♔ Erősségek
kedves | vidám | gondoskodó a szeretteivel | energikus | őszinte | szerethető | ambiciózus, mindig tudja mit akar | intelligens és nagy a tudásszomja | magabiztos | mosolygós | figyelmes másokkal | könnyen alkalmazkodik | együttműködő típus | lojális | népszerű | büszke arra, ahonnan jött | nagyon tanulékony | sportszerű | minden téren nyitott | spontán

╳ Gyengeségek
türelmetlen | elkényeztetett | impulzív | makacs | a hasával gondolkodik | vakmerő | utálja a paradicsomot és a tenger gyümölcseit | önző | előbb dönt, aztán kér tanácsot | figyeleméhes | dicsekedő | hagyja, hogy kiszolgálják | nyűgös | telefonmániás | nem gondolkodik, ha veszekszik | finnyás | belevihető a rosszba | pletykás | kihasználja, hogy aranyosnak tartják | rendetlen

✑ Képességek & hobbik
sportok | bütykölés | mindig van egy sztorija és remekül tudja előadni | horgászat | szocializáció | vásárlás (legfőképp más pénzének költése) | evezés | végtelen mennyiségű étel elfogyasztása | bekapcsolni a mosógépet | rajzolás | mások meggyőzése (akár csak a szemeivel) | jól vezet | tojást feltörni egy kézzel | a magassága ellenére indokolatlanul kicsire összehúzni magát


- Nagyban befolyásolja a jellemét, hogy egészen kicsi korában elveszítette az édesanyját, gyakorlatilag az idősebb testvérei (egy nővére és egy bátyja van) nevelték fel.
- Ugyan arra nevelték, hogy minden körülmények között próbáljon megállni a lábán, el is kényeztették őt, ebből adódik sok rossz tulajdonsága.
- Mivel ő a legkisebb (de nem magasságban, mert kereken 185 centire nőtt meg) a családban, állandóan megmondják neki, hogy mit csináljon, vagy mit ne, ami miatt jellemzően állandóan vitába keveredik a másik féllel.
- A családjától kapott gondoskodásnak köszönhető, hogy ő maga is törődik másokkal. A testvéreire különösen odafigyel, nagyon közel áll az édesapjához is.
- Elég spontán tud lenni, ami miatt egyben meggondolatlan is, nem gondol arra, hogy neki baja eshetne.
- Szeretné büszkévé tenni a családját, olyan munkát vállalni, amivel mások elismerését is kivívhatja, habár nem fogja fel, hogy mekkora áldozatokat hoznak meg érte mások.
- Piszok módon kihasználja, hogy képes egy ártatlan kiskutya tekintetével nézni másokra, akik így hamar beadják a derekukat, ha épp rá akarja beszélni őket valamire; ugyanakkor ő maga is könnyen behúzható a csőbe, mert ha valamit más szórakoztatónak tart és többen igent mondanak rá, akkor hiába tudja, hogy helytelenül cselekszik, mégis részt vesz a dologban.
- Szeretne kilépni abból a közegből, amiben nevelkedett. Hiába van odáig az autókért és érdeklik az egyszerű, hétköznapi dolgok, szeretne ő lenni az első diplomás ember a családban. Azért szeretne orvos lenni, hogy mások ne veszítsék el úgy az édesanyjukat, mint ő három évesen.
- Fizikailag rosszul érzi magát, ha sok ideig mellőznie kell más emberek társaságát. Nagyon nyílt és könnyen barátkozik, a jó tulajdonságainak köszönheti, hogy népszerű is. Ha nem a barátaival találkozik, akkor a bátyja nyakán lóg. Ezért is nehéz számára feldolgozni, hogy az egyetemen rengeteget kell tanulnia; igyekszik is megoldani, hogy sose kelljen egyedül tanulnia.
- Viszonylag hiúnak mondható, de annyit hallja a családjától, hogy milyen szép és aranyos, hogy egyszerűen elkezdett azonosulni vele. A magabiztossága nem valamilyen hiányosságát kompenzálja, tisztában van vele, hogy szépnek született.

Ha az óra eltűnne a világból...

- Cay, megint el fogsz késni a suliból. Megmondalak apának! - A nővérem hangja úgy hasít bele a konyha levegőjébe, hogy a három másodperccel ezelőtti kedvem, amivel helyet akartam foglalni a konyhaasztal mellett, már el is ment az egésztől.
- Még nem is reggeliztem. Azt akarod, hogy éhezzek? Én egy növekvő szervezet vagyok. - Olyan pillantással magyaráztam ezt neki, mintha épp azt akarnám elérni, hogy adja nekem oda a bankkártyáját és még ebédet is főzzön mellé.
- Növekvő szervezet, az. Meg ne merd... Caleb Sohn! Irány a suliba! - Úgy rángatja ki a kezemből a saját kávés bögréjét, mintha legalább is az állami aranytartalék egy részéről lenne szó, ami egyébként is közös tulajdon, szóval nem értem a felháborodását... Mindenesetre egy vigyorral az arcomon fordulok oda a pulton lévő gyümölcsös tálhoz és kapok ki belőle egy almát, hogy legyen mit magammal vinni reggeli gyanánt - mert tényleg fejlődő szervezet vagyok, csak a nővérem nem érti ezt. Van pofám odahajolni hozzá és puszit nyomni a fejére, majd biztosítani arról, hogy mennyire szeretem, amin majd egész délelőtt puffoghat és a végén úgyis arra érek haza, hogy ki akar majd engesztelni, vagy el akar rángatni vásárolni, mert az egyetemesen elismert tény, hogy nekem ebben a családban mindenki a kedvemben akar járni.
Nem sietem el az iskolába való megérkezést és még a kapuhoz vezető lépcsősoron is az otthonról elemelt almát rágcsálom. A tornacipőim ismerős csattanásokkal jelzik a közeledtemet a simára koptatott fokon. Még a portásnak is odaintek, aki a fejét csóválja ugyan, de nem állít meg, vagy hív rám tanárt, amiért becsengetés után kóricálok be az épületbe.
- Caleb!
- Hé, Abe!
- Csá... - Meglepetten kapom oldalra a fejemet, amikor befordulok az egyik sarkon, mert a fal mellé állított padokon a haverjaim üldögélnek, akik feltehetőleg rám vártak. - Mit kerestek itt? - Rá sem bagóznak a kérdésemre, hanem folytatják az egyszerre elkezdett dumát.
- Te laksz a legközelebb, miért késel el mindig?
- Meg akartunk kérdezni...
- Én amúgy is kémián kezdek ma, szóval...
- Mit?
A kialakult káosz előbb körülvesz engem, aztán együttesen indulunk tovább a folyosón, észre sem véve, hogy valaki a hátunk mögül gyors léptekkel közelít felénk.
- Uraim! - A férfi úgy dörren ránk, mintha épp bolti lopáson kapott volna,
- Basszameg. - Egyetlen szó, ami mindannyiunk gondolatait leírja most és egyfajta rajtjelként is funkcionál, mert alig nézünk össze, már futni is kezdünk, ki-ki amerre az órája tart már. Én és Jason a kémia labor felé sprintelünk, a felügyelőtanár pedig a nyomunkban.
- Ez nem lehet igaz... - Lihegve nyögöm ki a szavakat, közben pedig arra gondolok, hogy alig szabadultam meg otthon egy hajcsártól - Candytől -, a suliban egy másiknak kell lecsapnia ránk.
- Megállni! - Természetesen figyelmen kívül hagyjuk az utasítást, amikor azonban a megfelelő ajtóhoz érünk úgy robbanunk be a terembe, mintha épp egy újonnan kitört világháború hírét hoznánk. A hirtelen lassítás miatt pedig szinte átesünk egymáson, amikor átlépjük a küszöböt, szembetalálva magunkat a tanárunk és a többi évfolyamtársunk meglepett pillantásaival. Egyedül talán csak azt nem kalkuláltuk bele a dologba, hogy ha mi ideérünk, akkor mögöttünk megérkezik majd a felügyelőtanár is.



Ha a kutyák eltűnnének a világból...

- Nem vesszük azt most meg, Caleb. - Pár másodperc szünet, a bátyám arca felém fordul. - Hiába nézel. - A hangja komoly, az arcán nincs mosoly és a szemében sincs meg az a csillogás, ami annak a jele, hogy csak szívatni próbál engem. Ő, apa, de még a nővérem is mindig azt mondogatják, hogy ha akarok valamit, azért keményen meg kell dolgoznom, de a végén mindig megkapom, ezért sem tudom komolyan venni őket, vagy azt, hogy tényleg mindig mindenért úgy kellene gürcölni, hogy közben megfeledkezünk magunkról. Tisztában vagyok vele, hogy a mi családunk nem olyan, mint azok, akiknek mindenre van pénzük. A mi életünk mindig nehezebb volt, legalábbis a felnőttek mindig ezt mondták, én pedig nem kérdőjeleztem meg őket, mert a másik dolog amit állandóan mondanak, hogy ők a nagyok, ők ismerik igazán a világ dolgait. Én meg majd megtanulom.
- Nekem sosem lehet semmit! - A hétévesek vehemenciájával fakadok ki ott, a bolt közepén, nem törődve azzal, hogy kellemetlen helyzetbe hozom-e ezzel a bátyámat, akinek a keze azonnal a tarkómon landol, habár nem azzal a szándékkal, hogy engem bántson.
- Hé, Tökmag, fejezd ezt be. - A hangja higgadt, kettőnk közül egyedül ő törekszik arra, hogy normálisan viselkedjen mások előtt. Engem viszont már egyáltalán nem érdekel mit gondolnak rólam azok a teljesen idegenek, akikre amúgy is mindig csak mosolyognom kell, mert aranyosnak találnak, mint ahogyan a családom minden tagja, akik pontosan ezért adnak meg nekem mindent, amit csak kiejtek a számon.
- Fejezd be te! Nem érdekel! - Ellököm magamtól a tizennégy éves bátyám karját s pillanatokon belül futva indulok kifelé az üzletből. Tylar utánam kiált, de nem érdekel, mint ahogyan az sem, hogy mit kapok majd ezért otthon.
Bíbelődnöm kell valamennyit a biciklimet fogva tartó számzáras lakattal, de ahhoz, hogy kinyíljon, csak össze kell adnom a nővérem, a bátyám és a saját születésnapom számait, amit már a pisisek is meg tudnak csinálni, hát még én... Nem tudom mennyi idő telik el, amikor már a bringán ülve, eszeveszett tempóban tekerek hazafelé, de a bátyám ugyanúgy kiabál mögöttem, ezúttal már az utcáról. Pár sarok múlva nézek csak hátra annak reményében, hogy lehagytam őt, amikor azonban meglátom, hogy utánam fut, az alapvető dührohamhoz még valamennyi pánik is kapcsolódik, én pedig felállok a biciklin, hogy még nagyobb erővel tudjam tekerni a pedálokat. Túl későn fordítom előre a fejemet, hogy feltűnjön a szembejövő kutya és a pórázát tartó gazdája, akiknek idejük sincs bárhová húzódni, én már át is esek rajtuk. A bringa felborul, én előre esem, a kutya felnyüszít, a gazdája felkiált... Mire a bátyám futva odaér hozzánk, én már véres homlokkal, a térdemet szorongatva bömbölök, mint egy igazi hétéves.



Ha a testvérek eltűnnének a világból...

- Ne mondd el, ne mondd el! Akkor nem fog teljesülni! Kale, tizennyolc éves vagy és még mindig nem tudod, hogy nem szabad elmondanod mások, hogy mit kívánsz a születésnapodon? - Candice olyan vehemenciával magyaráz nekem az asztal másik végéről, mintha szükségem lenne a kioktatására.
- Nem megmondtam már, hogy nem vagyok zöldség és ne hívj így? - Megemelem a kezemet és meglengetem felé az öklömet, habár csak a szám nagy, sosem tudnám őt megütni. Kivéve párnával, de az már teljesen másik kategória, azt szabad. Főleg ha neki lehet olyat, hogy fakanállal támad rám, mert éppenséggel éhesebb vagyok, mint amilyen tempóban ő elkészíti az ebédet.
- Ne veszekedjetek. - A bátyám olyan higgadtsággal szól közbe, hogy már-már elszégyellem magamat, de egy nyelvnyújtás még belefér, amit a nővérem felé intézek. Ő levegőt vesz ugyan, de Kiki oldalának ütköző könyökétől inkább elhallgat. Apára siklik a pillantásom, aki nem szól semmit, csak csendesen ül közöttünk, egy halvány mosollyal a szája sarkában. Összepréselem a számat, aztán arra jutok, hogy itt a megfelelő alkalom. Nem lesz másik ilyen.
- Akkor is mondani akarok valamit. - Nem egy kést követelek, amivel felvághatnám a tortát és még csak nem is arra kérem valamelyiküket, hogy tegyék meg helyettem.
- Hallgatunk - Candy gyanakodva pillant felém, Kiki pedig a szemeiben rejlő aggodalommal néz engem.
- Nem csináltam fel senkit, ne nézzetek már így rám! - Rosszallóan ingatom a fejemet és már épp nevetni készülök, amikor valaki tarkón legyint, én pedig kénytelen vagyok moderálni magamat. Megköszörülöm a torkomat, aztán folytatom. - Jól van, jól van... Az van, hogy... - mély levegőt veszek, de még mielőtt kimondhatnám, apám szól közbe.
- Mennyi pénz kéne? - Annyira megdöbbent, hogy a torkomra forr a szó és úgy érzem nem is tudom kimondani, amire eredetileg annyira készültem.
- Cay?
- Hát...
- Mondjad csak! Mit csináltál, hm?
- Fiam.
- Egyetemre akarok menni! - Ingerülten bukik ki belőlem, ami eddig olyan kedves volt a szívemnek. Dédelgettem, mint egy álmot és elképzeltem, hogy mi lesz, amikor sikerül megvalósítani, de a bejelentésem fogadtatására egyáltalán nem készültem fel. A csend és a pillantásaik kombinációja megbénít, a szemeimet pedig a még mindig a tortám tetején parázsló gyertyák fölött fordítom ide-oda közöttük.
- Minek mennél te egyetemre? Nem is biztos, hogy felvesznek.
- Az utóbbi időben csak ötöseim vannak!... - Mielőtt folytatni tudnám, újabb ember szól közbe.
- Nem igazán engedhetjük meg magunknak. Tynak is segíthetnél a műhelyben...
- Nem muszáj nekem segítened, de kellene egy B terv is.
- Így van! Miért hagynád őt cserben?
- Én... - Nem tudom leküzdeni a torkomat szorító gombócot, sem pedig a szemeimet szúró könnyeket. Ha azt mondják, kívánjak bármit amikor elfújom a gyertyáimat, miért nem vágyhatok tényleg bármire?