon ki tudja kihez beszállni. Zsebembe csúsztatom telefonomat, enyhén görcsösen, de azért az elmúlt időszakomhoz képest jobb ábrázattal indulok el felé, ahogy ő is észrevesz engem. Megvárom, hogy a nagyon sietős fekete autó elszáguldjon előttem, aztán megteszem még azt a pár lépést, ami hiányzik még. - Na? Hogy ment? - kérdezem teljesen őszintén, merthogy engem is érdekel az eredmény. Én mindenképpen örülök, bármi is legyen a hír, ha veszített, akkor azért ugrok egy szaltót, ha meg nyert, akkor legalább azért örülhetek, hogy végre vége ennek a nehéz durván fél évnek. Csókot nyomok orvájára, majd az autóm felé fordulok. - Arra gondoltam, ehetnénk megint abban a brooklyni görög étteremben, ahol régen annyiszor voltunk. - Ahol egyszer már megmentettük a kapcsolatunkat, talán ezúttal is sikerülni fog. Nem babona ez, egyszerűen csak kedveskedni akarok neki ezzel a gesztussal. Beülve az autóba aztán már jobban kiéleződnek vonásaim, eddig sem titkoltam, hogy kellően feszült vagyok, de a zárt tér nyúzottabbá tesz. Sok mindent nem tud rólam azl emúlt hónapokból. Nem akarom kimondani, mert hatalmas klisé, de igen, beszélnünk kell, ezúttal már tényleg. Kicsit nehéz mit mondanom útközben, feszültségem közpette reménykedem, hogy Natalie elkezdi önteni a szavakat, ahogy általában szokta. Bárki mondjon bármit, én ma meg akarom menteni a kapcsolatunkat, nem pedig véget venni ennek, ám ehhez neki is el kell fogadnia azt, ami én lettem újra.
Ha valaki, én biztosan a magabiztosságomról vagyok híres, de bevallom őszintén, hogy ma és az elmúlt hónapok tárgyalásain is remegett a gyomrom. Tudom, hogy mekkora tétje van ennek a mai ügynek, hogy mindennél fontosabb az, hogy felülkerekedjek mindenkin és bezsebeljem a győzelmet. Hatalmas megkönnyebbülés söpör végig rajtam amikor meghozzák az ítéletet, egyetlen másodpercig sem voltam teljesen biztos abban, hogy számunkra kedvező döntés születik, habár mindannyian megtettünk mindent annak érdekében, hogy ez így legyen. Hatalmas kősziklaként nehezedett a teher a vállamra, ami most hatalmas megkönnyebbülés kíséretében elhagyja a testem. A mosoly nem teljesen őszinte az arcomon szavait hallva. Nem vagyok már abban egyáltalán biztos, hogy az egy olyan közeg ahová tartoznék, vagyis ahová tartoznom kell. A józan eszem azt súgja, hogy még most ki kellene szállni ebből az egészből amíg nem késő, igaza van a férjemnek, veszélyes nem csak magamra hanem rájuk is. Az őrültebb, célorintáltabb felem pedig igyekszik meggyőzni arról, hogy ez így lesz jó, náluk nagyobb védelmet senki nem adhat, apám is ezt akarná, a családom is közéjük tartozik. Eddig a pillanatig pedig a kevésbé megfontolt énem győzedelmeskedett. Most viszont felmerül bennem a kérdés, hogy tényleg ezt akarom? Van ennek így értelme? Megéri? Szerencsére Tiger még nem ismer annyira, így nem biztos, hogy le tudta olvasni az ábrázatomon megjelenő kétségbeesést. - Már azzal is megelégszem, ha a lehető legnagyobb csendben éled az életed a következő... mutatóujjam a szám elé helyezem, tekintetem a plafonra szegezem, mintha gondolkodnék. - 60 évben. szélesedik mosolyom az arcomon, majd még egyszer megveregetm a vállát és elindulok az őrség irányába, hogy biztosítsam számukra az akadálymentes távozást. Ennyi még bőven belefér a szolgálataimba. Miközben éppen az illetékeseket győzködöm arról, hogy nyissák meg nekünk a hátsó bejáratot üzenet érkezik a telefonomra. Rápillantok a képernyőre és amikor meglátom felvillani a férjem nevét olvasatlanul teszem vissza a készüléket a táskám zsebébe. Akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom ahogy Astonra gondolok. Az elmúlt fél évben nem voltak tartalmas beszélgetéseink, elfogytak a szavak amikkel áltathatnám még egy kicsit. Tudtam, hogy el fog jönni annak is az ideje, hogy leüljünk beszélni, de nem biztos, hogy tudom mit mondhatnék. Egy újabb hazugsággal nem tudom megmenteni a házasságunkat. Az elmúlt hónapokban éppen csak annyi időt töltöttünk együtt, ami feltétlenül szükséges volt, és Benji mindig ott volt harmadiknak, hogy véletelnül se terelődjön veszélyes vizekre a beszélgetés. Nem kerülte el a figyelmem, hogy valami történt, megváltozott, fáradtabb, nyúzott, sápadt, fekete karikák éktelenkednek a szeme alatt. Láttam, hogy bajban van, de beszélgetés helyett inkább elfordítottam a fejem, mert attól félek, hogy én okoztam neki. Rettegek attól, hogy mindez az én hibám, bármi is történt vele én kergettem őt bele. Ilyen jellegű idegességet nagyon régen nem éreztem már, elérkezett az elkerülhetetlen, szembe kell néznem vele bármennyire is szeretém még eltolni ezt a pillanatot. Kissé remegő ujjakkal markolok rá a telefonomra miközben választ írok a váratlan üzenetre. Hirtelen iszonyatosan csábító Tiger meghívása, legalább azzal is képes lennék még elhúzni az időt kicsit. Mikor látom az ügyfelem távolodó alakját mély levegővétel kíséretében bemegyek a női mosdóba. Hosszú másodpercekig csak állok a tükör előtt és bámulom magam. Már lassan én sem tudom, hogy ki az a nő, aki visszaközön. Egy ideje már én sem tudom ki vagyok és mit akarok pontosan. Egy dologban vagyok teljesen biztos, szükségem van a családomra, sokkal jobban, mint nekik rám. Megigazítom a sminkem és határozott lépésekkel magam mögött hagyom a bíróság épületét, hogy szembenézzek az elkerülhetetlennel. A lépcső tetejéről azonnal megpillantom Astont. Mintha ma sokkal jobban nézne ki az elmúlt időszakhoz képest. Rámoslygok. Nem teljesen őszinte a mosolyom, de annak örülök, hogy láthatom. - Nyertünk. válaszolok kérdésére, de most nem érzem azt a büszkeséget, amit szoktam. Fél kézzel kissé félszegen ölelem át a derekát és gyengéd puszival üdvözlöm. Mintha két idegen lennénk. - Jó ötlet. Jól esne valami meleg étel és egy jó erős kávé. tegnap délután óta egy falat kaja sem ment le a torkomon. Olyan nagyon jól ismer. Elfoglalom helyem az anyósülésen, a saját autómért majd visszajövök. - Benji? érdeklődöm kissé félszegen. Jobb ha a fiamra terelődik a szó, pedig tudom, hogy nem fogom megúszni a ránk váró beszélgetést bármennyire is szeretném. Némán bámulok ki az ablakon. Izgulok, remegek, félek és bizonytalan vagyok a jövőnkkel kapcsolatban, ez pedig jobban megrémít, mint bármi más a világon. Felsóhajtok. - Beszélnünk kell igaz? teszem fel a kérdést teljesen fölöslegesen, tudom hogy miért van itt, de már nem bírtam a kettőnkre nehezedő csendet.
Minden bűnömmel együtt én máig támogatom a jogokat és az igazságszolgáltatást. Sokszor játszottam már el a gondolattal, hogy mi van, ha mégis kiderül Ezra gyilkossága és akkor engem is elővesznek majd. Majdnem biztos vagyok abban, hogy bevallanám az igazat, kereken és érthetően, mivel az igazságérzetem felülkerekedne a félelmemen és elfogadnám a sorsomat, habár természetesen önszorgalomból én sem jelenteném fel magamat. De talán annak a történetnek már vége, örökre elfelejthetjük... Persze, nyilván az ilyen esetek szoktak tíz év után újra előkerülni, de ki tudja, hol leszek én már tíz év múlva, talán Natalietól és Benjamintől jó távol és közép-amerikai kisfalúban. Szívemre teszem a kezem, nyolcvan százalékban azért jöttem el Natalieért, hogy beszálljon szépen az autóba és együtt elhajtsunk egy helyre, ahol nincs más mese, nincs zavaró tényező, mindent megbeszélünk egymással, aztán onnan vagy egy párként távozunk, vagy pedig kimondjuk, hogy vége a házasságnak. A maradék húsz százalék puszta jószándék, tudtam, hogy ez neki a nagy nap és sejtettem, hogy baromira fáradt lesz, úgyhogy ennyi gesztus tőlem mondhatni alap dolog. Régebben az volt, egy kicsit megint próbálkozom, hátha újra sikerül azzá a férfivé válnom, aki házasságunk alkamakor voltam. Elismerő mosoly jelenik meg rajtam, miután elmondja, hogy nyertek. Nem fogok most részletezni, hogy miért vannak vegyes érzéseim ezen hír hallatán, de mivel én Natalie szemszögét nézem, ezért örülök a sikerének. - A kemény munka meghozta gyümölcsét. Gratulálok! - húzom közelebb magamhoz. Egyáltalán nincs arról szó, hogy nem lennék őszinte hozzá, mert de, örülök is, hogy volt értelme mindannak, amiért annyira megküzdött, és amiért ránk kevesebb ideje jutott. - Ez életed első nagyobb sikere, lehet felfigyelnek rád. - Próbálok jókedvű lenni, mégis bennem van a félelem, hogy ezek után mi lesz. Hírnevet szerzett magának, de mindenki tudja, milyen ügyet képviselt. Habár az is igaz, hogy mindent ki lehet magyarázni, hogy a tetteseket is ártatlannak tudta bemutatni, magát is sikerülni fog a jövőben. Vázolom a tervet, ami annyira nem nagy dolog, csak egy görög étterem Brooklynban, kettőnk szempontjából azonban mégis ikonikus az a hely. Beülünk az autóba. - Átvittem anyudhoz, mondtam neki, hogy fél napról lenne szó csak, szóval gond nélkül elvállalta a bébiszitterkedést. - Vagyis gondolom, hogy a kérdése arra irányult, hogy kihez vittem, az én rokonaim egyikéhez, vagy pedig az anyjához. Mivel Natalie anyja közelebb lakik, ezért hozzá, de hát Nat is tudja, hogy amíg ő is dolgozott keményen az ügyén, addig én nekem sem volt millió nap szabadságom és bizony nem kevés órát töltött ezen időszak alatt Benji az én szüleimnél. Tetszik vagy sem, nem volt más választásom, Natalie anyja sem ér rá mindig. Aztán elhalnak a szavak. Én egyébként sem vagyok annak híve, hogy non-stop beszélgessek, időnként jó a csend, de ezúttal elég erős feszültség van bennem. Nem fogok robbanni, akárcsak egy bomba, ez a nyugtalanság már nagyon hosszú ideje bennem van, állandóan érzem a görcsöt izmaimban, így hát megtanultam vele együtt élni. Ez nem jó, ha még tovább húznánk a dolgokat, akkor mentálisan nagyon mélyre kerülünk és inkább éljünk külön, de egymást tisztelve, mintsem hogy egy őrült legyen a családi házban. Kérdésére nyelek egyet, nem pillantok rá, csak tovább köszörülöm éles tekintetemmel az előttünk lévő frissen átadott útszakasz aszfaltját. - Igen. Kellene mostmár - felelem elkomolyodott, fáradt tekintettel, de még mindig nem tudok ránézni. - Törént pár dolog... - teszem hozzá, amit nagyon nem állt szándékomban megtenni, de mégis elhagyják a szavak számat. Nem akarom vezetés közben részletezni, mert akkor az érzelmek elveszik figyelmemet a forgalomról, úgyhogy egyelőre nem folytatom, hanem ráhagyom, mit gondol, milyen dolgok történtek velem. A nők nagyrésze ilyenkor úgyis egyből arra gondol, hogy megcsalták őket. Némán szállok ki az étterem parkolójában az autóból. Hiába ketyegő bomba jellemzi a hangulatot, ahol harapni lehet a feszültséget a levegőben, én azért derekára teszem kezemet befelé haladva. A kellemetlen szituáció, avagy élethelyzet ellenére is én még mindig szeretem ezt a nőt. Leülünk a nekem foglalt asztalhoz. Szerencsére nincsenek sokan, mivel nem ebédidőben érkeztünk így nem is várható, hogy öt perc múlva megtelik minden szék. Ahogy elnézem, kicsit rosszabbul megy az étterem, mint évekkel ezelőtt, de ugyebár ez minket most pont marhára nem érdekel. Kérek egy alkoholmentes sört, ezután Natalie szokásos kávéját is feljegyeztetem a pincérrel, aki nem sokat zavar minket. Nem tudom megjágyszani magam, világéletemben rossz színészi alkat voltam, úgyhogy most sem fogok úgy tenni, mint egy romantikus ideális férj, aki jól érzi magát a feleségével az étteremben. Rohadtul izgulok. Amíg nem tudok megszólalni, mert keresem a szavakat, megfogom az asztalon Natalie kézfejét. Csak lágyan, semmi erőltetett, vagy túlgondolt menőverről nincs szó. A helyzet az, hogy nem készültem előre megírt szövegekkel, maga az elhatározás is hirtelen jött, én meg nem voltam rest kiszanálni azt és cselekedni. - Szögezzük le már az elején szerintem, hogy most itt nem az a cél, hogy bűnbakokat keressünk és felvázoljuk egymás, illetve önmagunk hibáit, oké? Azokat mind jól ismerjük. - Legutóbb is ez lett a vesztünk. Felismertük a hibákat, mindent amit elkövettünk, bocsánatot kértünk, aztán azt hittük, ezzel minden szép és jó lesz. Nem így lett és én azt érzem, hogy jelenleg sem segítene az, ha vádaskodnánk. Van egy probléma - a kapcsolatunk állapota -, amit meg kell oldani így vagy úgy. - Mint mondtam, történtek dolgok... - hátradőlök a székben, mint valami hátfájásos öregember. - Sokszor jelezni akartam neked, de úgy voltam vele, hogy amúgy sem tudsz érdemlegesen segíteni, meg feltételeztem, hogy kellően hátráltatna téged a munkádban. - Ezrán kívül senki sem tudja, hogy drogos lettem megint, ő is egy véletlen folyamán értesült róla. Nem is mi lennénk, ha nem úgy alakult volna. - A történet úgy indult, hogy egyik este láttam Daenyst, tesód barátnőjét abban a kocsmában, amibe járni szoktam. Nem érdekelt különösebben, amúgy is éppen távozóban volt. - Egy levegővételnyi szünetet hagyok és halkabban, fájdalmasabban folytatom. - Nem sok mindenre emlékszem arról az éjszakáról, de reggel otthon ébredtem. Nem telt el sok nap, hogy kialakuljon megint a függőségem, szóval annyira nem nehéz kitalálni, hogy vajon mi történhetett. Daenyst azóta nem láttam, viszont folyamatosan azt éreztem, hogy megfigyelnek, ami alapvetően nem számított, mert az esetek többségében teljesen átlagos napjaim voltak. Gondolom tökéletesen megelégedtek azzal, hogy sikerült újra függővé tenniük. - Meglepően sikerül egész nyugodtan közölnöm vele a történteket. - Nem vagyok hülye, kiderítettem már a miérteket, nyilván az a cél, hogy rád nyomást helyezzenek, ami szerintem nem sikerült, hiszen nem tudattam veled eddig a történteket és próbáltam meglapulni a háttérben. - Vagyis a céljükat nem érték el. Többek között ezért is maradtam ennyire sokáig csendben, amíg ő ügyvédkedett, ezért tűrtem, míg lemegy a tárgyalás és vége van ennek az egésznek. Viszont mostmár ismernie kell az érem másik oldalát is. Ő ismert engem gimiben, tudja, mennyire kész voltam a kábítószertől. Most azért nem sűllyedtem olyan mélyre, de azért aggasztó számomra, hogy akár még rosszabbra is fordulhat. Közelebb hajolok hozzá, felkönyökölök az asztalra és ezúttal már mélyen a szemébe nézek. - Sajnálom, nem könnyű kikeveredni ebből. Megértem, ha nem akarnád, hogy Benji ilyen apával éljen együtt, én sem akarom, hogy tudja rólam, attól meg egyenesen rettegek, hogy ismétli magát a múlt és a húgom után a gyerekem életét is elcseszem. - Kezdem nehezebben venni a levegőt így a végére, az utolsó mondat kifejezetten gyomorforgató, de szembe kell néznem ezzel a gondolattal. Natalie jól tudja, hogy sosem bocsátottam meg magamnak, amiért hibát követtem el és a húgom is átvette tőlem a tudatmódosítást. Hogyha ez megtörténne megint, Benjivel, szerintem felkötném magam. - Őszintén szólva, azon is gondolkodtam, hogy egy időre külön költözhetnék, amíg sikerül kikeverednem ebből az állapotból. - Érezhető hanglejtésemben, hogy ez még mindig csak egy gondolat, magam sem tudom, akarom-e, de kétségtelenül jobb, mint elválni. Nyelek egy nagyot, pár pillanatra kinézek a mellettünk lévő ablakon, hogy megnyugodjak. Aztán újra levegőt veszek, hogy megszólaljak. - Viszont... - pillantok rá. - Azt szeretném, hogy tudd, nem áll szándékomban elválni. Lehet megoldás lenne, de nem érdekem és nem is szeretném, hiszen az érzéseim nem változtak, szóval amíg látunk más megoldást, én küzdeni fogok. - Szerettem volna tudatni vele, hogy továbbra is elkötelezett vagyok. Szeretem őt és kitartok a családom mellett, ez így lesz akkor is, ha netán beadnánk a válási papírokat. Jól esik végre őszintén elmondani neki mindent - majdnem mindent -, habár nem túlzás bevallanom, hogy rettentően félek a reakiójától. Ő már nem csak egy nő, hanem anya is és én is azt gondolom, hogy Benji érdekeit kell szem előtt tartanunk, rá pedig jelen helyzetben veszélyes vagyok. Tehát ha kidob, én egyetértően fogok elköltözni. Itt már nem számít a szívünkben érzett fájdalom, az elmúlt félév után ez már megszokott. Életünk talán legérettem döntését kell most közösen meghoznunk.
Soha nem gondoltam, hogy egyszer eljön az a pillanat is, hogy a férjemmel sokkal jobban félek beszélni, mint kiállni a bíróság elé és védő beszédet mondani. Valamikor annyira könnyű volt a kommunikáció kettőnk között, valamikor nem féltünk attól, hogy mit gondol a másik, valamikor egyszerűen csak kimondtuk. Nem tudom hol siklott ki a kapcsolatunk. Illetve, pontosan tudom, hogy akkor romlott meg minden, amikor nem kívánt társaságba keveredtem és a hazugság buborék csak egyre nőtt körülöttem, amíg ki nem pukkant, a nyakunkba zúdítva a csupasz igazságot. Tudom, de egyszerűen nem akarom beismerni magamnak, nem akarok én lenni az oka annak, hogy ami annyira jó volt közöttünk megromlott. Nem akarom beismerni, hogy a házasságunk megromlása nagyrészt az én saram. Ölbetett kézzel végig néztem ahogy fuldoklunks és ahelyett, hogy bármit is tettem volna, elmenekültem. Én, a nagy Natalie Miles, aki semmitől sem retten vissza a saját házasságának a csődbemenetelétől megrettent. Elrohant, mint egy nyuszika. Ameddig csak tudom most is húzom az időt, hogy találkozzak vele, miközben Tiger szavai járnak a fejemben: „Hivatalosan is közénk tartozol!” ez az amitől Aston meg akart óvni és talán én is magamat. Azzal áltatom magam, hogy csak apám miatt vagyok ebben a társaságban, de az igazság az, hogy apa csak egy töredéke az igazságnak. Élvezem, hogy számítok, hogy a jelenlétem, a munkám fontos, hogy függnek tőlem. Bármennyire is veszélyes, iszonyatosan élvezem. A lehető leglassabban közeledek a végzetem irányába. Az üzenet olvasása után amennyire csak tudtam húztam az időt, még azon is elgondolkodtam, hogy Tiger-ékkel megyek ünnepelni, de nem lenne tisztességes Astonnal szemben. Sok mindenben nem értünk egyet, még többen nem is fogunk, de mindenek ellenére ott volt mellettem és támogatott amikor szükségem volt rá. Nem nézhetem levegőnek. Nem kerülhetem. Bármennyi gond is van most közöttünk én mlg mindig szeretem, csak mindketten összezavarodtunk. - Köszönöm. fogadom mosolygva a gratulációt, de egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a szavai őszinték, ahogyan az én mosolyom is hamiskás. Nem tudok teljes mértékben örülni a győzelemnek, mert tudom, hogy mennyi mindent feláldoztam ezért. Majdnem ráment a családom. Erős vagyok, de Aston és Benji nélkül fele ennyi erő sem lenne bennem, nekem ők az erő, akárcsak Sámsonnak a haja. Válaszára csak bólintok. Anyánál mindig szívesen hagyom Benjit, de most igazán örülnék annak, ha a kis törpém is itt lenne velünk, talán akkor kevésébé érezném kényesnek ez a találkozót. Mindkettőnk figyelme eloszlana, talán nem kerülne sor arra a beszélgetésre amitől rettegek. Hónapok óta. Némán ülünk egymás mellett miközben az étterem felé gurulunk. Annyi mindent szeretnék kérdezni, mesélni, elmondani, hogy sajnálom és nagyon szeretem, de nem teszem. Ujjaimat tördelve ülök mellete és a gyomrom minden alkalommal összeszorul, ha arra gondolok amiről beszélnünk kell. Történt pár dolog. Próbálok nem a legrosszabbra gondolni, próbálok nem attól rettegni, hogy talált valakit és el akar hagyni. Őszintén, ezt a variációt is megerteném és egyetlen másodpercig sem hibáztatnám. Nem voltam jó feleség. Az elmúlt közel fél évben valóban sokminden történt. Felsorolni egy nap is kevés lenne. Komor hangulat uralkodik rajtunk amikor megérkezünk az étteremhez. Máskor be nem áll a szánk, mindig van miről beszélni és most gyászos hangulatban érkeztünk, hogy az már szinte fizikálisan is fáj. Gondolataimból kezének puha érintése ránt vissza a valóságba. Ujjaimmal lágyan círogatom a kézfejét. Talán nem is sejti de ez a mozdulat többet mond minden szónál, új reményt ad arra, hogy talán nincs minden veszve. Talán még van esélyünk. Hosszú órák óta előszőr ez a gondolat őszinte mosolyt csal az arcomra. - rendben ezt megígérhetem. Most tényleg nincs értelme fölösleges szócsatára, mindkettőnk célj ugyanaz. Egyenesbe jönni. Tekintetm az övébe fúrom miközben hallgatom a monológját. Sokminden kavarog most a fejemben. Amikor számomra érzékenyebb részekhez ér a mesében rászorítok a kezére. Denys neve még most is hátborzongató. Gyűlölöm még a gondolatát is, és az, hogy Aston miatta került ilyen állapotba nem segít abban, hogy kevésbé utáljam. Örülök annak, hogy másik nőről, kapcsolatról nincs szó, de borzalmasan szégyellem magam, hogy a férjem ilyen helyzetbe került. Legfőképpen miattam és az ellenem indított bosszúhadjárat miatt. - Aston... hangom halk, lágy és bocsánatkérő. Nem kellett volna hagynom, hogy ennyire eldurvuljanak a dolgok, észre kellett volna vennem, hogy valami gond van. Jobban mondva, láttam én csak nem vettem róla tudomást. Tartok egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet, mert meg kell gondolnom mit mondjak. Utólag már nem tudom helyrehozni a dolgokat. - Annyira sajnálom. közelebb hajolok az asztalon pihenő kezeinkhez és puszit nyomok a kézfejére. Szavakkal nem lehet kifejezni, hogy mennyire sajnálom. - Az a nőszemély nem fog többé gondot okozni nekünk. Egy darabig biztosan nem. Gondoskodom róla. ha kell akkor saját magam tépem ki minden hajszálát egyenként. - Sajnálom, hogy egyedül kellett végig menned mindenen. mert én önző módon csak magammal foglalkoztam. Belekortyolok a meleg kávéba. Annyira már nincs hozzá kedvem, de most jól esik valamibe kapaszkodni. - Nem is kívánhatnék nálad jobb apát a gyerekemnek. Ez csak egy bökkenő amit meg kell oldanunk. ujjaimat végigjáratom az arcán. - Nem fogja megismételni magát a múlt, mert ezúttal ott leszek én is. Sajnálom, hogy eddig nem tettem. Sajnálom, hogy egy idióta önző picsa tudok lenni. Emlékszem a gimis évekre, a függőségre, arra, hogy milyen mélyre tud süllyedni. Ezt most nem hagyhatjuk. - Otthon vagy a legjobb helyen. Tudod, hogy egyedül nem fog sikerülni. Engedd, hogy segítsek kérlek. haragudhatnék amiért nem kért segítséget, de akkor szemen kellene köpnöm saját magam. - Megkönnyebülés, hogy így érzel. Szeretném rendbehozni a dolgot kettőnk között. Szeretném, ha működne. Tényleg, teljes szívemből. De ehhez az kell, hogy a gyógyulás és a változás útjára lépjünk. Mindketten. Tudom, hogy nem működhet így tovább, nem lehetek ennyire önző, de teljesen megváltozni sem akarok. Meg kell találnuk az arany középutat. - Vegyünk ki szabadságot. Mindketten. Annyit amennyit csak tudunk, hogy legyen időnk a regenerálódásra. Benjivel nem kell kettesben maradnod, nem kell félned attól, hogy valami elcsesződik. Ott leszek és segítek, ahogyan te is milliószor ott voltál nekem. Tudom, nehéz lesz, de őszintén bízom magunkban.
Én nem az az ember vagyok, aki készen megírt szövegekkel megy beszélgetni a feleségével, pedig most igazán megírhattam volna előre a mondókámat, sokkal könnyebb lenne csak elétolni a cetlit és megmondani, hogy ez van, aztán várni, hogy mondjon rá valamit. Jóformán minden amit mondom és teszek, az tudatos, de a gondolatok spontán jönnek belőlem, kezdve azzal, hogy mennyire nem akarom, hogyha ez a beszélgetés leragadna ott hogy én elmondom mi van, aztán Natalie pedig kostatálja, hogy mindent elrontott, mikor nem rontott el mindent és itt most talán nem is ez a lényeg. Sok haragos éjszaka után eljutottam odáig, hogy felfogom, itt marhára nem az történik, amit mi akarunk, hanem történnel dolgok velünk, mi pedig próbálunk túlélni. Túlélni mint család, mint egy pár és mint emberek külön-külön. Látom rajta, hogy mennyire fáradt. Miből? Csak hallgat és nem akarszt sem semmilyen cselekedettel. Efelől nincsenek is kétségeim, most zongorázott le egy elhúzódó tárgyalást, ha idegileg nem készült ki, a minimális ételbevitel, amit az elmúlt időszakban megevett az önmagában legyengítheti a szervezetét. Többek között ez is egy ellenérv volt nekem, hogy miért ne most akarjak vele leülni és mindent bevallani, de győzött a szükség, végtére is ha mindig csak "máskor", akkor sosem fogunk egyenesbe jönni. Daenysre adott reakciója sokat elárul. Valami történt velük, ami miatt ennyire erős érzelmeket vált ki benne már a neve is és titkon remélem, hogy hamarosan én is élesebb képet kapok erről, ha mást nem azért, mert testemen szenvedem el kettejük kapcsolatának negatívumait. Én legalábbis szeretném ezzel magyarázni a problémáimat, de minden út ide vezet. - Tudom - felelem, miközben tekintetem kezeinkre vetül, nem vagyok jó az ilyen sajnálkokzásokban és nem is szeretem, ha ilyen helyzetbe kerülök, mert akkor elég rossz a helyzet. Számomra a sajnálat majdnem egyenlő azzal, hogy valamit bánunk, de nem tudunk ellene mit tenni, ebben esetben viszonyt lépnünk kell, előre, vagy hátra, az mindegy, csak valamerre. Szavai inkább felzaklatlan, mintsem megnyugtatnának. Nem tudom, mi a helyzet és milyen eszközei vannak Natalienak - ismerem én egyáltalán még ezt a nőt? -, de tényleg nagyon jó lenne, ha Daenystől nem kellene tartanunk, se neki, sem pedig nekem. - És hogy tervezel gondoskodni róla? - Mert a "majd megoldjuk valahogy" általában nem hatékony megoldásokat szül. Körbe nézek kevésbé feltűnően, hogy ezúttal is követtek-e, vagy talán halótávolságban nincs senki kéretlen. Az a baj, hogy ezt én nem fogom tudni megmondani, szóval úgy döntök, hogy inkább megfogadom Ezra szavait és tényleg nem kérdezek tényeket. Csak hát basszus, nem házastársak vagyunk? Az újabb sajnálatra testem megakadályoz, hogy válaszoljak. Én is sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, mindketten sajnáljuk, de... de ez most ebben a helyzetben kicsit sem oszlatja szét a gyomromban lévő görcsöket. Vagy netán csak kikészültem már annyira, hogy egy sajnálatra immunissá váljak, nem tudom. Nem Natalie ellen vagyok, hanem csak menekülnék már ebből a kibaszott állapotból, amiben fekszek és kelek már egy ideje. - Bökkenő? - kicsit kiakadok, hogy ez neki csak egy bökkenő, de nem ellene irányul az ingerültségen, pusztán most adnom ki magamból mindazt, amit eddig magamban tartottam. Nyelek egyet, míg kipillantok az ablakon, majd visszanézek Nataliera. - Én már egyszer átéletem ezt, - utalok a függőségemre - nagyon leépültem tőle akkor. Nem úgy ismerem magam, aki könnyen le tudna szokni a káros dolgokról. - Ha nem is emlékszik a gimnáziumi éveimre, amikor szintúgy egy szarkupaccá váltam évekre, akkor elég csak a cigarettára gondolnia, amit sosem voltam képes nem szívni. - Bizonyára fogok járni orvoshoz, kezelni fogom, de ez sem annyira egyszerű. Ha beültetnek az elvonóra, akkor ti magatokra maradtok Benjivel. - Egyértelműen aggódom értük és per pillanat esélytelennek érzem, hogy magukra hagyjam őket, legfőképpen Benjit. Eluralkodik rajtam a pánik, de ez nem újdonság az elmúlt hónapokat nézve. De legalább ő is egyetért abban, hogy együtt kell maradunk és nem tett még ki a függőségemmel együtt. Ez nem csak egy olyan dolog, amire legyinteni lehet. - Minden segítséget elfogadok - tárom szét mindössze csak alkarjaimat az osztalon. Nem sűrűn kerülök ilyen helyzetre, de azt jól tudomm, hogy ebből egyedül sosem fogok tudni kikeveredni, úgyhogy nem fogok tiltakozni. Az a bizonyos "mindketten" a gyógyulás és a változás útja után belém kellő éllel belém hasít. Bólintok, mert kijelentésével teljesen egyetértek, ez tök jó. - Nat... bántottak? - Testileg láthatóan nem, de szerintem mindketten tudjuk, hogy lelki dolgokra gondolok. - Megzsaroltak akárcsak egyszer is? Vagy kényszerítettek olyanra, amit magadtól sosem tettél volna meg? - Ha a tényeket nem is tudhatom, a feleségem érzelmeiről még kérdezhetek. Kérdezek és fogok is, mert én sem vagyok olyan ember, aki ne az elvei szerint élne még akkor is ha kést tartanak a nyakához. A szabadság gondolatára elmosolyodom, ezúttal gúny, őrület, vagy zakkantságnél nélkül. - Ez jól hangzik. Valamennyi szabadságom még van, de nem olyan sok. - Ugyanis ráment az elmúlt hónapokra, de nem akarom részletezni, hogy miért. - Vagy megpróbálom elérni, hogy kiírjon az orvos. - Ismerek párat, szerintem rám néznek és megmondják, hogy menjek inkább haza. Már volt erre példa.
Nem szoktam a döntéseimen rágódni, nem töltöm azzal az időmet, hogy arra gondolok vajon jó vagy éppen rossz az amit csinálok. Viszont ebben a pillanatban, ahogyan itt ülök életem szerelmével szemben, tekintetében nem látom azt a csillogást amit szeretek, arca megviselt, mintha csak árnyéka lenne annak az erős férfinek, akit évek óta töretlenül szeretek, most megfordul a fejemben, hogy talán mindent másképp kellett volna csinálni. Ha tehetném, visszamennék az időben, egészen apám halálos ágyáig. Elmondanám neki, hogy nem kérek a titkos életéből, hogy nem akarok a bábja lenni. Elmesélném, hogy mit szeretnék az élettől, karriert, családot, szerelmet, az általam megálmodott életbe az ő kis törvényszegése nincs benne. Sem az eltitkolt testvérek, sem a bűbszervezet. Közel egy évtizede pontosan ezt kellett volna csinálnom. De akkor ki lennék most? Vajon tényleg jobb lenne az életem? Az életünk? Minden akkor csesződött el, amikor az apám nyomdokaiba léptem? Vagy csak szereték egy bűnbakot találni a hibáimnak? Ki lehet jobb egy férfinál aki már nem tud védekezni, nem tudja megcáfolni a gondolataimat. Apró sóhaj tör fel a mellkasomból, tudom, hogy teljesen fölösleges most ezen gondolkodni. A múltat megváltoztatni nem tudom, az eseményeket sem befolyásolhatom és tetszik vagy sem, ezek miatt lettem az a nő, aki most vagyok. Aki nem feltétlenül szerettem volna lenni, de lettem. Én tényleg minden igyekezetemmel azon leszek, hogy megmentsük ezt a házasségot, ezt a családot. Az életet amit kette építettünk fel. Mindenért megküzdöttünk amink van, nem csak a tárgyakra gondolok, a házra, hanem a szerelmünkre is. Mi megszoktuk, hogy nekünk semmi sem megy könnyen, de annál élvezetesebb a gyümölcs amit leszakítunk. Én pedig imádom ezt a lédús, édes-édes gyümölcsöt úgyhogy ápolnunk kell a kertet. Bármennyire is fájó beismerni, de ezt én romtottam el. Saját kezemmel hoztam a kártevőket a gyümölcsösünkbe és hagytam elszaporodni őket. Bárcsak ne kellene megint sajnálkoznom, az elmúlt hosszú hónapok során már azt sem tudom, hogy hányadszor. Ismét én, ismét megbánással a hangomban. Nem kellene meglepnie az, hogy ismét felbukkan kettőnk között Denys neve, valahol mélyen legbelül tudtam, hogy a megszerzett videóval nem lesz vége a kettőnk közötti harcnak. Tudtam, hogy ennyivel nem fogom tudni megállítani, mégis kinyílik a képzeletbeli bicska a zsebemben tudva, hogy mit tett Astonnal. Ha azt hiszi, hogy ezt annyiban hagyom hát nagyot téved. Nem ismer még engem. A bosszú ha elhatalmasodik bennem a józan ész sem tud megállítani. Visszahúzom a kezem kérdését hallva és rámarkolok a kávés csészére. Pont az a lényege ennek a talélkozásnak, hogy őszinték legyünk. Meg kell tanulnom jobban beengedni az életembe, különben nem működhet. - Van egy tervem. Illetve csak halványan rajzolódik ki a fejemben. Annyit tudok most elmondani, hogy használni fogom az ügyvédséggel szerzett tudásomat, tapasztalatomat és kapcsalataimat. teljesen tisztán még nekem sincs kiforrva a fejemben a terv, de az biztos, hogy muszáj lesz lépnem, már így is jobban elfajultak a dolgok, mint kellett volna. - Ne haragudj, nem akartam lekicsinyíteni a problémádat. nem megfelelően fogalmaztam. Tudom, hogy ez mekkora gond, hogy nem csak káros és egészségtelen de iszonyatosan veszélyes is. Emlékszem a gimire, láttam, hogy milyen élőhalott volt. Tudom, hogy min ment keresztül és szentül megfogadtam, hogy ezt nem hagyom megismétlődni. És mégis. Legszívesebben szemen köpném magam. - Most van amiért leszoknod. Itt van neked a családod, Benji, én. Nem kell végig csinálnod egyedül. jelenleg nincs semmi az optimizmuson kívül amit adhatok neki. A feltétlen támogatásom megkapja. Veszekedhetnék vele amiért hagyta magát ismét lesüllyedni a mélybe, kioktathatnám, de azzal egyáltalán nem segítenék rajta. Az a szőke cafka miattam van benne az életünkben, miattam bántotta Astont és bár tény, hogy kérhetett volna hamarabb is segítséget valakitől ezt most nem fogom szóba hozni. Bármennyire is nehéz helyzet és bármennyire félek pozitívnak kell maradnom, mert a következő időszak baromi nehéz lesz. - NEM fogok lemondani rólad. Emelkedem fel kicsit a székről, hogy előre hajolva gyors csókot lopjak tőle. Istenem...eszeveszetten hiányzott. Még annál is jobban. - Az lebegjen a szemed előtt, hogy hosszútávon mi a jó nekünk. Inkább maradjunk egyedül pár hónapot, ha utána életünk végéig velünk leszel. Egészségesen, függőség nélkül. nem akarom én elküldeni őt, vagy ehhez hasonlók, csak azt szeretném, hogy a lehető legjobban legyen. Lesütöm tekintetem kérdéseit hallva. Ez az amitől távol akartam tartani, ez az ami miatt eltaszítottam magamtól. Felsóhajtok és ismét tekintetét keresem az enyémmel. - Igen. válaszolok kissé hallkabban. - Emlékszel amikor meséltem a videóról ami Denys-nél van? Felbéreltem valakit, hogy szerezze meg. tartok egy kis szünetet. - Meg is tette. A videó és minden másolata megsemmisült. Cserébe viszont...el kellett vállalnom az ügyét. Bíroság elé kellett állnom vele és megtegyek mindent, hogy ne kerüljön börtönbe. Sikerült. belekortyolok az italba - Most viszont már nem tudok kiszállni. Túlságosan sok mindent tudok. Nem fognak elengedni. így hangosan kimondva még ijesztőbb a dolog, mint a fejemben. Nem mondtam neki, mert nem akartam, hogy aggódjon, de igaza van, ideje véget vetni a hazugságoknak. - Elmegyünk orvoshoz és minden szükséges papírt leadunk ahhoz, hogy otthon maradhass velünk. Szerinted elég lesz ez? Meg tudjuk oldani ketten? reggeltől estig ápolom ha kell, mindent meg fogok tenni azért , hogy jobban legyen, de vajon elég vagyok én neki? - Kezdetnek mit szólnál, ha hétvégén tartanánk egy családos napot? Hétfőn pedig elvisszük Benjamint a bölcsibe és elindulunk orvoshoz? próbálok öteltelni, de semmit nem akarok rá erőltetni. - Rajtad fogom taratni a szemem Aston Miles. mosolyodom el a végén. Komoly helyzetben vagyunk, mély a mocsár alattunk, de muszáj egy kis pozitív energia, hogy végig tudjuk csinálni. nekem kell valami kapaszkodó.
Nagyjából tizenöt éve ismerem Nataliet, ha ebből levesszük az első három évet, amikor inkább csak messziről figyeltük egymást, vagy csak akkor beszélgettünk, mikor nem voltak olyan sokan körülöttünk és szükségünk volt a másik támogatására a gimis évek során. De bárhogy nézem, abba senki sem köthet bele, hogy mennyire régre visszanyúlik az ismeretségünk, úgyhogy házasság ide vagy oda, azt kétségkívül bátran lehet állítani, hogy nagyon is ismerem őt, Nataliet, avagy most már a feleségemet és gyerekem anyját. Ennyi év után már sok nehéz helyzetet átéltünk, ismerem a reakcióit, a szavait, gyakran szeret vigasztalni olyan kifejezésekkel, amikben nem látok lehetőséget. Márpedig az üres szavakat nálam anyám már gyerekkoromban eljátszotta és egy olyan emberré tett, aki nagyon nehezen hisz csak a szavaknak, épp azért, hiszen ő is ígért mindent, de sosem történt semmi az évek során. Lehetséges, hogy most is valami hasonló oknál fogva kérdőjelezem meg Nataliet és világítok rá arra, hogy ugyan van tényleges terve is, vagy csak mondja, hogy megoldja a minket ért nem kis problémát. Három erős nyomom van arra, hogy ezekután se kerüljek bele az ügyvédi dolgaiba: egyrészt, az elmúlt háromnegyed évben elég ügyesen elsajátítottam ennek művészetét és gondolom, kamatoztathatnám ezen jó szokásomat a jövőben is. Kettő, van annyi bajom most itt egyhelyben ültömben is, hogy ne maradjon már energiám olyan tőlem egyébként egészen távol álló szakma huncutságaiba belemerülni, amihez én Nataliehoz képest baromira nem értek és túl sok energia lenne megtanulnom a fortélyokat. Márpedig jelenleg örülök, ha nem fordulok le a székről, vagy nem ölök meg valakit mentés közben. És három, Ezra egyértelműen tudtomra adta, hogy legyen a pofám lapos és ne akarjak olyanokba belekeveredni, ahol nincs keresnivalóm. Tehát mi mást tehetnék, mintsem, hogy feltartom két kezemet, mint aki tökéletesen megelégszik azzal a válasszal, amit az imént kapott. - Akkor én támogatlak benne mindaddig, amíg nem lesz túl veszélyes a családra. - Majdhogynem fogadalmat teszek ezzel neki, megerősítve azt, hogy én mellette állok, illetve ebben a játszmában mögötte, mivel elfogadtam már, hogy ebben nem tudok elől állni, még ha férfiként annyira szeretnék is. A család alatt pedig elsőként Benjire gondolok. Úgy igazán nem akadok fent a nyelvbotlásán, mert tudom jól, hogy csak rosszul jöttek ki a szavai és kicsit sem legyinteni akart a drogproblémámra, ami sajnos nem az első alkalom az életemben. Ez egyszer ad reményt, hiszen ha egyszer legyőztem már ezt a fenét, most is sikerülhet, de egyúttal pedig minden porcikám retteg, hogy újra át kell élnem és már most is átélem azt a rengeteg elsősorban szenvedést szenvedést, amit a leszokás jelent. Ennek ellenére sajnos vagy nem sajnos, belőlem egy olyan ember lett, aki egyből kimondja, amit gondol és nem hagyja elreppenni kimondatlanul, ami a szívébenegy pillanat erejéig is felvillant. Alapvetően igaza van, a rám telepedő némaság szintén azt sugallja belőlem, hogy nem tudok sem ellenkezni, sem kötözködni, pedig utóbbit nagyon tudok, még ha nem is elsősorban a feleségemmel szoktam. Egyáltalán nem voltam biztos ezúttal abban, hogy így, ilyen formában is akar velem egy házban lakni, hiába tartottam valószínűtlenebbnek azt, hogy el is válunk egymástól. Alsó ajkamat nyálazom, míg hallgatom őt, azt, hogy nem fog lemondani rólam, amire szemeim felpillanatak rá, s végig követve a mozgását ezúttal egy fáradt, szinte alkoholtól mentes részegen hajolok közelebb hozzá és kezemet hajába túrva füle mögött merülök bele érzelmesen csókjába. Meglehet, nem tűnök olyan férfinek, akinek az érzelmes pillanatok életszükségletet jelentenek, pedig nagyon is azok. Ezt pedig pont azok az időszakok bizonyítják be, amikor nemcsak a kommunikáció válik nehézzé, hanem az érzelmek kinyilvánítása is. Hiányzott, annyira kibaszottul hiányzott az, hogy ilyen őszintén tudjuk beszélni újra mi ketten és ez bizony érződik gyengéden lassú csókomban is, melynek végén egy rövid és majdnem néma sóhaj szökik ki belőlem, mintha a testem így hálálná meg ezt a törődést. - Köszönöm - suttogom még a távolodó Natalie után és már most érzem, hogy mennyire sóvárgok a folytatásért. De majd otthon. Kettőnk otthonában. Csak bólintok a válaszára, alapvetően örülök, hogy nem veti el zsigerből azt sem, hogy ha nagyon eldurvulna a helyzet, akkor más lakásban húzzam meg magam kis ideig. - Jelenleg nem tudom megítélni, hogy mi lenne a jobb döntés, de majd a következő napok, hetek eldöntik helyettünk. Figyelni fogok, hogy ne történjen baj. - Nem folytatom a mondatot, de magamban hozzáteszem, hogy ha minden igyekezetem ellenére minimális veszélyhelyzet is előállna, nem fogok kockáztatni, nem úgy, mint azt húgommal tettem. Akkor nem tehettem meg, hogy elköltözök minden ok nélkül, de most már teljesen más ember vagyok, más életkorban. Viszont nem tudok nem figyelmet szentelni arra, hogy vajon ő megsérült-e ezen időszakban. Nem mindegy és egyáltalán nem hunyhatunk szemet afelett, ha sérelem érte volna őt, vagy folyamatosan mentális teher alatt lenne. Egyszerre ér döfésként az egyértelmű válasza és ébreszt bennem mérhetetlen hálát, amiért meg sem próbálja ezúttal titkolni, vagy elrejteni. Némán bólintok kérdésére, ezek után pedig gondolom nagyon nem egy zsarut kért meg, hogy szerezze meg a felvételeket. Azóta is átkozom a sorsot, hogy Ezra olyanba keveredett és én voltam annyira bajtársias, hogy nem mondtam nemet a segítségre. Talán ha újra át kellene élnem azt a szituációt, akkor újra azt tenném, amit akkor, de a jelenleg helyzetet tekintve nagyon bántó, hogy az az egyszeri baleset máig ekkora port kavar egy vacak felvétel miatt. Nagy kő esik le szívemről, hogy már nem léteznek a felvételek, ez mindenképpen jó nekem is és a családunknak is, megértem miért akarta őket ennyire eltüntetni Natalie, csak... milyen áron? Ebben a kibaszott világban miért van mindennek súlyos ára? - Szóval egy alku miatt ügyvédkedtél azoknak? - költőin kérdezem, az utolsó szót enyhe megvetéssel mondom ki, már csak dacból is, hiszen ők tették pokollá az életünket, habár tudom, hogy részben a családjáról is van szó, amit nem akarok bírálni. Nagyon vegyes érzések kavarodnak bennem a történetet hallva. Hálás vagyok amiért ennyire szívén viselte a videókat, amik az én hibámból váltak annyira fontossá, ezért bűntudatot is érzek. Örülök, hogy összejött neki minden, az viszont félelmet kelt, hogy ezzel eladta magát nekik. Ettől rettegtem ennyire, ezért könyörögtem Ezrának, hogy ugyan bökje már ki, hogy mi van Natalieval, mivel szívem mélyén pontosan éreztem, hogy egy ilyen helyzet alakult ki. Most pedig Nat fekete-fehérek ki is mondta és ez felér egy hidegvizes zuhannyal. Gondterhelten előre dőlök és a homlokomat támasztom meg ujjaimmal. - Ez mit jelent? Veszélyben leszünk? Zaklatni fognak téged? Elvégezted a feladatot. Gondolod, hogy hamarosan kapsz másikat is? - Halvány fogalmam sincs, hogy kell ezt elképzelni. Én csak a vonal más végén voltam, mikor nem kellett már több cucc, kifizettem minden tartozásomat és többször nem vettem. De tudom, hogy ez egy teljesen más helyzet, mint amiben Natalie van. Nem csaj fejben félek, de szerintem ezúttal arcomra is kiül az aggodalom. Nincsenek jó kilátásaink, de felesleges lenne ezt most hangosan kimondanom, ő is tudja. - Fizikailag is bántottak? - Csak mert nem tudom, hogy az "igen", az mennyire meríti ki a bántalmazás egyes műfajait. Ha erre is ez lesz a válasz, szerintem most helyben bicskát ragadok és megindulok. Ami a szünetet illeti, nagyon szükségünk van rá. Nem lesz ez ennyire átlagos dolog, mint lenne más betegszabi esetén, de ismerek egy orvost, aki anélkül is kiirat, hogy megvizsgálna. Márpedig ha kiderülne, hogy drogos vagyok, azonnal páros lábbal rúgnának ki. - Nem tudom, hogy ketten elegek leszünk vagy sem, hogy megoldjuk, de remélem igen. Jó lenne... - Franc se akarna intézetbe kerülni, pláne a mi helyzetünkben ez nem szerencsés. - Egy csodálatos nap alatt azt érted, hogy alszunk végre egy jót? - Mert én most másra sem vágyom. Nem tudom, mikor aludtam utoljára pihentetően. Egy aprócska poén, amin én felhorkantok nevetve, pedig amúgy nagyon sok igazságalapja van. Nem akarom megmászni az Everestet, én csak otthon akarok lenni a feleségemmel végre úgy, hogy több kémia is van köztünk mint egy gimis tantervben. - Akkor illene kikupálnom magam, hogy ne fájjon nézned null-huszonnégyben, igaz? - Újabb szar poén, nem megy nekem ez ma. Bárhogy is, valószínűleg fogok panaszkodni majd, hogy túl rövid a póráz, de tény, hogy új vágyom a figyelmére, mint Britney Spears a szabadságra. Anyámnak is ezt kellett volna tennie akkoriban.
Házasságunk apró atomjaira hullott és nekünk most az a dolgunk, hogy óvatosan minden részecskét a helyére csúztatva ismét felépítsük és megszilárdítsuk a kapcsolatunkat. Nem lesz könnyű, de őszintén bízom abban, hogyha mindketten erre vágyunk, akkor megvalósíthatjuk. Ebbe a gondolatba szeretnék kapaszkodni az elkövetkezendő napokban, erőt merítve, hogy hű társként mellette állhassak. Fogadalmat tettem neki. Megígértem, hogy jóban rosszban, egészségben és betegségben mellette állok és én nem szeretem megszegni a szavam. Az elmúlt néhány évben igaz, hogy feje tetejére állt az életem és sokmindent csináltam, amire nem vagyok büszke, de egy valamiben sosem kételkedtem: hogy mellette akarok maradni. Még mindketten csak kerestük önmagunkat, amikor kamaszkorunk kellős közepén megismerkedtünk. Mint két, szárnyát bontogató madár repkedtünk egymás körül, ismerkedve, incselkedve, dalolászva. Mindketten sérülékenyek és iszonyatosan makacs fiatalok voltunk, de már akkor teljesen biztos volt, hogy minket egymás mellé rendelt a sors, hogy nekünk együtt kell lennünk. Ez az érzés bennem mit sem változott az elmúlt évtized alatt, és most, hogy itt ülünk egymással szemben, végre őszintén beszélve egymással újra és újra bevésődik szívembe és lelkembe az érzés, hogy mennyire szeretem és a félelem, hogy elveszíthetem. Egyértelműen nem vezetett célra az, hogy mindent megpróbáltam eltitkolni előle. A célom az volt, hogy a hallgatásom által érjem el nála, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a piszkos dolgaimtól, már amennyire ez lehetséges tekintve, hogy ő a férjem és nem utolsó sorban pedig cinkos egy gyilkosságban. Egy fontos személy eltüntetésében. Görcsbe rándul a gyomrom ahogyan a videófelvételen látottak eszembe jutnak. Próbálok nem grimaszolni, de szinte észrevétlenül húzódik arcomra a harag, gyűlölet és félelem triójának mimikája. Ezentúl meg kell próbálnom az őszinteséggel távol tartani őt a környezetemtől. Bíznom kell benne, abban, hogy jó döntéseket fog hozni, hogy nem akar majd belekeveredni abba amibe nagyon nem kellene. Egyelőre nem tudom, hogy hogyan leszek képes az igazság mezsgyéjén egyensúlyozni úgy, hogy mindenkinek megfeleljen, de mindenképp szeretném megpróbálni. Túl sokáig vártam így is és majdnem ráment a házasságom, a családom, Aston egészsége és minden ami mindkettőnknek fontos. Kijelentésére csak hálásan bólintok. Nem akarom megjegyezni, hogy már így is éppe elég veszélyes az egész dolog ránk nézve is, mert nem akarom, hogy fölöslegesen idegesítse magát. Most az a legfontosabb, hogy a lehető legnyugodtabb környezetet teremtsük meg számára, hogy minden külső akadály nélkül tudjon a leszokásra koncentrálni. Az én életembe is ez élvez most prioritást. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Szinte mindentől rettegek, de erősnek kell mutatkoznom, erősnek kell lennem, mert most mindenkinek az én lélekjelenlétemre van szüksége. Aston abból meríthet erőt leginkább, ha erős támasz van mellette, Benjinek szüksége van az anyukájára úgyhogy most nem engedhetem meg magamnak a félelem luxusát. Amennyire csak tőlem telik ki kell állnom a férjem és a családom mellett akkor is, ha belül iszonyatosan rettegek. Áltlában mindig igyekszem a dolgok pozitív dolát nézni, kell valami pozitív erő amibe kapaszkodhatom, amiből erőt meríthetek és ami kellő lendületet ad ahhoz, hogy képes legyek meglépni ami szükséges. Ebben az esetben is pontosan ez a helyzet. Iszonyatosan rettegek attól, hogy mi van ha nem sikerül? Mi van, ha Aston nem lesz képes elengedni a függőségét? Mi van akkor, ha kevés vagyok neki? Ha nem tudom úgy támogatni ahogyan kellene. Megannyi kérdés kavarog a fejemben, amikre majd csak az idő adhat választ, de nem mutathatom a kétségbeesés legkisebb jelét sem magamon, ez a kényelem most egyedül csak a férjem illeti meg. Én olyan leszek számára, mint egy kőszikla: megingathatatlan. - Olyan sokmindent túl éltünk már, együtt ez is sikerülni fog. érintem meg a kézfejét miután csókunkat követően visszaülök a helyemre. Mosolyommal próbálom bíztatni, azt szeretném, hogy érezze mostmár itt vagyok neki. Röstellem, hogy eddig nem ő és Benji voltak az elsők nekem, sajnálom, hogy a karrierem a családom elé helyeztem, bánom, hogy mindennek meg kellett történnie, hogy képesek legyünk ismét kommunikálni egymással. Kérdésére nem válaszolok azonnal, előszőr megvárom, hogy a pincér elhaladjon az asztalunk mellett, kezében egy tál sülttel. Nyelek egy nagyot amint megérzem a hús illatát, iszonyatosan éhes vagyok. Eddig észre sem vettem magamon. - Igen. még mindig halkan beszélek, mert sosem lehet tudni, hogy ki hallja a szavakat, hogy ki az aki éppen a másik asztalnál ül. Nem bízom senkiben. Az olyan bűnszervezetnek amibe belekeveredtem mindenhol vannak emberei. Jobb félni, mint utólag megijedni. Mint féltő édesanya, férjéért aggódó feleség gyengéden simítok végig a szőke fürtökön. Védeni akartam ettől a beszélgetéstől, de mostmár nem hátrálhatok meg. Joga van tudni, hogy mi történik vele, velünk, velem. - Nem vagyunk veszélyben. Igazából... veszek egy mély levegőt - Amíg az ő köreikben mozgok mindig biztonságban leszünk. Tudod...ők vigyáznak egymásra, vigyáznak az övéikre és ebbe már én is bele tartozom. Általam pedig ti is. ez így felvázolva mind szép és jó, de sajnos korántsem ennyire kerek ez a történet. - Mindig a rendelkezésükre kell állnom ügyvédként. Mostmár én képviselem őket, ismerem a titkaikat, ismerem őket. Nem mondhatok nemet ha hívnak. Az igazság az, hogyha nem kötök alkut Tigerrel de felkeres is elvállalom az ügyet. Egyrészt hiúságból másrészt pedig azért, mert vágyom a sikerre. Szinte szomjazom a hírnév után és egy ilyen ügyet képviselni és megnyerni bizony hatalmas győzelem és az ügyvédek körében örökre beírtam a nevem a könyvekbe. Innentől fogva lesznek akik nem akarnak majd szembekerülni velem a tárgyalásokon, lesznek, akik támogatni fognak és lesznek olyanok is bőven, akik szerint csak egy nő vagyok, akinek éppen szerencséje volt. Mások szerint pedig a könnyen jött siker ugyanolyan könnyen el is illan majd és aki korpa közé keveredik megeszik a disznók. Bárhogyan is, az biztos, hogy Diane Natalie Miles nevét mindenki ismerni fogja. - Ez azt jelenti Aston, hogy nekem már nincs visszaút. Azt jelenti, hogy bármikor előhúzhatnak a zsebükből, bármikor újabb és újabb ügyet bízhatnak rám én pedig nem mondhatok nemet. Azt jelenti, hogy egy darabig biztosan csapdában vagyok még... de mindent elkövetek majd, hogy kimásszak belőle. Az egyik oka annak, hogy nem akartam a dolgaimról beszélni az ez. Túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy külső szemlélő megértse, túlságosan félelmetesen hathatnak neki a szavaim. Nem akarom, hogy ennél jobban belekeveredjen a dolgokba, még mindig szeretném őket a lehető legtávolabb tartani az életem ezen részétől. - Fizikailag? Nem, soha. Tudod, hogy az férfi még nem született meg, aki csak úgy kezet emelhet rám. mosolygok rá bíztatóan, de az igazság az, hogy sem Tiger sem a fiúk vagy a főnökeik nem hezitálnának, ha golyót kellene röpíteni a fejembe. Tudom én ezt jól, de nem akarom, hogy Aston most ezen gondolkodjon. A lehető legfontosabb most számára a gyógyulása, és számomra is ez a prioritás. - Jót aludni? Benji mellett? Lehetetlen. kuncogok fel hangosan. Benjamin mindig tele van energiával. Folyton rohan, beszél, játszani akar. Kérdez, kíváncsiskodik, mindenben részt akar venni. Arról nem is beszélve, hogy imádja az apját. Minél idősebb lesz a fiúnk, annál több dolgot fedezek fel benne, amiben az édesapjára hasonlít. - Voltál már jobb formában ez igaz, de így is szívesen elnézegetlek egész nap. tudom, hogy borzalmas napoknak nézünk elébe, nem lesz kellemes sem neki, sem pedig nekem, de minden követ meg kell mozgatnunk az ügy érdekében. Benjamin-nak majd azt mondom, hogy apa beteg, így talán sikerül elérnem, hogy ne agarjon a nyakában ugrálni nulla huszonnégyben. - Szeretném ha most a gyógyulásod lenne a legfontosabb. Kérlek minden idegszálladdal arra koncentrálj. Ne törődj most semmi mással rendben? Sem velem, sem a bandával. Otthon leszek veled és mindent elmesélek amit tudni szeretnél miután meggyógyultál. Rendben? nem akarok már többé hazudni neki, de tényleg nem szeretném, hogy bármi is elvonja figeylmét a közös célunkról. - Mikor volt utoljára? zavaromban iszok a kávémból. - Szóval...mikor használtad utoljára az anyagot? ismételten lehalkítom a hangom. Nem tudom másképp hogyan kérdezhetnék rá erre
The fastest way to break the cycle of perfectionism & become fearless mother is to give up the idea of doing it perfectly - indeed to embrace uncertainty and imperfection.
Két dolgot nagyon megutáltam az elmúlt tíz-húsz évben: az ígéreteket, amikhez illene tartani magunkat, valamint az alkukat, amiből vagy mindenki jól jön ki, vagy az egyik biztosan veszít valamit. Próbálom összetenni a dolgokat, meg kell hagyni, eddig is ezt csináltam és mára eljutottam arra a pontra, hogy annyira sokat agyaltam, vajon mi miért történhet, hogy szinte elhomályosult a valóság és a fejemben megalkotott feltételes fikció. Mostmár nem tudom megkülönböztetni az eddigi találgatásaimat a valós információimtól. Olyan ez, mint amikor egy adott szerepet játszik valaki nagyon régóta és kezdi elfelejteni, hogy ahogy cselekszik, az valójában nem is önmaga. De legalább nem a semmiért dolgozott Natalie ennyire keményen az elmúlt igen hosszú időszakban, hanem ha mást nem is, az alku ráeső részét megkapja. Meg gondolom mellé még jó sok pénzt, ami fasza, csak ez most nem boldogít, mert mit ér a pénz, ha kábítószerre költjük el? - Ez... király - felelem bólogatások közepette, mialatt beszívom ajkaimat. Nem tudom, mit kellene gondolnom, örülhetnék, hogy nem vagyunk veszélyben, mert megvédenek azok, akik a veszélyt hozzák ránk. Ezrának kurvára igaza volt mindenben, legfőképpen abban, hogy már rég benne vagyok én is a szarban, hiába áltatom magam az ellenkezőjéről. Amit Natalie mond, ez maga az őskáosz. Az egyetlen dolog, amit még full föggőként is mindig el akartam kerülni és lám, megtörtént. Részesei vagyunk annak, amiből franc se tudja, mikor fogunk tudni kilábalni. - És te akarod ezt csinálni? - Elsőre őrült kérdésnek tűnik, de nem az. Előre dőlök, hogy komolyan a szemeibe nézhessek és elérjem nála, hogy ne egyből vágja rá, amit hallani akarok, hanem tegye szívére a kezét. - Nézd, tudok az apádról, tudok a testvéreidről, nem véletlenül kerültél bele ebbe. Most tekintsünk el Daenystől, ha őt kivennénk a játékból, te tudnád élni ezt az életet? Meg tudnál békélni vele? - Olyan szempontból irreleváns a kérdés, hogy nincs választása se neki ezáltal pedig se nekem, de leszarom a tényeket, engem a feleségem érzelmei és ragaszkodásai érdekelnek. Mert az nyilvánvaló, hogy én elítélem ezt az egészet, de neki mégiscsak ez a családja. És kétségtelen, hogy ha nincs választásunk és nem tudunk megszökni, akkor csak a megszokás marad. Megszokni a helyzetet pedig jobb, ha egyébként állatira élvezi. Én nem azt állítom, hogy a feleségem bűnöző lett! Hanem csak azt, hogy a családja élvezi, akkor meg talán félig a vérében van neki is. Csak hallgatom szavait és egyre több bukfencet vet a gyomrom. Nem tudom még megemészteni azt, hogy ami engem megöl, az Dianet életeti. Nem a drog, hanem az azt terjesztő közeg, aminek persze az eszköze az cucc és a fegyverek. Pár pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy ha ez sokáig így marad, akkor akaratunktól függetlenül nem fogunk tudni egymással élni. Sosem vennél el tőle a karrierjét, pláne ha élvezi, nem is léphet ki, nekem pedig ha sokáig súlyos tüneteim lesznek, akkor fizikailag fogok leépülni annyira, hogy muszáj legyen elköltöznöm nagyon messzire. És jah, igaza volt Ezrának - megint, baszdmeg, megint! -, hogy fognom kellene Benjit és húznom innen a picsába, de erre még mindig nem vagyok képes, holott ez lenne a helyes és ésszerű lépés. Talán Natalie is tudja, vagy csak sejti a szíve mélyén, de belegondolni sem akar. Megértem. Kurva nehéz ez az egész. - Jelenleg nem igazán látom, hogyan nyerhetnénk vissza a normális életünket. - Unalmas szavak, az előzőek után semmitmondóak, de csak így tudom megfogalmazni, hogy mennyire borús jövőt látok és hogy rohadtul félek. - Nagyon aggódom Benji miatt - sütöm le szemeimet, majd veszek egy mély levegőt, míg a pincér jön-megy. Szinte görcsbe állnak az izmaim, annyira közel állok újfent a pánikhoz, de úgy fészkelődök, hogy több oxigénhez jussak. Túlvagyok már pár rohamon, megtanultam a jó technikákat, hogy miként lehet csillapítani azokat. Legalább a mai nap első jóhíre is elhangzik: nem bántották Nataliet fizikailag és szavai ezúttal elég határozottak ahhoz, hogy némiképp elhiggyem, hogy ezután sem fogják, már amíg úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. - Akkor legalább ettől nem kell tartani... - igazából kérdezem, de nem akarom kérdezni, mert a végén még kevésbé tűnne határozottnak. Mondjuk úgy, megszültünk valami megoldás féleséget, vagy csak kijelöltünk egy iránt, amin haladni tudunk az elkövetkező napokban és ez már okot adhat arra, hogy megpróbáljak elvonatkoztatni mindattól, amit az imént hallottam tőle. Egyszerűen annyira félek, annyira nem bírom elhinni azt, hogy tényleg ilyen elethelyzetbe sodródtunk, hogy menekülök a gondolata elől. Zárójelesen megjegyezéném, pont ez késztet arra is, hogy kilőjjem az agyam bizonyos kémiai vegyületekkel, de azok helyett most inkább próbálok új témákra evezni. - Attól függ hány órát akarsz aludni - mosolyodom el fájdalmasan. Bárhogy nézzük, hiába nem alussza végig az éjszakát Benjamin és általa mi sem, azért az a néhány óra mélyalvás is sokat jelent amennyiben nem görcsrohamokban küszködünk. És ez a nem mindegy! Nem érti, mire gondolok, de nem is baj, jobb, ha bele sem gondol, hogy milyen az, amikor kiütöm magam. Akkor nem akar majd nézni, de én sem fogom hagyni neki, hogy ezt tegye. Úgyhogy csupán elmosolyodom és próbálok hálás arcot erőltetni magamra. Ez most tényleg az az eset, hogy minden szar, csak az a pozitív, hogy itt vagyunk egymásnak. Aztán persze lehet, hogy szíve mélyén nagyon is értette, hogy mire gondoltam és ez új gondolatokat formált meg. Mindent elmesél mikor meggyógyultam. Ez jól hangzik, mégha a jövő cselekedeteit mindig feltételesen is kell kezeni, végtére is, ez csak egy kósza ígéret, vagy mi a szösz. - Oké. Megpróbálok, de az biztos, hogy nem fog egyik napról a másikra menni. - Biztos lesz olyan is, amikor már heteken át tiszta leszek, már elhisszük, mint minden fasza, aztán újra kezdődik minden előről. - És mivel nem fogom magam és a családomat biztonságban érezni, ezért elég nehéz lesz elvonatkoztatnom a közegedtől, de... próbálkozni fogok. - Én sem akarok olyat ígérni, amit nem fogok tudni betartani, Ezra gyilkossága után ez hatványozottan fontos elvnek minősül nálam. Megjön a kaja. Azt sem tudom már, mit rendeltem, csak megtörtént míg beszélgettünk és én a gondolataimban valahol nagyon máshol jártam. Brutálisan éhes vagyok és eddig Nataliehoz hasonlóan rám sem az volt a jellemző, hogy sokat bírtam volna enni. Jóformán csak a sör tartott életben, meg Raelyn néha házzámvágott almái. Pár falat után megdermed kezem és ezzel együtt megáll a villám is levegőben. Olyan lassan kezdem rágni a számban lévő falatot, hogy az már feltünő, de húzni akarom az időt, amíg kitalálom, hogy mit akarok erre válaszolni. A valóság túl keserű egy ilyen ebédhez. - Négy napja. - Kozmetikázom kicsit az értéket, de nem annyit, hogy érdemlegesen számítson. A másfél nap nincs messze tőle. Minden porcikám sugározza, hogy mennyire kellemetlen erről beszélnem neki. - Miután volt egy kis malőr a munkahelyen már sokkal könnyebben meg tudom vonni magamtól. - Gyorsan be is kapom a villámon lévő falatot, hogy újabb időt nyerjek. - De nem rúgtak ki és nem haslt meg miattam senki, ez a lényeg. Vagyis nem miattam haltak meg... - helyesbítem, mert volt annyira súlyos a baleset, hogy páran életüket vesztették, de már akkor leállít a szívük, mikor még ki sem értünk. Az már más kérdés, hogy pár másodperc elveszett miattam, de van már akkora rutinom, hogy felismerjem, ki az akin amúgy sem lehetett volna segíteni. Egyébként volt időszak, amikor magamról is ezt gondoltam.
Próbálok elsősorban nem ügyvédként, hanem társként és feleségként válaszolni a jogosan feltett kérdéseire, de nagyon nehéz nem tárgyilagosnak maradni. Annyira megszoktam, hogy a munkám, a családom, apűm végakarata tabunak számít a kapcsolatunkban, hogy nagyon nehezemre esik beszélni ezekről a dolgokról. Az életemnek ezen ajtaját valamiért bezártam Aston előtt, talán őt sem érdekelte igazán, talán mindketten éreztük, hogy ez veszélyes terep és inkább kizártuk az életünkből. Egy pillanatra tekintetemmel kibámulok az ablakon. Féltem, hogy egyszer fel fogja tenni ezt a kérdést, rettegtem, mert talán a válaszom megbotránkoztatja. Néha még én magam is rettegek mondattól amit érzek. Hosszú csend ölel minket körbe amíg véggigondolom a válaszom. Ameddig csak tudom a tekintetét is kerülöm. - Ez bonyolult pillantok rá ismét - Akarom-e ezt csinálni? Mire gondolsz pontosan? ujjaimat összefonom egymással, hüvelyk ujjammal idegesen körözök a kézfejemen. Miért ennyire nehéz erről beszélnem a férjemnek? - Imádok ügyvéd lenni, de ezt tudod. Imádom a kihívást, imádom, hogy folyton fejlődnöm kell. Szeretem, hogy hírnevet szereztem a szakmában. Bele ásni magam az ügyekbe, kiskapukat keresni, újra értelmezni a törvényeket. Én ezt imádom. Ez ad erőt, magabiztosságot, ettől vagyok az, aki. veszek egy mály levegőt, miközben a fejemben igyekszem megfogalmazni a mondandóm folytatását. - Akaroke egy halom rosszfiúnak dolgozni? Nem. Akarok-e folyton félelemben élni? Rettegni attól, hogy mi fog történni ha hibázok? Nem. Utálok hazudni neked, gyűlölöm, hogy nem beszélhetek semmiről, nem azért mert nem szabad, hanem azért, mert félek meggyűlölnél. Ki akarok szállni, de rettegek, hogy az énem egy részre örökre eltűnik majd. Nem akarom elveszíteni önmagam, de ti sokkal fontosabbak vagytok nekem. Karrierista vagyok, igen. Imádom a munkám, ez a szenvedélyem, lényem egy darabja, de a családom nélkül sem tudnék létezni. Bármennyire is nehéz, be kell látnom, hogy a kettő együtt nem fog működni. - Nem állítom, hogy könnyű lesz, de hé... simítok végig alkarján - Ketten együtt, megoldjuk. apaként természetes, hogy aggódik a gyereke épségéért, jelen helyzetünkben bármenyire is fáj ezt beismerni de nem vagyunk megfelelő szülei Benjinek, nem tudunk olyan környezetet teremteni neki amire szüksége van. Ezen változtatnunk kell. Szavai hallatán csak bólintok. Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy könnyed séta lesz a tengerparton az előttünk álló időszak, de hinnünk kell abban, hogy sikerülni fog. Ha a hitünk is elhagy hát mi marad nekünk? Gondolataimat és ajkaimat is lefoglalja a felszolgált étel. Nagyon éhes voltam, de mégsem tudok teljes étvággyal falatozni és élvezni az ízeket. Látom ahogyan testbeszéde megváltozik, hogy kényelmetlenül érinti a téma, látom, de úgy érzem, hogy fontos beszélnünk erről is. Ha változást szeretnénk – tényleg, igazi változást – akkor nem szabad többé kizárnunk egymást semmiből. Arcvonásaim megkeményednek. Pontosan tudom, hogy számára is ugyanannyira fontos a munkája, mint nekem, és velem ellentétben az ő minden nap életekért küzd és lássuk be, hogy azt a jelenlegi állapotában nem lehet. - Akkor vedd úgy, hogy az volt az utolsó adag. Van még nálad? remélem nem érzi azt, hogy rámenős vagy erőszakos vagyok, de valakinek a kezébe kell venni az irányítást, különben nem fog menni. Önkényesen magamra ruházom ezt a szerepet. A következő napokban kettőnk közül én leszek az, aki tisztán gondolkodik úgyhogy nekem kell meghoznom a döntéseket is. - Van nálad anyag? Vagy otthon? hirtelen beleborzongok annak a gondolatába, hogy a családi házunkban lőtte be magát Benji mellett, vagy ott tartja a cuccot és a gyerekünk bármikor megtalálhatta volna. - Mindent ide kell adnod nekem. én majd gondoskodom arról, hogy még véletlenül se kerüljön a közelébe. - Hinnünk kell abban, hogy együtt sikerülni fog... egyenlőre ennél többet amúgy sem tehetünk. - Egyetlen percre se felejtsd el, hogy nagyon szeretlek. És sajnálom, hogy nem vettem észre mekkora bajban vagy. őszintén bánom, hogy önző módon viselkdetem, hogy inkább dugtam homokba a fejem, minthogy szóba álljak vele.
The fastest way to break the cycle of perfectionism & become fearless mother is to give up the idea of doing it perfectly - indeed to embrace uncertainty and imperfection.
Nem túl szép a kérdésem, amivel ennyire szemtől-szemben bombázom őt, mivel tudom rá a választ. Hány éve ismerem már őt? Hány éve vagyok mellette, mint barátja, párja, férje? Dolgok történtek velük, jók és rosszak és én akkor is őt néztem, mikor nem tudott róla. Mikor azt hitte, hogy épp alszok, éppen mással vagyok elfoglalva és hónapokon, éveken, évtizeden át csendben maradtam, szemeimet becsuktam és csak akkor nyitottam ki, amikor már muszáj volt. Vannak döntései, amivel egyet értek, vannak, amikkel nem és ez ugyanígy megvan irányomba a részéről is. Van, hogy meglepődünk egymáson még mindig, de azt semennyire sem lehet kijelenteni, hogy ne ismernénk egymás lelkét, szívét és személyiségét. Néha jobban is, mint saját magunkat. Szóval az, hogy Diane ennyi hónapon keresztül csak a munkára tudott összpontosítani az nem áldozat, hanem neki ajándék. És én kezdetekben hagytam is neki, mert szüksége volt rá. Kellett neki, hogy a munkájában megmérettesse magát a terhességét követően és bármi is legyen a válasza, tudom, hogy ő ezt imádja. Szívem mélyén azt is tudom, hogy maradna benne, mint ahogy azt is érzem, hogy küzdelmet folytat önmagával az én vágyaim és akaratom által. Értékelem minden törekvését, amit értem tesz és bár tényleg gyűlölném az életemet, ha folyton veszélyben lennénk és Benji ilyen környezetben nőne fel, de ezen a ponton már nem csak magamra és a fiamra gondolok. Ez Natalienak sem jó hosszútávon. Nem az, hogy ügyvéd, hanem az, hogy kinek az ügyvéde. Az ördögé jelen pillanatban. Ez az ördög pedig tönkretesz engem, tönkreteszi a nehézsorsú embereket és még nem látja, de idővel tönkre fogja tenni őt is. - Natalie… - hajolok közelebb hozzá, miután kitér a valódi válasz alól. - Gimi második felében és egész egyetem alatt ott voltam veled és bátorítottalak, támogattalak abban, hogy sikeres ügyvéd tudj lenni és máig ezt teszem, még ha ez most nem érződik is annyira. - Így volt. Ha bármi nem tetszene azzal, hogy ügyvédként dolgozik, már réges-régen kiütközött volna a kapcsolatunkban. A közöttünk lévő szakítás-közeli konfliktusokat nem ez, hanem a személyiségünk és elveink adta különbség okozta. Ezt szerettem volna mindenképpen tisztázni a félreértések elkerülése végett. Ezt követően pedig megtudom a valódi válasz. Vagy valami ahhoz közelit. Nem meri kimondani az igent, én pedig nem erőltetem, az esküvőnkön sem tettem. Elgondolkoztat ez és alapvetően arra jutok, hogy van itt egy jó karrierlehetőség számára, ami viszont áldozatot követel tőle. És érthető, ha van egy jó lehetőség, azt vétek lenne eldobni, ha a karrieréről van szó. - Egy dolgot nagyon megtanított nekem a nagyapám. Nem mindig az első lúd a legkövérebb. Attól még, hogy valahogy elszakadnánk tőlük, a mostani munkáltatódtól, nem azt jelenti, hogy nem lesz más, legalább ilyen jó, ha nem még jobb lehetőség, amiben ugyanígy kiteljesedhetsz. Amiben nem kell kockázatot vállalnod és a teljes éned megmarad. - Én nem tudom, miért gondolja azt, hogy ha most felmond, sosem lesz jobb. Lehet, hogy így van, de én ezt nagyon szélsőséget esetnek gondolnám. Szerintem meg lehet találni az aranyközéputat, amiben a karrierje is virágzik és a családja is jó környezetben él. És ezt nem csak a férjeként mondom, ha az elmúlt percekben eldöntöttük volna, hogy válunk, mivel van egy közös gyerekünk és Benji az én fiam is, így jó okom van aggódni akkor is, ha Diane már nem lenne tovább része az életemnek. Az világos, hogy most mindkettőnknek megvan a magunk harca és csúnya lenne ezért a másikat hibáztatni, még ha én azért lettem bedrogoztatva, hogy Dianet ezzel befolyásolják és neki is azért érdemes otthagynia a jelenlegi munkahelyét, mert ránk nézve is veszélyes. Most azonban úgy néz ki, hogy ketten együtt megpróbáljuk mindkettőnk nehézségét valahogy orvosolni, én annyira nem vagyok optimista, tapasztalatok miatt, de attól még megpróbálhatok az lenni. Leginkább azért, mert nincs vesztenivalóm. Nagyon nehéz az a téma, amire ilyen erősen rákérdez. Evés közben érzem, hogy a gyomrom szorul és egyre kevésbé kívánja az ételt, így viszont nem tudom mire fogni a némaságom. Nem kell gondolkodnom a válaszon, csak ki kellene nyögnöm. Gyorsan és megkérdőjelezhetetlenül. - Van. - Van még nálam, ez egy sima igen-nem kérdés, szóval nincs mit szépíteni. Hazudni meg nem fogok, mert akkor miért várhatnám el tőle, hogy ő is őszintén beszéljem velem. Megpróbálok bekapni egy újabb falatot, de a villa megáll a szám előtt és némi habozást követően visszakerül a tányérra. Érzem, ahogy megy fel a pulzusom. - Nálam van, de nem itt és most. Otthon nincs és nem is lesz. – Érezhetően megváltozik a beszédstílusom, szűkszavúbb leszek, de muszáj kivonnom az érzéseket ahhoz, hogy ebben az étteremben beszélni tudja ezekről. Így is elég kínos, hogy ilyen helyen beszéljük meg ezt, noha a hallótávolságban nem tartózkodik senki, elvileg. Ami pedig az otthoni tárolást illeti, tudja jól, hogy ez a rémálmom. Még egyszer otthon senki sem fog véletlenül rábukkanni és ezzel elrontani az életét az én hibámból. - Ne utasíts! - teszem le végül az evőeszközöket kezemből kissé indulatosan, olyannyira, hogy amint az asztalt érik, koppanásuk elég hangos ahhoz, hogy az étteremben visszhangozzon. Egyszerre kínos pár tekintet és egyszerre örülök ennek, mert legalább érzékelem a testember érlődő agressziót. Nyelek egyet és miután mindenki visszafordult az ételéhez, sóhajt követően tisztázom magam. - Ne szoríts sarokba miközben segíteni akarsz. Ne felejtsd el, hogy te a feleségem vagy és nem a börtönőröm. - A ház pedig még mindig az otthonunk és nem a börtönöm, én pedig még mindig a férfi szeretnék lenni benne és nem a rövidpórázon tartott, állandóan fenyegetett és felügyelt kiskutya. - Én hiszek benne, de akkor csináljuk is együtt és ne te akard egyedül. - Mert az, hogy most tudomást szerzett a bajról, egy csettintésre nem fogja megsemmisíteni. Ez nem egy munka, itt a sikert nem azzal fogja elérni, hogy ha minden úgy lesz, ahogy ő előre eltervezi. Újra nyelek egyet, ezúttal már hátra dőlve, evőeszközeimet párhuzamosan elfektetve a tányéron. Az evés ma nekem nem fog menni, de nem baj, azért jöttem ide, mert tudtam, hogy Natalie mennyire éhes, szóval egyen ő, ez a lényeg. - Esélyed sem volt észrevenni, hogy őszinte legyek – fonom össze karjaimat mellkasomon. – Nem akartam, hogy tudd, mindent elkövettem azellen, hogy ne látsd rajtam míg vége nincs ennek a káosznak. - Káosz. Így is nevezhetnénk az elmúlt hosszú hónapokat, amik alatt kis túlzással alig találkoztunk.
Most öröm mámorban kellene úsznom, ünnepelnem, pezsgőt innom, vállon veregetni saját magam amiért ilyen gyönyörűen megnyertük ezt a nem mindannapi és iszonyatosan nehéz ügyet. Ehelyett itt ülök a férjemmel és pofonvág a valóság. Az, hogy mennyire vak voltam és önző. Éppen próbálom rendbetenni az életünket, olyan feleségnek lenni, akit Aston megérdemel. Nagyon úgy tűnik, hogy eddig egész egyszerűen csődöt mondtam. Nem foglalkoztam a jelekkel, egyszerűen csak homokba dugtam a fejem. Talán ha előbb kinyitom a szemem és szembenézek a dolgokkal másképp alakul minden. Tekintetem egybeforr az övével. Felsóhatok. Tudom, hogy mindig számíthattam rá, ennek az ellenkezője sosem fordult meg a fejemben. Most viszont úgy érzem, hogy eljött annak az ideje, hogy én álljak mellette teljes vállszélességgel. Akkor is, hogyha ez áldozatokkal jár. Most rajtam a sor. - Egész életemben ott voltál mellettem, most rajtam a sor. Az igazság az, hogy ez a férfi, itt szemeben velem, milliószor jobb ember nálam. Figyelmesebb, törődőbb, kedvesebb, nagyobb benne a szeretet, támogató. Olyan, akire minden nő vágyik. Megérdemelné, hogy teljes énemben ott legyek mellette, nem számít, hogy mit kell megtennem ezért. Tudom, hogy ezt kellene tennem, de mégis van bennem egy bizonyos mértékű szorongás. Nehéz elengednem azt amit annyira szeretek, nem szeretem, ha beskatulyáznak. - Ha nagyapád befogta volna az első ludat amivel megalapozza az életét, akkor a többi lúd között válogathatott volna. mert én azt gondolom, hogy minden lehetőséget ki kell használni, amit az élet elénk gurít. Mondhattam volna nemet az apámnak amikor ügyvédnek szánt, modhattam volna nemet Tigernek amikor felkért, de megragadtam a lehetőséget és egyáltalán nem bánom, hogy így tettem. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy mindezek mellett mást elhanyagoltam. Abban teljes mértékben egyértek, hogy most az elsődleges célunk az Aston gyógyulása. Erre az időszakra én magam is, mindent a háttérbe szorítok, mert most nagyobb szükségünk van egymásra mint valaha. Nem lesz egy romantikus séta az ami ránk vár, de mindeképp végig fogjuk csinálni, tudom. Benjiért, értünk, a családunkért. Nem tudom, hogy mikor fog alább hagyni a belülről marcangoló bűntudat, talán majd ha Aston végre újra a régi, de az sem garantált, hogy valaha elmúlik ez a gyötrelmes érzés. Nem tudom. Hogy leplezzem azt a rengeteg érzést és érzelmet ami most bennem kavarog belekortyolok a vizembe. Érzékelem ahogy megváltozik a hangneme, megfeszülnek az arcizmai. Kellemetlen neki ez a téma és nagyon úgy tűnik, hogy fel is dühítem. Elszégyellem magam. Megszoktam, hogy mindig én irányítok, szeretem a kezemben tartani a gyeplőt. De Aston nem egy munka, egy megoldandó feladat. - Sajnálom... motyogom orrom alatt a bocsánatlérést. Villámmal zavartan tologatom ide-oda az ételt a tányárban. Már nem is vagyok éhes. - Ez a káosz az életünk Aston. ez az igazság. Mindketten eléggé elcseszettek vagyunk a magunk módján. Éppen ezért passzolunk ennyire egymáshoz. Ha nem lenne Aston mellettem, hosszútávon szerintem senkit nem bírnék elviselni magam körül. - A te tempódban csináljuk, a te szabályaid szerint rendben. De ez nem azt jelenti, hogy én a háttérből csak nézem ami történik és aggódik. Visszafogom magam ígérem, de te vagy a tanúm arra, hogyha a módszereid szerint nem lesz javulás akkor bele fogok pofázni. Minden lehetséges módszert bevetni a sikerért. Ismersz. Tudod, hogyha kell bezárlak a fürdőszobába és csak enni adok. nyilván, ez drasztikus lépés lenne, de azt hiszem a lényeget érti. Nem szólok bele, csak támogatom, de ne higgye azt, hogy örökké árnyék leszek, ha nem látom a javulás jeleit.
The fastest way to break the cycle of perfectionism & become fearless mother is to give up the idea of doing it perfectly - indeed to embrace uncertainty and imperfection.
Gondolkoztam azon, hogy mikor teszek jót, ha előbb elmegyünk megünnepelni a sikerét, miközben eltitkolom a problémáimat és majd leközelebb előveszem és megbeszélem vele, de bárhogy osztottam-szoroztam, ez nem jött volna össze. Azért nem, mert túlságosan ismerjük egymást, ő tudja, mit gondolok erről az egész ügyről és ez nem változott azóta sem, hiába tényleg őszintén örülök a szakmai sikerének. Igen, egy pokolfajzat vagyok, amiért elviszem ebédelni és egyből kimutatom, hogy mennyire nincs minden rendben, de nem akarok már többet hazudni. Lepleztem a fájdalmaimat, a szenvedéseimet már azt sem tudom hány hónapon át, kimerültem és elfáradtam a hazugságokban. Nem tudom folyton csak az ő érdekeit nézni, vagy lehet pont úgy tudok neki jót tenni, ha őszintén elé állok és szembesítem a valósággal, azzal a valósággal, amit feltehetőleg ő is sejt, vagy tán tud is, csak egészen eddig nem volt ideje és lelki ereje foglalkozni vele. Mióta megszületett Benji, sokkal jobban aggódom magunk miatt, a családunk miatt. - Nem, mert az első lövéssel elzavarta volna a többi ludat. - Életszerű példa, de ez a karrierjére is tök jól passzol, igaz, részben kisarkítva és túlmagyarázva. - Lehet ezután olyan megítélésed lesz, amit sosem fogsz már tudni lemosni magadról. - Én is láttam a híreket, láttam a TV-ben Nataliet is, hírnevet szerzett magának a sikerrel, de ezzel együtt minden józaneszű ember sejti, hogy ez az ügyvéd most nem az igazságot védte meg. Ezért is ennyire hihetetlenül tehetséges, elvégre hazugságot védeni nehezebb, mint bebizonyítani valaki ártatlanságát, aki amúgy is ártatlan. Az most nem számít, hogy ez mennyire szembe megy az én nézeteimmel, nem fogok elválni csak azért, mert a feleségem nem a jognak megfelelően cselekedett (azt is tudom, hogy az ügyvédek nagy része nem aszerint cselekszik), de felmerül bennem a kérdés, hogy ezután vajon tiszta munkákat is el fog tudni vállalni? Valószínűleg igen, mert a tehetsége kell az embereknek, de mégis aggasztó számomra, hogy talán már sosem fogunk tudni bűnözéstől teljesen mentes életet élni. De mindegy, mert most tényleg nem ez a legnagyobb gond. Valamilyen szinten groteszk lehet az, hogy ennyire elitélem a bandát, akik beszippantották Dianet, miközben én magam is talán pont tőlük szerzem a testemet és lelkemet egyszerre cafatokra tépő anyagot, viszont egyúttal értelmet is ad mindennek. Saját testemen érzem a fájdalmat és a kínt, amit önszántamon kívül műveltek velem, és bár tény, hogy azért lettem ennyire szarul egy adag kábítószertől is, mert régen függő voltam és ha Diane esett volna ilyen csapdába, akkor neki valószínűleg csak egy boldog éjszakája lett volna, semmi több, de ez nekem így is ösztönző arra, hogy még inkább elszigeteljem magam tőlük. Egyetértek azzal, hogy most nem a köztük és ideológiánk közti különbségeket kell feleleveníteni, hanem a közös célokat kell hangoztatni, ami jelen esetben Benji biztonsága és a gyógyulásom. Tudom, hogy nehéz eset vagyok, ha egykönnyen ki tudnék belőle keveredni, már lehet sikerült volna, annyira igyekeztem, pláne miután Raelyn is mellettem állt, támogatott. Ő még nem tudhatja, de én már párszor tapasztaltam magamon, hogy gyorsabb hangulat ingadozásra vagyok képes, mint eddig. Ezelőtt szinte sosem tudtam magam igazán felhúzni semmin, pont azért voltunk jó páros, mert Diane volt a lobbanékony, én pedig a higgadt személy. Ez most teljesen megváltozik és noha nem akartam ilyen hamar tudatni vele ezt, a megfogalmazása csettintésre robbantja bennem a bombát. Azért, mert úgy érzem, sarokba vagyok szorítva, hogy csak egy mentálisan beteg ember vagyok, aki azt teheti, amit megengednek neki. Ezt nem szeretném felfogni senkitől, pláne nem a feleségemtől. Szíven döf a szavaival, a fájdalomtól pedig a tányéromra pillantok. Én még mindig nem tudom elhinni, felfogni, hogy újra káosz lett az életünk. Vagyis az életem. Úgy tűnik Dianet ez ennyire nem zavarja, vagy csak elfogadta már, amit én még nem tudok, pedig valószínűleg nekem is bele kell törődnöm. Nyelek egyet, ennék is egy falatot, de nem kívánom. - Nem akarom, hogy káosz legyen az életünk, Nat - nézek rá, szinte már vöröslő szemekkel, de nem fogok összetörni egy ennyire nyilvános helyen. - Az egész gyerekkorom egy nagy káosz volt, a családom káosz volt, ami elől hozzád menekültem és melletted megtaláltam azt amire egészen eddig vágytam: nyugalomra. Egy egyszerű, boldog családra, amiben nincs naponta ordibálás, nem kell az aluljáróból összeszednem a családtagjaimat és nem kell óvatosan ajtót nyitnom, ha csengetnek. Nem akarok újra ilyen életet, pláne azt nem, hogy Benji úgy nőjön fel, mint én. - Ez a legnagyobb félelemem az életben. Félre ne értse, nem Diane tette káosszá az életünket, hanem ezt ketten hoztuk össze, viszont... - Ebbe nem szabad beletörődnünk. - Nekem is ki kell gyógyulnom a függőségből és neki is valamilyen mértékben távolodnia kellene abból a közegből. - Nem úgy értettem, hogy nem pofázhatsz bele. - Tényleg rosszul fogalmazhattam meg az előbb, amit most, még egy fokkal összetörtebben, immáron fejben nem agresszívan megpróbálok pontosítani. - Csak azt kérem, hogy ne kezelj úgy, mint egy elmebajost, aki nem tud magáról gondoskodni. Vagy nincs öntudata… - Én magamat is megvetem amiért drogos lettem újra, ha pedig ezt Natalien érzékelem, valószínűleg nem kezelném túl jól a jövőben sem. - És be tudnál zárni a fürdőbe napokra? - pillantok fel ismét rá, elkeseredetten. Bezárna, hogy csak kaját hajítson be nekem, mint valami veszett kutyának? - Natalie… - hajolok közelebb hozzá az asztalon keresztül és megfogom kézfejeit. - Szerinted ki vigyázott eddig Benjire, míg te olyan sokat voltál távol az utóbbi hónapokban? Nem kérhettem mindig anyádat, hogy foglalkozzon a fiúnkkal. Eddig sem kellett elbújnom Benji elől, sőt, látod, hogy él és virul, semmi baja csak mert a bajos apja fürdette, altatta, vagy játszott vele néha. - Hangom szinte suttogó, nem támadok, nem bántom Natot, nem vagyok sértődött sem, egyszerűen csak fel akarom világosítani, hogy ha eddig majdnem tökéletesen el tudtam látni az apai feladatokat, akkor ezek után sem gondolnám, hogy fürdőbe kellene engem zárni. Ki elől akar rejtegetni, Benji elől, vagy önmaga elől? Oké, értettem, hogy nem feltétlenül gondolta át a példát, amit felvetett és erre nem kellene ennyire ráfeszülnöm, de azért a „minden lehetséges módszernek” is legyen egy határa, mert ha olyan módszereket választ, akkor azzal én sem leszek újra az az ember, akibe beleszeretett, hiába leszek már teljesen egészséges.
Bár a munkám során mindig kézben kell tartanom a dolgokat, enyém kell legyen az irányítás, különben az egészet megette a fene, a magánéletemben ez sajnos egyáltalán nem így van. Jellememből adódóan természetesen szeretném, ha képes lennék mindig én irányítani, de az élet nem így működik. Astonnal azért működik már több, mint egy évtizede jól a kapcsolatunk, mert alkalmazkodunk egymáshoz. Megtanultam mellette, hogy nem ellenőrizhetem folyton, nem hajlonghat az akaratom előtt, egyenrangú társak vagyunk a kapcsolatunkban és bár néha elszalad velem a ló, Aston tökéletesen tudja kezelni a makrancos időszakaimat is. Most, ahogyan itt ülünk egymással szemben, ééetünk egyik legkínosabb pillanatán osztozva mégis azt kívánom, hogy bárcsak ne dugtam volna a fejem homokba, bárcsak akkor a sarkamra álltam volna, amikor először láttam, hogy valami baj van. Jó lett volna, de egyszerűbb volt elfordítani a fejem és úgy tenni, mintha minden rendben volna. Egyszerűbb volt, mert a gondolat, hogy esetleg én okoztam neki ezeket a kegyetlen perceket éles fájdalommal hasított belém. - Mindenkit megillett a védelem, legyen az bűnös vagy ártatlan. Én csak a munkámat végeztem. húzom fel a vállam. Egy kicsit azért több annál, mert a háttérben nagy pénzekkel lett fizetve az, aki másképp hajthatatlan, de ezt csak tényleg az tudja, aki benne volt a sűrűjében. A rendszer korrupt. Mindig is így volt és valószínűleg már így is marad. Mi csak bábok vagyunk, akik vagy jól játszák a szerepöket vagy nem. - A te megítélésed változott rólam? pillantok rá. Ha valaki véleménye érdekel az a férjem és senki más. Bevallom, rosszul érintene, ha elítélne vagy másképp tekinte rám ezután. De megérteném. Minden egyes szava éles késként szúródik szívem mélyére és még kehyetlenül meg is forgatja benne. Nem hibáztatom semmiért, ő csak ennek a kegyetlen világnak az áldozata, ő csak próbált kitartani mellettem, támogatni, miközben én ennek teljesen az ellenkezőjét csináltam. Szégyenemben lehunyom a szemem. - Én sem szeretném, hogy káosz legyen az életünk. Azt a legkevésbé, hogy Benji legyen az áldozata ingerülten mutogatok magam előtt - ennek az egész káosznak. bármennyire is fontos nekem a munkám, soha nem engedném, hogy Benjamin az áldozatává váljon az anyja önzőségének. Ahogy Aston sem. - Sosem kezelnélek úgy, mint egy elmebajost. a puszta gondolatra is összeszorul a szívem. - Eszköztelennek érzem magam, mintha mindkét kezem gúzsba lenne kötve. Segíteni akarok, de nem tudom hogyan természetesen nem akarok agresszív lenni, nem fogok olyan döntéseket hozni amivel csak rontok a helyzeten. - Aston felsóhajtok - soha nem kételkedtem abban, hogy Benji jó kezekben van veled. Mindennél fontosabb neki a fia, tudom, ezt nem is kérdőjelezném meg soha az életben. - Menjünk haza, hogy nyugodt körümények között tudjuk beszélni rendben? Mindkettőnknek szükségünk van arra, hogy nyugodt környezetben képesek legyünk kieszelni egy tervet. nekem személy szerint már nincs étvágyam. - Nem foglak magadra hagyni. szorítom meg a kézfejét. Nem tudom, hogy mit fogunk csinálni vagy hogyan, de az biztos, hogy mellette leszek. - Addig nem, amíg azt nem kéred te magad. most rajtam a sor, hogy támogassam őt, hogy érezze van kire támaszkodnia. Eddig ő volt az én kősziklám, most eljött az ideje egy cserének. - Úgy lesz minden, ahogy akarod. nem lesz könnyű megerőszakolnom saját magam, hogy ne akarjak mindent irányítani, de meg kell próbálnom, érte. Értünk.
The fastest way to break the cycle of perfectionism & become fearless mother is to give up the idea of doing it perfectly - indeed to embrace uncertainty and imperfection.
Sok mindenben máshogy gondolkodunk, de azt is mondhatnám, hogy van egy-két dolog, amiben egy kicsit együtt tudunk érteni. Ez például a család. De a családi közeg már aligha. Anyám egy dologra nagyon megtanított: néha jobb csak szemet hunyni a szarságok felett és ha nem látjuk őket, vagy legalább azt hisszük, hogy nem látjuk őket, akkor talán nincsenek is ott. Nagyon sokszor éltem ezzel a módszerrel a házasságunk alatt és sorra felülértékelem magamat, hogy mit szeretnék: csendben maradni és papucsként bólogatni, vagy pedig talpra állni és kiállni a saját gondolataimért. Diane tudja, mit gondolok a munkájáról, sorra veszteném el az érveléseket ellene, ha ezt újra és újra tudatnám vele, ez a hátránya annak, ha egy király ügyvéd a feleséged. Amíg nem volt Benji, sokat éltünk külön, meg is volt ennek az oka és nagyon valószínű, hogy ha Benji nem lenne, ez a beszélgetés válással végződött volna, mert mint magánember nem tudom együtt élni egy ennyire munkamániás, pontosabban egy ilyen értékrendekkel bíró munkamániás nővel. Nekem ennél sokkal fontosabb a család és annak biztonságban tartása. És épp ez az, ami miatt most mégis kimondjuk, hogy továbbra is közösen akarjuk folytatni a jövőnket. Benji megmentett minket és én újra beleesek abba a csapdába, amit a családért kell áldoznom. Ez pedig a hallgatás. Szemeim szúrósak, arcom is megkeményedik, szinte robbanni tudnék, amiért tényleg ezeket a szavakat hallom. Mindenkit megillet a védelem, tegyük fel, ez igaz. De miért annyira, hogy nyerjen is? Aztán végül inkább csak gúnyos mosollyal kinézek az ablakon. - De te jobban élvezed, ha nem az ártatlanokat kell védeni. Egy ártatlanról bebizonyítani, hogy tényleg az túl egyszerű, nem? - Ne szórakozzon velem, ez nem arról szól, hogy ő csak a munkáját végzi, hanem arról, hogy pontosan ezt szeretné csinálni. Tudom, Diane, az isten szerelmére. Ahogy azt is tudom, hogy ez nem fog változni benne, kértem már eleget, ez az énje mindig is benne lesz. Persze tisztában voltam vele, mikor megkértem a kezét, csakhogy akkor minden annyira egyszerű volt. Akkor nem érdekelt, most viszont annál inkább. Meglehet, csupán én változtam meg, lehet csak Benji miatt rettegek most ennyire ettől a helyzettől, vagy pusztán a drog szedte szét annyira az idegrendszeremet, hogy ezúttal élesebben lássam a menekülőutat. Nyelek egyet, míg az ablakon túli tájat lesem, de visszakapom Diane felé a tekintetemet a kérdésére. Hogy őszinte legyek, meglepődve hallom. Nem tudok egyből válaszolni rá, túl komplex, túl nehéz a kérdés ahhoz, hogy haragból visszaválaszoljak erre valamit. Üresnek érzem magam, én vagyok csak milliónyi érzelemmel karöltve, egyszerre vagyok dühös, aggodalmas, lemondó és egyúttal hűséges. Mert igen, ott van még a sok érzelem között ez is, sosem fordult meg, hogy ne tartanák ki mellette, szóval a szerelem csírái nem tűntek el, csak elfedi azokat a fájdalom. Nyomasztó csend után aztán egy sóhaj után ismét ránézek. - Nem. Mindig is tudtam, hogy ilyen vagy. Hogy ez az álmod, hogy karrierista vagy és végsőkig szeretsz elmenni. Téged ez éltet, ahogy mindig is ez éltetett régebben is. Csak csalódtam, hogy még a maffiát is ennyire önzetlenül tudod védeni. - Ha változott valami, akkor az ez, bár ennek már aligha van köze a kapcsolatunkhoz. - Csak meglepődtem, hogy ekkora szakadék van az elveink között, de tartom magam ahhoz továbbra is, amit régen mondtam: az elveink közti különbség önmagában sosem lesz elég ahhoz, hogy ne veled akarjam leélni az életemet. - Még ha kurva nehéz is. És akkor én itt most befogom a szám, mert ha többet mondanék, azt talán megbánnám. Tisztában vagyok vele, hogy annyira szét vagyok most esve, hogy nem tudok józanul gondolkodni róla sem. Bár nem tudok személyesen örülni a mai sikerének, azért támogatni szeretném, mert biztosan hulla fáradt egy ilyen nehéz nap után. Vagy év után? Mindenesetre hiába alig tudjuk megenni a kikért kajáinkat, talán lassan jobb lenne végre hazamenni, ott talán kis időre el tudjuk felejteni ezt a kialakult káoszt, ami őt is kegyetlenül sújtja. Látom rajta, hogy kész van. - Szerintem, ha megvan a kölcsönös odafigyelés, meg fogjuk találni a megfelelő megoldást rá - fogom meg kezeit és a saját tenyereimbe temetem. Alapvetően én sem tudom, hogy tudok-e hinni egyáltalán a mostani mondatomnak, de azért logikusnak tűnik. Már csak az optimizmus kell. Heves szívverésem valamelyest csillapodni kezd, amiért hallom Diane szájából, hogy azért nekem is van beleszólási alapom, hogy mi történjen velem abban a házban, amit szinte én a két kezemmel tettem otthonossá. - Rendben, de mára csak próbáljuk meg elfelejteni ezt az egészet, jó? Pihenjünk, rád is rád fér szerintem - sóhajtom tényleg fáradtan, mintha ez a beszélgetés végig sprint közben zajlott volna le. Szinte megkönnyebbülve állok fel a székről, ahogy elhatározzuk, hogy a fizetést követően indulhatunk haza. Nem akarok gondolkodni, nem akarok érezni azokat, amik szívemet nyomják. Én ma már csak inni akarok valami töményet, Benjit ágyba tesszük korán, hogy aztán Dianével szorosan egymás karjaiban aludjunk el egy időszakot lezáró szex után.
Kezdőlap
