“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
A véletlen találkozás a menhelyen, a közös állatorvosi látogatás, a séta, a beszélgetés… Egyrészt örülök ezeknek, másrészt olyan, mintha még egyet csavarnának a szívembe szúrt késen. Nehezen oldódom fel a társaságában, nem tudok vele olyan könnyedén beszélgetni, mintha mi sem történt volna, vagy már túl lennék a szakításunkon. Nem tudom, mennyi idő lesz, mire nem fog el a keserűség minden pillanatban, amikor meglátom, de ez még jó sokára várható. Csak nemrég házasodtunk össze, most meg már válunk is. Sosem szerettem a hullámvasutakat, az érzelmi hullámvasutakat meg aztán pláne. Azt hittem, nem lehet tovább tetézni ezt a napot bizonyos értelemben, de tévedtem. Az ész érvekkel dacolva mégis rábólintok, elmegyek vele megnézni azt a házat, ami akár az új családjának a következő fészke is lehet. Mégis miért kínzom magam tovább? A házhoz már mindhárman sétálunk - hála Donnie-nak, Molly is tudja a lábait használni -, de ez a pár perc csöndben telik el. Még akkor sem nagyon tudok megszólalni, amikor a kissé hiperaktív ingatlanos fickó gyorsan felvilágosít minket a helyzetről, aztán magunkra hagy. Csak pislogok, mert nem igazán értem a helyzetet, de a felesleges kattogás helyett inkább bemegyek, amikor Aaron kaput nyit. Úgy látszik, Molly is osztja a véleményem, miszerint először a konyhát kéne megnéznünk. Kölyökhöz méltó módon minden érdekli, ha egyszerre tudna több dolgot is csinálni, akkor valószínűleg mindent egyszerre szaglászna, csócsálna, cibálna és piszkálna a tappancsaival. Sután szaladgál a szekrények mentén és szimatol be a résekbe, amin jót mosolygok egészen addig, amíg Aaron el nem árulja, hogy ez lett volna a közös házunk, ha nem jön közbe a válás. Hirtelen fullasztó lesz a levegő, ki kell jutnom innen. A verandára viharzok és amint hallom magam mögött az ajtó csukódását, azonnal előtör belőlem a sírás. Molly nyüszítése adja a tudtomra, hogy kijöttek utánam, aminek nem örülök túlzottan. Szerettem volna egyedül lennie, rendezni a gondolataimat, összeszedni magam, de így esélyem sincs rá. Amikor végre képes vagyok megszólalni, Aaron felé fordulok.
- Sok? - kérdezem némi felháborodással a hangomban. Érezhetően kezdenek a hormonok tombolni bennem, ezért sokkal érzékenyebb vagyok mindenre, ami körülöttem történik, mindenre, amit nekem mondanak és… lényegében mindenre. - Sok?! Inkább SOKK! - fakadok ki mindkét kezemmel robbanást activityzek. Most még egy vérbeli olasz is megirigyelné a temperamentumomat. A következő pillanatban már csak csöndben állok és igyekszem visszatartani a könnyeimet, persze hiába. Amint megtörlöm a szemem, hogy tisztán lássak, ismét elhomályosodik a tekintetem. - Mit akartál ezzel? - kérdezem sokkal halkabban. - Mit akartál ezzel elérni? - a hangom nemcsak halkabb, de ki lehet hallani belőle a csalódottságot. - Szembesíteni akartál vele, hogy ezt IS elcsesztem? Még egyet belém akartál rúgni? - szegezem neki a kérdést, de nem hagyok időt a válaszra. - Hát sikerült - válaszolom meg helyette is, elcsukló hangon. - Sikerült, Aaron. Büszke lehetsz magadra. A magyarázkodására nem is figyelek, csak búgó háttérzajnak hallatszik a fejem lüktetése mellett. Mindkét kezemmel megtámaszkodom a korláton és kicsit előre dőlök. A szemeimet lehunyva próbálom lenyugtatni magam. Veszek pár mély levegőt, mielőtt a következő kérdésére válaszolnék. Először azt hittem, rosszul hallottam, de nem… Komolyan azt hiszi, hogy Carlos adni tudott valamit, amiért hajlandó voltam visszamenni hozzá? - Adni? Mit tudott adni? - kérdezem szemeimet még mindig csukva tartva, csak ez után emelem rá a tekintetemet. - Inkább mit tudott volna elvenni, ha nemet mondok neki - szembesítem a valódi okkal. Némi időt hagyok neki, amíg leesik a tantusz és rájön, hogy róla beszélek. - Van Carlosról bármi fogalmad mostanában? Kétlem, mert akkor tudnád, hogy már nem az a kis senki, aki évekkel ezelőtt volt. Nagy kutya lett, nem fél bemocskolni a kezeit, már nem olyan óvatos, mint volt, mert már nem kell óvatosnak lennie. Azt csinál, amit akar. Ha kell, akkor zsarol, amit előszeretettel meg is tesz, mert tudja, hogy úgyis megkap mindent, amit akar - magyarázom elhadarva, szinte hisztérikusan, levegőt is alig veszek, így lihegek, mire a végére érek. Még sosem mondtam ki ezeket, de kimondva még rémisztőbb, mint a gondolataimban ízlelgetni a szavakat. - Tudtad például, hogy figyeltetett téged? - Hagyok egy kis időt, hadd rakja össze magában a képet, ami volt zsaruként nem kéne nehezére essen. Most már tudhatja, hogy Carlos vele zsarolt, ezért kellett visszamennem. Ha nemet mondtam volna, ki tudja, mit csinált volna, mire értem volna egyszer haza. Mélyen beszívom a levegőt, aztán hosszan kifújon. Megkönnyebbülve fordulok el és támaszkodom újra a korlátra. Ha későn is, de tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Tudja az igazságot, amit igazából azért nem akartam vele megosztani hónapokkal ezelőtt, mert féltem, hogy valami hülyeséget csinálna. Carlos nem hülye, rendőrgyilkosságig nem menne el, de Aaron már nem rendőr. - De megnyugodhatsz, rólad már leszállt - jegyzem meg, egyik kezemet pedig a hasamra teszem. Már van más az életemben, akivel tud zsarolni. Egy anyának mindig is a gyereke lesz az első és legfontosabb személy az életében, Carlos ezt tökéletesen tudja. És ki is használja.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A házasságunk egyetlen pillanatát sem tudnám kiemelni, amikor őszintén beszéltünk volna a minket ért traumákról, sérelmekről, és érzésekről. A kommunikáción csúsztunk meg, és tudom, hogy ez részben az én hibám, mert a frigy megkötése előtt öt hónappal úgy tűntem el, hogy csak annyit mondtam: Szia. Nem vártam semmit, csak meg akartam találni a testvérem gyilkosát, de nem jártam sikerrel, és az édesanyám állapota miatt tértem vissza New Yorkba. Lehetséges, hogy elsiettük a dolgot, és nem kellett volna letérdelnem aznap éjszaka a szeretett nő előtt? Túlságosan gyorsan történt minden, nem hagytunk elég időt a gyógyulásra, és abban láttam a reményt a változásra, ha rögtön inába hajtom a fejemet. Össze voltam zavarodva, hirtelen költöztünk össze, nekem ott kellett hagynom a munkámat, már nem éreztem azt, hogy helyem lenne egy olyan igazságszolgáltatási rendszerben, ahol a bűnösök szabadon mászkálhatnak, miközben az ártatlanok kerülnek rács mögé. Sawyer megúszta a dolgot, és a kezem alá dolgozott éveken át. Egy korrupt zsaruval voltam összezárva, és még az sem ment, hogy felismerjem a helyzetet. Lekötött a munkám, és az öcsém baljós üzletei, de álmomban se hittem volna, hogy éppen az egyik kollégám fog hátba döfni. Megrekedtem a két világ között, az egyik felem már a megnyugvásra és a békességre vágyott egy család képében, de a másik szunnyadó felem nem törődött bele a testvére halálába. Nem fogom megbánni az akkori döntésemet, hogy Lena után mentem, mert most is így tennék, de ezzel nem tudom megmásítani a következményeket, melyeket Wyatt szenvedett el. Bízott bennem, és egyszer akart jól cselekedni, de nem jött össze neki, én meg elkéstem és csak a fejébe kapott golyót szemlélhettem meg. A bűntudat azóta is mardos, nem találom a helyemet, de örökké nem futhatok el a problémák elől. A mai nap is egy új lehetőség a változásra, csak nem gondoltam volna, amikor kikeltem az ágyból, hogy a leendő házunk verandáján öntjük ki egymásnak a szívünket. Lena és én megegyeztünk abban, hogy rövidre zárjuk a válást, nem kerítünk neki nagy feneket, és aztán mindenki mehet a maga dolgára. A menhelyi találkozó és a mostani háznézés nem volt a legjobb megoldás a különválásra, de éppen ezek vezettek oda, hogy sírva fakadjon, én pedig legyek annyira merész, hogy végre ne csak magamban őrlődjek, hanem rákérdezzek a nyilvánvaló okára annak, amiért megszületett a házasságunk felbontása. Molly nem hagyja békén a gazdáját, én meg kihasználom az alkalmat. Lena reakciója nem nyugtat meg, a sírás után fordulatot vesz a viselkedése és a benne lappangó haragnak adja át a helyet. Megértem, ha ideges, nem fair, hogy idehoztam, de nem állt szándékomban még nagyobb kárt tenni benne, azonban arról vitatkozhatnánk, hogy kinek lenne joga kiakadni ezen. - Sokk…értem. – bólintok egyet, és még mindig a kezemen tartom a pórázt, de amikor elkezd hadonászni, akkor szépen teszek egy lépést hátrafelé, nem szeretném azt az érzést kelteni benne, hogy akarattal tartom itt. - Miért akartam volna beléd rúgni, mit hittél Lena, hogy ez most egy lecke, és így akarok bosszút állni rajtad, amiért elhoztad a kutyát, vagy mi adj isten, ez lenne az én búcsúajándékom neked? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, mert nem fér a fejembe. Eljutottunk odáig, hogy már mind a ketten a legrosszabbat feltételezzük a másikról? Egy gól neki, és egy gól nekem, de meddig fog tartani ez a meccs? Kezdek berozsdásodni, vagy éppen elfáradni abban, hogy őt kerülgessem. Igazából nincs értelme annak, hogy felzaklassa magát, hiszen terhes, és másra is figyelnie kell. - Igazán nem kell üvöltened. – higgadtan felelek a kitörésére, de tartom a távolságot, hogy legyen tere, de lehet, erre mindkettőnknek szüksége van. A Carlossal kapcsolatos kérdés ott függ kettőnk között, és amint normalizálódik a légzése, már jön is a felelet rá. Nem szólok közbe, megtisztelem azzal, hogy végighallgatom, ha eddig már nem tettem meg. Elnyomhatta az okokat, de amint napvilágra kerül az igazság, nekem is némi köd vonul végig a fejemen, de nem reflektálok neki. Carlos megzsarolta őt, hogy bennem tesz kárt, ha nem megy vissza hozzá? Ugyan…elég világos voltam aznap, ha egy ujjal is hozzá mer érni, akkor a két kezemmel fogom megfojtani. A kezem kissé megfeszül, amikor elmeséli, hogy mi történt és azzal zárja le a történetet, hogy most akad más, amivel sakkban tudja tartani. Finoman vezetem a kékjeimet a hasára, és egyből össze is szorítom az öklömet, mert menten falnak megyek. - A gyerekkel zsarol?! – fakadok ki, és a kutya is megijed a hangulatváltozásomtól. – Miért nem mondtad el? – úgy döntök, hogy a korláthoz erősítem a pórázt, aztán teszek egy kört a verandán, hogy csillapítsam a dühömet. – Tudtam, hogy nagyobb rangot zsebelt be, nem vagyok ostoba, szerinted nekem nincsenek kapcsolataim? Ugyan már Lena… - ingatom a fejemet, és most rajtam van a sor, hogy magyarázatot adjak. – A kezemet már nem kötik a törvények, rémlik? Nem kell a védelem…ha rájöttél volna én sem rettenek vissza, hogy bemocskoljam a kezemet. Alkalmi munkákból élek, amit annyit tesz, hogy magánnyomozót játszok, ha úgy adódik akkor… - nem fejezem be a mondatot, mert értenie kell belőle, hogy mire lennék képes. – Nem most kezdtem a szakmát, és azzal, hogy már nincs jelvényem, csak sokkal veszélyesebb lettem, mert korlátok sem kötnek. Lena…ölni indultam fél évvel ezelőtt, nem lepkéket gyűjteni. – túrok bele a hajamba a tarkómon.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Nagyon rövid idő alatt annyi változás állt be az életemben az utóbbi időszakban, hogy ép ésszel talán ezt nehéz felfogni - vagy, ha sikerül is, akkor elhinni nehéz mindezt. A férfi, akibe nem akartam, de mégis beleszerettem fogta magát és kisétált az életemből. Nem akartam elengedni, önző mód magam mellett akartam tudni, de ő hátat fordított nekem és elment. Hónapokig semmit nem tudtam róla, azt sem, hogy életben van-e egyáltalán. A hívásaimra nem válaszolt, az üzenetekre nem válaszolt, a hangpostákra nem válaszolt. Bíztam benne, hogy életben van, hiszen ő Aaron, ő nem halhatott meg. Aztán egy este a véletlennek, a sorsnak, vagy ki tudja minek köszönhetően összefutottunk egy bárban, Brooklynban. A lánybúcsúról hamarosan egy esküvőn találtam magam, a sajátomon. Nem volt idilli, sem tervezett, de pont ez adta meg a varázsát. Ha már a véletlen így egymás karjaiba sodort minket, nem hagytuk elúszni ezt a lehetőséget. Egy második esélyként fogtam fel a boldogságra, és boldog is voltam, de még mennyire. Egymás mellett keltünk reggelente, egymás mellé dőltünk be este az ágyba, közös otthonon osztoztunk. Az életünk, a mindennapjaink összefonódtak. Mivel évek óta ismertük egymást, ezért sok mindent tudtunk egymásról, nem a nulláról építkezett a kapcsolatunk. Már ismertem Aaront, és pont ezért kellett volna, hogy több eszem legyen. Tudtam, mennyire fontos számára a bizalom, mennyire gyűlöli a hazugságot és az elveszett bizalmat visszaállítani nála… szinte lehetetlen. Tisztában voltam vele, mégis eltitkoltam, ami a kapcsolatunk végéhez vezetett. Féltem, hogy hülyeséget csinálna, Carlos pedig kárt tenne benne. A titkaimmal meg tudtam őt ettől óvni a magam módján. Mindig ő védett meg engem a rossz dolgoktól, szerettem volna most én is megvédeni őt Carlostól. Aaron forrófejű, ha őszintén bevallottam volna mindent, hiába kértem volna, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot, úgyse hallgatott volna rám. Carlos után ment volna, de ő húzta volna a rövidebbet. Nem akartam, hogy bántódása essék, amivel csak azt értem el, hogy ellökött magától.
Nem igazán figyelem a házat, sem az útvonalat. Nem tudnám felidézni, hogy néz ki a kapu, milyen a bejárati ajtó, hány lépcsőfokot kellett megtennünk felfele. Nem emlékszem a konyhai berendezésekre, nem tudom, merre volt az ablak, hogy van kialakítva a pult és a szekrények. A színére sem emlékszem, mert Aaron vallomása mindent kitörölt az agyamból. A szavai visszhangzanak a fejemben és csak azon tudok gondolkodni, miért akarta megmutatni a házat. Lemondhatta volna, hiszen már nem vagyunk együtt. Ha ez lett volna a közös otthonunk, miért tartotta rajta még mindig a foglalót? Ha ezzel akart még egyet belém rúgni a papírok aláírása előtt, hát sikerült neki. - Nem tudom - tárom szét a karjaimat magam előtt. - Az lenne? - kérdezem végül némi magyarázatot várva. Ha ez a búcsúajándéka, akkor ez minden közös emléket, együtt töltött pillanatot felül fog írni bennem. Ha ez a búcsúajándéka, akkor jobb is, hogy külön utakon folytatjuk. Mégis mi mást kéne feltételeznem? Abban a tudatban él - vagy élt -, hogy a gyerek sem az övé, hogy én megcsaltam, összefeküdtem mással - vagy másokkal. Az utolsó beszélgetésünk alkalmával elég határozottan a tudatomra adta a rólam alkotott véleményét: egy olcsó szajha, aki még arra sem képes, hogy őszinte legyen. - Ennyi a reakciód? Nem kell üvöltenem? Bár…. miért is vártam volna többet… - csóválom a fejem a hangerőt lassan letekerve. Ennél kicsit többre számítottam. Még mindig nem fogta fel, hogy őt akartam védeni? Vagy ez ennyire nem számít semmit? - Mégis mit kellett volna mondanom? Igen, a gyerekkel, akiről azt sem hiszed el, hogy a tied. - Most akkor mégis miért akad ki ennyire? Egyenesen hűtlenséggel vádolt. Nem hitt nekem a gyerekkel kapcsolatban sem. Eleinte még a terhességemet is hazugságnak gondolta. - Te tényleg nem fogod fel, hogy pont ezért nem mondtam el?! - fakadok ki, miután befejezte a “korlátok sem kötnek” és “ölni indultam” monológját. - Tudtam, hogy hülyeséget csinálnál, a saját fejed után mennél, nem érdekelt volna se Carlos, se az emberei, se semmi! Makacs vagy, amit a fejedbe veszel, azt megcsinálod, más nem érdekel, Carlos meg pont ezt akarta kihasználni! - kiabálok tovább, de aztán hirtelen abbahagyom, amikor erős fájdalmat érzek a hasamban. Egyik kezemmel a hasamhoz kapok, a másikkal a korlátba kapaszkodom. Automatikusan előre görnyedek, hátha az segít enyhíteni a fájdalmat és a légzésemet is próbálom normalizálni.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Minden elmondható volt a mai napról, csak éppen az nem, hogy normális lett volna. A kezdeti lelkesedésemet valami bizonytalanság vette át, amint megláttam Lenát. Talán hetek is elteltek már mióta nem érintkeztünk. Az elköltözése után úgy láttam jónak, ha nem hívom fel, nem zaklatom, mert mindkettőnknek így is nehéz volt a helyzet, nem akartam rontani rajta. A közös felügyelet, mellyel a délelőttünk nagy része telik el, igazán hullámvölgyesre sikeredik. Az adoptálásról le kell mondanom a javára, bármelyik épeszű ex így tenne, és még nem vagyok akkora tahó, hogy egy terhes nőnek mondjak nemet. Az érzéseimről nem óhajtottam nyilatkozni, mert a düh és a felszarvazottság még mindig a képletben voltak, de bővült a lista a kíváncsisággal, és az összekuszált szerelmi életemmel is. Nem terveztem, hogy randizni kezdek, vagy éppen felcsapok rendőrnek ismételten. Rendeznem kellett a munkámat is, ami annyi jelentett, hogy nem ártott volna egy állandó kereseti forrás, amellett, hogy eldöntöm végre, hogy mit kezdek az öcsém gyilkosával. Sawyerról nem mondtam le, csak besűrűsödtek az események, és nem tartottam fontosnak, hogy öt hónap sikertelen küszködés után megint a nyomába eredjek. Régebben az eseménydús és kalandos életet részesítettem előnyben, de mára beláttam, hogy öregszem és a nyugalomra vágyom elsősorban. Az állatorvosi teendők szívességet képeztek az én oldalamról, talán már nemet kellett volna mondanom utána a kávéra is, de Lena a társaságomban maradt, és ezzel egy újabb lavinát indítottunk el. Greg napok óta nem jelentkezett és éppen a mai napot választotta arra ki, hogy emlékeztessen a foglalómra. Totálisan kiment a fejemből, hogy meg akartam vásárolni egy ingatlant, túl sok volt a teendőm, de ha már így alakult, vetettem volna rá egy pillantást, és felajánlottam a majdnem volt feleségemnek, hogy tartson velem. Eszem ágában se volt megbántani, ezért is döbbentem meg azon, ahogyan viselkedett. A kezdeti nézegetés átment valami menekülős sztoriba, és amikor a verandán találtam rá, már szinte a fejemhez vágta, hogy miért vagyok ennyire bunkó, hogy emlékeztetem a házasságunk kudarcára. Kicsit felbaszott, hogy még neki áll feljebb, mikor tulajdonképpen ő hazudott nekem, és nem fordítva. Álszentnek véltem a hozzáállását, de tudván, hogy az állapotáról nem hazudott, másképpen álltam hozzá, és engedélyeztem egy kis őszinteséget az irányába. Új információk kerültek a felszínre és tátott szájjal hallgattam végig, hogy Carlos zsarolta őt. Kötelességének éreztem volna, hogy nekem szóljon először, ha valaki megfenyegette, de még ebben sem értettünk egyet, ahogyan az alapvető viszonyunkban sem, hogy ki ártott kinek. - Nem lenne az, Lena. – felelem neki egykedvűen miközben a póráz végét szorongatom, hogy a kutyának ne legyen szabadulási lehetősége, mert akkor nem fogjuk elkapni. A pillantása egy méregkígyóéhoz hasonlít, egyenesen megölne jelen helyzetben, de még fokozza azzal, hogy üvölt, és űzött vadként kerülget. - Mit tegyek? Szedjem le a fejedet, mondjam azt, hogy minden másképpen lett volna, ha elmondod az igazat? – iszonyúan nehezen megy, hogy megőrizzem a higgadtságomat, mert nem tartom fairnek, hogy a fejemre olvassa mindezeket. - A gyereknek a létezéséről se tudtam addig a pillanatig, amíg le nem buktattalak a bárban, szóval vegyél vissza a hangerőből. A kapcsolatunk végével jöttem, mikor kinyögted, hogy terhes vagy. Ne haragudj, ha nem éreztem őszintének a hírt, vagy nem úgy örültem neki, ahogyan kellett volna. Nem voltál tisztességes velem szemben. A kórház helyett mások előtt vetkőztél. – nyögöm ki a véleményemet, amit nem is akarok visszaszívni. Nem látja át, hogy a védelem mögött mi áll, csak arra gondolt, hogy ezzel megoldja a problémát, csak éppen nagyobbat kreált belőle. - Mi lett volna, ha utána megyek? Nem először tettem volna meg Lena. Az öcsém gyilkosának is a nyomába eredtem. Makacs vagyok, de ebben a szakmában éltem a mindennapjaimat, tudok magamra vigyázni, nem egy nőnek kell megtennie helyettem. Akkor nem számított, amikor… - nem tudom befejezni a mondatot, és talán jobb is, ha nem teszem meg, mert azt már nem tudnám visszacsinálni. A hasához kap, hogy rosszul van, én először nem is tudom, hogy mit reagáljak erre, de aztán odalépek hozzá és a hátára vezetem a kezemet. - Szerintem most az lesz a legjobb, ha megnyugszol és beviszlek a kórházba. Nincs időnk arra, hogy veszekedj, erről meg szólok Gregnek, hogy most nem alkalmas. Gyere be. – fogom át a derekát, és ha engedi nekem, akkor bevezetem, és leültetem az egyik székre. A zsebemből előhalászom a telefont, és a pórázzal együtt csukom be az ajtót, majd rendelek egy taxit. Nem tart sokáig a művelet, utána odamegyek hozzá, és leguggolva elé, a térdére fektetem a tenyeremet. - Öt perc és itt van a taxi, szerinted képes vagy megkapaszkodni bennem és kisétálni oda? – kérdezek rá türelmesen.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Ideális esetben egy pár - illetve egy volt pár - a nyugodt, csöndes válásra törekszik. Igyekeznek elrendezni a közös dolgaikat, megegyezni, amiben szükséges, aztán ki jobbra el, ki balra el. Ha nincs gyerek a képben, akkor a legegyszerűbb; nem kell többet beszélniük, találkozniuk egymással, nem kell tizennyolc éven keresztül azon vitatkozni, ki mit fizessen, kitől mit kapjon karácsonyra, szülinapra, kinél mikor van, mikor melyik szülővel megy nyaralni… Terhesség alatt válni viszont… a legkevésbé sem ideális. Alapból megterhelő a válás, de tudván, hogy éppen Aaron gyerekét várom közben, akiről el sem hiszi, hogy a sajátja… Akárhányszor ez eszembe jut, még jobban egyedül érzem magam. Sokszor gyötörnek kétségek; meg fogok tudni neki adni mindent? Miben fog hiányt szenvedni? A kaotikus munkarend mellett hogy fogom óvodába, iskolába hordani? Hogy fogom onnan elhozni? Hétvégente, ha egyedül kell hagynom, kire bízom? Nincsenek mellettem a szüleim, rokonaim, hogy segítsenek ilyen helyzetekben, mindent egyedül kell megoldanom. Nem vagyok ezekre felkészülve, és abban sem vagyok biztos, hogy az elkövetkező pár hónap elég idő lenne rá. Ahogy a legtöbben, én is szerettem volna legalább nyugalomban elválni. Az utolsó találkozásunk fájdalmas volt, rossz hangulatban váltunk el egymástól, de a válás folyamata alatt nem kell feltétlen egymás torkának esnünk minden apróság miatt. Csak lenne már vége… Minél tovább húzódik, annál nehezebb lesz aláírni a papírt. Amióta eljöttem a lakásáról, azóta nem találkoztunk. Pokolian hiányzik, de ha rendszeresen látnám, rosszabb lenne. Egészen a mai napig még véletlenül sem futunk egymásba, amikor a menhelyen véletlen egymásba botlunk. Ezer hely közül ezt az utolsók közé soroltam volna a “Milyen helyeket kerüljek el, ahol összefuthatok az exemmel?” listán. A sors fintora, hogy mégis itt találkozunk, hosszú hetek óta először. Rosszul érzem magam, amiért lemond az örökbefogadásról a javamra. Ez csak egy újabb dolog lehet, amit a számlámra írhat, ami miatt rosszul jár. Szívesen elálltam volna az örökbefogadástól én is, de végül a papíron az én aláírásom szerepel a szerződésen. A hangulat kettőnk között elég hullámzó. Leginkább a feszültséget lehet kitapintani és a zavartságot. Nem tudom mellette úgy elengedni magam, mint még pár hete. Minden megváltozott, amikor kiadta az utamat és döntött a kapcsolatunkról. Az állatorvosnál tett kitérő után váratlan hívást kap, ezzel pedig meg is lesz az új úti célunk: egy ház, ami rengeteg gondolatmenetet elindít bennem. Leginkább arra tudok következtetni, hogy van valakije, akivel máris összeköltözne. Maga a háznézés hamar végetér, ugyanis szó szót követ, aztán a következő pillanatban már marjuk egymást, a verandán csak eszkalálódik a feszültség. Észre sem veszem, és teljesen belehergelem magam a beszélgetésbe. Utat törnek maguknak az indulatok, a sértettség és a bántódottság. Sok mindent a fejéhez vágok, sok olyan dolgot is, amit nem érdemel meg, de már nincs visszaút, elindult a lavina.
- Másképp lett volna? - szegezem neki a kérdést, ha már így előrukkolt ezzel a lehetőséggel. Komolyan érdekel, még akkor is, ha jobban fogom ezek után hibáztatni magam. Azt hiszi, ő mindent jól csinált, minden egyedül az én hibám, és nagyon nehezemre esik ezt felfogni. Kettőn áll a vásár. Ha egy kicsit magába fordulna és elgondolkodna, vajon miért is nem mondtam el neki azonnal a Carlos és köztem kialakult helyzetről, akkor lenne rá némi esély, hogy ne én legyek a szarkupac. A szavaiból viszont egyértelműen kivehető, hogy ő így gondolja. Én okoztam mindent, az én számlámra írható a válás. Én hazudtam, aminek még az okán sem hajlandó elgondolkodni, de a lényeg, hogy én vagyok a felelős a történtekért. Jól alszik, amiért ennyire egysíkúan látja a történetet? Az idegesség, a düh, a csalódottság, a pattanásig feszülő idegek megteszik a maguk negatív hatását. Hirtelen éles fájdalom bontakozik ki a hasam tájékán, ami azonnal belém fojtja a szót. Egyik kezemmel a hasamhoz kapok, a másikkal a korlátba kapaszkodom. Előre görnyedek, hátha ez valamelyest segít enyhíteni a fájdalmat. Próbálok egyenletesen lélegezni, ahogy abban a nyamvadt könyvben is írták. Amikor Aaron betámogat a házba csak csóválom a fejem. Nem kell bemenni emiatt a kórházba, nem én vagyok az első és az utolsó, akivel ez megtörténik. Nem kellemes, de nem ritka jelenség. - Most már jól leszek, tényleg nincs rá szükség - csóválom ismét a fejem, valamelyest nyugodtabban, ahogy a fájdalom kezd enyhülni a széken ülve. Tekintetem az arcáról a térdemre siklik, ahol ott pihen a keze. Ismerős érzés, és azonnal melegség önti el minden porcikámat, de csak egy pillanatra. Ez már nem ugyanaz az érintés, mint hetekkel ezelőtt. Valószínűleg már csak a szánalom vezérli… Néhány hosszú pillanat után ismét a szemeit keresem. Fürkészem az arcát, igyekszem leolvasni róla valamit, de annyira idegennek és távolinak tűnik. Mielőtt még valami őrültséget tennék, mit sem törődve a még mindig érezhető fájdalommal felállok, hátat fordítok neki és a konyhapulthoz sétálok. Mindkét kezemmel megtámaszkodom és próbálok időt nyerni, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat, de azt érzem, csak egyre jobban szétesem. Csupán egy érintés volt, de olyan mélyre rántott, ahonnan megint rengeteg idő lesz kikecmeregni. Sokáig nem szólalok meg, mielőtt ismét szembenéznék vele. Nagy nehezen megfordulok és szóra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki a torkomon. Idegességemben a kezeimet tördelem és a tenyeremet bámulom. - Ne haragudj - motyogom alig hallhatóan. Képtelen vagyok a szemébe nézni most, úgyhogy mindent megteszek azért, hogy elkerüljem a szemkontaktust. - Tudom, hogy már mindegy… már nem változtat semmin… és hetekkel ezelőtt kellett volna mondanom… Csak azt akartam, hogy tudd… Szóval… sajnálom. Tényleg, őszintén. Ezt is - mutatok abba az irányba, amerre a veranda található, a korábbi veszekedésünkre utalva -, meg ezt az egészet. Ennél többet és jobbat érdemelsz - fejezem be elcsukló hangon, közben pedig még mindig a kezeimet bámulom fátyolos tekintettel. - Az lesz a legjobb, ha mi most megyünk. - Ellépek a pulttól és a pórázért nyúlok indulásra készen.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A rögtönzött esküvői harangok megkongatása után nem hittem volna, hogy ilyen hamar a válási papírok után fogunk kiáltani. Kudarcra lett volna ítélve a kapcsolatunk a kezdetektől fogva? Emlékszem Owen intő szavaira, ahogyan arra sarkallt, hogy ne keverjem össze a munkát az érzésekkel. Lena az informátorom volt, és belelátott a drogelhárítás mélyébe, nem egyszer került életveszélybe, mert az én kéréseimet teljesítette. Tudtam a családi traumákról, az elveszített családtagokról…nekem nyitott könyv volt az elejétől kezdve, és mégis ma már nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy feláldozható személyre. Talán hallgatnom kellett volna a barátom intelmeire? Késő ezen töprengeni, mert akkor sem változtattam volna azon az estén, amikor az öcsém helyett az ő életét mentettem meg, és hiába lyukas a szívem egyik fele, azt is tudom, hogy Wyatt maga döntött úgy, hogy Sawyer közelében lesz. Az öcsém halála mindig is az én lelkemen fog száradni, és ha megtalálom a módját a bosszúra, akkor nem fogok késlekedni, de öt hónap sikertelen nyomozás után fel kellett adnom ezt a vágyamat. A házas élet és a gyermekáldás került előtérbe, vagyis került volna, ha nem éppen ott kapok golyót, ahol a legkevésbé vártam volna. Őszintén nem tudom, hogy valaha képes leszek-e száz százalékosan megbízni a nejemben, vagy ex nejemben. A történetünk kissé kacifántos fordulatot vett, és fogalmam se volt, hogy ez a nap hogyan fog végződni. Szerettem volna ma egy kutyával távozni, de nem volt rá alkalmam, mert átengedtem a lehetőséget Lenának, és Mollyval együtt hagyta el a menhelyet. Másikat választottam volna ez nem kétség, de papíron még házasok vagyunk, így két kutya egyelőre nem jöhetett velünk. A kellemetlen szituáció ellenére nem hibáztattam őt, látva az állapotát, most már el kellett hinnem, hogy várandós. Az apaság kiderülése nem a szívderítő emlékeim egyike volt. Carlos bárjában buktattam le őt, és ha akkor este nem megyek utána, akkor talán soha nem derül ki, hogy még táncol a gyakorlati éjszakák helyett, amit a kórházban kellett volna töltenie. A kettős élet befellegzett, és elegem lett, hogy a szemembe hazudott. Tudta, hogy mennyire paranoiás vagyok, és csak nehezen engedtem el éjszakázni is, de ez betett. Elvágott bennem valamit, és a vakon előre szerelem hirtelen valami sűrű és fullasztó érzéssé duzzasztotta a mellkasomat. A fenébe is…hiába volt őrült ötlet, hogy elvegyem őt, akartam, hogy működjön a házasságunk, de annyira magára haragított a hazugságokkal, hogy jobbnak láttam, ha elválnak az útjaink. A közös jövő záloga a ma délutáni háznézőben feküdt. Most a verandán állva kicsit bánom, hogy elhívtam, mert látszólag nem vagyunk egy hullámhosszon. A konyha után egyből kijött ide, de nem felelt. A veszekedések égették mindkettőnk torkát, és hiába igyekeztem visszatartani a mérgemet, csak a felszínre bugyogott, és úgy okádtam rá, akárcsak ő az én bűneimet. Napestig sorolhattuk volna az egymás ellen elkövetett vétkeket, de belefáradtam. A babának se tesz jót, ha felizgatja magát, ezért abban a minutumban taxit hívok, és visszakísérem őt, hogy ne essen nagyobb bántódása. A konyhában leültetem és a térdére támaszkodom, hogy lássam mennyire komoly a rosszulléte. A szín is kezd visszatérni az arcára, de nem eresztem. A kis eb ott csahol a közelünkben, de most nem fordítok rá figyelmet. Pár perccel később már ő maga biztosít róla, hogy jobban van, de nem igazán győz meg vele. - Igazán? Nem szeretném, ha az utcán esnél össze, mert fájlaltad a hasadat. – eresztek meg egy amolyan aggodalom félét az irányába, szinte azon nyomban megszakítja velem a szemkontaktust is. Nem mondanám, hogy valami hú,de jól esik az, hogy még ebben is szar vagyok a szemében, de ha távolságra van szüksége, akkor nem sok teendőm marad. Felsóhajtok úgy csendesen és én magam is felállok, hogy visszatoljam a helyére a széket és a verandára pillantsak átmenetileg. Szép életünk lehetett volna itt, mi tagadás…tökéletes választás lett volna a ház. Elképzeltem, ahogyan a kis apróság talpaival a puha füvet tapossa, innivalót kér, ha megszomjaz, elalszik a csillagos ég alatt, sátrat verünk. A jelen cudar mivolta ránt vissza a keserédes vízióból. Bocsánatot kér, de nem értem, hogy miért. A szavai őszintének csengenek, és ettől bennem is valami éledezne, de Lenát ismerve megint menekülőre fogja a dolgot. Másodpercekkel később beigazolódik a felvetésem, és csak azt lesem, ahogyan a póráz után kap, és már szaladna is kifelé az ajtón. Ez a jobbat érdemlek duma nekem nem jön be, mert tudja jól, hogy nem vagyok az a kapcsolatpárti, aki ismét beleugrana valami újba. A lépcsőn érem utol, és csak halkan szólok utána. - Mit sajnálsz Lena? Azt, hogy hazudtál nekem, vagy azt, hogy soha nem hallgatsz meg másokat? Ez a ház kettőnké lett volna, de azt hiszem más család boldogabb befejezést tudna adni, mint mi. Idővel elmúlik a fájdalom is, de nem akarok rosszban lenni veled. Ha eddig nem is akartam, de most már tudom, hogy a részese akarok lenni…mármint a kicsi életének. Látni az első nevetését, látni felnőni…még egy ember elvesztése így vagy úgy…de megemészthetetlen lenne. Wyatt-et semmi nem hozza vissza, de a gyermekemmel pótolhatom az utána keletkezett űrt, ha engeded… - hallgatok el és a szemébe nézek.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Az elmúlt rövid, de érzelmileg megterhelő időszak minden elnyomott stressze és feszültsége egyszerre tör elő belőlem. Az érzelmi tsunami Aaron-t veszi célba. Nem akarom bántani, nem akarom még ennél is jobban bántani, de képtelen vagyok magamban tartani a gondolataimat és a véleményemet. Hibáztam, nem is kicsit. Magamnak köszönhetem, hogy ellökött magától. De tényleg, egy fikarcnyit sem gondolkodott el azon, vajon miért nem mondtam el neki az igazat? Valami oka volt. Egészen konkrét oka volt. Viszont úgy tűnik, ebből semmi nem megy át neki. Rám vetíti ki a dühét és a csalódottságát, mindent rám fordít vissza, mintha egyedül én, csakis én tehetnék a kialakult helyzetről. Kétséget kizáróan én voltam az, aki hazudott, de egy embert nem lehet felelőssé tenni két ember kapcsolatának a megromlásáért. Aaron látszólag minden erejével ellenáll annak, hogy felelősséget vállaljon akár egy picit is a válásért, úgyhogy nem próbálom tovább győzködni. A vita azonban nem hagy alább, annyira belehergelem magam a beszélgetésbe, hogy még a végén félő, a babának lesz baja. A sok stressz és heves vita meghozza a váratlan eredményét; hirtelen eddig ismeretlen fájdalom nyilall a hasamba, ami azonnal belém fojtja a szót. Aaron óvatosan betámogat a konyhába, ahol az egyik székre leülök és próbálok néhány mély levegőt venni, hátha az segít. Közben csóválom a fejem, nincs szükség taxira, a baj nem olyan nagy. Kell néhány perc, mire enyhül a kellemetlen érzés, de szép lassan múlni kezd. A fizikai fájdalom mellé nem várt lelki fájdalom is társul. Egyrészt lelkiismeret furdalásom van, amiért majdnem ártottam a babának, másrészt Aaron finom érintése egy pillanatra elkalauzol egy olyan világba, amiben már régóta nincs helyem. Azt érzem, azonnal el kell távolodnom tőle, mielőtt túl mélyre zuhannék. Felállok a székről, a konyhapulthoz megyek és hátat fordítva neki megállok. Hálás vagyok, amiért betámogatott és az aggodalmát is értékelem, de fogalma sincs, milyen hatással van még mindig rám. Részemről nem múltak el az érzelmek varázsütésre, és egész egyszerűen megrémiszt, hogy többet már nem gondolhatok rá úgy, mint néhány héttel ezelőttig. Hiányzik a férfi, aki mellett reggelente boldogan ébredtem, hiányzik a barátom, aki számára nyitott könyv voltam. A kapcsolatunk jóval bonyolultabb egy átlagos házaspár kapcsolatánál. Már jóval korábban tudtunk szinte mindent egymásról. Aaron volt az egyetlen ember hosszú évek óta, akiben száz százalékosan meg mertem bízni a nap minden pillanatában, én meg… egyszerűen elárultam a bizalmát. Fáj arra gondolnom, mi minden veszett el egy rossz döntés miatt, de az érintése, a kedvessége azt is eszembe juttatta, milyen volt minden, mielőtt eldobott magától. Bocsánatot kértem már egyáltalán tőle? Nem is emlékszem rá. Az utolsó találkozásunk alatt nem volt egyikünk sem beszédes kedvében. Csak fogtam a cuccaimat, visszaadtam a kulcsot, a gyűrűt és becsuktam magam mögött a lakás ajtaját. Azelőtt meg csak veszekedtünk és veszekedtünk… Pont, mint most. Nagy nehezen erőt veszek magamon és megfordulok.
Tartozom neki egy bocsánatkéréssel, még akkor is, ha mindez már lényegtelen. A szavak nehezen jönnek a nyelvemre, alig jönnek ki hangok a torkomon, de mégis belekedek. Szeretném, ha tudná, hogy minden hibámat sajnálok, még akkor is, ha nem teljesen értünk egyet a felelősséget illetően. Én hoztam magunkat ilyen helyzetbe, nekem kell vállalnom a felelősséget. Őszintén gondolom, hogy jobbat érdemel. Nem az a fajta ember, aki kapcsolatról kapcsolatra ugrál, de megérdemli a boldogságot. Túl sokat elveszített már ahhoz, hogy egyedül, magányosan élje a hétköznapjait, a gondolatait pedig csak a bosszúvágy mérgezze. Családot érdemel, egy szerető feleséget. Úgy érzem, ha tovább maradok, azzal rontok a helyzeten. Nem szeretném még jobban elmérgesíteni a kapcsolatunkat, bőven elég az, ami most van… Gyáván, megfutamodva kapok a póráz után és kislisszolok az ajtón a szabad ég alá. Már mennék, szeretném magam mögött hagyni a házat és azzal együtt a mi-lett-volna-ha jövőképet. Az utolsó lépcsőfokról fordulok vissza, de még hátrálok pár lépést, mielőtt megállnék. A hangja halk, nem akar veszekedni többet. Ez kicsit megnyugtat. Én sem akarok veszekedni, belefáradtam. Kimerítő és fájdalmas azzal a férfival veszekednem, akinek mindenemet odaadtam. Csöndben hallgatom végig, és egyszerre járja át minden porcikámat a félelem és a kellemes megnyugvás. Részéről teljesen véglegesnek tűnik a döntés, a kapcsolatunk menthetetlen. Ez megrémiszt és pánikot kelt bennem. Nem lesz az életem része többet úgy. Nem lesz mellettem, amikor szükségem lesz rá… Egyszerűen… szükségem van rá. Mihez kezdek nélküle? Mielőtt összeházasodtunk, akkor is ott voltunk egymásnak. Más viszonyok között, de a lényegen nem változtat. De még, ha engem el is lök magától… legalább a gyerekünket nem. Ennek örülök. Nem szeretném, hogy apa nélkül nőjön fel. Egy gyereknek szüksége van az apjára és az anyjára is, még akkor is, ha azok nincsenek együtt. - Aaron… - kezdenék bele a válaszba, azonban hangos dörgés szakít félbe. Az égre emelem tekintetem és csak most tűnik fel, milyen sötét felhők gyűltek össze fölöttünk. Egy-két kósza esőcsepp landol az arcomon, aztán hirtelen szakad a nyakunkba az ég. Sietnék fel a verandára, mielőtt bőrig ázunk a kutyával, de a póráz feszüléséből ítélve, Molly nem akar mozdulni. Leguggolok hozzá, hogy felkapjam, de pont arrébb ugrik, bele egy sártócsába. A pórázt gyorsan a kézfejem köré csavarom, nehogy ismét szökni tudjon a szőrmók és azonnal felemelem. Gyorsan felszaladok a verandára a kutyával a karjaim között. Jelenleg az sem érdekel, hogy tiszta kosz lesz a kabátom a kis tappancsaitól. Nem szeretném, ha megfázna az esőben, mert a kicsik még fogékonyabbak az ilyen betegségekre. A veranda fedése alatt egy vizes tincset a fülem mögé simítok és esdeklően pillantok Aaron felé. - Még maradnánk egy kicsit, ha nem gond - mutatok egyik kezemmel a zuhé irányába. Ha miattam nem is, a kutya miatt remélem, megérti, hogy ilyen időben nem szeretnék elindulni. Reménykedve nézem az eget, hátha csak egy-két szürke, fekete felhő van fölöttünk, de ameddig a szem ellát, mindenhol ugyanolyan borongósnak tűnik. Lassan visszaoldalazok a konyhába, de Molly-t nem merem letenni, különben mindent összejárkál a saras lábaival. Ha még nem törölte az összes koszt a kabátomba… A derekammal a pultot támasztva merülök el a gondolataimba és csak nézem a földet, mielőtt visszatérnék a pár perccel ezelőtt elhangzottakhoz. - Szeretném, ha a gyerekünknek nem kéne apa nélkül felnőnie. Szüksége lesz rád. - A mai nap most először keresem Aaron tekintetét. Eddig végig szerettem volna megúszni a szemkontaktust, most viszont én kezdeményezek. A gyerekről van most szó, nem róla vagy rólam. - Szeretném, ha mellette lennél. Az én hibámért ne büntesd őt.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Keserűség bőven akad mindkettőnkben a közelmúlt történései végett, mégsem érzem teljes mértékben jogosnak, hogy ennyire szétmarjuk egymást. Megértettem, amiket mondott nekem, de ahogyan neki is megvoltak a sérelmei, úgy nekem is, csak azt volt nehéz felismerni, hogy ezek nem visznek előre, csak három lépést hátra. Lena olykor kikel magából, ez többször fordult elő akkor is, amikor felkértem a munkában, vagy egyszerűen nem jó napszakban találtam meg a kéréseimmel. A bizalmat nem osztogatta akárkinek, ahogyan én sem, talán ez volt az első közös pont, ami összekötött bennünket. A munkám miatt nem ismerkedtem, néha akadtak egy-egy éjszakára partnerek, de az előző társam halála után nem is terveztem, hogy kapcsolatban leszek. Nem meséltem senkinek Rachel-ről, mert nem lett volna értelme. Az én gyászom volt, szerettem megőrizni a határokat. Lenával sokáig csakis professzionális viszonyt tudtam elképzelni. Természetesnek hatott, hogy én mindent tudtam róla, de neki csak annyi információ jutott, amennyit én hajlandó voltam megosztani magamról. Hirtelen csöppent bele a magánéletembe Wyatt-en keresztül, na és ott volt Cherry is, de ez már mind a múlté. Az öcsém halott volt, a házasságom romokban hevert, és erre vártunk egy új jövevényt. Idáig nem foglalkoztatott az apaság ténye, de ma több ízben tapasztaltam meg, hogy milyen, ha aggodalommal figyelem a nőt, akinek a méhében az én gyerekem növekszik. Vak voltam, vagy szimplán egy ökör, de abban a szituációban még azt se hittem volna el neki, hogy valaha szeretett. A VIP teremben szembesültem vele, hogy a kórházi gyakorlat helyett idegen pasiknak vonaglik, mint egy olcsó szajha. A feleségem hazudott, és képtelen voltam elviselni ezt a fajta árulást. Közöttünk a bizalomra épült minden, de annyira elmérgesedett a helyzet, hogy más utat választottunk mindketten. Néha úgy látom, hogy túl hamar vágtunk bele a házasságba, más részről egy jó ideje ismertük már egymást, és sokkal több volt az, amit elmondhattam volna egy nőről. Lena nem tudott az elvesztett társamról…és igen, mégis ő volt az, aki felért hozzá. A ragaszkodásomat nem mutattam ki valami jól, de akkora sebet ejtett rajtam, hogy kellett egy kis idő, hogy rájöjjek…én is hibáztam, nemcsak ő. Nem vallottam be előtte, hogy mennyire rosszul kezdtünk neki a mai napnak is, de végképp nem hittem volna, hogy ennyire kiborul a ház kapcsán. Akkoriban jó ötletnek tűnt, hogy befektessek egy házba, mégsem élhettünk örökké albérletben. A munkámat ott hagytam, de bíztam benne, hogy idővel beindul a magánszféra is, és a hírnevem megelőz. Akadtak alkalmi melók, de tudtam, hogy hosszabb távon találnom kell valamit, mert éhen fogunk halni. Lecsúsztam én is, és nem bírtam gondoskodni kettőnkről, de akkor sem az lett volna a megoldás, hogy visszamenjen a régi főnökéhez, és előtte titkolózzon róla. A verandán aztán elszabadul a pokol, én se bírom türtőztetni magamat, de végül sikerül annyira lehiggadnom, hogy ne a saját érdekeimet fitogtassam. Lena rosszul lesz, és jobb rövidre zárni ezt a beszélgetést, mielőtt a kórházban kötünk ki. A taxit meg is rendelem, hogy elvigyem, nem árt az óvatosság, de hallani sem akar róla a végén. A konyhában pihen le egy picit, de szinte azonnal tartaná a távolságot tőlem, és a tetejébe szépen menekülőre is fogja. Megáll az eszem tőle. Az előbb lehord a sárga földig, most meg a pofámat se nézné, mégis úgy érzem, hogy nem sok lehetőség marad a viszontlátásra, ha most nem avatkozok közbe. Leszaladok a lépcsőn és elmondom neki, hogy a gyerek életének a részese akarok lenni. Tegyük egyetlen pillanatra félre, hogy milyen károkat okoztunk egymásban, ha még van remény arra, hogy egy új szerepben tisztárra mossuk a saját bűneinket is. A tekintetem őt keresve várja a válaszát, de az ég adja meg előbb. Leszakad, és úgy kezd ömleni, mintha dézsából öntenék. Nem állok az útjába, amikor felkapja a kis szőrmókot a tócsából és menedéket keres a tetővel ellátott veranda alatt. A kutya kissé remeg, nem gondolnám, hogy jó ötlet kint tartani, de jobban leköt, hogy Lena még mindig mennyire szép, ha a maga természetességében tudom megcsodálni. - Igen? – kérdezek rá, amikor a nevemet mondja, de aztán csak a menedékre hívja fel a figyelmemet. Kitárom előtte az ajtót, és betessékelem a kicsivel együtt, de előtte még megajándékoz a reflektálásával. – Én is azt szeretném, hogy így legyen. Nem akarom büntetni. – jegyzem meg és most már a tettek mezejére lépve simítom a kezemet a hátára és invitálom beljebb. – Hozok egy törölközőt, addig ülj le a konyhában. – irányítom át a folyosó végén lévő helyiségbe, aztán random bemegyek az egyik szobába, és némi keresgélés után ráakadok két kisebb frottírra. Nem tétlenkedve csatlakozom hozzá, és nyújtok át belőle kettőt, hogy a kutyát is el tudja látni. – Azt mondták, hogy van valami kaja is, amit csak meg kellene melegítenünk? Mit szólnál, ha ennénk valamit? – vetem fel és a kabátomat levéve segítek neki, ha esetleg nem boldogulna egyedül a kutyával. Mind a ketten átsimítjuk rajta a törölközőt, aminek eredményeképp a végére egy kis oroszlánt kapunk. Nevetve megyek kezet mosni, és látok neki a félkész süteménynek, hogy felmelegítsem, aztán a limonádés kancsóra pillantok. – Szereted az édeset? – kérdezek rá és a sütő hőfokát állítom be a szerkezet elé guggolva. – Lenne mit alakítani a házon, de jó környéken van. Annak idején megnéztem az iskolákat, az egészségügyi központokat. – mesélek neki, miközben beteszem a süteményt és felállva fordulok az irányába. Töltök egy pohár limonádét, ha ő is kérne, akkor megkínálom. Kilesek az ablakon a kortyolgatás közepette, de a felhők nem túl jót ígérnek. – Szerintem egy darabig nem megyünk innen sehová. Megnézzem, hogy milyen vihar van felettünk? – nem akarom megijeszteni, de az a távoli tölcsérforma nem éppen arról híres, hogy megúsznánk némi esővel a témát. Még ez hiányzott ma.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Az elnyomott feszültség, a ki nem mondott szavak óriási hévvel jönnek elő mindkettőnkből. Nem kíméljük egymást egy percig sem. Még soha nem vesztünk így össze korábban. Mindketten elég makacsok vagyunk, gyakran kötjük az ebet a karóhoz, emiatt már voltak nézeteltéréseink, de ez most más. Bántjuk egymást, mintha egy földön fekvő sebesültet rugdosnánk addig, amíg a saját lábunk is belesajdul a fájdalomba. Az elmúlt hetek megrázkódtatásai, minden egyes nyomorúsággal eltöltött pillanata, a magányos percek és napok kínzó tudata mondatja velem ki mindazt, amit a hamarosan exférjemre zúdítok. Nem tudok megálljt parancsolni az indulataimnak, de nem is akarok. Azt akarom, hogy tudja, nem ő az egyetlen, aki sérült ebben a kapcsolatban. Szerettem… szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy a kapcsolatunk maga a mennyország lett volna. Sok mindenen kellett volna dolgoznunk közösen, akkor talán működött volna. Talán nem jutottunk volna el a hazugságok szintjéig, és talán én sem hoztam volna meg azt a döntést, ami most ebbe a helyzetbe hozott minket. Sokszor mondják klisésen, hogy kettőn áll a vásár, de ránk ez nagyon is igaz. Mindkettőnknek vannak jócskán hibái, egyikünk sem tökéletes. Valahol mindketten elrontottuk. A veszekedésünknek végül a hirtelen hasamba nyilalló fájdalom vet véget; talán még pont jókor, mielőtt elszabadult volna a pokol. Aaron aggodalmasan hív is egy taxit, ha netán szükség lenne rá, de biztosítom róla, hogy nem kell kórházba menni. Néhány perc múlva a fájdalom enyhülni kezd. A hirtelen stressz miatti görcsök végül megszűnnek, de ez már éppen elég intő jel arra, hogy ne folytassuk egymás marását. Egyrészt semmi értelme, másrészt a babának is árthatok vele. Ahelyett, hogy szembenéznék a problémákkal és a valósággal, megint a menekülést választom. Képtelen vagyok Aaron mellett maradni, térre és levegőre van szükségem. Nem tudok úgy viselkedni a közelében, mintha mi sem történt volna. Néhány hete még boldogan ébredtünk egymás mellett az ágyban, aztán egyszer vége szakadt az egésznek. Ellökött magától, de akármekkora pofont is kaptam tőle, az érzelmek nem múlnak el egyik pillanatról a másikra. Még mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha hozzám ér, még mindig felszökik a pulzusom, ha belenézek azokba a mérhetetlenül kék szemekbe, még mindig libabőrös leszek az érintésétől. Ha nem fordulok sarkon és hagyom ott a konyhában, akkor egész biztos valami hülyeséget csinálok, ami miatt valószínűleg csak még jobban el fog lökni magától. Nem akarok abban a házban maradni, ami a miénk lehetett volna; egy elérhetetlen és megvalósíthatatlan jövőképet fest elém. Akárhányszor eszembe fog jutni, hogy mindez a kettőnké… hármunké lehetett volna, bele fog sajdulni a szívem.
Az udvaron ér utol, már éppen távoznék, de szóval tart. Minél több időt töltök a közelében, annál fájdalmasabb lesz az elválás. Egy részem szeretne már a város túlsó felén lenni, a másik viszont örül annak, hogy itt lehetek vele. Abszurd és megmagyarázhatatlan, de kettős érzések kavarognak bennem. Szeretnék válaszolni, viszont hangos dörgés szakít félbe, aminek tetejébe az eső is elered. Elered? Pillanatok alatt leszakad az ég és szinte bőrig ázunk Mollyval. A kutyát egy tócsából kell összekanalaznom. Azonnal a verandára szaladok, mivel az a legközelebbi fedett hely. A konyhában leülök és megvárom, amíg Aaron visszaér a törölközőkkel, de eszembe jut, hogy kéne valamit innia már a kutyának. Még egy darabig itt leszünk, amire nem készültünk fel. Az egyik karomon a kutyával kezdek kutakodni a konyhában, míg az egyik szekrényben találok egy műanyag tálat, ami elég nagy ahhoz, hogy vizet engedjek bele. Megnyitom a csapot és megtöltöm vízzel, aztán keresek egy biztonságos helyet, ahol nagy eséllyel nem rúgjuk fel. Az egyik sarokba rakom a tálat, amikor Aaron pont visszatér a két törölközővel. - Köszönöm. - Az egyiket lerakom a pultra, a másikkal alaposan áttöröljük a kis szőrmókot. Molly azonnal játszana a törölközővel, hol próbálja a mancsaival elkapni, hol rágcsálni próbálja. Össze-vissza ugrál közben, így egy kicsit nehéz áttörölni, de Aaron segítségével már gyerekjáték. A procedúra végére a kutya inkább hasonlít egy oroszlánra, mint saját magára, amíg meg nem rázza magát. - Az jó lenne - válaszolok a korábban feltett kérdésére. Jobban belegondolva ma még nem is ettem, pedig kettő helyett is kell étkeznem már. Lassan felállok, leveszem a vizes kabátomat és az egyik székre terítem. A pulton hagyott törölközővel áttörlöm a hajam, mivel csavarni lehet belőle a vizet. - Mostanában túlságosan is - húzom el a számat kicsit az édes említésére. Korábban inkább a sós ízek pártját fogtam, de az utóbbi időben folyamatosan kívánom az édeset. Ha nem tudnék uralkodni magamon, már nem csak a terhesség miatt kezdene kikerekedni a hasam. A házra tett kommentre nem igazán tudok mit mondani. Nem szeretnék erről beszélni többet, nem szeretnék több mi lett volna, ha kérdésre választ kapni. Ez a hajó elúszott. Nem kéne ezt a témát felhánytorgatni. Csöndben figyelem, ahogy Aaron a sütővel bűvészkedik. A felajánlott limonádét elfogadom és egy levegővel meg is iszom az egészet. Az ablak felé fordulok én is és követem a tekintetét; kint a szél egyre erősebben tombol, a fák hajlongnak, az utcán a szemét repked az ég pedig olyan fekete, mintha már esteledne. A pillanatnyi világosságot a villámoknak köszönhetjük, de ez egyáltalán nem kecsegtet semmi jóval. Valóban itt leszünk még egy darabig, most nem lenne biztonságos elindulni. - Szerintem felesleges, ha vége van, azt úgyis látjuk majd - legyintek egyet és berakom az üres poharat a mosogatóba. A konyhát pásztázom Mollyt keresve, aki közben az egyik szék mellett fekszik és rágcsálja a nedves törölközőt. Miután meggyőződöm róla, hogy Molly még megvan, Aaron irányába fordulok. Az arcát fürkészem, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de már lassan semmiben sem vagyok biztos. Szóra nyitnám a számat, viszont mielőtt eljutna az agyamig és felfognám, mit csinálok, a lábaim önálló életre kelnek. Aaron felé lépek, közvetlen előtte lábujjhegyre emelkedem és megcsókolom. A kezeimet a vállára simítom, ameddig tart a pillanat. Lassan észbe kapok és visszanyerem a maradék józan eszemet is. Amint ez megtörténik, hátrálok és zavartan nézelődöm körbe. - Ne… ne haragudj… én, én nem tudom… Nem tudom, mi ütött belém - hadarom motyogva, idegesen keresve a házban valami biztos pontot, ahova elvonulhatnék. Érzem, hogy az arcomat elönti a vér, a pulzusom az egekbe szökik, a gyomrom akkora, mint egy borsó. Nem tudom elhinni, hogy ezt megtettem, tényleg nem vagyok normális. - Talán a hormonok kezdenek az agyamra menni - lihegem, mint egy maratoni futó az utolsó kilométeren.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A szüleim példájával tudok csak jönni, látva, hogy mit tettek le az asztalra, és milyen életet építettek fel nekünk pusztán a két kezükkel. Apának és anyának is komoly hivatása van, ebben a közegben nőttem fel, ahol az önzetlenség magától értetődő fogalomnak számított. A tűzoltóságon sokszor fordultam meg, ha apa bevitt minket, és megmutatta a bázist. Szerettem ott lenni a tűzfészek közepén, mert láttam a káoszt, ami egy bejövő hívásnak volt köszönhető, és az utána következő csodálatos pillanatokat, amikor a csapat összeállt, hogy életeket mentsenek. Beleszerettem a veszélybe, és az azzal járó felelősségvállalásba is, csak engem a rossz fiúk elkapása jobban vonzott, mint a tüzek oltása, vagy a diszpécser munka háttere. Anya a légimentős bázison húzott le majdnem negyven évet. Hallott halálesetet, lehetetlen megmeneküléseket a vonalon keresztül. Felnéztem rájuk, és tisztelettel adóztam feléjük, hogy mindezek mellett normális embereket faragtak belőlünk. Wyatt a maga döntése alapján választott, tudom, hogy utólag már megbánta, de azért nem okolhatja magát senki, hogy a drogokban találta meg önmagát. Szörnyen nehezemre esett, hogy belássam ezt, és csak mostanság realizálódik, hogy több pontban vallottam magamat bűnösnek, mint kellett volna. Az elmúlt fél évben azon kattogtam, hogy mikor kaphatom már el a gyilkosát, miközben az idő elszaladt mellettem, és olyan fontos dolgokról maradtam majdnem le, mint az apaság. Nem terveztem a házasságot, és a családalapítást sem, de valahogyan a sors másképpen vélekedett erről, és megajándékozott a lehetőséggel. Rajtam múlt, hogy ragaszkodom-e a régi sérelmekhez, vagy továbblépek, és megpróbálok egy normális kapcsolatot kialakítani Lenával. A megbocsájtás is biztosan jön majd idővel, de nem akartam telhetetlen lenni, így csak arra fókuszáltam, hogy a mostani napunkat ne tegyem tönkre teljesen. A veszekedésünk generálta rosszullétének nem örültem, és minél hamarabb biztonságosabb kezekben akartam tudni őt, meg a babát is, ha már a közelemben is ennyire felhúzta magát, de nem nagyon akart élni a taxival. A legjobb az lett volna, ha ránéz egy orvos, de makacs lett, és a végén le kellett mondanom a fuvart. A ház most pár órán keresztül a mi birtokunkban lesz, és ha már Greg itt hagyta nekem a kulcsokat, akkor visszahúzódunk a vihar elől. A röhejes elképzelés, hogy ez akár a közös fészkünk is lehetett volna úgy beleitta magát a fejembe, hogy nem mondtam le ama tervemről, hogy tényleg megvásároljam a házat. Nem tekintettem a jövőbe konkrét ötletekkel, de az albérlet vagy a hitel fizetése már úgyis mindegy, és ha lehet, akkor idővel ezt rá is hagyhatom majd a gyerekemre. Életemben először akartam önálló döntéseket hozni, ami az én családomra volt kiterjesztve, mármint…Lena még mindig a feleségem volt, nem írtuk alá a papírokat, és útban volt a közös csemete is. Az elmúlt hetekben sokkal üresebb volt a lakás a hangoskodása és a jelenléte nélkül. Magányosnak éreztem magamat, kicsit talán céltalannak is, de most összezárva vele ez az érzés kezdett feloldódni bennem, és láttam egy másik utat is. Nem fejtettem ki hangosan, hogy mi ment végbe bennem, csak mosolyogtam, és kerestem néhány törölközőt, hogy a vihartól visszabújva meg is szárítkozzunk. Molly a földön rágcsálta a nedves frottírt, és az egyik szék lábánál talált menedéket a maga számára. A kis zsemleszínű gombolyag a legjobb helyre került, mert ismertem már annyira Lenát, hogy el fogja kényeztetni őt. A mostani helyzetből kellett kihoznunk a legjobbat, és ha már átvettem a házigazda szerepét, akkor nekiláttam felkutatni a lehetőségeket. Az ételt betettem a sütőbe és töltöttem limonádét is, én közben egy kis vízzel spékeltem meg, mert nem rajongtam túlzottan a cukros dolgokért, de azért megittam. A tekintetem az ablakra vándorolt, és az előttünk kibontakozó vihar képére. Az ég színét már nem is lehetett meghatározni, túlságosan sötét lett, és a villámok váltakozó ritmusához egy kis mennydörgés is társult. - Rendben. – legyintettem én is, és inkább behúztam a függönyt és megkerestem a villanykapcsolót, hogy némi fényt varázsoljak a konyhába. A könnyű feladat nem is tűnt annyira annak, mert legalább három percen át kutattam a kis huncut után, mire megleltem, és némi világosságot csempésztem a helyiségbe. Még vissza se tértem a helyemre, amikor Lena megindult felém, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit akar tőlem. Előttem fékezett le és úgy tapadt az ajkaimra, mintha nem lett volna ez a kis szünet közöttünk. A konyhapultnak dőltem neki a hátammal, és előbb gondolkodni szerettem volna, de az ösztönök beelőztek, és ahogyan eltávolodott volna tőlem, úgy fogtam meg a derekát és rántottam vissza magamhoz. A magyarázkodására nem feleltem, csak az arcvonásait fürkésztem. Hirtelen lett vörös, és talán zavarban is lehetett, de csak mosolyogni tudtam tőle. - Soha ne kérj bocsánatot azért, ha az érzéseid után mész, legyen az a hormonok, vagy egészen más miatt. – suttogtam kettőnk közé és lejjebb csúsztatva a kezemet a feneke irányába, most rajtam volt a sor, hogy folytassam a megkezdett műveletsort. A nyaka ívére vezettem a másik tenyeremet és belevontam egy kicsit sem szégyenlős csókba, hogy belé fojtsam a szót, és kizárjuk mind a ketten az értelmes gondolatok vészjelző mivoltát. Elegem volt, hogy kerülgettük egymást, mint a forró kását, de nem ették ezt olyan forrón, hogy ne menjek bele én is a játékba. A mellkasom hullámzásából ítélve már rátértem volna a kulcscsontja kényeztetésére is, ha Molly nem szabadult volna rám. A kis fogait a bokámba mélyesztette és úgy csüngött rajta, mint egy félelmetes oroszlán…na jó majom. - Hééé… - szakadtam el Lenától és megpróbáltam lerázni óvatosan magamról a kutyát. Úgy döntöttem, hogy lehajolok és a szájából mentem ki a maradék anyagot, hogy aztán meg megsimogassam a hátát. – Nem kedvel. – ingattam a fejemet.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Az elmúlt évek során hozzászoktam a váratlan és kiszámíthatatlan helyzetekhez. Az egész hullámvasút akkor kezdődött, amikor Carloshoz kerültem. Onnantól nem létezett számomra a napi rutin és a megszokott hétköznapok fogalma. Soha nem volt két napom ugyanolyan. Amióta Aaron is felbukkant az életemben, azóta pedig aztán tényleg minden teljesen felborult. Ha úgy vesszük, Carlos miatt ismerkedtünk meg, most meg miatta válunk. Szép keretet ad az a féreg a kapcsolatunknak, mondhatom. De nem csak rá vagyok mérges, magamra is. Én is hibáztam, nem is kicsit. A váratlan események sorozata viszont nem szűnt meg. Az állatmenhelyen való találkozás, most meg az a ház… Azt sajnálom, hogy itt is csak veszekedni tudunk. Miért mérgesedett el ennyire köztünk minden? Miért tud két ember, akik egymás mellett aludtak el és keltek fel így kiabálni egymással? Mi változik az emberben meg ennyire ilyen gyorsan? Ha tudnánk ezekre a válaszokat, akkor talán lenne rá gyógyír. Akkor nem veszekednénk. Viszont ahogy mindennek, úgy a vitánknak is vége szakad egy újabb nem várt dolog miatt. A vihar szinte a semmiből és hevesen csap le ránk, egyik pillanatról a másikra fekete felhők borítják el az eget. Ahogy ilyenkor jellemző, hatalmas zuhéban van részünk. A percek alatt árvíz áztatta utcák mellé a szél is felerősödik és dörögni kezd az ég. Elég apokaliptikus hangulat telepszik a városrészre, de az a gyanúm, hogy nem csak Brooklynt sújtja az ítéletidő. Ameddig a szem ellát, az ég derűs kék színét szürke és fekete gomolyagok takarják. Máshol sem lehet jobb a helyzet, így nem látom értelmét elmenni innen. Később akár még rosszabbra is fordulhat. Egészen katasztrófa filmbe illő jelenetek pörögnek le a szemeim előtt: áramszünet a városban, fák az úttestre dőlve, karambol minden második utcasarkon. Szeretném végre lezárni a mai napot, de ez még egy kicsit arrébb van. Akármennyire is furcsa, kényelmetlen és fájdalmas Aaron mellett lennem, a vihar alatt eszem ágában sincs egy kiskutyával a hónom alatt útnak indulni. Behúzódunk a konyhába az eső elől, immár szélcsendes helyre. Törölközővel szárazra töröljük a kutyát, amit ott is hagyok neki, hadd játsszon vele, legalább lefoglalja magát. A hajamat is kicsit megszárítom, amíg Aaron elkészíti a limonádét. Érezhetően ott van a levegőben az a sok kimondatlan szó, az elnyomott feszültség, ami miatt egyikünk sem tudja igazán elengedni magát. Csendben kortyolom a cukros löttyöt, amíg a félhomályból Aaron világosságot varázsol. Némi kutakodás után megtalálja a kapcsolót és egyből tisztábban rajzolódnak ki a helyiségben az alakok. A mai nap minden vágyam egy kutya volt, a figyelmem középpontjában most mégis Aaron áll. Néhány pillanatig csak némán fürkészem az arcát, aztán egyszerűen lerakom a poharat, odalépek hozzá és megcsókolom. Fel sem fogom jóformán, mit csinálok, de hát… nincs veszíteni valóm. Kellemes melengető érzés önt el, amíg ajkaink összeérnek, de gyorsan visszarántom magam a való világba. Amint észbe kapok, menekülőre akarom fogni. A kellemes melegséget kínzó forróság veszi át azonnal; kínosan érzem magam, magyarázkodom, motyogok. A szívem úgy pumpál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Szeretnék elsüllyedni szégyenemben, de helyette a hormonokra fogom az egészet. Eszem ágában sincs bevallani neki, hogy még mindig szeretem, hogy nem akarom elengedni, hogy szeretném újrakezdeni és helyrehozni a kapcsolatunkat. Az a hajó már elúszott. Vagy mégse? Aaron nem enged, a karjaiban tart, amit alig tudok elhinni. Mosolyog, újra látom azt a jókedvű csillogást a szemeiben, amit már rég nem láthattam.
- Vagy egészen más miatt… - suttogom halkan őt ismételve. Hát mi ez, ha nem vallomás? Mielőtt ismét szóra nyithatnám a számat, ő teszi meg a következő lépést. Nálam bátrabban kezdeményez, sokkal bátrabban, ami az én bátorságomat is meghozza. Viszonzom a csókját, mellkasomat az övéhez préselem. Egyik kezemet a vállán pihentetem, a másikkal a hajába túrok. Szeretném, ha ez a pillanat nem múlna el, ha ajkaink örök táncot járnának, de mielőtt teljesen elveszíteném a józan ítélőképességemet, Molly közjátéka zavar meg minket. A hajamba túrok és teszek két lépést hátra. Levegőhöz kell jutnom, amihez egy kis térre van szükségem. Nem tudom mosolygás nélkül megállni persze Molly reakcióját, aki igen sajátos módon fejezi ki a nemtetszését. - Szerintem csak nem érti. - És nem ő az egyedüli a helyiségben, aki teljesen megzavarodott. Ahogy végigfuttatom az elmúlt pár percet a fejemben, nekem is elhalványodik a mosoly az arcomon. A férjemmel, akivel válófélben vagyunk a majdnem házunk konyhájában csókolóztam, ő pedig viszonozta. Azt hittem, már soha semmi nem lesz kettőnk között, gyerek ide vagy oda, de most mégis látok egy kicsi reményt rá. De mi van, ha hamis illúziókba ringatom magam? Lehet, hogy ennyi lett volna? Ez lett volna az epilógus Aaron és Lena történetében? Az arcomon átsuhanó vegyes érzelmeket próbálom elrejteni. Hátat fordítok, de… nem menekülhetek folyamatosan az olyan helyzetekből, amiket nem tudok kezelni. - Nem nézünk szét? - kérdezem és nyílegyenesen elindulok a szomszédos helyiségbe, ahol a nappalit találom. Csak egy-két bútor leledzik a szobában és egy igen réginek tűnő komód, ami fölött - a tapétán lévő tisztább foltból ítélve, ahol nem érte annyi kosz a falat - lóghatott a tévé. A kanapé egyszerű a maga módján, semmi giccs, semmi túlzás. A hely maga tágas és barátságos. - Csak a nappali nagyobb, mint a mostani lakásom - jegyzem meg elterelve a témát a konyhában történtekről. Szeretnék beszélni róla, de félek. Mi van, ha tényleg ennyi volt? Mi van, ha ez amolyan búcsúcsók volt? Végül győzedelmeskedik a kíváncsiság a félelem felett. - Figyelj, az előbb… nem lett volna szabad, tudom, csak… - Hamar kifogyok a szavakból és csak a fejemet csóválom. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de olyan kuszaság van a fejemben, hogy én is alig tudom kibogozni. - Tudom, hogy mindent elcsesztem - folytatom elcsukló hangon, könnyekkel küszködve. - De nekem ez nem megy, nem tudlak egyik napról a másikra kizárni az életemből - fakad ki belőlem az igazság az egészen idáig benntartott könnyeimmel együtt. - És ez mi volt? - mutatok a konyha irányába. - Neked aztán végképp nem szabadott volna visszacsókolnod! El akarunk válni az isten szerelmére, el kellett volna tolnod, vagy bármi, de most ez így még szarabb!
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Sohasem voltam jó az érzelmek kifejezésében. Az iskolában is én voltam az a srác, aki jól nézett ki, de a csajozás nem ment neki. Lucas ellenben úgy falta a lányokat, mint más a lekváros fánkot. Minden estére jutott neki valaki, akivel gyakorolhatta az ősi táncot. Meg kell hagyni, de valóban jó beszélőkéje volt. Nem mondanám a tipikus sármőrnek, de sokan buktak rá, ezért a legnépszerűbb csávók is tőle kértek segítséget, ha komolyan be akartak hálózni valakit. Janice volt az első komoly kapcsolatom az egyetem után. Nyilván átestem a tűzkeresztségen, de nem hajszoltam a barát státuszt, beértem azzal, ha velem vigasztalódtak, vagy egy mámoros estén bedőltek mellém. Így mentek el az iskolás évek, majd azon kaptam magamat, hogy lassan az öcsém is leköröz a lányok terén. Wyatt rosszfiús kinézete alapból megadta az előnyt, de a világszemlélete volt talán az, amire áment mondtak. Mindenesetre kanyarodjunk vissza Janice-hez, aki a társam volt. A járőrözés alatt igencsak gyakran tartottunk „szünetet”, és az állandósult szexből aztán eljutottunk odáig, hogy titokban már együtt is töltöttük a szabadidőnket. Nem volt semmi flancolás, vagy nyálas kérdezés…egyszerűen úgy alakult, hogy belecsöppentem egy viszonyba és onnan egyenes út vezetett az összeköltözéshez is. Madarat lehetett volna fogatni velem, más színben láttam a világot, még azt is megkockáztattam volna, hogy boldog vagyok. Nem véletlen, hogy ezen időszakokról születnek a legjobb dalok, versek meg a többi szar és nyálas film meg ki tudja, hogy még miben fejezik ki az emberek az érzéseiket. Janice volt a nagybetűs szerelem, egészen addig, amíg a szemem láttára le nem lőtték szolgálat közben. El se tudtam volna képzelni, hogy ilyen véget ér a kapcsolatunk…ki az isten hitte volna, hogy a kezeim között fog elvérezni. Ezután nem volt nehéz kitalálni, hogy miért nem akartam társat, vagy ha mégis köteleztek rá, akkor nő szóba sem jöhetett. Owennel jól kiegészítettük egymást, nekem meg pont elég volt az, amit az élet kínált akkoriban. Cherry összezavarta a fejemet, de aki az i-re tette fel a pontot, az Lena volt. A besúgómként könyveltem el, soha nem gondoltam volna rá úgy, mint egy potenciális partnerre. Éveken át a kezem alá dolgozott, a legrosszabb helyzetekben találkoztunk, és az élete is sok esetben rajtam múlott. Határvonalakat kellett húznom a munkám és a magánéletem között. Valahogyan ez félresiklott, és ott kötöttem ki, ahol a személyiségem kettévált. Elkezdett fontossá válni, kerestem akkor is a társaságát, amikor nem kellett volna…a legnagyobb félelmem kezdett testet ölteni, és erre akkor döbbentem rá, amikor Sawyer választási helyzetbe kényszerített. A sztori többi része a múlté, az öcsém halott és válófélben vagyok attól a nőtől, akinek megmentettem az életét. Mindketten hibáztunk, megannyi szálat nem göngyölítettem fel, csak sodródtunk az árral, és úgy tettünk, mintha rendben lenne a kapcsolatunk. Egyik hazugság érte a másikat, és egyszer csak arra ébredtünk fel, hogy Lena terhes és egy másik lakásba költözik. A valóság arcul csapott, és nem volt tovább. Igazából csak néhány hét telt el az ominózus jelenet óta, de azóta sem igazán dolgoztam fel a kettőnk között történt eseményeket. Vele terveztem el, hogy továbblépek, a hátam mögött hagyom a bosszút, és megpróbálok normális életet élni. A kudarc az arcunkba üvöltött. Milyen fordulat az, hogy egy menhelyen kötünk ki, aztán meg a jövőnkbe fektetett házban dekkolunk egy vihar alatt? A mai napom horoszkópját biztos nem olvastam volna el, még ha megjósolták volna előre is a csillagok, hogy ebben a slamasztikában leszünk, akkor is csak jót nevettem volna a feltételezésen. Mekkora esélyünk volt rá? Meg merném kockáztatni, hogy hamarabb nyerem meg az ötös lottót, mintsem ez bekövetkezzen. Igyekszünk a tőlünk telhető keretek között maradni, de valahogyan megint az ész győzedelmeskedik. A villany megtalálása után nem számítok rá, hogy a majdnem volt feleségem odasétál elém és minden figyelmeztetés ellenére lekap. Lena nem hülye, és biztosan nem szándékosan teszi, de felzavarja az állóvizet. Nem feltétlen készültem fel rá, hogy a veszekedés után még közelebbi viszonyba is kerülünk, de én nem leszek rest átvenni a stafétabotot és szépen folytatni a megkezdett ostromot. A kezem a derekára simul és belevonom a csókom adta mámoros pillanatba, amit aztán Molly harapdálása szakít félbe. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, mire sikerül egy kicsit is lekaparnom magamról a kutyát. Lenán szintén látszik, hogy nem találja a helyét, akárcsak én, és mint két tinédzser állunk egymással szemben, rengeteg kérdéssel a fejünkben. - Öhm, de nézzünk szét. – vakarom meg a tarkómat és követem őt a nappali irányába. Nem igazán tudom, hogy mi lenne a helyes ebben a percben. Hozzam fel én, hogy mi volt ez az előbb, vagy tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna a csók? Nem is egy volt, hanem kettő. Nem igazán figyelek a berendezésre, mert aztán végképp nem érdekel. Láttam róla képeket, és már jártam itt, amikor lefoglaltam…de akkor is eszement, hogy miket csináltunk néhány óra leforgása alatt. - Miért annyira kicsi lakást sikerült szerezned? – kékjeimmel őt fürkészem, aztán a hasára siklik a tekintetem. Lena nem tétlenkedik, mert felhozza a forróra sikerült ölelkezésünket. - Figyelj, ha ezt szeretnéd. – kezdenék bele, de olyan gyorsan változik meg a véleménye meg a hangulata is, hogy nehéz lépést tartani vele. A hormonok tombolnak, de legyünk őszinték, hogy egyikünknek sem könnyű a mostani szituáció. - Lena…kérlek ne sírj. – emelem fel magam mellől a kezemet, de aztán vissza is ejtem, mert azt hiszem, hogy ez a távolság mindkettőnknek jót tesz most. – Hidd el, hogy nem szeretnék játszani veled. Magam se értem, hogy mi ütött belém, amiért visszacsókoltalak…és nem..nem vagy közömbös nekem. – tudnia kell, hogy nekem is vannak érzéseim, nem hiába vettem feleségül. - Kissé összekuszálódtak a dolgok ma, és nem készült fel egyikünk se arra, hogy látjuk a másikat. A házról meg is feledkeztem. – vonom meg a vállamat. – Visszacsókoltalak igen, és valóban válni készülünk…de közben lesz egy babánk. – lesek fel rá lassan. – Nincs erre a dologra ésszerű magyarázat, és nem mások véleményét kellene néznünk. Elcseszted…és én is. Két ember kell ahhoz, hogy valami tönkremenjen, csak időre volt szükségem, hogy lássam a hibámat. – hallgatok el és hosszan fújom ki a levegőt. – Nem ígérhetek olyat, amit nem tudok betartani. Mi lenne, ha meglátnánk hogyan boldogulunk a következő hetekben? Szülőnk leszünk…és most ez a legfontosabb feladat. – összegzem a mondandómat.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Soha nem voltam az a fajta, aki könnyen kimutatja az érzelmeit. Egy dolog barátokat szerezni, de más dolog mélyebb érzelmekről beszélni, közel engedni magunkhoz valakit, sebezhetőnek mutatkozni. Mindig tartottam attól, hogy ebből előbb vagy utóbb bajom lesz. Paranoiás voltam már tinédzsernek is? Elég esélyes. Sőt, biztos. A nővérem sokkal szabad szelleműbb volt, nagykanállal falta az életet. Sokszor irigykedtem rá, amiért ennyire könnyedén vette a mindennapokat, ilyen könnyen átadta magát az érzelmeinek, soha nem küzdött azzal, hogy elrejtse azokat. Nem gondolkodott, kit engedjen közel magához, ki elől védje magát, ki az, akivel szemben falat húzzon fel és ki az, akivel mindent megoszt. Sokszor azt kívántam, bárcsak nekem is így menne, bárcsak le tudnám vetkőzni a gátlásaimat, mint Sophie. Bárcsak olyan bátor lennék, vagy csak fele olyan bátor, mint amilyen ő volt. De nekem ez sosem ment. Aztán később persze kiderült, neki mitől is ment ez ennyire könnyedén. A drogok leegyszerűsítették a helyzetet neki. Egy idő után már tudtam; ha Sophie fékezhetetlenül jókedvű, mindenre nyitott, akkor drogozott. Miután ez kiderült, annyira már nem irigyeltem. A szüleim szerint a zárkózottságommal sok mindentől megfosztottam magam. Talán igen, talán nem. Már kár a múlton rágódni, viszont az nem változott, hogy most is igyekszem tartani a távolságot az emberektől. Akihez igazán közel kerültem az halott vagy ellökött magától. Egyik sem ad túl sok okot arra, hogy a jövőben több embert engedjek közel magamhoz. Hosszú idő után Aaron volt az első, akiben száz százalékig megbíztam. Azt éreztem, előle nem kell semmit sem titkolnom. A kapcsolatunk első időszakában próbáltam tőle is tartani a kellő távolságot, de sok olyan dolgon mentünk át, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Kialakult a bizalom, amiről azt hittem, soha nem fog elveszni. Annyi mindent átéltünk már, láttuk egymást jó és rossz pillanatokban, összekapartuk nem egyszer a másikat, egymás minden hibájáról és rossz tulajdonságairól is tudunk. Ennek ellenére átléptük a határt, ami után már az érzelmeknek sem tudtunk gátat szabni. Ha ilyen szinten mindent tudunk a másikról, mégis bízunk benne és ragaszkodunk hozzá, akkor ott nem történhet olyan, ami szétválasztana, nem? Én is ezt hittem, de hát a francokat nem. Lehet, túlságosan bíztam a kapcsolatunk erősségében. Tudtam, mennyire fontos Aaron számára is a bizalom. Legalább annyira, mint nekem. Ennek ellenére mégis eljátszottam. Én vajon meg tudnék-e bocsátani ilyen hazugságot? Hát… Jó kérdés. Mivel azt kívánom, bárcsak ő megbocsátana nekem, ezért igen.
Azt érzem, az összeomlás szélén állok. Hiába van itt Molly, hiába van Aaron karnyújtásnyira, valami mégis egyre jobban taszigál a felé a sötét gödör felé, amibe nem szeretnék beleesni. Azt érzem, egyre kevesebb az esély arra, hogy valaha is rendbe hozzuk a kettőnk között történteket. Nem akarom ezt ennyiben hagyni, nem akarom Aaront elengedni. A házasságunk ugyan rövid volt, de a kapcsolatunk nem ott a templomban kezdődött. Már évekkel korábban kialakult ez a különleges kötelék, amit nem tudok elengedni. Ha aláírjuk a válási papírokat, azzal kitép belőlem egy darabot, amiről nem vagyok biztos, hogy be fog valaha gyógyulni. Nem akartam idáig eljutni. Elszomorít a helyzet, amibe kerültünk, ahova jutottunk. Két ennyire sérült embernek talán nem is szabadna együtt lennie. Mi jó sülhet ki belőle? Villámházasság? Még annál is gyorsabb válás? Meggondolatlan cselekedetek sorozata, ami káoszhoz vezet? Sok minden miatt hibáztathatom magam, de ahhoz, hogy valami ennyire elcsesződjön, két ember kell. Jó lett volna elszabadulni innen és pontot tenni a mai nap végére, de a vihar közbeszól. Eszem ágában sincs ilyen ítéletidőben útnak indulni egy kiskutyával, ezért úgy döntök, inkább maradunk, ameddig jobbra nem fordul az idő. És ez a döntés elindítja a lavinát, ami elég sok mindent boríthat. Néhány perc múlva már azon kapom magam, hogy Aaron nyakát átkarolva vonom közel magamhoz és minden előjel nélkül megcsókolom. Ha most nem lépem meg, akkor talán sosem. Ha most nem lépem meg, akkor talán örökre bánni fogom. Veszíteni valóm már nincs. A válás küszöbén állva arra számítok, hogy Aaron esetleg eltol magától, ehelyett viszont viszonozza a csókot. Nem finomkodik, ahogy én sem. Ameddig Molly félbe nem szakítja a mámoros pillanatot, minden másodpercet úgy ragadok meg, mintha ez lenne az utolsó. A fejem lüktet, a mellkasom ütemesen emelkedik és süllyed. Kell egy kis idő, mire rendezem a gondolataimat, mert annyi minden kavarog bennem, hogy azt sem tudom, hol az eleje és a vége. Össze vagyok zavarodva, mint egy kamasz az első csókja után. Próbálom elterelni a témát az imént történtekről, ezért felvetem, hogy nézzünk körül a házban, ha már itt vagyunk. Válaszra nem várva haladok tovább a konyhából a nappaliba. Tágas és világos. Ráférne egy alapos festés, takarítás és néhány bútor, de barátságos otthont lehetne varázsolni belőle. - Gyorsan és olcsón kellett valami - vonom meg a vállam. Igazából nem panaszkodom, mert nincs bajom a kis garzonnal. Házi bulit nem lehet benne tartani, de egy embernek bőven elég. Úgysem ott terveztem megöregedni. Nemsokára elkezdek dolgozni a kórházban, ha lesz elég pénzem, akkor majd kiveszek egy nagyobb lakást. A gyerek miatt amúgy is több térre lesz szükség, ráadásul akkor már valami olyat keresnék, ami egy park vagy játszótér mellett van. Képtelenség figyelmen kívül hagyni az előbb történteket. Szeretném megbeszélni és tisztázni, de ehelyett egyben zúdítok mindent a már majdnem-volt-férjemre. Annyira zavaros minden. Félek attól, hogy mi lesz, ha már Aaron nem lesz a mindennapjaim része. Néhány hete dühösen váltunk el egymástól, mindkettőnkben forrtak az indulatok, de most már teljesen mást érzek. Pánikolok, félek a kudarctól. A szavai nem hoznak megnyugvást, de legalább már tudom, hogy ő az ő fejében is káosz uralkodik. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében, mit érez. Én már egyértelművé tettem az én álláspontomat, az övé viszont még nem teljesen egyértelmű számomra. Talán még ő sem tudja, mit akar. Csöndben bólogatok. Igaza van, most a baba a legfontosabb. Letörlöm a könnyeimet és veszek néhány mély lélegzetet. Örülök, amiért beszéltünk erről az egész katyvaszról, ami körülöttünk van most és végre nem csak kiabáltunk egymással. Kicsit félve, de végül felteszem a kérdést. - A papírokkal mi legyen? - Gyors válást akartunk, így viszont nem tudom, mi legyen. Nem rajtam fog múlni, az biztos. Ha Aaron még most is ragaszkodik hozzá, akkor válás lesz. - Jövő héten lesz a tizenkéthetes ultrahang… - kezdek bele, mivel a jelek szerint neki is fontos a baba. - Nem… Nem tudom, mit csinálsz… De… Szóval eljöhetnél, ha gondolod - vetem fel kicsit félve az ötletet, de reménykedem, hátha elkísér. - Ha nem akarsz, akkor nem kell - egészítem ki gyorsan magam. Nem akarom, hogy kényszernek érezze vagy kellemetlenül érezze magát. - Még nem túl valószínű, de ha nagy szerencsénk van, akkor a neme is kiderülhet.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Valahogy sejtettem, hogy nekem nem az a könnyű szerelem lesz, ami a könyvekben és a filmekben elevenedik meg. A férfi és a nő megismerik egymást, megélik a kapcsolat első szakaszát és úsznak a boldogságban. Közös programok, a másik rejtett értékeinek feltárása. A rögösnek aztán nem mondható út általában a magasságokba emelt, szirupos lánykérésben teljesedik ki, aztán jöhet a hétországra szóló lakodalom és természetesen a happy and a történet lezárása után az új nemzedék megfoganásával. A lányok és én egy ellentétes póluson álltunk, nem hiszem, hogy a szerencse fia vagyok, ha Ámor nyila többször lőtt mellé, mint nyílegyenesen a szívembe célzott volna vele. Kezdtem feladni a reményt, hogy nekem is kijár a nagybetűs delírium, de aztán az utamba sodort valakit az univerzum. Lena múltja több ponton sérült, elveszítette a családját, beállt egy olyan munkába, ami csak a megélhetést biztosította neki, aztán szépen belekerült egy veszélyes játékba. A tudása nekem előnyt jelentett a munkámban, de kihasználni úgy sohasem szerettem volna. A rendőri és informátori kapcsolat hivatalosan nem válhatna soha szerelemmé, mert tiltják a törvények. A hivatásomat azóta feladtam egy újabb tragédia végett, de a mi helyzetünk nem oldódott meg. Öt hónapra szívódtam fel, és az életnek nevezett játék odáig jutott el, hogy a testvérem gyilkosa nélkül tértem vissza New Yorkba. Lenaval itt is megtaláltuk egymást, aztán annyi jelnek köszönhetően már nem akartam várni. Az élet túl rövid, hogy az időt elfecséreljük, éppen emiatt kértem meg a kezét, és vettem feleségül. A baba érkezése egy igen impulzív pillanatban derült ki, mikor egy hazugság kiderülése után a válást fontolgattam. Ha valaki nekem erre azt mondja, hogy mesébe illő történet, akkor fejbe is lövöm. A romantikát mellőző sorok mögött sokkal több fájdalom, lemondás és kötődés fonódott össze, mint egy szimpla lovagregényben. Mindketten sérülten érkeztünk a kapcsolatba, és talán a szívünk mélyén vártuk, hogy a másik fél legyen a megmentő. Első lecke…csak saját magadat mentheted meg. Nem várhatod el, hogy a másik teremtse meg a lelki békédet. A hazugságot nehezen emésztettem meg, eleinte még azt sem hittem el neki, hogy valóban várandós. A kórházban kellett volna dolgoznia, de helyette pasiknak rázta a fenekét. Lesarkosítottam a munkát, de a hiányos öltözet akkor is benne volt, én meg ezt nem tűrhettem el. Néhány hét elteltével megértem az indokokat, de még mindig keserű a szám íze. A feleségemet ne lássa más meztelenül, ne érjen hozzá más férfi pénzkereset céljából. Megalázó belegondolni, hogy mire vetemedett, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat. Szégyellem, hogy eddig süllyedtünk, de a külön töltött idő arra is jó volt, hogy más szemszögből nézzem az eseményeket. A terhességet nem lehetett letagadni, bármennyire is kételkedtem…tudtam, hogy az enyém. Nem lett volna pofám apasági tesztet kérni, de a bizalom már sokkal törékenyebb erény volt, amit akár évekbe is telhet újra felépíteni. Opcionális megoldásnak a válást láttam, a házasságunk megmentésében nem gondolkodtam…idáig. A bezártság és a vihar tettek róla, hogy változzon az elképzelés. A heves csókváltás és a tudat, hogy ez a nő mindenem…nem fognak elmúlni két nap alatt. A szerelem tanítómester is, nemcsak azt tudod meg, hogy milyen előtérbe helyezni egy másik személyt, hanem önmagadról is tehetsz új felismeréseket. A kutyáról a javára mondtam le, és belátom…de hiányzott a közelsége. Összezavarodtam, nem igazodtam ki az érzéseimen, kellett volna a távolság, de ebben a helyzetben maradtunk a kezdeti sokk és felfedezés mellett. A ház miénk lehet, vagyis az enyém, de visszaszólok Gregnek. A berendezés nem rossz, nekem tetszik, hogy régies a padlózat, vagy nem a legújabb bútorzat köszön vissza. Látok benne fantáziát, a kérdés, hogy meg fogom-e tartani. A nap végére nem lett egyértelmű. Nem kerülhetem el a beszélgetést, mert nemcsak bennem vannak kérdések, hanem Lenában is. Úgy érzem, hogy neki könnyebben megy kiadnia ezeket, mint nekem rendezni a belső káoszomat. A most vagy soha alapú döntéseknek soha nem voltam híve, ezekre aludni kell, meg tisztázni, hogy valóban mit akarunk. Egyedül a szülői feladatok nem lesznek semmissé, és megvilágosodva a részese akarok lenni a csodának. Lena nem kell, hogy magára vállalja a terheket, meg akarom osztani vele…szeretném, ha nem zárna ki. Az elhangzó kérdésre mit feleljek? Látom, hogy tőlem várja a megerősítést. - Őszintén nem tudom. – vakarom meg a tarkómat. – Lena ez a csók engem is felkavart, de tagadhatatlan, hogy vannak problémáink. – tárom szét a karomat előtte. – Válni az egyszerűbb megoldás, de ha tenni akarunk ellene. – felhozza a vizsgálatot, mire csak elmosolyodom. - Szívesen elmennék veled. Nem nagyon van más programom, tudod…én osztom be az időmet. – nézek rá, aztán a másik vakarcsra. - Lépésről lépésre haladjunk. Esetleg nem ártana egy szakértő bevonása? Mi lenne, ha elmennénk egy tanácsadásra, hogy ott mit mondanak az okosak? Pszichológust is bevállalok, ha normális. – vetem fel az ötletet, mert nem tudom, hogy mennyire vevő rá. - A másik dolog a szüleim. Nem tudnak kb. semmiről…azt hiszem nagyon örülnének, ha eljönnél valamelyik ebédre. – folytatom, aztán kifújom a levegőt. - Ameddig a vihar nem múlik, nézhetünk sorozatot a telefonomról, ha gondolod. – sétálok át a nappaliból a kinti folyosóra és a lépcsőre vetül a tekintetem. – Vajon milyen állapotban van az emelet? – morfondírozok.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Fogalmam sincs, mitévő legyek. Tanácstalannak érzem magam. Ennyire tehetetlen és elkeseredett még soha életemben nem voltam. Egy hajszál választ el a válástól. A házasságunk nem tartott sokáig, ahogy lényegében a kapcsolatunk sem. Kész csődtömegnek érzem magam, az egész elmúlt néhány hónapot kudarcként éltem meg. Semmi nem jött össze, és kezdem elég borúsan látni a jövőmet is. Munkám lesz, az biztos, de azon kívül? Itt maradok egyedül egy gyerekkel, lényegében egy egérlyukban élek egyelőre, amíg az első pár hónap alatt félre nem tudok majd rakni annyi pénzt, hogy lerakjam a kauciót egy tisztességes lakásért. Az egyetlen jó dolognak most Molly tűnik, és ez kicsit rémisztő. Tényleg lehet minden egyszerre ennyire rossz? Tényleg minden ennyire rossz egyáltalán, vagy csak én élem meg ennyire rosszul? Túlreagálom? Feleslegesen görcsölök és aggódom olyan dolgok miatt, amik miatt egyelőre nem kéne? Nem tudom, akkora káosz van a fejemben, hogy én magam is nehezen tudok rendet rakni odabent. Nem is kéne ennyi dologra figyelnem egyszerre. Most a baba a legfontosabb, minden más másodlagos. Arra kell koncentrálnom, hogy vele minden rendben legyen, eljárjak a vizsgálatokra, ne terheljem túl magam, igyekezzek egészségesen élni, eljárni arra a nyamvadt tornára. Nem lenne ekkora katyvasz a fejemben, ha nem botlottunk volna ma egymásba. Minden egyes nap eszembe jut Aaron. Éppen elég, hogy sokat gondolok rá. Reggelente nem találok senkit az ágy másik felén, amikor megfordulok. Egyedül, csöndben fogyasztom el a reggelimet, nincs kivel beszélgetnem a lakásban. Nem ül ott a kanapén, nem faggatom ki a napjáról, nem mesélem el neki az én napomat. Erre ma még össze is futunk. Kicsit olyan érzés, mint amikor a földön fekvőbe még egy jó nagyot belerúgnak, hadd fájjon még jobban. Egy részem borzasztó mérges. Igazságtalannak tartom, ahogy bánt velem, ahogy elintézett, ahogy minden szó nélkül véget vetett a kapcsolatunknak. Semmi lehetőségem nem volt megmagyarázni a miérteket. Még csak nem is érdekelte, miért hazudtam neki. Ha igazán ismer, akkor már abban a pillanatban tudta volna, hogy magamtól nem tettem volna ilyet. Tudom, mennyire fontos számára a bizalom. Ha lett volna más választásom, akkor nem teszem ezt kockára. De annyira kifordult magából, annyira elutasító és szeszélyes volt, hogy még csak el sem magyarázhattam neki, miért kötöttem ki megint Carlosnál. Mérges vagyok, amit ki kellett adnom magamból. Annyi ideje gyúlt és gyűlt bennem a feszültség, hogy már nem tudtam tovább bent tartani. Úgy éreztem, teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj, egyedül maradtam egy gyerekkel, alig valamennyi pénzzel… Tudom, hogy hibáztam, de akkor sem éreztem fairnek ezt a bánásmódot. És még a terhességet is megkérdőjelezte. Talán ez fájt a legjobban.
Egy részem mérges, a másik viszont nagyon fél. Félek, mert a válás küszöbén már csak pár tollvonás választ el attól, hogy a gyereken kívül ne legyen közünk egymáshoz. Amint aláírjuk a papírokat elvált emberek leszünk. A gyerekünk elvált szülők gyermekeként fog felnőni, akit ide-oda cipelnek majd attól függően, hogy éppen kinél lesz. A kicsi miatt is aggódom, mert szeretném, ha lenne apja, ha egy normális családban tudna felnőni, de mellette attól is félek, hogy én egyedül leszek. Sokat voltam már egyedül. Aaron személyében volt egy biztos pont az életemben, akivel mindent megoszthattam, aki mellett biztonságban voltam, aki ott volt. Félek belegondolni, hogy mi lesz, ha ő talál magának valakit. Rengeteg idő és energia volt, mire előtte is meg mertem nyílni. Nem hiszem, hogy vagyok annyira szerencsés, hogy találjak még egyszer valakit, aki csak egy kicsit is megközelíti Aaront bármilyen minőségben. Szokásomhoz híven menekülnék a kényelmetlen helyzetből, de a vihar visszakényszerít a házba. Meggondolatlanul, most vagy soha alapon megcsókolom, ő viszont nem taszít el. Még néhány perccel később is ott villog a fejemben a tudat, hogy nem taszított el. És ezzel megint visszakanyarodom oda, hogy tanácstalan vagyok. Eddig sürgettük a válási papírokat, most viszont… Most mit kéne csinálni? Muszáj beszélnünk erről, nem söpörhetjük a szőnyeg alá a témát. Ahogy látom, Aaron is legalább annyira meg van lőve, mint én. Ő sem tudja, hogyan tovább. Vak vezet világtalant, mégis kell valami megoldást találnunk. Igaza van, egyszerűbb lenne elválni és hagyni a francba mindent, de eddig sem voltam az egyszerű megoldások híve, ha belevágok valamibe, akkor szeretem azt rendesen csinálni. - Én… én tenni akarok ellene - motyogom halkan, a padlót bámulva, a régi parketta illesztését és a hibáit. Ha még menthető a házasságunk, akkor meg szeretném menteni. Nem érhet így véget, ez képtelenség. Felhozom a jövő héten esedékes vizsgálatot. Örülnék, ha eljönne, de nem szeretném, ha kényszernek érezné, ezért meghagyom neki a választás lehetőségét. Sokat jelentene, ha nem egyedül kéne mennem, és azt gondolom, a kapcsolatunknak is jót tehet. Jelenleg a gyerek a legszorosabb kötelék kettőnk között, talán egy kicsit megint közelebb tudnánk így kerülni egymáshoz is. Megkönnyebbülve mosolyodom el a pozitív visszajelzés hallatán. - Terápia? - kérdezek vissza egy kicsit elbizonytalanodva. Biztosan segítségre van szükségünk, a terápia egy kicsit azonban megrémiszt. Utoljára a szüleim halála után voltam pszichológusnál, ami nem most volt, de már nem tudom, mit gondoljak az ilyesfajta segítségről. Ketten biztosan más lesz, mint anno egyedül. De mi van, ha kiderülnek más dolgok, amik miatt az lesz a konklúzió, hogy nem kéne együtt lennünk? Nem kéne ennyire előre rohanni, és még végeredményben jól is elsülhet a dolog, csak… kicsit tartok tőle, de nem vagyok ellene. - Rendben, azt hiszem, az segíthetne - bólogatok végül. Egy külső szemlélő, akinek ez a szakterülete biztosan rá tudna minket vezetni, mi a megoldás kettőnkkel kapcsolatban. Azon azonban meglepődöm, hogy Aaron szülei semmiről nem tudnak. - Tessék? Mármint… Semmiről? - teszem fel a kérdést a hasamra mutatva, ezzel a babára célozva. - Vagy semmiről semmiről? - Még a válást sem mondta volna el nekik Aaron? Miért titkolja előlük? - De persze, elmegyek, ha szeretnéd. - Én meg azt szeretném, ha ő valóban ezt szeretné, nem pedig csak a szülei miatt akarná ezt. - Oké, mást nagyon úgyse tudunk csinálni szerintem. Ha már itt tartunk, akkor az emeletet is körbe járhatjuk. A nappaliból kilépve megkeresem a lépcsőt, felkapom Molly-t, hogy ne maradjon lent egyedül, aztán elindulok fölfelé. A lépcső jó állapotban van, nem nyikorog, a korlát mintha nemrég lett volna lelakkozva. A lépcsőfordulóban már valamennyi látszik az emeletből, Molly meg már egyre jobban kapálózik, mert le akar menni. Nem most szeretném megtanítani lépcsőzni, úgyhogy kézben viszem fel, csak a legfelső lépcsőfoknál rakom le. A fenti folyosót padlószőnyeg borítja faltól falig. A falakon képeknek a helyei látszódnak, az ajtók egységesen fehérre festve. Fent megvárom Aaront, aztán az első szobába benyitok. Kisméretű ágykeret, egy komód és egy kis egyajtós szekrény. Gyerekszoba lehetett, erre utal a plafonra festett csillagos égboltot ábrázoló festmény is. Az ajtókeretnek dőlve tanulmányozom a szobát és a kezeimet akaratlanul is a hasamra csúsztatom. Mélyet sóhajtok. Egy alapos szellőztetés ráférne, most viszont nem ideális az idő hozzá. Örülnék, ha a gyerekem ilyen szobában tudna esténként elaludni, egyelőre viszont felesleges ilyeneken gondolkodni. Az is lehet, hogy egy egyszerű bérlakásban fog felnőni. A padlón tipikus, autóutat ábrázoló gyerekszőnyeg van, bár már kicsit ütött-kopott. Beljebb lépek és csak akkor látom, hogy az ajtó mögött ott egy átlátszó doboz tele játékokkal. - Nézd csak! - Kihúzom a hatalmas műanyag dobozt és leszedem a tetejét. Zömében kisautók vannak benne, de dínókat és egy-két plüsst belepasszíroztak. - Ez… hű… Biztos már nem tudták ezeket elvinni. - Néhány darabot kézbe veszek, aztán visszapakolok. Azonnal az jut eszembe, hogy bevihetném majd a kórházba a gyerekeknek, ők úgyis mindig örülnek minden újdonságnak, de… mi van, ha fiunk lesz? A gondolataimból a kaparászás és csaholás rángat vissza a jelenbe. Idegesen lépek ki a folyosóra, nem akarom, hogy Molly valamiben kárt tegyen. Az egyik szoba ajtajánál kaparászik, láthatóan nem tud bejutni a csukott ajtón, ami őt zavarja. Elég egy szűk rést nyitni, ő beküszködi magát. Amikor kitárom, akkor viszont leesik az állam. Egy hatalmas hálószobában találom magam. Meglepően hatalmas. A nagy, tágas tér barátságos, a bútorok nem tűnnek olyan réginek, mint a nappaliban és egész sok mindent itt is hagytak. Személyes holmik híján a polcok üresek, de legalább vannak. Az ágykeretben ott a matrac, kétoldalt az éjjeli szekrények. A legmeglepőbb viszont a faltól plafonig terjedő ablak a túloldalon, és az azon túl lévő terasz. - Aaron, ez… Te jó ég… - elakadnak a szavaim, ahogy végigpásztázom a szobát. A szüleimnek volt hasonló még Bostonban.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Lenával megjártam a mennyeket és a poklot is. Hogyan lehet egyszerre szeretni valakit, de közben gátat emelni az érzések ellen? A feleségem, örök hűséget esküdtem neki, aminek aztán hamar vége szakadt, mert a válási papírok vannak terítéken. Őrület, hogy mennyit változott az életünk néhány hónap leforgása alatt. Nem is olyan régen még gyászoltam a testvéremet, most meg apai örömök elé nézek. Wyatt boldog lenne a tudattól, hogy nagybácsi lesz, ahogyan én is, ha velünk lenne még. A nap minden egyes percében eszembe jut a halála, a sok értelmetlen tényezőjével együtt. Megakadályozhattam volna, de nem sikerült. Megannyi kudarc kapcsolódik egymásba, és félek, hogy talán valaki átkot szórt rám. A családommal kellene lennem, és igen ez valamilyen formában teljesül is. A vihar előtt érkeztünk a lefoglalózott házunkba. Mondanom se kell, hogy nem így terveztem a napomat, örökbe kellett volna fogadnom egy kutyát, helyette Lena lett gazdagabb egy ebbel. Ki érti ezt a sok véletlent? Megmagyarázni egyikünk se fogja, a jövő felé kell fordítani a tekintetünket, és megtervezni a következő lépcsőfokot. Aaron te hallod magadat? Legszívesebben felpofoznám az arcomat, hogy észhez térjek, mert a kitörő vihar alatt nemcsak az időjárás bolondul meg, hanem mi ketten is. Lena az ajkaimra tapad, és ahelyett, hogy eltaszítanám egyszerűen viszonzom a kezdeményezését és még ráteszek egy lapáttal, mert biztatom a folytatásra. Percekkel később szakadunk el egymás szirmaitól. A szája duzzadt, akárcsak az enyém, és kimondottan piros. Szeretem a természetes szépségét. A bárban egészen idegennek ható a megannyi smink és krém mögé bújva. Lena akkor a legszebb, ha felébred, és rám mosolyog. Olyankor mindig úgy érzem, hogy legyőzhetetlen vagyok, a világot teríthetnék a lábaim elé, akkor sem mozdulnék mellőle. Hiányoznak a közösen átbeszélgetett éjszakák, a random séták a város különböző pontjain, a gyorséttermek fagyis részlegének kifosztása. Számtalan emlékem kötődik hozzá, és mégis terhes a mellkasom a sok fájdalomtól és hazugságokba ágyazott tévhitektől. Megmérgezte a kapcsolatunkat egy harmadik személy jelenléte. Carlosnak a múltban volt a helye, és nem a jelenben. Lenának szólnia kellett volna, hogy mi a helyzet, hogy tudjak tenni ellene. Későbánat ezen rágódni, megint azokon töröm a fejemet, amiken már nem tudok változtatni. A tekintetem az övét kutatja, de csak a tanácstalanság lesz az osztályrészem. Mit mondjak arra, hogy aláírjuk-e vagy sem a válási papírokat? Egyértelmű, hogy még nem zártuk le a házasságunkat, különben nem estünk volna egymásnak. A csóknak otthon íze volt, és ebben a házban van esélyünk egy közös élet felépítésére. Hinnem kell abban, hogy ennyi véletlen nincs és ennek ma így kellett történie. A válaszokat még nem tudom, nem látok előre, de azt tudom, hogy őrültség lenne feladni. Felvetek egy ötletet, bár magam se bízok benne teljesen, azonban megvan rá a lehetőség, hogy ez lesz a mi kapaszkodónk. - Igen, terápia. – erősítem meg ebben, holott nekem is lennének kérdéseim. – Owenék is voltak annak idején. Ella és Owen nem a legjobb példa előttünk, de ha meg sem próbáljuk, akkor sosem derül ki, hogy jót tett volna. – vonom meg a vállamat. Kapcsolatokból nincs hiány, biztosan találunk egy normális terapeutát. – Igazából a pszichológus jobb megoldás lenne. Én is ódzkodom tőle, de a sima tanácsadó azt hiszem kevés hozzánk. Mindketten hordozunk megannyi problémát, ami kihat a házasságunkra is. – folytatom a megkezdett gondolatmenetet. Évekkel ezelőtt elzárkóztam volna ettől, de a szüleim is jártak, és még mindig együtt vannak. Az élő példaképeim. Örülnék neki, ha csak a fele akkora arányban sikerülne túllépnünk a bajokon, mint nekik. Az ebédmeghívás a következő tény, ami felett nem hunyhatok szemet. Anya állapota kezdett jobbra fordulni, a kórházból is kiengedték a kezelések után. A házasságomról sem tudtak, nemhogy arról, hogy unokájuk fog születni. - Nem voltam otthon elég sok ideje. – jegyzem meg a felém irányuló kérdése kapcsán. – Arról sem tudnak, hogy megnősültem. A válás csak egy újabb sokk lenne, mielőtt tudomást szereznének a gyermekről is. Tudod, hogy mennyire kerültem anyát…nem bírtam megküzdeni vele…mármint a betegségével. Apa többször kérlelt, hogy látogassam meg, de inkább a városon kívül maradtam. Nem mondtam el, hogy éppen merre járok. Könnyebb volt mindenkinek, hogy nem aggódtak értem. Wyatt elvesztése megrázta az egész családunkat. – nyelek egy nagyot, és minden hibám ellenére mégis mosolyba szöknek az ajkaim. - Boldog lennék, ha jövő vasárnap csatlakoznál. Elmegyek érted, és onnan átmegyünk Brooklynba. – túrok bele a hajamba. A vihar nem csitul, nekünk meg tengernyi időnk van arra, hogy felfedezzük a házat a kínosnak mondható témák után. Az emeletre most Lena megy fel először Mollyval a kezében. Követem őket, mint egy árnyék, és megvizsgálom a lépső állapotát is. Greg szerint az eladók gyorsan túl akarnak adni rajta, és hajlandóak alkudni is. Nem részletezem, hogy mi történt a falak között, különben Lena egyből nemet mondana. A rossz emlékek helyébe újakat kell telepíteni. Az áron alul eladásnak rengeteg oka lehet, de itt konkrétan családon belüli erőszakot szenvedett el egy kétgyermekes anyuka a két kisfiával együtt. Az első szoba a berendezése alapján az egyik gyermeké lehetett. Belépve az a különös érzés fog el, mintha jártam volna már itt. Az egyszerűség jellemzi, mégis otthonos az összkép. A játékos doboz láttán elszorul a szívem, és a torkomban gombóc keletkezik. - Valóban ez itt maradt. – nyelek egy nagyot és az ablak felé sétálok. A függönyt elhúzva felmérem a környéket. Az esőtől nem sokat látni, de a szomszéd ablakban is felvillan egy arc. Molly előttünk jár a második ajtót kaparássza, ezért máris követjük őt. Lena megy be elsőként, én csak később lépek utána, de azt hiszem nem csak neki esik le az álla. - Ejha…Greg nem mondta, hogy a hálószoba ekkora volt. – közlöm vele és körülnézek. Kinyitom az egyik éjjeliszekrényt, de csak egy Bibliát találok benne. - Hívő emberek laktak itt. – jegyzem meg és a terasz felé pillantok. – Reggelente a kávé elfogyasztására tökéletes helyszín. – dugom zsebre a kezemet, és mellé állok. - Nagyon jó áron vehetnénk meg, ha még ma lecsapok rá. Mit gondolsz tartsuk meg? – oldalra sandítok, és ha végre rám néz, akkor kíváncsian mérem végig őt. – Néhány héten belül lakhatóvá tudjuk tenni. Egészségügyi festés kell, de a bútorok nagy része menthető, a vásárlással is tudnánk spórolni. – nagyot nyom a latban, hogy Lena hogyan vélekedik erről.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Nehezen éltem meg az utóbbi időszakot, Aaron hiánya óriási űrt hagyott a mindennapjaimban. Amikor spontán kimondtuk az igent, akkor elhittem, hogy mi tényleg jóban és rosszban kitartunk egymás mellett. Hónapokra eltűnt, semmit nem tudtam róla, abban sem lehettem biztos, hogy életben van-e. Aztán felbukkant a semmiből és egy csapásra megváltozott minden. Nem, nem is megváltozott, inkább beteljesedett a kapcsolatunk. Ha öt hónapnyi szünet ellenére is kitartottunk egymás mellett, akkor mégis mi lehet, ami szétválaszt minket, nem? Hát, én is ezt hittem. Egy ilyen erős kötelék nem szakadhat meg. Ami ennyire különleges és “egyszer-az-életben” kapcsolat, az kizárt, hogy ne küzdene le minden akadályt. Ehhez képest zuhanórepülésnek indult minden. Egyetlen rohadt hiba miatt. Pillanatok alatt veszett oda minden, amit imádtam, amihez ragaszkodtam, amire valaha csak vágytam. Évek óta nem volt mellettem olyan ember, mint Aaron. Megbíztam benne, az életemet szó szerint a kezébe adtam nem is egyszer. Újra és újra megtenném. Most viszont esetlenül, zavartan, természetellenesen viselkedünk egymással. Össze-vissza kavarognak a gondolatok a fejemben, nem látok tisztán. Főleg a csók után nem. Viszonozta, ami még több kérdést és kétséget vetett fel bennem, mint eddig bármi. Mégis mit művelünk? Miért ácsorgunk egyáltalán abban a házban, ami a miénk lehetett volna? Válófélben lévő párok normál esetben nem csinálják ezt. Egy szép és kecsegtető illúziót látok magam előtt. Attól félek, hogy ha még sokáig nézem, akkor lassan el fogom hinni, hogy mindez még valóra válhat. A nappaliban nézegetem a bútorokat, úgy teszek, mintha alaposan megfigyelném a részleteket, de igazából most nem érdekelnek. Fejben még mindig pár perccel korábban vagyok. Még mindig bizseregnek az ajkaim az érintésétől, még mindig magamon érzem tenyerének tapintását. Érzem az illatát, ahogy a mellkasom a mellkasának feszült. Nem vagyok kész elveszíteni őt. A vihar szerencsés szerencsétlenség. Még több időt tölthetünk el egymás társaságában, ami jól is elsülhet, de akár elindulhatunk egy olyan spirálon lefelé, ahonnan már tényleg nincs visszaút. Bízom benne, hogy elég éretten tudunk hozzáállni a kialakult helyzethez és találni valami megoldást, mert a papírok aláírása már csak emlegetés szintjén is rémisztő. Szeretnék mindent megtenni, hogy helyrehozzuk, ami elromlott. Aaron meglepő javaslatot tesz, én bele sem gondoltam ebbe a lehetőségbe. Terápiára menni tényleg jó ötlet lenne. Közelebb kerülhetnénk egymáshoz, vagy akár arra is ráébredhetnénk, hogy valóban nem működik a kapcsolatunk. Így vagy úgy, de biztosan egyről a kettőre jutnánk, ha lenne segítségünk. Nyíltan beszélhetnénk az érzelmeinkről, érzéseinkről, a gondolatainkról. Még jobban megismernénk egymást és magunkat. A kommunikáció kulcsfontosságú lenne, hiszen részben ennek a hiánya volt az, ami idáig vezetett. - Igen, azt hiszem, egy pszichológus jó ötlet - bólintok végül beleegyezően. Ha ez az ár, amit meg kell fizetnünk, én a részemről hajlandó vagyok rá. Örömmel veszem, hogy Aaron sem zárkózik el előle, mint tette volna évekkel korábban.
Nem az első meglepetés a mai nap során, de talán a legnagyobb, hogy Aaron szülei semmiről nem tudnak. Csöndben, a földet bámulva hallgatom végig a monológot és összeszorul a szívem, amikor az öccsét említi. Wyatt a saját útját járta, ész érvekkel nem lehetett volna leterelni róla, mégis a mai napig bűntudatot érzek a halála miatt. Az ujjaimat morzsolgatva pásztázom a parketta erezetét. Nem tudom, mit kéne most mondanom. Szívesen elmennék hozzájuk látogatóba, de egyrészt nem érzem fairnek, hogy semmiről nem tudnak, másrészt nem biztos, hogy jó ötlet azzal ebédelniük, aki miatt a fiuk halott. Ha én nem vagyok a képben, Aaron nem kényszerül választásra. Ha nem kell választania, megmenthette volna a testvérét. Wyatt helyett most mégis én állok itt, az én szívem dobog, én szívom tele levegővel a tüdőmet átlag percenként tizenötször, én ébredek fel nap mint nap. - Biztos jó ötlet ez? - kérdezem bizonytalanul, még mindig a padlót vizslatva. - Szóval… - Nehezen jönnek a szavak, nem is tudom, hogyan kezdjek bele. - Biztos jó ötlet azzal egy asztalhoz ülniük, aki miatt most Wyatt halott? - Aggódom az ebéd miatt, ezt le sem tudnám tagadni. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom, mit gondolnak rólam most Aaron szülei. Mégis hogy kéne a szemükbe néznem a történtek után? A viharnak köszönhetően rengeteg időnk van felfedezni a házat. A nappaliból az utunk az emeletre vezet, ahol a hálószobákat találjuk. Természetesen Molly is velünk tart, a kis szőrmók is legalább olyan kíváncsian fedezi fel a házat, mint mi. Az első szoba, ahova benyitok, egyértelműen fiús gyerekszoba volt korábban. A bútorok nagy része maradt, az ágykeretből is csak a matrac hiányzik. Az eldugott dobozban lévő játékok nagy része még használható, egészen jó állapotban vannak. Kíváncsi vagyok, miért nem vitték magukkal ezeket. Ennyire sietősen távoztak volna, vagy már így is túl sok cuccot vittek magukkal? Molly hangjára leszek figyelmes és a kaparászó hangokra, amik egy másik szoba felől jönnek. Nem akarom, hogy már most kárt tegyen valamiben, így inkább gyorsan kinyitom az ajtót, hadd menjen be, mielőtt szétkarmol itt mindent. Egy hatalmas, tágas, erkélyes hálószobába lépünk be, ami egyszerű, letisztult, mégis barátságos. A figyelmemet legjobban a tolóajtós teraszajtó ragadja meg. Elképzelem, ahogy reggelente egy csésze kávéval kiülünk, beszélgetünk, reggelizünk, aztán mindketten indulunk a magunk dolgára. A képzeletemből a hangos dörgés ránt vissza a szürke valóságba. - Tessék? - kérdezem értetlenül. Miért tartanánk meg? A fejemet csóválva nézem Aaront és próbálok leolvasni valamit az arcáról, de egyre csak azt ismételgetem magamban, hogy ez őrültség. Aztán végül ki is mondom, amit gondolok. - Ez totál őrültség… Mármint… Imádnám, ez a ház fantasztikus, de nem gondolod, hogy egy válóper kellős közepén házat venni eszement dolog? - Ha lenne rá garancia, hogy a terápia és a pszichológus megoldja a problémáinkat, kérdés nélkül bólintanék rá. Szeretném, ha a gyerekünk normális környezetben nőne fel, nem egy garzonban. Szeretném, ha a közös otthonunkban tudnánk családot alapítani, nem albérletben, vagy egy ici-pici lakásban. Ez ideális lenne, és ahogy Aaron is mondta, egy tisztasági festés után igazából be is lehetne szép lassan költözni. A ház jó állapotban van, a bútorok nagy része is használható még. De félek, rettegek az elkövetkező időszaktól már most. Mi van, ha semmi nem jön össze? Mi van, ha végül aláírjuk a papírokat? Mi lesz akkor a házzal? Mi lesz a hatalmas adóssággal? Túl sokat aggodalmaskodom, ami megárthat a babának. Idegesen pillantok körbe a szobában. El tudnám képzelni itt az életemet Aaron oldalán, de biztos ez a helyes döntés? Belevágni most ebbe? A kezeimet a hasamra simítom és leülök az ágy szélére. Muszáj egy kicsit leülnöm. - Mi van, ha nem alakulnak jól a dolgok?
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Az elmúlt heteim nem szóltak másról csakis az agyalásról. Folyton azon rágódtam, hogy mi vezetett oda, hogy Lena a szemembe hazudjon, aztán a régi munkahelyén leplezzem le. Anyagilag valóban nem álltunk jól akkoriban, de akkor sem az lett volna a legjobb megoldás, hogy a kórházi gyakornoki program helyett a vetkőzéssel legyen elfoglalva. Régebben is zavart, hogy Carlos mellett dolgozott, mert ismertem a fazont és nehezen engedte el az aranyat tojó tyúkjait. Lena pontosan közéjük tartozott és mégis kilógott abból a sorból. Megvolt a magához való esze, csak pénze nem volt hozzá, hogy megvalósítsa az álmait. A pénz örökösen egy központi téma lesz úgy látszik, mert ez alapozta meg a válásunkat is. A jövőnk záloga meg éppen itt fekszik előttünk egy hatalmas kerttel egybekötve, én meg a mai napon választ kell, hogy adjak Gregnek. A foglalóm is véges, de megtettem az előleget és ha akarom egy kis hitellel ki tudom egyenlíteni. Vannak ismerőseim, vagy kérhetnék anyáéktól is kölcsön az ügy érdekében. Lehetőségek adódnának, ha végre dűlőre jutnánk. A vihar kicsit belerondít az összképbe és kénytelenek vagyunk még egy ideig egymás társaságát élvezni. A friss családtag nem jelent gondot, szerintem jó sora lesz a feleségem mellett. Magamban ízlelem a szót, hogy nem az exemként emlegetem, holott folyamatban van a szétválasztásunk. Alig egy héttel korábban is arra mutatott a mérleg nyelve, hogy aláírjam a papírokat, de ma ismételten elbizonytalanodtam. Nem csókolok vissza annak, aki iránt nem érzek semmit. A kezdeményező fél Lena volt, de én is hibás vagyok abban, hogy nem toltam el. Őszintén? Nem is akartam. Az érzelmek nem múlnak el egyik pillanatról a másikra, ahogyan a házasságunk se maholnap fog véget érni. Felajánlotta ugyan az ügyvédet és a gyors elrendezést, de még várni szerettem volna, mielőtt ostobaságot csinálok. Az eljegyzés meg az esküvő is gyorsan jött, de nem azt jelenti, hogy ne ő lenne az igazi. Sokat gondolkodtam azon, hogy ki lenne a megfelelő társ mellém, de mindvégig belül tudtam, hogy senki más mellett nem tudnám elképzelni az életemet. Lenában minden megvan, amire szükségem van, ami miatt úgy érezhetem, hogy végre lehorgonyozhatok. A fránya titkok szakítottak szét minket, de talán azon még segíthetünk, ha mindketten teszünk azért, hogy legyen eredménye. A terápiát én vetem fel, nem bánom és kíváncsi vagyok hogyan reagál rá. Némi hezitálás után a pozitív tartományba eső reflektálás jut el hozzám. - Én is így látom. Nem veszíthetünk semmit. – jegyzem meg és egy időre megint elhallgatok. Zavaros a helyzetünk, mert ott állunk a jelenben és valahogyan kapaszkodunk a múltba, de a jövőt még nem ismerjük. Felhozom a szüleimet, akiket ideje lenne meglátogatnom. Mondhatni elég sok mindenből kimaradtak. Nem akartam őket azzal terhelni, hogy mi történt a magánéletemben, de lehet nem ártott volna. Anya ki lesz akadva, ha kiderül, hogy útban van az unokája és eddig nem tudott a létezéséről. Az apám véleménye meg totálisan homály, de bízom benne, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok minden téren. - Tessék? – kérdezek vissza, mert félek, hogy rosszul hallottam. Nagyot kell nyelnem, mert Wyatt érzékeny téma nálam, de álmomban se hittem volna, hogy magát hibáztatja a halála miatt. - Lena ez nem a te hibád volt. Sawyer szépen megtervezte, hogy kijátsszon bennünket. Wyatt meg azelőtt bajban volt már, hogy ez megtörtént volna. Gondolod a kartell hagyta volna, hogy életben maradjon? Őszinte leszek…sokáig én is magamat okoltam, de rá kellett jönnöm, hogy az ő döntése volt akkoriban, hogy csatlakozott. Nehezen emésztettem meg, hogy elveszítettem, de nem teheted meg magadat bűnbaknak. – hallgatok el és mélyen nézek a szemébe. Az igazság benne volt a mondanivalómban és ha ez nem jött át neki, akkor sajnos nem tudom hogyan fogunk megbirkózni vele a későbbiekben. - Anya beteg volt…és örülök neki, hogy jobban lett. Említette, hogy találkoztatok a kórházban, amikor bent feküdt. Nem foglak kényszeríteni rá, hogy gyere el velem, ha nem akarsz, azt is megértem. – túrok bele a hajamba és most követem az emeletre. Odafent egy gyerekszoba és egy hálószoba vár ránk. Az utóbbi tökéletesen megfelelne az igényeinknek, ha ma este aláírnám a foglaló véglegesítését. Lena annyira nem díjazza a kijelentésemet, de nem tudok másképpen reagálni csak egy mosollyal. Zsebre dugott kézzel állok meg a terasz előtt és őt fürkészem. - Annyira őrültség, mint szülőkké válni egy káosz közepén. – folytatom egyetlen szemrebbenés nélkül. Látom rajta, hogy emészti a hallottakat, én meg teszek egy sétát a teraszajtóig és résnyire nyitom, hogy némi friss levegő áramoljon be a szobába. - A dolgok alakulhatnak rosszul is, de ez a lehetőség holnap már nem él. A foglalót letettem, ha ma este nem véglegesítem, akkor elveszik a ház. A többit is megoldom, már vannak ötleteim, hogyan törlesszek. A kérdés az, hogy látsz-e benne valamit, ami miatt azt mondanád, hogy igen…ez az, amire vágytam. – vonom meg a vállamat, és most én is kinézek az ablakon, aztán halkan kezdek el mesélni. – Az öcsém halála után megígértem a sírjánál, hogy nem fogok sokáig rágódni a jövőmön. A pillanatok értékesek és nincs rálátásom, hogy meddig fogok élni. Azt mondanám, hogy ragadjuk meg az alkalmat. Túlságosan hosszan éltem egy burokban, hogy a „ha” kezdetű mondatok határozzanak meg. Elképzelhető, hogy elválunk…és akkor lesz egy házunk, de nem kell, hogy anyagi terheket vállalj. Az én felelősségem, hogy a gyermekem feje fölött legyen tető, neked elég amiatt aggódnod, hogy egészségesen növekedjen. A házasságunk válaszúthoz ért. A mai nap is jó példa rá, hogy még nem kell eldöntenünk, hogy mit akarunk. Tehetünk azért, hogy jobb legyen. Nem ígérhetek semmit, de itt vagyok Lena, hogy bizonyítsam nem futok el. Mi kell még, hogy ne a kifogásokat lásd benne, hanem a megoldásokat? Nekem is nehéz…össze vagyok zavarodva, akárcsak te. – hallgatok el és most várakozóan fordulok felé.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Örülnöm kéne, amiért ha csak átmenetileg is, de megszabadultam Carlostól. Az örömöm mégsem felhőtlen, hiszen nagy árat fizettem az elmúlt hónapokért. Nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolkodnék el másmilyen kimenetelen. Ha visszamehetnék az időben, mindent másképp csinálnék; egy perccel sem töltöttem volna el többet Carlos klubjában, Aaront mindenbe beavattam volna. Nem hagytam volna, hogy a titkok és a hazugságok kettőnk közé, illetve most már hármunk közé álljanak. Sok fájdalmas napon és éjszakán vagyok túl, de egyik sem übereli a mait. A legkevésbé számítottam arra, hogy összefutunk, aztán kikötünk abban a házban, amit Aaron kettőnknek szánt. Itt családot alapíthattunk volna, lehetett volna egy ideális életünk; reggelente olvashattuk volna a napi újságot az asztalnál egy kávé mellett, nap végén kiülhettünk volna a teraszra beszélgetni, esténként összebújhattunk volna a kanapén, aztán együtt feküdhettünk volna le aludni. Elhessegetem a képeket a lelki szemeim elől, mielőtt túl mélyre süllyedek a saját nyomorúságomban. Mégis most egy kicsit kezdem azt érezni, nincs minden veszve. Visszacsókolt, nem tolt el magától. Nem ő kezdeményezett, de viszonozta a csókot és ez már önmagában nagyon sokat jelent. Tagadhatatlan a kettőnk között lévő kémia, csak a körülmények valahogy mindig szétszakítanak minket. Nem ez az első eset, hogy huzamosabb ideig nem láttuk egymást, de ez most mégis más. Most a házasságunk a tét. A megérzésem nem csal, és Aaron alternatívát kínál fel az ügyes-bajos dolgaink rendezésére. Elsőre kicsit ijesztőnek tűnik a pszichológus, hiszen nem szívesen avatok be senkit a magánéletem részleteibe, de egy szakember, akinek az a munkája, hogy segítsen másokon és kívülállóként tanácsokat adjon, talán annyira azért nem is rémisztő. Némi hezitálás és gondolkodás után végül rábólintok. Ha ez az ára annak, hogy ne engedjem el a férfit, akit szeretek, akkor hajlandó vagyok megfizetni. És itt már nem csak rólam van szó - a gyerekünknek apára van szüksége. Nem hétvégi apára. Hanem olyan apára, aki este mesét olvas neki, aki vele reggelizik és vacsorázik, akivel ugyanolyan vicces az esti fürdés, akivel apás programokat csinálhatnak. A pszichológusnál valamivel jobban kétségbe ejt, hogy találkoznom kéne Aaron szüleivel. Sokat gondolok Wyatt-re és hogy minden másképp történt volna, ha én nem vagyok a képben. Még mindig azt érzem, miattam is veszítette el az életét, miattam is kellett eltemetni egy fiút, egy testvért, egy barátot. Furdal a lelkiismeretem a történtekért és nem tudom tovább magamban tartani, ezért hangot adok a kétségeimnek. Aaron is meglepődik és én is meglepem magam azzal, hogy hangosan kimondom, ami a fejemben jár. Tudom, mennyire érzékeny téma nála az öccse, de muszáj volt megosztanom vele az érzéseimet. Ha nem vele, akkor mégis kivel? Ha innentől kezdve tényleg az őszinteség az egyetlen járható út számunkra, akkor erről is szeretném, ha tudna. Aaron szavainak meg kéne nyugtatniuk. Még ő is azt érezteti velem, hogy Wyatt halála nem az én hibám volt, de nem tudom teljesen elengedni ezt a rossz érzést. Részese voltam, még akkor is, ha csak közvetve. Nem feszegetem tovább a témát, de sokáig képtelen leszek szabadulni a bűntudattól.
- De, szeretnék… csak nem lesz egyszerű. - Számomra biztos nem. Ettől függetlenül tényleg szeretnék találkozni velük, és annak is örülnék, ha végre beavatnánk őket az unokájuk érkezésébe. Az emeletre felérve meglepően tágas terekkel szembesülünk. A gyerekszoba pont ideális, a nagy háló pedig tökéletes. Lenne rajta mit csinosítani, de egy-két bútorral, dísszel és képpel otthonossá lehetne ezt is varázsolni. Tekintetem sokáig elidőzik a teraszajtón. Ha nem lenne ilyen ítéletidő, szívesen kiállnék és magamba szívnám a látványt. Aaron szavait elég nehezen fogom fel. Meg akarja venni a házat úgy, hogy még akár el is válhatunk? Értetlenül pislogok rá. Muszáj leülnöm egy kicsit és rendeznem a gondolataimat. Nehéz időszak áll mögöttünk, még nehezebb előttünk. Terápiára kell járnunk, ami bárhogy végződhet. Szeretnék egy biztos otthont a gyerekemnek, tetőt a feje fölé, de nem vállalnánk ezzel túl nagy rizikót? - Aaron, ez minden, amire vágytam - vágom rá szinte azonnal elcsukló hangon. Ez nem csak egy ház, hanem egy esély a kapcsolatunk megmentésére, a családalapításra és még ki tudja, mire. - De nem tudok nem gondolni arra, hogy jelenleg minden olyan ingatag… - sóhajtok egy nagyot. Csöndben emésztgetem a szavait, és találok bennünk némi igazságot. Felesleges ennyit rágódni és aggodalmaskodni. Senkinek sem teszünk jót vele, pláne nem egymásnak vagy magunknak. Lassan felállok az ágy széléről, ahogy felém fordul. Nem jönnek olyan gyorsan a szavak, ahogy szeretném. A kezeimet tördelem, miközben azon rágódom, hogy ki merjem-e mondani, amit szeretnék. Igen, bele akarok vágni. Igen, azt szeretném, ha ez lenne a közös otthonunk. Igen, együtt akarom ezt csinálni, vele. Szeretném, ha ez tényleg megoldás lenne. - Rendben - bólintok, ahogy elé érek. - De ha közös a ház, akkor közös a teher. - Igen, itt most az anyagiakra gondolok. - Van egy kis félretett pénzem még… - gyorsan elharapom a mondat végét, mielőtt Carlost említeném. - Szóval van egy kis félretett pénzem, és két hét múlva kezdek dolgozni a kórházban. - Nem egetrengető összegekért fogok dolgozni, de a semminél több. - Ehhez ragaszkodom - jelentem ki határozottan és pillantok fel Aaron szemeibe. Csináljuk, vágjunk bele, de akkor tényleg együtt. Nem akarok haszonleső lenni, nem akarok belekényelmesedni ebbe, nem akarom, hogy minden kockázat őt terheljen. Ebből nem fogok vitát nyitni. - Ez pedig azt jelenti, hogy lenne két hetem a házzal foglalkozni… - evezek kicsit könnyedebb vizekre mosolyogva. A lelki szemeim előtt már szinte látom a berendezett hálót, nappalit, konyhát és még a gyerekszobát is. Egyelőre nehezen akarom elhinni, hogy ez tényleg a mienk lesz. Izgatottan pillantok körbe a szobában és nézegetem a falakat, a sarkokat, az ágyat, az éjjeli szekrényeket. Ha minden összejön, ahogy szeretnénk, akkor a végén lesz egy otthonunk. Nem tágítok Aaron mellől, sőt, kicsit eleinte ugyan bátortalanul, de átölelem. Dereka köré fonom karjaimat, fejemet a mellkasára hajtom. Remélem, hogy nem taszít el magától. Most szükségem van erre; a közelségére, az érintésére, hogy érezzem, ez tényleg valóságos. - Köszönöm.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A mai napnak nem így kellett volna történnie, mármint nem tervezett események sorozata vezetett odáig, hogy Lenával kössek ki a majdnem megvásárolt házunknál. Nem hiszek a sorsban, vagyis eddig nem igazán figyeltem a jelekre. A mai nap viszont meg kell állnom egy pillanatra és rájönni a nekem szánt üzenetre. A harag sohasem lesz jó tanácsadó, és el kell fogadnom, hogy az emberek hibáznak. Lenát megtenni bűnbaknak nagyon is arra vall, hogy egy lélektelen férfi vagyok, aki nem lát tovább az orránál. Én akartam, hogy a feleségem legyen? Igen! Nekem kellett volna gondoskodnom róla a nehéz hónapokban? Igen! A feleségem azt tette, ami szerinte volt helyes. Nem minden lépésével értek egyet, de utólag már egyikünk sem tud változtatni a megtörtént vétségeken. Nekem is akad bőven elhallgatni valóm, de nem azért jött hozzám, hogy ezeket felhántorgassa. Nem jutottam volna el a felismerésig, hogy nem vagyok túl rajta, ha ma nem találkozunk. Szerelmes voltam Lenába és ez nem múlik el egyik napról a másikra. Őszintén? Sosem szerettem volna lemondani a kettőnk jövőjéről. Megannyi poklot jártunk meg ketten, a történetünk bele sem férne egy könyvbe és mégis a legnagyobb szükségben hagytam el. Meg sem hallgattam a magyarázatát, csak kiadtam az útját. Terhesen át kellett költöznie egy másik lakásba. Nem érdekelt hogyan oldja meg, mert nem akartam belátni a saját bűnrészességemet a kapcsolatunk széthullásában. Nem mondom, hogy könnyű út előtt állunk, de meg kellene próbálni javítani rajta. A válási papírok felemlegetése a véglegességet szimbolizálná. Egyikünk sem hajlott rá, hogy aláírja és a mögöttünk álló hónapokat a sufniba dobja. A legegyszerűbb megoldással éltem akkoriban, de tévedtem. Óriási tévhitben éltem, ha azt hittem, hogy a boldogságomat az fogja meghozni, ha keresztül lépek rajta és úgy teszek, mintha nem lettünk volna egyek. Az öcsém gyilkosának megtalálása kötötte le minden figyelmemet, és időközben elfelejtettem a jelenben élni. A számlákat fizetni kellett valamiből, nem kérdeztem meg, hogy miből rendezte Lena az anyagiakat. A kórház akkor sem fizetett volna jól, ha valóban gyakornoki időben odabent lett volna. A nővérek fizetése nem a legjobb a kezdeti időszakban. A félretett pénzem megcsappant, és csak egyik napról a másikra éltünk. Szégyellem, hogy nem támogattam, nem voltam mellette a tanulási időszakban és úgy kellett meg tudnom, hogy apa leszek, hogy idegen férfiak előtt mutogatta a testét. Ismertem a múltját, az ide vezető ösvényt. Vért és verítéket áldozott be azért, hogy felemelkedjen. Tulajdonképpen Lena nem látott más utat a munkakeresésre, mint a vetkőzés. Az informátori intervallum alatt is már ebben a szerepben tetszelgett. Egy szó, mint száz a kettőnk hibája, hogy a válás szélére sodródtunk. A ház körbejárása alatt csak tapogatózunk egy lehetséges jövőkép reményében, bennem is számtalan kérdés merül fel, ahogyan az érzelmeknek sem tudok gátat szabni. A csókkal indulunk el a lejtőn, és jutunk el odáig, ahova már hamarabb is kerülhettünk volna. Őrültségeket beszélek neki? Látom az arcvonásain, hogy néha kétkedik a szavaimban, de ennél nyíltabb momentán nem lehetnék. A vihar maradásra késztetett mindkettőnket, a helyszín pedig ideális lenne a saját álmunk megvalósítására. A szívem szakad meg, ha egy pillantást vetek a hálószobára és a hozzá tartozó teraszra. A terápiában bízom, szerintem jót tenne, ha találnánk egy közös kommunikációs csatornát, és az egyértelmű, hogy egyedül nem fog menni a gátak feloldása. Ötletem is van már rá, hogy kit kérnék fel, ha neki is megfelel. A felvezetőm talán nem a legjobb, de kíváncsian várom mit mond rá. A hálószobában állok az ablaktól nem is olyan messze. A kétkedés természetes velejárója ennek a beszélgetésnek, és nem is sürgetem őt. - Én is tudom, hogy mennyire ingatag. – támasztom alá az igazát, de ha megint a rosszra fókuszálunk, akkor sosem lépünk előre. Hirtelen a ’rendben’-re nem is tudok reagálni, csak őt figyelem, ahogyan közelebb jön hozzám. - Mire gondolsz? – vonom fel az egyik szemöldökömet és zsebre vágom a két karomat egyelőre. – Ugyan már Lena…nem kell ezt tenned. – rázom meg a fejemet, mert nem akarom, hogy belefektesse a maradék pénzét is. - Mész dolgozni? – ezen információ meglep. Nincs időm azon morfondírozni, hogy elfogadjam-e az ötletét, mert szinte rám parancsol. Egy mosolyt csal ki belőlem és a két hétre nézek fel a szemeibe én is, amikor ő is ezt teszi velem. Fellelkesül a téma kapcsán és érzem a közeledési szándékát. A teste hamarabb elárulja őt és nem vagyok rest a karjaim a háta mögött keresztezni a keresztcsontján és belevonni abba az ölelésbe, ami most mindkettőnknek kell. - Én köszönöm. – suttogom magam elé és lehunyt szemhéjakkal az államat a feje búbjára fektetem. Nem éreztem ezt az illatot mióta elköltözött. Megnyugszik a lelkem is, hogy van még remény a folytatásra. A gyerekünknek lehet egy apja és egy anyja is…egy család, amit igazán akarok..akarunk. A vihar a hátunk mögött elcsendesedik, de innen csak akkor mozdulok el, ha már hajlandóságot mutat a távozásra. - Mi lenne, ha most hazakísérnélek és addig eldöntjük, hogy mikor találkozunk megint. Greggel megbeszélem a részleteket, aztán kérek időpontot a terapeutához, ha neked is jó. Ebben a két hétben arra is sort keríthetnénk. – az álla alá csúsztatom az egyik ujjamat, hogy a pillantása az enyémbe fonódjon. - Szedjük össze Mollyt, biztos elfáradtál. – biztatóan mosolyodok el és ha nem ellenkezik, akkor megcsókolom puhán a szirmait. - Gyere, menjünk. – fűzöm össze az ujjainkat, és a másik szobából összeszedem a kis kutyát, aztán elkísérem őket gyalog.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Nehezen megy a továbblépés. Nem megy és egyelőre nem is érzem, hogy tovább akarnék lépni. Minden épeszű felnőtt ember igyekezne lezárni a múltjának azt a fejezetét, aminek már nem lesz folytatása. Saját magunkat marcangolni valami elérhetetlen miatt a legnagyobb hülyeség, amit ember csak tehet. Mi lett volna ha kezdetű kérdéseken morfondírozni, a múltban ragadni, fantáziálni mérgező. Saját magam mérgezem ezekkel, hiába tudatosítom magamban többször is, ez mennyire helytelen. Szeretném azt képzelni, hogy ez csak egy rémálom, amiből bármelyik pillanatban felkelhetek, ébredés után pedig emlékezni sem fogok rá. A mai nap előtt egyáltalán nem láttam reményt arra, hogy felébredjek ebből a rossz álomból, most viszont mégis azt érzem, oka volt annak, amiért képtelen voltam idáig lezárni magamban az elmúlt időszakot. Talán még nem kell lemondanom mindenről, amit terveztem, talán lehet egy normális családunk, talán még nem késő mindent helyrehozni. A terápia segíthet benne. Egyáltalán nem vagyok ellene, csak félek tőle. Félek, mennyi minden jöhet a felszínre, ami tovább ronthat a helyzeten. Nem akarom Aaront elveszíteni megint. Egyszer már hosszú hónapokra kisétált az életemből. Még egyszer ugyanezt nem tudnám elviselni. A ház a maga nemében tökéletes. Nem egy palota, nem ultramodern, mint amilyeneket a tévében lehet látni, de kezdetnek tökéletes. Ráfér egy kis csinosítás, egy festés, de az itt maradt bútorok nagy része még használható. Egy-két dísz sem ártana, néhány kép a falakra, személyes tárgyak, hogy ne csak egy barátságos ház, hanem valóban otthon legyen. Hirtelen mindez elérhető távolságba kerül, amikor Aaron felveti az ötletet, hogy mégis legyen a mienk. Így a foglaló sem veszik kárba, és ez a ház otthont nyújthat egy új kezdetnek. Hirtelen megszólal a vészharang a fejemben, mielőtt még túlságosan beleélném magam. Ha objektíven gondolom át, akkor hatalmasat kockáztatunk ezzel a lépéssel. Ha mégis elválunk, akkor eladjuk a házat?
És amíg nem lesz rá vevő? Addig itt kerülgetjük egymást? Vagy valamelyikünk megy albérletbe? Mégis, azt hiszem, ha most ezt nem lépjük meg, azzal megpecsételjük a sorsunkat. De ha már bevállaljuk, akkor én is ki akarom venni a részem belőle. Ezt egyértelműen közlöm is, és ez nem az a téma, amiben hajlandó vagyok vitázni. - Erről nem nyitok vitát - jelentem ki határozottan, amikor Aaron ellenkezik. - Ezt is együtt csináljuk és kész. - Nem vet fel a pénz továbbra sem, de Carlos akármennyire is egy undorító alak, nem éhbérért dolgoztatott. - Igen, kaptam munkát. Rendes munkát - hangsúlyozom ki, mivel ez egy fontos részlet. Végre olyan munkám lesz, ami tényleg érdekel. Nem kell minden nap megalázkodni az eddig megszokott értelemben. Végre valami hasznosat csinálhatok, aminek lesz kézzelfogható eredménye. Közelebb lépek és átölelem Aaront, a karjaimat a dereka köré fonom. Amíg ő hasonlóan nem tesz, kicsit tartok az elutasítástól. Lehet, hogy ez neki egyelőre sok. De mielőtt túl sokat tudnék ezen gondolkodni, megérzem a lassan körém fonódó karokat. A mai nap most először áraszt el igazán a megnyugvás. Elmosolyodva hajtom a fejem a mellkasára, és nem is figyelem az időt, meddig állunk itt. - Jól hangzik - pillantok fel rá és elmosolyodom. A vihar szép lassan elcsendesedik, az ég is kezd kivilágosodni a háttérben. Váratlanul ér ezúttal Aaron közeledése, de egy pillanatig sem ellenkezem. Ezután már képes leszek valamivel optimistábban az előttünk álló útra nézni. Ujjaimat az övéi közé fűzve, szorosan mellette indulok el összeszedni előbb Mollyt, aztán elindulni a kis lakás felé, amit remélhetőleg hamarosan magam mögött hagyhatok.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Kezdőlap
• 848
/