Közel egy hónapon át voltam a négy fal közé zárva. Kész felüdülés volt, mikor az utolsó kontrollon szorgalmazni kezdte az orvosom a fizikoterápia, gyógytorna megkezdését, méghozzá, ha van rá mód, akkor akár heti két alkalommal is, ugyanis az állandó rögzítés miatt az érintett végtagom elég jelentős mértékben veszített funkciójából. Bár csupán egy hónap volt az az idő, amíg "fél kezűként" működtem, ennek ellenére, a rögzítés elhagyása után még egy toll megfogása is embert próbáló feladatnak tűnt bal kézzel. Kezdetben a gyógytorna fájdalmas és nehéz volt, a fizikoterápia pedig közel sem volt olyan kellemes, mint amilyennek első hallásra tűnt.
A fizikai fájdalom mégis valahol elenyésző ahhoz képest, amit legbelül érzek. Sokszor azon kapom magam, hogy csak ülök és révedek a semmibe, mint akinek teljesen elment az esze. Nem vagyok egy jótét lélek, senki sem az, mindenkiben lakozik egy kis rossz, egy kis sötétség, de vajon tényleg ennyi szenvedést érdemlek, mert az életben elkövettem egy nagyobb hangvételű hibát, amiért már ezerszer megbűnhődtem?! Olykor szívesen szemtől szembe kerülnék azzal a személlyel, aki a sorsomat írja, és megkérdezném tőle, hogy meddig akar még szívatni. Nem akar már végre leállni, és valami pozitívumot is beleírni abba a nyamvadt könyvbe?! Mondjuk nehézségek nélkül lediplomázom, sikeres, jó szakemberré válok a munkámban, végre elszakadok a problémás szüleimről, saját lakásba költözök, szerelmes leszek és talán még gyerekeket is szülök, hogy teljes legyen az életem. Elérhetetlen vágyálom. Egyenlőre csupán annak tűnnek az imént felsoroltak. Egyetlen személy van, aki ebből a mély melankóliából képes visszahúzni. Khaled. Bár a balesetemet követő egy hétben nem úgy tűnt, hogy továbbra is kitartana mellettem, végül aztán csak megtört a jég, és még arra is hajlandó volt, hogy meglátogasson, szigorúan csak abban az időtájban, amikor rajtam kívül senki más nem tartózkodott otthon. Azt hiszem nem igazán örülne neki, ha a szüleim tudomást szereznének róla, hogy kivel randizom valójában. Randizom? Nem is tudom... Már hónapok óta, napi szinten chatelünk, és amikor épp nincs beletemetkezve a munkájába, olykor még egy-egy késő esti, órákon át tartó telefonbeszélgetés is be szokott csúszni. Ez mind szép és jó, mondhatnám azt is, hogy megelégszem csupán ennyivel, valami mégis legbelül azt súgja, hogy nincs minden rendben. A Starbucks-os első találkozónk óta -ami tudjuk aztán hogy végződött-, nem jelentünk meg együtt sehol nyilvánosan. Még soha nem csókolt meg, nem vitt el egy étterembe, és hát a bókolgatást sem viszi épp túlzásba. Ő lehet az a fajta férfi, aki szeret lassan haladni. JÓÓÓ LASSAN. Vagy az is lehet, hogy házas, és nem meri megkockáztatni egy esetleges lebukás veszélyét. Sok dolgot megtudtam már róla ez alatt a néhány hónap alatt, valamiért mégis ott motoszkál bennem az a furcsa érzés, miszerint egyáltalán nem ismerem őt.
Hiába a kíváncsi pillantások, gúnyos megjegyzések, az hogy nagy általánosságban röhögés tárgya vagyok a folyosókon, jó volt visszajönni az egyetemre. Ilyenkor kicsit úgy érezhetem, hogy az életem ugyanolyan átlagos, mint bármelyik egyetemista hallgatóé. A mai napomat semmi és senki nem fogja tudni elrontani, még az égen gyülekező sötét viharfelhők sem. Az oka pedig annak, hogy méterekkel a föld felett lebegek, nem más, mint az, hogy ma anyám helyett Khaled lesz a sofőröm az óráim után. Izgatottan bámulom az előadó terem egyetlen óráját, mely a kivetítő tábla fölött helyezkedik el. Tekintetemmel szinte türelmetlenül sürgetem a nagymutatót. Izgatottságomat minduntalan csak tetőzi az a rövid, lényegre törő üzenet, amit Khaledtől kaptam néhány perccel ezelőtt. Elindultam.
Amint hármat üt az óra, és az előadó tanár megköszöni a figyelmet, legszívesebben felsikítanék örömömben, izgatottságomban, de türtőztetem magam és inkább csak mindent gyorsan behajigálok a vászon táskámba, hogy aztán megszaporázva lépteimet, minél hamarabb átverekedjem magam a folyosókon nyüzsgő tömegen. Hogy odakint időközben eleredt az eső, és az ég olykor vészjóslónak tűnő morajlásba kezd, koránt sem szegi kedvem. Legfőképpen azért, mert kapom is a következő üzenetet, hogy itt parkol a suli előtt. Jobb híján a nem épp vízálló táskámat a fejem fölé emelem, így szaladok ki az épületből, és szelem át az autó és a suli közti távolságot, amely nem jelentős, arra mégis elég, hogy csaknem bőrig ázzak.
-Vúúhh rég volt már hogy így eláztam! - A nedves körülmények ellenére szórakozottan, jókedvűen felnevetek, és egy pillanatra megfordul fejemben az az őrült gondolat, hogy mi lenne, ha egyszerűen csak áthajolnék a váltó fölött, és megcsókolnám üdvözlésképpen. De végül nem teszem, bár őrületesen nagy a kísértés.
-A szüleim mindig azt tanították, hogy ne szálljak be idegenek autójába. Jó helyen járok, Mr Nassar? - Felhőtlen jó kedvemnek még sajgó vállam sem tud gátat szabni. Teljesen kivirulok, ha láthatom őt. Mintha más emberré válnék, amikor vele vagyok.
-Remélem nem valami elegáns helyre megyünk, mert így azt hiszem még a KFC-be se engednének be. - Mérem végig magam, az elázott, fehér színű ingemet, és a combközépig érő, világoskék, koptatott farmerszoknyámat, majd tekintetem megállapodik Khaled markáns vonásain, melyek minden alkalommal ugyanúgy le tudnak venni a lábaimról, mint amikor életemben először pillantottam meg.

Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Néha olyan érzéseim támadnak vele kapcsolatban, mintha felhúzott volna maga köré egy áthatolhatatlan falat, hogy senkinek ne legyen lehetősége megismerni milyen is ő valójában. Bárcsak a fejébe látnék! Bárcsak tudnám, hogy mi gátolja őt ennyire abban, hogy érzelmeket mutasson.
Állandóan elmélkedem rólunk. Újra és újra végig zongorázva kettőnk kapcsolatán, átlapozom a korábbi beszélgetéseinket, próbálok visszaemlékezni az agyrázkódásom ellenére az együtt eltöltött kávézásra, többek között arra, milyen témákat érintettünk, tettem, mondtam-e valamit, amik alapján esetleg gyanút foghatott?! Sokszor azon kapom magam, hogy elképzelem azt a pillanatot, amikor megtudja a szégyellni, takargatnivaló titkomat, és teljesen kiábrándul belőlem. Látom az undort, a megvetést az arcán, hallom, ahogy szánakozó hangon, csalódottságtól csillogó szemekkel elhord mindenféle szajhának. Bárcsak tehetnék valamit annak érdekében, hogy sose derüljön ki. De az igazság előbb utóbb mindenkit utolér, és akkor aztán kamatostól megfizetjük az árát. Ki jobban, ki kevésbé. Ugye?! De ameddig nem következik be az elkerülhetetlen, igyekszem minden, ezzel kapcsolatos gondolatot kiűzni a fejemből, és csak a most-ra koncentrálni.
-Ha tudni akarod, ez minden vágyam. De ha ilyet tervezel, légy spontán, és ne szólj róla előre. - Huncutul rákacsintok, majd kisöprök egy vizes, rézvörös tincset az arcomból, és próbálok csábosan nézni, kissé csücsörítve, pont úgy ahogy az összes többi lány általában ki szokott nézni a suliban. Aztán nem bírom tovább, és egész egyszerűen csak viháncolva, harsányan elnevetem magam zavaromban, fejemet tehetetlenségemben a támlának vetve.
-Jól vagyok. Jó volt visszamenni az egyetemre. Attól olyan... normálisnak, átlagosnak érzem magam. - A vállamat ért ujjai egy pillanatra megrészegítenek, éppen csak annyira, hogy valami olyat mondjak, amit talán kétkedve, vagy épp gyanakvóan fogadhat.
-Úgy értem... végre nem az a lány vagyok, aki elszenvedett egy cserben hagyásos gázolást, és ez miatt több, mint egy hónapig az egyetem közelébe se ment. Lemerem fogadni, hogy ez volt a téma Dr.Richards egy-egy unalmas latin óráján, amin az évfolyamtársaim szívesen csámcsogtak. Ami a karomat illeti, még hosszú út áll előttem a teljes gyógyulásig, de azt hiszem jól haladok. A gyógytornászom mindig megerősít róla, de lehet hogy mindenkinek ezt mondja, hogy ne veszítsük el a hitünket és türelmünket egy egy rosszabb napon. - Aprót vonok a vállamon, mindvégig a visszapillantó tükrön keresztül próbálva felvenni vele a szemkontaktust.
-Viszooont... most már nem okoz komolyabb gondot kibontani egy üveg ásványvizet. Sőt, tegnap egy egész narancsot is kifacsartam, szóval azt hiszem jól haladok. - Úgy beszélek ezekről a tetteimről, mintha valami égbekiáltóan nagy dolgot vittem volna véghez. Elismerő kifejezésbe borulnak vonásaim, aztán újfent csak kinevetem magam.
-Te viszont fáradtnak tűnsz. - Őszinte aggódást sugall a hangom, s szemeim is hasonló érzelmekről árulkodnak, de csak addig ameddig végig nem mérem őt. Férfias elegancia némi egyszerűségbe csomagolva. Neki még ez is piszkosul jól áll! Egy pillanatra bele is feledkezem az elém táruló látványba, s alsóajkamat enyhén beharapva felejtem tekintetemet a fekete anyag mögött feszülő combjain. Kissé megrészegült, tiltott ösvények irányába kalandozott gondolataimat egy szempillantás alatt helyre zökkentik a hallottak. Már ami ezt az egész fotózást illeti.
-Nos, ezt még át kell gondolnom. - Kicsit félve ejtem ki a szavakat, mindeközben idegességemben farmerszoknyám alját birizgálom.
-Lehet, hogy jobb szeretném, ha csak te látnád milyen vagyok. Egyenlőre... - Kérlelően pillantok fel rá, arcomra a bizonytalanság mellé némi aggodalom is kiülni látszik, és ettől csak még hülyébbnek, bűnösebbnek érzem magam. Főleg azután, hogy az autó lefullad, és szemmel láthatólag ebben én is komoly szerepet játszottam. Mondjon bármit. Kissé el is szégyellem magam, s egy torokköszörülést követően tüstént elkezdem a helyükre igazítani ingem azon gombjait, amik már-már túl sokat engednek látszatni.
-Elég egyedi fotósorozat fog készülni, tekintve, hogy mennyire eláztam, és nem készültem váltóruhával, de talán pont ettől lesz jó. - Szelíden elmosolyodom. Azt hiszem ez az a rész, amikor hazudnom kellene valamit, hogy még a végállomás előtt kiszállhassak. De mégis milyen élet az olyan amiben állandóan csak rettegünk mindentől ami ismeretlen és új?!
Az út hátralévő részében hol a külső visszapillantó tükröt nézem, ahol -bár a ránk zúduló esőfátyoltól nem biztos, hogy teljesen jól látok-, de olykor olykor feltűnik egy másik autó fényszórója, mintha csak követne minket. Hol pedig a mellettünk elsuhanó, sötétbe borult tájat vizslatom, hozzá közelebb eső kezem kisujjával a váltón nyugvó kezének egyik ujjába kapaszkodva, amennyiben ő is engedi.
Amint az autó lassítani kezd alattunk, majd leparkolunk, a szívem hevesebben kezd verni, egészen torkomban érzem a vad pulzálást. Izgatottan, kétségek, kételyek nélkül szállok ki az autóból, egy kicsit összerezzenek a dörgés hangjára, ám ez koránt sem tántorít el, sőt, az első látásra reneszánsz stílusúnak tűnő épület fölött gyülekező sötét viharfelhők csak még káprázatosabbá teszik a látványt.
-mon Dieu! Eszméletlen gyönyörű! - Őszinte áhítattal bámulom az építményt, észre sem véve, hogy az imént anyanyelvemen ámuldoztam.
-Várj egy pillanatot! Ezt le kell festenem majd. - Kérlelem, s már kerül is elő a telefonom, hogy lefotózzam a kúriát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve Khaled felé fordulok.
-Remélem nem baj! Nyugi, ha egyszer szakítunk, nem foglak bosszúból kipakolni a netre. - Igen, szándékosan használtam a szakítás szót, nem, soha, semmilyen körülmények között nem fogok visszaélni a róla készült fotóval. Mindenesetre, a döntés az övé. Ha arra kér töröljem ki, máris eleget teszek a kérésének.
-Jézusom! Szerintem a kültéri fotózást el is felejthetjük. - Állapítom meg amint az eső kiadósabban rákezd, s ahogy egy nagyobb adag, apró szemű jég is társul az égi áldás mellé, felsikítok.
-Menjünk be! - Nevetek fel, ezt követően már kapom is el a kezét, magam után vonva -legalábbis vezetve őt a kúria felé-, melynek bejárata résnyire nyitva van, ami akár gyanús is lehetne, de nem tanúsítok neki különösebb figyelmet, inkább csak megkönnyebbülök, hogy végre száraz helyen vagyunk.
-Azt hiszem itt ragadtunk egy időre. - Fürkészem az arcát, lenyalva egy kósza esőcseppet alsó ajkamról, majd kezeimmel a fejemre lapult vizes hajamba túrok. Közben kíváncsian körbe vezetem tekintetemet a helyen. Egy kopott, korhadtnak tűnő csigalèpcső vezet fel az emeletre, amely nem teljesen zárt, olyan akár egy gallèria, aranyozott korláttal a peremèn. Gyanítom beljebb találhatóak a szobák, egyèb helyisègek. A legkülönösebb, egyszerre lenyűgöző, valahol mègis kissè ijesztő látványt a fejünk fölött csüngő, règies, aranyberakású, inkább csicsás, mint egyszerű csillár jelzi, melyben a villanykörtèt helyettesítő összes gyertya megvan gyújtva.
-Te gyújtottad meg őket? - Ámulok mèg egy kis ideig, majd visszarázódom a jelenbe ès a lènyegre tèrek.
-Felőlem kezdhetjük. Ha szeretnéd. - Vonok vállat félénken, majd hátammal nekidőlök egy hosszú, masszív tartóoszlopnak, amin még látszik a korábbi márvány bevonat néhány maradványa. Egyik sarkamat megtámasztom rajta magam mögött, hátamat is nekivetve, kezeimmel valahol derekam és az oszlop mögött támaszkodva.

-Hát nem tudom... otthon, Franciaországban, amikor még kicsi voltam, fura zajokat hallottam a csatornából, a radiátor csövekből. Apa szerint valami rágcsáló lehetett, én viszont meg voltam győződve róla, hogy van egy szellemünk. Constancenak neveztem el, a tizenkilencedik század végén halt meg, azóta kísért. A bátyám sokszor ijesztgetett vele. - Tudom, hogy nem egy bugyuta, gyermekkori képzelgésre gondolt, de mégis mit kellett volna mondanom?! "Helló, én vagyok az a csaj az OnlyFans-ról, akinek az egyik nézőjét videóhívás közben nyírták ki különös kegyetlenséggel, feltehetőleg féltékenységből, és a gyilkos még mindig szabadon járkál...?!"
-Ha ez átlagon felülinek nevezhető, akkor mondjuk azt, hogy ez volt az egyik. - Aprót vonok a vállamon. Legnagyobb megnyugvásomra hamarosan ejtjük is a témát, és már egészen máshol járunk. Túl sokat dolgozik. Szüksége lenne némi lazításra, egy kis feltöltődésre.
-Szerintem neked el kéne utaznod a világ másik felére. Kedveled a tengerpartokat? Mondjuk Bali, vagy a Hawaii szigetek? Ahol alig lehet találkozni emberekkel, nincsenek okos kütyük, amiken keresztül bárki, bármikor elérhet. Csak a természet, a homokos part, és esetleg egy kísérő... - Izgatottan, vöröslő arcpírral préselem egymáshoz ajkaimat, csillogó szemekkel fürkészve az arcát, a felismerés jeleit keresve vonásai között, hogy vajon mikor eszmél rá, én nagyon szívesen lennék az útitársa. Nem a pénzről van szó, nem arról, hogy egy tehetős, udvarias, kellemes küllemű férfi oldalán illegethetném magam. Egyszerűen csak vágyom rá, hogy megismerjem őt igazán, mélyebben, egy olyan oldalát amihez eddig nem volt szerencsém. De ameddig New Yorkban vagyunk, és csak alkalmanként találkozgatunk, titokban, egy-két órára, addig esélyem sincs rá. Lehet, hogy nem is az akinek mutatja magát. Lehet, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Bár minden bizonnyal én sem vagyok épp százas, hiszen ilyen rövid ismeretség után képes lennék elutazni vele akár több hétre is, és épp egy olyan helyre hozott, ami mindennek nevezhető, csak épp barátságosnak, biztonságosnak nem. Az agyam ép felét, ami szinte torkaszakadtából üvölti, hogy meneküljek ameddig tudok, elnyomja valami egészen más. Valami, amit teljesen lenyűgöz a hely magával ragadó látványa, Khaled páratlan személyisége. Na meg hát a szakadóeső csupán egy menekülési lehetőséget hagyott, és az egyenesen a felderítésre váró kúria belseje felé űz minket.
-Hát, ha belebotlunk egy patkány kolóniába, egész biztos frászt kapok. Félelem kipipálva. - Válaszolom szórakozottan, továbbra is őszinte áhítattal forogva körbe-körbe, hogy minden apró részletet megnézhessek magamnak, ezzel együtt el is tároljam őket az agyam egyik zugában, hogy amikor festeni támad kedvem, könnyedén felidézhessem ezt a műalkotást. Szinte látom magam előtt a nemes urakat, hölgyeket, akik hegedűszóra táncoltak a bálteremben, nagyszabású eseményeket tartottak. A házigazda a hosszú, két oldalra kiszélesedő lépcső tetején állva tósztot mondott. A falakon néhol még fellelhető az akkori tapéta egy-egy lepergett, szakadt darabja. Bordó, bársony tapéta lehetett, különleges, absztrakt mintával. Mintha lapuleveleket ábrázoltak volna.
-Penész? Kellemes?! Én többféle parfüm, pacsuli keveredését éreztem ameddig fel nem hívtad a gombára a figyelmemet. Most már csak az áporodott dohot érzem. - Ráncolom az orrom fintorogva, s hirtelen elgondolkozom rajta, hogy mégis hogy a francba tarthatja a penész szagot kellemesnek?! Atyaég! A gyertyák viszont kompenzálnak minden rossz, baljósérzést.
-Tartok tőle, hogy nem vagyok elég fotogén, de tudod mit? Ez a hely egészen meghozta a kedvem! Utána viszont te jössz! - Huncutul rákacsintok, és szinte pillanatok alatt otthon érzem magam. Sokszor elfog az érzés, hogy rossz korba születtem. Egy ilyen villában, a régi korok letisztult valójában sokkal komfortosabban érezném magam. Ez a hely tökéletes! Mintha már az egyik álmomban is láttam volna. Pillanatok alatt felveszem a fonalat, nem esik nehezemre a modellt állás, akkor sem futamodom meg, amikor látom előkerülni a telefonját. A kérésére azonban újra elfog az a szorongó érzés. Ami egyre csak azt kántálja a fejemben, hogy menjek innen. De mégis miért épp most akarna bántani? Ha ártani akarna nekem, már megtehette volna hamarabb is. Fölöslegesen pocsékolta volna az energiáját, idejét rám, arra hogy megismerjen. Ahhoz, hogy elvágja a nyakam, vagy megfojtson, egy pillanat is elég.
-Oké... - Hebegem, továbbra is az oszlopnak biccentett fejjel, megigézve bámulva az egyik gyertya vadul táncoló lángját. Nyugodj meg! Nem lesz semmi gáz. Csak csinál rólad pár fotót, és már mentek is. Nyugiiii! Vegyél egy mély levegőt, és fújd ki. Ne gondolj rögtön a legrosszabbra! Csak tetszel neki, kreatívnak, különlegesnek talál. Gondolj arra, hogy kiváltságos vagy. Egész biztos nem csinálja ezt mindennap más lányokkal is. Azért vagytok itt, mert tervei vannak veled. JÓ tervei.
-Mit szólnál hozzá, ha felmennénk az emeletre? Van egy ötletem! - Hozakodom elő az eléggé kezdetleges terveimmel. Igazából csak akkor fog kiderülni, hogy van-e benne potenciál, ha már ott vagyunk az általam elképzelt helyiségben.
-Gyere, tetszeni fog. - Ezzel közelebb merészkedem hozzá, s amennyiben engedi, úgy kiveszem a telefont a kezéből, és farmer szoknyám hátsó zsebébe teszem -ha viszont ragaszkodik hozzá, úgy nem kobzom el tőle-, majd megragadom művégtagjának ujjait, és vezetni kezdem magam után a hosszas lépcsősoron felfelé. Testünk terhe alatt egy-egy lépcsőfok panaszkodva megnyikordul. Amint az emeletre érünk, a hosszú, kétfelé ágazó, szűk folyosón számtalan, megviselt ajtó tűnik fel. A tapéta itt épebb, mint az alsószinten, a vakolat is éppen hogy csak potyog a plafonról. Mintha egy egészen másik épületben lennénk.
-Te ezt el tudod hinni? Ha még soha nem láttam volna este, kivilágítva az Eiffel tornyot, biztos azt mondanám, hogy ez a leggyönyörűbb dolog a világon! - Hüledezve járatom körbe a tekintetem, majd igyekszem kicsit magamhoz térni, s amint ez bekövetkezik, rövid mérlegelés után jobbra indulok el. Az első ajtó mögött egykori gyerekszobának tűnő helyiség tárul fel. A tapéta megmaradt darabjai hintalovakat ábrázolnak, a sarokban a régi bútorokból már csak egy kopott, ócska, fából készült hintaszék maradt. Szinte látom magam előtt az ablak alatt lévő, baldachinos bölcsőt, aminek tulajdonosa egykoron boldogságot hozott a kúria falai közé. Ha Khaled nem akarja tüzetesebben is bejárni a helyiséget, úgy visszacsukom az ajtót, és már csúszik is kezem a következő ajtó kilincsére. Óriási franciaágy, smaragdzöld, bársony baldachinnal a szélein -már amennyi még kivehető belőle-, a sarokban egy feltehetőleg cseresznyefából készült fésülködő asztal, aminek az egyik lába már elég ingatagnak tűnik, a tükör pedig több darabra tört.
-Nem is értem miért hagyták meg az enyészetnek ezt a helyet. - Rázom a fejem rosszallóan, majd ezt az ajtót is visszacsukom, míg végül elérünk a harmadikhoz, a Jolly Jokerhez. Egy régi, karmos lábakon álló kád. A csaptelepet már ellopták a falról. A csempe régies, különleges motívumokkal díszített, színekben a fekete és fehér keveredik egymással. Ez eddig a legsötétebb helyiség mind közül. Gyér fénysugár szökik be csupán a színes rózsaablakon keresztül. A mosdókagyló törött, akárcsak a fölötte lévő tükör. Közelebb merészkedem a kádhoz. A vastag porrétegen, némi felmaródáson, és pár rozsdafolton kívül mást nem látok benne, a ruhámnak meg már így is úgy is mindegy. Kibújok a cipőmből, s bár még mindig van bennem egyfajta izgalom, rossz érzés az egésszel kapcsolatban, de bemászok a kádba. Ha Khaled telefonja még nálam van, átnyújtom neki. Ujjaimmal megdörgölöm a szemeimet, hogy úgy tűnjön, mintha sírtam volna, így a szemfestékem is még jobban elkenődik, szemfehérjém kipirosodik. A számra kent bordó rúzzsal sem teszek másképp, s miközben bátorkodom kioldani még egy gombot az ingemen -így megvillantva az alatta lévő, fekete színű melltartóm csipkéjéből egy részletet-, végig Khaled arcát fürkészem. Majd hátra döntöm a fejem, az egyik karomat ernyedten kilógatom, mintha halott lennék. Egyszerre izgalmas, és a maga módján ijesztő az egész. A szívem a torkomban dobog.

Őszintén csodálom Őt. Leginkább a hivatástudatát, ami olyan szinten jelen van az életében, hogy a jelek szerint majd' belefullad. Hiszen igazgatni, és tovább terjeszteni egy olyan céget, mint amit ő is felépített az évek alatt, kemény munkával járhat, de a sikerek, az hogy más embereknek segít a missziójával, biztosan kárpótolják. Talán ha nekem is lenne egy célom az életben, nem csak túlélnék egyik napról a másikra, hamarabb megszabadulhatnék a fejemben őrjöngő démonoktól. Csak egy átlagos, unalmas életre vágyom. Vannak könnyebb napok, amikor egészen jól vagyok, megyek előre, érzek elég energiát, akaratot magamban arra, hogy emelt fővel közlekedjek, a következő napon pedig még a levegővétel is fizikai fájdalommal jár, és azon gondolkozom, mennyit kéne bevennem anyu nyugtatójából, hogy végre véget érhessen ez az egész. A pszichiáterem, pszichológusom szerint ezt a kettős állapotot úgy nevezik a szakkönyvek, hogy mániákus depresszió, vagy más néven bipoláris zavar. Az öngyilkos hajlamaim néha még engem is megrémisztenek, éppen ezért nem beszéltem róluk senkinek. Az orvosaimnak meg pláne! Azért még annyira nem őrültem meg.
Kérdésére, amivel köntörfalazás nélkül belecsap a dolgok kellősközepébe, zavaromban elnevetem magam, s szinte rögtön meg is bánom, hogy tolakodó módon ennyit célozgattam a közös utazás lehetőségére. Némi szégyenérzetem is támad. Bölcsebb lett volna, ha csöndben maradok.
-Hű váó! Eltaláltad. - Kínosan, lesütött tekintettel megdörgölöm halántékomat, majd bocsánat kérően megrebegtetem felé szempilláimat.
-Katasztrófa vagyok, ne haragudj! Nem akartam ennyire nyomulós lenni. - Jó ötletnek tűnt, hogy a bocsánatáért esdekelve szabadkozni kezdek, de már meg is bántam. Szerencsémre azonban minden jel arra utal, hogy egyenlőre még elég jól tolerálja az őrültségeimet, ugyanis egyáltalán nem akar alább hagyni lelkesedése, már ami a fotózást illeti. De hát miért is gondolta volna meg magát? Hiszen azzal a céllal jöttünk ide, hogy próba fotókat csináljon rólam, s bár a helyszín meglehetősen bizarr, ijesztő, szerintem még így is kihozhatjuk belőle a legjobbat.
Bókjára -már ha az imént hallottakat elkönyvelhetem annak-, szelíden elmosolyodom, zavaromban játszani kezdek az egyik kósza, nedves tincsemmel. Szeretném azt hinni, hogy ez valóban így van. Hogy a körülöttem élő, bíráskodó emberekkel szemben ő valóban különlegesnek lát. Vágyom a figyelemre, vágyom a törődésre. Elegem van abból, hogy az utcán, metrón megismernek, hogy már eltelt lassan egy év, de az emberekben még mindig ott lappang a történetem, és a szemetebb fajtákból valók ezt utánam is kiabálják az utcán, vagy éppen ismeretlenek -többnyire férfiak-, írnak gátlástalan, gusztustalan üzeneteket az instagrammomra. Mintha az lenne a küldetésük, hogy soha ne legyek képes túllépni rajta, hogy egy percre se tudjak kitörni az állandó önvád, bűntudat szorító, fojtogató karmaiból. És ezen az érzésen nem segítenek a gyógyszerek, a beszélgetések szakemberekkel. Némileg talán tompítják az érzéseket bennem, de arra nem képesek, hogy megszüntessék őket...
-Rád bízom magam! Elvégre, te vagy a fotós. - Halkan felnevetek, próbálom némi viccelődéssel tompítani a rossz előérzetemet, ami mint egy parazita, mélyre beette magát az agyamba, és állandóan piszkálódik. Mégis mi történhetne?! Ez a hely maga a csoda. Attól függ milyen szemszögből nézzük, de egy művésznövendék számára -mint amilyen én is vagyok-, rengeteg lehetőséget rejt magában, és szinte biztos, hogy a saját magam stílusában meg fogok belőle festeni bizonyos részleteket. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal nyugtatom a kissé zaklatott kedélyeimet, így hát kisvártatva el is indulunk az emelet felé.
-A szüleim eléggé maguknak valók. Ameddig otthon laktunk, nem sokat utazgattunk. Igazából szinte soha nem hagytuk el párizst. Nyilván láttam a Notre Dame-ot is és elmentünk Louvre múzeumba, ahogyan a Versailles-i kastélyt is megnéztük, de nem vitték túlzásba ezt a kirándulósdit. Talán azért, mert tudták, hogy pár éven belül el fogunk költözni, azt hiszem fölöslegesnek gondolták, hogy jobban megismerjük a szülőhazánkat. Ők már akkor tudták, hogy soha nem fogunk visszamenni. - Válaszolok némi keserűséggel hangomban. Az illatok, a padló korhadt, panaszos recsegése, a falak szerkezete mind olyan érzetet keltenek bennem, mintha már egyszer jártam volna itt, pedig egész biztos, hogy ismeretlen számomra ez a kúria. Talán csak a különös, a régmúlt iránt érzett vonzalmam kelti bennem ezt az ismerős érzetet. A baljósnak, sötétnek ható meglátása egy pillanatra újfent elbizonytalanít ebben az egészben, de aztán eszembe jut amit mondott. Hogy különleges vagyok, és ez segít, hogy ne veszítsem el a fejem.
-Hű de sejtelmesen beszélsz. - Nevetek fel szórakozottan, hogy a feszültségemet enyhíthessem.
-Odakint, a bejáratnál láttam egy táblát. Talán még le lehet olvasni róla valamit. Majd után nézek a neten, hátha találok néhány érdekességet a helyről. - Hirtelen konkrét elképzeléseim támadnak a fotózással kapcsolatban, melyeket a fürdőszobába lépve meg is valósítok. Az egésznek van egy furcsa, hátborzongató, sötét aurája. Nem csak magának a lepusztult helyiségnek, hanem a szituációnak is. Ahogy elkenem a sminkemet, belépek a kádba, és halottnak tettetem magam a kép kedvéért. Egyszerre izgalmas, és vérfagyasztó, hogy Khalednek ilyen vágyai vannak. De azt hiszem még vérfagyasztóbb az, hogy képes vagyok neki majdnem bármit megtenni, csak azért, hogy fenntarthassam az érdeklődését az irányomba.
-Oh, nagyon kedves, Uram! - Kapom el magam is a fonalat, ahogy a felém nyújtott segítő kezet, mely úgy tűnik, hogy a továbbiakban nem is igazán hajlandó elengedni, én pedig meg sem próbálok kiszabadulni az ujjai közül, inkább csak engedelmesen követem, a szívem közben olyan vadul ver, hogy félő, bármelyik pillanatban kitörhet a bordáim közül. A következő helyiségbe lépve enyhe pánikhangulat lesz úrrá rajtam. Hirtelen sokkal erősebben kezdem szorítani a kezét. Alig ocsúdok fel, máris a szobához tartozó, nem túl bizalomgerjesztő erkély felé kezd terelni, ami bekapcsolja a vészjelzőt a fejemben. Szabad kezem ujjai rákulcsolódnak azon kezének csuklójára, mellyel "fogva tart". Ösztönösen próbálom megfékezni lépteimet, de ő határozottabb, és nyilván erősebb is, így minden próbálkozásom kudarcba fullad. Odakint már szürkület van, bár az esős, borongós időjárás eddig sem kecsegtetett túl sok fénnyel. Most valahogy mégis ijesztőbb minden. Talán csak maga a gondolat, hogy itt vagyunk a semmi háta mögött, lassan beesteledik, és ha rosszra fordulnának a dolgok, ma már biztosan nem jön erre senki, hogy segítsen... Magunk vagyunk. Egészen addig meg is vagyok győződve róla, ameddig fel nem tűnik egy ismerős alak a nem is olyan messzi távolban.
-Nem mehetnénk tovább?! Nem tűnik valami biztonságosnak ez a hely. - A félelemtől legalább három oktávot feljebb ugrott a hangom. Ujjaim továbbra is görcsösen szorítják csuklóját, s mire kimondhatnám, hogy van itt valaki, ráadásul tudom is ki az, addigra cipőm orra megcsúszik, én pedig egy kétségbeesett sikoltással lecsúszok a párkány széléről, immár két kézzel markolva Khaled karját, lábaimmal egy biztos pont után tapogatózva -kiálló kő, vízköpő, bármi-, amire ráléphetek. Kétségbeesetten, segítség kérően nézek fel rá, egy szót se szólok, a sokktól képtelen vagyok megszólalni. Bár fölösleges is lenne, így is minden az arcomra van írva. Az egész halálközeli élmény nem tarthatott tovább néhány másodpercnél, én mégis úgy hátrálok a legközelebbi falig miután visszahúz, hogy levegőt is alig kapok. Zaklatottan zihálva, előre görnyedve megtámaszkodom a térdeimen. Szükségem van pár pillanatra, hogy normalizálódjon a pulzusom, és hogy újra induljon az agyam.
-Mi a picsa volt ez?! - Robbanok, akárcsak egy bomba.
-Te tudtál róla? Arról, hogy ez az alak is itt lesz?! - Ezzel felegyenesedem, s ha közelíteni akarna, én úgy kezdek hátrálni.
-Összejátszottatok? Lehet, hogy nem véletlen volt, hogy már az első randikon is megjelent, talán még arról is tudtál, hogy elfog ütni a zebrán. - Kezdek meggondolatlan vádaskodásba hisztérikusan, majd tiltakozóan kinyújtom magam elé egyik karom.
-Ne merészelj közelebb jönni! - Utasítom, kicsit még saját magamat is meglepve.
-Hogy tudnék ezek után megbízni benned?! - Folytatom, s közben a kétségbeesés, a csalódottság érzése lassan elkezdenek egy újabb mély, gyógyíthatatlan lyukat égetni bennem a meglévő ezer mellé.
-Itt vagyunk ezen az isten háta mögötti helyen, ahova egy nő se lett volna hajlandó bemenni veled, én mégis itt vagyok, mert azt akartam, hogy lásd, hogy érezd azt, hogy fontos vagy nekem, és mert tudtam, hogy ez neked sokat jelentene. Erre te átbaszol, ráadásul kishíján meg is halok! De tudod mit?! Nem te tehetsz róla! Én vagyok a hülye, mert azt hittem, hogy annyi hónapnyi ismerkedés, átbeszélgetett éjszaka után én is legalább annyira számítok neked, mint te nekem. Vagy legalább csak annyira, hogy ne akarj lelökni egy erkélyről. - Fakadok ki, át se gondolva igazán a mondandóm, egyszerűen csak rázúdítom amit jelenleg érzek.
-Tudod mit? Azt hiszem nem is kell már többé megbíznom benned! - Lemondóan megrázom a fejem, majd remegő kézzel kutatni kezdek a mobilom után, s közben menekülőre fogom. Legalábbis igyekszem így tenni. Az már csak tőle függ, hogy megállít-e, vagy hagyja, hogy kilépek az ajtón, ezzel együtt az ő életéből is.

Nekem komolyan nem voltak eget rengetően nagy elvárásaim a mai nappal kapcsolatban. Nem reménykedtem semmiféle disney mesébe illő romantikus ömlengésben, csak szerettem volna kiszakadni a szürke hétköznapokból. Elmenni kettesben vacsorázni egyet -de még egy útszéli hot-dog árussal is beérném-, majd sötétedésig kézen fogva andalogni a Central Park-ban, búcsúzóúl pedig csókolózhattunk volna a kocsi hátsóülésén.
Ahogy annak idején rájöttem, hogy nem létezik Mikulás, Fogtündér, úgy igen csak itt volna már annak is az ideje, hogy a szőke herceg, fehér lovon vágyálmomat végre valahára elfelejtsem. Fájdalmasabb lesz, de ha továbbra is foggal-körömmel kapaszkodom ebbe a képzelgésembe, a legközelebbi alkalommal talán nem lesz olyan szerencsém, hogy visszahúzzanak. Úgy érzem, ez az én keresztem. Hogy sorra olyan fickókat fogok ki, akik rossz hatással vannak rám. Minden szempontból... Talán ez már sose fog változni. Itt lenne az ideje a kibaszott Csipkerózsikának végre kurvára felébrednie, az elmaradt hercegi csók miatt meg ráér azután nyavalyogni, hogy életben maradt...
Idegesen hajamba túrok, faltól falig járkálva, mint egy ketrecbe zárt vad. Mi az, hogy ő nem látott senkit?! Az képtelenség, hiszen ott volt!
-Mi?! Hogy lehet, hogy te nem láttál senkit?! Ott volt! Elindult a kapu felé amikor észrevettem. Fekete széldzseki volt rajta és valamit pörgetett az ujjain. Talán egy slusszkulcsot. - Hadarom zaklatottan, minden áron bizonyítani akarom az igazamat. Aztán ahogy lassan vánszorogva telnek a percek, úgy bennem is egyre csak elülni látszik a remény, hogy hinni fog nekem. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mi fáj jobban. Az, hogy már megint naiv voltam, és elhittem, hogy vele talán működhet az, ami eddig még soha senkivel, vagy inkább az, hogy még egy utolsót jól belém rúg azzal, hogy teljesen őrültnek titulál...
-Tudod mit? Ennél még egy aluljárós kebabos is különlegesebb lett volna. Abban legalább nincs semmi életveszély. Hacsak meg nem akad a hús a torkomon. - Cinizmusom, dühöm, csalódottságom együtt mérgező, halálos egyveleget alkotnak. Kezdem érteni, átérezni azt a bizonyos bölcs mondást, miszerint: A gyűlöletet a szeretettől csupán egy egész vékony vonal választja el.
Amint a sejtelmesnek ígérkező vallomásához ér, hátamat az omladozó, idő rágta falnak vetem, karjaimat mellkasom előtt fűzöm össze, ebben a nonverbális formában adva tudtára, hogy továbbra is elzárkózom tőle. Mihelyst a romantikus lányregényekbe illő, korábban minden bizonnyal már jól begyakorolt szónoklatához ér, hitetlenül megrázom a fejem, még el is nevetem magam. Ezt vajon a Büszkeség és Balítéletből idézte? Könnyen meglehet, azt pont nem olvastam.
-Oh baszd meg, de tényleg! - Szúrom oda, ismét nevetve, ám koránt sem jó kedvűen, vagy épp szórakozottan. Ez inkább csak magamnak szól. Hogy mégis hogy lehetek ekkora idióta.
-Mi lesz még?! Mi lesz a következő mártír szarság amivel előállsz, mintha te lennél az áldozat?! - Dühöngök tovább, mostanra már cseppet sem törődve azzal, hogy olyat mondhatok amivel megsérthetem őt. Mégis miért kellene, hogy érdekeljen?
-Várj, had találjam ki! "Mallory, nem te tehetsz róla, bennem van a hiba. Jobbat érdemelsz" és a többi aljas, közhelyekkel teli hazugság, igaz? - A mondandóm végére ismét elvékonyodik, néhány oktávot feljebb ugrik a hangom, ahogy minden erőmmel igyekszem visszatartani a torkomat fojtogató sírást. Hihetetlen, hogy ennyire nulla az önbecsülésem!
Hogy összekaparhassam a megmaradt büszkeségem utolsó morzsáit, veszek egy mély levegőt, és Khaled helyett inkább az időközben sötétbe borult, sejtelmes tájra összpontosítok. Alig egy-két perc telik el így, örvénylő gondolataimba merülve, mire ellököm magam a faltól, s bár minden ízemben remegek, közelebb merészkedem hozzá.
-Mondd azt, hogy ez alatt a pár hónap alatt ameddig beszélgettünk, soha, semmit nem éreztél. Hogy még egy egészen kis szikra sem volt benned irántam. Amikor éjszakákon át chateltünk, néha órákon keresztül telefonáltunk. Amikor óraadóként bejártál az egyetemre, és egy-egy szünetben lopva összenéztünk a folyosón. Mondd, hogy ezek mind nem jelentettek számodra semmit, és csak unaloműzés, kísérletezgetés volt egész az állítólagos érzelmi defekted miatt. - Az előbbi összezuhanásomat meghazudtolván, most olyan határozottan állok előtte, és nézek fel a szemeibe, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki nem sokkal ezelőtt még a könnyeit nyelte vissza.
-Ha igaz amit mondtál... erről... - Mutatok a fejemhez ahogyan nem rég ő is tette a sajátjával.
-...és erről... - Ezennel mellkasomra bökök.
-Akkor borzasztó nehéz és magányos életed lesz. - Az alig néhány perccel ezelőtt még jelenlévő harcias él mostanra már kikopott a hangomból. Lemondóan, szinte már csaknem suttogva beszélek, ám a körülöttünk uralkodó csendben még ez az elenyésző hangerő is fülsüketítőnek tűnik.
-Kérlek, ne fáradj! Hívok egy taxit. - Utasítom vissza felajánlását szikla szilárd határozottsággal, s amennyiben nem próbál megállítani, úgy a kijárat felé indulok, ám egy pillanatra még megtorpanok.
-Látni akarom ahogy kitörlöd a képeket a mobilodból! - Jut eszembe, ehhez még ragaszkodom, és addig nem is moccanok ameddig kérésemnek eleget nem tesz.
-Minden jót a továbbiakban, Khaled! - Sóhajtom, immáron neki háttal állva, majd a kijárat felé indulok, útközben már tárcsázva is a legközelebbi, leggyorsabb taxi társaság számát. Én tényleg azt akartam, hogy vele végre működjön. Talán ez a baj. Hogy annyira görcsösen vágytam rá, hogy végül kicsúszott a kezeim közül.