Felix & Caleb

Nem gondolom, hogy túl sokat tapasztaltam volna eddigi életemben, vagy hogy az a kevéske tapasztalat, amivel mégis rendelkezem feljogosítana arra, hogy olyan okosnak érezzem magamat. Ettől függetlenül azt hiszem arra jöttem rá, hogy az embereket csomó dolog motiválhatja, de nem csak egy adott dolog jellemző egy illetőre egész élete során. Itt vagyok például én. Azért akarok orvos lenni, mert hiszek benne, hogy képes leszek kezelni olyan helyzeteket, ahol akár emberi életekről is szó lehet és megmenthetek olyan embereket, mint amilyen az én édesanyám is volt. Ha már rajtunk nem tudtak segíteni, én legalább megpróbálhatok segíteni másokon. Azt hiszem ez olyan motiváció, amit ha megosztok másokkal, mind elismerően bólogatnak és talán kicsit még meg is hatódnak rajta, hogy ezért csinálom. Egész más motivál mondjuk amikor a bátyámmal, vagy a nővéremmel vagyok és ők várnak el tőlem bizonyos dolgokat. Candy-nek mindig érdemes a kedvében járni, hogy ne csapkodjon meg, ha szerinte neveletlenkedem. Ty már egész más tészta, mert mi pasik jobban megérjük egymást. Sokkal több közös van bennünk, mint bármelyikünknek a lány testvérünkkel. Ettől függetlenül szerintem ugyanúgy bárkinek az orrát eltörnénk, ha megbántja Candyt. Mindenesetre a motivációm teljesen más, amikor el akarok valamit érni a testvéreimnél, mint ami a tanulmányaimat illeti. Néha csak azért tanultam jól, hogy megkapjak valamit tőlük, de volt egy pont hogy már inkább azért akartam csinálni, hogy büszkék legyenek rám. Mondhatnám, hogy csak anya halála miatt akarok orvos lenni, de ez sem lenne teljesen igaz. Miatta akartam orvosira jelentkezni, de most már inkább azért akarok bent maradni, hogy bebizonyítsam a családom minden egyes tagjának, hogy igenis megérte támogatniuk engem.
A bennmaradáshoz az is hozzájárult, hogy mindent el akartam követni annak érdekében hogy plusz pontokat szerezzek... Gyakorlatilag bárkinek a szemében. Több dolog miatt volt hasznos, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Annyival több ismerősöm lesz a végére, annyival több tapasztalatom és talán azon is segít, hogy megszokjam mi vár rám majd orvosként. Természetesen nem gondoltam, hogy csak úgy egyedül hagynak majd valami feladattal, de már annak is örültem, ha nem csak kávét kell főznöm - gondolom azt kórházakban is szoktak.
Amikor kinyílt az öltöző ajtaja és oda fordítottam a fejemet, kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, be kellene csuknom a számat, ami nyitva maradt a látvány miatt. Sok dologra gondoltam már, hogy pontosan mit fogok majd látni az önkéntességem során, de az valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy valaki olyan szerelésben jelenik meg, mint ez a srác. Nem is volt baj, hogy odafordultam, mert rövid időn belül repült felém valamit, amit csak akkor sikerült azonosítanom, amikor már elkaptam. - Szia! - A kóláról újra felpillantottam a srácra és néhány másodperc gondolkodás után felálltam, mert úgy tanultam, hogy illendőbb így kezet fogni. Elfogadtam hát a felém nyújtott jobbot, odanyújtva a sajátom. - Én Caleb vagyok.
- Itt-itt, vagy úgy általánosságban a kórházban? - Igazán kíváncsi voltam a válaszra. Nevezhetnek opportunistának is, de tényleg érdekelt, hogy csak dísznek vagyok-e itt, vagy tényleg megéri majd. Akármilyen jó hírnevű kórházba kerültem be, attól még itt is lehetnek hibák, ami a működést illeti.
- Hm... - Nem tudtam mit kellene mondanom a megjegyzésére, ezért csak végigsimítottam az egyik kezemmel a felkaromon. - Azt is mondták, hogy mit kell pakolnunk? - Újabb kérdés, amire már sokkal kevésbé érdekelt a válasz, mint az eddigire. Mivel kiadott feladatról lehet szó, teljesen mindegy hogy mit kell majd pakolni, úgyis meg kell csinálni. - Szoktam segíteni apám boltjában is, nem hiszem hogy baj lenne. - Persze, fordult már elő, hogy kicsúszott valami a kezemből, vagy rosszul raktam le valamit és megnyomtam az ujjam, de ha soha nem történne velem semmi akkor a testvéreimnek nem lenne min izgulni.
- Az NYU-ra. Közegészségügy és biológia. Te? - Úgy éreztem az a minimum, ha én is megtudok róla ennyit. Ha ma egyébként is együtt pakolunk majd, valószínűleg többet is tudni fogok róla a nap végére. Már ha nyitott egy olyan emberre, mint amilyen én is vagyok. Azt hiszem a családjaink helyzete ég és föld lehet, holott nem sokat láttam még Felixből, de a bunda elég hatásos belépő volt.
- Ó.. Mi történt a szemeddel? - Későn vettem észre, hogy a mutatóujjam felé lendült, mintha amúgy nem lenne tisztában vele, hogy hol található a szeme... Vagy azzal, hogy egy mutatós monokli is virít körülötte.
- Ami az öltözéket illeti... - Egy pillanatig magamnak szenteltem a figyelmem és lepillantottam az általam viselt ruhákra. Felnézve pedig az arcom valószínűleg már egy fokkal vörösebb volt a kelleténél. Mindig utáltam én lenni az a srác, akin látszik, hogy nincs elég pénzük. - Annyit mondtak, hogy majd később kapok valami egyenruha szerűt, de nem kérdezték, hogy mekkora méretet hordok. - A kezemet a nadrágomra simítottam, hogy eltüntessem a tenyeremről a nyirkosságot.
- Egyébként ezt köszi. - Megemeltem a kólát, amit korábban odadobott nekem. Azt viszont nem terveztem, hogy kinyitom, mert nem lett volna kedvem magamra borítani az egészet, amiért felrázódott.
- Te régóta vagy itt? - Nem kérdeztem rá, hogy pontosan milyen pozícióban van, mert nem feltétlenül tudtam megítélni, hogy mennyivel idősebb, vagy tapasztaltabb nálam. Ebből a szempontból talán átok, hogy mindketten ázsiai génekkel rendelkezünk. Később talán majd megment attól, hogy egy stresszes élet mellett korábban nézzenek idősebbnek a korunknál.

Caleb & Felix

Nyilvánvaló volt, hogy a tény, hogy bármennyire próbáltam, nem volt egyszerű megváltoznom. Mondjuk, ha teljesen őszinte akartam lenni mind magammal, mind másokkal, akkor bizony azt is be kellett ismernem, hogy voltak olyan szokásaim, amiken nem is feltétlenül akartam változtatni. Pont emiatt van az is, hogy lényegében a világ legszörnyűbb fejfájásával próbálok felfelé bukdácsolni a lépcsőkön, miközben próbálok egyfajta confident járást erőltetni. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy, ennek pedig nem csak a Travis által szerzett ütések voltak az okai, hanem túl sok volt az alkohol, amit legurítottam a torkomon. Már nagyjából két hete annak, hogy Rachellel egyáltalán nem beszéltem, illetve igyekeztem minden létező gondolatomat azzal lefoglalni, hogy a kórházban vagyok. Összesen hat nap telt el azóta, hogy holtan találtam egy beteget, akit korábban sokat istápoltam. Most pedig, az orvosok az állapotomra való tekintettel próbálnak összekaparni a földről, mert határozottan arra volt szükségem.
Az, hogy rám bízták az új önkéntest, egy kicsit sem volt jó döntés. Jelenleg az életem olyan szinten bizonytalan lábakon állt, hogy legkevésbé volt kedvem foglalkozni az új fiúval, ugyanakkor pontosan tudom, hogy egy kórház nem az a közeg, ahol egyedül kellene mászkálni azoknak, akik frissen kezdték meg a tanulmányaikat. És bár az önkéntesség egyáltalán nem kötelező, minden tanárunk melegen ajánlja, hogy próbáljunk hozzászokni a helyhez, a fertőtlenítő és a vér szagához, ami egyenlő volt valahol a haláléval is. Emiatt próbáltam félretenni a saját ellenérzéseimet, illetve azt, ami Travissel és Rachellel történt a bulin. Szinte biztos voltam benne, hogy még jobban elbasztam, mint korábban, amikor feleségül kértem őt, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy némítsam a beszélgetést a lánnyal, és fekete listára tegyem a telefonomban is. Valójában nem is tudtam, hogy keresett-e, mivel úgy éreztem, hogy csak akkor tudok túljutni rajta és újra a szemébe nézni, ha egy ideig elkerülöm. Mocskos hazugság az, hogy létezik a fiú-lány barátság.
- Hali – abban a pillanatban, hogy beléptem az öltözőbe, kiszúrtam a személyt, akivel korábban még nem találkoztam. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy a reflexeit teszteljem, szimplán csak jó fejségből hoztam neki egy dobozos kólát, amit lényegében az ajtóból dobtam felé. Ledobtam a vállaimról a bundát, mert nyilván ki akartam gyulladni benne az épületen belül, így mentem oda hozzá és nyújtottam neki a jobbomat.
- Felix vagyok, érezd otthon magad, mert sok időt fogsz eltölteni itt – minden bizonnyal jó jegyei lehetnek, ha Presbyterianba ajánlották ki. Én az egyetem kezdetekor csak azért jöhettem ide azonnal, mert befolyásosak a szüleim. Nyilvánvalóan egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felmérjem őt és nyugtázzam azt, hogy kettőnk közül én vagyok a pénzesebb. Ha valamihez volt szemem, akkor a divat határozottan ebbe a kategóriába esett. Enyhén zavarba jöttem, miután megszabadultam a napszemüvegemből és megvillant a szemem körül virító véraláfutás, de ma még nem fogunk betegek közé menni.
- Erősnek tűnsz – ez inkább megállapítás volt a részemről, amit sokkal inkább szántam magamnak, mint neki – Ez jó. Azt mondták nekünk, hogy pakolnunk kell.
Nyilván nem akartam az egészet egyedül megcsinálni. A lányok általában a gyógyszerek leltárazásával foglalkoznak, aminek én sok értelmét nem látom. A jövőben ők is orvosok lesznek majd, most bármennyire picik és törékenyek, muszáj lesz majd akár száz kilós betegeket is mozgatniuk, ha arról van szó. Szerintem van az a helyzet, amikor az embernek egyedül kell boldogulnia. Most pedig már egyre biztosabb voltam abban, hogy el fogok menni egy kórházhajóra, amint lehetőségem nyílik rá, szóval ott tényleg nem lesz lehetőségem arra, hogy válogassak a modern eszközök között… Csak tennem kell, amit tudok.
- Hova jársz suliba? – nem zártam ki annak a lehetőségét, hogy velem van a Columbián, mert elég sokan voltunk a félévi leépítések ellenére is. Az biztos, hogy nem velem kezdett az évfolyamon, ennek ellenére nagyjából egykorúnak tűnt velem. Időközben én már a szekrényemhez léptem és megszabadultam a bundámtól, mert szerettem volna átvenni azt a ruhát, amit a kórház területén viseltem. Mivel nem tudtam, hogy a srác hasonlóval rendelkezett-e még vetettem egy utolsó pillantást rád.
- Felvettétek már az öltözéked? – nyilván volt rá esély, hogy nem tudtak vele túl sokat foglalkozni – Ha még nem, akkor majd együtt nézünk neked valamit.

i'm a fancy bitch  | 667 | tudom, hogy imádsz