Traumatológus sebészként azt hiszem most arról kéne beszélnem, mennyire elhivatott vagyok a munkám iránt. Arról, hogy mindig, minden körülmények között határozott vagyok és képes vagyok az azonnali gyors döntésekre. Hogy úgy járok és kelek az emberek között, mint egy Isten, aki tudja is magáról, mennyire felette áll mindenki felett, hiszen az orvoslás megkövetel egyfajta magabiztosságot.
Részben igaz is. Tudom a saját képességeimet. Tudom, mennyi a teherbírásom, hol vannak a határaim. Igyekszem nem túllépni azokat. Olykor azért mégis sikerül, aminek később iszom meg a levét. Hogy példát is említsek, huszonévesen egy átmulatott éjszaka után még simán lehúztunk egy huszonnégy órás ügyeletet és megspékeltük egy két órás hancúrral a pihenőben, meg sem kottyant. Most, ha legurítok pár sört és utána nem alszom nyolc órát majd izzadok az edzőteremben másfelet, azt sem tudom melyik bolygón vagyok, úgy gyötör a másnaposság. Három napig. Hiába, ez a harmincon túliak sivár, unalmas élete.
Egy szó, mint száz, a magabiztosságom olyan, akár a szerelem. Mindenki látja, hogy van, csak én nem.
Na, félre értés ne essék, nem azért, mert amúgy nem tudom mikor kell magabiztosnak lennem, mikor kell kiállnom azért amit hiszek vagy gondolok. Mert persze, felnőtt férfi vagyok, egy jó ideje szobatiszta. Alapvetően itt inkább arra gondolok, hogy én - sok férfitársammal ellentétben - nem rendelkezem végtelenített tesztoszteronszint-emelkedéssel. Nem vagyok túlzottan agresszív, s bár jelentősen megedződtem a hosszú évek alatt, azért még mindig azon vagyok, hogy az indulataimat kevésbé primitív módon vezessem le annál, minthogy másokkal üvöltözök és verem be az orrukat.
Nem titkolt testvér-függőségben szenvedek. Meglehetősen abszurdnak tűnhet, de rajongva imádom a húgaimat, mindkettőt más-más indokból. Édesanyánk csodálatos asszony, engem, mint elsőszülöttjét és egyetlen fiát kitüntetett figyelemmel egyengetett a pályámon. Orvos családból származik, nővére, annak szülei, sógora, unokaöccsei, majdhogynem mindenki orvos a családban. Apánk a haditengerészet magas rangú tisztje, ezért hát sosem szólt bele, anyám miért is látja bennem az orvostudomány jövőjét, hagyta, hogy erőltesse a tudományos versenyeket, és a jó eredményeket. Sokan gyűlölhetnék az anyjukat, hogy nem állhattak miatta mondjuk zongora mellé egy hegedűvel, vagy nyithattak cipő designer üzletet, és emiatt egyetlen jól menő modellügynökség sem zsebelt be a képeiből milliárdokat, de még a baseball ligában sem kaphattak helyet. De én nem. Anyám ismert engem mindenkinél jobban, tudta a képességeimet és ezeket aknázta ki maximumra. Imádok orvosnak lenni. Az más kérdés, hogy a hazaszeretetem épp ennyire meghatározó része a létemnek és életemnek, mint amennyire az orvoslást szeretem csinálni.
S ezen a ponton bizony picit jobban bele kell ásnunk magunkat abba, hogy is függ össze a sebészi karrier a hazaszeretettel.
Egészen tizennégy éves koromig eszembe sem jutott, hogy katonának álljak. Ki akarná veszélybe sodorni magát, főleg, ha olyan védelmező nő állt mellette, mint nekem anyám? Apám volt a hősöm. Ő volt az, aki az egyenruhát olyan büszkén és elegánsan tudta viselni, mint senki a világon. Láttam, miként nézett a bajtársaira, miként az alatta szolgálókra, hogyan tanított és hogyan dorgált meg embereket. S láttam, miként változott meg minden alkalommal a tekintete, ha rám vagy a húgaimra nézett. Én voltam a büszkesége, nem erőltette sosem, hogy katonai pályára lépjek, mindig támogatott. Connie volt a pici tündére, és Casey...Casey mindig az volt, aki kilógott a sorból, aki ellene ment minden szabálynak, de ezt úgy tette meg, hogy a anyámon kívül senki nem tudott rá valóban haragudni. Connie volt a csodaszép, de Casey mosolyától felragyogott a Nap! És én mindig úgy éreztem, sosem tudnám ugyanezt megcsinálni, amit apám csinált. Ha katona volt, akkor katona volt. Ízig-vérig hős. De otthon mindig, csak és kizárólag a mi apukánk, aki rajongva imádta az olykor házsártos, zsémbes, néhanap kiboruló feleségét. Akihez hű volt mindig és örökké. Nekünk pedig apukánk volt, aki elkísért minket a kiállításokra, táncelőadásokra, és sosem mulasztotta el a közös vacsorát, sem a születésnapokat. Olyan ember, akitől rettegtek mások, de amint betette a lábát a kapun, mintha azt az énjét kint felejtette volna, és kúszott a fűben, hárman is ülhettünk a hátára és ő csak menetelt körbe-körbe az árnyas fák alatt s közben nyihogott, akár egy vérbeli telivér. Vele tanultam meg célbalőni csúzlival, ő volt, aki saját kezével eszkábált kis konyhát a homokozó mellé Caseynek és aki a nagy kezével megtanulta befonni Connie szálegyenes, csúszós szőke haját. Sosem gátolt minket abban, hogy hibázzunk, s míg anyánk volt a nagyon szigorú, magas elvárásokkal rendelkező anya, ő ellensúlyozta ezt néhány lopott csintalan mosollyal, vagy azzal, hogy ha anyánk belelendült a szapulásunkba, egy csókkal lenyugtatta. Hogy gondolhattam volna egyszer is, hogy majd olyan lehetek akár egy picit is, mint ő?
Na, ugye? Ám egy nap, történetesen a szeptember 11-i terrortámadás napján minden megváltozott. Akkor és ott döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy a kishúgaimnak baja essen. Nem bújok többé más, bátor férfiak háta mögé gyáván. Nem hagyom, hogy olyan világban kelljen élniük, amely rettegésben tartja majd őket. Nem hagyom, hogy betörjenek a házunkba, és kezet emeljenek azokra, akiket a világon mindennél jobban szeretek, akiket óvok és védek az életem árán is.
Ifjú titánként talán akkor túlságosan elkapott a harci kedv, valamint a bizonyítás és pusztítás iránti vágy, de megszereztem apám fegyverét és azzal akartam bizonyítani a családom felé, hogy mennyire elhivatott vagyok. Persze anyám elvette és azután soha többé nem találtam egyet sem a házban elérhető helyen. De ott és akkor tudtam, hogy nem egyszerűen orvos akarok lenni. Annál több. Annál jóval többet akarok tenni a világért, a békéért.
"Ha békét akarsz készülj a háborúra!"
Így történt. Megvoltak a gyakornoki éveim, leraktam a szakvizsgámat, majd két évre kiküldetésbe mentem, miután úgy hittem, a húgaim jól meglesznek nélkülem is. Casey boldog volt a párkapcsolatában, noha zsigerből éreztem, hogy a pasas legyen bármilyen nyájas, nem egészen olyasvalaki, akit a húgom mellé tudnék elképzelni. Connie egyetemre járt, ő pedig kevésbé volt érzelmes típus, lekötötte az, hogy túlnőjön rajtam és a nővérén, na és hogy kiszabaduljon anyám ajnározásának béklyói alól.
És tudom, hogy itt kéne arról mesélnem, hogy azért jöttem haza, mert szörnyű és borzalmas kínokat éltem át az arab térségben. Hogy rémálmok kínoznak éjről éjre. Napközben holdkórossá válok egy-egy hangosabb zajtól, és pánikrohamok gyötörnek minden tizedik percben. De erről szó sincs.
Haltak meg a kezeim között emberek? Igen. Ordítottak a fájdalomtól? Igen. Fogyott el gyógyszer, fertőtlenítő, fájdalomcsillapító, mégis bele kellett vágnom az eleven húsba? Igen. De ez nem von le annak az értékéből, hogy mennyi embernek segítettem életben maradni. Menekültem lövedékek elől, sőt, egy ízben felrobbantották az előttünk levő autót is a sivatagban. A mi autónkat a detonáció ereje több méterre repítette. De ha egy megtört lelkű, reményvesztett, idegbajos nyomorultat keresel bennem, akkor rossz helyen kaparászol. Talán pont azért nem tudott tönkretenni teljesen a kint lét, mert én másként álltam a dolgokhoz, igyekeztem a szépet látni benne, a segítségnyújtás igazi lehetőségét. Talán erősebb volt bennem a tenni akarás, mint az önsajnálat.
Hogy miért jöttem mégis haza? Nos, a képlet egyszerű. Imádom Amerikát. Bármit megadnék azért, hogy biztonságban tudjam. Szeretem a bajtársaimat is odaát. Mindent megtennék azért, hogy segíthessek.
De amikor az ember fia egyik pillanatról a másikra arról értesül, hogy a nagyobbik húga hirtelen részt vesz egy lombik programon, majd alighogy kiderül, hogy várandós, elhagyja a férjét és válni készül, de az okokat homályosan fedik fel előtte...Azt hiszem ez elég indoknak kell, hogy legyen ahhoz, hogy hazaszeretet ide vagy oda, de a lehető leggyorsabban helyettest szerezzek a posztomra és áthelyeztessem magam New Yorkba.
Na, de hogy visszatérjek ahhoz, hogy jellemezném önmagam...
Nos, ha szigorúak vagyunk és a negatív tulajdonságaimmal kezdünk, akkor azt hiszem kiemelkedő helyen van az, hogy állandóan vacillálok. Nálam semmi nem fekete vagy fehér, mindennek több oldalát közelítem meg. Egyfelől ez segít teljes rálátással dönteni bármilyen helyzetben, de másfelől kissé időigényes folyamat, és ezt sajnos nem mindenki viseli jól. Ragaszkodó vagyok, ami persze nem lenne rossz tulajdonság, de ez olykor odáig fajul, hogy ha valakit kedvelek, ne adj'Isten szeretek, és az elküld a sóbányába gombát termeszteni, én akkor is visszamegyek és sok időbe telik, míg megértem, hogy az elutasítás, az elutasítás. Végleges. Talán ezt emésztem meg a legnehezebben, hogy valami véglegesen véget ért.
Nem szeretem a szomorú filmeket. Irritálnak a nyáladzós, könnyfakasztós jelenetek és a soha véget nem érő szenvedés a képernyőn, milliószor szívesebben nézek meg egy vígjátékot.
Ó, és szeretek edzeni. Nem azért, hogy jól nézzek ki, hanem mert tudom, hogy a fittség jobb állóképességet jelent, több órát a műtőben és az életben maradást a harctéren. A sivatagi ötven fokos hőségben kifejezetten jól jött, hogy a srácokkal rendszeresen karbantartottuk magunkat a kötelezőkön túl is. Mondjuk ez nem tudom jó vagy rossz tulajdonság-e, de ez van. Ezen kívül szeretem a családomat. Igen, bevallom, hogy rajongásig imádom a húgaimat. Connie a szemem fénye, féltem őt, mert gyönyörű és a pasik mind a nyálukat csorgatják utána. De Casey...ő a kedvencem. Korban is közelebb áll hozzám, és ha vele vagyok, képes vagyok elhinni, hogy bármi a világon lehetséges. Ezért is haragszom most rá, amiért nem mondta el, mi a fene történt az elmúlt két évben vele.
Ezen kívül...lássuk. Féltékeny vagyok, ha belezúgok valakibe. De sosem mutatom ki. Olyankor kerülni kezdem a kiszemelt nőt, nehogy rájöjjön, hogy zavar, ha valaki csapni kezdi neki a szelet. Úgy vagyok vele, hogy akit el tudnak vinni azt vigyék is. Ne azért ne menjen el mással, mert ott vagyok. Válasszon akkor is engem, ha a közelében sem vagyok, mert akkor az enyém, és csakis akkor. De ha megszereztem, akkor szőröstől-bőröstől az enyém, és ezt nem félek kimutatni sem.
A kapcsolataimban olykor csapongó vagyok, néha napokig nem keresek valakit, aztán hirtelen megnövekszik az érdeklődésem, majd újfent eltűnök. Nem azért csinálom, mert tiszteletlen vagy bunkó akarok lenni, inkább csak olykor elfelejtem, hogy a napok telnek engem meg elnyelt a föld.
Biztos vannak még idegesítő szokásaim, de azért a legtöbbjét igyekszem nem tudatosan arra használni, hogy kiborítsak másokat.
És, hogy ellensúlyozzam a rosszakat, mondok pár jót is. Szeretem a gyerekeket. Nem, nekem nincs, de imádom őket. Szerintem viccesek és cukik és jó látni, amikor egy kicsi ember felcseperedik a közeledben, hogy mivé válik, milyen emberré. Mikor még a kórházban dolgoztam, előszeretettel lógtam fel néha a gyerekosztályra, csak úgy meglesni a minimanókat.
Ezen felül...huh, hát...szeretek enni. Allergiás vagyok a tengeri herkentyűkre, egy fésűkagyló egyszer véletlenül a pizzámra keveredett és majdnem megölt. Oké, ez nem jó tulajdonság. Lássuk...szeretek biciklizni. Bírom a túrázást, bár a szúnyogok kiborítanak. Szeretem a karácsonyt, az a kedvenc ünnepem. Imádom a havat, a hóesést, főleg ennyi homok és hőség után. De nem szeretek síelni. A snowboard jobban fekszik. Szeretem a karácsonyi fényeket és a nagy, közös családi vacsorákat. Anyám mindig kiborul mert valaki biztos összevitatkozik valakivel, és mindig kiderülnek váratlan dolgok, meg megtudunk szaftos pletykákat, de én imádom ezeket az őrült partykat, ahol a nagynéném megcsipkedi az arcomat és arról kérdez mikor lesz már feleségem és gyerekem, hogy végre babákat látogathasson, ne az unalmas testvérét és ahol apa rendszeresen felönt a garatra, azért minden karácsonykor előadja a "Baby, it's cold outside"-ot anyámnak.
Azt hiszem ebből látszik már, hogy összegezve egy komoly felnőtt férfi vagyok, határozott jellemmel, szívóssággal és sok tapasztalattal. Ám legbelül megmaradtam az a családcentrikus, egyszerű gyereknek, aki nem szavakkal akart békét teremteni, hanem tenni akart érte és aki most is úgy tartja, hogy jobb a cselekvés mint az üres beszéd. Aki szeret és szereti, ha szeretik. Aki a magánéletében nem akar háborút, bonyodalmat, mégsem sétál el, ha valami nehézzé válik. Aki kitart akkor is, amikor más talán feladná már és akire lehet számítani, az sem baj, ha ezt senki nem kéri tőle.



Egy zacskó chips repült át a szoba egyik sarkából a másikba. Nevetve kapta el a címzett és szemtelen vigyorral az arcán bontotta ki, majd mart a tartalmába.
- Hiába dobálózol, ez akkor is így van. Samantha mondta odalentről - magyarázott bele a zacskóba a barna lány, majd ajkai közé szorított egy egészségtelen, sós nassolni valót s feltolta maszatos ujjával az orrnyergén a szemüvegét.
- Nem hiheted el annak a rosszindulatú perszónának minden szavát. Gyakornok vagy, jövőre rezidens leszel, ennyire nem lehetsz hiszékeny - csapott a térdére a szoba másik felén álló lány, aztán sietős léptekkel átszelte a szobát és közelharcot kezdett vívni a chipsért. Végül feladta és csak kis adagot vett ki belőle, de azért bosszúból kicsit arrébb lökte a padon társnőjét.
A barna lány széles mosolya csálé fogakat rejtett, élénkzöld tekintete azonban ellensúlyozta ezt a kis foltot a szépségén. Megforgatta a szemeit és keresztbe fonta a karjait maga előtt.
- De elhiszem és nem azért mert hiszékeny vagyok. Az unokatestvérének a férje együtt dolgozott vele évekkel ezelőtt. És tőle tudja, hogy a Kivégző a rokona, ahogy Connie Larsonnak is.
- Valaki engem emlegetett?
Hihetetlen szépségű, finom, macskamozgású, sudár jegenye lány fordult be az ajtón, és nagyot nyújtózva elfoglalt egy padot. Tekintete unottan mustrálni kezdte a plafonon éktelenkedő beázás-foltot, de a hallását tűélesre hegyezte ki. Szőke haja majd' a padlót verte fektében, sűrű szempillája árnyékot vetett az arcára. Minden szem rászegeződött. Pár pillanatig a csend hosszúra nyúlt, de aztán egy srác csak megtörte azt.
- Tényleg igaz? Hogy a rokonotok?
- Ki? - csodálkozott a szőkeség, és átható kék tekintete úgy tűnt, lézerként akar a kérdező agyába vágni, ahogy felé fordította lehetetlenül gyönyörű arcát. Igazi arisztokratikus fejformával rendelkezett.
- Hát...a Kivégző.
A lány felnevetett.
- Ó, Jamie? - kuncogott egy jóízűt, aztán védekezőn emelte fel a kezét - Ne haragudjatok, de nekem ez még mindig annyira fura. A Kivégző! - mélyítette el a hangját, és hozzá megrázta a kezeit, mintha valami csúfolódást hajtana éppen véghez, aztán elnevette magát újra és feltenyerelt - Bocs, tudom, hogy ti teljesen be vagytok szarva tőle, de nekem ő csak Jamie. Az unokabátyám, aki tényleg zseniális sebész meg innovatív, és marhára büszke vagyok rá. De nekem ő inkább az, aki az iskolai bálon a puncsba vodkát csempészett, pedig felügyelőnek jelentkezett, és aki bejárta a világot, és akármerre járt, nem mulasztotta el, hogy felhívjon, hogy mi újság velem, hogy megy a gimi, vagy az egyetem és mi újság a pasikkal. Ő tanított meg például az inzulinadagolás kiszámítására, és a kardiovaszkuláris betegségeket is ő kérdezte ki a vizsgáim előtt, hozzáteszem, kegyetlenül kritikusan számítva a pontokat.
- Oké, de most, hogy a bátyád visszatér ez a kórház...mármint, érted. A Kivégző, meg a tesód...
A lány türelmetlenül húzta össze tökéletes formájú szemöldökét, és végighordozta a tekintetét az őt bámulókon.
- Mi lesz? Szerintetek? Egymásnak fognak esni? Ugyan, ne bomoljatok már! Unokatestvérek, de teljesen más a szakterületük. Az egyik a kölykökre specializálódott meg a szívbetegségekre, a másik meg letépett karokra és átfúródott mellkasra. Közük nincs egymáshoz, és amúgy is, szeretik egymást, sosem volt köztük sem szakmai sem magánéleti ellentét.
Újabb néma csönd állt be a pihenő falai közé. Mindenki emésztette a hallottakat.
- Connie, és a bátyád...ő...olyan, mint Ő? Mármint...érted. Ő is a szakorvosunk lesz. Mire számíthatunk tőle?
A lány lassan, baljós tekintettel hajolt előre.
- Ó, szóval ez érdekel titeket? Nos...gondoljatok bele. A bátyám traumás sebész lett. Az egész család orvos, legtöbbjük sebész. Óriási nyomás alatt volt. Annyira, hogy kimenekült egészen a Közel-Keletre, hogy ott meg fájdalmukban ordítozó embereket varrjon össze, akiknek a többsége el sem jutott a kórházig. Térdig gázolt letépett testrészekben, lövedékek süvítettek a füle mellett miközben mások életéért küzdött a csatamezőn. A fegyvertelen katona megvan, mint film? Na, ő volt az a katona.
- Azt hallottam, egyszer tényleg a hátán hozott ki egy katonát akinek letépte a lábát egy gránát - vetette be halkan valaki hátulról, de egy másik szigorúan dörmögte le.
- Az Forrest Gump volt, te ütődött!
- Ilyen nem történt - rázta meg a fejét a szőke szépség - De volt, amikor a gránátok között rohant vissza egy leszakadt karért, amit aztán a pasi hasfalába kellett beültetnie, hogy a szövetek ne haljanak el.
- Wow!
Egységes csodálat suhant végig a hallgatóságon, akik lassan úgy rendeződtek át, hogy úgy tűnt, körbeülik a mesélőt, akár az óvodás gyerekek az óvónénit a mesedélutánon.
- A lényeg, hogy a tesóm totál elmeroggyant lett, mire visszatért a csatamezőről. Egy olyan orvos, aki a végsőkig küzd a betegeiért, de elég egy rossz mozdulat, és a falhoz ken, akár egy legyet. Még én is félnék tőle, ha nem tudnám, hogy engem imád.
- Ugyan, ezt tényleg nem hiszem el.
- Bunkó vagy, Connie, csak csúfolódsz velünk.
- Nem, nem. Komolyan. A bratyóm egy igazi zseni, láttam már dolgozni, igazi szuperhős, de jobb, ha nem tesztek neki keresztbe, mert ha Jamie nektek...lássuk. Hogy szemléltessem a különbséget? Mondjuk azt, hogy Jamie egy veszett farkas. Vad. Félelmetes. Rettegjünk tőle! Na, akkor hozzá képest a bátyám egy megvadult T-Rex, aki nem evett egy hete, ti pedig az éppen vérző, alig járóképes de vadul sikoltozó áldozatok vagytok. Vagy ő lehetne Valak, a Démonok közöttből. Választhattok.
- Jesszusom, ezt akkor megszívtuk.
- Hááát, eléggé. Főleg, ha lekerültök a gödörbe. De nyugi, még legalább egy hét míg hazajöhet, és pár napig biztos eltart, míg munkába állhat - rántotta meg a lány a vállát, majd megfordult, benyúlt a szekrényébe és kihalászott a táskájából egy banánt. Miközben bontogatta a sárga héjú majomeledelt magában mulatott azon, hogy a társait hogy be tudta rezeltetni mende-mondákkal.
- De tényleg visszarohant a bombázás közepén egy leszakadt karért? - huppant mellé egy magas, kreolbőrű srác és barna szemeiben a kétkedés őszinte rajongással keveredett.
- Hát hazudnék én nektek? Minden szavam színigazság. A bátyám fenomenális sebész, fantasztikus pasi és a legbátrabb ember, akit csak ismerek. Szóval ha azt mondom, visszarohant a gránátok között egy társa leszakadt karjáért, akkor az úgy volt...
- Igen. És vízen is járok - fordult be az ajtón hirtelen egy dús, oroszlánsörényre emlékeztető hajú, vakító kék szemű, Calvin Klein modelleket megszégyenítő mosolyú sármőr, és kissé elpirulva, de szerénykedve pillantott fel a jobb szeme sarkába, mintha visszaemlékezne egy régi pillanatra - Sőt, egyszer bort is csináltam csupán az akaratommal - tette le maga mellé a sporttáskáját és levette a katonai sapkáját is, hogy megrázza aranyló fürtjeit - Igaz, csak egyszer, és az sem lett valami jó. Hiába, igazán jó bort csak Európában lehet csinálni, ahhoz mi, amerikai csőcselék nem érthetünk. A whiskeynk az verhetetlen de a bor...hát azt bízzuk a nagyobbakra - fejezte be a mondatot, és szélesen nevetni kezdett, miközben az imént még nagyon is lazának tűnő kishúg átnyomta a mellette ülő kezébe a félig kibontott banánt, majd szélsebesen az ölelésébe száguldott, majdnem ledöntve őt a lábáról. Pörögtek. Ott, a többiek szeme láttára, semmit nem szégyellve az érzéseikből, a szöszke fejre hatalmas kéz simult és a kéklő szemekből záporoztak a könnyek. A felnőtt lány most egészen úgy tűnt, mintha ismét aprócska gyermek lenne, mert úgy csimpaszkodott fel bátyja testére, akár a kisdedek szoktak apjukéra. A lány zokogva borult bátyja nyakába.
- Cale! Te jó ég! Annyira hiányoztál! - mondogatta, és a jelenet egészen hasonlított azokra a videókra, amelyeken tinédzsereket lep meg a katona-szerelésbe öltözött apjuk/anyjuk/testvérük az iskolai ünnepélyen, aki sikongatva rohamozza meg a rég nem látott rokont.
- Szia Connie baby! Naaa, ne sírj, itt vagyok! Minden oké - ölelte a kishúgát magához és egészen meghatódottnak tűnt a többiek szemében.
Tapsviharral üdvözölték a hazatérő katonát, de az megrázta a fejét és hárított.
- Ó, nem, srácok, erre semmi szükség. Csak a kishúgomért jöttem, és...
Mielőtt azonban befejezhette volna a beszédet, egy alacsonyabb női test úgy lökte arrébb, mintha ott sem lenne, és figyelmen kívül hagyva a jelenlétét befelé kezdett mutogatni az ajtókeretből.
- Maguk meg mégis mi a jó fenét művelnek itt? Már öt perce elkezdődtek a vizitek, a gyakornokok meg sehol! Azonnal keressék meg a rezidensüket, különben egytől-egyig repülnek a programból. Robinson, Woll, Spears, jöjjenek velem. Azonnal! - mondta emelt hangerővel, mire a szőke szépség kipenderült bátyja karjaiból és szálegyenesen a nő elé állt.
- És én mit csináljak, Dr. Connors? - kérdezte, mire a nő végigmérte, majd a mögötte álló férfire nézett.
- Magához tartozik ez az ember? - pillantott a katonára, majd vissza a zavarba jövő lányra.
- Öhm....igen, ő..a bátyám. Dr. Caleb Larson. Most jött haza Irakból.
- Igazából Macedóniából, hogy pontosítsak...- fűzte hozzá a férfi, de a nő félbeszakította.
- Oké, ez esetben, kap egy órát. Aztán laborok.
- De én képes vagyok műteni. Varrni. Bármit elvégzek. - erősködött a lány, de a nő ismét szembefordult vele.
- A testvére most ért haza a háborúból. Tisztában vagyok vele, hogy két éve nem járt itthon, mert bár nem szeretném ezt tudni, a kórházban mindenki tudja, hogy Dr. Woodward unokaöccse hol járt, mikor és miért. És mivel együtt dolgozom azzal az emberrel, ezért én is tudom, pedig nem akarom. Szóval, ha két év után hazatér a testvére, és az első találkozást a kórházban ejtik meg, mi sem természetesebb ennél, akkor bizony maga elmegy, megebédel, vagy uzsonnázik, vagy teázik, vagy tudom is én mit csinál a bátyjával, aztán ha megnyugodott, rutin munkát kap. És hogy miért? Azért, mert ilyen felfokozott érzelmi állapotban nem engedem beteg közelébe, ameddig nem tudom, hogy lehiggadt annyira, hogy képes maximálisan koncentrálni. Remélem világos voltam és érthető, Dr. Larson. - mondta szinte egy szuszra, aztán a férfi felé fordult.
- Köszönjük azt az áldozatos munkát, amit a hazánkért és az érte harcoló katonákért tett, Dr. Larson. Hallottam miféle hőstetteket hajtott végre, megtiszteltetés lesz ön mellett dolgozni. - nyújtotta a kezét felé, a férfi pedig finoman megrázta azt és bólintott.
- Dr. Connors, nekem öröm. Olvastam a cikkét a drain-csövek okozta szövődmények kiköszöbölésére. Zseniális írás volt, nagy hasznát vettük az ötleteinek az egészségügyi sátrakban odakint - mondta, majd pár percig elbeszélgettek még szakmai dolgokról, miközben a szőke lány csak szorította a karját a bátyjának, mintha attól félne, eltűnik, ha elengedi. Tekintetében őszinte büszkeség és szeretet kapott otthont. Le sem tagadhatták volna egymást.


Egy eperszőke lány megfordult és épp a mögötte álló orvosra borította a karamellás kávéját, kisebb felfordulást okozva ezzel. A férfi ismeretlen nyelven jelezte, hogy a bőrére égetett karamellás kávé nem épp az, amit reggel az ágyból kikelve a kívánságlistájára írt volna.
Caleb elvonta a figyelmét a jelenetről és derűsen dőlt hátra a székében, magányosan hagyva árválkodni forrón gőzölgő kávéját és a mellé rendelt sajtos szendvicsét.
- Szóval, nem vagy hajlandó elmondani - emelte kékjeit kisebbik húgára, aki szenvtelenül emelte meg a villájára szúrt salátát, és felé bökött.
- Te tudod a legjobban, Casey mit művelne velem, ha kiadnám. Megígértette velem, hogy senkinek nem mondom el. Nem akar balhét. Csak nyugalmat.
- Szóval valami történt, nem a semmiért hagyta el Ryant.
- Ne emlegesd azt a pöcsfej gennyládát. Nem semmiért, de értsd meg, ha ő nem akarja neked elmondani, akkor én nem mondhatom el.
- Pffff...
Száját tehetetlenségében oldalra húzta, és kitekintett a nyüzsgő kantin életének résztvevőire. Orvosok, nővérek, asszisztensek és laborosok, valamint hozzátartozók fogyasztották itt ebédjüket, bár a személyzet és a látogatók jól elszeparáltan foglaltak helyet.
- Amúgy bocs, ha kicsit túllőttem a célon az öltözőben. De borzasztóan bosszantottak már. Amúgy is kétszer annyit kell güriznem, hogy elismerjenek, és bármilyen sikerem van, mindig megjegyzik, hogy biztos zseni géneket örököltem, meg hogy magánórákat kapok a világ legelismertebb géniuszaitól.
Elsötétültek az amúgy gyakran mosolygó kéklő szemek, és szájának szép íve is egyenessé görbült a belső feszültségtől. Bátyja átnyúlt az asztalon és megfogta a kezét.
- Akarod, hogy keresztre feszítsem őket? Egytől-egyig kigolyózom mindet, aztán a végére csak te maradsz. Jamiet is bevonom, ha kell. Komolyan.
Húga arca ismét felderült és elnevette magát, majd szőke hajkoronájába túrt és megrázta a dús loboncot.
- Nem, dehogy. Erre semmi szükség. Jobb módszerem is van ennél - szegte fel a fejét, mire bátyja szélesen elmosolyodott, azzal a pofátlanul magabiztos, mindenki mást előre sajnáló mosollyal, amit csak ő és a húgai ismertek mire szól.
- Ez a beszéd! Te egy Larson vagy! Mi Larsonok sosem adjuk fel! Addig küzdj, amíg el nem ismerik a tehetséged, és hogy nem a két szép szemedért meg a felmenőidért vagy a programban, hanem önmagadért. Ha okosak lennének, nem ellened beszélnének.
- Ezt hogy érted?
- Hát...a felmenőid mind zseniális sebészek és orvosok. Ráadásul az unokatestvéreid is a bátyáddal egyetemben igazán férfias pasik, nagy bicepsszel és többnyire használható harci képzéssel. Bár Jamie esetében inkább a kontrollálhatatlan agresszióját emlegetném, de Peter például biztos, hogy kapott Angietől valamiféle gyorstalpalót seggszétrúgásból.
- És? - tárta szét a kezét a lány értetlenül, várva, hogy testvére végre elmondja mire is akar ezzel célozni.
- Hugi! Használd már az eszedet! Ismerd el, veled jóban lenni nem csak életbiztosítás, hanem egyben kapu a legkiválóbb magántanárokhoz is, akiket a hátán hordott a Föld! Én a helyükben ezt használnám ki, és nem magamra haragítanálak. Adu ász van a kezedben. Használd! - kacsintott a tátott szájjal, kissé megbotránkozva rá bámuló leányzóra, majd felállt, homlokon csókolta. - Most fejezd be szépen az ebédedet, szükséged van az energiára. Aztán irány laborozni, és hallgass Connors-ra. Az alapok egyszer még megmentik a seggedet vagy valaki életét. Rutin nap. Élvezd ki! Este találkozunk, én megkeresem Caseyt.
S míg integetett a húgának, fekapta a táskáját és az ajtó felé indult.
- Hé, nagyfiú! - kiáltott utána Connie, és utolsó pillanatban sikerült úgy fordulnia a nagy testvérnek, hogy röptében elkapja a felé repülő kulcsokat.
- Üdv itthon, katona! - vigyorgott szélesen, és máris hagyta, hogy a férfi számára ismeretlen emberek rohamozzák meg a kishúgát. Legalább afelől megnyugodhat, hogy ő rendben van nagyjából. Bárcsak tudná, mi történt a nagyobbikkal. Mert való igaz, a semmiért nem szokás elhagyni azt a férfit, akit állítólag rajongásig imádtunk és gyereket vállaltunk vele.
De ez úgy tűnik nem az az óra amikor megtudhat bővebben bármit is. Sebaj. Jó lesz újra itthon lenni. Újra korszerű felszerelésekkel dolgozni, visszatérni a normál orvoslás világába. Ha pedig közben vigyázhat a szeretteire is, az csak külön öröm.
Ő pedig türelmesen kivárja, míg kiugrik a szög a zsákból. Semmi nem marad titok örökké.