szevasz Elike ¦ 604 ¦ öltözék ¦ TM

Miután sikeresen összetörtem anya vázáját, egyszerűen hagytam apát, hogy ő rakjon rendet helyettem, én pedig a szám szélén piszkálgattam a sebet, amit még a múlt héten szereztem. Egyelőre nem hoztak ítéletet azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi vár majd rám, viszont már egyre kevésbé voltak feltűnőek azok a sérülések, amiket szereztem. Egyelőre felfüggesztést kaptam, de engem túlzottan nem zavart a dolog. Lényegében részben ez, részben a bátyám hazaérkezése rákényszerítette a szüleimet arra, hogy hazajöjjenek. Ezek fényében talán nem kellett volna annyira pattognom és anyám ronda – vagy, hogy az ő szavaival éljek: posztmodern és művészi – és felesleges berendezési tárgyát összetörni. Ennek ellenére én úgy vonultam el a fürdőszobába, hogy arcot és fogat tudjak mosni, majd a pizsamámat valami értelmesebb ruhára cseréljem, és a kontaktlencséimet is be tudjam rakni a szemembe, mintha ennek a családnak a büszkesége lennék. Amikor újra előjöttem, már a bátyám Nintendo Switchét szorongattam három különböző játékkal. Talán egy picit meglepett a tény, hogy apám pillanatokon belül kicserélte a ronda vázát egy másikra, ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előző, de rögtön magyarázatot is kaptam a jelenségre.
- Anyád tudta, hogy ez fog történni, ezért kettőt vett – ezen a ponton nem akartam fejéhez vágni, hogy engem aztán nem érdekel, hogy honnan kukáznak össze ennyi lomot, szóval szimplán csak finoman jeleztem az öregnek, egyetlen szó nélkül, hogy a mai nap folyamán már nem fogok hozzászólni. Mindezt úgy követtem el, hogy a kapucnimat a fejemre húztam, a madzagot pedig annyira összehúztam, amitől a ruhadarab egészen a fejemre lapult. Innentől kezdve csak a kezemben tartott konzolra koncentráltam, amit én is szerettem volna kapni szülinapomra… De természetesen nem történt meg, a zsebpénzem pedig nem volt elég ahhoz, hogy vegyek magamnak is egyet. Joshua megengedte, hogy az övét használjam, szóval ma már volt egyetlen dolog, amiben nem voltam bűnös. Innentől kezdve pedig azt csinálom, amit akarok.
Egészen addig tudtam gond nélkül nyúzni a készüléket, amíg anya végül haza nem ért. A felhúzott térdeim mögül sandítottam rá, de úgy tűnt, hogy a vázával kapcsolatos dolgot nem vette észre, szóval csendben játszottam tovább. Apa valami ügyfelével telefonált, én pedig csak akkor caplattam oda a konyhába, amikor már megéheztem. Mivel a mama nem volt itt, szinte biztos voltam benne, hogy édességet nem hozott nekem, mivel komolyan vette az edzőm által előírtakat. Általában a nagyszüleim szoktak tömni minden földi jóval.
- Semmit nem hoztál? – talán túlságosan számon kérő volt a hangsúly, amit meg mertem engedni magamnak. Jelenleg elég sok minden volt a rovásomon, élen a felfüggesztésemmel és a nemrég összetört vázával. Ugyanakkor soha nem voltam jó gyerek… A szüleim valószínűleg megszokták már, hogy nem telik el nap, hogy ne csinálnék valamit.
- Mondtam, hogy gyere el velem, Ian – halk sóhajt halottam – És hívtalak is azzal kapcsolatban, hogy mit kérsz…
- Itt most nem rólam van szó, hanem Joshról! – túlzás lett volna a felháborodás a hangomban? Szerintem nem - Komolyan nem vettél neki olyan csokit, ami miatt hat évesen összeverekedtünk? Akkor minek mentél boltba?
Hallottam, hogy apa valamit válaszol, de mivel elég mérges voltam és a gyümölcsöskosárból sikeresen kikaptam egy banánt, azzal foglaltam le magam, hogy most már másodjára is megdobjam valamivel őt.
- Ne játssz az étellel, Elian!
- Ti nem is szeretitek a nagyfiatokat! – még mielőtt folytathattam volna a dühös kiabálást a szüleimmel, hallottam, ahogyan kivágódik az előszobaajtónk, aztán lassan előmerészkedtem a bárszék mögül. Éhes voltam, de amint megpillantottam először a nagybátyámat, aztán a testvéremet, éreztem, hogy liftezni kezd a gyomrom. Elhallgattam, ami határozottan ritka volt tőlem, főleg egy veszekedés kellős közepén. Amint Joshua belépett azon a bizonyos ajtón, én a fehér zoknis lábaimat egymás után pakolva léptem közelebb hozzá, egyetlen szó nélkül. Két hete írom az egyik füzetem hátuljába a beszólásokat, zuhanyzás közben tükör előtt gyakoroltam el, hogy mit fogok mondani neki, de most egyetlen szó sem jutott az eszembe. Amikor felém lépett a fiú, én csak valami szia szerűt motyogtam oda, és készségesen hagytam, hogy megöleljen. Pár másodpercig lógattam csak a karjaimat, aztán végül viszonoztam az ölelést, amit kaptam. Az állam a vállán nyugodt, a fejemet végig lehajtva tartottam, miután elhúzódtam tőle, mert éreztem, ahogyan lassan könnyek gyűlnek a szemembe.
- El kell mennem vécére – normál esetben nem szoktam ezt bejelenteni, de amint elengedett a bátyám, én még jobban összehúztam a fejemen a kapucnit, ami már teljesen ráncos volt a fejem tetején. Alig tettem be a lábam a helyiségbe, már le is gördült az első könnycsepp az arcomon, én pedig abban a pillanatban fordítottam el a kulcsot a zárban.

potato ϟ még hazasem jöttél és már bántasz   ϟ 733 szó

szevasz Elike ¦ 777 ¦ öltözék ¦ TM

Amikor a szüleim közölték a hírt, miszerint a bátyám végre hajlandó volt a seggét hazatolni, eljátszottam, hogy nem érdekel. Ebben segítségemre volt a nintendo switch, amin már nem emlékszem pontosan, hogy milyen játékot játszottam, emiatt gyanítom, hogy annyira nem is volt fontos a dolog. Nem az enyém volt, gyakorlatilag Joshét kezdtem el használni, mert ő nem vitte magával a konzolját. Az volt a tervem, hogy amíg hazaér, mindent végig játszok, és akkor sokkal jobb leszek nála, de ezek a terveim sajnos nem jöttek be. Annak ellenére, hogy én voltam a sportoló, a videojátékokban csak akkor működtek a reflexeim, ha VR szemüvegesről volt szó. Soha nem tudtam magam beleélni egy-egy dologba annyira, mint ő, emiatt az agyam és az ujjaim egyszerűen képtelenek voltak együtt dolgozni. Talán más azt mondaná, hogy buta voltam az ilyen dolgokhoz, de én ezt teljességgel elutasítottam. Nem vagyok buta, csak meglepő módon lekötnek olyan dolgok, amik mozgást igényelnek. Ettől függetlenül punnyadni és aszalódni is kétségkívül nagyon szeretek, de azt is csak akkor lehet, ha senki nem háborgat.
Ma is eldöntöttem, hogy közömbös leszek. Hiszen egyrészt Josh nem örökké ment el. Másrészt, ha ő nem a testvérem lenne, akkor nemes egyszerűséggel annyit mondanék neki, hogy a kurva anyját. Nem szívesen verekedtem volna vele azért, mert azt a nőt vettem a számra, aki kipréselt magából minket egymás után, nem mellesleg apát sem akartam móresre tanítani, aki ahogy öregszik, úgy lesz egyre gyépésebb. Nyilván a maga módján szerethető, én sem utálom, de már rég nem olyanok itthon az erőviszonyok, ahogyan ő azt képzeli. Pusztán a hatalmas önuralmamnak hála, hogy még csak oldalba se böktem őt. Mindenképpen az én érdemem.
A lényeg, hogy anya és apa már első körben tökéletesen tönkretették a tervem, miszerint nem fogom kimutatni az érzéseimet azzal kapcsolatban, amit valóban gondolok. Egész nap ismételgetni akartam azokat a beszólásokat, amikkel a bátyámat akartam fogadni, de túlságosan elfoglalttá tettek a szüleim. Először is, nem tudom pontosan, hogy gondolták azt, hogy nem vesznek neki a kedvenc csokijából. Arról volt szó, hogy ezt megteszik. Ha tudtam volna, hogy ennyire felelőtlenek és nem fontos nekik a saját fiuk, akkor biztosan hagytam volna még a jégkrémből, amiből mind a ketten ugyanazt szeretjük és nem eszek meg mindent a hűtőből… Nem erről volt szó, ők pedig instant felrúgták az egyezségünket. Emiatt nagyon morcosan vártam a bátyámat.
Talán azért, mert hosszabb ideig még sosem volt távolabb a szomszéd szobánál. Emiatt pár pillanatig csak egészen nagyra tágult szemekkel tudtam ránézni, az pedig nem volt kérdés, hogy elfogadom-e az ölelését, vagy sem. Arra készültem, hogy lehunyom a szemem és úgy örülök annak, hogy végre itt van, de persze Josh sosem arról volt híres velem ellentétben, hogy könnyedén befogná a száját. Pont emiatt már meg is törte az itthonlétének a varázsát.
- Nem hiányoztál egyáltalán – ahogy kimondtam a szavam, próbáltam nagyon komolyan beszélni, ennek ellenére a hangom mégis elcsuklott, az arcomat pedig még jobban a vállába fúrtam. Tudtam, hogy ha sokáig így maradunk, akkor nehezebb lesz megfutamodnom, mielőtt tényleg elsírnám magam. Sokat készültem a szívatására, pont ezért egyszerűen borzalmas maga a tény, hogy ennyire érzelgősre vettem ezt a találkozást… Magam sem tudom pontosan, hogy miért.
- Hé – csak ennyit mondtam, ahelyett, hogy elütöttem volna a kezét egyszerűen annyira összehúztam a fejemen a kapucnit, hogy az már teljesen elrejtette a fekete tincseimet – Tönkreteszed a hajam.
Nem mintha amúgy akár hírből is ismertem volna olykor a fésűt. Akkor voltam hajlandó kezdeni valamit a hajammal, ha egyáltalán rám szóltak miatta. Általában a mama volt az, aki ezt megtette és hajlandó volt fodrászkodni. Állítása szerint mindig több hajam volt, mint a papának, emiatt pedig élvezte azt, amikor velem vagy Joshuával baszakodhatott. Ezt persze így a mamának sosem lett volna szabad megmondani.
- Most igen – azzal a lendülettel hátat is fordítottam neki és sietősen szeltem át a távolságot a mosdó ajtajáig. Csak azután kuporodtam össze a földön és kezdtem el némán sírni, hogy az ajtót magamra zártam. Nem tudom, hogy pontosan miért reagáltam így, viszont idővel egyszerűen utat engedtem a könnyeimnek és halkan hüppögni és csuklani kezdtem a sírás miatt. Annyira elvoltam magammal – illetve magamban – hogy egészen megijedtem a bátyám kopogása miatt. Mondhatni a földön ülve ugrottam egyet, ami miatt bevertem a fejem a mosdókagylóba, az orrom alatt pedig elmormoltam egy „basszameg” kifejezést, amit virágnyelven csak úgy mondanák, hogy „a csudába”.
- Egyél! – én is éreztem, hogy mennyire furcsa hangon szólaltam meg, ugyanakkor volt körülbelül két percem arra, hogy megmossam az arcom és ténylegesen kivándoroljak a fürdőből. Nem dörzsölgettem túl sokat a szemeimet, ezért azok nem voltak túl vörösek, viszont mivel a szempilláim nedvesek maradtak, még mindig lehajtott fejjel álltam előtte, kapucnival a fejemen. Pár csuklást igyekeztem elnyomni, aztán körülbelül fél perccel később koccant a fejem a vállának és kezdtem el szó szerint bőgni. Mint egy óvodás.
- Megettem az összes jégkrémet – nem tudom miért közöltem vele ezt, mivel nem volt itthon, tehát nehéz lett volna hagyni neki. - Csak egy maradt. Azt megeheted.
Szinte azonnal kézen fogtam a bátyámat, így vezettem oda a konyhába, hogy a fagyasztóból elő tudjam szedni az említett darabot, amit mielőtt a tenyerébe nyomtam volna, a szüleim felé kezdtem el vele hadonászni.
- Ezek az árulók! – olyan határozottan ráztam a jégkrémet, hogy az minden bizonnyal darabokra tört volna, ha nem lenne megfagyva – Nem vettek neked csokit! Jól jegyezd meg, és soha ne add könnyen a bocsánatod! Majd elviszem őket vasárnap a misére és meggyóntatom velük a dolgot. Bízd ide a dolgot, Joshua!
Úgy csaptam rá a szabad kezemmel a mellkasomra, mintha tényleg én lennék a világ legmegbízhatóbb személye. Minden bizonnyal rontott az imidzsemen maga a tény, hogy az arcomon éktelenkedtek még a múltkori verekedésem nyomai, de azért igyekeztem normális pillantások közepette megtenni ezt a hatalmas kijelentést.

potato ϟ még hazasem jöttél és már bántasz   ϟ 733 szó

szevasz Elike ¦ 932 ¦ öltözék ¦ TM

Amikor láttam magam előtt egy tökéletes családot, akkor először akartam magam elhányni, aztán elgondolkoztam azon nagyon filozofikus módon, hogy mennyire nem léteznek ilyenek. Ha valamit vonalzóval és mértani pontosságot figyelembe véve alkotnak meg, ott valami nagyon is hibádzik. Minket a szüleink soha nem rángattak olyan unalmas eseményekre, ahol mondjuk szerepet kellett volna játszanunk, ez pedig engem kifejezetten éltetett. Valószínűleg anya és apa jobban ismertek minket, mit ahogy azt gondoltam volna, mivel engem általában az árvaházba se rángattak el, Joshuával ellentétben. Az is igaz, hogy Josh sokkal jobb gyerek volt nálam mindig. Megvoltak a maga dolgai, de összességében az biztos, hogy több empátiát érzett embertársaink iránt, mint én. Hiába jártam templomba, egyértelműen a koszon kívül sok dolog nem ragadt rám.
Talán sok probléma volt az attitűdömmel, de mivel még elég fiatal fiú vagyok, ráfoghatom arra a dolgot, hogy a személyiségem még fejlődésben van. Más kérdés, hogy mindezt előre, vagy visszafele teszi, jelenleg én sem tudtam volna erre tökéletes választ adni. Mindenesetre az biztos, hogy a mi családunk távolról sem volt tökéletesnek mondható, ellenben mi magunk is mind olyanok vagyunk, akik konkrétan sztereotípiákra hajazó hibákat hordozunk magunkban, aminek hatására talán olyanok lehettünk mi családként, mint egy sit-com sorozat főszereplő családja. Én voltam a flegma kistesó, a bátyám a tökéletes, ám kissé lázadó idősebb gyerek, a szüleink pedig enyhén szólva nem mindig tűntek alkalmasnak a gyereknevelésre, de ennek ellenére a helyén volt a szívük és nagyon is szerettek minket. A nagyiék talpraesettsége nélkül mondjuk tuti, hogy nem éltük volna meg az ötödik életévünket. Miután ezt az egészet végig pörgettem az agyamban, már sokkal inkább gondoltam azt, hogy a mi családunk az, ami a nem normális kategóriába tartozik. Én pedig annak ellenére, hogy minden alkalommal úgy viselkedtem, mint aki hatalmas terheket cipel az ősei és a bátyja, de talán még a többi rokonunk miatt is… Valahogy képtelen voltam más működést elképzelni, mert ezt ismertem, és rendben is voltam vele.
Ettől függetlenül nyilván nem számítottam rá, hogy a bátyám ennyire hiányozni fog. Az pedig teljességgel alapvető volt, hogy mindezt letagadom neki, mivel soha életemben nem voltam egy érzelgős alak. Most mégis közel álltam ahhoz, hogy elsírjam magam.
- Amúgy is van mit meggyónnom – úgy dünnyögtem az orrom alatt a szavakat, hogy nem voltam benne biztos, hogy értette. Egy bűn ide vagy oda… Nem is voltam biztos benne, hogy magának a gyónásnak egyáltalán van valami értelme. Én is körülbelül annyira vehettem komolyan mindezt, mint a középkorban a búcsúcédulákat az emberek.
- Én szép? – talán kicsit túlzás volt, hogy pont úgy pislogtam rá, mintha teljesen hülyének nézném. Elvégre alig lépett be az ajtón, de én már hozom a formám… Mondjuk még mindig jobb, mintha öt percen belül bőgném el magam csak azért, mert tényleg hiányzott. Soha nem fogom elmondani neki, hogy miért költöztem át a szobájába és kezdtem el használni a cuccait. Ha egy fokkal kevésbé hordana feltűnő cuccokat, akkor valószínűleg a ruháit is elvittem volna. Csakhogy hozzám nem illenek azok a virágmintás nyavalyák, amiket Josh összevásárolgatott.
- Igen baj – egyébként szimplán csak nehezen bírtam, ha valaki nagyon nyúzott – Ha átjön a barátnőm és szakít velem amiért úgy nézek ki, mint egy tróger, az határozottan a te hibád lesz.
Más kérdés volt, hogy a lány egyáltalán nem készült ide, mert tudta, hogy családi program van. Eszembe sem lenne a bátyám helyett az asszonyomat nézegetni, akit amúgy is minden nap láthatok, Josh pedig sokáig volt távol tőlem. Meg a felnőttek amúgy is azt állítják, hogy jót tesz a kapcsolatoknak, ha nem lógunk folyton egymás nyakán. Összességében nem is bántam annyira, hogy nem hívtam át, mert jóval nehezebb volt tartanom magam, mint azt eredetileg terveztem. Mérges voltam Joshuára, amiért ilyen érzéseket váltott ki belőlem, én pedig még arra sem voltam képes, hogy beszóljak neki egy kurva jót, mert megláttam azokat a hülye kedves szemeit és már rögtön hagytam magam ölelgetni. Nem vagyok én egy plüssmackó, ennek a gondolatára pedig már útközben eleredtek a könnyeim. Nyilvánvalóan nem akartam, hogy bárki sírni lásson ebben a házban, mert ez valami olyan volt, ami nem igazán fért bele az imidzsembe. Pont ezért is akartam nagyon káromkodni, amikor meghallottam a kopogást a mosdó ajtaján, de Joshnak ennek ellenére is sikerült viszonylag könnyen kiimádkozni onnan. Amikor kijöttem, még mindig mélyen a fejembe volt húzva a kapucni, ami megint rádöbbentett arra, hogy miért az ilyen pulcsik számítanak a kedvenc viseletemnek. Ápolnak és eltakarnak még akkor is, ha a legtöbb kortársam ezeket nagyon is bénának tartja.
- Remélem majd jól rosszul leszel, miután mindent megettél! – a hangom sokkal inkább csengett hisztérikusnak, amikor kikiabáltam az ajtón. Valószínűleg nem hülye és pontosan tudja, hogy miért zárkóztam be, emellett én sem lehetek biztos abban, hogy ő pontosan mióta hallgatózik ott. Mérgesnek kellett volna lennem, de annyi szomorúság jött ki belőlem most, hogy képtelen voltam haragudni rá. Örültem annak, hogy egyáltalán itthon van, és valószínűleg, ha nagyon komolyan állítottam volna neki azt, hogy mennyire felhúzott, akkor sem hitt volna nekem könnyedén.
A bátyám minden bizonnyal meglepődhetett azon, hogy konkrétan a karjaimat is a teste köré fontam. A legtöbb esetben csak karácsonykor voltam hajlandó ölelgetni őt, akkor sem túl hosszú időre, most viszont jóval szorosabban fogtam és nem is feltétlenül akartam elengedni. Annyira próbáltam visszatartani a sírást, hogy csuklani kezdtem tőle és folyamatosan reszkettem.
- Majd én megveszem neked mindet – talán a jellememből fakadóan mondtam ki jóval halkabban az amúgy nagyon is kedves dolgot. Magam sem tudtam, hogy miért voltam ennyire elcseszett, ezért csak elfogadtam a papok által nyomott szöveget és úgy gondoltam, hogy Isten ilyennek alkotott meg. Az atyák pedig bár nem tévedhetetlenek, de azért jóval több dolgot tudnak nálam. Ezért is gondoltam, hogy hihetek nekik azzal kapcsolatban, hogy én a magam valójában tökéletesnek születtem, szimplán egy kicsit eltévelyedtem a Mennyország felé tartó úton, vagy mi a seggem.
- Rendben, akkor bármi történik, elviszem őket a misére – mielőtt apám tiltakozni kellett volna, agresszíven megindultam felé, de a közeledést egyetlen lépés után elvágtam, emiatt gyakorlatilag csak a felemelt kezemmel tudtam őt megfenyegetni – Nincs több kiállítás és festménylesegetés vasárnaponta. Kellett nektek kihúzni a gyufát Joshuánál. Most megismerhetitek a haragomat.
Kicsit sem lepett meg az, hogy először meghallottam a nagybátyám nevetését, de aztán a tockos hatására előrezuhant a fejem, amit tőle kaptam. Hatalmas szemekkel néztem rá, miközben az ujjammal mutogattam felé és a pillantásommal Joshua tekintetét kerestem. Engem ebben a házban mindenki csak bánt rajta kívül. Ha azt vesszük, hogy magamra hagyott és lecserélt egy olyan barátra, aki nálam jobban öltözködik, akkor ő is felszíneskedő néha, de összességében tuti, hogy ő szeretett a legjobban ezek közül.
- Látod, hogy itt a felnőttek mindenkit semmibe vesznek annak jogán, hogy ők már kurva öregek és bölcsnek hiszik magukat ezért! – az apám sziszegése, aztán fejcsóválása fojtotta belém a szót, amire megint csak annyit tudtam csinálni, hogy ujjal kezdtem el mutogatni rá. Anya furcsán nézett rám egy kicsit, valószínűleg nem találkoztunk eleget ahhoz, hogy megszokja ezt a viselkedést tőlem, de mintha apa próbált volna nem nevetni. Azt tudtam, hogy a nagybátyánk csak azért fegyelmezett meg, mert a szüleink nem tudják ezt rendesen megtenni, de amúgy valójában hangfelvételt készíthet erről a beszélgetésről, és a munkatársainak fogja mutogatni. Én pedig majd viccből csak úgy feljelentem, amiért sérti a személyiségi jogaimat és ezen képes még jókat is derülni.
- Azt majd elmondom máskor, anyáék biztos elferdítenék az igazat – ezzel nem hazugsággal vádoltam meg őket – vagyis nem annyira – csak szimplán hittem abban, hogy jobb első kézből tudni az információkat – De volt ebből ügy. Ha nem olvastál még rendőrségi jelentést és ez egy bakancslistás dolog, akkor azt is odaadhatom.
Nem voltam annyira büszke az egészre, de a verekedés olyan mértékű volt, hogy a mentők mellett a rendőröket is ránk küldték rövidesen, ami miatt volt egy vallomásom. Mindezt alátámasztotta egy kamerafelvétel, mert azok a balfaszok nyilván ott támadtak meg, ahol mindenki látta, plusz a szemtanúk is inkább mellém álltak. Nem tudom, hogy megijedtek attól, hogy egy hozzám hasonló fiú képes volt erre, vagy pedig féltek azoktól, akik rám jöttek és inkább feldobták őket. Mondjuk a hamis tanúskodással járó következmények se lehetnek kellemesek.
- Nem akarsz inkább a szobámban enni kettesben? Megengedem, hogy velem aludj ma – nyilván arra gondoltam, ami egykor az övé volt – Ki is takarítottam a tiszteletedre és úgy rendeztem be, mintha még mindig a tiéd lenne. Anyáékkal tudsz beszélni később is.

potato ϟ még hazasem jöttél és már bántasz   ϟ 1 359 szó

szevasz Elike ¦ 1318 ¦ öltözék ¦ TM