Sokan képesek összekeverni a mentősöket a pszichológusokkal és azt várják tőlük, hogy majd először megnyugtatják őket, beszélgetnek velük, pátyolgatják, aztán felteszik a hordágyra és míg beérnek vele a kórházba, természetesen szórakoztatják is a fájdalmakkal küzdő sérülteket. Ez a világ baromsága. Mentősként nekem az a dolgom, hogy stabilizáljam valamennyire az állapotát, legalább annyira, hogy kibírja a kórházig. Rengeteg sérülttel találkozom nap mint nap, talán elmondhatom, hogy van némi rutinom már abban, amit most csinálok. Találkoztam emberekkel, akiken kis híján átment egy autó, akinek leszakadt a karja és még sorolhatnám, bár tény, hogy az esetek többségében rosszullét miatt kell mennünk. Teljesen mindegy mi a panasz, ellátjuk és kórházba juttatjuk az illetőt. Vannak, akik némasággal válaszolnak a pánikra és a sokkra, míg mások pont az örökös beszéddel, Elian (ha jól tudom, így hívják) esetében mondjuk nem tudom eldönteni, hogy belőle is csak a sokk beszél, vagy pedig neki alapból nagy a szája, ami nem lenne meglepő, mert mégis csak ő keveredett verekedésbe valami okból kifolyólag és nem a távolabb álló aggódó (vagy kevésbé aggódó) tekintetű fiúk-lányok. Egy biztos, aki beszél, az nincs életveszélyben. Nem véletlenül szoktuk beszéltetni azokat, akik csak bámulnak ki bambán a fejükből és azt sem tudják, hol vannak, mert sajnos sok ilyen esettel találkozom. Ők nehezebb esetek, gondoltam én, de most Elianhoz nagyon nincs energiám. Alapból sincs energiám semmihez, örülök, hogy ma be tudtam jönni dolgozni és nem kellett megint szabit kivennem.
Nagyon örülök, hogy nem vagyok se tanár, se jogász, se az az orvos és ápoló, aki Eliant fogja pátyolgatni. Azért nagyjából leszűrtem már a lényeget és bár a gimis verekedéseket nem szabad félvállról venni, oh nagyon nem, azért Raelyn visszajelzéseiből is azt veszem ki, hogy mindkét fiú meg fog maradni, csak nem szabad őket egymás melletti ágyra fektetni.
Halvány mosoly jelenik meg arcomon, bár próbáltam leplezni, de ezt már én sem tudom reakció nélkül hagyni, hiába kellene pártatlannak lennem jelen helyzetben. Elian feltehetőleg tett azért, hogy senki se higgyen neki, vagy ha nem ő, akkor úgy alakultak a dolgai, hogy mindig ő jött ki rosszul.
- Szerintem a kórházban lesz időd összeszedni minden érvedet, amivel megvédheted magad az igazgatóiban. - beszélek hozzá, elsősorban azért, hogy lekössem a figyelmét és lehetőleg ne a fájdalmaira koncentráljon amíg felteszem a hordágyra. A mellkasára pillantok, mikor kijelenti, hogy fájlalja a tüdejét, én az előbb megkopogtattam, nem ment váladék, vagy testnedv a tüdejébe, úgyhogy sérülni nem sérült, jó is, mert ha így lenne, még annyit sem beszélgetnénk, hanem gyorsabban mennénk kifelé. Viszont még mindig azt mondom, hogy beszél, ha fájna a levegővétel, nem lenne ennyire buzgó. Szóval valószínűleg a rekeszizmát fájlalja, nem a tüdejét. A tüdőt azért megvédi a szegycsont a közvetlen ütéstől, míg könnyen lehet, hogy megrepedt egy lengőbordája és az sérti a rekeszizmát.
- Vegyél egy mély levegőt, majd lassan fújd ki. - Itt most a lényeg a nagyon van. Ha kellemetlen neki, vagy fáj, akkor rekeszizom. Ha nem is tudná megtölteni a tüdejét (ami már kiderült volna, mert beszélni se lenne így képes), akkor tüdő.
- Mit érzel? - kérdezem, miközben az arcát nézem.
Újfent ráncosodik a homlokom, mert arcomba kapok egy újabb kérdést, ami valószínűleg majd csak napokkal később lenne esedékes. De megértem, miért akarja ezt tudni, bár remélem nem azon gondolkodik, hogy ha nemet mondok, akkor szépen legurul a hordágyról és inkább maga nyaldossa össze a sebeit.
- Ha elmúltál tizennyolc, akkor igen. - New Yorkban tizennyolc évesen válik jogilag nagykorúvá az ember, úgyhogy, ha idősebb, elvileg problémamentesen megteheti. Viszont most már mennünk kell, szóval megkérek valakit, hogy terelgesse a tiniket jobb vagy balra, nekem mindegy, de nem akarom tömegnyomorban megtenni a távot.
A mentőautóban elvégzem a megfelelő munkálatokat még, de közben hallom, hogy Raelyn beszállt a vezetőfülkébe. Időközben megjött a másik autó is, úgyhogy mi is kiegészültünk még két személlyel.  
- Az a rossz hírem, hogy nem, bármiről nyávoghatsz kedvedre. - Lehet ő még nem tudja, hogy mi arra amúgy sem fogunk figyelni menetközben. Azt még nem tudom, én vagy Rae fog vezetni. - De örülök, ha ez a legnagyobb gondod. - Nevetek fel, ezúttal már én is inkább megkönnyebbülve, mert ennyi idő alatt azért látszik, hogy kvázi jól van és nem kell ezúttal minden másodpercért küzdenünk az utakon. Tényleg örülök, hogy ez a legnagyobb baja.
Becsukom az ajtókat, ezzel késznek ítélem az ellátást, lehet taposni a gázt. Beülök Rae mellé, hogy aztán majd csak a kórháznál álljunk meg.

A családom mindig fontosnak tartotta azt, hogy mi Joshuával tisztában legyünk azokkal a száraz tényekkel, hogy az anyagi helyzet, amibe beleszülettünk pusztán csak egy állapot, bármikor lehet nekünk rosszabb. Tekintve, hogy a szüleim ismert művészek, akik valamilyen módon kifogyhatatlan ihlethiánnyal rendelkeztek – gondolom az én nemlétező tehetségem és a bátyám akarata is náluk landolt végül – én egyáltalán nem aggódtam az elszegényedésünk miatt. Különben is, a bátyám amióta streamel, gyakorlatilag kurva sok pénzt keres és ő nem az a fajta, aki egy hozzám hasonló élősködő fiókát képes lenne kilökni a fészekből. Pont emiatt volt az, hogy az iskolámat anyagilag szép összeggel támogatták a szüleink, voltak ösztöndíjas diákok, akik az én anyukám miatt tanulhattak egy ilyen intézményben. Ugyanezt csinálták részben az árva gyerekkel is, illetve a már elballagott, Hwang fiúknak is sokat segítettek annak idején, mert a barátaink voltak. Mondjuk erős túlzásnak érzem ezt a szót, gyakorlatilag annyit tettek, hogy ellopták tőlem a tesómat, aki ezek után már azért nem akart velem lógni, mert cikinek gondolt… De jött még Joshua az én utcámba! Ő is ciki, amikor puszilgatni akar engem.
Mindenesetre annyi volt a lényeg, hogy sok mindent megtehettem, ezzel tisztában voltam és őszintén nem érdekeltek a következmények. A sporteredményeim magukért beszéltek, gyakorlatilag a nemzeti válogatott tagja voltam, ami a taekwondot illette, már elég fiatalon megszereztem a fekete övemet. A mestereim azt mondták, hogy tehetséges vagyok, ez pedig konkrétan abban megmutatkozott, hogy egy nálam magasabb – pedig én sem vagyok alacsony – srácot képes voltam gyakorlatilag úgy megrúgni, hogy minden komolyabb sérülés nélkül megússza… Legalábbis a számításaim így szóltak. Nyilvánvalóan nem voltam penge anatómiából, emiatt lehetséges, hogy a hirtelen felmért helyzetben bajt okoztam. De attól még önvédelem volt, ráadásul ők jöttek úgy, mint valami gettós köcsögosztag. Soha nem tiszteltem azokat a személyeket, akik képtelenek voltak egyedül kezdeni magukkal valamit. Ha már nagy a pofád és verekedni akarsz, akkor ne csapatban rohanj le egy valakit, akiről feltételezed, hogy gyengébb nálad. Ez baromi kicsi pöcsre vall.
Soha nem voltam jó abban, hogy a megérzéseimre hallgassak. Az utóbbi időben kezdtem azt hinni, hogy hasonlókkal én egyáltalán nem rendelkezem ilyenekkel, vagy pedig valamilyen oknál fogva – ami nem túl meglepő – egyszerűen elromlott a ketyerém és képtelen vagyok konzekvens döntéseket hozni. Ebben a helyzetben mégis a nyelvembe haraptam és nem mondtam semmit a mentősnek, aki úgy tűnik ma bal lábbal kelt fel. Közel sem állítom magamról azt, hogy csodás személyiséggel lennék megáldva, valójában talán a legszörnyűbb, legzsémbesebb személy voltam az egész világon. Ettől függetlenül mindig úgy képzeltem el egy mentőst, aki le tudja nyugtatni a betegeket. Én jelen helyzetben nemhogy nyugodt nem voltam, ha kevésbé fájtak volna a végtagjaim, akkor minden bizonnyal felpattantam volna és megint nekimegyek a srácnak. Persze nyilvánvalóan mivel ő nézett ki szarabbul, én lettem elő véve az egész miatt, holott most az egyszer tényleg nem kötekedtem. Nem szeretem a gyengébbeket bántani, amíg azok nem provokálják ki a jogos önvédelmet tőlem, nem beszélve arról, hogy rettegtem az eltiltástól, ezért szinte sosem verekedtem másokkal.
- Bánom is én – csak az orrom alatt mormoltam a szavakat, miközben óvatosan oldalra fordítottam a fejem – Amúgy sem hinne nekem senki.
Sőt, szinte biztos vagyok, hogy az iskola folyosóján elhelyezett kamera felvétele is olyan dolog, amit figyelmen kívül hagyna a vezetőség. Mivel nem voltam jó tanuló, szúrtam szemüket, bár a sporteredményeimre még büszkébbek voltak, mint jómagam. Most erre nagyon szívesen gondolnám azt, hogy a kurva anyjukat, de a végén még felbukkan itt egy gondolatokat olvasni tudó egyed is és még nagyobb szarba keverem magam. Ha Josh örökké középiskolás lett volna, akkor hasonlót sosem engedtek volna meg velem szemben ezek a kis gecik.
Mikor a kezembe nyomták a szemüvegem, óvatosan nyitottam szét annak a szárait, de elég egyértelművé vált, hogy ezzel nem fogok látni semmit, ráadásul annyira meglazultak benne a csavarok, hogy feltenni se tudnám már anélkül, hogy ne essen le arról az átkozottul kicsi fejemről. Halkan sóhajtva végül a zsebembe tettem az eszközt és gondolatban már a másik srác gyilkosságát kezdtem el tervezni. Ér ennyit ez az egész dolog? Tényleg egy ilyen miatt akarok életem végéig a sitten rohadni?
- Fáj a tüdőm – vagy valami azon a tájékon, soha nem volt asztalom a biológia. Ettől függetlenül engedelmeskedtem a kérésnek és lehunyt szemmel folytattam a szövegelést – Elhagyhatom majd a kórházat szülői felügyelet nélkül?
Tekintve, hogy anyám és apám elfoglalt volt a legújabb kiállításával Olaszországban, akkor sem tudtak volna előbb értem jönni, ha a halálos ágyamon feküdnék. Valószínűleg a telefont sem vennék fel, mivel ilyenkor mindig nagyon elfoglaltak. A nagyszüleimet pedig nem akartam idő előtt a sírba tenni, szóval, ha egy mód volt rá, a saját lábamon akartam volna távozni. A nagybátyám tuti beköpne valakinek. Csak a szám széle remegett meg, amikor a bátyám jutott eszembe, akit konkrétan közel egy éve nem is láttam. Ha azt hazudom neki, hogy miatta történt ez a dolog, mert a felügyelete hiányában elkezdtem zülleni, akkor talán többet nem fog elhagyni engem.
- Hát ez halál égő – valószínűleg meg fogok maradni, ha ténylegesen az érdekelt, hogy pontosan miként nézhetek ki a hordágyon. Nagyjából egy pocakos döglött béka kondícióját tudtam a magaménak érezni, pont emiatt hunytam le inkább a szemem. Nem akartam szembesülni a tényekkel, hogy éppen most cipelnek ki innen.
- Ha a Switchem miatt fogok nyávogni, akkor kiraknak a mentőből? – mindenesetre tudnom kellett a kérdésre a választ, mert csak akkor voltam hajlandó a továbbiakban gondolkozni ezen. Szinte biztos voltam benne, hogy a mai napra nem fognak elengedni, én pedig telefontöltő és minden hiányában meg fogok dögleni a kórházban.

potato ϟ mentősbácsi segítsen    ϟ 898 szó

Anno a főnököm azt mondta, hogy azért vagyok jó mentős, mert objektíven tudom kezelni az eseteket és nem hagyom, hogy a legdurvábbak kivételével hazavigyem a traumákat. Akkor egészen meg voltam győződve, hogy ez közelítőleg annyit tesz, hogy egy elég nagy tajparaszt vagyok. Így jó pár évvel később szinte biztosra vehetem, hogy paraszt mentős lennék, aki nem akart kémiát kialakítani a sebesültekkel, de könyörgöm, miért is akarnék? Naponta riasztanak minket több esethez is, megvan a magam személyes baja, úgyhogy legfőbb célom stabilizálni a bajbajutottak állapotát és eljuttatni őket a megfelelő ellátó intézetbe. És aztán? Aztán kezdődik minden elölről.
Ennek ellenére minden riasztás valamilyen szinten egyedi. Voltam már gimnáziumban is, ebben speciel még nem, de igazából nekem teljesen mindegy, hogy milyen szó áll a High School előtt, vagy hogy milyen színűre festik a falakat, a lényegen nem változtat. Még az is volt már, hogy egy verekedés után hátramaradt sérüléseket kellett ellátnunk, de speciel még ilyen egyeddel nem volt szerencsém találkozni mentősként, mint ez az elméletileg, tanárai által Eliannak nevezett fiú. Az a durva, hogy elsőre nem tudom eldönteni, hogy ő eredetileg is ilyen okostojás, vagy ezt is felírjam a tünetek közé.
Komolyabbra fordítva a szót - az a sajnálatos, hogy eddig is komolyan beszéltem -, egyébként nincs súlyos baja és ha nem tudnánk, hogy berekedés történt, akkor valószínűleg be sem vinnénk kivizsgáltatni. Külső sebei is vannak, de azok lesznek is még, ahogy elnézem őt, majd begyógyulnak, engem jobban érdekelne a belsőleg rendben van, vagy szerves is sérültek, amik később súlyosabbá válhatnának majd.
- Ja, kösz! - A végén még jól is kijövünk, mindketten egyetértünk, hogy most én végzem a dolgom, ő már ezek szerint megtette az övét. A szemeibe nézek, na ez most nem az a romantikus lelassult másodpercek, amik a szappanoperákban vannak, hanem csak megnézem, hogy bevörösödik-e a szeme, egyszóval van-e agyrázkódása, vagy elkerülte azt a csodálatos élményt. Én szerintem van egy kisebb fajta, de ezt majd menetközben még ellenőrizzük, az a jóhírem van számára, hogy az egész utat fekve teheti meg.
- Szerencsére nem jogász vagyok, úgyhogy ezt nem én fogom eldönteni. - Na mármint nem azt, hogy rendben van az, hogy bántják a gyengébben, mert nyilván nincs rendben, de elnézve, hogy nem ő az egyedüli sebesült, ezért nem hiszem, hogy ennyire ártatlan lenne a főhősünk. Azt pedig megkérdőjelezném, hogy tényleg ő számít itt a gyengébbnek, elnézve a fizikumát nem éppen erre a következtetésre jutnék.
A hordágyat készítem elő, de szemem sarkából látom, hogy mozgolódik. Kértem tőle, hogy most egy kicsit maradjon nyugton, nyilván nem azért, hogy magam dolgát könnyítsem, hanem mert tartok attól, hogy romlani kezd tőle az állapota.
- Nyújtózkodás a legrosszabb, amit most tehetsz. - Ezt nem baszakodásából mondom, jót akarok neki. A tanárra pillantok, hogy ugyan adja már oda neki a szemüvegét, látja, hogy a hordággyal ügyködök és nincs négy kezem. Szerencsére a nő megérti és kezébe adja a szemüveget, én pedig Raelynnel majdnem egyszerre fektetem teljesen mellé a hordágyat, aztán nyaktámaszt helyezek rá.
- Egy, kettő, három! - A nyaktámasztól függetlenül még biztosítom a fejét, míg Raelynnel egyszerre háromra megemeljük testét és a hordágyra helyezzük. Csak reménykedek, hogy az iménti fájdalmak ismeretében nem mászik le onnan, amíg ezt megismételjük a másik sebesült sráccal is.
- Engedd tested mellé a karod és figyelj a légzésedre - Elsősorban azért beszélek hozzá, hogy magánál tartsam, ha homályosodna a látása, máskülönben meg nem árt szót fogadnia, azzal is csökkenti a baj kockázatát. Harmadrészt meg míg velem beszél, addig sem a fájdalomra koncentrál.
A légzése eddig megfelelő volt, infúzió pedig tapasztalataim alapján elég csak a mentőautóban betenni neki, úgyhogy megemelem a hordágyat és intek a bámészkodó diákseregnek, hogy tessék szépen arrébb állni, mert indulnánk.
- Biztosítaná a kijáratot? - kérem meg még mindig a tanárt, akit én kijelöltem ideiglenes segítőmnek, ha már két mentős van két sebesültre. Néhány percnyi sürgés-forgást követően aztán mindkét fiú a mentőkben vannak. Elian reakcióit nézve szerintem megrepedt egy bordája, de ezt CT nélkül nem fogom tudni megmondani.  

Annak ellenére, hogy befolyásos, művelt családból származom, világ életemben úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki örökké kilóg a sorból. Talán ezzel magam tüntetem fel áldozati szerepben, de sokkal egyszerűbb volt az gondolni, hogy a világ nem alkalmazkodik hozzám és ez baj, nem pedig nekem kellene komoly önvizsgálatot tartanom, és azon agyalni, hogy vajon mit csinálok nagyon rosszul. Az én fejemben minden a legnagyobb rendben volt, mivel úgy éreztem, hogy felesleges megerőltetnem magam. Ha valaki nem akart kedvelni, az akkor sem fog, ha én jó fej vagyok az illetővel, emiatt egyszerűbb volt lépten nyomon köcsögösködni, na meg belekötni abba, hogy valaki jobbról balra söpör, nem pedig fordítva.
Elbaszott vagyok, pontosan tudom. Ugyanakkor ez nem egyenlő azzal, hogy kiszolgáltatott lennék. Talán az, hogy kényelmesen szeretek öltözködni, hogy van egy szemüvegem, és rám fért volna egy alapos fogszabályzás, gyengének mutat. Talán a bátyám árnyékában élem a mindennapjaimat, aki mindenkivel könnyen megtalálja a közös hangot, jól ki tudja fejezni magát, velem ellentétben. Talán magamra haragítottam sok mindenkit, amióta Josh nincs itt. Az egyetlen támaszom az életben, aki néha talán tényleg a fejembe lát. Aki előtt felesleges eljátszanom a jó fiút, felesleges lenne hisztizni minden ki apróságon, mert rajta kívül úgy igazán nem ismer senki.
És talán, ha Josh itt lett volna, akkor elkerülhető lett volna a verekedés, amibe keveredtem. Az, hogy valaki ártani akart nekem, felélesztette az ösztöneimet. Mivel nem feltétlenül villogok azzal, hogy a szabadidőmben küzdősportot űzök és edzésben vagyok, a srác valószínűleg nem tudhatta, hogy egyetlen rúgással komoly kárt tudok tenni benne. Az pedig a saját tapasztalatlanságom és forrófejűségem oka, hogy megléptem a dolgot az eltiltás ellenére is. Hiába rendelkezem fekete övvel, attól függetlenül nem tudtam – jobban mondva talán nem is akartam – kiszámolni azt, hogy hova kellene mérnem a csapást a lábammal. Mivel az ő alsó tájéka valószínűleg gyengébb volt az enyémnél, egyszerűbb lett volna kirúgni a lábát maga alól és úgy nekiugrani, de hát már mindegy… Talán nem lennénk sokkal előrébb, ha valakit más technikával juttatok kórházba.
Mindenesetre, eléggé meglepett az, amikor egy mentőst – legalábbis az egyenruha alapján erre tudok következtetni aztán simán lehet, hogy valójában magamhoz sem tértem és a férfi paráználkodni akar majd velem azért van beöltözve – pillantottam meg. Nyilván elég logikus volt az, hogy kihívták őket, azon sem lepődtem volna meg, hogy ha a kórházban pedig már a rendőrök kopogtattak volna. Úgy tudom, hogy az iskolában történő verekedés komoly szankciókat vonhat maga után, bár mivel én nem késeltem meg senkit, csak önvédelemből csináltam azt, amit annyira nem féltem. Ha baj lesz, majd a szüleim elrendezik, ez a fasz meg tőlem meg is rohadhat a sitten.
- Jó – nem igazán tudtam volna, hogy mit kellett volna mondanom, egyszerűen csak engedelmeskedtem. Tisztában voltam azzal, hogy a sport miatt vigyáznom kellene a testemre, talán sokkal jobban, mint ahogy azt alapjáraton tettem. Mivel taekwondozom, pontosan tudom, hogy a sérülések mennyire lehetnek komolyak, nekem pedig így vagy úgy, de vérzett a fejem most, ráadásul többen támadtak rám, miután megrúgtam azt a balfaszt. Illetve szem előtt kellett tartanom azt, hogy most, ha az életem nem is, de az egészségem valaki más kezében van, akinél nem kellene kihúzni a gyufát. Valószínűleg neki nem lesz elég jó indok az, hogy alapvetően elbaszott vagyok, szóval a legtöbb, amit tehettem az volt, hogy csendben maradtam amíg nem kérdeztek.
- Egyelőre nem érzem annyira súlyosnak, de inkább odabíznám a dolgot – teljesen mindegy volt, hogy én mit érzek. Abban reménykedtem, hogy agyrázkódásom nincs, mivel nem volt kedvem összehányni mindent. Azzal én fogok veszíteni, habár fogalmam sincs, hogy a másik srác milyen állapotban van.
- Miért engem rúgnának ki? – magam sem tudtam, hogy ezzel miért kezdem el terhelni a mentőst, de egyszerűen kibukott belőlem a kérdés – Az, hogy valakit gyengébbnek nézünk és többen rámegyünk és baszogatjuk, maga szerint rendben van?
Nyilvánvalóan nem az ő tisztje megítélni azt, hogy pontosan mi történt, de ha a srác családja feljelentést tenne, valószínűleg akkor is jogos önvédelemnek titulálnák azt, amit csináltam. Más kérdés, hogy kiprovokáltam az első ütést, miután már túlságosan idegesített a feje, de nem igazán tudtam mást tenni.
Enyhén oldalra fordítottam a fejem, miközben próbáltam elérni az ujjaimmal a törött szemüvegem. Volt egy repedés a lencsén, de használható lett volna. Ekkor nyilallt a fejembe a fájdalom, amitől halkan nyögtem fel és kaptam oda a kezem. Az, hogy emellett még csak nem is látok… Hab volt a tortán. Nem voltam benne biztos, hogy ez rontott azon, amit a fejemben éreztem, de az összemosódó alakok miatt egyre kellemetlenebb volt magamnál lenni.
- Elnézést – jobb híján a férfi nadrágjának a szárába kapaszkodtam bele – Azt… Nem érem el.
Bárhogy próbáltam az ujjammal a szemüvegem után nyúlni, nem sikerült, szóval abbahagytam, mivel a bordáim fele fájdalmat éreztem. Óvatosan fektettem rá a tenyerem, miközben a nyelvembe haraptam, hogy véletlenül se nyögjek fel tőle. Tartottam tőle, hogy lecseszést kapok a magánakcióm miatt, viszont ennek következtében egy újabb adag véres nyáltól kellett megszabadulnom, amit képtelen voltam lenyelni.

potato ϟ mentősbácsi segítsen    ϟ 807 szó

Miután egy hete faszán elbasztam a dolgokat és csak a csodának volt köszönhető, hogy miattam nem haltak meg még néhányan a queensi balesetben, a parancsnok olyan szólt, hogy "holnap beszélünk". Szinte biztos voltam, hogy az lesz az utolsó napom ott, azon a munkahelyemen. Én kirúgtam volna magam, mert egy roncs tényleg ne menjen életet menteni. Nem voltam beszívva akkor, ez az egyetlen pozitívum, amit fel tudok hozni, de ha felváltva váltják egymást a pánikjaim, akkor szintúgy megkérdezném magamtól, hogy mi a lófaszt keresek még egy száguldó mentőkocsiban és miért nem fekszem már a pszichiátrián. Talán azért, mert nem tehetem meg, Benjamin miatt nem.
Raelynnek nagyon bocsánatkéréssel tartoztam ezúttal, mint bármikor máskor. Ezt egyébként meg is tettem és bár nem akartam rázúdítani a bajaimat, kikényszerítette belőlem a szavakat, amihez, mint mentőtársam és mint barátom teljes mértékben joga van. Persze Natalie új munkája után már azt is tudom jól, hogy ahhoz van jogom, amiben meg tudom védeni magamat, nem pedig ahhoz, ami a törvény szerint is helyes. De ez most marhára mindegy.
Fék, aztán kézifék, majd gyerünk be az iskolába. Utoljára akkor voltam ilyen helyen, amikor... hát nagyjából tíz éve, de rühelltem mint a szart úgy összességében, egy-két ember kivételével. Tudom, hogy megy ez, két hormonzavart, felálló faszú tróger srác nagyon szeret mindig egymásra találni és bebizonyítani, hogy az övé a nagyobb. Merthogy véresen feküdni még mindig menőbb, mint megalázva lenni más szavai által, nem? Én értem, akkoriban Ezrával mi is párszor összevertük egymást, csak éppenséggel nem az iskola folyosóján. Én a gimi falain belül jóformán semmit sem akartam kezdeni.
- Második emelet. Kérem, siessenek - mutat felfelé a lépcsőn a portás, mintha nem tudnám, hogy a második emeletre lépcsőn fel vezet az út. De ezt most elengedem, Raelynnel megindulunk felfelé, ahol aztán egyre többen csapódnak mellénk, tanárok mutatják a helyszínt, miközben a gyülekező magukat elhivatott divatdrukkernek beállított diáksereg nézi az eseményeket. Végre történik valami, a drámák mindig jók, erről lehet majd csámcsogni jó sokáig, éljen.
- Aha - felelem Rae kérdésére reflexből, de másodpercekkel később már magam sem tudom, mire válaszoltam. Ezúttal teljesen tiszta vagyok, csak annyira sok száj csacsog körülöttünk, hogy kezdem magam kirakatban érezni, pedig megszoktam, hogy a baleseteket rendszerint kamerázzák a szemtanúk. Ja igen, megvan mit mondott a kolléga. Nehogy elfelejtsünk mosolyogni.
Jó, szóval itt van két péppé vert srác. Én kezelésbe veszem az egyiket, míg a Rae a másikhoz lép. Légzést vizsgálok elsősorban, ami rendben van. Mivel a tanár - gondolom, hogy ő egy tanár - a hátára fektette a kölyköt ahelyett, hogy stabil oldalfekvésbe rakta volna egyből arra következtetek, hogy sérült a gerince, bordája, vagy medencéje, de még mielőtt kezembe vehetném a srácot, az úgy dönt, hogy eszméletéhez tér és magától úgy fordul, hogy kiköpje a véres nyálát a folyosó poros márványkövére. Szúrós szemekkel nézek a tanárra, hogy ha látta, hogy nem tört gerince, akkor miért úgy fogta az ájult testét, hogy az megfulladjon a saját nyálában, de mivel nyílik a szeme, ezért jobbnak érzem nem lebaszósat játszani.
- Mi a neve? - kérdezem a tanártól, miközben feltűröm a pólóját, mármint a srác pólóját, hogy megnézzem, van-e sérülése és nem a tanárét.
- Elian. - Oké, szóval Elian gerince nem sérült, a verekedés miatt belső sérülések nem zárhatóak ki, fejsérülése van, agyrázkódás biztosan van, a többit pedig folyamatában ellenőrzöm. Mivel úgy mozgott, ahogy, a legsúlyosabb sérülések kizárhatók. A háttérben egy szemtanú ecseteli, miket látott. Ezek az információk nekem elég hasznosak, mivel attól még, hogy köp, az életveszély - belső sebek miatt - nem zárható ki. Aztán kérdez valami faszságot, nyilván totál beüthette a fejét. Legutóbb akkor vágtam ilyen fejet, mint most, amikor egyik álmomból felébredtem, az álmomban pedig az egy éves fiam teljesen értelmes szavakkal és hangokkal azt kérdezte tőlem a babakocsijából, hogy ugye bezártam minden ajtót. Már miért érdekli az Eliant, hogy hány kocsival érkeztünk?
- Nyugi. Még maradj fekve. - Egyik válaszom a kérdésére irányul, másikkal meg csak a dolgom végzem, ha ő hagyja. De ahogy látom, nagy baja nincsen, ha még most is ilyen tökös csávóként akar viselkedni. Én tudom, hogy ha valami kurvára fáj, akkor pont nem számít az, hogy mennyire vagy menő.
Ha ő fel is akarna kelni, én lenyomom vállánál fogva. A beteg nem fecereg, nem mozdul, azt teszi, amit mi mondunk, ha már egyszer miatta hívtak ki.
- Csak szólok, hogy nem fogod, mert úgy péppé lettél verve, hogy egy ideig te sem fogsz felkelni. - Nem azért, mert nem bírna felkelni, hanem mert a hordágy fekvő pozícióban használható biztonságosan. Meg azért is, mert megérdemli, hogy büntetésből beszíjjazzuk a hordágyba.
Kérdésére én is a másik srác felé nézek, akit Rae úgy rendbe fog rakni, hogy egy darabig az is csak nyögni fog. Rae bólint párat, én meg - ismerve már a vonásait - le is olvasom arcáról, hogy szíve mélyén ő is röhög ezeket a szerencsétleneken, noha a másik srác egyértelműen szarabbul néz ki. Rae reakciója után az én válaszom annyira már nem is szükséges, gondolom én.
Mindenki ismeri a Shrek mesét. Abban van a Szamár. Értitek, igaz? Kezdem magam kibaszottul Shreknek érezni, aki nem csak hogy nem akart volna találkozni Szamárral, de aztán az rajta tapadt... és beszélt, rengeteget beszélt. Egy ilyen verekedés után először meglepett, hogy egyáltalán tud Elian beszélni, de most már tudom, hogy nem ez a csoda, hanem ha elhallgat.
- Öcsém, de okos vagy... Remélem akkor is ilyen okos leszel, miután kibasznak az iskolából. - Közben már jön a hordágy, bár ezek hallatán én egyszerűen magára hagynám, hogy nyalja fel a padlóról a saját vérét, ha már ilyen beképzelt faszfejjel van dolgunk, de nyilván nem teszem, mert így is majdnem munkanélküli lettem. A kórház pedig van annyira klórszagú, hogy szenvedjen ott egy darabig.

Sokak számára talán teljes mértékben irreális lehet az, hogy az iskolában kezdtem el dulakodni egy osztálytársammal. Mások talán azt mondanák, hogy az okosabb diákok legalább addig képesek lennének kibékülni egymással, amíg megbeszélik, hogy hol rendezik le a menetet. Ennek hatására a tetteik jobb esetben nem járhatnak komolyabb következményekkel. Mind tudjuk, hogy a „nem történt semmi a suliban”, a világ legnagyobb hazugsága. Velem sok minden történik azóta, hogy senki nem tette fel ezt a kérdést. Fogalmam sincs, hogy a magatartásom az vajon mindig ennyire csapnivaló volt-e vagy pedig csak Joshua költözése viselt meg annyira, hogy a rám soha nem figyelő szüleim figyelmét mindenképpen meg akartam kapni. A mama és a papa nem élt velünk, olykor rám néztek, de amióta Joshua elment, megéreztem, hogy mi a magány hátránya. Már akkor sem beszélhettem senkivel, amikor szerettem volna.
Ugyanabba a középiskolába járok, mint ő is járt. Mivel előbb kezdtem az óvodát, őt pedig annak idején visszatartották egy évig – a bénája nem tudott cipőt kötni – a végzős évében voltam elsős. Onnantól kezdődtek igazán a bajok, amikor ő egyetemre ment, és már az emléke is elpárolgott az iskolában tanuló diákok fejéből. Nem arról van szó, hogy ne tudnám magam megvédeni. Könnyedén ledobtam volna a testemet szorító infótanáromat, akinek vékonyabb lába volt, mint az én karom. Az, hogy a felsőtestemet fogta, egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne tudnék támadni… Én pedig pont ezt használtam ki.
Ezen a ponton nem gondolkoztam azon, hogy akár súlyos következményei lehetnek a tetteimnek, egyszerűen csak rúgtam. Arcon akartam tiporni ezt a faszfejt, amiért ok nélkül állt belém, majd tett kárt bennem. Talán én löktem meg őt először, de ő volt az, aki kezet emelt rám. Ezen a ponton már önvédelem volt, amit tettem. Ennek ellenére úgy vigyorogtam, mint egy pszichopata, amikor már nem csak az én szám volt felrepedve, nem csak az én arcomon voltak vérnyomok és véraláfutások. A tanárok azt hitték, hogy én voltam a gyengébb, és ezért nem a tesitanárunk kapott el. Valójában más volt a szituáció. Ők csapatban voltak, én pedig egyedül. Én tisztességesen akartam elintézni azt, amiért a szemüvegemet összetörték. Ők pedig fejbe csaptak egy székkel, ami miatt éreztem a meleg vér csorgását az arcomon. Magam sem tudom, hogy az adrenalinnak hála maradtam-e talpon, de most ezen a ponton mosolyogtam, aztán két pillanat után éreztem, hogy a testem elgyengül, majd a földön kötött ki… Mert a hetvenöt kilómat egyszerűen képtelen volt megtartani az infótanár.
Magam sem tudom, hogy pontosan mikor kezdtem el magamhoz térni, de a szirénák hangja épp elég élesnek bizonyultak ahhoz, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Hallottam, ahogyan valaki a nevemen szólít, a testem egy személy ölében feküdt, de nem igazán fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. Volt pár másodperc amíg kitisztult annyira a látásom, hogy ki tudjam venni a felém iramodó, szőke hajú férfit. Hunyorogva figyeltem, az arcát, a számban fémes ízt éreztem. Oldalra kellett fordulnom, hogy egy adag véres nyálat a földre köphessek. Valószínűleg csak a nyelvemet haraptam el, vagy a felrepedt ajkam miatt történt ez.
- Ugye két kocsival jöttek? – minden bizonnyal soha életemben nem voltam teljesen normális. Az, hogy segítséget kaptunk jó dolog volt. Viszont én még annak a köcsögnek az ájult testével sem lettem volna hajlandó egy kocsiban utazni.
- Ha meglátom, hogy felkel az a faszszopó, kinyírom. Csak szólok – határozottan nem voltam olyan állapotban, hogy bármit tehessek. Pár pillanat múlva az arcom grimaszba torzult, ezért a tenyeremet a fejemhez emeltem. Ekkor jöttem rá, hogy az angoltanárom tartotta a testem végig. Az, aki tavaly megbuktatott… Most pedig bűntudatosan nézett rám.
- Magánál van? – a fejemmel a mellettem fekvő testre böktem – Remélem tényleg, hogy nem öltem meg. Fejbe rúgtam, mert nagyon ideges voltam… Általában tudom hol vannak azok a pontok, ahol kritikus sérüléseket lehet okozni, de az az igazság, hogy amikor most megrúgtam, nem az járt a fejemben.

potato ϟ mentősbácsi segítsen    ϟ 627 szó