Felix & Rachel

Az esetek túlnyomó többségében semmi problémám nincs azzal, ha a szüleimmel kell részt vennem egy eseményen, aminek semmi köze a munkámhoz, az egyetemhez vagy a karrierhez, amit szeretnék magamnak. Nem szólhat az életem minden perce arról, hogy a saját jövőm érdekében kötök új ismeretségeket és ápolom a régieket. A mai alkalom azonban több szempontból is nyomasztónak bizonyult. Percekbe telt megpróbálnom megmagyarázni a szüleimnek, hogy pontosan miért is nem jelent meg velem együtt Travis is, akinek a jelenlétére mind számítottunk, egészen tegnap délutánig. Arról azonban, hogy pontosan milyen okból nem érkezett meg velem a férfi a villásreggelire, nem szándékoztam sem őszintén, sem pedig kimerítően nyilatkozni. Habár tisztában voltam vele, hogy ez a szüleim szemében is megkérdőjelezi a saját hitelességemet és azt fogják hinni, hogy összevesztünk. Ami nem áll túlságosan messze a teljes igazságtól, habár nem csupán arról van szó, hogy összekaptunk valami apróságon, én pedig túl makacs vagyok ahhoz, hogy megbocsássak - vagy épp fordítva.
- Kislányom? - Felkapom a fejemet, s ahelyett, hogy üres tekintettel merednék a tányéromra, amiben szinte érintetlenül áll az étel, most anyám arcára pislogok.
- Tessék? - Képtelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra, a bennem rejlő feszültséget viszont nagyon igyekszem pusztán a felszín alatt tartani. Nincs szükségem sem anyám, sem pedig apám aggodalmára, mert olyan dologról van szó, amit képesek leszünk mi ketten Travis-el elintézni, felnőttként.
- Kérdeztek tőled valamit. - Pillantás várakozóvá válik, az én szemeim pedig a körülöttünk lévő embereken cikáznak végig, hogy rájöjjek, egyáltalán kinek kellene válaszolnom.
- Elnézést, elkalandoztam. - Egy pillanatra lehajtom a fejem, majd egy begyakorolt, feszes mosollyal nézek fel újra. A beszélgetés szerencsére az én figyelmetlenségem ellenére is folytatódik, én viszont csak pár másodpercig tudok úgy tenni, mint aki figyel is. A szemeim ezúttal a nem messze helyet foglaló Felixen állapodnak meg, akinek a rám eső pillantása talán még kellemetlenebb érzés kelt bennem, mint ahogyan idejöttem. Úgy érzem, hogy olvas a gondolataimban és a karjaimat takaró, gondosan kiválasztott ruha ellenére is látja rajtam azokat a nyomokat, amelyeket el akartam rejteni.
Gondolatban már elképzelem, ahogyan magyarázkodom neki és úgy érzem képes is lennék kimenteni magamat előtte, csak úgy, mint a szüleim előtt. Olyasmi ez Travis és közöttem, amit nem kell nagy dobra verni, mert az ő féltékenysége tulajdonképpen olyasmi, ami mások szemében akár gyengévé is teheti. Nekem pedig meg kell tanulnom nem okot adni arra, hogy olyan beszélgetésekbe bonyolódjunk, amelyek az egyébként is stresszes munkája mellett csak még inkább kihozhatják a sodrából. Bárkivel előfordulhat.
Kis híján elakad a lélegzetem, amikor Felix hirtelen feláll és a társaság elnézését kéri, majd bejelenti a távozását. Az oldalra billenő feje és rám suhanó pillantása azonban jelzés értékű, ami miatt a rosszabb fajta izgalom lesz úrrá rajtam, mivel fogalmam sincs, hogy pontosan mit akarhat tőlem. Nem számolom ugyan a perceket azt követően, hogy távozik, de nem várok sokat, s én is megköszörülöm a torkomat, aztán finoman hátratolom a székem.
- Kimegyek, megigazítom a sminkem. - Sokkal inkább a szüleimnek célzom ezt, mint bárki másnak a társaságból. Amikor felállok, próbálom nem üldözött vad módjára átszelni a helyiséget, s egyenes derékkal vonulni végig a teremben. Kiérve, miután becsukódik mögöttem az ajtó, hosszan fújom ki a levegőt. Hogy ne tűnjek hazugnak, elindulok a mosdók felé, és azon a folyosón, ahol elhelyezték őket, szembe is találom magam Felix-el. - Azt hittem elmentél. - Halvány mosolyra görbül a szám egyik sarka, ahogyan még közelebb lépek, majd megállok nem messze tőle. A benti társaság nyomasztó jelenlététől egy időre ugyan megszabadultam, de az továbbra is rejtély számomra, hogy Felix miért akar velem beszélni.

Felix & Rachel

Gyerekként egészen más oka volt annak, hogy ezekre az eseményekre el akartam jönni - sőt, ha egészen pontos akarok lenni nem is szimplán holmi légből kapott okról van szó, hanem bizonyos emberekről, akik a mai napig részesei az életemnek. Az, hogy kisebb korunkban annyit barátkoztunk és inkább egymás társaságában töltöttük az időt, mintsem a felnőttek unalmas beszélgetéseit hallgatva épp elég jó barátokká tett bennünket Felixel, hogy most attól tartsak, hogy tudni fogja, baj van. Tudja, milyen voltam évekkel ezelőtt, amikor ehhez hasonló villásreggeliken találkoztunk és azt is, hogy felnőttebb fejjel, most milyen a hozzáállásom az összejövetelekhez. Ha a céljukkal és a családjaink életében betöltött funkciójukkal nem is értek egyet, de épp eléggé szeretem, ha egy-egy új ruhadarabot villanthatok meg, vagy ha már nem pusztán a szüleim dicséreteiből derül ki, hogy pontosan mennyire tartanak engem okosnak, hanem én magam is beszállhatok a beszélgetésbe.
A jelenlegi lelkiállapotomat tekintve azonban nem csak hogy nem tudtam arra koncentrálni, hogy figyelmet mímeljek és szépen mosolyogjak, mert ezek az alaptechnikák sem jöttek össze ma. Egyértelműen megvolt az oka a viselkedésemnek, amit szerettem volna megtartani magamnak. Az én párkapcsolatomról van szó, tehát nekem magamnak is kell megoldanom, ha probléma merül fel, mert az itt jelenlévők közül senki más nem részese annak, ami közöttünk van Travisszel. Ha képes lennék komolyan haragudni rá, akkor talán úgy fogalmaznék, hogy a tegnapi után én magam sem akarok részese lenni annak a kapcsolatnak. Viszont ha mindent olyan könnyedén képes lennék feladni, mint a párkapcsolatomat, akkor nem gondolnám magamat sem kitartónak, sem értékes embernek.
- Levegőzz is nyugodtan, nem nézel ki valami jól. - Anya érzelemmentes megjegyzése épp elég volt ahhoz, hogy minél hamarabb el akarjak tűnni a teremből. Ugyan neki megvan az az előnye, hogy egész eddigi életemben ismert engem és tisztában van minden rezdülésemmel, de nem akartam, hogy ha valaki meghallotta a halk szavait, esetlegesen engem akarjon tanulmányozni az asztalnál ülve.
Ahogyan a saját cipőim koppanását számolom kifelé menet, azon jár az eszem, hogy jobb lett volna nem kockáztatni és nem szimplán Travis nélkül érkezni, hanem kihagyni a mai megjelenést. A lakásomból azonban mindenképp ki akartam szabadulni - még ha lett volna ezernyi másik lehetőségem, amivel megtehettem volna. Mivel azonban már elkövettem azt a hibát, hogy megjelentem itt és történetesen Felixnek is feltűnhetett valami a viselkedésemből, kénytelen voltam megpróbálkozni azzal, hogy eloszlassam a benne felmerülő kételyeket - mivel tisztában vagyok vele, hogy túlságosan is jól ismer engem és nem fogja annyiban hagyni a rossz kedvemet. Örültem volna, ha csak egy közös vásárlást ajánl, vagy olyan programot tervez nekünk, amit ő fedezett fel és szórakoztatónak tart. Arra viszont nem számítottam, hogy egyszerűen berángat egy mosdóba és nekem szegezi a kérdést.
- Felix... - Igyekeztem épp eléggé lemondóan ciccegni ahhoz, hogy úgy tűnjön, nincs semmi bajom. Előbb az ő arcát figyeltem, aztán elrebbent róla a pillantásom és a falat kezdtem fixírozni. Megtehettem volna, hogy elmondok neki mindent, hiszen vagyunk annyira jó barátok, hogy tudjam; lehetek vele őszinte. De az, hogy magam oldjam meg a problémáim, továbbra is fontos tényező volt. - Nem úgy volt, hogy rosszul vagy és levegőznél? Muszáj volt berángatni egy mosdóba? Miről akarunk beszélgetni, államtitkokról? - A csípős megjegyzéseim épp elégnek gondoltam ahhoz, hogy ne akarjunk többet a tényleges problémával foglalkozni.
- Nem történt semmi különös... - Felemeltem és összefontam magam előtt a karjaimat, olyan helyen fogva rá a felkaromra, ami kellemetlen és fájó érzéssel járt, aminek következtében megrándult az arcom és kénytelen voltam lejjebb csúsztatni a kezemet, egészen a könyökömig. A pillantásom ezt követően Felix arcára rebbent, hogy meg tudjam állapítani, vajon mennyit látott ebből a mozdulatból, ha engem figyelt egyáltalán.

Felix & Rachel

Azt hiszem vallhatnám magamat a világ legőszintébb emberének másokkal szemben, akkor sem venném figyelembe, hogy hogyan viszonyulok saját magamhoz és mennyire nem tartok be bizonyos elveket önmagammal szemben. Hazudtam magamnak. Folyamatosan. Amikor elhittem, hogy minden rendben lesz, amikor adtam még egy esélyt Travisnek és amikor elhatároztam, hogy úgy csinálok, mintha minden rendben lenne, mert eddig is minden rendben volt a kapcsolatunkban. Figyelmen kívül hagytam az árulkodó jeleket és kifogásokat kerestem olyan viselkedésnek, amit sosem szabadott volna eltűrnöm. Valahol mélyen nagyon is tisztában voltam ezekkel a dolgokkal. Tudtam, hogy becsapom önmagamat és másokat is magam körül, akiknek be akarom adni, hogy nincsenek problémáink és hogy én teljesen jól vagyok. Azt sem feltétlenül tudtam, hogy meddig fogom ezt hagyni. Mi az a határ, amikor már én magam is azt mondom, elég? Nem akartam belegondolni, hogy ez az állapot fenn fog maradni, ezért sem kalkuláltam vele a jövőben. Azt gondoltam, hogy egyszeri alkalom volt és ennek is vége lesz, mint bármelyik másik hullámvölgynek, ami minden kapcsolatban jelen van. Nem létezik olyan, hogy tökéletes.
Csak a szüleink próbáltak bennünket - és ezáltal saját magukat is  - annak feltüntetni. Előkelő iskolák, makulátlan bizonyítványok, sikeres és jól működő párkapcsolatok voltak a felszínen, ami mögé mindenki igyekezett kicsit bekukucskálni, holott az elszenvedő fél nem akarta ezt hagyni. Én ma mégis elhibáztam az egészet a megjelenésemmel. Nem azért, mert más ruhában érkeztem, mint amit egyébként terveztem felvenni. Sokkal inkább az elkalandozó figyelmemmel és az oly' nyilvánvaló rosszkedvemmel. Ezért is menekültem el. És talán egy kicsikét, egy nagyon-nagyon kicsikét azért is, mert legbelül szükségem volt valakire, akinek elmondhatom, ami bánt. Egyszerűen csak nem voltam rá felkészülve, hogy Felix lesz az.
Nem azért, mert nem bíztam benne, vagy abban, hogy nem mondaná el senkinek, ha megosztom vele, ami miatt olyan kedvetlen vagyok. Hosszú évek óta jó barátok vagyunk és ezen az sem változtatott részemről, hogy ő elment Japánba. Önző módon akkor nem szerettem volna, ha elmegy, de utólag már úgy gondolom, hogy mindkettőnknek jót tett az, hogy világot láttunk. Ő Japánban, én pedig Spanyolországban. Halványan felötlik bennem, hogy akkor milyen egyszerűnek tűnt még minden és milyen lenne visszaforgatni az idő kerekét abba az időszakba, amikor még Jordannel jártam. Akkor most nem lennék itt, legalábbis nem ilyen körülmények között és nem kellene attól tartanom, hogy Felix a gondolataimban olvasva megtudja, hogy mit tett Travis.
- Nem is feltételeztem, hogy az lennél, úgyhogy örülnék neki, ha nem beszélnél így velem. - A legjobb védekezés csakis a támadás lehetett ebben a szituációban. Talán odabent látszott rajtam, hogy valami nincs rendben, de ha most megpróbálom bebizonyítani, hogy igenis önmagam vagyok és úgy viselkedem Felixel, mint minden más alkalommal, akkor megvan az esélye, hogy békén hagy. Ugyanakkor épp most kaptam meg tőle, hogy nem csaphatom őt be, mert nem vagyunk már gyerekek, ő pedig határozottan nem buta. Se nem vak. Viszont ahhoz, hogy a saját szemével lássa a problémát, a ruhám alá kellene látnia, amire még ő sem képes.
- Azt hittem te szeretnél valamit megosztani - a pillantásom úgy suhant rá, hogy közben akár csak egy aprócska jelét is fel tudjam fedezni annak, hogy megtörik a határozottsága, amit esetlegesen kihasználhatok. Nem élveztem, hogy én vagyok az, akit vallatnak, legfőképpen azért mert igaza volt. Titkolok valamit. - Tudod, hogy milyenek ezek az emberek. Ha valaki meglátta, hogy együtt jövünk be ide, délután már arról fognak pletykálni, hogy titokban kapcsolatunk van. Te is tudod. - Még mindig nem feleltem a kérdésére, de magam is beláttam, hogy ha tovább terelek, az csak még gyanúsabb lesz.
- Muszáj mindenről tudnod? - Felhozhattam volna, hogy így még egy meglepetés születésnapi bulit is lehetetlenség lenne megszervezni neki, vagy épp azt az eseményt, amivel megünnepelhetjük, hogy épségben hazaért Japánból. De nem volt rá időm, mert félbe szakított a bocsánatkérésével.
- Mié... - Fel sem tehettem igazán a kérdésemet, már Felix kezei között voltam és hiába próbáltam elhúzódni, esélyem sem volt, ő volt az erősebb. Még levegőt is elfelejtettem venni, a reakciójára várva és úgy éreztem menten elájulok, amíg meg nem szólalt. Alig vettem észre, hogy a kezei az arcomra simultak, a szívverésem pedig olyan hangosan dobogott a fülemben, hogy alig hallottam meg, amit kérdez. Az ajkaim elnyíltak, mintha csak válaszra nyitnám a számat, de mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Felix szemeiben olyan érzelmek kavarogtak, amelyektől csak még inkább dübörgött a szívem. Ha most hazudok neki, azzal megbántom őt, de bevallani hangosan, hogy megtörtént velem ilyesmi, valószínűleg legalább annyira kellemetlen lett volna.
- Csak egy kicsit megütöttem magamat. - Azt választottam tehát, hogy gyáván menekülök a beismerés elől. A szemkontaktus megtört közöttünk, amikor lesütöttem a szemeimet és míg az arcom belesimult Felix kezébe, azzal foglalatoskodtam, hogy a ruhám ujja újra a karomat takarja. - El fog majd múlni. - Hogy a sérülésre, a kapcsolatomban beálló hadi állapotra, vagy magára a kapcsolatom létezésére gondoltam, már én sem tudtam pontosan.

Felix & Rachel

Hiába hisz valaki a férfi-nő barátságban, azt hiszem ahhoz, hogy valaki szilárdan vélekedjen ebben a témában, akkor is végig kell előbb gondolnia, hogy mi lenne, ha nem hinne benne. Persze, hogy megfordult a fejemben, hogy lehetne több köztem és Felix között. De úgy érzem jó okom van arra, hogy a barátomnak akarjam tudni és ne többnek.
Mások a testvéreiken keresztül szocializálódnak kisebb korukban, nekem azonban a barátaim révén kellett, ami miatt azt hiszem nehezebb dolgom is volt. Felix nem félt nyitni mások felé, én pedig komfortosan éreztem magamat a közelében, amiért nekem is megtanította, hogy milyen, ha van kihez fordulni - mellőzve a felnőtt társaságot. Gyerekkorunkban még mindig biztosra akartam menni és a társasági események előtt arról faggattam a szüleimet, hogy Felix ott lesz-e a családjával együtt. Ha nem volt konkrét válaszuk, újra meg újra azzal nyúztam őket, hogy járjanak utána, s ha tudtam, hogy a Han testvérek jelen lesznek, ezerszer több kedvvel bújtam bele az újabbnál újabb ruhákba, amiket gyerekként rám aggattak. Mostanra már felnőttünk annyira, hogy ne tartsuk helyesnek, hogy egymás minden egyes lépésével tisztában legyünk. Elvégre magánéletünk mindig is volt és lesz is, ezt pedig még egymásnak sem feltétlenül teregetjük ki, ilyen vagy olyan okból. Az igazság az, hogy most már, huszonéves fejjel egészen másképp gondolkodom arról, hogy Felix és én barátok vagyunk. De mindenképpen szükségünk volt arra az alapra, amit gyerekként megteremtettünk magunknak, hogy ma így tudjak gondolkodni. Nem kell, hogy Felix mindig mellettem legyen, amikor vele szeretnék beszélgetni, vagy amikor elmondanék neki valamit. Tulajdonképpen amikor rá gondolok és arra, hogy ő itt van, létezik és valahol a városban éppen csinál valamit... Azon is szoktam ilyenkor gondolkozni, hogy pontosan mit csinálhat, de ez most nem olyan fontos. Szóval a tény, hogy tudom, hogy New Yorkban van, egyszerre nyugtat meg és érzem tőle úgy magamat, hogy ne kelljen azonnal lerohannom őt a társaságommal, amikor önző módon szükségét érzem, hogy vele legyek. Elég tudnom, hogy van, létezik és végső soron van nekem.
Ebből következik az is, hogy képtelen lennék elveszíteni őt. Amíg Japánban volt, szinte éreztem kettőnk között a távolságot és nyugtalanított is, hogy nem nyugszom meg attól, ha csak rá gondolok. Ha többek lennénk egymásnak, mint barátok, nem rontaná el valamelyikünk a dolgot és nem kellene örökre elválnunk? nem fogom ráfogni a dolgot, hiszen én ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, aki hibákat követhet el. Tudom - sejtem -, hogy boldogok lennénk együtt, de nem fájna rettenetesen, ha valami elrontaná ezt a boldogságot? Lehetek-e annyira távolságtartó vele, hogy a barátjaként számítsak a szeretetére és ne kérjek tőle többet? Jobban fájna elveszíteni őt és tudni, hogy nem lehetünk már egyáltalán barátok, mint meghúzni egy határvonalat és azt mondani, hogy nincs tovább.
- Miért számít ez most? - A hangom talán csak egy fokkal volt irritáltabb a normálisnál, mégis szinte fizikai fájdalmat okozott ezt is elérni. Egyáltalán nem voltam csipkelődő hangulatomban és már így is nehezen lepleztem a valódi érzéseimet. Felix előtt még nehezebb dolgom volt, mert valószínűleg a szemem egy rebbenéséből is képes volt már olvasni ennyi év után. - A szüleim nyilván nem szeretnék, ha egy rossz napom miatt úgy viselkednék, ahogyan nem illik. Ez nem jelenti azt, hogy bármi olyasmi történt volna... - Még ha történt is. Egyre sűrűbben mondogattam magamnak gondolatban, hogy meg fogom ezt úszni és hogy nem kell bevallanom az elrontott hangulatom konkrét okát, de minél többet mondtam, egyre inkább úgy éreztem olyan ez, mint farkast kiáltani, amikor nincs igazi veszély. Egyre kevésbé hittem saját magamnak is.
- Én pedig nem itt szeretnék veled beszélgetni. - Úgy mutattam körbe a helyiségen, hogy ő is értse mire gondolok. Valószínűleg sokkal inkább megnyugtatott volna, ha csak kettesben beszélgetünk valahol, normális, emberi körülmények között, nem pedig a mozgássérült mosdóban próbál vallatni engem.
Villámcsapásként ért a felismerés, tulajdonképpen a kérdése nyomán, hogy mennyire árulkodó lehet a válaszom, attól függően, hogy mit felelek neki. Elvégre tudom, hogy Travis féltékeny típus és hogy miatta igenis számítana, hogy milyen pletykák kezdenek keringeni a mai villásreggeli kapcsán. De ha azt mondom, hogy számít, azzal Felix is megtud majdnem mindent. Túl okos ahhoz, hogy ne ismerje fel a helyzetet.  
- Kellemetlen, hogy mindenki beleüti az orrát a kapcsolatunkba. - Elég volt, ha mi tudjuk, hogy miről szól a barátságunk és mennyit jelentünk egymásnak. Nem kellett, hogy más olyasmit magyarázzon bele, amit csak úgy kitalált. Voltunk olyan helyzetben Lix-el, hogy ne kelljen mások véleményére figyelnünk, de azt is megtanulhattuk már, hogy a pletykáknak mekkora ereje van.
- Tudom, hogy hogyan reagálnál rá - feleltem teljesen őszintén, le sem véve a szememet az arcáról. Talán csak az instabil lelkiállapotom volt az oka, talán valami egészen más, hogy a közelsége most olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyekre korábban nem is gondoltam volna - vagy tudatosan nem hagytam magamnak, hogy ilyeneket érezzek. Most sem lett volna szabad. - Előbb szeretném én megoldani a dolgot. Később elmondom. - Nem bíztam abban, hogy hinni fog nekem, vagy hogy elfogadja a hárításomat. Ettől függetlenül nem hazudtam. Előbb én magam akartam átlátni és megoldani a helyzetet, más segítsége, vagy ítélkezése nélkül.
Gondolhattam volna, hogy nem menekülök előle olyan egyszerűen. Nem csak azért, mert egy ilyen helyen beszélgettünk, ahol senki nem láthatott meg minket, hanem mert egyre inkább sarokba szorítva éreztem magamat. Ha az ő arcán tapasztalható volt meglepettség, akkor én egyenesen lefagytam, amikor a karomon lévő lila foltokat felfedve felnyomta a ruhám ujját. Tulajdonképpen nem is kellett erősen fognia, hogy ne meneküljek. Túlságosan le voltam döbbenve, hogy mozdulni tudjak. Az érintése mentén pedig szép lassan törni kezdett az a jég, ami eddig benntartotta minden titkomat.
Némán néztem őt. Úgy éreztem, ha most bármit mondanék, azzal csak magamból csinálnék rettenetesen nagy hülyét. Elvégre vagy bevallom, hogy magamnak hazudok, vagy elismerem, hogy neki próbálok - sikertelenül. Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemeimbe, a pillantásomat azonban továbbra sem vettem le Felixről. Nem tudtam mit mondhatnék, vagy tehetnék. Sem jelen pillanatban, sem pedig Travis-el kapcsolatban. Azt pedig nem várhattam el, hogy bárki megoldja helyettem. Csak akkor figyeltem fel a testem enyhe remegésére, amikor Felix a karjaiba zárt, én pedig a mellkasára billentettem a fejemet.
- Felix... - halkan mondtam ki a nevét, közben bódultan szívtam be az illatát, ami olyan jólesően vett körül, hogy szinte úgy éreztem magamat, mint mielőtt elment Japánba. Most nem volt elég, ha rá gondolok, kellett a közelsége, hogy minden rendben legyen. Holott semmi nem volt igazán a helyén.
- Ez nem olyan egyszerű. Nem tudsz... - Nem fejeztem be, mert nem éreztem volna igaznak. Nem olyan ember ő, aki ne tudna megfelelően közbelépni, ha arra van szükség. Egészen más oldalra kellett megközelítenem a dolgot. Elengedtem a zakóját, amibe észre sem vettem, hogy mikor kapaszkodtam bele, s finoman elnyomtam őt magamtól - legalábbis próbáltam. - Nem segíthetsz. Nem ismered Travist és azt, hogy mi van közöttünk, épp ezért nem kellene beleszólnod. - Minden egyes szót egyre jobban fájt kimondani. Mégis tudtam, hogy ha eléggé megbántom őt a mondandómmal, talán felhúzom annyira, hogy tényleg ne akarjon belekeveredni. Az bántott volna a legjobban, ha Travis alaptalanul bántani próbálja őt, csak mert barátok vagyunk. Vagy épp most rontottam el és soha nem leszünk már azok.
- Nem, Felix. Nem menekülhetek előle örökre. - Határozottságot erőltettem a hangomba és a szemeimmel is próbáltam ezt sugallni. - Tudom kezelni a helyzetet. - De milyen áron? A karomon éktelenkedő lila foltokból egyértelmű volt, hogy magam sem tudom mi váltja ki éppen Travisből a viselkedést, amivel bánt engem. De ha elé állnék azzal, hogy legyen vége közöttünk mindennek, akkor talán sokkal végzetesebb döntést hoznék, nem csak a kapcsolatunkat nézve, mint amit el tudok viselni. Nem láttam a kiutat, de meg akartam találni. Anélkül, hogy mást veszélybe sodornék vele.