Fogalmam sincs, hogy mi történt pontosan, és hol váltott át a családi sütögetés, egy lövöldözős rémálommá. Az eltelt hetekben is feszült voltam már amiatt, hogy az öcsém elvesztette önmagam felett a kontrollt, hogy a szüleim hazudtak, és egy húgot is kaptam a félnótás mellé. Hannah lett volna a fényforrás, de látva ennek a pici életnek a sötét mélységét…már nem tudtam, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Szerettem a családomat, mindent megtettem volna értük, ha kell a fél kezemet is levágom, hogy biztonságban tudjam a testvéreimet, de elég volt. Chris felbukkanása, az összecsapásunk, és az elfojtott agresszió egyszerre akartak a felszínre törni. Megbénultam belülről, és úgy cincáltak szét az érzések, hogy némán üvöltöttem. Már nem én képeztem a nagy és óvó bátyot, én lettem a legnagyobb bajforrás, amikor meggondolatlanul pisztolyt ragadtam egy várandós nő, és egy pár hónapos kislány társaságában. Miért így kellett megtudnom, hogy megint nagybácsi leszek, mit keresett a házunkban egy profi verekedő, és miért bújt vele ágyba a húgom? Norát sem ismertem, és a jelek szerint úgy tűnt, hogy nem is akarom megismerni. Az öcsém visszatért az életembe, és ezzel együtt a bajok is. Vér tapadt a kezemhez, egyetlen éjszaka sem telhetett el úgy, hogy ne ébredtem volna fel legalább hatszor, hogy mindenki lélegzik-e még. A kocsi belső tükrében azt néztem, hogy követnek-e, a boltban nem szerettem, ha valaki a hátam mögé settenkedik. A bennem tomboló vihar kitörni készült, és már nem tudtam visszatartani. Chris lendített át az utolsó akadályon, hogy elboruljon az agyam, és a hátam mögött hagyjam a családi házat. Nem akartam az öcsémmel egy légtérben maradni, mert visszavonhatatlan következményekkel járt volna, ha ott maradok. Ma éjszaka nem lehettem a testvér, a nagy, és felelősségteljes felnőtt, sem orvos. Önmagamnak kellett volna lennem, de már régen elvesztettem az utat oda, hogy megmondjam, ki is vagyok én. Jake Lester a katona? A jó szolgálatot teljesített hazafi? Greg meghalt, Lawrence halott…akkor megérte nekem Oroszország? A szüleim a sírban porladnak, sokáig az öcsémről is azt hittem, hogy már alulról szagolja az ibolyát. Most mindennek a legnagyobb rendben kellene lennie, mégsem érzem úgy, hogy hazaértem volna. Nem volt egy biztos pont az életemben. Jason elment, és nem pótolhatjuk a kiesett időt. Nem mondhatom neki, hogy megbocsájtottam, mert nem volt így. Szerettem az öcsémet, de idegen volt, hiába beszélgettem vele, a szakadékot nem sikerült átugranom. Ki volt az, aki mellettem állt? Ott voltak a megszámlálhatatlan napok a kórházban is Jamie-nél. Lelőtték a szemem láttára, és még erről sem beszéltem senkinek. Miért is tettem volna, ha egyszerűen nem számított? Valahol a semmi közepén tengődtem egy szál magamban, és kerestem a kapaszkodót, hogy ne süllyedjek el. Nem vártam még egy árulásra a rokonaim részéről. Örülnöm kellett volna a húgomnak? Annak a nyamvadt balesetnek hála, hogy összetalálkoztunk, és akkor is azon kellett kattognia az agyamnak, hogy ne vigyék be Doriant. Sok volt, betelt a pohár, és nem sikerült egyben tartanom az álcát. A kijelzőre pillantok, azt sem tudom, hogy merre járok. Ziláltan túrok bele a balommal az üstökömbe, és oldalra sandítok. Nálam van a fegyver. Nem kellene itt lennie, de el kellett hoznom, különben lelőttem volna valakit. Gyilkos lettem volna….de hisz Lester minek áltatod magad, ha egyszer az vagy? A telefonomat már nem is hoztam el, csak felkaptam otthon a slusszkulcsot, és eljöttem. A tank még szinte tele volt, de mostanra a felére csökkent. A városban körözök, mint egy őrült. Nem tudom, hogy mit csináljak. Nincs senki, akit felhívhatnék…még telefonom sincs. Veszek egy mély levegőt, és kikapcsolom a rádiót, mert idegesít. Érzem az arcomon megszáradt könnyeket, de az sem segít. A kezeim merevek, és alig bírok kormányozni, de megyek előre, mert nem tudom, hogy mi a cél. Megszólal egy kis hang a fejemben. Csak egyetlen golyó a fejbe. Neurológus vagy…tudod, hogy hol kell meghúznod a ravaszt, és vége lesz a szenvedésednek. A tekintetem ráfüggesztem az anyósülésen heverő fémes csodára. Fontos pillanatok állhatnak a háta mögött. Még emlékszem, amikor megvettem. Szerettem, ha én irányítom a sorsomat, és nem fordítva történnek az események. Én vagyok az úr, és nem mondhatja meg nekem senki, hogyan is éljem az életemet. Szerettem a hűvös érintését. Kényszeresen pillantok az útra, mert majdnem belemegyek valakibe, és úgy dudálnak rám. Eszembe jut egy villanás….mint a sárga égi jelenség. Nem tudom, hogy miképpen jutok el ide…de a szőkeség ugrik be. A gázba taposok, és megyek előre, igazából az emlékezetem visz el oda, mert most képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Még bőven járnak az utcán…nincs is annyira sötét. Nem tudom hány óra, de nem is érdekel. Megállok párhuzamosan az úttesten, és felnézek az emeletes házra. Ki is szúrom egyből a lakását, és a fényt. Nem fogok bemenni…de kell a levegő. Kiszállok az autóból, és űzött vadként szuggerálom az ablakot. Vajon működik a pszichomókusok megérzése?
Két beütemezett páciens, két teljesen egymástól eltérő probléma, mégis egy valami közös volt bennük: segítségre volt szükségük, én pedig úgymond egy szeletét átvállalhattam mindannak a tehernek, melyet az élet helyezett a vállukra. A szívemhez nőtt a munkám, és semmilyen más ultimátumért nem adtam volna cserére a fejemet, hiszen minden egyes változással önmagamban is gyógyulást értem el. Noha, amíg más életében előszeretettel igyekeztem, addig a saját életemet érintő káoszban sosem voltam képes igazán rendet tenni és ez sok lépésem következményeként meg is mutatkozott. Az érzéseimben, és azok megfelelő kezelésében, amihez nem igazán volt érzékem. Egy-egy dolog lereagálása is nehezemre esett olykor, és teljesen fordítva működtem, ha arról volt szó, hogy a normalitásnak megfelelő követelmények kitaposott ösvényen haladjak tovább. Én hozzászoktam ehhez, holott sosem éreztem, hogy mindez túlságosan helyesnek titulálható, de számomra ez egy biztos pontot jelentett. Másképpen viselkedni, önmagamhoz mérten. Mások ezt önzőségnek neveznék, én nyakatekert módon, de önvédelemnek. Mindez a felfogás azonban a munkámban sosem köszöntött vissza, hiszen azokban a percekben, amíg az irodámban ültem az adott páciens társaságában, a saját érvényeim nem léteztek. A véleményemet nem követhették személyes tapasztalatok vagy nem beszélhettem átélt érzelmekről, hiszen azokat már a saját gondolataim által váltak befolyásolhatóvá és lehetséges, hogy a másik fél adott problémájára nem jelentett gyógyírt. Olykor azonban meglehetősen nehézkessé vált mindezt csak kívülállóként kezelni vagy éppen olyan személyként, aki már nem élt át hasonlót. Egy részem fáradtnak érzi magát, ahogyan a késő délután folyamán beesek a lakásom ajtaján, míg a racionálisabb felem valahol feltöltődött a már korábban is említett dolgok által. Sokat számít, ha olyan vesz körbe minket az életben, amiben igazán örömünket leljük, még ha annak csak egy bizonyos szeletébe is. Ez az érzés valahogyan a későbbiekben sem csillapodik, helyére azonban egy egészen másféle emóció is igyekszik befurakodni, ahogyan később ismerős vonásokat félek felfedezni az utcán Jake személyében, és nem sokat teketóriázok, mikor megindulok lefelé, hogy minél előbb kiérjek hozzá az utcára. Említettem már, hogy az érzelmek kezelésével úgymond folytonosan bajba voltam? Mostanában ezt többször is megtapasztalhattam, amióta Jake-el úgy döntöttünk...vagyis nem döntöttünk, hanem csak úgy alakult, hogy több időt töltöttünk el egymással, mint azelőtt. Nem címkézünk fel semmit, egyszerűen jól megvagyunk és ez többnyire kihatással van a hangulatomra és az életem jelentős részeire is. Az otthonom sem többé azt az egyszerű, mégis valahol magányos lakást szimbolizálja, amelyet csak a saját percre pontosan beosztott életem határol be, hanem annál sokkal többé vált. Olykor azon kapom magamat, hogy a közösen eltöltött idő emlékeit vélem felfedezni egy pohár vagy akár egy zene kapcsán és mire észbe kapok, már csak egy mosollyal nyugtázom elkalandozásomat. Jó most így minden, és bár hazudnék azt állítani, hogy nem rettegek attól a tendenciától, mely úgy ölel körbe mint egy puha takaró és képes bárminemű kapcsolatot elrontani, de próbálkozok figyelmen kívül hagyni minden ezzel kapcsolatos elbizonytalanító hangot, ami felmerülne bennem a továbbiak során, hisz ismerem a következményeket amik ezzel járnak. Tudom, hogy minél inkább belemerülök önmagam elbizonytalanításába, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy olyan dolgokat kreálok vagy olyan helyzetekben is látok félreérthető és egyben rossz hatást eredményező jeleket, ahol nincsenek. Így amíg csak lehetőségem van elhallgattatni ezt a belső hangot, addig minden erőmmel azon leszek, hogy ennek megfelelően cselekedjek. Nekirugaszkodva a bejárati ajtónak lépek ki a levegőre és a sietős lépteim már csak akkor csillapodnak le, amikor a közöttünk lévő távolságot csökkentve érek közel hozzá. Ezzel egy időben valahol én is komolyabbá válok, bármennyire is ott lapul bennem az az érzés, hogy örülök a viszontlátásnak. - Minden rendben van? Történt valami? - hangom kedves, érdeklődő, mégis óvatos is egyben, ahogyan pontosan előtte megállva pillantok fel várakozóan a kék íriszekbe, mintha onnan próbálnék válaszokat kapni a feltett kérdésemre. Nem vágyom arra, hogy tolakodásnak érezze a kérdésemet, pusztán segítő szándékkal teszem fel, ugyanakkor tudatni szeretném vele, hogy bármi is nyugtalanítja őt, én szívesen meghallgatom, és ezalatt nem feltétlenül azt a fajta beszélgetést értem, amelyet hivatalos keretek között tesznek meg, bármennyire is ezt diktálná az az úgynevezett sztereotípia.
Sok minden lepörög előttem abban a néhány másodpercben, amíg várakozok? Ezt nem nevezném annak, mert akkor segítséget kértem volna. Bekopogtam volna a szőkeség ajtaján, vagy írok neki egy sms-t. Most sokkal mélyebben voltam, hogy még egy nem létező segélykiáltással is foglalkozzam. Többen úgy sétálnak el mellettem az utcán, mintha egy őrült lennék, és nem is állnak messze az igazságtól. Sosem voltam átlagos, a mai nappal pedig átléptem egy bizonyos határt. Erről beszéltek volna annak idején nekem, amikor megvettem a kutyákat? Nincs az a súly, amit életünk végéig cipelhetünk, mert előbb vagy utóbb, de utol fog érni a sorsunk. Úgy tűnik, hogy nálam ma este köszöntött be a múlt, és ezt annak köszönhettem, hogy összeverekedtem a sógorjelölttel, akinek a létezéséről sem akarok tudni, aztán elzavartam a húgomat, és az öcsém sem tudott állást foglalni. Kellett volna neki, de egyértelművé vált, hogy gyenge és befolyásolható. Egy gyerek van a kezében, nem egy plüssmaci…és a húgomat még egyszer felcsinálta az a férfi, aki már egyszer elhagyta? Nem értettem a képletet, és a benne lévő szerepemet. Mit kerestem azon a grillezésen? Minek mentem bele, hogy összejöjjön a családunk, amikor már nem is voltunk egy család? Zavartan dőlök neki az autó oldalának, és felpillantok a lakásra. Nem tudom, hogy képzelődtem-e, vagy valóban őt láttam az ablakban? Egy suhanás volt, vagy még annyi se, de azt sejtem, hogy valami nem igazán jó bennem. Elromlottam. Lehetséges, hogy ember selejtes legyen? Ezeket nevezik mentálisan betegnek, és én sem vagyok kivétel. Mindig is tartottam attól, hogy Madelaine legyen az, akinek megnyílik ez a szelep. Nem bírja elviselni, túlságosan törékeny, akárcsak Alaszkában. Nem bírta feldolgozni azt a csókot. Nem tulajdonítottam neki nagy feneket, mert a túlélés volt a cél, és nem az, hogy ágynak döntsem. Meg kellett volna értenie, hogy nem sebzem meg, de behúzta a kéziféket. Nem értek a nőkhöz. Elbasztam egy jegyességet, egy családi banzájt, egy másik majdnem kapcsolatot, és most ez mi? Csak szexelünk, nem beszéltük meg, hogy lesz folytatása. Amennyiben kedvünk van, akkor egymásnak esünk, de a környezetünknek nem mesélünk a történtekről. Már nem élem bele magam semmibe. Mia után…volt Meena….most meg Madelaine. Nincs szerencsém nekem ezekkel a betűkkel, meg a lányokkal sem. Maddie fél a saját érzéseiről, alig mesél magáról, és általában az analizálás mögé bújik, mint egy kismadár. Kell neki egy védőfal. Húha…elkalandoztam. Megriadok, amikor a tekintetem felvezetem a földről, és teljes életnagyságában áll előttem. Az előbb még nem az ablakban volt? Azt sem hallottam meg, hogy a lépcsőháznak kinyílt volna az ajtaja. Értetlenül nézem őt, felmérem az állapotát. Nemrég jöhetett haza, még nem vette át a mackóját. Nem rajong ezekért a ruháért, vagy igen. Némán figyeljük egymást, aztán természetellenesen nevetek fel. - Mit nevezünk rendnek? Az életet, vagy a halált? Ó…mindig történik valami. – rándul meg a szám széle, de jócskán látszik rajtam, hogy verekedtem, és a nyakam körül is ott maradtak Chrisnek az ujjlenyomatai. Meg akarom ölni, a puszta látványa is felnyomja a vérnyomásomat, de le kellene higgadnom. Mi arra a módszer, hogy ne rúgjak fel egy kukát, vagy ne üvöltsem le a velem szemben állónak a haját? – Én jól vagyok. – túrok bele idegesen a hajamba, de véres a kezem is, szerintem elvágtam, vagy amikor behúztam neki, akkor felhorzsoltam a bütyköket, és ez lett az eredménye. – Minden a legnagyobb rendben, ezt kell mondani egy pszichológusnak, nem? – nézek rá, aztán otthagyom, és megkerülve az autót, az anyósülésről kiszedem a pisztolyt. – Látod…nekem ilyenem is van. Nemcsak életeket tudok menteni, hanem elvenni is. Nem kell, hogy mindig jó legyek Maddie. Én nem az a férfi vagyok, aki jó, és ott lesz…én defektes vagyok. – mutatok a fejemre. – Ölni akarok, a puszta tény is izgat. Nem kellene itt lennem, de ez…csábít. – forgatom meg a kis szerzeményemet a két karom között, kisebb frászt hozva az utcán elhaladókra.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
A napom további menetét illetően nem számítottam semmire, mégis egy részem valahol felkészületlennek érzi magát, ahogyan itt állok Vele szemben és hétköznapi, mondhatni sablonos kérdéssel indítok irányába, mintha a válasz ne lenne amúgy is teljesen nyilvánvaló már számomra is az állapotát illetően. Türelmesen várom ki a vele történtek véleményezését, mégis most van lehetőségem csak igazán felmérni a külső jeleket is. Az arcán éktelenkedő ütésnyomot, a nyakát, melyek csak még inkább megerősítik a bennem egyre inkább elhatalmasodó aggodalmat, amely jó szokásához híven szinte már ezernyi verziót sorakoztatott fel az elviselhetőtől a lehető legrosszabbig, számára azonban mégsem fejtek ki belőlük egyet sem. - Ki tette ezt veled? - hiába teszem fel kérdésemet halkabban előbbi érdeklődésem hangszínéhez képest, mégis egyfajta felháborodás is kihallatszik a kérdést alkotó szavak közül. Sok mindenről még nem beszéltünk. A múltunk nevezhető akár egy gondosan lezárt könyvnek is, amelybe csak néha engedünk betekintést, de mihelyst mélyebben is elmerülhetnénk annak lapjaiba, önmagunkat védve azonnal be is zárjuk azt. Eszembe sem jutna elvárni, hogy bizalmába engedjen vagy követelni azt, mintha jogom lenne tudni bármiről ami az életébe zajlik, pusztán szeretném megérteni ki képes ilyesmire. Szeretném megérteni Őt, anélkül, hogy ismét mindennapos szerepembe bújhatnék, így az egyetlen, amit jelenleg tehetek az az, hogy türelmes vagyok vele. Szólásra nyitnám a számat magyarázkodásképp, helyette azonban egyszerűen csak a fejemet ingatom mintha tiltakoznék a kérdésének összes pontja ellen. Szeretném azt mondani, hogy nem az vagyok - jelen pillanatban nem, ahogyan azt ő gondolja -, de nem tehetem, hiszen ezt az énemet magammal cipelem, bárhova is menjek. - Nem lehet mindig, minden rendben, Jake, szóval nem kell ezt mondanod. Néha a dolgok elromlanak és ezt mindketten nagyon jól tudjuk. - fűzöm hozzá a saját álláspontomat, de túlságosan is lekötnek a kezén lévő nyomok és azok a gondolatok, amelyek megrohamoznak ennek kapcsán, és amelyeknek jó nagy részét igyekszem háttérbe szorítani. Ugyanakkor minden egyéb kellemetlenség mellett csak az jár a fejemben, hogy magammal a cipelem fel a lakásba és addig nem engedem el, amíg nem lesz jobban vagy nem találunk megoldást a problémájára, még ha az többnyire felszínes és csupán átmeneti lenne. Mindezek viszont olyannyira távoli képzeletnek számítanak csak, hiszen jól tudom, hogy az egyszerű kérés semmit se érne jelenlegi helyzetünkben, azt éreztetni vele pedig, hogy akaratának ellenére is meg kell osztania mivel áll szemben viszont csak még inkább rontana a körülményeken. Érdeklődve követem végig a mozdulatsort, ahogyan az anyósüléshez hajol be, de amikor egy fegyvert szed elő már nem csak mi válunk egymás társaságává, hanem többen is felfigyelnek közel sem hétköznapi beszélgetésünkre. Érzem, hogy a szívem akaratlanul is hevesebb ütemben ver a mellkasom fogságában, ahogyan azt is, mennyire törékeny ösvényen kell végighaladnom a szavaim megválogatásának kapcsán, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a körülöttünk lévők teljesen másképpen reagálnak majd, amely nem feltétlenül billenti pozitív irányba az eseményeket. Magamat olyan személynek vallom, aki képes hatni másokra, mindazonáltal egyes helyzetek még számomra is újdonságnak hatnak, és ez pont annak számít. Egy ideig csak a gondolataimmal küzdök vagy éppenséggel némán a fejemet rázom kérésemet kifejezve a járókelők irányába, akik közbe szeretnének avatkozni, hogy arra semmi szükség, mert bár nehéz lenne egy kívülálló számára megmagyarázni, de bízom abban a férfiben, aki éppen fegyvert fog a kezében. - Igazad van, nem kell Jake. - értek vele egyet kezdetben kis szünetet hagyva mondandómban. - Nem kell mindig jónak lennünk, hiszen vannak olyan helyzetek, amelyeket másképpen lehetetlen lenne kezelni. - direkt említem a többesszámot, hogy némiképpen éreztessem vele, még ha nem is tudatosan, hogy emberileg belénk van kódolva a hibát-hibára halmozunk elv, és olykor egyszerűbb a következményekkel teli utat választanunk, mintsem megmaradjunk a szabályok által körbekerített ösvényen. Mielőtt folytathatnám, egy pillanatra a fegyverre téved a tekintetem, de végül csak és kizárólag arra a személyre koncentrálok, aki túl sok mindenen mehetett keresztül ahhoz, hogy eljusson erre a pontra, erre a gondolatmenetre. - Akarat és tett között van különbség és igazán egyik sem létezhet a másik nélkül, de attól mert még akarsz valamit, nem feltétlenül kell megtenned. - véleményezem az általa elhangzottakat, mert amíg a gondolatok azok is maradnak, nagyobb probléma nem történhet a már meglévőnél. - Jake, te is tudod, hogy nem minden csak fekete és fehér...ahogyan azt is, hogy mindenki követ el hibákat és tesz olyan dolgokat, amiket bárcsak ne tett volna meg. - veszek egy sóhajt, hogy ne térjek el a gondolataimtól, és egy lépést közelebb teszek hozzá. - Nem vagy defektes, csak ember, aki érez olyanokat is, amiket nem szeretne és amikre úgy reagál, ahogyan általában a rossz dolgokra szokás: önmagunkból kikelve. Ha az lennél, aminek vallod magadat, nem mondanád el mindezeket. - fejezem be a mondandómat, de továbbra is őt fürkészem, kizárva a környezetemet és pusztán csak a velem szemben állóra meg az ütemes szívverésem visszhangjára koncentrálva.
A tetteknek mindig következménye van, és nincs kivétel. Egy életen át tanultam a leckét, és semmi sem történik véletlenül. Az emberek hibáznak, de nem mindegy, hogy tanulnak-e belőle, vagy sem. Én most egyszerűen egy olyan pontra jutottam el, ahol nem tudom, hogy mi az, amit rosszul csináltam, és mi az, aminek nem is volt értelme. A kocsival megállva fel sem fogom, hogy mit teszek. Madelaine korántsem biztos, hogy itthon van, nekem meg nem biztos, hogy kedvem van ahhoz, hogy ízekre szedjen, és a lelkembe lásson. A sötétség felemészt, de nem szükséges, hogy másokat is magammal rántsak a pusztulásba. Ezekben a pillanatokban nyúlt az öcsém is a droghoz? Átmeneti megoldás, és nem adja meg a kellő löketet. Nekem az életmentés volt a mindenem, miután hazajöttem a frontról, és nem találtam meg őt. Értelmet nyert a nyamvadt végzetem, de elvesztettem azt a hitemet is, ami hozzájuk kötött. Dorian keresése az elmúlt évek legnagyobb kimagasló cselekedete volt, de nem érzem, hogy megérte volna….látom a változást, de látom a buktatókat is. Mennyire szerettem volna, hogy minden rendbe jöjjön, amikor ismét egymás szemébe nézhettünk…de nem tudott segíteni. Nem értettek meg, nem beszéltem magamról, mert az ő gondjaik százszor nagyobbnak bizonyultak, mint a sajátjaim. Hogyan másszak ki a gödörből, ha önszántamból ugrottam bele? Hamarosan a szőkeség tiszteletét teszi a kocsimnál, de az első kérdéseit figyelmen kívül hagyom. Nem fogok mesélni a családi banzájról, arról, hogy nem akarok annak a családnak a részese lenni, akik ott megjelentek. Egyáltalán már azt sem tudom, hogy hol az otthonom. A kutyák jelentették a világmindenséget, bennük nem kellett csalódnom, mert mellettem álltak. Éjszaka Samira puha orra ébresztett, ha rémálmok gyötörtek. Rajongtam értük, és ők voltak az én új családom. Már bánom, hogy most nem hoztam magammal. Sokat segíthettek volna abban, hogy ne jussak el ide. A tekintetem űzött vadként járja be a szőkeség testét, és bár nagyon csinos, valahogyan nem találom vele azt a kapcsolódási pontot, mint az ágyban szoktam. Hiányoznak a viccelődös beszélgetések, de arra végképp nem adnám a fejemet, hogy megfejtsen, mert nem értheti, ami bennem zajlik. Hiába tanulta könyvekből meg, hogy milyen az emberi természet, neki is tisztában kellene lennie, hogy nem mindenkin segíthet, és a jól bevált sablonos szövegek a rendelő négy falain belül talán változást hoznak, de ma este nem hiszem, hogy elérnek hozzám. - Ne tegyél fel olyan kérdéseket Maddie, amire úgysem fogok válaszolni. – lengetem meg a fejemet, és eltávolodom tőle, ahogyan közelít, mert félek attól, hogy bántani fogom. Ma több ártatlan élet volt veszélyben, még egy már mészárlásnak menne el. – Jaj… - nevetek fel azon a klisén, mellyel mindkettőnket áltat. – Ez sosem működött. Ez a világmindenség, nem elromlott, hanem pusztulásra volt ítélve. – méreg villan a kékjeimben, amikor megkerülöm az autót, és előveszem a fegyvert. Ez most a hangadóm, az a kis szócső, mellyel véget vethetek a kínszenvedésemnek, és nem kell többet a halott bajtársaimmal álmodni, az öcsémet istápolni, a legjobb barátomért aggódni, vagy megoldani mások helyett a problémájukat. A járókelőkre a frászt hozom, egyeseket észlelek a perifériámról, hogy megállnak és mutogatnak kettőnkre, de leginkább rám. Nagyon szeretném érzékeltetni a szőkeséggel, hogy mekkora a baj. Ő az egyetlen, akihez eljöttem, talán tudat alatt tettem meg ezeket a kilométereket, de nem hajtottam tovább, még nem lőttem fejbe magam. – Én sosem voltam jó, hát nem érted? – akadok ki azon, amit mond. – Nem kell mindig annak lenni, nehezebb erőltetni a jót, hogy megfeleljek az elvárásoknak.Ismernél…akkor tudnád, hogy ez most pontosan nem az a helyzet, és az az ember, ahol ez beválik. Katona voltam, aki parancsra ölt. Ott nem érdekelt senkit az akarat, és a tett közötti különbség. Fel tudod fogni, hogy milyen érzés elvenni egy másik élőlény utolsó lélegzetét, és az emlékeit magaddal vinni a sírba? Öltél már Maddie, vagy megint a szakkönyvek alapján gyártod az elméletedet, hogy milyen érzés lehet? Nem érdekelnek a pszichos felvetések. – rázom meg a fejemet hevesen. – De az vagyok, senki sem normális. Nekem is vannak rémálmaim, rossz beidegződéseim, és attól, hogy beszélek róla, még nem jelenti azt, hogy nem fogom megtenni. – most én teszem meg a közöttünk lévő távolságot, és ragadom meg a csuklóját. – Ülj be a kocsiba. – nem irányítom rá a fegyvert, de érzékeltetem, hogy ne lenne most jó játék, ha ellenkezne. A közönséget ki akarom zárni ebből az őrületből.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Végső soron mindig abba igyekszünk kapaszkodni, amit már jól ismerünk és nálam ezt a mentőkötelet mindig is a szavak és azok jelentésének formálása testesítették meg, még ha mélyen belül érzékelem is, hogy a helyzetünk szempontjából haszontalanná is válnak ezek a fajta próbálkozások a részemről. Sokkal könnyebb volt bánni velük, mintsem a tettekkel, jóllehet mindkettőnek megvoltak a maga következményei. Ugyanakkor kizökkentő tulajdonsággal bír, ha körülvesz minket az ismeretlen és akaratlanul is lefagyunk a hatása alatt, így jó tudni ha akad egy biztos pont, amit elővehetünk védelmünk érdekében. Nem ismerem őt, mint amennyire szeretném és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Attól, hogy a kettőnk között kialakult megmagyarázhatatlan érzéseknek párszor teret engedünk, még sok mindent nem tudunk a másikról, így bármennyire is adnám a fejemet tiltakozásra, a szavai jogosan kerülnek nyilvánosságra. Mindezek ellenére és pont ennek okán sem vágyom őt magára hagyni azokban a percekben, melyeknek minden egyes másodpercét egyre nehezebb kételkedések nélkül megélni. Nem tudhatom a körülményeket és azoknak az eseményeknek a részleteit, melyek ide és ehhez a ponthoz vezették őt, de figyelembe véve a rajta lévő sérüléseket és szavainak tartalmát nem nehéz kitalálni, hogy elegendő volt ennyi is ahhoz, hogy valami egészen más sebeket tépjen fel benne, melyre még Ő maga sem lehetett igazán felkészülve. Így bármennyire is szeretnék rajta minden lehetséges módon segíteni, mégis óvatoskodva közelítem meg vagy épp csak olyan szavakat hangoztatok, melyekről úgy érzem akár segíthetnének - mégsem teszik. Arcáról ismételten a kezében lévő fegyverre siklik a tekintetem, de nem hagyom, hogy saját véleményem félbeszakítsa az ő mondandóját. Szeretném tudni mi zajlik le benne, még ha csak homályos részleteket is fed fel azok valójából, ugyanakkor igyekszem háttérbe szorítani a bennem felszínre törő félelemérzetet, kételyt és minden egyéb mást melyek bevallása csak rontana a helyzeten, hogy még véletlenül se legyen befolyásolással a szavaimra vagy az arcomon tükröződő kifejezésekre. Nem vágyom elbizonytalanítani őt vagy azt éreztetni vele, hogy csak és kizárólag azért beszélek hozzá, hogy a munkámmal járó akaratomat érvényesítsem. Tudom, hogy más helyzetben, más körülmények között belegondolna az elhangzottakba, most azonban nem várom el, hogy ezt tegye és nem is hibáztatom érte. Azzal jár, aki vagyok, hogy mindenki úgy érzi pusztán csak arra vágyom, hogy szétcincáljam a lelkivilágát kielemezve annak részletét, holott egy egyszerű beszélgetésnek is örülnék, mely mögött nem úgy éreznék, hogy ott lapul a puszta hátsó szándék a részemről. - El sem tudom képzelni miken mehettél keresztül Jake, így nem is fogok az ellenkezője szerint vélekedni. - a fejemet ingatom válaszomat is bebiztosítva ezzel. Nem fogom azt állítani, hogy képes vagyok akár egy apró szeletét is felidézni milyen lehetett számára átélni mindazokat az eseményeket vagy éppenséggel milyen lehet most, hogy együtt kell élnie velük. Nap, mint nap emlékeztetni magát a tetteire vagy azokra az emberekre, akik már nem lehetnek vele. Vesztettem már el számomra fontossá vált személyt, és teljen el bármennyi év vagy járjuk körbe a témát bármilyen indokokat felsorakoztatva, minduntalan ugyanabba az érzésekkel teli zsákutcába jutunk, mely sosem engedi, hogy elfeledjük tetteink vagy érzéseink súlyát. Mindezek ellenére kitartok véleményem mellett, hiszen eljött és elmondta mi jár a fejében, ennek pedig jelentenie kell valamit. És bár nem látok a fejébe, ahogyan ismerni sem ismerhetem teljesen, de úgy érzem számára jelen pillanatban az kell, hogy valaki megértse őt és részben lebeszélje arról, amelyet az elvei nem engednének megtenni. Módszeremként a hallgatást választom és hagyom, hogy a tetteim beszédesebbek legyenek helyettem. Az, hogy közelebb merészkedek hozzá, egyfajta bizalomként is értelmezhető az irányába, a szótlanságom pedig azt támasztja alá, hogy tiszteletben tartom a döntését, a szavait és a mondanivalóját egyaránt, melyekre nem kívánok önmagamhoz mérten megoldásokat keresni, csak elfogadni mindazokat, még ha mélyen belül egyáltalán nem értek egyet egyes pontjaival, de bízom benne annyira, hogy kivárjam a végeredményt. Meglepetten érint, amikor keze a csuklóm köré fonódik és egy pillanatra felnézek a kék szempárba, mielőtt kérését teljesíteném. Már nem érdekel a körénk gyűlt emberek véleménye, habár útközben igyekeztem biztosítani őket afelől, hogy ne tegyenek semmilyen hirtelen mozdulatot vagy olyat, mellyel csak rontanának a helyzeten, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ez közel sem szokott elégnek lenni a tettre kész emberek számára. - Nyugodtan elengedhetsz, magamtól is képes vagyok beszállni. - jelzésértékűen emelem fel a kezemet, amelyet még mindig 'fogságban' tart, végül pedig egy kitörni készülő aggodalmas sóhajt elfojtva helyezkedek el az ülésen egyúttal figyelve minden mozdulatára, minden tettére, amelyet készül elkövetni a következő percekben. Jobbnak látom az ő elképzelése szerint cselekedni, ugyanakkor remélem azzal tisztában van, hogy csakis addig a pontig hagyom őt érvényesülni, amíg a meggondolatlanságot mellőzi. - Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt. - veszem a bátorságot megtörni a csendet őszintének ható szavaimmal, melyeket úgy is gondolok, de csak egy másodperc erejéig pillantok felé, mielőtt ismételten az utat figyelhetném vagy szoknyám szegélyét igazgathatnám melléktevékenység gyanánt, amely csak arra jó, hogy elterelje a figyelmemet. Tartok a következő lépésétől, de attól még inkább, hogy kevés vagyok és leszek számára ahhoz, hogy visszatartsam Őt.
A fegyver a kezemben, és párhuzamot vonok a Maddie által hangzott vélemény, és a sajátom közé. Sosem kételkedtem benne, hogy jó szakember lenne, csak éppen nem én vagyok az alany, aki elviseli, ha ostobaságokat hord össze, és megpróbál velem úgy együtt érezni, hogy annak nincsen semmilyen valós háttértartalma. Az igazság az, hogy a bizalmam ingatag ajándék, ha odaadom, az még nem jelenti azt, hogy nem is vehetem vissza a méltatlan hordozóktól. Már megtanultam, hogy nem minden arany, ami fénylik, és eddig a szőkeség maximum annyiban segített, hogy ne csináljak még nagyobb őrültséget, mint amit ma már tettem. Nem mondom, hogy nem örülök a viszontlátásnak, biztosan van egy épeszű magyarázat arra nézve, hogy hozzájöttem el, és nem máshoz rohantam. Kihez is mehettem volna? Ott keresi az ember a szeretet szikráját, ahol már volt belőle ízelítője. Lefeküdtünk nem is egyszer, sosem kérdeztem meg, hogy akarja-e, amolyan belső késztetésként éltem meg, ha hajnalok hajnalán feltűntem az ajtajában, és nekirontottam, mint egy kisiskolás az első barátnőjének. Menetrendszerű aktusoknak sem neveztem volna, előfordult, hogy akkor jöttem, amikor elveszítettem egy beteget, vagy összevesztem a testvéreimmel, és jólesett, hogy valaki ápol, és látja bennem még a reményt. A szerelem ennél sokkal bonyolultabb, nem adom a szívemet akárkinek, vagyis inkább senkinek. A kedvesség elenyésző tulajdonság, kevesen becsülik meg, az őszinteséggel legalább kiszúrhatom, hogy ki az, aki valóban kíváncsi rám, és ki az, aki csak megjátssza. A kórházban számtalan példát láttam rá, hogy behízelegték a kegyeimbe magukat a gyakornokok, vagy a nővérek próbáltak egy fárasztó nap után a pihenőbe csábítani. Az aszkéta élet sokkal jobb, nem jár veszteséggel, és a vágyaimat is kontroll alatt tarthatom. Nem tudom, hogy mi vett rá, hogy Maddie-t felkeressem egy nyári éjszaka, és átlépjem a korlátaimat. Samira volt a kulcs, mindenhol ő az, aki segít. Halkan vonyít a belsőm, arra támaszkodnék, akit otthagytam a házban. Nincs kedvem Doriannel csevegni, vagy éppen Norával. Én ma nem szeretném őket látni, sem hallani a mentegetőzésüket. Besokalltam a jelenlétüktől, a családnak nevezett ármánykodástól, és alakoskodástól. – Igen, fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, és kár lenne elméleteket felállítani, mert meg sem közelítenéd a valóságot. – erőszakosan adom a szájába, hogy rossz úton jár? Én hiszek neki, hogy segíteni akar, én hittem akkor is, amikor a húgom próbált, vagy az öcsém, de idegenek. Ez a szőke pszichológus mitől lenne más? Érzelmeket közvetítettem felé, de éppen ő volt az, aki Alaszkában is visszavonulót fújt. Én szorulok segítségre, és nem ő…emlékszem, hogy akkoriban megnyíltam volna neki, ha hagyta volna, és nem az analízis iránti vágy hajtotta volna. Megéri kockáztatnom? Csevegek, forgatom a pisztolyt a kezemben, és egyre jobban nő a feszültség bennem. A kimondott szavaknak súlya van, a hallgatása pedig aranyat ér, ha nem óhajt elüldözni. Villognak a kékjeim, utoljára akkor éreztem így magam, amikor a repülőtéri lezuhanás után felfüggesztettek, mert gyógyszert szedtem, és nem bírtam aludni. Ingerlékeny vagyok, a PTSD tünetei felerősödtek az elmúlt hónapokban, de fittyet hánytam a szervezetem figyelmeztetésére. Az orvosok a legrosszabbak betegek, és ez rám hatványozottan igaz. Kezdek ideges lenni, és frusztrál a rám vetülő árgus pillantások összessége, ezért sürgetően kapok a keze után, és erősebben kulcsolom össze az ujjaimat a csuklója körül. Nem kérem, hanem utasítom, hogy szálljon be az autóba, hogy csak ketten maradjunk a világ szeme elől. Nyugodtnak próbál látszani, de a kékjeim mélyén látom a felvillanó félelmet. Nem foglak bántani kislány! Elengedem szótlanul, és megvárom, hogy beüljön, csak azután követem, és tárom fel az én oldalam felőli ajtót. – Mit bámulnak, nem láttak még fehér embert? – förmedek rá a járókelőkre, aztán becsatolom magam, és a fegyvert a sebváltó melletti tartóba helyezem. Meg is akadok a mozdulatsorban, az ujjam a hűvös fémet érinti, amikor megszólal a mellettem ülő. – Ezt ne mondd még egyszer. Nem a sajnálat tart életben. Kösd be magad, és ne próbálj meg az a személy lenni, aki a lelkemre akar hatni, Maddie. – túrok a hajamba, és egyenes testtartással várakozom, hogy a kérésemnek megfelelően cselekedjen. – Indulunk. – gyújtást adok, és a gázba taposok, hogy magunk mögött hagyjuk a lakása környékét. A kormányon járnak az ujjaim, újszerű a hatás, hogy van mellettem valaki, ha rám törnek a rohamnak titulálható érzelmi völgyek. – Elviszlek valahová, és ma már nem jövünk vissza New Yorkba. – pillantok rá fásultan. Kimerültem, de meg kell tennem. – Megmutatom, hogy milyen az igazi veszteség, doktornő. – egy kézzel kormányzok, és lehúzom az ablakot is, hogy ne törjön rám még egy pánikroham is útközben.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Kettős érzelmek keverednek bennem, ahogyan azzal a férfivel állok szemben, aki évek óta először másféle érzelmeket hozott felszínre bennem, mint amelyekhez hétköznapjaim során hozzászokhattam. Ismételten elkezdtem közeledni valakihez, engedni, hogy fontossá váljon az adott személy és kijelenthessem nyíltan is, hogy kedvelem mindazok ellenére is, hogy még aligha tudok róla bármit is. Ismeretségünk mélysége pont ezért megkérdőjelezhető, habár néhány részlettel tisztában vagyunk a másikkal kapcsolatban, de alapvetően egyikünk sem nevezhető olyan személyiségnek, aki könnyedén válik nyitott könyvvé az idő múlásával. Mindketten tartogatunk emlékeket, olyan elmúlt eseményeket, amelyekről bárcsak megfeledkezhetnénk, mégis nagy részben ez formált minket olyanokká, amilyenek jelen pillanatban is vagyunk. Ezeknek okait azonban jobb ötletnek tartjuk elzárni vagy csak homályos részleteiben felfedni a másik előtt, hiszen bármi is történjen vagy történt közöttünk, a feltétlen bizalom olyan felelősségteljes dolog, melyet tálcán átnyújtani talán hibának bizonyulna és még egyikünk sem áll készen arra, hogy lépéseket tegyünk ennek irányába, habár felszínében már igyekszünk megismerni a másikat. Így amikor ráeszmélek, hogy az a módszer melyet már évek óta a magaménak vallok és amiről tudom, hogy általában segítő szándékkal is, de működik, most valósággal az ellentétét váltja ki beszélgetőpartneremből, egy részem tanácstalanná válik. Segítséget szeretnék neki nyújtani, de nem lehetek az az önmagam, aki átfedi életem jelentős részét, ugyanakkor mégis meg kell maradnom saját elveim mellett. Ennek a kettősségnek azonban egyre nehezebb megfelelni abban a szituációban, ami körénk épül és lassan maga alá temet minket. Nem veszek tudomást a fegyverről, habár jelenléte nyugtalanságot ébreszt bennem, mégsem engedhetem, hogy mindez a félelem felülkerekedjen vagy éppenséggel meglátszódjon rajtam. Sorra vehetném az okokat amiért pont hozzám jött mindazok után ami lejátszódik bennem, mégsem teszem. Feltehetnék kérdéseket, de mi értelme lenne? Szüksége van valakire, és ez lényegesen fontosabb mindannál, minthogy feszegessük a miérteket vagy választ találjunk rájuk. Éppen ezért inkább ezt a személyt biztosítom számára és miután rájövök, hogy a szavaim csak még inkább fokozzák a benne lévő elveszettség érzetet, amellett az énem mellett maradok, aki jobb hallgatóság, mint az ezzel ellentétes mindenre a megfelelő választ keresem változat. Habár óvatosan is, de hozzáfűzöm saját meglátásomat miszerint bele sem tudnám élni magamat abba a helyzetbe, melyben ő neki volt része és ami miatt a jelen helyzete ennyire zavaros és bizonytalan és ami minden ízében megkeseríti jövőjének minden egyes szegletét. A kapcsolatait, az emberekbe vetett bizalmát és azt a fajta biztonságot, melyet akkor érezhet igazán, ha teret enged annak a boldogabb végkifejletnek, amiben egészen biztos vagyok, hogy aligha hisz. Most meg főleg nem. - Ebben teljesen igazad van. - nincs értelme vitatkoznom vele ezzel kapcsolatban vagy bizonygatnom, hogy akár egy leheletnyit is képes vagyok megragadni abból az összetett érzéskörből, amelyet egy efféle trauma átélése okoz számára. Találgatni vagy éppenséggel a sötétben tapogatózva elhinteni egy-két sejtelmem van miről beszélsz mondatot pedig bizonyára felesleges lenne a részemről, mert csak rontanék az adott helyzetünkön. Jobbnak látom ezért, hogyha hallgatok és türelmesen várok arra, hogy talán az ő szemszögéből ismerhessem meg a történetét, mielőtt alaptalan találgatásokba kezdenék vele kapcsolatban. Ugyan a kérése inkább parancsként is értelmezhető, mégis váratlanul ér, de nem kezdek ódákat zengeni arról, hogy mennyire nem lenne helyes most autóba ülnie vagy ehhez hasonló jó tanácsokat osztogatni. Helyette inkább hagyom, hogy saját magamban érlelődjek az ezernyi szálon cikázó gondolataimmal és a kimondatlanságra ítélt véleményemmel, mégis egy részem úgy érzi muszáj valamit mondania, amikor végül beszáll ő is a kocsiba, a jó szándékom azonban félúton másféle fordulatot vesz. Jól tudom, hogy ő most annál többet nem lát ebbe a beszélgetésbe, minthogy minden egyes szavam csak azért kerül kimondásra, hogy a fejébe férkőzzek mindezzel és ez egy darabig nem is fog nála változni, így egyszerűen elengedek minden egyes gondolatot, melyet helyesnek vélnék megosztani vele és csak arra koncentrálok, hogy megmentsem önmagától, amennyire az tőle kitelik. - Értettem, nincs több bölcs gondolat a részemről. - az öv csatja megtalálja a helyét a berögzült mozdulatsorok után, és egy másodpercet engedek magamnak, hogy végignézzek jelenlegi ruházatomon és a többi cuccom hiányán. A telefonom a táskámmal együtt a lakásban maradt, egyedül csak a lakáskulcsom árválkodik a kezemben, de talán ennél többre nem is lesz most szükség. Jóllehet nem tudhatom hova készül éppen, de úgy érzem jelentőséggel bír ez az út számára, így ha ez kell ahhoz, hogy csillapodjon a benne lévő érzés, én nem fogok akadályt képezni ebben. Mindenesetre nyugodtabban élem meg, hogy a fegyver kikerült a képből, habár nem állíthatom biztosra, hogy a későbbiekben ne lenne majd szerepe. Eleinte nem fűzök véleményt a szavaihoz, helyette csak egy lopott pillantást vetek arcának vonásaira, mely épp elegendő ahhoz, hogy szembesüljek a bennem kavargó érzések tömkelegével. A tehetetlenség fojtogató valóságával és az ezzel szemben álló tettvággyal, melynek mélyén ott kavarog a bizonytalanság, amelyet a szavaim vagy a tetteim válthatnak ki csak belőle. Veszek egy összeszedettségemet előidéző sóhajt, mielőtt a hajamat kontyba erősítő csatot eltüntethetném a képből, mintha ezzel képes lennék oldani a bennem kavargó feszültség együttesét. - Vesztettem már el valakit, Jake. Tudom milyen érzés tehetetlennek lenni azzal a ténnyel szemben, hogy az a valaki aki fontossá vált már nincs többé és nem is lesz. - szólalok meg megtörve a közénk beállt csendet, de most jobbnak látom, hogy a mellettünk elhaladó tájat figyeljem, mintsem hogy őt fürkésszem helyette. - Ez örökre megmarad, legfőképp akkor, ha tudod tehettél is volna valamit, mégis képtelen voltál..képtelen voltam rá. - fűzöm hozzá tovább babrálva a kezemben lévő csattal mondandóm befejeztével, amelyet lehet, hogy csak egy újabb manipulatív kezdeményezésnek vesz részemről, de jó ha tudja, hogy mindent leszámítva ezzel az érzésnek következményével magam is tudok azonosulni, még ha nem is olyan formában és nem is azokból az okokból, mint Ő.
Idegesít, amikor megfejteni akar, és nem meghallani, amit mondok. Nem kérek sokat az emberektől, én nem vágyom arra, hogy valaki bennem olvasson, vagy kísérleti patkánynak használjon fel. Kinőttem már abból a korszakból, amikor érdekelt mások véleménye, mostanra eljutottam odáig, hogy csak az a jó, amit én gondolok. Orvosként nem is lehetek bizonytalan, nem mások fogják nekem megmondani, hogy mi a diagnózis, vagy nem éppen a beteg fogja eldönteni, hogy mi lenne a helyes út a gyógyulása felé. Nem állítom, hogy mindig ilyen vagyok, de a legtöbb esetben már sajnos nincs más, akire hallgatnék, mert ostobaságokat mondanak, olyan klisékkel élnek, mint jelen helyzetben a velem szemben álló szőkeség. Madelaine többre tartottam, bíztam benne, hogy most az egyszer levedli az álruhát, és megmutatja, hogy milyen a személyisége. A kórházban évelődtünk, tagadhatatlan, hogy évek óta nem találkoztam olyan okos nővel, mint ő, de a munkáját nem tartottam nagyra. Életeket menthet egy beszélgetéssel, de amikor csak találgat, hogy mi játszódhat le a másik fejében, annál borzalmasabb érzés nincs is a világon. Megjártam a poklot, akadtak kiszolgáltatott pillanataim a suli alatt, a seregben, de még a munkában is, de sosem tűrtem el, hogy mások mondják meg, hogy nekem miképpen kellene éreznem magam, vagy cselekednem. Elhiszem, hogy él benne a empatikus énje, és baromi át tudja venni a pácienseknek a hétköznapi problémáit, de az előbb azt ecseteltem neki, hogy megölnék valakit, és nem azt, hogy ma nem ment a műtés, vagy csak rosszul aludtam el. Már régen nem ennyiből áll egy problémaforrás, és fogalmam sincs, hogyan képes valaki elmenni egy pszichológushoz, az mondja meg helyette, vagy ő vezesse rá a megoldásra. Ők is csak emberek, a legtöbbjük a papírforma alapján hozza az elvárt tudásanyagot is, de sosem gondolnak bele igazán, hogy mi lenne, ha ők állnának a túloldalon, vagy feküdnének a kanapén az ítéletre várva. Meg sem tudnám mondani, hogy most az a nő kell-e nekem, akivel lefeküdtem, vagy akivel olyan jókat tudtam beszélgetni a semmiségekről is. Felbosszant, ha tudálékos, de egy idő után kapcsol, és már nem akar meggyőzni róla, hogy velem érez, csak hallgat, és ez többet ér az én szememben, mint az előbb kiejtett mondat a száján. A csuklója után kapok, és beültetem az autóba, vagyis arra terelem, hogy ezt tegye, mert nincs szükségem közönségre a folytatáshoz. Lerí az arcomról, hogy nem érdemes belém kötni, mert annak nem lesz jó vége, és a fegyver is csak azért van nálam, hogy ne használja az öcsém odahaza, vagy én használjam később, de akkor a szőkeség már nem lesz jelen, ebben biztos lehet. A fejemben kavargó gondolatoknak az szab gátat, hogy indulni akarok, elhagyni ezt a nyamvadt várost, és kiautókázni a világból. Beülve az előbb felvett stílusban mérem végig, és ha végzett a biztonsági övvel, akkor becsatolom a sajátomat is, és közénk helyezem a pisztolyt. Nem vagyok őrült, de ott állok a szakadék szélén. A gázra taposok, és becsordogálok a forgalomba, miközben a központi zárral tudatosítom benne, hogy az előbbi szavaim valóban élnek, és nem hozom haza egy vagy két óra múlva. A belső Lester üvölt, hogy álljak meg, és dobjam ki, de ha egyedül maradok, akkor már semmi sem garancia arra, hogy én magam nem teszek őrültséget. Az elhatározás ott úszkál az elmémnek a peremén, és kell egy kívülálló, aki nem barát, rokon…mert most egyiküket sem óhajtom látni egy jó darabig. A mai nappal betelt a pohár, nem akarok már Jake Lester lenni, sem orvos, sem katona…csak egy férfi, akinek hatalmas és megemészthetetlen bajai vannak. Valahol el kell kezdenem a saját terápiámat, az a kérdés, hogy ehhez lesz-e egy partnerem, vagy sem. A kormányon dobolgatok, araszolok előre, sok a piros lámpa, de a fülem ott van, ahol Maddie jelezni próbál nekem. A csatjával játszik, amikor oldalra lesek, és kiteszem az indexet jobbra. Egy valódi darabka a Riggs lányból…most rajtam van a sor, hogy hallgatásba burkolózzak. – Nem akartam versenyt csinálni abból ma, hogy kinek a rosszabb. Egész egyszerűen ez nemcsak a veszteségről szól. Naponta látok meghalni embereket, de ott tudom, hogy mindent megtettem, ahogyan te is mondtad…csak vannak szellemek, akik itt maradtak, és amíg nem mondom ki, nem is fognak elengedni. Mondd ki, hogy ki volt az, akin nem tudtál segíteni. – kérlelően nézek rá, azt akarom, hogy ne legyek egyedül, csak mondja ki, hogy másnak is vannak csontvázak a szekrényben.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Mindig is úgy véltem, hogy leginkább akkor ismerhetjük meg teljes személyiségünket, ha különböző, többnyire a megszokottól eltérő helyzetekben találjuk magunkat, hiszen csakis ilyenkor vagyunk képesek leengedni mindennapi pajzsunkat az alatta található felszín érdekében. Ekkor reagálunk úgy, mint azelőtt talán sosem vagy éppenséggel feszegetjük a gondosan meghúzott határainkat, hogy átlépve azokat számoljunk a következményekkel és az érzelmi skálánk minden egyes szintjével. Számomra kettőnk helyzete újnak hat, ezáltal pedig azzal igyekszem előhozakodni, amit már jól ismerek, de ezzel csak még inkább rontok a helyzeten. Nincs szüksége most arra, hogy hivatalos hangnemben beszélgessek vele vagy olyan szövegekkel untassam, akit bárki mástól is megkaphat. Ő nem ilyen és ez már ismeretségünk elejétől is kezdve meglátszott. Őt nem győzhettem meg szép szavakkal vagy terelhettem egy általam helyesnek vélt útra, mert ennél sokkal többet igényelt. És bármennyire is komplikáltnak tűnt ez, mégis a maga nemében egyszerű is volt, hiszen minél inkább engedtem a késztetésnek és hagytam hátra darabokat abból az énemből, amely sokakat feszélyez, annál közelebb sikerült kerülnöm hozzá. És bár önmagamnak ez hatalmas kihívást jelentett, olykor szükség volt arra, hogy más módszerekhez folyamodjak, és ne érezze azt a másik fél, hogy pusztán a lelkivilágának apró részleteire vagyok kíváncsi egy beszélgetés során. Fontosnak tartottam azt, ami kialakulóban volt közöttünk. A barátságunkat..kettőnk egyezségét, azt, amelyet egyikünk sem lenne képes felcímkézni, mégis minden bennünk megfogalmazódott tartás ellenére is helyesnek érzünk. Így bármennyire is távol állt tőlem, hogy ne az legyek, aki életem nagy részében jelentős szeletet birtokolt belőlem, úgy gondolom Ő érte ezt mégis érdemes megkockáztatnom. Nehéz kívülállóként tekintetem a helyzetünkre, így bármennyire is igyekszem megérteni a körülöttünk gyülekező emberek vizslató tekintetének okát, másra sem tudok koncentrálni csak arra a személyre, aki velem szemben áll és akinek jobban szüksége van a nyugalomra, mint bármi másra. Lassan már kezd engem is zavarni a folytonos sugdolózás vagy a késztetés, hogy közbeavatkozzanak, így bele sem merek gondolni, hogy benne ezzel kapcsolatban mi játszódhat le. És bár érthető az aggodalmuk az elhangzottak hatására, mégis egy dominánsabb és jelen pillanatban az irányítást átvevő énem azt érezteti velem, hogy ezek csak a következményei a vele történteknek, melyek szavakként buknak ki belőle mielőtt tettekbe formálódhatnak át, így bármennyi aggodalom, félelem és kétség is merüljön fel bennem, mégis szó nélkül szállok be a kocsiba és hagyom figyelmen kívül mindezeknek az érzéseknek a kiabáló összességét. Egy időre közénk ékelődik a csend és betölti az autó terét. Fejben ezernyi forgatókönyvet játszok le, megannyi előre legyártott mondattal, amelyet más esetben már elmondtam volna beszélgetőpartneremnek, vele kapcsolatban azonban mégsem alkalmazom ezt. Helyette a hajamat rögzítő csattal foglalatoskodom vagy az elmosódott tájjal, amelyet az autó sebessége tesz lehetővé. Lakáskulcsomat szorító kezem az ölemben pihen és érzem, hogy a tárgy mintázata nyomot hagy a tenyeremben, ahogyan keresem a bennem megfogalmazódott szavakat arra a vallomástételre, melyekről többnyire hallgatni szoktam, elfelejteni azonban sohasem. - Ahogyan én sem. Ez sosem arról szólt, hogy megpróbáljalak felülmúlni. – jegyzem meg mintegy védekezésként a részemről, többnyire szűkszavúan a helyzet ismeretlenségének hatására, és most először tekintetem ismételten a szívemnek kedves és mostanra komorrá alakult vonásokat fürkészi. Mintha görcsösen arra vágynék, hogy ne kételkedjen tovább a szavaimban vagy keresse a hátsószándék apró szikráját is mögötte. – Talán ha beszélünk róla, és elfogadjuk mindezt, az idővel akár segíthet majd. Én sosem próbálkoztam még ezzel. – vallom be végül hiányosságom egyikét. Annyi mindent hallottam már, de mégis leginkább az csillapította bennem mindezt, ha háttérbe szorítottam. Így ott volt, és részben mégsem, még ha átmeneti megoldásnak is hatott. Apró sóhaj szökik ki ajkaim közül ezzel némi időt hagyva magamnak a felkészülésre, amíg képes vagyok teljesíteni a kérését. – Egy Lance nevű srác volt és a gimiben jöttünk még össze. Irtó zűrös alak volt, akivel csak a baj van, mégis egyben olyan megmagyarázhatatlanul egyszerű is, és tetszett az a szabadság, amit képviselt, de a függőség kezdett eluralkodni rajta. Többen is próbáltunk a lelkére hatni, de haszontalan volt. Ha jobban a nyakára másztunk, akkor még nagyobb hülyeséget csinált, de akkor is megtette, ha nem hoztuk fel neki mindezt. - kezdek bele felidézve a történteket, de továbbra is jobban leköt, hogy a csatomat forgassam. – Mindig azt hajtogatta, hogy tudja a határait..de ez hülyeség, nem? Honnan is tudhatta volna, amikor a legtöbbször azzal se volt tisztában, hogy mit csinál? – a fejemet csóválom, mielőtt egy mélyebb levegővétel után folytathatnám. – Aztán egyik nap ezek a határok nem léteztek többé, ahogyan ő sem és az érzés, hogyha egy kicsit erélyesebbek lettünk volna vele vagy többször próbálkoztunk volna, azóta sem múlt el. Persze, utólag felesleges eljátszani ezekkel a lehetőségekkel, de ezek ilyen berögzült tévhitek, nem? Mármint ha megmagyarázunk valamit, akkor majd kevésbé válik értelmetlenné, de a történteken akkor sem változtat.. – hallgatok el végül, mert úgy érzem már így is túl sokat mondtam erről.
A csend honol az autóban, nem tudnám megmondani, hogy ez miben mérendő, mert az idő relatív. Mérhetjük úgy, hogy éppen az óra elütötte mondjuk a hetet, de úgyis, hogy valami bennem megváltozik, van egy belső órám, ami az utolsókat rúgja. Madelaine jól cselekszik, ráérez arra, hogy nem óhajtok még beszélni a problémámról, ellenben megoszt valamit, egy kis árvácska információt magáról, amivel a gondolataim új irányba mozdulnak el, és már nem a pisztolyon járnak, és nem is a családomon. Nézem őt, ahogyan ügyetlenül bekapcsolja az övet, nem tudja, hogy mitévő legyen, és szerintem még az is megfordul a fejében, hogy lelépjen, mert a védelmi funkciók beindultak. Elegendő egy eltérő helyzet az ismerőssel, és máris nem olyannak lát, mint a hétköznapokban. Én is máshogyan emlékszem rá, nem ennyire bizonytalanul, és nyúzottan, de talán ez a kép sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a kiskosztüm, meg a smink az arcán. A tekintete a miérteket kutatja, az sem kerüli el a figyelmemet, hogy némi távolságot tart a fegyvertől, mert viszolyog az erőszak bármely formájától. Vajon tisztában van vele, hogy a félelmét jó irányba is terelhetné? A veszteségeken rágódunk, nekem ez amolyan metafora, mert engem is ért a mai napon olyanfajta veszteség, ami nem feltétlen egy ember halálával egyenlő. Az önbecsülésem egy darabkája süllyedt el, az önképem elkorcsosult, ahogyan a tények is, hogy milyen színben láttam a testvéreimet. Jelenleg nehezen ejtettem volna ki a számon, hogy szeretem őket. Idegesítettek, fájdalmat okoztak, üres megvetést láttam a szemükben, mert árva fogalmuk sem volt, hogy mi játszódik le bennem. Chris lenyűgözött, aztán meg a mélybe döntött. Az öcsém ismeri, vagy már találkozott vele korábban? Mindenesetre visszatérek a jelenbe, és gázt adva menetelek előre a forgalomba, hogy bekapcsolódjak New York vérkeringésébe. – Ez nem verseny, csak te azt hiszed, ha mindig azt mondod, amit az emberek hallani szeretnének, akkor hamarabb idézheted elő a bizalom leghalványabb utánzatát is. A pszichológia ilyen, én is tanultam az egyetemen, nem kerülhettem ki. Az agynak az egyik tudója vagyok, és korántsem látom annyira jó szakágnak a tiédet, mint az enyémet. Megpróbálni megfejteni az embert, és azt hinni, hogyha szimpátiát idézünk elő, azzal elnyerjük a bizalmát is…régen rossz. – rázom meg a fejemet, és tudom, hogy most nagyon cinikus vagyok, de ideje, hogy megtapasztalja a negatív oldalát is annak, amit képvisel, és amiért éveken át tanult. Én is tudok manipulatív lenni, és hatni az érzelmekre, de most nem ez a célom, hanem az, hogy kibújjon a csigaházából, hogy valódi kötődésünk legyünk a szexen kívül, hogy még egyszer elmondhassam, hogy megpróbáltam megérteni a nőket, hogy akartam valakit magam mellé, aki nem játssza meg magát. A piros lámpa egy kis lassításra késztet, de csak annyira, hogy jobbra forduljak, és egyenesen a Brooklyn Bridge felé vegyem az irányt. – Ez akkor neked is egy új kísérlet. – nem mosolygok, nagyon is komoly vagyok, de egy fokkal már összeszedettebb, de sajnos a zebra megállásra kényszerít, és az utolsó pillanatban sikerül a fékre taposnom. A semmiből kezd el beszélni, valahonnan meríti az emlékeket, egy régen elfojtott helyről. A srác nevét megjegyzem, el is raktározom, hogy a későbbiekben hasznát vegyem, vagy elhelyezzem Maddie-nek az élettörténetében, hogy megértsem őt. A szőkeség levetkőzi az eddigi páncélját, és valamit ad nekem. Nem avatkozom közbe, jó hallgatóság is tudok lenni, néha oldalra sandítok, de közben az utat figyelem. A híd közeledik felénk, mire elér oda, hogy meghalt, és nem tudott rajta segíteni. – Ez lenne a te kereszted, Lance? – a kékjeimet ráemelem, és lassítani kezdek. – Miatta lettél pszichológus is? Mert úgy érezted, hogy tartozol az univerzumnak egy ember életéért? – kérdezem meg nyíltan. – Esetleg magadnak csak így sikerült megbocsájtani? Akkor elmondom Maddie, hogy aki nem akar változni, azon nem is lehet segíteni. Lance a drogot választotta az élet helyett. Nem kirívó eset, de fájdalmas, ha túl közel áll hozzád, és te vagy az, aki mindenáron meg akarná menteni. – szomorú mosoly költözik az ajkaimra. Ha, tudná, hogy mennyire átérzem ezt. – Nekem az öcsém drogozott. Jasont én neveltem fel. A szüleink egy autóbalesetben haltak meg, és nem maradtak rokonaink. Tizenhét évesen ott álltam vele, iskolába jártunk. Borzalmasan hamar nőttem fel, de nem bántam meg. – vonom meg a vállamat vezetés közben. – Tudod ő még kicsi volt, és kellett egy támasz. Én lettem volna ez. Tanultam, mint az őrült…két állásom is volt…milyen idők voltak azok. – révedek a távolba, amikor zötykölődve hajtunk át a végébe a híres nevezetességnek, és elhagyjuk a terepet. – Aztán ott volt a lehetőség…egyetemre mehettem. Álmomban sem hittem volna, hogy sikerülni fog. Rájöttem, hogy az agyam egy szivacs…és jól megy a testedzés is. Katona lettem, az orvosival vegyítve. Az egyetem után…akkor már jegyben jártam, de ez nem is számít…kaptam egy álláslehetőséget Oroszországban. Nem akartam elmenni Jason miatt, de megtettem…és kint voltam majdnem két évig. Tudom, hogy ez embert próbáló…és az is volt…aztán arra jöttem haza, hogy az öcsém eltűnt, a menyasszonyom lelépett. Nem volt mellettem senki…Jason a drogot választotta, és nem voltam ott, hogy megakadályozzam. – keserűen érek a végére, és pillantok fel a New Yorkot elhagyó táblára…
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Nehéz ilyen helyzetben bármit is mondani, amiről teljes mértékben azt állítható, hogy segítségére válik a másik fél számára, hiszen minden egyes szó mögött ott lapul a bizonytalanság, vele együtt pedig a tudat, hogy akár elég ennyi is, hogy még inkább negatívabb irányt vegyenek a dolgok. Ezért miután rájövök, hogy ami általában megkönnyíti a dolgomat, most éppen az ellenkezőjét váltja ki nála, egyből leteszek róla, hogy helyét valami egészen más érzés vegye át, vele együtt pedig mindaz, amire talán neki most jelenleg a legnagyobb szüksége van. Megértésre, támogatásra és a csendre. Arra, hogy ne legyen mindig, mindenre teljes megoldás csak talán éppen annyi, amely csillapító hatással bír a benne lezajló érzelmek együttesére. A kocsiban ülve egy egészen más beszélgetés veszi kezdetét, és bár nehezen megtett vallomásomat ő úgy érzékeli, mintha nekem a szándékom az lett volna, hogy ezzel felülkerekedjek az ő verzióján, most mégsem vágyom belekötni ebbe, hiszen mint ahogyan azt eddig is tudtam, megfelelő szavak aligha léteznek, amelyek ne hangoznának úgy, mintha azok által befolyásolni szeretném Őt. Mindezek ellenére erőt veszek magamon, és felé fordítom tekintetemet mielőtt enyhe fejrázással megelőlegezve végül hangot is adnék tiltakozásomnak. - Ebben most tévedsz, Jake. Sosem vártam el vagy gondoltam azt, hogy két beszélgetés után valakinek bizalmat vagy ahhoz hasonlót kellene nyújtania felém, sőt, kifejezetten gyanúsnak tűnt, ha valaki mégis így járt el, hiszen az ilyenek általában azok voltak, akik bármit mondtak, csak legyenek túl az egészen végre, de persze a fele sem volt igaz. – jegyzem meg saját meglátásomat, mielőtt folytatásra bírhatnám magamat. – Azt a teljes bizalmat nem várhatom el senkitől, de ha egy töredékét is megkapom, akkor már képes vagyok valamit kezdeni a helyzetünkkel, de ennyire könnyedén sosem ment és soha nem is fog. Nekem is, mint mindenki másnak ki kell érdemelnem, az pedig nem tíz perc beszélgetés után fog megtörténni, hanem lehet napok, de lehet hetek vagy hónapok eredménye is. Így bármennyire is leegyszerűsítené a helyzetemet, ha könnyedén megnyílnának vagy éppenséggel a szívüknek kedves személlyé válnék, helytelen lenne elvárni ezt, tőlem pedig meglehetősen naiv elgondolás. – magyarázom meg az én szempontomból a témát, hiszen hiszem azt, hogy az éremnek úgymond két oldala van, én pedig csak szerettem volna megmutatni neki az enyémből is egy darabot, amely több, mint amit a felszín legjobb esetben kínál. - Persze értem a te meglátásodat is, hiszen többször is találkoztál már azzal az oldalammal, ami a te elméletedet támasztotta alá, de akár ezt írhatnánk a szakmai ártalom számlájára is, ugyanakkor szerintem mindannyian vagyunk úgy vele, hogy elsőként azt mondjuk, amiről úgy gondoljuk, hogy segíthet. Végtére is mindig könnyebb volt arról az oldalról megközelíteni a dolgokat, amiben már jártasok vagyunk, de ez nem garancia arra, hogy ér is valamit. – engedek meg magamnak egy apró mosolyt, amely persze amilyen gyorsan jelenik meg az arcomon, olyan tempóban is halványul el. Ismerkedünk, beszélgetünk és remélhetőleg többet megtudunk a másikról. Ehhez pedig elengedhetetlen az, hogy megtudja, több vagyok, mint a munkám és ha ez mégsem elég hihető, akkor azon belül sem minden egyszerűen csak fekete és fehér, hiszen olykor ennél sokkal komplikáltabb. Lance említését nehezen élem meg, hiszen ő mindig is több volt annál, mint csak egy a sok közül. Vele lenni érzelmileg felszabadító és megterhelő volt egyszerre, mégis túlságosan is fontossá vált számomra, amely kihatással volt az ítélőképességemre, a gondolkozásomra és a döntéseimre egyaránt. Vele a végletekig elmentem, ha arra volt szüksége, de azt a köteléket, ami közöttünk kialakult sose tudtam megmagyarázni igazán. Meglehet utólag mérgezőnek titulálnám, akkor azonban a legjobb volt, amit abban az időszakban kaphattam. Apró bólintásom mindkét kérdésére vonatkozik, azonban csak egyre adok választ. – Nagyrészben igen, miatta, de nem feltétlenül az univerzumnak akartam bizonyítani ezzel és úgy tűnik így utólag visszanézve erre, hogy magamnak sem. – keserű pirulaként marja végig torkomat a magamnak tett vallomás, hogy ennyi év távlatából talán hiábavaló volt minden egyes próbálkozásom, hiszen Lance még mindig képes hatással lenni rám. - Te is tudod jól, hogy ez nem ennyire egyszerű. Hibáztatni magunkat is egy olyan érzés, amely valahogy mindig emészt majd. Ott voltam vele, láttam a problémát és mégis túl kevés voltam ahhoz, hogy megakadályozzam. Igazad van abban, hogy ehhez ő is kellett volna, de.. – hallgatok el egy pillanatra. - …azt hiszem most már teljesen értelmetlennek tűnik megmondani akkor mit csinálhattam volna másképp, hiszen a végeredmény ugyanaz. – sóhajtva egyet szántok bele ujjaimmal szőke tincseim közé és fejemet az ülés támlájának hajtom, hogy mondandóm végeztével az ő verziójának fültanúja lehessek. Nem is igazán figyelek arra, hogy merre is megyünk pontosan, mert sokkal inkább leköt az a férfi, akivel jelen pillanatban próbálunk közös nevezőre jutni. Jó érzéssel tölt el, hogy mélyebben beavat a múltjába és egy apró fintor költözik ajkaim ívébe az elhangzottak hatására, de nem szakítom meg őt a beszédébe. Azzal szembesülni, hogy az életünk amelyet jól ismerünk minden pontjában ismeretlenné válik, sosem egyszerű, ő neki pedig még az egyedülléttel is számolnia kellett mindazok után, amin keresztülment, ez pedig még egy olyan momentum, ami eltörölhetetlen bélyegként nyomódik rá életének menetére. Jelenleg előhozakodhatnék annyi mindennel, mondhatnám azt, ami talán más embernek segítene, mégis ehelyett csak egy egyszerű kérdést intézek felé. – Változtatnál valamin, ha megtehetnéd? – tényleg érdekel a válasza, hiszen akadnak olyan pillanatok az életünkben, amikor megállunk egy szusszanásnyi időre és számot vetünk a múltunk idővonalán. Egyesek úgy vallják semmit se tennének másképp, mert sok mindent veszítenének azzal, ami a jelenükben fontossá vált, de akadnak olyanok is, kik az ellenkezőjére esküsznek, így kíváncsi vagyok ő ebben melyik oldalon is foglal állást.
A magam igazát nem kell, hogy elfogadja a mellettem ülő. Nem szerettem a pszichológiát, pedig volt részem belőle bőven, sok esetben közreműködtem, ha félre lett diagnosztizálva egy beteg, és mégis szervi elváltozásai voltak. Nem lenéztem a másik oldalt, csak sokkal tágabb értelemben lehetett értelmezni, mint az enyémet. Nekem ott voltak a kézzel látható nyomai a felvételeken, meg tudtam mutatni egy-egy vizsgálat után, hogy mi megy végbe a fejben, de egy érzelmi válságban hol van a mérce? Valaki azt mondja rád, hogy őrült vagy? Nekem a tudomány segített, a pszichológiának meg egy kitalált oldal, ahol lehetett az orvos is a hülye, ha éppen úgy akarta látni a beteget. A szubjektivitásnak nagyobb teret engedtek, mint kellett volna. – Beteg válogatja, hogy mennyire hisz abban, hogy segíteni tudtok. Maddie, én nem ellened beszélek ezzel. Nálam vannak bizonyítékok, hogy jó úton járok, előfordul, hogy rossz kórképet állítok fel, de nektek mi ad útmutatást? Egy kis depresszió…bumm és jöhet máris a gyógyszer? Érezd a különbséget! – fújom ki a levegőt, és megpróbálom más oldalról megközelíteni neki a problémámat. – Neked hónapok is kellhetnek, hogy rájöjj egy bajra, tudsz várni, de mi a garancia az én esetemben? Egy beteg elhallgatja előled az érzéseit, de előlem nem tudja a tüneteket, mert látom az elváltozásokat. Neked pénzt fizetnek azért, hogy jobban legyenek, és nem garantált a gyógyulás. Szélsőségesen ragadom meg a helyzetet, de ne mondd nekem azt, hogy néhány órás beszélgetésből leszűröd, hogy kinek mi a baja, nekem meg elég néhány vizsgálat, és közelebb kerülök a megoldáshoz. A tudományok embere vagyok, nem hiszek a pszichológia erejében…abban igen, hogy segíthet a nehéz időszakokban, de teljes megnyugvást sosem hozhat, én viszont igen. – mennyire beképzelt állítás a részemről, amikor nekem is vannak veszteségeim, és nem is kevés számmal, de meg kell értenie, ha rajtam azokat a módszereket gyakorolja, vagy veti be, mint a legtöbb esetben, akkor hamar kerülhetünk vágányon kívülre, és ma nem szeretnék egy kísérleti patkány bőrébe bújni. – Az orvosban bízni kell, hozzád ódzkodva ülnek be, hozzám reménykedve fordulnak. Ég és föld a szituáció…és csak szemléltettem, hogy… - eszembe jut egy beszélgetés a legjobb barátommal, aki ezeket az érveket megcáfolná. Jamie a legnagyobb ellenségének tartotta a pszichológiát, és lám…máris szerelembe esett vele. Tessa és Jamie kapcsolata furcsa, és valamilyen szinten mérgező is, de attól még működik, ha nem dugják az orrukat a homokba. – Akkor is segít ez, ha mondjuk egy közelálló személyen akarsz segíteni? – nem vonnék le messzemenő következtetéseket, mert nem nekem való, de addig orvosnak lenni könnyű, amíg nem leszünk mi magunk is emberek, és érző, szenvedő alanyok is egyszerre. – Most az előbb pszichológus voltál, és nem az a nő, akivel beszélgettem a kantinban. Érzelmileg hatni akartál rám… - gesztikulálok, és zavarba hozom, vagy talán meg is sértem ezzel a feltételezésemmel. – Nem akarok ma este orvos lenni, és azt érezni, hogy betegként kezelnek, az istenit… - ütök egyet a kormányra, és kifújom a bent tartott levegőadagot. Kedvelem őt, és láthatja, hogy nem vagyok jól, de ha pszichológusra lett volna szükségem, akkor felhívom Tessát, vagy Russt. A Lancre vonatkozó adatokat rögzítem, végre elhallgatok, és az előbbi kedélyek is lenyugszanak a kocsiban. A gimnazista szerelem, és annak elvesztése nagy trauma lehetett, nem sikerült vele maradnia, vagy rávennie arra, hogy elfogadja a gyógyulási lehetőséget. Akadnak emberek, akiken nem lehet egyszerűen segíteni. A pillantásom rásiklik, már nem figyelek a környezetünkre, csakis rá, valahogyan könnyebben megy nekem is a felejtés, ha ilyesmi vitákba bonyolódunk. – Sajnálom…nem akartam megsérteni az emlékét, vagy régi sebeket felszakítani. – őszintén hangzik a bocsánatkérésem, mert nem áll módomban a mai napon minden emberi kapcsolatomat tönkretenni, de nehezen kontrollálom a bennem felgyülemlett haragot, és félelmet, a fel nem dolgozott gyászt. Elterelem a figyelmét, és az öcsémet hozom szóba, a gyermekkorunkat, a hibákat, melyeket nem törölhetek el. Az életem részét képezik, nem fogok megváltozni, csak amiatt, mert most sínen van a jelenem…vagyis volt. A kérdése az elevenembe mar, nem készültem fel rá, hogy még okozhat meglepetést, de megteszi. A gázról leveszem a lábamat, és hosszan fürkészem őt. Nyelek egy nagyot, mert már a nyelvem hegyén lenne a válasz, de mégis a csendet választom, hogy olyan helyre jussak, ahol nem kell még a forgalmat is nyomon követnem. – Igen… - dobolgatok a kormányon, és a szélvédőn lesek ki. Feltámadt a szél, közeledik a vihar. – Nem hagynám el az öcsémet, nem kérném meg Mia kezét….de a legrosszabb… - hajtom le a fejemet a kormányra, mert elszorul a torkom. - …nem engedném, hogy Lawrence felugorjon, és az életét adja értem, meg a másik társamért. - súlyosak a kimondott szavak, az igazságtartalmuk…mert ezekért mind magamat okolom. Kiteszem az indexet, aztán az elakadásjelzőt is, és félreállok az úttest mellé. Elfojtottam a fájdalmat, a könnyeknek nem most, és nem itt kellene kijönniük. – Bocs. – csatolom ki az övemet, és kipattanok az autóból, mert fojtogat ez a légkör. A kocsi mellé állva, a feneket nekidöntöm az oldalának, és lehunyom a szemhéjamat. Szédülök, rám fog törni a pánikroham, ha nem uralom az érzéseimet.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Nehéz elvárni bárkitől is, hogy megértse munkánk vagy saját szemszögünk lényegét, így mihelyst kifejtem a meglátásomat ez könnyedén be is bizonyosodik, amikor Jake hozzáadja az ő szemszögéből tapasztaltakat. Nem hibáztatom, mert egy egészen más világot képvisel az, amit ő tesz a mindennapok során, ugyanakkor azt is tudom, hogy rengeteg ember létezik a földön, akinek a pszichológia pusztán egy fikció és semmi más, így az égvilágon senki se tudná rávenni őket, hogy egy esélyt is adjanak eme terület megismerésének. Csendben követem végig társaságom szavait, véleményemet azonban már csak akkor vagyok hajlandó hozzáadni, amikor úgy érzem azzal nem zökkentem ki őt mondandójából. - Ez mind igaz, amit elmondtál. A kettő sosem lesz ugyanaz, és több távolság nyúlik közöttük, mint ahogyan azt kezdetben gondolnánk, emiatt pedig nem lenne érdemes párhuzamot húzni a kettő között. – értek vele kezdetben egyet, végül egy apró szusszanás után folytatom tovább. – Azonban ott van az a tény, amit te is kimondtál, hogy nem hiszel benne és ezzel nincs is semmi baj. Nem vagyunk egyformák, valakinek több kell, valakinek ennyi is épp elég, hogy segítségért forduljon, viszont a mi területünknek leginkább ez a mozgatórugója, hogy a páciensünk hisz abban, amin majd keresztülmegyünk avagy sem. – fejtem ki kissé bővebben a gondolataimat, de nem vágyom túlságosan lefárasztani őt a részletekkel, hiszen megígértem, hogy ez az énem az elkövetkezendő időszakban igyekszik majd a háttérben meglapulni. Mindezek ellenére mégis hozzáteszek még egy apró szösszenetet az elmondottakhoz – Gondolj bele mennyit segíthet az, ha ugyanahhoz a dologhoz, amihez egyszer negatívan álltunk hozzá a következő pillanatban megpróbáljuk pozitívan megközelíteni. Egyből más színben tűnik majd fel, de ez mind csak elhatározás kérdése. Viszont senki sem lesz attól kevesebb vagy rosszabb a másiknál, mert éppenséggel mindezt másképpen látja. – nyugtatom meg őt afelől, hogy ellenkező véleményünk nem fog befolyásolni abban, hogy miképpen is állok Ő hozzá, a személyhez, akit mindennél jobban szeretnék megismerni. Meglehetősen szerteágazóak a lehetőségek, amennyi oldalról megközelíthetjük a betegségeket, és amíg egyik része inkább a műtétek felé terelődik, addig a másik, mely a mentális betegségeket foglalja magába nem feltétlenül megoldható azzal a módszerrel. De mint ahogyan azt korábban említettem, nem várom el tőle, hogy mindebben egyetértést mutasson velem. Kérdésének kapcsán mindenesetre gondolkozóba esek és hagyok magamnak egy kis időt a válaszadás előtt. - Az egy komplikáltabb helyzet, nemde? – tudjuk mindketten, hogy hivatalosan aligha engednék, hogy olyan személyt kezeljünk, aki érzelmileg hatással lehet ránk, de azon a kereten kívül mindent megteszünk, hogy a másik fél segítségére legyünk. Váratlanul ér a kormányon tett megnyilvánulása és egy pillanatra alig észrevehetően összerezzenek ennek hatására. Szólásra nyitom a számat, de kezdetben egy hang sem jön ki a torkomon, hiszen a bennem kavargó gondolatok aligha hagynak teret értelmes mondat megfogalmazására. Nem állt szándékomban ártani neki vagy annak az énemnek az irányítójává válni, akit igyekszik a lehető legnagyobb ívben elkerülni, mégis mindazok ellenére, hogy jómagam nem így gondolom, ő mégis úgy érzi, hogy ismételten a munkám rabjává váltam. Behunyom egy pillanatra a szemeimet és élesen magamba szívom a levegőt, mielőtt összeszedhetném magamat valami normális válaszadásra. - Jake, ha betegként kezelnélek, nem ilyen körülmények között lennénk és nem ilyen beszélgetéseket folytatnánk, abban biztos lehetsz. – kezdek bele tekintetemmel az arcvonásait fürkészően. – Nekem nem kell az orvost adnod, és én sem fogom neked az elemző énemet előhalászni, mert te érdekelsz és csakis miattad vagyok itt. Ennyire nehéz ezt elhinni, hogy valakit igazán érdekelsz, minden önző és számító szándék nélkül is? – nem érzem magamat sértve, de ugyanakkor távolabb állok a nyugodt énemtől, holott a választ a feltett kérdésemre már magamtól is jól tudom. Kevésbé lennék ennyire higgadt, hogyha más ember ülne mellettem és valószínű a kocsiba beszállásig se jutottunk volna el, mert hagytam volna, hogy a kinti tömeg tegye a dolgát és segítséget nyújtson nekem, amikor arra szükség volt. Most mégis itt vagyok. Vele, céltalanul és kérdésekkel teli nekiindulva ennek az útnak, de ha már belekezdtünk ebbe, csináljuk is végig, mert szeretném megismerni az igazi Jake Lestert minden egyes szokásával és velejáróval együtt. Abban igaza van, hogy nehéz volt ismételten elveszni a múltbéli emlékek között, mégis ez is hozzám tartozik, és a részemként van jelen évek óta, még ha ezt sokszor nehéz is elfogadni. Így bármennyire is legyen kellemetlen vagy fájdalmas, mégsem érzem hibának azt, hogy beszéltem róla, hiszen olyan régóta tartogatom magamban az emlékét, hogy néha úgy érzem csak az én képzeletem szüleménye és semmi több. Azzal viszont, hogy beszélek róla, valósággá válik, azzá, aki a jelenlegi énemmé formált. – Nem tettél semmi rosszat. – felelek nyugodtabban a bocsánatkérésére, ugyanakkor tovább nem feszegetem a Lance-témát. A múlt egy szelete volt, amely az idő múlásával eggyé vált velem. Jóllehet sok másik kérdés is megfogalmazódott bennem, mégis csak egyet teszek fel, amely úgy tűnik túlságosan is a hatalmába keríti őt, ezért valahol örülök, hogy úgy érzi le kell húzódnia az autóval. Nehéz őt látnom, mégis fontossá válik az bennem, hogy megosztja velem a válaszát, de mielőtt bármit is mondhatnék, már magamra is hagy az autóban. Szó nélkül követem őt, és megpróbálok nem figyelmet fordítani a gyorsan megváltozott időjárási körülményekre, amelyek éppenséggel melegebb szerelést kívánnak egy egyszerű blúznál. Megkerülve az autót sétálok közelebb hozzá, és csak akkor lassítok le, amikor pontosan elé kerülök. - Jake, nézz rám kérlek... – mondom ki a nevét kérésemmel egybekötve és ha megteszi, akkor megengedem magamnak azt a lehetőséget, hogy elmélyedjek a kék szempárban. – Sose kérj bocsánatot az érzéseid miatt, hiszen mondtam, hogy előttem nem kell másnak mutatnod magadat. Engedd, hogy megismerjelek. – továbbra sem eresztem Őt a szemkontaktus alól, mindeközben viszont a kezéért nyúlok és két kezem csapdájába zárom, hogy minden egyéb tolakodás nélkül is éreztessem vele, hogy én mellette maradok és nem is szándékozom menni sehova.
Bizonytalan vagyok, egyszerűen nem megy az is, hogy megfeleljek a családomnak, és ne köpjem szembe magam, amiért eljöttem, és a világom omlik össze. Dorian az öcsém, Nora a húgom, és mégsem bírok leülni velük egy asztalhoz, és úgy tenni, mintha a legjobb testvérek lennénk a világon. A húgomról alig tudok valamit, és most még azzal is szembesülnöm kell, hogy úton van egy újabb baba. Hannah a lelkem összetartója volt az elmúlt hetekben, élveztem a vele töltött időt, a hangos sírásokat, a kutyákkal való játékot, és az alvást is. A mosolyától elolvadt a szívem, és rájöttem, hogy mennyire gyereket akarok. Kinőttem már a játszadozásból, és a felesleges körökből. Minduntalan eszembe jut, ahogyan a keze a mellkasomon pihent, vagy az ingembe mart bele…elszomorodtam. Sokkal többet láttam az öcsémben, mint kimondtam volna, büszkeséggel töltött el, hogy vállalta az apaszerepet, de az édesanyjáról még ő sem tudott. Hannah-nak anyára van szüksége, nem nőhet fel úgy, mint mi, akik ott maradtunk. Neki nem fog fájni annyira, mert nem ismerte meg, nem emlékezhet rá, de attól még a zűr ott lesz a kis szívében. Ki fogja betölteni? A pillantásom a mellettem ülőre siklik, veszekszünk olyan semmiségeken, mint a pszichológia, és az orvoslás közötti méretes különbségek, de igazából még ez is jobb, mintha egyedül autókáznék a nagy semmibe, azzal a gondolattal, hogy golyót röpítek a fejembe. Szerettem volna megőrizni ennek a szekundumnak az emlékét, és magammal vinni a jövőbe. Maddie próbálkozik, akkor is maga mellett akart tartani, amikor lefeküdtünk. Félt megnyílni, de a gesztusai többről árulkodtak. Az első együttlét után majdnem összeomlott, és amíg el nem aludtam a kanapén, szerintem aggódott, hogy köddé válok. A második alkalommal, csak kinyitotta nekem az ajtót, és már bent is voltunk a fürdőben, de utána ismételten közösen néztünk egy sorozatot. Nem cincáltuk szét egymásnak a lelkivilágát, nem is erőltettük, hogy a múltunkról nyilatkozzunk, de mégis ott voltunk, és társaságot biztosítottunk a másiknak. A jelenről szívesen beszéltem vele, vagy a betegekről, de csak minimálisan az Ednával történt események fényében. A szívéhez nőtt az öreg hölgy, és ha nem ismerte volna be, akkor is láttam volna rajta, hogy túlságosan beengedte az életébe. Magára vette az unokájának a távolmaradását…mellette volt, amikor haldoklott, fogta a kezét, és még utána sem borult ki a kórházban, csak később…tűnt el az életemből. Az alaszkai csók meg olyan volt, mintha nem is létezett volna. Mi van velünk? Miért éppen hozzáfutottam ide, miért hozzá vezettem, ha egyszerűen menekülni akartam az emberektől? Egy idő után abbamaradt a veszekedés, és csak Lance, és a saját veszteségeink lebegtek kimondatlan súlyként a levegőben. Megmagyarázhatatlan, ha valaki az álarc mögé nyújt betekintést. Velem megtette a szőkeség, és le is döbbent vele. Lekicsinylően beszéltem vele a munkájáról, pedig erre tette fel az életét. A saját eszközeivel segít másokon, ahogyan én is. Miben is vagyunk mások? A cél ugyanaz, csak más út vezet oda. A kormányra szorítom rá az ujjaimat, és a kérdése hallatán egy kicsit elbizonytalanodom, mert nem biztos, hogy erre most felelnem kellene. A Chris-szel való összetűzésemnek az lett az eredménye, hogy az a kicsike szeretetgombóc, amit a húgom felé tanúsítottam szertefoszlott. Megint kezdhettem elölről a felépítést, a magyarázkodást, hogy nem akar senki sem bántani. A sógorjelöltemmel többet nem óhajtottam találkozni, és ezzel a testvéremnek is ultimátumot adtam. Nem várhatja el tőlem, hogy a saját házamban meleg fogadtatásban részesítsek valakit, akitől ismételten gyereket vár, de annyit sem tudok róla, hogy hol született, és mit csinált azelőtt. A biztonságtechnikai cég vezetése messze állt a begyakorlott mozdulatoktól, a zsigereimből éreztem, hogy a rossz úton járt. – Mert nem volt benne részem az elmúlt időszakban nagyon, hogy elhiggyem, csakis engem akarsz. – brutálisan őszintén cseng a hangom, és bevallom, hogy könnyebb volt kimondanom, mintha magamban tartottam volna. A kérdése újabb sebeket szakít félbe, és egyre jobban szorul a nyakam köré tekert kis zsinór. A levegő idebent fullasztó, és kénytelen vagyok megállni, különben sikítani fogok, vagy előtte ejtem meg a könnyeimet. Felrántom az ajtót, és kiállok a hűvös, esti levegőre, hogy egy kicsit felszabaduljak a lelkemre nehezedő bűnök súlya alól. A mellkasom előtt fűzöm össze a kezeimet, és lehunyom a szemhéjamat, hogy a légzésemre koncentráljak. A szőkeség jelenlétét nem zárhatom ki, hallom, hogy kiszáll az autóból, és a közelemben áll meg. Megpihenek a nagy káosz közepén, de arra nem érzek elég erőt, hogy kinyissam a kedvéért a szememet. Nem teszem meg, csak tétován billegek, és a szél simogatásával együtt szorítom ki a megfáradt szén-dioxidot a tüdőmből. A pillanat hevében az ujjai az enyémekre fonódnak, nem húzom el, de még mindig mereven tartom, aztán felnyitom a kékjeimet, és egyenesen rávezetem. – Nem szeretnék újabb mély völgyeket megélni, Maddie. Ne akarj megismerni, mert egyikünk sem járna jól vele. – rázom meg a fejemet, miközben már ott csillognak a könnyek, és hátat fordítva neki remegek meg egész testemben. Az autónak döntöm az arcomat, és megpróbálok nem kiborulni jobban a kelleténél.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Szándékosan sosem akarnék rosszat neki, és most sem ez vezényel, ahogyan próbálom őt megismertetni az érem másik oldalával, pontosabban az én verziómmal. Nem ő az első és nem is ő lesz az utolsó, aki megkérdőjelezi hivatásom alapjait, így nem él bennem harag emiatt és a válaszom mögött sem bújik meg ez az érzelem, amelyet összefoglalásként a tudtára adok. A mi munkánk nem egyforma, ugyanakkor egy közös: segíteni akarunk másokon. És bár nem kérhetem arra, hogy mindezek után beadja a derekát a pszichológiának és kezdjen el hinni abban, amit képvisel, mégis igyekszem olyan formában a tudtára adni miről is szól ez az egész pontosan vagy éppen mi zajlik a háttérben, hogy részleteiben, de megismerje mindazt, amiben ő nem igazán hisz. Szó sincs róla, hogy a véleményét szeretném megváltoztatni, egyszerűen csak bemutatok neki egy egészen más meglátást. Jelen pillanatunkban amúgy is csak az éltet, hogy beszédre bírjam őt vagy éppen afelé az út felé terelgessem, ami egy fokkal közelebb van a hogylétének pozitívabb verziójához. Nem az állapotának kielemzése a főcélom, hanem annak a személynek a megismerése, aki már egy kis ideje az életem részét képezi, mégis még mindig egy két lábon járó rejtélynek hat, amivel kapcsolatban tisztában vagyok, hogy nem egyik percről a másikra fog megváltozni. Ő más és rengeteg mindenen ment keresztül ahhoz, hogy megválogassa a szavait vagy éppen a bizalmasait. Annyira sok minden zajlik le benne egyszerre, melyeket egyenként is nehéz elviselni és mégsem hagy magának egy szusszanásnyi időt sem arra, hogy feldolgozza a veszteségeit vagy az életébe toppanó eseményeket, hiszen fontosabbnak tartja a környezetének úgymond megmentését. Ez azonban bárhogyan is nézzük, egyszerűen nem helyes. Szüksége van arra, hogy önmagával is kibéküljön és teret adjon mindannak, amit eddig nélkülözött a körülötte élők érdekében. Számomra nem adatott meg az, hogy túl népes családot tudjak magam körül, ahogyan a testvéri kötelékek sem bontakoztak ki bennem egy másik fél iránt, így csak nyomokban tudnám megragadni azokat az érzelmeket, melyek neki ösztönösen jönnek és amelyekről tudom, hogy lassan már túlnőnek rajta és háttérbe szorítják valódi énjét. Ezek viszont csak gondolatoknak maradnak meg, mert tudom, hogy mindezeket hangosan kimondva úgy érezné, hogy ismételten a pszichológus beszél belőlem, és nem az, aki igazán törődik vele és szeretné, ha azt az életét élné, amiről ő ugyan nem hiszi, de én tudom jól, hogy megérdemli. Noha azzal is tisztában vagyok, hogyha érzelmekről van szó, velem is rettentő nehéz dűlőre jutni és ezt a szavai teljes mértékben be is bizonyítják, melyekre a válaszomhoz szükségem van egy pár másodpercnyi időre míg megtalálom a megfelelő szavakat. - Emlékszel az első esténkre? Amikor azt mondtad, hogy lehetek az első kivételed? – fordulok felé egy pillanatra kérdéseimet feltéve, de mielőtt választ kaphatnék rájuk, egyszerűen tovább folytatom. – Amit akkor mondtam, az azóta sem változott. Meglehet elbizonytalanítottalak és pont az ellenkezőjét éreztettem veled, vagy azt, mintha nem lennél fontos, de ez közel sem így van. Jake, senkivel sem lennék szívesebben most, mint itt veled. – vallom be végül mindazt, amit sikerült megragadnom zavaros érzelmeim rengetegéből, és amit biztosan tudok és komolyan is gondolok. Könnyen lehet nem éppen úgy alakult a mai találkozásunk, mint ahogyan azt elődjeiből tapasztalhattuk, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nem hagynám Őt magára. Ugyanakkor nehezen fejezem ki magamat érzelmi fronton és szavakban ez mégannyira sem megy, de nagyon is számítanak azok a percek, amiket mellettem tölt. Kérdésem kimondása után tisztán látszik rajta, hogy egy olyan témát érintettem ezzel, melyre nem feltétlenül állt készen és ami több szempontból is hatással van rá. A kocsiból kiszállás példáját én is követem és odasétálok hozzá, de nem akarom, hogy kényelmetlenül érintse őt a közelségem vagy éppen az a fajta közeledésem, mellyel próbálkozom irányába megnyílni. Kérésemmel kapcsolatban számolok azzal a verzióval is, ami végül bekövetkezik, így a továbbiakban nem fogom erőltetni mindezt, hanem helyette hagyom, hogy eldöntse mennyire is szeretne beengedni az életébe és csak kezének megfogásával jelzem jelenlétem biztosságát, de mihelyst találkozik a pillantásunk és észreveszem hangulatának vitathatatlan jeleit, egyből felhúzza azokat a már jól ismert falakat és elfordul tőlem, mintha attól tartana, hogy emiatt másképpen néznék rá, holott ugyanúgy csodálom őt, mint azelőtt. Veszek egy alig hallható sóhajt és mivel más nem lehetőségem nem maradt, így szótlanul ölelem át őt hátulról, fejemet pedig a hátára hajtva bújok hozzá minden egyéb felesleges megjegyzések nélkül, amelyek rosszabbá tehetnék az amúgy sem kedvezően alakult hangulatát. - Szeretném, hogyha megmutatnád nekem a helyet, amit akartál. – szólalok meg egy idő után nyugodtabban, de továbbra sem engedek a közelségéből csak ha ő másképpen akarja. – Viszont én vezetek. – fűzöm hozzá azt, amiből nem szívesen engedek. Legalább a vezetéssel járó felelősségnek a terhét levehetem így a válláról, ami kezdetnek megteszi.
Maddie nekem ma este egy talány. Az egyik pillanatban még nagyon együtt tudok vele érezni, de utána, mintha nem is ő lenne az, és megint előtör belőle a pszichológus. Mennyivel másabb vagyok én is, ha nincs rajtam a fehér köpeny. Nem érzem, hogy annyira magabiztos lennék, nem jön át az élet humorosabb oldala, mert ekkor szembesülök vele, hogy én is halandó vagyok. Az élet csak egy szemvillanásnyi idő, és mi vagyunk a részesei, de nem minden esetben az irányítói. A mai délután is azt példázza, hogy mennyire nem kezelem jól a váratlan helyzeteket, pedig fejben fel voltam készülve rá, hogy megismerjük Norának a párját, és mégsem úgy sült el, ahogyan az meg volt álmodva. A kietlen vidék felé araszolok kocsival, meddő vitát folytatok egy szőke doktornővel, ahelyett, hogy otthon próbálnék meg rendet teremteni. Megértem a mellettem ülőt is, hogy bántom a szavaimmal, és néha még provokálom is, mert úgy néz ki, hogy belőlem ma egy óriási sün lett. Nem érzem jól magam a bőrömben, és mindenkinek kiforgatom a mondandóját. Nem vagyok biztos abban, hogy segít vele, ha mellettem áll, de aztán akadnak elhullajtott foszlányok, amibe kapaszkodhatom. Össze vagyok zavarodva, és a faragatlan viselkedésem miatt bocsánatot is kérek tőle, mert nem érdemli meg, hogy rajta vezessem le a feszültséget, de azt hiszem, hogy elkerülhetetlen ez a fajta hangulatingadozás nálam, ha végül jobban akarom érezni magam. – Emlékszem… - ennyit nyögök ki arra az estére, amikor szintén valami elcsesződött bennem, és nála kötöttem ki. A whiskey megtette a jótékony hatását, és egymásnak estünk, de aztán szokásomhoz hívően le akartam lépni. Az idejét nem tudnám megmondani, hogy mikor voltam előtte nővel, de ez nem is igazán számít. Megfektettem, és egy újabb strigula lett volna a listámon, mert Meena után már nem kerestem senkihez sem a nyitót, és Maddie a tudtomra adta, hogy nem is szeretne továbbmenni az Alaszkában történtek után. Nem olyan alak vagyok, aki erőszakkal tartja maga mellett a nőket, és emiatt szerettem volna nem bonyolítani a helyzetünket, ha nem muszáj. A közepébe csöppentünk bele a mai nappal, és azt hiszem, hogy ez még csak a kezdet, ha tudat alatt ismételten nála kötöttem ki. Mélyet lélegzek, és nem szólok közbe, mert megsérteném, aztán mégsem bírom ki, hogy ne szóljak oda. – Madelaine azon az estén ittunk, aztán meg megtörtént, ami elkerülhetetlen volt. Vonzódtunk egymáshoz, már jó ideje meg kellett volna történnie, de akkor jött el az ideje. Te sem voltál a legjobb passzban, nem láttalak hónapok óta. – ingatom meg a fejemet. – Nem tehetünk úgy, mintha nem telt el volna az a néhány hónap. A kórházba se jöttél be, mit akarhatnánk egymástól, ha Alaszkából hazatérve is menekültél előlem? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és megvárom, hogy feleljen rá, de azt hiszem ennek nem lesz jó vége. Belecsíptünk a rétegbe, és le akarjuk húzni most a tetejét, hogy meglássuk, mit rejt a lepel. Az álarcot most fogjuk elhagyni, én nem leszek már többé az a férfi a szemében, akivel lefeküdt. A gondolataim elkalandoznak, beszélek neki az öcsémről, a fronton átélt szörnyűségekről, és elérem a határaimat. Muszáj félreállnom, hogy ne csináljak őrültségek, és csak egyre jobban nő bennem a feszültség. A könnyeimet visszatartva pattanok ki, és sétálok át a kocsi oldalához, hogy nekidőljek, és lehiggadjak. Másodpercek sem kellenek, hogy kövessen a szőkeség, és a kezemet megfogva adja a tudtomra, hogy ott van, ha kellene. Egy ideig várok, aztán elhúzom a kézfejemet, és elfordulok tőle, mert nem sikerül visszatartanom a bennem gyűlő haragot, és ekkor még továbbmegy. Nem mondok semmit, a földre szegezem a tekintetem, és akkor sem mozdulok el, amikor átöleli a derekamat. Némán állunk, én a kezére simítom a sajátomat, és megpróbálom elüldözni a fejemben élő rémképeket. – Mit szeretnél? – kérdezem meg elgyötört hangon. – Madelaine… - egy kis szünete tartva a törzsemmel felveszem a megfelelő irányt, és most már vele szembe kerülök. A kezét lefejtem magamról, és mosoly nélkül nézek végig rajta. – Nem tartunk sehová. Nincs olyan, amit megmutatnék. Menekülök…el…minden elől. Tudod, mit…az lesz a legjobb, ha hazaviszlek. – szólalok meg, de korántsem a boldogságtól cseng a hangom. Hiba volt elhoznom őt, nem kell látnia a sötétebb énemet. Még simogatom csendben a kézfejét, az ujjainkat összefűzöm, mire elég erőt gyűjtök, hogy a kékjeibe merüljek el. – Induljunk.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Magam sem tudnám megfogalmazni mi történik most kettőnk között és van egy olyan sejtésem, hogyha nyíltan rákérdeznék, ő is bajba lenne a szavak megfogalmazásával. Itt vagyunk, tartva valahova mindazok után, ami a lakásom előtt történt, és azóta valahogyan minden egyszerre kusza és mégis egyszerű lett. Egyszerű, mert valahol egy részem bízik benne és szeretne neki segíteni abban, hogy átvészelje mindazt, ami vele történt. Ugyanakkor zavaros is, mert nem ismerem annyira, mint amennyire megakarom őt ismerni, és bár nem tudnám hova tenni mindazt, ami lezajlik bennem amikor a közelében lehetek, figyelmen kívül hagyni mégsem tudnám teljesen. Sok témát érintünk az út alatt, míg végül kikötünk ennél a homályos részletekkel és kérdésekkel teli ösvényen, és bármennyire is bizonygatom neki, hogy fontossá vált a számomra, valahogy a szavai által egyre idiótábbnak érzem magamat és egyre inkább csak süllyednék lejjebb az ülésen, amiért mindezt kimondtam. Elvégre valahol igaza van. Ittunk. Nem sokat, de mégis azért egy-két pohár lecsúszott és előkutatva hiányos ismereteimet az alkohollal kapcsolatban, valahol úgy vallják, hogy képes befolyásolni a tetteinket és a döntéseinket egyaránt, és ez a kimondott szavakkal sincsen másképp. Mellesleg szigorúan nézve mit is jelent ez pontosan, amit mi művelünk egymással? Tényleg azt érezném, amit? Vagy csak olyan régóta nem kezdtem el bárkihez is közelebb kerülni egymáshoz, hogy félreértelmeztem a bennem viaskodó érzelmeket? Nehéz lenne megállapítani. - Auch. – adok hangot sokat nem mondó véleményemnek, mielőtt bárminemű választ is formálhatnék az elhangzottak érdekében. Kell egy kis idő, pár másodperc talán, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert ami eddig zavarosnak volt nevezhető, most még nagyobb káosszá alakult át a fejemben. – Szóval ezt értelmezzem úgy, mint egy előre megírt forgatókönyvet, ami szerint mi haladunk, ahol törvényszerűen meg kell történnie a dolgoknak, máskülönben nincs értelme az egésznek? – kérdezek rá a félreértések elkerülésének érdekében, mert úgy felkeltette az érdeklődésemet, hogy a következő fejezetünk pontosan miről is fog szólni. – Lehet, hogy az én emlékezetemmel van a probléma, de az említett időszakban te sem voltál valami kezdeményező velem kapcsolatban, leszámítva azt az alkalmat, aminek meg kellett történnie. – abszurd, mégis elmosolyodok ezen, mert ezek a szavak így egymás mellett összekeverve az akkori helyzetünkkel ezt váltják ki belőlem. Úristen, miért is hozakodtam fel az akkor elhangzott dolgokkal? Elvégre mindannyian mondunk dolgokat, amelyeket nem gondolunk komolyan csak a pillanat hatása késztet minket erre és ez az egész első kivételes szituáció is csak egy részeg elszólás volt a részéről, én meg naivan bedőltem ennek. De most már tiszta sor…azt hiszem. - Összezavart, ami közöttünk történt akkor? Teljes mértékben, de szó sincs arról, hogy menekültem volna tőled. Inkább fogalmaznék úgy, hogy magamban kellett rendet tennem és ebben Edna elvesztése sem segített. Ahogyan neked sem adatott meg, hogy bizalmat érezz a másik szavai mögött, úgy ez nálam sem történik sokszor másképpen. Egyszerűen időre volt szükségem, hogy összeszedjem magamat, de ez sosem ellened irányult, Jake. – magyarázom meg összefoglalásképpen a kimaradt hónapokat, amelyek utólag visszatekintve nem éppen vetettek jó fényt az ismeretségünkre, mégsem hunyhatunk szemet felette, ahogyan azt ő is megfogalmazta. – Megmagyarázhattuk volna ezt hasonlóan akkor is, nem? Legutóbb az ital miatt történtek dolgok, akkor a hideg és a helyzet, amibe keveredtünk művelte ezt velünk. Sosem mi döntünk így, hanem a külső hatások irányítanak minket, ugye? – teszem fel neki a kérdésemet úgy, mintha ténylegesen ez lenne előre megírva nekünk és nem lenne választási lehetőségünk a minket befolyásoló dolgokkal kapcsolatban. Mindenesetre azon a tényen, hogy fontossá vált számomra az idő múlásával és érdekel a hogyléte továbbra sem változtat mindaz, ami közöttünk elhangzott. Az ilyenek nem törlődnek ki másodpercek alatt, és nem is akarom, hogy elvesszenek. Egy pillanatra elbizonytalanodom, ahogyan a kocsiból kiszállva megindulok felé és próbálom őt arra kérni, hogy ne rejtse el mindazt, amit jelen pillanatban érez. Nem várhatom el, hogy így cselekedjen, mégis tetteimmel jelzem maradási szándékomat, mert bármi is történt korábban, az mostanra sem változott, hogy nem menekülök tőle. Ösztönösen jön a gondolat, hogy átöleljem őt nyugtatásképpen és némiképpen bennem is hasonló érzések keverednek felszínre, amikor a kezét az enyémen érzem, de a pillanat nem tarhat sokáig. - Nem. – tör ki belőlem az első gondolat, amikor a hazamenetelről beszél és bármennyire is hatást gyakorol rám, ahogyan keze az enyémre simul, nem engedem, hogy elbizonytalanítson és engedjen neki. – Nem megyünk haza, mert muszáj távolságot tartanod tőlük és ezt te is tudod. Szóval az sem érdekel, hogyha egész éjszaka céltalanul bolyongunk vagy éppen nem szólsz egy szót sem hozzám, mert Lester mással megteheted, hogy elmenekülsz, de abban biztos lehetsz, hogy én ma nem hagylak magadra! Szóval szállj be a kocsiba és felejtsd el azt a gondolatot, hogy ma hazamegyünk. – ejtem ki határozott elképzeléseimet, de nem engedem el a szemkontaktus alól csak arra az időre, amíg magamhoz veszem a kocsikulcsot.
Nem szoktam definiálni, hogy mi történik közöttem a nőkkel, mert általában egyértelmű, ha csak egy éjszakáról van szó. Senki nem szokta ezt jobban kivesézni, mert tök felesleges lenne, ha ebből indulok ki. A férfi és a nő is meg van áldva némi szükséglettel, ha nem csal az emlékezetem a biológia még így tanította. A lényeg az, hogy nem kell nagy feneket keríteni neki, de már olyan régen feküdtem le valakivel, hogy el is felejtettem, hogy milyen, ha ennek nincsenek lefixált határai. Madelaine-t nem sorolhattam bele egyik kategóriába sem. Amennyiben csak le akartam volna feküdni vele, akkor nem esz a fene, hogy úgy ért véget a szánkózás, ahogyan végül is megtörtént az eset. Nem akartuk kellemetlenné tenni a másiknak a búcsúzkodást, de ahogyan felvette a nyúlcipőt, nem mondanám, hogy sok esélyem lett volna utána bármit is kérdezni tőle. A kórházba még bejárt, aztán megkaptuk a rossz hírt, tudom, hogy mellette volt, és fontos volt neki Edna, de úgy lépett le, hogy meg sem kérdezhettem tőle, hogy jól van-e. Megvolt nekem a telefonszáma, de nem zaklattam, mert egyértelműen nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem akarja, hogy nyaggassam. A napok aztán hetekbe torkollottak, és a hetek hónappá duzzadtak. Már nem is tudtam, hogy mi volt a bajunk, aztán júliusban nála kötöttem ki Samirával, és lefeküdtünk. Egyetlen éjszakának kellett volna lennie, de most is erről beszélünk, és a kimaradt magyarázatokról. Kellett volna lépnünk, de egyikünk sem tette meg, és most szerintem elkerülhetetlen, hogy szóba jöjjön. Az „auch” felszólalásából érzékelem, hogy kényes területre tapintottam, de én is elég sok mindent ráöntöttem már, akkor annyi a minimum, hogy viszonozza, és őszinte lesz velem. - Nem ezt mondtam neked az előbb. Vonzódtunk egymáshoz, mi ebben a nagy dolog? Nem véletlenül ugrattalak, és jöttél el velem Alaszkába. Ott egy csók volt, és abban is többet láttam, tehát úgy voltam vele, ha egyszer egymásba botlunk még, akkor nem fogom kihagyni a lehetőséget. Szerinted bűn, ha ennyire reálisan látom? Ebben semmilyen meseszerű, és sorsszerű nem volt. Maddie… - rázom meg a fejemet, és megpróbálok az útra is koncentrálni, mint az ügyes sofőrök, de nehéz, ha ennyire ki vagyok bukva, és most tisztázzuk ezt is. – Nem voltam, mert elmenekültél….tudod nem az vagyok, aki ajtóstul ront a házba, ha már egyszer vissza lett utasítva. – itt vagyunk ennél a pontnál, és rendesen érzem, hogy meg fog sértődni. Nőből van, és úgy jön le neki, hogy egy éjszakára kellett nekem, nagyszerű…mikor fognak a lányok és a fiúk egy nyelvet beszélni? Szerintem soha, de annyi baj legyen, különben mindenben egyetértenénk. – Megértem, hogy időre volt szükséged, de nem olvasok gondolatokban Maddie. Lezártam akkor, mert elmentél, és nem jöttél többet. Nem kerestelek, mert ez egy ki nem mondott lezárás volt….amíg meg nem történt, ami. – itt tartunk, és a jelenben fogalmam sincs, hogy hányadán állunk, mert azóta volt második, és harmadik alkalom is…ez már rendszeres nemi élet, nemde? – Hogyne, máskor meg a rossz nap döntött úgy…én csak úgy gondolom, hogy a szex előbb vagy utóbb, de megtörtént volna érzelmek nélkül is. Nem ment a beszélgetés, megpróbáltuk annak idején. Valami megváltozott azóta, de mégis volt egy törés. Én nem szoktam tudni, hogy mi a helyzet, és nem is voltam még hasonló cipőben sem, hogy elmondjam ennek mi lesz a vége. – tanácstalanul ékelődik a pillantásom az övébe, de valamiért még egymás tyúkszemére is lépünk a biztonság kedvéért. Elég volt. Kiszállok, elszeparálódom tőle, és szívok egy kis friss levegőt, amikor utánam jön. Sírni nem akarok előtte, meg is fordulok, és akkor váratlanul ér, hogy hozzám ér. A gondoskodás eme formáját régen éreztem, nekem fura…és jó is, de nem bírom kezelni. Eltaszítanám szívem szerint, de óvatosan bánok vele, és felajánlom, hogy hazaviszem, de megmakacsolja magát. Erőtlenül nézek fel rá a kéklő lélektükreimmel, és hallgatom el. – Céltalanul akarsz velem bolyongani? Harapok…és nem tudom. – rántom meg a fejemet, de elveszi tőlem a kulcsot. – Héj.. – kapok utána, és mielőtt beszállna, rácsukom az ajtót, és csapdába ejtem a kocsi oldalánál. – Tolvajokkal nem utazom…mit szólnál… - ó, nem kellenek a szavak. A sápadt holdsarló fényénél egyszerűen lecsapok a szájára, és kisajátítva ízlelem meg.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Olyan sok kimondatlanságba fulladt dolog van még közöttünk, melyekről ugyan normális esetben beszélnünk sem kellene, mégis mindketten érezzük, hogy minél tovább halogatjuk ezek kimondását, annál nehezebben tudjuk majd elviselni annak feszélyezett jelenlétét. Ő kezdi, és bármennyire is butaság lenne a részemről hangosan kimondani, magamnak bevallom, hogy sértenek az elhangzott szavak, melyek pusztán csak egy egyszerű alkoholmámoros éjszakát mutatnak be, melynek jelentősége sosem volt. Az esetek többségében nem vagyok az a fajta, aki magára veszi a dolgokat és ezt az is túlságosan megkönnyítette, hogy érzelmileg elzárkóztam az emberektől. Nem volt kötődésem a családtagjaimhoz, akik csak egy személyt szimbolizáltak, az pedig az apám volt. A párkapcsolatokat sem kerestem, és habár néha egy-két alkalommal úgy döntöttem, hogy engedek a kísértésnek és elfogadok egy kósza meghívást, azok végül mind katasztrófába torkollottak és egyenértékűvé váltak az időpocsékolással. Így az utolsó ilyen alkalomnál megfogadtam, hogy leszállok erről a normalitást követő vonatról, és a saját elveim szerint élem az életemet, amibe úgymond egy párkapcsolat aligha fér bele. És jól tudom, hogy nyíltan sosem címkéztük fel a kettőnk között kialakult helyzetet, mégsem tudom figyelmen kívül hagyni azt az érzést, ami bennem éledt fel iránta. Már jó ideje nem volt rá alkalom, hogy valakit ennyire megkedveljek és közelebb engedjek magamhoz, így bármennyire is nehéz ezt elfogadnom, mégis kellemetlenül érintenek azok, amelyek kettőnk között elhangzanak. Egyre érdeklődőbbé válik az arckifejezésem és nem tudom másképpen értelmezni mindazt, amit elmondott, mintsem egy olyan előre eltervezett dologként, aminek meg kell történnie. A válaszával azonban még inkább összezavar, hiszen már magam sem tudom eldönteni, hogy hol kezdődik a csak az ital miatt döntöttünk így és hol végződik a vonzódunk egymáshoz és azért történt mindez rész. És akkor nem is beszéltünk arról a feléről, ahol talán mindezt pusztán túlreagálom. - Nincs az égvilágon ezzel semmi probléma. Én is tökéletesen tudatában voltam annak, amit teszek. – nyugtatom meg mindenképpen, mielőtt úgy gondolná a logikus gondolkozása mondta volna fel a szolgálatot, de valahol az én hangom is nyugodtabban cseng az előbbi kiakadásomhoz képest. – De talán valóban jártunk volna, ha mindezt az elején tisztázzuk a hónapos kihagyások helyett. A jelenre való tekintettel meglehet könnyebb lett volna. – gondolkozok el egy pillanatra ennek hatására, noha ez nem lett volna garancia arra, hogy bármiben is változást érünk el, de talán előbb kitudódott volna, hogy eszemben sem volt őt elutasítani. Épp ellenkezőleg… Mindez viszont úgymond a késő bánat kategóriába tartozik bele, én pedig nem mérgelődhetek olyan miatt, ami felett nincs hatalmunk. – Azért a gondolatolvasást nem ártana egyszer elsajátítanod, ha futja rá a szabadidődből. – szúrom bele beszélgetésünk menetébe csak úgy mellékesen, egyfajta jótanácsként, mintha komolyan is gondolnám a kimondottakat, miközben tovább játszadozom a kezemben lévő csattal és direkt kerülöm arckifejezésének fürkészését. Néha jó megismerni mit is gondol pontosan a másik, azonban ebben az esetben eléggé érdekes témák közepébe sodródunk bele, amelyek átbeszélése elkerülhetetlen lett volna. - Úgy gondolod, ha nem kedvellek, akkor is lefeküdtünk volna? Ennyire biztos vagy te ebben? – teszem fel a kérdéseit, amikor kitér az érzelemmentes verzióra és még el is mosolyodok mellé egy röpke pillanatra. Mindennek az érzelmileg kudarcba fulladt életmód legfőbb előnyének talán azt tudnám felhozni, hogy csak akkor teszel meg dolgokat, amikor úgy érzed, hogy valójában megakarod tenni. Ellenkező esetben ami közöttünk történt, nem feltétlenül következett volna be, hiszen egyrészt sosem játszanék senkinek az érzelmi világával, másrészt pedig az önmagamét sem cincálnám darabokra, ha nem muszáj. – Üdv a csapatban, Jake. – egy apró sóhajtásra futja a részemről, amikor is bevallja, hogy fogalma sincsen milyen véghez vezet mindez, noha kérdésem leginkább az ő szavainak és elméletének hatására fogalmazódott meg, a választ azonban én sem tudnám teljesen biztosra kijelenteni. Talán mindketten hibásak vagyunk ebben és másképpen kellett volna kezelnünk mindazokat a dolgokat, melyekre egyáltalán nem voltunk úgymond felkészülve. Azért valahol örülök, hogy mindezt tisztáztuk, még ha az elhangzottak újabb kérdéseket vetettek is fel. A hűvös levegő és a rossz idő ígérete egyből kitisztítja a gondolataimat, ahogyan elhagyom az autó biztonságát és próbálok a lelkére hatni jelenlétemmel, melynek az lesz az eredménye, hogy ismételten visszavonulót fúj és a hazatérést említi következő programként. Összekapva magamat tagadom meg mindezt, mert ha már idáig eljutottunk, eszem ágában sincsen visszafelé venni az irányt és hagyni, hogy újra meg újra menekülőre fogja a dolgot. Ezzel kapcsolatos véleményemet ki is fejtem neki, a kocsikulcsot pedig meg is szerzem, mielőtt eszébe jutna a vezetés vagy egyéb ehhez hasonló tettek gondolata. - Hogy mit csinálsz? Harapsz? – meglepetten kérdezek vissza, de mégis szórakozottság bújik meg hangszínemben. – Úgy gondolod ettől most megijedtem? – kérdezek azért rá mindenesetre, mert a nagy elhatározásomtól nem hinném, hogy a harapás ígérete tántorítana vissza. A kulcsot természetesen megpróbálkozik visszaszerezni, és bár ezzel kapcsolatban sikertelenül jár, azt megakadályozza, hogy visszaülhessek a kocsiba. - Ez így… - kezdenék bele valami védőbeszéd szerűségbe az én helyzetemet illetően, de ajkaival belém fojtja a szót én pedig mielőtt felfoghatnám a helyzetünkben beállt fordulatot már azon ügyködök, hogy csókjának viszonzása közben közelebb kerüljek hozzá. Belemosolygok kettőnk pillanatába és csak a meglepetés ereje után összeszedve magamat válok el egy röpke pillanatra ajkaitól. – Szóval tolvajokkal nem utazol, de az elcsábításuk egyáltalán nem okoz problémát. Mégis hogy működik ez, hm? – érdeklődve kutatom válaszért az ismerős szempárt. – Mellesleg nagyon hatásos próbálkozás volt a részedről, de akkor se megyünk még haza. – mosolygok fel rá, habár a figyelmemet sikerült elterelnie egy kis időre és nem feltétlenül szállnék vele vitába, ha még továbbra is ez lenne a célja.
Ez a témakör, hogy miképpen vélekedünk az első esténkről nagyon is eltérő. Én nem láttam bele semmilyen több érzelmet, mint ő. Kedveltem már akkor is, és vonzódtam hozzá, és arra használtam, hogy csillapítsam a bennem lévő állatot. Nem fűztem mellé többet, nem gondoltam bele, hogy annak lehetne folytatása, mert egyikünk sem akarta, vagyis én biztosan nem. Maddie elutasított, és nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Alaszka, és a többhónapos eltűnése pont volt az i-re, és emiatt sem érzem, hogy mentegetőznöm kellene előtte. A mostani dolgok kuszábbak, mert amit én egy estére gondoltam már sokkal több, és a jelenben nem vélekednék így róla, de akkor más opció meg sem fordult volna a kis buksimban. Nem értettem azt sem, hogy minek marasztalt, hiszen megkaptuk mindketten, amire vágytunk, és ezzel véget is ért volna a különös nyári éjszaka. A kormányon tartom mindkét karomat, de ideges vagyok, és szétszórt is. A kátyúkat nem sikerül kikerülnöm többe bele is megyek, mert a veszekedés az, ami kitölti minden négyzetcentiméterét az agyamnak. – Maddie, most őszintén? Akkor még nehezen tápláltál volna irántam érzelmeket. A kórházban futottunk össze néhányszor, és pár napot együtt töltöttünk Alaszkában. Megtörtént, mert vonzódtunk egymáshoz, és kitűnő partnerek voltunk, de ez még nem egyenlő egy komolyabb verzióval, amit szerintem te gondolsz. Miért…nem ment volna érzelmek nélkül a szex? Olyan nő vagy, akihez kötődés kell? Alaszkában sem ugrottál bele, akkor itt New Yorkban, miért? Ott sokkal jobban egy hullámhosszon voltunk….ott meg júliusban hetek maradtak ki. Menekültünk egymás elől…ez akkor mi? Mit érzel? – vetem fel a kérdésemet neki, és félek a választól, mert az is lehet, hogy én vontam le rossz következtetéseket, és ő már régen nem abban a cipőben jár, mint én…de vajon én felkészültem rá, hogy egy nő engem akarjon? A sérülésekből elegem lett, már nem vagyok az ódivatú játékok híve, és ezt neki is el fogom mondani, ha végre nem metaforákkal élünk, hanem kimondja, hogy mi játszódik le benne. Megsértettem volna, mert az én véleményem más, mint az övé? Össze voltam zuhanva azon a hajnalon….odamentem, és tudtam, ha lesz rá esélyem, akkor…igen, és meg is történt. Ebben nem voltak tündérmesés megérzések, vagy a másikban való olvasások. Nem is beszélgettünk előtte, ittunk egy whiskey-t, és bumm…nekiestem, és nem ellenkezett. Bevallom, hogy erre nincs recept, sem valami jó leírás, hogy mi ketten miképpen működnénk együtt, vagy milyen sorsot szánnak nekünk a csillagok. – Te, meg én sem…akkor minek erőltetjük, hogy a jövőbe lássunk? Nem vagyok párkapcsolati tanácsadó, még az is nehezedre esik, hogy magadról beszélj, ahogyan nekem is. Sérültünk…én abban sem vagyok biztos, hogy jó lenne, ha valaki az életem része lenne. – nem célom a megbántása, de ha már az első nehézségeknél elmenekül, mint az a csók, akkor mit vár tőlem? Én sem vagyok egy kísérleti patkány, akit elővehet, ha éppen neki is van kedve. Én törtem meg a jeget, most én is jöttem elé, és nem fordítva történt az eset. Túlságosan belemerülünk a fájdalmasabb részletekbe. Félreállok, és kiszállok, hogy friss levegő jusson a szervezetembe, és lehiggadjak. Nem szeretném elfogadni a kézfogását sem, amikor követ, de az ölelés pillanatában már engedek neki, és hagyom, hogy a feje a hátamon pihenjen meg. Mennyire elcseszett páros vagyunk. Lemondóan fordulok felé, és tudatom vele, hogy ideje hazavinnem, de makacs, és maradni akar, meg továbbmenni. Nincsenek céljaim, csak róni az utakat. Elveszi tőlem a kocsi kulcsot, és évődünk egy kicsit, amikor már egymással szemben állunk. – Igen, harapok. – mosolyodom el, aztán odaszorítom a kocsinak az oldalához, és megcsókolom. Lassan, és szenvedélyesen teszem, de csak rövid ideig bírjuk. – Pedig ez volt a célom vele. Nem kell itt lenned, hidd el...megoldom egyedül is. – döntöm neki a homlokomat az övének, aztán felsóhajtok. – Nem kéne itt lenned, mert ebben azt hiszem a segítség nem lesz megoldás. Szálljunk be. – nyitnám az ajtót, de megelőz, és konokul beül előre. Kiránthatnám, de nem megyek el odáig, beülök az anyósülésre, és becsatolom magamat. – Mégis hova akarsz menni? Tudsz egyáltalán vezetni? – totálisan komoly vagyok ebben a témában.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Talán nem élek túlzással, amikor azt mondom, hogy minden páciens közül a legrosszabb nem más, mint önmagunk. Elfogultak leszünk magunkkal szemben vagy pont, hogy túl kritikusak, ha arra kerül sor, hogy töviről-hegyire kielemezzük mi is zajlik le bennünk? Bármelyik verzióval is állunk szemben, egyszerűen képtelenség őszinte véleményt alkotni saját személyünkről, megjavítani azt, ami egykoron elromlott bennünk és megoldást találni a problémánkra, hiszen nem feltétlenül látunk tisztán, ha önmagunkról van szó. Jelenlegi helyzetünket figyelembe véve magam sem vagyok ezzel másképp. Egy olyan témának a középébe csöppentünk bele, amiről enyhén bizonytalanságba fulladt gondolataim vannak, melyek egyrészt a megbeszélést részesítik előnyben, másrészt pedig pont az ellenkezőjéért kampányolnak és így utólag belegondolva talán a második verziót kellett volna megfogadnom. Sosem tudtam kifejezni normálisan az érzelmeimet és a mi esetünk viszont túlságosan komplikált, ugyanakkor végtelenül egyszerű is ahhoz, hogy úgy igazából kiadjam magamból minden félelem nélkül azt, amiben úgymond biztos vagyok. Azt hiszem, hogy csak túlságosan is kedvelem azt, amink van – bármi is legyen az - , ahhoz, hogy tartsak attól, ami az őszinte vallomás után következik. Márpedig minél mélyebben merülünk el ebben a témában, annál inkább érik az őszinteség felszínre csalogatása és bár a végkifejlet sejthetővé válik utólag feltett kérdésem kapcsán, mégis apránként hatalmasodnak el bennem a zavartság jelei. Tudom, hogy a következő pillanatban bármit is mondok, az hatással lesz ránk a továbbiakban, így egy kis időt hagyok magamnak a szavaim átgondolására, azután viszont úgy érzem képtelen vagyok leállni. - Ez való igaz és ne gondolj itt feltétlenül olyan nagyon érzelmes érzelmekre, mert nem vagyok valami őrült, aki egyből beleszeret mindenkibe, aki kedves vele, mert az valahol beteges lenne és akkor nekem lenne szükségem nagyon gyorsan külsős segítségre. Meg elvégre nem egy romantikus drámában vagyunk vagy azokban a furán megírt regényekben, amiket persze én nem olvasok, de mostanában rettenetesen híresek lettek, szóval az ember lánya akaratlanul is belebotlik az ilyenekbe. – kezdek bele valami magyarázatszerűségbe, de úgy tűnik ez egy hosszabb procedúra lesz, mint ahogyan azt fejben nem is egyszer, és nem is kétszer lejátszottam. – A lényeg… - veszek egy sóhajt, mert nagyon eltértem attól, hogy őszinte legyek vele. – Kedvellek, jól érzem magamat a társaságodban és a kérdésem is ebből adódóan jött létre, hiszen nem szokásom közel engedni magamhoz azokat, akik iránt semmiyen érdek nem fűz. Érted mire gondolok ezalatt? – harapom be az alsó ajkamat zavaromban, mindenesetre tovább folytatom. Rosszabb produkciót már nem művelhetek vagy mégis? – Pontosabban aligha engedek bárkit is közel, de ez így jó most..tetszik, ahogy vagyunk és kérlek, ne haragudj, ha ezzel még inkább arra késztettelek, hogy világgá menekülj, mert nem állt szándékomban. Egyszerűen amint láthatod, katasztrófafilmmé változok, ha arról van szó, hogy valakit beengedjek a világomba. Annyi minden félresiklott már és legtöbbször miattam, hogy azt hiszem egy kicsit megijedtem amiatt, hogy veled is ezt teszem majd. – folytatom tovább és aligha merek most az arcára nézni, mert attól félek, hogy az kizökkentene mindabból, amit most mondani szeretnék neki. – Beszélgettünk és ez pozitívumot hozott az életembe, ugyanakkor más volt, mint amikhez hozzászoktam, de pont emiatt örültem, hogy így alakult. – fejezem be végül, reménykedve abban, hogy így talán tisztább képet kap majd arról mi is zajlik Madelaine Riggs kacifántos agyában. Bizonyára félelmetes felfedezés lesz, de talán ez segít neki majd abban, hogy ne gondolja azt, amit valószínű én marha félreérthetően elmagyaráztam. Nem áll érdekemben pusztán ennyiben hagyni az egészet, amikor arról beszél, hogy hazavisz, hiszen ha már elindultunk valamerre, akkor kössünk is ki valahol és hagyjuk hátra egy kis időre mindazt, ami miatt most itt lehetünk. A kocsikulcsot egyszerű lépésnek tűnik megszerezni, de ami ezután következik, közelében sincs annak, amire számítottam volna a folytatást illetően. - Pedig még telihold sincs.. – pillantok fel elgondolkozóan az égre, de ez épp elegendő ahhoz, hogy kapjon az alkalmon és elvonja a figyelmemet még arról is, amit az előbb mondtam. Normális az, amit mi egymással teszünk? Kétlem. Mégis, ahogyan ajka az enyémhez ér a szívem egy hevesebb ritmus ütemét veszi fel mellkasom fogságában és hagyom, hogy pár bűnös másodperc erejéig magával ragadjon a pillanat. Azután viszont megpróbálok józanságom határára visszatáncolni, hiszen nem kockáztathatom meg, hogy átvegye az irányítást. Mindketten tudjuk, hogy jelenleg nincsen erre felkészülve és erre az is nagyszerű bizonyítékul szolgál, amiért muszáj volt leállnunk az út szélén. - Lehet így van, de én szeretnék itt lenni és nem vagy abban a szerencsés helyzetben, hogy helyettem dönts. – apró mosollyá formálódnak ajkaim és törődően végig simítom az arcát, mielőtt minden előjel nélkül elfoglalhatnám a kocsiban eddigi helyét. Megvárom, amíg ő is beszáll mellém, a kérdéséire viszont szusszanok egyet. – Számít, hogy hova? Majd útközben kitaláljuk. – simítom kezeimet a kormányra és egy pillanatra felé irányítom tekintetemet. – Nem, Jake, komolyan ötletem sincsen hogyan kell kezelni ezt az izét, azért akartam én vezetni. Ez itt a kerék vagy valami más? – célzóan dobolgatok ujjaimmal a kormányon, végül pedig elcsendesedek, hogy inkább az útra figyeljek, amelyről egyelőre ötletem sincsen, hogy hová vezet majd.
A bizalomnak nagy ára van, és még mindig nem tanultam meg, hogy kinek érdemes odaadnom, és kinek nem. Hallgatva Maddie szavait a remény az egyik elenyésző érzelem, ami átfut rajtam, sokkal inkább a félelem dominál. A mélyről jövő sóhaj kíséretében edződő vallomás sajnos pontosan arra utal, amitől a legjobban tartottam. A szőkeség mellettem érez, és bármilyen köntösbe is bújtatja a mondandóját a lényegen már nem tud változtatni. A szex után egyértelművé vált, hogy sebezhetőnek mutatta magát előttem. Az Alaszkában felállított falak leomlottak, és önmagát adta. Elhiszem, hogy nem lányregényekből szalajtotta a saját emócióit, de hogyan is lenne képes más köntösbe fordítani. Megértem, hogy nem az a fajta, aki egyből az ágyat keresi, a beszélgetéseinkre hivatkozik, mint egy biztos alapra. Hecceltük egymást, nem vájkáltunk a másiknak a magánéletében túlzottan, ezért a jobbik énünk kerekedhetett felül azokban az órákban, ahol együtt voltunk. Nem éltük meg a másik mélységeit, és azt hiszem nekem az hiányzik a legjobban most, hogy az a Jake és Madelaine legyünk, akik összefutottak napközben a kórházban, és elcsevegtek a divatról, a kutyákról, a szabadidőnkről, nem mentünk bele a családi problémákba, a rémálmaink kísérőjébe. Tagadhatatlan, hogy vonzódom hozzá, és hosszú hónapok óta az első nő, akihez közel kerültem érzelmileg is, de ez is nagyon kevés a Meena, és az ex menyasszonyom után. Dorian élete túlságosan veszélyes, ahogyan Nora is csak a felszínt kapargatja a családunkról. A párja egy újabb rizikófaktor, és akkor megérik bennem a kérdés, érdemes lenne belerángatni a mellettem ülőt is? Jake…megtetted! Kimondanom sem kell, mert azzal, hogy idehajtottam, és beültettem a volán mögé, vagy ki tudja, hogy mi történt már pontosan, éppenséggel arra vettem rá, hogy tartson velem egy végetlen úton, mert nem akartam egyedül lenni. Sok a múltamból visszatérő szellem, a veszély, ami ránk veselkedik, de már nem vagyok az a férfi, aki képes egyben tartani az életét. Valahol elrontottam, talán évekkel ezelőtt kellett volna leállnom, és belátnom, hogy az öcsémet elvesztettem. A húgomat meg sem kellett volna ismernem. Alaszkában lehetnék egy átlagos orvos, vagyis annyira nem átlagos, de önmagam lehetnék. A hiányérzet most is meg lenne, de tudom, hogy az öcsém nélkülem is boldogul, és a húgomnak kiteljesedik a családja…egyszerűen feleslegessé válok. Láthatatlan báb vagyok immár hosszú hetek óta, a saját mocsaramban tengődök, és nem könnyíti meg a helyzetemet a szőkeség sem. Nem akartam belemenni abba, hogy kinek milyen vétkei, és eltitkolt vágyai vannak. Elértem ahhoz a ponthoz, hogy megtelt a kis batyum, és nem vagyok hajlandó többet befogadni az emberi káoszból. Nem vagyok kíváncsi senkinek sem a bajaira. Kiszállok, hogy távolságot tartsak a velem utazótól, egy kis friss levegőre jussak. Összezavar azzal, hogy utánam jön, és átölel, de mégsem zavarom el, csak hagyom neki, hogy mellettem legyen. Elgondolkodom az egész őrültségen, az éjszakai menekülésen, de jobbnak tűnik az, ha hazaviszem, és egyedül folytatom ezt az ádáz harcot. Magányra van szükségem, és nem egy szócsőre, így megpróbálom óvatosan hárítani őt, egy csókkal fojtom belé a szót, hogy vegye a lapot, de makacs, mint az öszvér, és úgy gondolja, hogy neki kell irányítania. Talán így is van, nem sikerül eldöntenem. Kételkedem már abban is, hogy lélegzem, nem véletlen a kérdésem a vezetéssel kapcsolatban. A szemem fáj, és a nyakam is, mert annak biztosan ott maradt a nyoma, hogy nekem esett Chris. Nem sokon múlt, hogy megöljön…megijedtem attól, hogy én sem élek örökké, vagy az bántott jobban, hogy minden kicsúszott a kezemből? A fejemet a hideg üveglapnak döntöm, és nem felelek arra a szarkasztikus megjegyzésre, amit mondott Madelaine. Nincs értelme veszekednem vele, vagy kifejteni a kettőnkről szült elméletemet, mert most fel van rázva, én meg azt sem tudom, hogy mi fán terem egy normális éjszaka. Csendben rójuk a kilométereket, néha ránézek a táblákra, de egyik város sem biztató. Fogalmam sincs, hogy merre tartunk, és mi lesz ennek az utazásnak a végeredménye, de rám férne egy kis kaja, meg valami alvásféleség is, mert többször csukódik le a szemem, mint szeretném. A közelben feltűnik egy rozoga neonfelirat „Motel” névvel, ami kitűnő lehetőséget kínál arra, hogy megálljunk piheni. - Kanyarodj be jobbra. – nem kérem, egyszerűen kijelentem, és a kesztyűtartóból kiveszem a maradék pénzemet, na és a fegyvert is elrejtem a csípőm vonalához hátul, aztán ráengedem a kabátomat, és kicsatolom az övemet. – Tőlem itt is maradhatsz, de reggelig nem megyünk tovább. – pillantok rá futólag, aztán kiszállok, és megindulok előbb a motel melletti éjjel-nappali felé, hogy vegyek valami alkoholt, és kötszert is, mert a pofám nem fog helyrejönni.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Sokra nem számítottam a mai nappal kapcsolatban azon kívül, hogy veszek egy forró fürdőt és elmerülök egy könyv olvasásában, ami lehetőleg épp elég lesz ahhoz, hogy elfeledtesse velem a mai nap történéseit. Ehelyett egy olyan szituációnak a részese lettem, ami előtt tanácstalanul állok és amivel kapcsolatban most úgy érzem olyan témákat feszegetünk, melyek talán átbeszélésért kiáltanak, még sincs egyikünk sem olyan állapotban, hogy készen álljon rá. Egyikünk sem olyan típus, aki szavakba tudná önteni az érzését, így nekem is nehezemre esik bevallani, hogy lehetséges semmilyen jelentéssel nem bírt a közöttünk történő éjszaka, mégis egy részem kedveli őt. És nem, nem szerelmes vagyok vagy bármi ilyesmi, egyszerűen van valami, ami megfogott benne és amiért nem szeretném, hogy elvesszen az életemből, még ha meglehetősen vegyes jeleket is adtam neki ezzel kapcsolatban. Lance óta képtelen voltam bárkit is közel engedni magamhoz, mert attól tartottam, hogy abban a pillanatban mihelyst megismerjük jobban egymást, ismételten katasztrófába torkollik az egész. Képtelen voltam bizalmat és időt fektetni abba, hogy belekezdjek egy kapcsolatba bárkivel is, hiszen sosem voltam biztos abba, hogy nekem szükségem van erre vagy sem. Egyszerűbb volt így élni. Elzárkózni, titkokat őrizni, megtartani azokat a dolgokat magamnak, melyektől legszívesebben megszabadulnék, mert mázsás súlyként nyomják a mellkasomat, mégsem tettem. Jake viszont kellemes társaságnak bizonyult. Olyan embernek, akivel képes lennék órákat beszélgetni és észre sem venném mennyire telik az idő. A sok reménytelen próbálkozás után, hogy beengedjek valakit az életembe, ő volt az egyetlen, akit szívesen átengedtem volna azokon a falakon és engedtem volna, hogy részese legyen ennek a közel sem egyszerű világnak, amiben élek. Most viszont, hogy mindezeket kimondtam, félek. Tartok attól, hogy a változás, ami emiatt beáll majd kettőnk kapcsolatába éppenséggel negatív irányt eredményez, így miután elhallgatok, el is fordítom róla a tekintetemet, hogy leplezzem zavaromat. Utálnám a tényt, hogy amiatt kezdene kerülni, mert összehordtam itt neki mindent, amelyet tudom, hogy félre tudok tenni, ha annyira szükség van rá. De mit is kellene? Azt, hogy kedvelem a társaságát? Mert úgy gondolom ez eddig is teljesen nyilvánvaló volt. A kocsiból kiszállva azonban érdekes eseményekkel szembenéznünk, melynek egy csók lesz a vége és az én átgondolatlan elhatározásom, hogy bármi is történjen, én biztosan nem egyezek bele a hazamenetelbe, jóllehet fogalmam sincsen hol is vagyunk pontosan vagy éppen merre tarthatnánk ilyen időtájt. Sikerül ugyan őt rávennem, hogy visszaszálljon a kocsiba, én pedig megmaradt elszántságommal ülök be a kormány mögé, hogy szó szerint átvegyem a vezetést tőle, mert bárhova is vesszük most az irányt – vagy haza, vagy egy ismeretlen helyre -, abba nem egyeztem volna bele, hogy ő folytassa tovább a vezetést. Mindazok után, amit a mai napon történő találkozásunk eredményezett és ahogyan indítottunk, nem áll szándékomban őt magára hagyni vagy engedni, hogy bármilyen meggondolatlanságot egyedül csináljon. Az út csendesen telik és én sem próbálkozok most azzal, hogy megtörjem a közénk ékelődött hallgatagságot. Egyelőre nyugodtabbnak érzem magamat, amiatt, hogy itt van a közelemben és nem a fegyverrel hadonászik, mint ahogyan azt korábban tette. Ugyan arról még nem kaptam hírt, hogy mi történhetett vele, de nem is nyaggatom őt emiatt, mert jobb szeretném, ha saját maga szeretne mesélni erről, mintsem azt, hogy én kényszerítsem rá. Gondolataimból már csak az hoz vissza a jelenbe, amikor meghallom a hangját, vele együtt pedig a kérését amit minden egyéb hozzáfűzés nélkül teljesítek, végül pedig egy motel előtt állítom le az autót. Már éppen szólásra nyitnám a számat amiatt, hogy véleményezzem a szavait, de ez elmarad miután magamra hagy az autóban és a közelben lévő bolt felé veszi az irányt. Idegesít, hogy a lakáskulcsomon kívül minden fent maradt a lakásomban, de nem hittem volna, hogy ma úgy alakulnak a dolgok ami miatt nem alszok otthon. Amíg ő a boltban időzik el, én bezárom az autót és az egyáltalán nem nekünk kedvező időjárás elől behúzódok a motel előterébe és hogy némiképpen hasznára váljak Jake-nek, odasétálok a pult mögött ücsörgő nőhöz érdeklődés gyanánt. – Jó estét. Akad még kiadó szobájuk? – tekintetem a falon lévő üres helyekre téved és ő is ugyanúgy követi a pillantásomat. – Időben érkeztek. Már csak két szobánk maradt. – feleli kissé fáradtabban a tartón lévő kulcsokra célozva, mindenesetre szükséges megvárnom Jake-t, hiszen helyette már nem hozhatok döntéseket. – Azt hiszem az egyik jó lesz. Csak egy.. – mondanám ki, hogy pillanat, de Ő is megérkezik, így miután sikerül választani, meg is kapjuk a szobához járó kulcsunkat, mely után egyenes utunk vezet az esetenként villogó lámpákkal ellátott folyosón végighaladni a megfelelő számig. Nem egy végletekig nagy szoba a miénk, de a célnak teljesen megfelel a maga két ágyával és egy asztal-fotel párosítással meg a külön fürdőjével. A kocsikulcsomat az egyik kis szekrényre pakolom, végül pedig a Jake kezében lévő szerzeményekre pillantok, amelyet a sérüléseihez vett meg. – Segíthetek? – kérdezek rá megtörve a csendet. – Akár el is magyarázhatod hogy kell. – engedek meg magamnak egy mosolyt, ezzel átadva a kezébe némileg a helyzet irányítását.
Egy kicsit örülök annak, hogy szótlanok maradunk, és nem mászik bele ugyanabba a csapdába, ahová az előbbi is vezettem. Az érzések boncolgatása nem a mi terepünk, és nem is kellene, hogy többet magyarázzon a szavak tartalma mögé, mint amit jelentene simán, mert csak azt éri el, hogy nagyobb távolságot fogok tartani tőle, mint ő tette velem, hónapokkal ezelőtt. Nem jött össze a dolog, azóta lefeküdtünk, de nem mondanám, hogy sínen vagyunk, mégis valami hozzáhajtott, és aztán együttes erővel kötöttünk ki a kocsiban. Nem szép lépés tőlem, hogy a csókkal akartam rávenni a távozásra, de amikor oldalra pillantok, akkor nem úgy tűnik, mintha annyira zavarta volna, hogy elcsattant. A homlokomat az üvegnek vetem, és megkönnyebbülést hoz nekem a hűvös érzete, mert a fájdalmaim nem múltak el, és olyan gyorsan jöttem el otthonról, amilyen gyorsan csak képes voltam lelécelni. A fegyver, a pénztárca oké, valahova bedobtam hátra, de a telefont nem hoztam magammal, és áldom érte az eget, mert így nem érnek el az otthoniak. Dorian lenne az utolsó személy, akivel most találkozni akarok. Nem fűlik a fogam hozzá, hogy kérdéseket tegyen fel, vagy kiderüljön róla, hogy ismerte Chris-t, mert attól csak jobban kiborulnék, ahogyan eddig is tettem. Csalódtam benne, magamban, és a húgomban is. Milyen jó volt, hogy legalább Charlotte-ot nem hozta el erre a nyavalyás grillezésre, mert még amiatt is bűntudatom lehetne, hogy veszélybe sodortam az ő életét is. Nincs szükségem rájuk, sem bébiszitterre, de Maddie magától is rá fog jönni, hogy jobban járt volna azzal, ha hazavihetem, és nem veti be a makacs énjét, mert most az ellenkezőjét érheti el vele. A fejében az él, hogy őrült vagyok, és analizál…ebben annyira biztos vagyok, minthogy a szüleim halottak. A kis agya azon kattog, hogy mikor fogok annyira kifordulni önmagamból, hogy másik segítséget kelljen hívnia, vagy golyót röpítek a fejembe. Ó, tagadhatatlan, hogy ez is egy kimenetele a mai estének, de ott még nem tartunk, hogy döntésre sarkalljam magam, de amikor meglátom a motelnek a feliratát, akkor egyből felötlik bennem, hogy így lesz egy kis időm felfrissülni, és ellátni a sebeimet. Az utasítás könnyedén csúszik ki a számon, még meg is erősítem benne, hogy kanyarodjon jobbra. A fegyvert a hátam mögé csúsztatom, és rávezetem a kabátomat, aztán a maradék pénzzel együtt szállok ki, és indulok meg az éjjel-nappali felé. A kis csengőre egy tetovált csajszi barna szembogarai vetülnek rám. Látszik rajta, hogy meglepődik, mégsem fanyalodik arra, hogy kérdésekkel bombázzon, csak egy egyszerű ’Szia’ a fogadásom célja. - Helló… - kipakolom az asztalra a pénzemet, és végignézem a választékot. – Kellene géz…nem az, hanem a kötözőpólya melletti tasak, egy kis jód…de az látom, hogy nincs, akkor egy kis olló, meg az a cérnakészlet. Mindjárt jövök. – a hűtők felé veszem az irányt, és kiemelek egy jó whiskey-t, meg mellécsapok a pultnál egy csomag chips-et. – Ennyi lesz. – amint elhangzik a húsz dollár, tizenöt penny, akkor odarakom elé a megfelelő bankókat, és egy fehér zacskóba süllyesztem a szerzeményeimet. Azon már nem is csodálkozom, hogy Maddie önállósította magát, és a recepciónál kért egy szobát. – Igen, az egyik jó lesz…a hatos. – bökök rá, és már rendezem is a számlát, ami annyit tesz, hogy a nő elé vágom a zöldhasút, és a kulccsal együtt indulok meg a folyosón. Odakint vagyunk, lehűlt az éjszaka, és egy vihar közeledik. A zárba gyorsan elfordítom a kulcsot, amint elérünk oda, és elsőként engedem előre őt. A villany felkattintása után bezárkózunk, de a kérdése hallatán ránézek. – Megoldom egyedül is. Itt a chips, egyél. – kiveszem a zacskóból, és odaadom neki, majd a saját részemmel az egyik fotelba telepedem le, és a whiskey-s üvegnek a kupakját letekerve egy nagy adagot hörpintek le. Meg sem rendülök, ahogyan a torkomon lefolyik a párlat. Érzem a hatását, megtelik a gyomrom, de ha nem tévedek, akkor varrnom is kell majd. Ezután felállok, és lehúzom a cipzárt, aztán megválok a felsőmtől is. A vállam felett nézek hátra, de nem is kell sokat keresnem. A csípőm oldalán, ahol belém rúgott a faszfej…egy szépen tátongó seb van…mi a jó büdös francért nem vettem észre, hogy ekkora a baj?
Kezdőlap
