A kezénél fogva vezetem hátra a férfi a privát szobák felé. A tenyere izzadt, érdes. A legkevésbé sem esik jól megfogni a kezét, de látszólag ragaszkodik hozzá, hiszen olyan szorosan fog, mint egy szülő a gyerekét, amikor nem akarja elveszíteni a hatalmas tömegben. Fogalmam sincs, ki lehet a fickó. Javier néven mutatkozott be, de még nem láttam erre. Azt mondták, kifejezetten velem szeretne a VIP részlegbe jönni. Amikor kérdeztem, hogy kicsoda, azt mondták, új arc. Furcsálltam, hiszen aki első alkalommal látogat ide, nem szokott név szerint kérni valakit, de nem tulajdonítottam neki különösebben jelentőséget. Ha fizető vendég, akkor jöjjön csak.
A privát szoba ajtaját kinyitom, de ahelyett, hogy egyből belépne, a férfi szétnéz a folyosón, mintha attól tartana, követ minket valaki. Miután végül bemegyünk a szobába, az ajtót pedig becsukom, a férfi keze szinte azonnal előbb a csuklómra szorül, aztán pedig a nyakam köré. Egész testével a falhoz présel, ujjai pedig satukén szorítanak akadályozva a légzésben. Kezeimmel reflexszerűen próbálom lefejteni magamról a férfi ujjait, de hiába. Kiabálni próbálok, segítséget hívnék, de nem tudok. Riadt tekintettel nézek a férfi szemeibe.
- A főnököm reméli, nem feledkeztél meg róla teljesen – sziszegi az arcomhoz közel hajolva. A lehelete bűzlik a cigitől és az alkoholtól. – Mert ő nagyon is emlékszik rád – vigyorog a képembe. Levegőért kapkodom, de túl erősen szorítja a nyakamat. A tekintetem kezd lassan elhomályosodni, mikor hirtelen a földre lök. – Lopez szívélyes üdvözletét küldi – elővesz a dzsekije alól egy sárga borítékot, amit elém dob. – Neked is, és a zsaru haverodnak is – veti oda flegmán. Miután befejezi, a padlóra köp, feltépi az ajtót és sebes léptekkel elhagyja a helyiséget. Egyik kezemmel a nyakamat tapogatva tolom fel magam ülő helyzetbe. Kell néhány pillanat, hogy összeszedjem magam. Lopez? Ezt nem akarom elhinni. Négykézláb mászok a borítékért. Nincs lezárva, így könnyen felnyitom. A tartalmát kivéve egy fotó akad a kezembe. Ledöbbenve veszem tudomásul, mit ábrázol a kép. Ijedtemben eldobom és hátrébb kúszok. Ez lehetetlen! Ilyen nincs! Nem, egyszerűen nem! Remegö kezekkel emelem fel ismét a fotót. Hannah látható rajta, a vőlegényével együtt. Mindketten hatalmas vértócsában fekszenek, a fejükön jól látható lövés nyoma. Halottak. Mindketten. A mögöttük lévő falon pedig vörös betűkkel a következő áll: Ki lesz a következő? Lefagyva tartom a kezemben a fotót. A gyomrom görcsben, a torkomban óriási gombóc. A szívem úgy kalapál, majd kiszakítja a mellkasomat. Hirtelen elkap a hányinger, elönt a forróság, a homlokomon pedig egy izzadtságcsepp folyik végig. Üvöltenék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nem akarom elhinni, amit látok. Ez egyszerűen képtelenség. Azt hittem, soha többet nem kell Lopez miatt aggódnom, erre megint itt van. Egy darabig még a földön ülve szorongatom a fotót. Tekintetem a nyitott ajtóra siklik. Bármikor elsétálhat itt valaki, megláthat, bejöhet, elveheti a fotót, abból pedig óriási botrány lenne. Lassan feltápászkodom és kinézek a folyosóra. Sehol senki. Az irányt céltudatosan a szobám felé veszem, ahol az ajtót azonnal magamra zárom. A borítékot és a tartalmát lerakom az asztalomra. A hajamba túrok, veszek egy mély levegőt és a szekrényemhez lépek. Magamra húzok egy farmert és egy pólót. A borítékot berakom a táskámba. Ó, Hannah...
A klubbot a sikátor felé hagyom el. Az utcára kiérve nagyjából két perc telhet el, mikor hirtelen szakadni kezd az eső. Így legalább nem látszanak az arcomat áztató könnycseppek. Gyorsan szedem a lábaimat, egyiket a másik után, de még így is beletelik némi időbe, mire odaérek a célomhoz. A házból pont kilép egy házaspárnak látszó nő és férfi, akik után még be tudok menni a lépcsőházba. Az ismerős ajtóhoz sietek. Csak remélni tudom, hogy itthon van Aaron. Kopogni kezdek szüntelenül, mint egy őrült, közben víztócsát hagyva magam alatt, hála a hatalmas esőnek, ami miatt bőrig áztam.

Az eső szüntelenül hullik alá, ma hivatalos lettem volna ebédre a szüleimhez, de nem akartam elmenni. Már nem tudom megjátszani, hogy boldog vagyok, és minden rendben van a nyomozással. Lefeküdtem Cherryvel, az öcsém életben van, és ráadásul ellenem dolgozik. Mi ez, ha nem káosz? Egy kis magányra vágytam, szerettem volna tisztába jönni az érzéseimet tekintve, de sajnos erre vajmi kevés esélyt láttam. Jobb ötlet híján egy doboz sört készítettem be, és elővettem a régi videojátékomat, hogy azzal üssem el a szabadnapomat. A kaputelefont félretettem, sőt még a telefonomat is kikapcsoltam, hogy ma ne zavarjon senki. A macskám a dohányzóasztal tövében szunyókál, néha feltekint, de különösebben nem érdekli, hogy otthon vagyok. Már megszokta, hogy ő az úr a háznál, de mostanában egyre többször gubózom be, és kényszerítem magamra a csendet. Túlságosan sok minden történt, és nem találom az összekötő részeket. Kinek dolgozik Wyatt, miért nem kérte a segítségemet hamarabb, Cherry vajon nem emlékszik, vagy megjátssza, esetleg hazudik? Mit érezhetnék iránta a vágyon kívül? Az apja is gyanús, még nem szántam el magam a megkeresésére, de már jó úton vagyok, hogy megtegyem. Mélyeket lélegzek, és a konzollal szórakozom. A verekedős szimulációs játékok konkrétan arra jók, hogy ne kelljen gondolkodnom, különben megőrülnék. Eszeveszett módon nyomom a gombokat, és azon vagyok, hogy egy jobb horgost vigyek be az ellenségemnek, de az nem megy olyan könnyen, mint szeretném.
- Nyúlj már ki. –a fegyverem még nem vettem elő, ez amolyan bónusz dolog, és ez nem is a legerősebb ellenségem, így még várok, hogy normális körülmények között ki tudjam ütni a ringből. A kanapén előrehajolok, és a tv-t bámulom, mikor kopogásra leszek figyelmes. Nem…ma nem vagyok itthon, és nem érdekel senkinek sem a véleménye, sem a baja. Továbbjátszom, úgy teszek, mint aki valóban süket, vagy nem is tudom, de az ajtón túl álló kitartó lehet, mert ismét megpróbálja a lehetetlent, és kihoz vele a sodromból.
- Miért kell zavarni…pont ma? – fáradtan emelem a tekintetemet az órára, és feltápászkodom a szófáról, miután benyomtam a stop gombot. A macskán átlépve indulok meg az ajtó irányába, hogy szemügyre vegyem a kulcslyukon keresztül a zaklatómat, de amint felismerem a barna haj tulajdonosát, már el is fordítom a zárat, és leemelve a láncot, nyitom ki a bejáratot.
- Mi történt…Lena? – még van egy kis távolság közöttünk, de amikor észreveszem a félelmet a szemében, akkor teljesen kitárom előtte az ajtót, és betessékelem, ha kell, akkor erőszakkal is. A lapockájára simítom a tenyeremet, és beinvitálom az előtérbe.
- Szombat van, és nem a klubban, vagy éppen az iskolában lenne a helyed? – most tűnik csak fel, hogy valamit nagyon szorongat. A biztonság kedvéért az ajtót is bereteszelem, majd a konyha irányába mutatok.
- Csináljak egy teát, vagy valami erősebb kell? – bukik ki belőlem, és ha követ, akkor a hűtőig meg sem állok, és kiveszem az oldalsó részből a whiskey-met. Nem feltétlenül jó vendégváró, de ha sokkban van valaki, akkor jó feszültségoldóként működik az itóka. Szótlanul töltök ki egy kupicát neki, és magamnak is, ha hajlandó elfogyasztani, azonban, ha megszólal, akkor elhallgatok, és ráfigyelek. Tudnom kell, hogy mi zaklatta fel ennyire.

Őrült módon kopogok az ajtón. Egy jó darabig nem érkezik válasz, de eszemben sincs abbahagyni az ajtó verését. Fontos, hogy Aaron kinyissa. Most egészen biztos nem fogok innen elmenni, ha esetleg nincs itthon, egész este itt fogok szobrozni, amíg meg nem érkezik. Már egészen megfájdul a kezem a folytonos kopogtatástól, amikor résnyire kinyílik az ajtó. Mielőtt belépnék, még egyszer visszanézek a lépcsőházba. Nem tudom, hogy a fickó követett-e, vagy bárki más. Lehet, hogy itt bújkálnak valahol. Lehet, hogy a lépcsőház aljában várnak. Vagy a kapun kívül. A mai este bizonyította, hogy bármi megtörténhet. Amikor úgy ítélem meg, senki sincs rajtam kívül a folyosókon – remélhetőleg –, akkor belépek a lakásba, közben előveszem a táskámból a borítékot, de nem adom még át. Mély levegőket veszek, mint aki most futott le egy félmaratont. Kérdésére nem válaszolok, csak nézek magam elé. Ha ő is látta volna már a képet, megértené, miért nem bírok megszólalni. Folyamatosan Hannah jár a fejemben. A rengeteg vér. A lőtt seb. Az üveges tekinteteik, amik már sosem fognak vidámságtól csillogni. A szörnyű gondolatoktól és a csurom vizes ruháimtól tetől talpig kiráz a hideg. Némán követem a konyhába. Figyelem, ahogy kiveszi a hűtőből a whiskyt, elővesz két poharat, majd tölt is. Szó nélkül lehajtom az italt. Ép ésszel nem lehet felfogni, mi történt nem egészen fél órával ezelőtt a klubban. Ahogyan azt sem, mit ábrázol a fotó. A felelősről pedig ne is beszéljünk. Az alkohol végigmarja a torkomat. Belül elönt a forróság hirtelen, amitől ismét kiráz a hideg. Szó nélkül magam elé veszem az üveget, töltök magamnak még egy pohárral, amit megintcsak lehúzok. Aztán még egyet. A harmadik után a konyhapultra támaszkodom. Fejemet lehajtva figyelem az alattam növekvő víztócsát, a ruháimból és a hajamból csöpögő vizet, amihez hamarosan társulnak az arcomat áztató könnycseppek is. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, veszek egy mély levegőt; próbálom összeszedni magam. Aaron nyilvánvalóan magyarázatot vár a zaklatottságomra, a késői látogatásom okára, arra, hogy miért volt ez pont ma, pont most ilyen sürgős és halaszthatatlan. Lassan emelem a férfira a tekintetemet. Szótlanul adom át neki a borítékot, amiből kivéve ő is láthatja, amit nekem is szemügyre kellett vennem. Láthatja, amint Hannah és a vőlegénye holtan fekszenek a padlón, a fejüket ért lövést, a rengeteg vért körülöttük és a falon lévő feliratot is. Nem szándékozom ismét látni a fotót, ezért elfordítom a fejemet. A nappali irányából előbukkanó macskát nézem, aki természetes módon illegeti-billegeti magát lépésről lépésre, amit el nem ér az egyik ablakig, ahol a párkányra ugorva helyezi magát kényelembe.

Nem számítottam ma semmilyen látogatóra, szeretnék egy kicsit egyedül lenni, és helyretenni magamban, hogy mit jelent Wyatt, Cherry és az egész ügy. Talán nem ártana, ha egy kicsit hosszabb időre kivonnám magamat a forgalomból, és elutaznék valahova, ahol nem akadnak rám. Anya és apa is nagyon kimerült lelkileg, nem beszélve arról a családról, akik eddig nem tudták tisztességesen eltemetni a gyermeküket. Túl sok a sérült, már nem látom a történet elejét, de a végét sem. Rémálommá avanzsálódott az életem, és attól félek, ha nem ébredek fel, akkor hamarosan sokkal rosszabb állapotban leszek. A pszichológushoz sem járok már, pedig kellene, és most nagyobb szükségem lenne rám, mint eddig. A kopogás térít észhez, megyek is, hogy meglessem, hogy ki keres. Nem nehéz bemérnem a lányt, szinte azonnal fel is ismerem. Résnyire nyitom az ajtót, körülnézek, hogy senki nem követte-e, aztán beengedem. Utoljára akkor láttam, amikor segített ellátni az öcsémet, ezért jövök neki eggyel. Az ajtót hamar tárom ki, és tessékelem be. Lena nem néz ki jól, és hiába érdeklődöm, nem akar felelni. Sejtésem szerint sokk hatása alatt állhat, de nem akarom megrohamozni. Odakint szakad az eső, látszik rajta, hogy nagyon sietett, mert esernyő sincs nála. A konyhába terelem, ahol töltök egy-egy pohár whiskey-t, nem baj az, ha átmelegszik. Eleget is tesz a kérésemnek, mikor elé tolom az első adagot, de arra nem készültem fel, hogy még következő, és következő is soron lesz. Nézem, ahogyan iszik, én csak pár kortyot iszok a sajátomból, és lehelyezem a pultra. Nem válaszol nekem a feltett kérdésekre, így elveszem a felém kínált borítékot. Vajon mi van benne, ami ennyire felzaklatta? Óvatosan húzom ki belőle a képet, és minden azonnal értelmet nyer. Keresem a szavakat, de Hannah holtteste valahogyan belém fojtja az értelmet is. Mikor történhetett mindez, és ki adta neki oda? Rengeteg kérdésem lenne, de az első ízből is lejön, hogy ez valamilyen leszámolás volt, esetleg üzenet a velem szemben állónak. Lefektetem a borítékot a pultra, és belemélyedek a szemébe. Nem engedhetem el, de így meg fog fázni. Csináltam már rosszabbat is, minthogy vetkőztessek valakit, de muszáj lépnem. Közelebb merészkedem hozzá, és a felkarjára simítom a tenyeremet. Nem megyek tovább, ha megijedne, vagy kitörne belőle a zokogás. Ha engedi, akkor a derekánál fogva magamhoz húzom, és szorosan átölelem.
- Itt vagyok Lena. – suttogom, és a lapockáját simogatva nyugtatom le. Percekig is állhatunk így, de szeretnék róla gondoskodni. A félelemtől reszket, és nem érdemli meg, hogy ilyen élete legyen, mint ez. Lepillantok a szemébe, és halkan elmagyarázom, hogy mi fog következni.
- Most elmegyünk zuhanyozni, és megválunk a vizes ruháidtól, utána keresek neked valamit, és nálam maradsz, rendben? – az álla alá csúsztatom az egyik ujjamat, hogy megértette-e, amit mondtam.

Nem vagyok egy macskás típus, de most mégis úgy vonzza a tekintetemet az állat, mint eddig még soha. Karmait kimeresztve nyújtózkodik végig a párkányon, először homorít, majd első két mancsára helyezve testsúlyát a hátsó két lábát nyújtja ki, végül pedig a fal mellett helyezi magát kényelembe. Összekucorodva, farkával magát körülölelve pillant rám hatalmas szemeivel. Pár pillanattal később hangos nyávogással jelzi, hogy ne bámuljam.  Tekintetemet lassan fordítom Aaron irányába, gyors mozdulatokra képtelen lennék, mind a helyzet, mind pedig az alkoholtól. Nem tudom, melyiktől zúg jobban a fejem éppen. Figyelem, ahogy a kezével felém nyúl. Mozdulatlanul tűröm, amint hozzám ér. Feszülten szorongok ölelésében. Képtelen vagyok megnyugodni, szapora légzésemen változtatni. Veszítettem már el olyan embert, aki hozzám közel áll, de még sosem fenyegettek meg az illető holttestét ábrázoló fotót mellékelve. Azt hittem, vége a Lopez ügynek. Azt hittem, ezen túlléphetek, nem kell többet rá gondolnom. Hát, óriásit tévedtem. Már bő egy éve történt, de még mindig kísért. És nem csak engem. Hannah, akinek az egészhez semmi köze lett az első, aki a rövidebbet húzta. Nem ezt érdemelte. Ha akkor nem makacskodom, és azt csinálom, amit Aaron mond, akkor talán Hannah sem keveredett volna bele, hanem élhetne. Távolt ettől az egésztől. A lassú simogatások hatására kezdek megnyugodni. Már nem veszem olyan szaporán a levegőt, a könnyek is csak némán csorognak végig arcomon. Fejemet a férfi mellkasához szorítom, magamat minél kisebbre összehúzva. Az egyetlen, amin nem tudok változtatni, a fejem erős lüktetése. Némán bólogatok a szavaira. A zuhany szó hallatán egész testemben kiráz a hideg elmékeztetve arra, hogy csurom vizes vagyok, a ruháim átáztak és nagyon fázom. Mielőtt elhúzódnék és elindulnék a fürdőszoba irányába, nagyot nyelek és lehajtom a fejem.
- Lopez volt – suttogom halkan Aaron felsőjét bámulva. Nagy levegőt veszek, majd lassan a férfi szemeibe pillantva húzódom el. Nem tudom, mit fog reagálni a név hallatán, de egészen biztosan nem fog örülni neki.

Eleinte nem értem, hogy mi történt Lenával, mármint az arcára van írva a rettegés, és a veszteség egy különös egyvelege. Túl sokszor láttam már ehhez hasonlót, és félek, hogy valami sokkal rosszabb dolog történt, mint az, hogy a munkahelyén inzultálták volna. Okos lány, képes megvédeni magát, és sosem panaszkodik, de olykor azért látom rajta, hogy magányos, hogy nehezen küzd meg azzal a teherrel, amit az ismeretségünk jelent neki. Az informátor szerepkör nem hálás, borzasztóan oda kell figyelnie arra, hogy kinek mit mond, nehogy lebukjon, mert akkor mindketten elvérzünk. A mai napig hálás vagyok neki, hogy lassan másfél évvel ezelőtt megmentette az életemet, és ezzel a részesévé is vált. Tudja, hogy mi van az öcsémmel, nem kell előtte titkolóznom. Látta, amikor Cherry elvetélt, ő volt az, aki ott ült az ágya mellett. Megfenyegettem nem is egy alkalommal, amikor elborult az agyam, de még mindig itt van, és most a vártnál is nagyobb szüksége van rám.
Némán irányítom a konyha felé, és töltök neki is, meg magamnak is egy pohárral, de ő nem áll meg egynél. Nekem már az íze is elegendő, de ő totálisan át van fagyva, szerintem azt sem tudja, hogy hol van, és mit csinál. Az egész testtartását, a ruháiból csöpögő víztócsát figyelem, de nem szólok, Hagyom, hogy az alkohol végigégesse a torkát, hogy egy kicsit eltompuljon az agya. A boríték ott van, de amíg nem adja oda nekem, addig nem fogom elvenni tőle. Némán várakozom, aztán mikor már nem érzékelem a pánikot, odalépek, és kiveszem a kezéből először is a poharat, aztán átölelem. A sírás segít, nem vagyok valami jó abban, hogy vigasztaljak másokat, de megteszem, amit tudok. Körkörös mozdulatokkal simogatom a hátán, a zokogás csillapodik, de a megtörtségen még ez sem fog segíteni. A karjaimba zárom, megpróbálom a biztonság illúzióját megteremteni neki ebben a helyzetben, mire végre a sírás hümmögéssé szelídül. Itt az idő, hogy szembesüljek az igazsággal. Keményen megyek szembe vele, mikor elém tárul a kép. Hannah…az egyik legjobb barátja és a vőlegénye brutális kiiktatását látom. Több érzelem hullámzik át rajtam, a düh, a tehetetlenség. Még szorítom őt, amíg csak tudom, és ha már jó, akkor lepillantok rá, és felhozom a zuhanyt is. Nem maradhat így. A név hallatán, csak sóhajtok egyet, és mielőtt elléphetne tőlem, a csuklója köré zárom az ujjaimat, és visszarántom magamhoz.
- Tudom. Meg fogja kapni, ami jár neki, de most nyugodj meg. – letörlök egy utolsó könnycseppet az arcáról, aztán kézen fogva a fürdő felé terelem, és miután kinyitom neki az ajtót, már ott is vagyok a fülke előtt, és belépve megnyitom a meleg vizet szolgáltató csapot. Alátartom az egyik kezemet, a másikkal még fogom Lenáét.
- Lassan jó lesz. – elcsavarom a hideget is, és utána fordulok szembe vele.
- Segítsek? – kérdezek rá a vetkőztetésre.

Nem csak az egyedül töltött évek, de a munkám is megedzettek annyira, hogy ne mutassam ki az érzelmeimet, amikor nincs helye az érzelmeknek. A munkám során egy szerepet játszom, ráadásul nem tegnap kezdtem. Sokszor nem engedhetem meg magamnak, hogy az arcomra legyen írva, mit gondolok, mit érzek, milyen napom van. Megtanultam elfojtani magamban mindezt. De most... Az a fickó a klubban... A fotók... A fotón szereplő személyek... Istenem, Hannah... Minden az arcomra van írva. Gyászolom a barátomat és félek. Félek, hogy mi lesz holnap, vagy azután. Félek visszamenni a klubba. Félek, hogy az a fickó visszajön még. Félek, hogy legközelebb nem a fickó bukkan fel egy újabb fenyegetéssel, hanem Lopez. Egyszer már tapasztaltam, mire képes az a férfi. Egyszer megúsztam. Kétszer egymás után nem lenne ekkora szerencsém.
Hangos zokogásom lassan elhalkul, szaggatott légzésem kezd normalizálódni. Egy darabig még mozdulatlanul állok a férfi karjaiban. Így biztonságban érzem magam. Nagyobb biztonságban, mintha páncél venne körül négy oldalról. Veszek néhány mély levegőt, hogy legalább meg tudjak szólalni. Mikor kimondom annak az embernek a nevét, aki már egyszer tönkretette a klubbot, vérontást rendezett a munkahelyemen, de legfőképpen pedig majdnem kioltotta Aaron életét, ismét úrrá lesz rajtam a pánik és a félelem. Összerándulok, amikor a csuklómért nyúl. A fickót juttatja eszembe, aki a klubban nekem esett. Szinte még mindig érzem magamon az érintését, a szorítását, mind a csuklómon, mind a nyakamon. Mintha még mindig fojtogatna, mintha még mindig satuként szorítana a falhoz. Izmaimat görcsösen feszítve, némán, riadtan állok Aaron ölelésében. Időbe telik, amíg rájövök, ő nem az, aki megtámadott. Lassan engedek a feszességemen, a testtartásomon. Nem akarok a terhére lenni, biztos, most egy púp vagyok a háta közepén, de mégis hova kellett volna mennem? Carloshoz? És ő mit csinálna? Ráállítaná néhány emberét Lopezre? Valószínűleg másnap szemeteszsákban kapná meg őket darabokban.
Mindkét kezemmel erősen kapaszkodom a férfi kezébe, amikor a fürdőszoba felé kezd húzni, mintha így nagyobb biztonságban lennék. Figyelem, ahogy a zuhanyrózsából folyni kezd a víz, az üveg pedig lassan párás lesz a melegtől. A fülkéből kiszökő hő hirtelen arcon csap, amitől minden tagomat kirázza a hideg. A meleg levegőtől ismét elfog a fojtogató érzés. Nem kapok levegőt, zúg a fejem, szédülök. Elhúzom a kezemet és hátrálva menekülök ki a kicsi helyiségből. Az ajtóból kifordulva a hátamat a falnak vetem, a fejemet pedig hátra döntöm. Csukott szemmel zihálok. Kezeimet a mellkasomra teszem, mintha azzal hatással lehetnék a légzésemre. Nem kellett volt idejönnöm. Jobb lenne, ha elmennék. Hirtelen ellököm magam a faltól a férfit keresve.
- Ne haragudj – csóválom a fejem, közben a kijárat felé hátrálok. – Hülyeség volt idejönnöm. Én... én... nem tudom... Ne haragudj – tekintetemmel immáron az ajtót keresem, közben újabb könnycseppeket törlök le arcomról. Ki kell szellőztetnem a fejem, nem pedig Aaron-t traktálni.

Lenát sosem láttam nagyon panaszkodni. Sírni természetesen igen, de általában egy erős nő, aki jól tűri a vendégeket, és emellett még arra is képes, hogy nővérnek tanuljon. Felnézek rá, amiért megvalósítja az álmait, és nem veszett ki belőle az akaraterő. Alapvetően egy halk szavú, most mégis mindennek az ellentéte. Törékeny, akár egy porcelánbaba, és félek, ha jobban magamhoz szorítom, akkor eltöröm őt. Elcsuklik a hangja, és bennem megannyi érzelem bontakozik ki. Meg akarom védeni a rossztól, az élete mocskától, attól a képtől, amit az előbb látott, de nem tehetem meg. Lopez még nincs a kezünkön, és immár lassan két éve keseríti meg az életünket. Megölni valakit, akivel törődsz, aki közel áll hozzád…oly annyira belém ivódott, hogy a porcikáim mélyén érzem a dühöt, és a magatehetetlenséget. Mivel vagyok jobb, mint mások? Bízom benne, hogy Lena nem tűnik el, hogy nem veszik ki belőle az a báj, ami annyi lányból hiányzik. Kemény múltja volt, nem akarom felhozni, de a veszteségérzete állandóan emlékezteti rá, hogy mennyire mulandóak vagyunk. Egyszerűen sosem tudhatjuk, hogy mikor íródik meg a történetünk utolsó oldala. Simogatom a hátát, védelmet nyújtok, de ez is csak átmeneti megoldás. Ennél jobban még senkinek sem vágytam a vérére, mint annak a szemétnek. Mennyi embernek kell még meghalnia, hogy szemtől szemben álljak vele? Mikor jön el a mi időnk? Lassan apadnak el a könnyei, és néz fel rám. Nem kell mondania semmit, akkor is tudnám, hogy a ki a tettes. Szűkszavúan adom a tudtára, hogy meg fog érte bűnhődni. Nagyon fázik, ezért úgy döntök, hogy jó lenne, ha most venne egy zuhanyt, és akkor utána esetleg megnyugodna. Magammal húzom a fürdőbe, félig a kezét fogom, félig meg már a kabinban állok, és a csapot megengedve indítom meg a vízfolyamot. A melegtől kiráz a hideg, és hátranézek a vállam felett. Fáj így látnom őt, eszembe jut, hogy előző alkalommal ő segített nekem, vagy amikor majdnem elvéreztem a bárban. Nem hagyott ott. Hirtelen engedi el a tenyeremet, ami csúszós, és izzad is. A tekintetem követi őt, de túl gyors, és arra sincs időm, hogy reagáljak rá. Elzárom a vizet, és a nyomába eredek. Nem mehet el, veszélyben van, és nincs is jól.
- Lena? – szólongatom, de kell egy kis idő, hogy ráakadjak a nappaliban.
- Miért ne haragudjak? – fordulok meg a tengelyem körül, és a szemébe mélyedek. Nem tudom, hogy mire készül, de nem tetszik, hogy a kijáratot vette célba.
- Lena… - hallom, hogy szipog, és menekülne, de ebben az állapotban nem fogom hagyni elmenni. Még időben kapok észhez, és mielőtt elérne az ajtóhoz, a tokra támasztom a jobbomat, és elzárom előle a menekülési útvonalat. Az ajtónak dől, nekem háttal van, ezért finoman fordítom magam felé, és az álla alá nyúlva emelem meg az arcát, hogy egy szemmagasságba kerüljünk.
- Most figyelj rám. Nem volt hülyeség idejönnöd. Itt vagyok, nem kell félned…tőlem. Lena nem vagy egyedül, rendben? – a hüvelykujjammal törlöm le az egyik gazdátlan könnycseppet, és az ölelésembe húzva egy puszit lehelek a homlokára.
- Nem lesz semmi baj. – suttogom neki, miközben sóhajtok egy nagyot.

A biztonság illúziója, amit Aaron nyújtott nem sokkal korábban hamar csak illúzió lesz. A zuhanyzóban a meleg levegő, a pára, a kis helyiség és a bezártság egyből elhessegetik a biztonság érzését. Szívem hirtelen szaporán kezd kalapálni, az agyam pörög, szemeim a kiutat keresik. Pulzusom hirtelen az egekbe szökik, szemeim pedig elhomályosulnak. Sarkon fordulva sietek ki a szobából. Igyekszem megnyugtatni magam. Hátamat a falnak támasztom, fejemet hátradöntöm. Szemeimet lehunyva veszek mély levegőt. Azt remélem, ez segít megnyugodni. Mindig azt mondják, hogy az segít. Most azonban ez nem jön be. Ismét kiutat keresek, immáron viszont nem a fürdőszobából, hanem a lakásból. Nyomasztóvá válik az ittlét tudata. Lelkiismeretfurdaláom van, amiért Aaron-t terhelem ezzel. Nem most és nem így kellett volna eljönnöm hozzá. Szét vagyok esve teljesen. Hiba volt idejönnöm. Amint ez tudatosul bennem, egyik lábamat a másik után szedve sietek az ajtó irányába. Friss levegőt kell szívnom, muszáj. Kezemmel a kilincs felé nyúlok, amikor hátulról Aaron egy szempillantás alatt ezt megakadályozza. Kétségbeesetten rángatom a kilincset, feszegetem az ajtót, de hiába. Csalódottan engedem le magam mellé kezeimet. Homlokommal az ajtónak dőlök, de nem sokáig maradok így, mert Aaron szembe fordít magával. Nem akarok a szemébe nézni, de kezével az állam alá gondoskodik róla, hogy ne tudjam elkerülni tekintetét. Mélyeket pislogva bólintok szavaira. Igaza van, teljesen hülye vagyok. Hova máshova mentem volna, ha nem ide? Vele vagyok a legnagyobb biztonságban, ráadásul rajtam kívül ő is érintett Lopez ügyében. Szorosan hozzábújva ismét elönti minden porcikámat a biztonságérzet.
- Tudom – nyöszörgöm halkan. – Ne haragudj, csak... – elhúzódva tőle keresem kékjeit. – Nem tudom, én... – próbálom megofgalmazni gondolataimat, de nehezebb, mint képzeltem. – Hannah... és az a fickó a klubban – megállok egy pillanatra. Mélyet sóhajtok, hogy megnyugodjak. – Azt hittem, már nem kell Lopez miatt aggódnunk – látom be lebiggyesztve ajkaimat. – Azt hittem, nem lehet annál rosszabb, hogy... hogy téged bántott – elcsukló hangon fejezem be, arcomat pedig ismét Aaron mellkasába fúrom. Kell egy kis csönd, hogy rendezni tudjam gondolataimat. Egyszerre villannak be a fotók és az emlékek és amikor Aaron-t kellett kivonszolni a klubbol. Nagyot nyelek és újból a férfi szemeibe nézek. – Félek tőle – ismerem be az eddig is nyilvánvalót. De itt és most biztonságban érzem magam. Fülemet egyszerre megüti a víz hangos csobogása.
- Most már talán jó lesz – mutatok a fürdőszoba irányába, jelezve, hogy szeretnék lezuhanyozni. Két kézzel a férfiba kapaszkodva indulok el a kis helyiség irányába.  A küszöb előtt egy pillanatra megállok. Aggódok, hogy esetleg megint bepánikolok és megfutamodok. Akkor viszont valószínűleg tényleg kirakna Aaron...
- Kaphatok egy törölközőt? – fordulok a férfi felé végül.

Hannah halála megváltoztat mindent. Lena eddig is veszélyben volt a munkám miatt, de most már célpont, és nem akarom, hogy bántódása essen. Már annyiszor segített nekem, hogy nem tudnám a két kezemen se megszámolni, és most amikor ő van bajban, nekem viszonoznom kellene ezt, de az igazság az, hogy sokkal több van a mélyben, mint a szimpla segítségnyújtás. Nem szokásom kötődni, de vele immár két éve egy fura párost alkotok, és tudom, hogyha kell, akkor mindig ott van. Nem kell előtte titkolóznom, ismeri a múltamat, sőt még a munkámat is, és a velejáró kötelezettségeket. Ügynökként nem álmodhatok egy normális párkapcsolatról, a társaim fele az osztályon belül választ, mert egy civil nem bírja ki, ha valaki ennyit dolgozik. Nekem ez a természetes, mert a szüleim is így ismerkedtek meg, az egyikük tűzoltó, a másik pedig diszpécser a mentősöknél. Az életmentés amolyan családi vonás, nekem az lenne a fura, ha valami másmilyen szakmám lenne. Az öcsém egy másik eset, de ő se esett annyira messze a fától, csak éppen a rossz oldalt képviseli. Lena menekülne a fürdőből, aztán a lakásból is, de nem engedem neki, és az utolsó pillanatban kapok utána. Kapálózik, még az ajtót is megüti. Tehetetlen, a porcikáiban érzi a félelmet, már nem tudja, hogy mit kellene tennie. Elhúzom a nyílászárótól, és az álla alá nyúlva arra kérem, hogy nézzen a szemembe. Én tudom, hogy össze van zavarodva, és nem érti meg, hogy mi történt, sőt még az sem feltétlenül igaz, csak nem készült fel rá, hogy Lopez visszatérhet a múltból, de most itt van, és veszélyesebb, mint azelőtt. A karjaimba zárom, hogy érezze nincs egyedül, és egyáltalán nem baj, hogy engem keresett fel. Azt akarom, hogy ne menjen el, ne csináljon hülyeséget, mert odakint semmi sem garancia. Komolyabban kell innentől vennie, ha kérek valamit, mert az életével játszik. Kicsit lecsillapodik, és hozzám bújik. A hátát simogatom, beszélek én már mindenről, csak célt érjek vele.
- Nem haragszom, csak máskor ne csinálj ilyet, rendben? Ígérd meg nekem, hogy nem mész sehova, és nem keresed a bajt. Oké? – pillantok mélyen a szemébe, hogy vegyen komolyan, de most az lesz a legjobb, ha lezuhanyzik, mert eléggé elázott, és meg is fog fázni.
- Engem már nem fog bántani, Lena. – csitítom, és ismételten a karjaimba zárom, de a másik kezemmel okosan elfordítom a zárban a kulcsot, hogy esélye se legyen elmenni. Percek telnek el, mire felmer rám nézni, de ekkor olyat mond, amivel egy kicsit a szívembe hatol.
- Meg foglak védeni tőle. – suttogom el az ígéretemet, aztán elengedem, és a testem mellé eresztem a két karomat. A fürdő felé mutat, ettől meg nekem nyugszik meg a lelkem, hogy nem fog ökörséget művelni.
- Rendben, akkor menjél. – mosolyodom el halványan, de megtorpan a küszöbön.
- Hozok neked egyet. Várj. – elsietek a hálóba, mert ott tartom ezeket. Anya tanította, valahogyan így rögzült. Az alsó szekrényből kiemelek egy fehéret, és visszasétálok hozzá.
- Tessék, itt van. Ha félsz, akkor hagyd félig nyitva az ajtót. Szerintem Harcos a környéken fog mozogni. Csinálok teát. – addig nem megyek sehova, amíg nem látom, hogy bement volna a fürdőbe.

Hevesen bólogatva adotm tudtára, hogy nem áll szándékomban semmi hülyeséget csinálni, sem pedig a bajt keresni. Nem vagyok az a fajta, aki szándékosan feszegeti a határait, viszont egy ideje vagyok olyan szerencsés, hogy a baj megtalál magától. Nem kell keresnem. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Jelen esetben én vagyok a hegy. Jó érzés, ahogy Aaron a karjaiba zár. Biztonságban érzem magam, elhiszem, amit mond, hogy meg fog védeni. Úgy érzem, így senki nem bánthat. Nem, amíg ő mellettem van. Legszívesebben így ácsorognék órákig még, de a fürdőszobában folyik a víz. Ahogy megkapom a törölközőt, bevonulok a kis helyiségbe, de az ajtót résnyire nyitva hagyom. Levetem magamról ázott ruháimat, amiket egyelőre csak a földre hajítok. Teljesen átfagytam, előbb fel akarok melegedni, majd utána foglalkozm a ruháimmal.
Belépek a zuhany alá. A falnak támaszkodom, fejemet lehajtom. Mozdulatlanul hagyom, hadd zuhogjon rám a víz. Lehunyt szemekkel hallgatom a hangos csobogást, ahogy a vízcseppek zuhannak. Néma könnyek csorognak végig arcom mindkét felén, de ezt most senki nem mondaná meg. A másodpercek lassan telnek, szinte fájdalmasan lassan. A fejem egyre nehezebb, a kezeimmel egyre nehezebben támasztom magam a falban, a lábaim egyre nehezebben tartanak meg, szépen lassan felmondják a szolgálatot. Hátamat a falnak vetve csúszok le lassan, míg végül le nem érkezem. Térdeimet felhúzom, karjaimmal átkulcsolva húzom még közelebb magamhoz. Ajkaimat összepréselve, szemeimet erősen becsukva húzom össze magam olyan kicsire, amilyenre csak tudom. A könnyek tovább záporoznak patakokban az arcomon, amiket aztán a víz elmos. További lassú másodpercek telnek el így. Aztán percek. Fogalmam sincs, mennyi ideig folyatom magamra a vizet, de jól esik. Egyedül vagyok, senki nem érhet most hozzám, és ez most jó. Hirtelen eszembe jut, hogy az ajtót résnyire nyitva hagytam. Mégsem vagyok teljesen egyedül, hiszen Aaron ott van kint. A fejemet felkapva keresem tekintetemmel az ajtót és a rést, de a bepárásodott üvegtől nem látom. Nem látom, de tudom. És ezt most elég.
Lassan összeszedem magam. Össze kell szednem magam. Hiányzik Hannah, sajnálom, ami történt, sajnálom azt is, hogy nem tudtam mit tenni ez ellen. Hibásnak érzem magam a halála miatt, hiszen részben miattam keveredett akkor bele abba a kis incidensbe, miattam került Lopez szeme elé. A gyásznál csak a bűntudat fájdalmasabb és intenzívebb. Sóhajtok egy mélyet, majd lassan feltápászkodom. Arcomat a sugár alá tartva folyatom magamra még egy kicsit a forró vizet. Érzem, hogy lassan minden tagom átmelegszik, a melegség elönt mindenhol, enyhül a feszültség, kicsit el tudok lazulni. Elzárom a csapot, kilépek a zuhany alól. Előbb megtörlöm a hajamat, majd végigtörlöm magamat is. A korábban csak ledobált, csurom víz ruháimat a radiátorra rakom. Nem érdekel, ha nem lesznek tiszták, csak száradjanak meg mihamarabb. Nem akarok sokáig Aaron terhére lenni...
Szorosan körbetekerem magam a törölközővel, nehogy leessen. Mindössze a combom tetejéig takar, elég rövid, így kicsit kényelmetlenül érzem magam benne. A munkám során ennél kevesebb ruhában szoktam lenni, de ez most mégis más. Az eddig is résnyire nyitva lévő fürdőszobaajtót kitárom és Aaron-t keresve a konyhába indulok. Azt ígérte, csinál teát. A befűtöt fürdőből kilépve a hozzá képest hideg szobába, kiráz a hideg. Jól esne az a tea. Szerencsére nem olyan nagy a lakás, hogy ne találjam meg hamar a férfit, viszont figyelmetlenségemnek köszönhetően majdnem átesek a macskán, aki nemtetszését nyávogással fejezi ki. Minek jön a lábam alá? Biztos direkt csinálta. Az állatok megérzik, hogy ki szereti őket és ki nem. Én pedig nem vagyok macskás típus. A rafinált szőrgombócot hátrahagyva lopózok Aaron mögé. Kihajolva mögüle szagolok a bögréből kiáradó gőzbe.
- Hmm... – szippantok egy nagyot. Megjelenik a mai este első apró mosolya az arcomon. – Jó illata van – jegyzem meg, majd a pultnak támaszkodom. A korábbi mosolynak minden nyoma egy csapásra tűnik el.
- Most mi lesz? – kérdezem halkan, közben a férfi arcát fürkészem. – Még Carlos se tudja. A többiek se tudják – csóválom meg a fejem. – Nem akarok visszamenni oda – suttogom alig hallhatóan, Aaron tekintetét kerülve. Félek visszamenni a klubba, nem érezném magam ott biztonságban. Carlos feje valószínűleg már rákvörös, amiért nem vagyok ott, ellenben minden szó nélkül eltűntem.

Nem mondom, hogy könnyű helyzet ez számomra. Nem számítottam rá, hogy ma este még valaki be fog állítani hozzám, de itt van Lena, és nem olyan hírekkel szolgált, aminek örültem volna. A zuhany alatt áll már egy ideje, az ajtó nyitva van, ha úgy gondolná, hogy menekülne, vagy túl szűknek vélné a fürdőszobát. Nem egy kivégzést láttam már, ez a munkám része. Mások kiviszik a szememet, én meg hallottakat találok sikátorokban, eldugott raktárépületekben. Nem mondom, hogy nem taglózott le Hannah, és a vőlegénye látványa, de azért mégis az aggaszt, ahogyan a barna hajú lány reagált rá. Lena múltjáról tudok mindent, nem is lehetett volna titka előttem, ha már az informátorommá tettem meg. Kedvelem őt, és tudom, hogy milyen poklot élt meg a múltban. Nem érdemli meg ezt a nyomort, küzd azért, hogy egyszer a háta mögött hagyhassa, de vajon képes lesz rá? Az egy dolog, hogy a táncot pénzkeresési lehetőségnek tekinti, de a mindennapjai részét is képezi. Félek, ha nem száll ki a buliból időben, akkor ott ragad, és már nem lesz út a megálmodott jövője felé. A mocsok körülöleli, mint egy védőburkot, és bármennyire is legyen jó főnök Carlos, attól még egy alvilági alak. Nem szimplán valami kisstílű hülye. A teának vizet rakok fel, meg előkeresem a filtereket is, ha kijönne, akkor legyen neki egy kis melegség. A ruhái helyett találnom kell egy pólót, mert abba nem bújhat vissza. Az sem kérdés, hogy az éjszakát velem fogja tölteni. Utoljára Cherry volt az, akivel kettesben maradtam, és segítettem neki, de annak sem lett jó vége. Lena nekem dolgozik, ezért még nagyobb figyelmet fordítok a biztonságára. A cukrot, és a citrompótlót is kipakolom a pultra, és egy pillanatra elderengek a történteken. Mi lett volna, ha Lena az, és nem Hannah? Egyértelmű, hogy Lopez üzenni akar nekem, de nem értem, hogy miért éppen így csinálja? Előbb az öcsém, most meg ez. El kell kapnom, mielőtt ő kap el engem, és nem lesz belőle köszönet. Nem tudom, hogy mi lesz akkor, ha szemtől szemben fogunk állni egymással. A fegyver egy eszköz, de én a puszta kezemmel akarom megfojtani, amiért tönkretettem a családomat, a munkatársaimat….az életemet. Észre se veszem, hogy Lena már idekint van, és csendben a hátam mögé lép. Meg kellene ijednem, de csak oldalra kapom a fejemet, amikor beleszagol a bögrébe. A tea még nincs kész, de nekem egészen más köti le a figyelmemet. A kékjeim lejjebb vándorolnak, és a törölköző rejtett részeit veszik szemügyre. A mellei csodásak, kikandikál a sokat sejtető domborulat, és nagyot kell nyelnem tőle.
- Igen, de még nincs kész. Nem tudom, hogyan szereted, jobb lenne, ha te ízesítenéd be. – nyújtom át neki, nem akarom, hogy észrevegye az előbbi bakikat. Nincs abban az állapotban, hogy rámásszak, és különben sem szabadna. Lena az…de most mást látok. Egy érett, és szexis nőt. A torkomat megköszörülöm. A kérdésére térek vissza a jelenbe is rendesen.
- Mi lenne? – érdeklődöm, mert nem tudom, hogy a mai napra érti, vagy úgy az egészre. A vallomása nem lep meg. Én sem érezném, hogy ott a helyem ezek után.
- Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. Maradhatsz nálam. Van elég helyem, ott a szoba is. Nem zavarsz. Hozok neked egy pólót. – kerülöm a pillantását, és a szobámig sietek. Istenem, nem tesz jót, ha valakit így látok…majdnem meztelenül.

Nehezemre esik kiszállni a zuhany alól. Kellemes érzés, ahogy a forró víz csopog, végigfolyik a vállaimon, hátamon, egész testemen. Ellazít, már közel sem vagyok olyan feszült, mint néhány perccel korábban. Mintha egy óriási szikla gördülne le rólam, rádaásul minden egyes másodperccel messzebb kerül. Szép lassan megnyugszom, már nem kell azon igyekeznem, hogy minden pillanatban visszafojtsam apadni nem akaró könnyeimet. Légzésem is lassan de biztosan visszaáll a normál kerékvágásba. Ideges vagyok még Lopez miatt, de nem érzem azt a fajta pánikot, mint amikor megláttam Hannah és a vőlegénye fotóját vagy amikor az esőben rohantam végig Aaron lakása felé vagy amikor el akartam rohanni a ranc se tudja, merre. Csak el innen. El a problémáktól, el a tudattól, hogy Hannah meghalt, minél messzebb minden szartól, ami mostanában csőstül jön, még akkor is, ha nem akarom. Az utóbbi időben annyi minden történik, aminek nem szabadna megtörténnie. Amióta Aaron először belépett a klubba, valahogy minden a feje tetejére fordult. Talán pont ő volt az, aki miatt minden megváltozott. Sőt, ha a munkáját vesszük alapul, akkor egészen biztos. Mégis... ő a legbiztosabb pont jelenleg az életemben. Ő az, akire mindig számíthatok, még akkor is, ha a „munkakapcsolatunkban” néha durva és nyers. Megtanultam nem magamra venni ezeket. Egészen megedződtem, viszont Hannah halálára nem számítottam. Egy ilyenre nem lehet felkészülni. Annyi mindenki halt már meg körülöttem. A nővérem, a szüleim... most pedig Hannah. Valahogy mindig azok, akik a legközelebb állnak hozzám. Ujjaim lassan teljesen szétáznak, úgyhogy kilépek a zuhany alól. Megtörölközöm, magamra csavarom a törölközőt és a konyhába lépek, ahol Aaron mögül hajolok a pult fölé. Kellemes érzéssel tölt mér el maga a bögréből fölfelé szálló gőz látványa. Egy pillanatra ki is ráz tőle a hideg. Akármennyire is próbálja leplezni, észreveszem, hogy a tekintetével nem próbálja felvenni a szemkontaktust. Másfelé barangol. Lejjebb. A munkám során már megszoktam a hasonló pillantásokat, de azok a férfiak nem leplezik. Sőt. Egyenesen azt akarják, hogy észrevegyük, merre kalandozik a tekintetük. Aarontól viszont nem szoktam ezt meg. Hirtelen elkapom a tekintetem, hajamat pedig a fülem mögé tűzöm zavaromban. Az arcom enyhén felforrósodik, valószínűleg el is pirulok. Nagyon erősen fixírozom a bögrét és a cukrot, amivel ízesítem a teát. A pultra rakom a bögrét. Két kézzel fogom oldalról, mintha kapaszkodnék bele. Már egészen égeti a tenyeremet, de nem akarok Aaron felé fordulni. Nem akarok a szemébe nézni. Eszembe jut az első találkozásunk, amikor én hülye elfejeltettem, hogy a való élet rohadtul nem olyan, mint egy tündérmese. Meg is lett az eredménye; akkorát koppantam, hogy valószínűleg még Kínában is hallottak. De lássuk be, meg is érdemeltem. Egy akkor még vadidegennek képes lettem volna széttenni a lábaimat. Én voltam a hülye.
Szemem sarkából a férfira pillantok, de amennyire látom, ő is kerüli a tekintetemet. Hevesen bólogatok. Ha megengedi, hogy maradjak, annak csak örülök. Egyelőre nem tudom ezt kimutatni, de tényleg hálás vagyok érte. Amikor elsiet a hálószoba felé, utána fordulok. Gyors léptekkel közelíti meg a szobát. Mintha minél előbb minél messzebbre akarna érni tőlem. Amikor visszafordulok a pult felé, a macskával találom szemben magam.
- A gazdád tudja, hogy mindenhova felugrálsz? – kérdezem tőle, amire csak egy rövid nyávogás a válasz. Most ezt én döntsem el, hogy igen vagy nem akar lenni? Sóhajtok, aztán ismét a hálószoba felé fordulok. – Bele ne igyál – figyelmeztetem a macskát mutatóujjamat feltartva, aztán otthagyom hűlni a teát. Aaron után eredek. A hálószoba ajtajánál állok meg, de még a küszöbön kívül. Még sosem láttam Aaron Bennett lakását ilyen mélységekben. Kósza pillantással végigmérem a helyiséget, aztán a férfi irányába pillantok.
- Aaron... – kezdek bele, de még magam sem tudom, mit akarok mondani. A gondolataim összevissza kavarognak. – Biztos, hogy oké? – kérdezem tőle kezeimet tördelve. – Mármint... – a hátam mögé mutatok, az előbbi konyhás jelenetre utalva. Remélem, érti a célzást. – Ha ez így neked kellemetlen, akkor amint megszáradnak a ruháim, elmegyek – mondom halkan, a földet bámulva. – Megértem. Fura lehet, amikor random nők mászkálnak egy szál törölközőben a lakásodon – folytatom hirtelen, tettetett jókedvvel. – Gondolom, nem vagy hozzászokva. Vagy igen? – bukik ki belőlem a végén a kérdés, amivel valószínűleg sikerült hülyét csinálnom magamból. – De, de... ha igen, én nem ítélkezem. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? – Valószínűleg ezzel csak még inkább rontok már a helyzeten. – Ebből már nem jövök ki jól – motyogom inkább már csak saját magamnak. Idegességemben a tarkómat vakarom. Zavart mosollyal fordulok hátat neki, és inkább visszamegyek a konyhába.    

A veszteségekkel elszámolni a legnehezebb. Nem mondom, hogy átérzem teljes mértékben, ami Lenával történik, de tudom, hogy mit jelent, ha egy számodra fontos ember megy el. Hónapokig azt hittem, hogy az öcsém halott, és nincs tovább. Elküldtek pszichológushoz, le kellett adnom a fegyveremet, és nem maradhattam a megszokott közegemben. Felborult az életem egyetlen hírtől, mely alapjaiban rengette meg a szilárd napjaimat. Szeretem a kis hülyét, mert másképpen nem tudnám jellemezni a kisebbik felemet. Sosem voltunk kimondottan azok a jó testvérek, de én féltettem, és ha tehettem, akkor óvtam is. Ez egy örökké tartó aggodalmat jelent, és a halálom napjáig meglesz bennem. Teakészítés közben ezernyi gondolat cikázik át a fejemen. Annyira megszoktam, hogy Lena elérhető távolságban van, hogy csak most döbbentem rá, hogy ő is abba a kevéske embertartományba tartozik, akikért tűzbe mennék. A családom az első, ott van Owen, és a felesége is Ella, de bizony akad még egy nő számára is hely. Cherryt is féltettem, de Lena más, úgy érzem, hogy eddig nem teljesítettem valami hú, de jól a közelében. Nekem többet jelent, mint holmi informátor. Barát, és…Bennett, hahó, de nem tűnik fel, hogy a zuhany előtt is megbámultad? Melyik barátságba férne bele az, hogy a szemed ott ragadjon, ahol nem kellene? Tudom én, hogy ez nem a legjobb alkalom arra nézve, hogy letámadjam, és nem is akarom. A torkomon forr a szó, és a tea filtert emelgetem, mikor a hátam mögött felbukkan, és majdnem a frászt hozza rám. Mi az istenit? Pocsék a megfigyelőképességem, ha egy sima vendégem is a hátam mögé bír settenkedni anélkül, hogy felfognám, hogy ott van! Az illata az otthon melegével párosul, mármint az enyémmel, és ettől azt hiszem a maradék józan eszem is hadat üzen.
- Ó, már kész is vagy? – szökik ki az ajkaim közül a kérdés, de amint tudatosul bennem, hogy nincs rajta semmi a törölközőn kívül, akkor a vérnyomásom is az egekbe szökik, és könnyedén nyomom a bögrét a kezébe. Mi a fene történik velünk? A pillantásom eltávolodik az arcától, és a dekoltázsa környékén időzik, mintegy átlépve a normális időkorlátot. Utoljára akkor bámultam meg így, amikor nem ismertük egymást, és nyomott nekem egy különszámot. Haha, hogy izzott közöttünk a levegő, még most is érzem a bizsergést a gyomromban. Eszembe jut, hogy jó menekülő lenne a háló, és egy felső neki, így erre hagyatkozva illanok el, mint a dzsinn a szobám felé. Úristen, mekkora mellei vannak, és eddig ez fel sem tűnt? Láttam már hiányosabb felszerelésben is, de ez valahogyan más körülmények között, egészen másképpen hat rám. Matatok a szekrényben, mint egy őrült, már a harmadikat nyitom ki, hogy egy elfogadható pólót adhassak neki. Itt marad nálam, nem engedhetem el, mert élő célszemély, és jobb lenne amúgy is, ha nálam töltené az éjszakát. Megrázom a fejemet, az egyik kinőtt pólómat emelem ki éppen, mikor meghallom a nevemet. Félőn kapom rá a tekintetemet.
- Igen? – félig fordulok a törzsemmel felé, én is zavarba jövök, hogy kérdezősködni kezd.
- Naná, hogy oké…ne csináld ezt. – mosolyodom el, hogy oldjam a fellépő feszültséget, mert lehet, hogy észrevett valamit az előbbiből. Csak nem tűnt fel neki, hogy nőként mustráltam? Hülye vagy Bennett, ha azt hiszed nem tűnt fel neki!
- Hát…nem szoktam meg, hogy nők így mászkálnak előttem, ez való igaz. –a jókedve kicsit engem is felbátorít. Régóta ismerjük egymást, nem jelenthet gondot, hogy megoldjuk ezt a kis kommunikációs problémát.
- Nem kell magyarázkodnod, héj… - nyugtatom meg, nehogy önmagát hibáztassa érte. – Találtam neked megfelelőt. – közelebb lépek hozzá, és felé nyújtva megvárom, hogy rám nézzen. – Lena…én örülök, hogy itt vagy, sőt szeretném, ha maradnál. Mostanában nem igazán tűnt fel, hogy mennyire magányos vagyok, és Harcos az egyetlen társaságom. A macskámmal élek, tudod mit, vele beszélem meg a jelentéseket is, nem őrület? – most már nevetek, aztán elszalad közöttünk az említett jószág, aki nagyon rosszul lép, vagy csak rosszalkodni támadt kedve, de belekap Lena lábába, végigkarcolja a bokáját, minek hála most már konkrétan nem a fantáziámra van bízva, hogy Lena milyen meztelenül. Lefagyok, de aztán igen…megnézem őt, és feléled bennem, amit régen eltemettem…

Mintha egy szikla gurult volna le a mellkasomról. Kicsit megkönnyebbülten érzem magam. Nem vagyok nyugodt, nem tettem még túl magam azon, amit láttam. Nem is fogom tudni hamar. Hannah meghalt, a vőlegénye meghalt, Lopez visszakerült a képbe. Vagy ki se került ezidáig se, csak magamat ringattam abban a tudatban, hogy elfelejthetem végre? A fickó olyan, mint egy lappangó betegség; nem tudtam róla, de eddig is itt volt. Aztán hirtelen nyilvánvalóvá vált. De miért Hannah? Miért neki ártott? Ő már nem is dolgozik Carlosnál, ő már rég kilépett. Nem is vagyok benne biztos, hogy látta őt azon a bizonyos estén. Olyan gyorsan történtek akkor a dolgok. De az biztos, hogy Lopez látta őt. Másként hogy tudta volna elintézni? De... akkor sem értem, miért őt. Üzenni akart? Figyelmeztetni? Az erejét fitogtatni? Sikerült neki. Megmutatta, mennyire veszélyes fickó ő. Megmutatta, hogy van okunk félni tőle, hogy bárkit megtalál és egy pillanat alatt kiolthatja az életét. Hannah talán már meg is feledkezett róla. A jövőjét építgette, az esküvőjére készült. Családot tervezett. Terveztek... Ezek már csak tervek maradnak. Vagy már azok sem. Hannah ártatlan volt. Nem ezt érdemelte. A vőlegénye pedig pláne nem.
A jelek szerint halkan lépdesek ki a zuhanyzóból a konyhába, mert Aaron egészen meglepettnek tűnik, amikor felbukkanok mögötte. A szakmájából adódóan ilyenekre fel kéne figyelnie, nem? De nem ítélkezem, nem úgy tűnik, mintha mostanában a toppon lenne. Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, úgy tűnik, az övé most egy ilyen. Csak bólogatok, majd elveszem a bögrét, amit felém nyújt. Kellemesen meleg, mindkét kezemmel szorosan fogom, hogy jól átmelegítse a tenyereimet. Még csak most szálltam ki a zuhany alól, de a konyhai hőmérséklet a fürdőszobaihoz képest sokkal alacsonyabb, ezért jól esik ez a kis meleg. Kiráz tőle a hideg. A bögrét az arcomhoz közel emelve szippantok egyet a kiáramló gőzből; a finom, gyümölcsös illat azonnal átjár és oldja a maradék feszültséget is. Tekintetemmel a férfi arcát fürkészem. Nem kerüli el a figyelmemet, merre vizslat a szemeivel. Bár kicsit kényelmetlenül érzem magam miatta, nem szólok semmit inkább. Már megszoktam a hasonló tekinteteket, de nem tőle. Nem ilyen körülmények között. Nem a munkahelyemen kívül. Ha nem a klubban vagyok, ha nem dolgozom, teljesen másként élem meg az ilyen helyzeteket. Ott normális, ha valaki végigstíröl, hiszen ezért fizetnek a vendégek. Ilyenkor viszont... Ez nem olyan... Ez más... Vagy csak én képzelem annak? Aaron is csak azért bámul ennyire, mert már látott kevesebb ruhában és az olcsó táncosnőt nézi, vagy tényleg engem néz? Nyilávn előbbi. Olyan hülye gondolataim vannak. De tényleg, hova gondolok ilyenkor?
Szedd már össze magad, te szerencsétlen!
Úgy ítélhette meg, elég ideig legeltette rajtam a szemeit, mert hirtelen hátat fordít nekem és a hálószoba felé veszi az irányt. Meglehetősen sietősen. Feltűnően sietősen. Nem egészen értem a helyzetet. Rosszat csináltam? Kicsit összezavar. A bögre teát a pulton hagyva a macska társaságában - még mindig nem tudom hova tenni, hogy csak úgy felugrott a pultra – az ominózus hálószoba felé indulok, ahova Aaron elviharzott az előbb. A küszöbön kívülről szólok hozzá, miután gyorsan körbejáratom tekintetem a berendezéseken. Meglepettnek tűnik, vagy inkább zavartnak. Nem is tudom. Jómagam is össze vagyok zavarodva a helyzet miatt, aminek a következménye az lesz, hogy szinte értelmetlenül kezdek hablatyolni össze-vissza. Próbálom menteni a helyzetet, de úgy érzem, csak magam alatt vágom a fát, hiszen lényegében egyenesen azt feltételeztem róla, hogy valószínűleg számtalan nő megfordult már ebben a lakásban ennyi, vagy ennél kevesebb ruhában is. Pedig nem így gondoltam, csak... Nem is tudom, mit gondoltam. Nem tudom rendesen összeszedni a gondolataimat. Csak szeretnék felöltözni végre. Valami olyan ruhába, ami ápol és eltakar. Vagy legalább minél többet takar. Ahogyan az előbb Aaron is, most én is a menekülés mellett döntök. Hátat fordítva neki indulok el a konyha felé, ahol vár a teám. Kétlem, hogy ennyi idő alatt iható hőmérsékletűre hűlt, de nem érdekel. A nyelvemet leforrázni is kevésbé kellemetlen, mint ez a beszélgetés most. Jó ideje ismerjük már egymást, de így még talán nem beszélgettünk. Ahogy elindulok, úgy vissza is fordulok. Meglepetten hallgatom a válaszait. Nincs hozzászokva a lakásán flangáló majdnem meztelen nőkhöz. Ez valamiért megnyugtat. Közelebb lépek és ismét a küszöbb előtt találom magam. Elveszem a felém nyújtott pólót. Örülök, hogy lesz valamit felvennem végre, amíg megszáradnak a cuccaim. Nem egy kezeslábas, aminek a legjobban örülnék most, de ez is megteszi. Elcsodálkozva hallgatom a további mondandóját. Kicsit bűntudatot is kelt bennem. A saját problémáimmal terhelem, amikor egyértelműen kimondja, hogy magányos. Erre nem gondoltam. A gyomrom görcsbe rándul, a torkomban hirtelen hatalmas gombóc keletkezik. Ő nevet ugyan, én viszont vele ellentétben nem. Sajnálatot érzek iránta. De... egy ideje ismerjük már egymást, ha ennyire magányos, akkor miért nem akart sose beszélgetni? Tudja, hogy velem bármikor beszélhet. Meghallgatom nagyon szívesen. Kicsit magamat is hibásnak érzem, mert ezek szerint nem egyértelmű, hogy én itt vagyok, ha csak az kell, hogy valakivel beszélhessen, ha társaságra van szüksége, ha csak az kell, hogy ne érezze magát egyedül. Már pont szóra nyitnám a számat, hogy mindezt elmondhassam neki, amikor a korábban említett szőrös négylábú egy ügyes mozdulattal a karmait végigfuttatja a bokámon. Reflexszerűen odakapok, aminek következtében elengedem a törölközőt. Figyelmetlenségemnek és szerencsétlenségemnek hála, ami eddig takart, a földön végzi. Teljesen lefagyok és mozdulatlanná dermedek először. Feleslegesen próbálnám magam visszatakarni gyorsan, valószínűleg már mindent látott Aaron, ami esetleg érdekelheti. Az arcom égni kezd, egészen biztos vagyok benne, hogy rákvörösre pirultak. A pulzusom az egekbe szökik, a szívem olyan erősen dobog, mintha ki akarná szakítani a mellkasomat. Nyelek egy nagyot és lassan felegyenesedem. Tekintetemmel a férfi szemeit keresem. Látom, hogy ő egy pillanatig sem akarja tartani a szemkontaktust. Egészen másfelé kutat. Én sem tartom sokáig a szemkontaktust. Pillantásom ajkaira siklanak. Nem szabadna. Nem kéne, hiszen sejtem, mi lesz a vége. Amikor először találkoztunk, már megkaptam az elutasítást. Elég nyilvánvalóan és félre nem érthető módon adta a tudtomra, hogy hányadán is állunk. De... egy csók még nem a világ vége, ugye? Abból még baj nem lehet. Vagy igen? Sose derül ki, hacsak... Alsó ajkamat beharapva teszek felé egy lépést. Aztán még egyet, míg végül közvetlen elé nem érek. Képtelen vagyok levenni szemeimet az ajkairól. Lábujjhegyre emelkedve, bizonytalanul és lassan közelítek felé. Remegő kezeimet óvatosan, finoman futtatom fel karjain, majd pihentetem meg a vállain. Bátortalanul és félve, de végül teljesen megszüntetem a kettőnk között lévő távolságot, és szemeimet lehunyva lágy csókot lehelek ajkaira. Csupán pár másodpercig tart, de akkor mintha megszűnne létezni minden más. Arra a pár másodpercre teljesen kizárom a külvilágot, megfeledkezem a gondokról, Lopezről és arról, ami ezek után jöhet. Lassan húzódom el. Félve keresem a tekintetét.
- Ez még nagyobb őrültség – utalok vissza a korábban tett megjegyzésére, mi szerint őrültség, hogy a macskájával beszéli meg a mindennapjait. Ha az őrültség, akkor ez micsoda? Azon kapom magam, hogy ismét az ajkait fixírozom. A karjaim pedig még mindig a vállain pihennek. Gyorsan elengedem őt, tekintetemet pedig elkapom. Tuti, nem vagyok normális. Lehajolok a pólóért, amit sikeresen ledobtam a törölközővel együtt, hogy végre felöltözhessek. Már nem kérem meg Aaron-t, hogy forduljon el, hiszen látott mindent. Teljesen felesleges lenne. Amúgy meg mit kéne csinálnom? Bocsánatot kérnem? Az elég hülyén venné ki magát. És nem akarok bocsánatot kérni, mert egyáltalán nem sajnálom a dolgot. Sőt, örülök, hogy megtettem. Még akkor is, ha ugyanazzal az elutasítással találom magam szemben, mint anno, az első találkozásunk alkalmával.

+16

Vannak bizonyos napok, amikor úgy érzem, hogy nem éri meg a munkámat végezni. Ilyen ez a mai is. Sok ezer ember életét mentettem már meg, ha nem is közvetlenül, de közvetett módon igen. Előfordult, hogy egy drogost segítettem a rehabra, vagy éppen egyet megöltem, hogy gyerekek élhessenek. Megannyi sikertörténetem van, de ott vannak sajnos a veszteségek is. Hannah…nem ismertem jól a lányt, a vőlegényéről nem is tudtam, annyi maradt meg, hogy köze van Lenához, és néha összefutottam vele a bárban, ha betévedtem, és információkért mentem. Nem álltam meg, hogy belelássak az életébe, Lena egyik barátnője volt, aki azon az éjjelen segített neki kihozni engem. Átvitt értelemben, de hálával tartoztam neki. Mit ér egy emberi élet, ha ilyen gyorsan kialszik? Két golyó, és máris a végszó megy a filmes jelenetben, és esélyünk sem volt ellene tenni. Megnyugodnék, ha nem látnám, hogy az otthonomba menekült nő nem félne. Az arcára van írva, hogy retteg, nem tudja, hogy miért éppen most csapott le Lopez kardja. Haha, nevetnék azon, hogy milyen magasságokba emelem őt, de inkább hallgatok. Az eső talán éppen azt érzékelteti velünk, hogy a vihar sosem ül el, mindig jön, várhatjuk, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mikor zengeti meg az egész várost.
A konyhában csak merengek, a forró tea félig készen is van, miután Lena elment fürdeni, vagy zuhanyozni, a lényeg az, hogy ne fázzon meg, és egy kis biztonságot kapjon. Tehetetlennek éreztem magam, amikor megláttam a fotót. Egyszerűen leforrázott, hogy ennyire nem figyeltem rá. Mostanában azon kattogtam, hogy mi van az öcsémmel, meg a lezáratlan ügyeim kötötték le minden gondolatomat, és észre se vettem, hogy akinek egy csomó mindent köszönhetek…fél. Nekem ez a szokásos rítus, de Lena előttem egy normális életet élt, nem kellett félve lefeküdnie, nem mondom, hogy Carlos mindenben tisztességes lenne, de azért az évekkel ezelőtti incidens óta jobban odafigyel a lányaira. Elmagyaráztam neki, hogy rövid időn belül börtönbe kerülhet, ha nem lesz együttműködő, és elintézem, hogy odabent se legyen túl kényelmes az élete. Lena visszatérése zökkent ki ebből a káoszból, és a fürdőlepedős jelenete. Na, igen…hiába vannak problémák, akkor is férfi vagyok, akinek vannak igényei, de olykor megfeledkezik róla. Nagyot nyelek, mert az egyik csepp mentén indulnak el a kékjeim, és meg sem állnak addig, amíg el nem tűnik a két keble között. Vágyat ébreszt a belsőmben, alig bírom megállítani az egyértelműt, de azért már van egy kis gyakorlatom az önkontrollban, ezért visszavezetem a tekintetem az arcára.
Egy ideig még hadoválok tőmondatokban, aztán a háló felé megyek, mondván, hogy adok neki egy pólót. Mikor csináltam ezt utoljára? Nem szabadna ennyire zavarba jönnöm, hiszen én biztosítom neki most a nyugalom szigetét. Nem tudom, hogy mit gondolhat rólam, amikor mégis hátat fordítok neki, és valami pótcselekvéssel foglalom le a fejemet. Az ágyékom kezd életre kelni, az agyam szüleményei most körülötte forognak, és elkezdődik az ábrándozás. Az egyik szekrényt kitárom, és finoman húzom végig rajta a kezemet, miközben lelki szemeim előtt megpillantom a törölköző alatti területet. Kiszárad a szám, és a torkom is kapar. Lehetséges, hogy megfáztam, és nem vettem észre? Olyan hülye vagy Bennett, hát nem egyértelmű? Bejön neked az informátorod, csak nem akarsz beszélni róla, mert….na jó, ennek több oka is van. Lena és közöttem munkakapcsolat van, és nem kellene átlépni a határokat, mert ha megteszem, akkor ismételten rossz döntésekbe fogom keverni magam. Hiába igyekszem úrrá lenni magamon, valami elromlik, mert bejön utánam, és képzavar keletkezik a kis koponyámban. Egy póló már a kezembe akadt azóta, de nem tudom, hogy az jó lesz-e. Eleinte nem értem, hogy mire céloz, aztán leesik a tantusz. El akar menni, mert kényelmetlenül érzi magát, talán azt érzi, hogy nem jó, ha itt van, de ez koránt sincs így, éppen ellenkezőleg. A pillantásom most kizárólag az íriszeire összpontosítom, és megpróbálok kulturált beszélgetést folytatni vele, és meggyőzni róla, hogy nem teher, sőt egyenesen akarom, hogy maradjon. A végén már ő bocsátkozik ostobaságokba, de ettől csak úgy érzem, hogy lassan egy szintre kerülünk, és tulajdonképpen elbeszélünk egymás mellett. Magyarázkodom, és kicsúszik az ajkaim közül egy olyan információ, amire nem vagyok büszke, mármint ki ne lenne magányos? Nem kell tudnia róla, de most mégis nyíltabb vagyok vele, mint általában. A pólót gyorsan át is adom, hogy kiverje a fejéből a menekülés lehetőségét. A macskám kalamajkája vet véget a kis „valaminknek”, amikor megkarcolja a bőrét Lenának, és ezzel automatikusan egy lavinát indít el. Az agyam még nem fogja fel a képet, de a szemeim igen. Lena meztelen, és nemcsak sejteti, hogy mi van alatta, hanem totál az. Az lenne az ésszerű, ha most elfordulnék, de valahogyan nem sikerül. A kékjeim a combjától indulva mérik végig a Vénusz dombját, majd a köldökét, a lapos hasát, és végül a két, telt mellét. Ismerkedünk egymással, most más szemmel figyelem, ahogyan engem ő. Most hirtelen már egy nő, és egy férfi leszünk, akik kívánják a másikat. Ezeket a jeleket nem lehet félreérteni, tudom, és kész. Megáll az idő, én csakis őt látom. Nem a táncost, nem is a nővérnek készülő hölgyeményt, hanem a nagybetűs NŐ-t. Igen, ez az, amire sokan várunk. Az elménkből kilépő vad vágyat, amint közelít. A testem mellett tartom a kezemet, ha ez egy jelenés, akkor nem akarom elengedni. Lassan ér hozzám, alig érint először, de szikra lobban. Az ajkaink összetapadnak, simogatják a másikat, és bumm. Én sem merem megfogni, de végül ösztönösen nyúlok a derekához, és fonom köré a karomat. Mennyire törékeny, és mégis csábító. Lélegzem, és szétesek. A nyelve a teától édes, és meleg, nekem meg muszáj beleízlelnem. Élvezettel merülök el benne, ki is kapcsolok teljesen.
- Aha… - reagálok megkövülten, és csak pislogok, amikor elhátrál, és csak a levegőt markolom. Ne menj, üvölti a belsőm, de ökölbe szorítom gyengéden a kezemet. Az ajkaimat nézi, a folytatásra szomjazik, és én is. Mondanom kellene valami értelmeset, de már szedi is a felsőt a földről, és menne. Hajaj, de hülye vagyok. Egyszerűen a karja után kapok, és magamhoz rántom.
- Akkor én is őrült vagyok, Lena. – tartom vele a szemkontaktust, és a tarkójára simítva a karomat, most sokkal hevesebben veszem el, ami jár nekem.

+16

Azt hittem, jobban már nem is bonyolódhatna jobban ez a mai nap. Ehhez képest itt állok Aaron Bennett lakásán egy szál törölközőben. Ő pedig az előbb a konyhában látványosan végigstírölt. Fordított helyzetben valószínűleg az én szemeim sem vándoroltak volna a plafon irányába, de akkor is. Ez fura volt tőle. Az pedig, hogy utána szinte a hálószoba felé menekült egész egyszerűen zavarbaejtő volt. Kellemetlenül éreztem magam, hiszen mégis az ő lakásán vagyunk. Én csak vendég vagyok itt. Nem akartam annyiban hagyni ez, ezért indultam utána a háló irányába. A küszöb előtt ácsorogva kettő gondolatok járnak a fejemben; egyrészt mit kéne mondanom, másrészt talán nem is kéne semmit mondanom, csak visszafordulni és meginni azt a nyamvadt teát. De nem, nem fordulok vissza. Kimondom, amiket gondolok. Elég zavaros, eléggé összevissza, talán nem is értelmes, de kimondom. Megint oda lyukadok ki, hogy elmegyek, ha szeretné. Titkon reménykedem benne, hogy marasztal. Maradni akarok. Máshol nem érezném magam biztonságban. Más mellett nem érezném magam biztonságban. Szó szót követ, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy az ajkait fixírozom. A konyhai jelenet fordítottja. Most én vagyok az, aki megbabonázva nézi a másikat. Néhány pillanatig le sem tudom venni a tekintetemet ajkairól. A szemébe kéne néznem, mielőtt hülyén jövök ki ebből, de... Már felesleges leplezni a nyilvánvalót. Lassan közelítek felé, óvatosan. Nem tudom, ő mit akar, vagy mit nem. Nem tudom, mit fog reagálni. Mindent egy lapra feltéve végül finom, puha csókot lopok tőle. Szemeimet lehunyva élvezem ki a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor semmilyen aggasztó gondolat nem tölti ki a fejemet. Se Lopez, se az, hogy Carlos mit Hannah halálához szólni. Sem a félelem, sem az aggódás, sem az a rettegés, ami akkor kapott el, amikor Lopez embere felfedte magát előttem a klubban. Csak az a kellemes, meleg, bizsergető érzés, amit ez a csók vált ki belőlem. Vándorútra indult kezeim megállapodnak a vállain. Olyan butaság, de... a reakciójától féltem. Az elutasítástól. Most pedig attól, hogy többet nem tudhatom ajkaimat az övéin. Olyan... butaság. De akkor is. Furcsa ez az egész, hiszen Aaron és köztem leginkább munkakapcsolat van. De most mégsem a rendőrt látom magam előtt. Mintha két elveszett, magányos lélek találkozna egy útvesztőben, akik eleinte a kölcsönös haszon mellett folytatták volna útjukat együtt, amíg meg nem változott valami. Rájöttek, hogy van bennük valami közös; mindketten vágynak valamire... valakire. Végig egymás mellett voltak a találkozás óta, végig ott voltak egymásnak, mégse történt semmi. Semmi, ami arra utalt volna, hogy a két magányos lélek valaha egymásra fog találni. Aztán mégis megtörtént az a valami. Az egyikük megnyílt. Pont ezt érzem a velem szemben álló férfival kapcsolatban. Már egy ideje ismerjük egymást, egy ideje szerves részét képezzük egymás életének, de eddig minden egyes alkalommal, amikor beszéltünk, csak a munka volt a porondon. Meg Wyatt. Wyatt az utóbbi időben eléggé bekavart. Mindig csak felszínes témákról esett szó, mély beszélgetésre még nem került sor kettőnk között. Most sem, de... elárulta, hogy magányos. Úgy érzem, ezzel egy új oldalát mutatta meg nekem. Eddig mindig csak a kemény zsarut, vagy a két tűz között őrlődő testvért láttam benne. Most viszont az érző férfit látom. Aki kemény, ha kell, nem rest fegyvert fogni és használni, néha forrófejű, durva, de mindemellett egyedül érzi magát. Nem számítottam erre. Talán ezt tudtam volna a legkevésbé elképzelni róla. Hogy magányos. Ezek után nem tudok ugyanúgy ránézni. Akárhányszor találkozni fogunk, akárhányszor látjuk egymást, mindig eszembe fog jutni, hogy ő magányos.
Őrült ötlet volt megcsókolni. Mit is reméltem? Hogy ettől kevésbé lesz magányos? Pont majd az én csókom fog rajta segíteni.
Olyan hülye vagy, Lena.
Talán nem kellett volna. Csak el kellett volna vennem a pólót, hátat fordítani neki és kimenni a konyhába meginni a maradék teát. Akkor elkerülhető lett volna ez a... Mi is ez? Bonyodalom? Az egészen biztos. Baleset? Talán. Kaland? Hiba? Egy óriási tévedés? Fogalmam sincs, mi ez pontosan. Kavarognak a gondolatok a fejemben, nem tudom helyesen megítélni a helyzetet. Folyamatosan ott sikítozik az a hang a fejemben, ami arra figyelmeztet, hogy ugyanaz lehet a vége, ami az első találkozásunk alkalmával. Megint pofára eshetek. Akkor hamar túllendültem rajta, mert az események óriási fordulatot vettek. A klub kész vérfürdő helyszínévé vált, nem igen volt időm a saját nyomorúságomon vívódni. De még egy akkora koppanást nem tudom, hogy viselnék. Végül is, magamnak köszönhetném, hiszen én kezdeményeztem. Én voltam az, aki megcsókolta, én léptem oda hozzá, nem pedig ő. Csakis én. Meglepetésemre nem elutasító. Nem is tétova. Viszonozza a csókot. A korábban bennem lévő bizsergő érzés fokozódik, és némi reményt is látok magam előtt. Lehet, hogy nem ez az utolsó ilyen pillanatunk? Lassan húzódom el tőle, de gyorsan észbe kapok. Felkapom a pólót és már fordulnék is ki a szobából, amikor keze bilincsként fonódik karom köré és magához ránt. Nem számítok erre, meglepetten nézek rá, de amint megpillantom tekintetét, egyből tudom, mit akar. Ez a csók sokkal hevesebb. De nem csak az ő részéről. A szenvedélyét viszonzom. A pólót leejtem a földre, már nem is áll szándékomban többet lehajolni érte. Jó helyen van az ott. Ismét érzem a bizsergést. A gyomromban, mintha ezer pillangó repdesne egyszerre, akik mind utat akarnának törni maguknak. Lábaim között heves, lüktető érzést érzek.
- Ezt jó tudni – lehelem ajkaira, amikor egy pillanatra elhúzódom levegőért. Kezeimet nyaka köré fonva csókolom meg ismét. Aztán megint és megint és megint. A lüktető érzés egyre kibírhatatlanabb. Csípőmet az övéhez dörgölöm, egyik kezemmel a hajába túrva húzom közelebb magamhoz. Annyira zavar, hogy ő még ruhában van.
- Ez így nem fair – mosolygok bele az egyik csókba és nadrágja derékrészére vándorol egyik kezem. Néhány milliméter választ el minket egymástól. Csak ezek a vékony textíliák. De ez a néhány milliméter a legkínzóbb már.

+16

Átlagban véve egy mértéktartó férfi vagyok, aki nem szereti a kilengéseket, és nincs meggyőzve arról, hogy a boldog élethez szükséges lenne a drog, vagy éppen az alkohol. Nem mondom, hogy nem voltak szélsőséges napjaim az elmúlt hónapokban, de betudtam annak, hogy gyászolok, és nincs vége ennek a könyörtelen tortúrának. A nyomozásnál újabb és újabb infók láttak napvilágot, és már én magam sem értettem, hogy Wyatt él-e vagy sem, vagy éppen miért játszotta meg a halálát, és vajon kinek a holtteste pihent azon a szörnyű estén Julian autójában? Kérdések, és válaszok bolyongtak a fejemben ismételten egy nem várt fordulattal. Lopez ott csapott le, ahol nem számítottunk rá. Már el is felejtettem a másfél évvel ezelőtti balesetünket, ahol megismertem Lenát, és belekevertem az életembe. Előtte nem adhattam az álszentet, mélyebben löktem a szakadékba, mint kellett volna, de még mindig kitart mellettem, szóval ideje törlesztenem. Hannah és a vőlegénye halála régi sérelmeket hozott a felszínre, tudtam, hogy most már nem tipeghetünk egy helyben, és hamarosan össze kell csapnom a nagy drogbáróval, bár annak a végkimenetelét még homály fedte. Lena kiborult, nem is értem, hogy eddig hogyan volt képes dolgozni, és Carlos bárjában a szépet tenni a fehérnépnek. Kihasználták a testét, megbecstelenítették a lelkét, és senkit sem érdekelt, hogy mi van vele. Sokszor én magam is szemet hunytam a tények felett, és csakis a rövid információmorzsákra éheztem, hogy egy-egy rosszfiút a rács mögé juttassak. Elszégyelltem magam jelen pillanatban, és bármennyire is igyekeztem a kedvében járni, ez sokkal nehezebben ment, mint egy sima beszélgetés lett volna. A női lelkek ápolgatása nekem kínai, tanultam pszichológiát, keményen álltam helyt, ha rossz híreket kellett közölni, de mi van akkor, ha te is érintett vagy egy ügyben? Láttam a szemében megülő fájdalmat, a belsőmét marcangoló kétségbeesést, hogy ennek már sosem lesz vége. Szerettem volna elhitetni vele, hogy nálam biztonságban van, de belül én is annyira féltem, mint ő. Lopez vérére szomjaztam, nem tagadom, hogy jólesett volna a pofájába röhögni, és bilincset aggatni karperecként a csuklójára, de túlságosan messze álltunk attól, hogy csapdája csaljuk. Az emberei hűségesek voltak hozzá, nem ismerték az árulás fogalmát, és most már nálunk is beszivárgott az alvilág néhány téglája. Kiben bízhattam volna? Lena maradt az egyetlen kapcsom a valósághoz, és Owen? A gondolataim leterhelnek, a teát is darabos mozdulatokkal készítettem el, aztán megláttam törölközőben. Sosem hittem volna, hogy ekkora hatással tud lenni rám. A tekintetem zavartan kémlelte körbe a formás alakját, a sokat sejtető domborulatokat. Milyen régen is voltam már nővel? Egészen pontosan néhány hete, de az más volt. Nem szabadott volna engedni az ösztöneimnek, mert több ember sérült benne. A hálóba menekültem, és a szekrényben kutattam egy használható felső után a kisasszonynak, hogy ne maradjon pőrén, de Lena sokkal merészebb volt ennél. Utánam eredt, és kérdésekkel bombázott. Miért hitte, hogy zavar? Ó, drága nem baj, hogy itt vagy, csak éppen felébresztett benned a férfit? Nem nagy gond, csak éppen kanos vagyok, te meg a sírással megijesztettél. Mi a megfelelő ebben a pillanatban? Meghátrálni, és segítő jobbot nyújtani, vagy letámadni, és elfeledtetni vele a tragédiát? Az előbbi mellett döntöttem, de a macskám tett róla, hogy forduljon a kocka. Nem sok választásom maradt, miután Harcos egy könnyed karcolással megfosztotta Lenát a frottírtól. Az érzelmek a lángcsóvák fölé csaptak, és kiszaladt a számon olyan információ is, amit nem kellett volna megosztanom vele. Miért vagyok ennyire szentimentális? Megérintett, hogy sírt? Magányos vagyok, mi tagadás nem sok szórakozás, és társaság jutott nekem a munkahelyemen, és a családomon kívül. A bajokkal a tököm ki volt, valami egyszerűre vágytam, amit nem kell megmagyarázni. Lena volt mindenre a felelet. A kékjeim sóvárogva mérték végig, nem bíztam magamban, hogy képes lennék megállni, ha hozzám érne, de tett róla, hogy ez ne is legyen opció. Félénken lépett elém, nem az a fajta kisugárzás áradt belőle, mint a táncparketten, annál sokkal finomabban, és természetesen mozgott. Nem volt benne fifika, csak a női szépség, és ez letaglózott. Vágyottan merültem el az íriszeiben, és nyeltem egy nagyot, amint az ajkai rátaláltak az enyémre. Forrón, és kutakodva éreztette, hogy kellek neki. Mi a fene? A gyomrom bukfencet vetett, és az őrület emésztette a belsőmet. Mit kellene tennem? Még mindig egyensúlyozva próbáltam a jó fiú lenni, de nem ment. Elszakadt, és a kis buborékot pukkasztotta ki. Ostobán szemléltem a sürgető távozását, de eszem ágában sem volt hagyni, hogy most leléceljen. Helló, de innen nincs menekvés! Vasmarokként szorítottam rá a kezére, és rántottam vissza a mellkasomhoz. A tarkójára simított tenyeremmel forrasztottam a szirmaimat az övére, és a hátán felfelé futtatva a szabad karomat, martam bele a szenvedély hullámába. A beszédnek már nem volt helye, mohón faltam a száját, néha téptem a felső peremét is, de ő szakadt el előbb, hogy aztán csupasz kebleivel nekem dörgölőzzön. A felsőtestem felmelegedett, már untam a póló viselését, és a nadrág is feszített odalent. A nadrágom korcát kereste, mosolyogva változott át egy igazi bestiává.
- Hmm… - résnyire szűkült szemekkel néztem le rá, és markoltam bele a fenekébe, hogy elemeljem a földtől.
- Van egy jobb hely is idebent. – mormogtam, és ha körém fonta a lábait, akkor az ágyhoz menetelve ledobtam rá egy halk sikoly kíséretében.
- Nem leszek az adósod. – kibújtam a pólóból, és a földre hajítottam, aztán letoltam a két nadrágot, és könnyedén szabadítottam meg a két lábszáramat tőle. Nem gondolkodtam, csak éhesen ereszkedtem le a matracra, fölé irányítva a testemet, és a két combja közé fúrtam az egyik térdemet, hogy szétfeszítsem neki.
- Nem fogok leállni. – suttogtam, és a nyakához hajolva érintettem meg a számmal, hogy édesen szívjam be az illatát, a selymes bőrével együtt.

+16

Annyi sok érzelem kavarog bennem, amit egy ember ép ésszel csak nehezen viselhet el. Én túlléptem már az ép ész határát, hiszen épp óriási őrültségre készülök. Készülünk. De hát mi is lehetünk néha egy kicsit őrültek, nem? Ránk is ránk fér, hogy elengedjük magunkat és kieresszük a fáradt gőzt. Most pedig rengeteg gőzt ki kell eresztenünk. Neki is és nekem is. Ennek pedig egy egészen hagyományos módját választottuk, ha azt nézzük, hogy mi sülhet ki abból, ha egy magányos férfi és egy magányos nő összetalálkoznak és egymásra találnak. Meg akarunk feledkezni a nehézségekről, a gondjainkról, a problémáinkról és a mindennapok monoton mókuskerekéről. El akarjuk felejteni mindazt a szörnyűséget, ami az elmúlt időszakban rányomta a pecsétjét a napjainkra. Ha csak egy röpke órára is. A közös kesergés, panaszkodás és egymás vállán búslakodás helyett mást választottunk. Jó döntés volt? Helyes döntés volt? Ez majd később derül csak ki. Eddig mindössze munkakapcsolat volt köztünk, semmi több. A barátomként tekintek a férfira, de vajon ez a mostani döntésünk fog még később bonyodalmakat okozni? Mennyire fogja megkavarni a szálakat? Mennyire fogja megváltoztatni a kapcsolatunkat? Egyáltalán mi ez? Érzelemmentes szex? Egy éjszakás kaland? Szórakozás, egymás vágyainak kielégítése? Vagy több? Aaron vajon mit gondol erről? Teljesen egyértelmű, hogy hülyeség lenne megkérdezni róla. Nem állíthatom meg az egyik csók közben, hogy: Amúgy figyu, most ez ilyen barátság extrákkal, vagy érzel is valamit? Ez teljesen kizárt. De mégis jó lenne megtudni, mi zajlik le az ő fejében. Érdekelnek a gondolatai, az, hogy ő mit érez… vagy mit nem érez. Ha nem érez semmit, azt is tudni akarom, mert akkor legalább nem ringatom magam hiú reményekbe. Nem ábrándozom, nem álmodozom. Nem akarok olyan naiv lenni, mint az első találkozásunk alkalmával. Még egyszer ugyanazt a hibát nem vagyok hajlandó elkövetni.
Mégis őrültséget csinálunk.
Aaron is belátta, hogy őrült. Most én is az vagyok. A következmények aggasztó gondolatait és a lehetséges kimeneteleket könnyedén az agyam egyik legeldugottabb zugába zárom. Legalább most. Ráérek később aggódni. Nem most van itt annak sem a helye, sem az ideje. Most az élvezeteknek és a vágyaknak van itt a helye. Csak Aaron jár a fejemben. Az, hogy mennyire közel van, hogy milyen jól esik megcsókolni, közel húzni magamhoz. Jól esik az érintése, a simogatása, a szenvedélyes, vágytól fűtött csókjai. Finoman tépdesi ajkaimat, amivel csak még nagyobb vágyat kelt bennem. Szívem szinte úgy kalapál, majd kiszakítja a mellkasomat, a nyakamban érzem a pumpálást. Vágytól fűtött köd telepszik agyamra. Ha megint nekem jönne a macska, azt sem érezném meg. Most semmit. A külvilágot teljesen kizárom, csak a szemben lévő férfira koncentrálok.
Mosolyogva húzódom el tőle és jelzem, mennyire zavar az a néhány ruhadarab, ami rajta van. Ezen sürgősen változtatni kell, ha nem akar megint feltüzelve faképnél hagyni. Forró ujjaimmal nadrágja szélénél érek derekához, mintegy jelzésként. Ki is mondhatnám, hogy vegye le azt a rohadt nadrágot, de felesleges beszélni. Tartom a szemkontaktust, közben arcát fürkészve próbálom kitalálni, mire gondolhat. Bármennyire is koncentrálok, nem tudom hasznosítani az évek alatt magamra szedett készségeket. Annyi férfival találkoztam már a munkám során, annyi férfival volt dolgom. Általában egy pillantásból, egy mozdulatból, néhány szóból képes vagyok megállapítani, mit szeretnének, mire vágynak, mit akarnak, hogy csináljak. A berögzült funkciók most is működésbe lépnek. Próbálom kitalálni, mit akarhat, de… Meggondolom magam. Félre akarom tenni, ki vagyok a munkahelyemen, nem akarok azzal foglalkozni, hogy vajon mit vár el tőlem. Ez teljesen más. Nem kell a szerepemet játszanom. Magamat adhatom, így hát nem is igyekszem azon, hogy kitaláljam a gondolatait.. Meglepetten, ám mosolyogva pillantok rá, amikor felemel. Lábaimat azonnal szorosan dereka köré csavarom. Igaza van, az ágyban sokkal kényelmesebben kiélvezhetjük egymás adottságait, mint itt, ácsorogva. A néhány lépésnyi úton egyik kezem a vállán pihen. Szabad ujjaimmal finoman érintem meg arcát, mintha valami törékeny műkincs lenne. A korábbi szenvedély hirtelen eltűnik, helyébe óvatosság és finomság lép. Lassan hajolok oda hozzá hosszú, forró csókot lopva tőle. Elhúzódom, és pont, amikor szólni akarnék, hirtelen hátradőlve landolok a puha ágyon. Halk sikoly szökik fel belőlem rögtön azután, ahogy hátam a paplanhoz ér. Már nem akarok beszélni, mint pillanatokkal korábban. Nem akarok semmit mondani, csak közel akarom tudni végre magamhoz Aaron-t. Alsó ajkamat beharapva mosolyodom el, miközben vetkőzik.
Nagyon remélem, hogy nem maradsz az adósom, Aaron Bennett.
Felkönyökölve várom meg, amíg végre egész testével fölém tornyosul. Lábaimat engedelmesen tárom szét, még közelebb engedve őt magamhoz. Kéjes sóhaj szökik elő ajkaim alól, mikor hozzám ér. Hanyatt fekve húzom eégsz közel magamhoz tarkójánál fogva.
- Ne is – suttogom halkan, lábaimat pedig derekán keresztbe fonom megsürgetve őt. Csukott szemmel hajtom hátra a fejemet teljesen átadva testem az élvezetnek, a szenvedélynek, a vágynak és a pillanatnak. Ajkaival perzseli nyakamat, testem beleremeg minden egyes érintésébe.
Mikor is voltam utoljára együtt férfival? Te jó isten…
Kezeim hátát térképezik fel, fel s alá járnak rajta tisztán kitapogatva izmait. Elegem van abból, hogy nem érezhetem ajkait a sajátjaimon. Álla alá nyúlva vonom magamhoz, ajkaimat övéire tapasztva. Egyre szenvedélyesebb csókok közepette ízlelgetem, végül elhúzódva homlokomat homlokának támasztom, ködös tekintettel nézek szemeibe.

+18

Volt egy lány. Egy egyszerű, barna hajjal, és kitűnő jövőbeli tervekkel, aztán összefutott egy férfival, aki már jó ideje az igazságszolgáltatás berkein belül dolgozott, de ezt nyíltan nem mondhatta ki. Beépült, és a munkáját végezte elsősorban, amikor megismerte a lányt. Tetszettek egymásnak. Nem szimplán szerelem volt első pillantásra, de a vágy egy különös szikrája ébredt fel hamvaiból, melyre mindketten úgy tekintettek, hogy nekik sosem fog megadatni. A sors fűzte össze eme találkát, és nem volt megállás, vagyis mégis. Egy gonosz, ahogyan minden mesében akad egy, itt sem lapult meg a háttérben. Kegyetlen mészárlásra indult, hogy bevégezze a feladatát, és megszabaduljon az ellenségétől. A férfi szerette volna, ha nem kavarja bele a lányt a kicsit sem normális életébe, ha nem mutatja meg neki a sötétség leple alatt megbújó árnyakat, de meg kellett tennie, ha életben akart maradni. Az érzelmek összekuszálódtak, a két ismeretlen hamar fogta fel, hogy a kölcsönös szimpátia egyelőre nem bontakozhat ki, ha nem akarnak belőle bonyodalmakat. A gonosz tett róla, hogy a kapcsolatuk egybefonódjon, és hosszútávon valami más legyen belőle. A férfi igéje a törvénytisztelet, a megszegők elkapása, míg a lány a jó és a rossz oldalon egyensúlyozik. A megélhetésért küzd, miközben fejben sosincs igazán ott. Miért nem választja a helyeset, mi tartja vissza, hogy az életmentésre koncentráljon? Az idő telik, a munkakapcsolatok remek időtöltés, de arra nincs egyetlen árválkodó szekundum sem, hogy elmerüljenek egymás igazi valójában. A ketyegő eléri az egy évet, vígan teljesítik a kötelezettségeiket, és észre sem veszik, hogy eljárt felettük már háromszázhatvanöt nap. Nem tudták, hogy a másik milyen gyötrelmekkel hatja álomra a fejét, miért aggódik, mit tart igazán fontosnak. Borzalmasan eltávolodtak a valódi küldetéstől. Kellett volna az a bizonyos esemény, ami közelebb hozza őket. A gonosz keze ismételten lecsap, és olyasmit vált ki, egy láncolatot indít el, ahonnan nem lesz visszaút. A lány sírva rohan, hogy megtalálja a kapaszkodóját, a lelke tükrökre, onnan szilánkokra törik. Ki lehetne mellette eme nehéz órákban? A férfi szívét bűntudat gyötri, nem képes az ártatlanokat megmenteni, és az öcsét megóvni a rossztól. Mi következhet még? A könyvben lévő oldalak még nem teltek be, új fejezet kezdődik.
A kék íriszeim bizonytalanul járják körbe az ismerős arcvonásokat. A kezem a csípőjén pihen, birtoklóan ölelem magamhoz, az ujjaim támasztékot lelnek, de nem tudom, hogy mi járhat a fejében. Láttam ma este összeomlani, a gyászát kiteljesedni, a félelmet rettegéssé fajulni. Valami megváltozott Lenában. A testünk összeforr, a csókja megnyugtat, és fel is korbácsolja a szenvedélyemet. A lelkem mélyén tudom, hogy erős nő, de az előbb attól félt, hogy elküldöm. Hát sosem mutattam ki eléggé az irányába, hogy féltem, megtennék értek bármit? Ennyire felszínes viszonyban léteztünk volna? Magam is tudom erre a választ. A barátságunk is szigorúan a munkára terjedt ki, annak ellenére is, hogy tudtam róla mindent. Nem lehetett volna az informátorom, ha nem járok utána. Nem akartam bajba sodorni, vagy az életében vájkálni, de valahogyan mindig összetartoztunk. Neki nem mosolyogtam, ha nem éreztem, hogy kell, nem is sírtam, de a hangulatom őszintén testálódott a találkozónk menetéhez. Most a vágy szól belőlem. Más szemmel látom, már nem egy táncos, vagy Carlos embere, hanem egy nő, akit annyira akarok, hogy a végsőkig mennék el érte, de az agyam ott van, józanul simul a koponyám szélére, és figyelmeztet, ha ezt így folytatom, akkor nem lesz visszautunk. Kilépünk a biztonságos zónából. Helyes lesz hátat fordítani az eddigi értékeinknek, és az egymás iránt érzett tiszteletnek? Őrültek vagyunk, hogy két ember halálában teljesülünk ki? Bizsergetően nyalom körbe az ajkát, puszikkal halmozom el, de korántsem érzékelem, hogy határokat bontanék le. A haja illata beteríti az orr-üregemet, az eső kellemes illúziója, az otthonnal párosul. Valahol mélyen a magányosság mocsaras vidéke befagy, és tavasz köszönt be, ahol a partner a horgony. Sürgetően fedezne fel, az ő pőresége a Vénusz megtestesítője. Akarom, nem érem be a szépségével. Elmosolyodva szakadok el tőle, és pillantok le a szemébe, amikor a korcomnál játszik. Én is érzem, hogy egyszerű lenne a mozdulatsor, de még minden új. Ismeretlen, hogy vele tegyem meg. Az ágynál is többet érdemelne, de a szavak helyett csak felemelem. Csillogó tekintete elárulja, hogy nincs ellenére a folytatás, és bárcsak leállnék, de tudjuk, hogy nincs tervben. A szánk találkozásával ingerel, egyszerűen képtelen vagyok itt maradni. Ledobom az ágyra, a ruha akadály, a feszítő férfiasságomban gátol, legyünk kvittek. Levetkőzöm, leguggolva válok meg a nadrágtól, és az alsótól is. Készen állok, amint kiegyenesedem, és a kékjeim új színt öltenek. Az áldozat lesz, nekem meg a vadásszá kell válnom. Fölé magasodom, a tenyeremmel simogatom, a másikkal megtámaszkodom, amint a combjaim a lába közé férkőznek. Hanyatt fekve húz magával, hogy az ajkaink tánca új ritmust vegyen fel. A nyelve az enyémbe gabalyodik, el kellene merülnöm benne, de csak a bejáratot izgatom. Érzem, hogy felkészült rám, ó…túlságosan. A kis céda, aki benne van, összeprésel, a fenekemen érzem a talpát, így elszakadok a szájától, és a nyaka vonalán ostromlom tovább. Elkalandozok, adni szeretnék, hogy ne legyek ősember, de látom, hogy keze elirányít, és belém fojtja a várakozást. Eljött az idő. Ráharapok a szirmai belső felére, és egy határozott mozdulattal merülök el benne. Szűk, kell egy kis idő, hogy egymáshoz csiszolódjunk. Nem mozdulok benne, csak mikor körmei vége finom jelzést adnak. A homloka az enyémhez ér, és elsőként mozdulok. A csípője követi az enyémet. Halk, elfojtott hangok törnek fel belőlem, és ismételten lökök egyet rajta. A tekintetem elködösödik, és a vállára hintek egy csókot, aztán a kulcscsontjára, és bekapom a mellbimbóját. Erősen szívom be, és mielőtt kiengedném a két ajkam közül, újra a nyelvemmel zárom körbe.

+18

Azt hiszem, bátran kijelenthetem, túlléptünk a munkakapcsolat terminológiáján. Ez annál több. Talán egy egy éjszakás kaland. Talán annál is több. Egyelőre nem merem magam naiv, reményt keltő álmokba ringatni, legszívesebben nem is gondolkodnék azon, mi lesz ezek után. Mivel egyik gondolat sem éppenséggel kecsegtető, ezért gyorsan elhessegetem az össze teóriát, ami hirtelen eszembe jut. Csak a pillanatra és az ágy előtt vetkőző férfira akarok koncentrálni. Semmi másra. Az elmémet Aaronra fókuszálom, és most először jó alaposan végigmérem. Gyomrom görcsbe rándul, ahogy tekintetemmel végigjárom kidolgozott, izmos testét. Már a ruha alatt is nyilvánvaló volt, hogy szép látványt takargat nap mint nap. Sőt... ez már régóta nyilvánvaló volt számomra. De az első találkozásunk óta egyszer sem mértem végig mint férfit. Nem akartam abba a hibába esni, hogy nem helyénvaló gondolatok lepjék el a gondolataimat. Alkut kötöttünk, semmi több. Persze aztán ahogy telt s múlt az idő, annyi mindenen keresztülmentünk, hogy ezt már nem lehetett egy szimpla munkakapcsolatnak nevezni. Barátság alakult volna ki köztünk? Nem tudom, ha igen, akkor elég furcsa barátság. Nem ilyennek képzelnék el egy barátságot. Ettől függetlenül közelebb kerültünk egymáshoz, megismertük egymást. Egy valami viszont mindig is köztünk volt, ami miatt nem hívnám barátságnak, ami kialakult; mindketten felhúztunk magunk köré egy falat érzésem szerint. Ezek a falak pedig most látszanak lebomlani. A falakon kívül még ott – ezek szerint már csak – volt Cherry is. A vak is láthatta minden egyes alkalommal, amikor Aaron a lányra nézett, hogy ott a szikra, ott az a valami, ami annyira megfoghatatlan és annyira megmagyarázhatatlan. Nem most lenne a megfelelő alkalom rákérdezni, hogy vele mi van, ugye? Nem is teszem. Pedig érdekelne.
Ahogy fölém magasodik átható kék tekintete egy pillanat alatt változik meg. Ezt a tekintetet még nem láttam, ez számomra teljesen új. Ismeretlen, ahogyan az arcovnásai is hirtelen azok. Ezt az oldalát még nem láttam. Az első találkozásunk alkalmával sem. Ez most sokkal intimebb, teljesen más. Ez most őszinte. Nem a beépült zsaru van előttem, aki annyira információhoz akar jutni, hogy akár képes majdnem átlépni azt a bizonyos képzeletbeli határt. Nem. A nagy betűs férfit látom, aki éhes tekintettel fürkészi az arcomat, amivel szinte azt mondja: az enyém leszel! Pillantásommal majdhogynem válaszolok: a tied leszek. Lábaim azonnal engedelmeskednek érintésének, közel engedem magamhoz, de még mennyire közel. Derekát átkulcsolva húzom magamhoz, egy pillanatra sem engedve el. Kikészít a várakozással. Karommal magamhoz vonom, ajkait csókolom, mohón falom, szinte követelőzve. Hiába tartom derekánál fogva, egyelőre nem lép. Mit akar, könyörögjek neki? Lassan annyira elönti a köd az agyamat, hogy képes lennék rá. Mellkasom egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, ahogy felkorbácsolja bennem a vágyat. Nyakamat csókolja, minden egyes érintése forró, szinte égeti a bőrömet. Jól esik a gyengédsége, az odafigyelése és a törődése. Apróság, de... mégis sokat számít. Nem is emlékszem már, mikor csinálta valaki ezt. Régen... De ez most nagyon jól esik. Nekem sokat számít, hálás vagyok érte. Egyszerűen leteperhetett volna, egyből a lényegre térhetett volna, de helyette tapintatosan és finoman közelít. Ez nagyon sokat elárul róla, arról, hogy Aaron milyen ember. Örülök, hogy ezt az oldalát is megmutatta végre nekem.
Állánál fogva emelem fel a fejét. Szenvedélyes csókot lopok tőle, majd egyenesen a szemeibe nézek. Ha szavakkal nem is, de tekintetemmel kérlelem. Nem is kell sokáig várnom. Határozottan, nem totovázva hatol belém, én pedig egy mélyről feltörő nyögéssel fogadom be. Idő közben hátára vándorolt kezeim a vállán kötnek ki, körmeimet pedig bőrébe mélyesztem. Arcom is egy pillanatra eltorzul; kell némi idő, amíg megszokom a méreteit. Szemeimet lehunyva, fejemet a párnán pihentetve pihegek. Vállain szépen lassan engedek, ahogy kezdem komfortosabban érezni magam. Egyik kezem ismét lejjebb vándorol a hátán, másikkal a hajába túrok. Homlokomat az övének támasztom és a szemeibe nézek. Csípőnk ütemesen mozog együtt, belőlem pedig apró nyögések törnek fel. Lábaim elernyednek, már nem tartom fogva derekát, nincs rá szükség. Ismét becsukom a szemeimet és ledöntöm a fejemet. Nem bírom és nem is akarom tartani már. Újfent megérzem a törődését finom csókot formájában; először a vállamon, aztán a mellkasomon, végül mellemmel játszadozik. Szó szerint elakad a lélegzetem. Testem enyhén ívbe feszül, mikor ismét levegőhöz jutok.
Aaron Bennett, teljesen kikészítesz.
Mondanék valamit, de már nincs helye a szavaknak. Apró nyögéseken kívül más hang ki sem jönne belőlem. Az agyamra vastag köd szállt, most már tényleg nem létezik semmi, csak ő és én. Én és ő. Mi.
Hirtelen jött ötlettől fakadóan fordítok magunkon egyet, így már ő van alul, én pedig lábaimat széttárva magasodom csípője felé. Alsó ajkamat beharapva ereszkedem végül rá. Még mindig vizes hajamat hátrasimítom, hogy a szemébe tudjak nézni. Előrehajolok, puha csókot lehelek ajka szélére, állára, nyakára, majd a fülébe suttogok.
- Csak azért, hogy ne legyen tiszta víz a párnád. – Huncutul mosolyogva egyenesedem föl végül mutatóujjam körmét végighúzva mellkasán és a hasán. Kezeit a csípőmre irányítom, de nem engedem el. Kapaszkodom belé, mintha még mindig arról akarnék megbizonyosodni, hogy Aaron mellett biztonságban vagyok. A mosoly abban a pillanatban tűnik el az arcomról, amikor csípőmmel lassan, de biztosan felveszem a ritmust.

+18

Meg kellene magyaráznom még magamnak is, hogy miért vonzódom az informátoromhoz. Lena okos nő, és sosem kezdett ki velem, ma mégis úgy éreztem, amikor a konyhában összeforrt a tekintetünk, hogy nem közömbös irántam. Két évvel ezelőtt volt egy pillanatunk a bárban, de nekem az részben a beépülés miatt kellett, úgyhogy mondhatjuk, hogy kihasználtam, más részről meg sajnos rá kellett jönnöm akkor és ott, hogy mennyire különleges. A szemei szinte beszélnek az emberhez. Még magam sem hiszem el, hogy ennyire fiatal, mert ha beletekintek a két íriszébe, akkor úgy érzem, hogy sokkal idősebb, érettebb, mint a vele egykorúak. Megélt sok mindent, a múltja nem makulátlan, de erős tudott maradni, és nem hasonult meg az elméje. Én kedveltem az elejétől, aggódott értem, és ki is mentett. Ma nem dolgozhatnék, ha akkor Hannah és ő nem hoznak ki az épületből, mert Lopez egyik embere megölt volna. Az ágy előtt vetkőzöm, már régen nem az észérvek beszélnek, csak követem az ösztöneimet, és kibújok a nadrágomból, meg az alsóból is. Őrület, hogy ismételten eljutok valakivel ide, és felemészt a bizonytalanság, hogy amit teszünk az nem lesz-e rossz, és visszavonhatatlan a jövőre tekintve. Nem vagyok jós, sem médium, és tudom, hogy kellene hagynom egy kiskaput, hogy elmeneküljön előlem, de nem teszem meg. Úgy közelítem meg, mint a prédámat, és fészkelődöm be a két lába közé, hogy éreztessem vele, innen már nem fogunk visszafordulni. Holnap reggel már nem csak az informátorom lesz, hanem a szeretőm is, egy nő, akivel eddig csak a határon lépegettem, de ma leomlottak a falak, és úgy döntöttünk, hogy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Óvatosan zongorázok végig a lábikráján, egészen felfelé kalandozva, és fölé magasodva. Mióta leesett róla a törölköző nem sikerül betelnem a látvánnyal, mert többet akarok belőle kapni. Ízlelni, és a magamévá tenni, birtokolni, ahogyan senki más nem teheti meg, még pénzért sem. El akarom érni az igazi Lenát, aki nem játssza meg magát, hanem levedli a gátlásait, és hagyja, hogy most én vigyázzak rá. Feléled bennem a védelmező, olyan régen éreztem már, hogy van kiért felkelni. Akarom, hogy ez örökké tartson, ámítások nélkül. A fejem lehanyatlik a két domborulatra, és finoman szívom be az ajkaimmal a mellbimbóját. Még csak körözök az édes nektár előtt, mielőtt belé merülhetnék. Tudom, hogy türelmetlen, én sem szeretném elhúzni a történetet, de annál több jár neki, mintsem egyszerűen megdugjam. Lena más, mint a többiek. Nem feltétlenül szorul védelemre, de néha, amikor sír, vagy úgy néz rám, hogy a szívem is beleszakadna, akkor rájövök, hogy ő is nő, és igényli a biztonságot. Mije van végtére is? Egy szobája, egy jövőbeli terve, de társa nem? A barátnője most halt meg, ennyit számít egy emberi élet. Nem szalaszthatjuk el az adott pillanatot, meg kell ragadni az alkalmat, hogy elvegyünk valamit a másikból, és örökre magunknál hordozzuk.
A csók közben hatolok belé, eleinte még fura, és neki is sok szerintem, úgyhogy meg sem mozdulok. A nyelvünk jár táncot, én csak idomulok az elvárásokhoz, és ha engedélyt ad, akkor lökök egyet rajta. A csípője az enyémbe kapaszkodik, még most sem hiszem el, hogy itt van, és ez történik velünk. A szívverésem a fülemben dübörög, a vér úgy száguld bennem, mint egy hullámvasúton utazó gyermek. A lihegése az enyémmel azonosul, és egymásnak feszülnek a homlokaink. Érzem a meleg leheletét a számon, az apró sikolyokat, melyeket aztán kéjes nyögésekké formál. A lábait lefejti a derekamról, ellazul, és felveszi a ritmust. Már nincsen értelme beszélni, a levegő megtelik vibrálással, és várakozással. Most nincsen tánc, sem rendőri lét, csak két ember, aki egyesülni vágyott. A nyakába csókolok, aztán a kulcscsontján folytatom, meg sem állok a dús halmokig. Még fel sem eszmélek, amikor testhelyzetet változtatunk, és én kerülök alá. A kezemet a fejem mellé helyezem, a tekintetem köd fátyolos, a hangom rekedtes. Rám ül, és ezzel elveszi a maradék agysejtjeimet is.
- Ó, bassza meg. – szólalok fel, mert nem sok kell, hogy elmenjek, ha ezt így csinálja. A derekába marok az ujjaimmal, de ő maga az, aki irányít, és átveszi a hatalmat felettem. A pulzusom megemelkedik, érzem, hogy nincs messze a vég, de még várok. A mosolya ördögi, most már egyáltalán nem ártatlan.
- Lena… - nyögöm ki, de még gyorsít, aztán leáll egy picit, és késleltet. A medence mélyedésébe kapaszkodom, a lélegzetem az agyammal van egy síkon. Közeledünk, de még várat. Újra megmozdul, és én is erősebben lökök, amennyire ez lehetséges. A homlokon izzadságcseppek gyöngyöznek, de aztán megfeszül a hüvelye, és satuba köt. Megremeg a teste, így látva őt sokkal szebb, mint valaha. Nem kell sok, hogy én is kövessem őt, és lebegjek valahol az eksztázis idővonalán.

+18

Eleinte megfeszülök, ahogy belém hatol. Élesen beszívom a levegőt, felszisszenek, de nem sokkal később már teljesen ellazulva várom, hogy csípője mozgásba lendüljön. Testünk hamar felveszi a közös ritmust, lábaimat lefejtem róla, csípőmet az övének feszítem. Közel húzom magamhoz, minden egyes porcikáját magamon akarom érezni. Nem akarom elengedni, ahogy ezt a pillanatot sem. Nem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk idáig el fog jutni. Sok mindenen átmentünk már együtt, de egy bizonyos határt sosem léptünk még át. A mai estével viszont lebontottuk a kettőnk között lévő falat, levetkőztük a gátlásainkat, hogy átadjuk magunkat az élvezeteknek. Helyes dolog két ember halálakor ezt csinálni? Kétlem. Hannah és a vőlegénye halála egy borzalmas eset. Ha akkor este nem segít kicipelni Aaron-t, akkor talán Lopez nem végzett volna vele. De ott a másik lehetőség is, hogy akkor egyedül sose cipelem ki Aaron-t a klubból. Ottmaradhattunk volna. Ismét befeszülök, ahogy végigszaladnak a gondolatok a fejemben. Képtelen vagyok teljesen kiverni a fejemből a történteket. Még Aaron perzselő érintése sem tudják velem teljesen elfeledtetni a fotókat. Pillanatnyi feszültségem hamar elmúlik, ahogy kellemes bizsergés suhan át gerincem egészén. Ahogy halad lefelé, kezeimmel hátát simogatom, majd a hajába túrok. Hátamat ívbe feszítve dörgölőzöm hozzá, mielőtt fordítok rajtunk. Immár ő fekszik, én pedig derekán ülve nézek le rá. Lassan ereszkedem a derekára, kicsit húzva az agyát ezzel. Alsó ajkamat beszívom, fejemet hátradöntöm, ahogy végül ráülök a derekára. Apró kéjes sikoly szökik fel belőlem, amikor ismét magamban érzem. Egy gyors csók után felegyenesedem. Csípőm eleinte lassan veszik fel a ritmust, majd egyre gyorsabban. Látom rajta, hogy közelít a teljes extázishoz. Önző mód lassítok. Nem engedem, hogy addig elmenjen, amíg én sem. Kezeit fogom, mintha megtiltanám, hogy egy pillanatra is elengedjen. Apró nyögések törnek fel belőlem, ahogy ütemesen együtt mozgunk. Lassan én is közelítek ahhoz az érzéshez, amihez Aaron is közel jár már. Egyik kezét felhúzom a hasamon egészen a mellemig. Azt akarom, hogy érintsen meg. Agyamat teljesen ellepte a köd, így a gyönyör kapujában az alattam fekvő férfin és a forró érintésén kívül nem jár semmi a fejemben. Még Hannah-t is ki tudom zárni erre a rövid időre. Egyre határozottabb és hangosabb nyögések törnek fel belőlem. Már nem lassítok, eszem ágában sincs. Csípőm – ha még ezt lehet fokozni – egyre gyorsabban mozog, míg végül testem megremeg. amikor az élvezet a tetőfokára hág. Mellkasom ütemesen mozog fel s le, lihegve pillantok le a férfira. Homályos tekintettel nézek bele a szemébe. Fáradtan mosolygok, egy izzadtságcseppet letörlök az államról, ami az előbb gördült végig a homlokomon, aztán az arcomon.
- Ez… - suttogom, miközben oxigénért küzdök. Szavak helyett inkább lehajolok és hosszú, forró, szenvedélyes csókot lopok tőle, a derekán ülve. Még mindig nem tudom, hogy csak egyszeri alkalom volt-e a részéről. Ha igen, akkor minden egyes pillanatot ki akarok használni, minden egyes pillanatban közel akarom tudni magamhoz. Egyik kezem mellkasára siklik, hogy meg tudjam támasztani magam. Lassan elválok ajkaitól, kicsit felemelkedve húzódom el. Aggódva várom a reakcióját. A kapcsolatunk lényét ismerve nem tartom kizártnak, hogy ez volt az utolsó csók, amit váltottunk.

+18

Abban a percben, amikor csípője éles nyolcasokat ír le, már tudom, hogy elvesztem, és nem kicsit, hanem egy jó időre. Cherry ugyan más volt, amolyan a gyászban megtalált személy, aki értette, hogy mi játszódik le bennem Wyatt halálának kapcsán, de Lena egészen új, és mégis régi. Nem mondanám, hogy barátok vagyunk, de egy szinten mégis. Fura elmagyarázni egy kívülállónak, hogy ez a fajta munkakapcsolat nem olyan, ahol az ember bizalom nélkül álarcot húzhat. Nekem az ő híreire kell építkeznem, erre tesszük fel a nyomozás egy részét. Már jól ismerem, ha hazudik, az elmúlt két évben akadtak vitáink is szép számmal, mert megígértem neki, ha ebbe belemegy, akkor mindenképpen el fogom választani Carlos-tól. Idővel nem kell itt dolgoznia, és úgy élhet, ahogyan akar. Mindennek megvan az ára, és ma este nagyobbat is fizetett, mint kellett volna. A barátnője veszett oda Lopez miatt, és ez már hadüzenet volt mindkettőnknek. Veszélyben az élete, mert találkoztunk, és mert nekem dolgozik titokban. Ahhoz kétség sem férhet, hogy erről az emlegetett rossz fiúnk már tud, hiszen az öcsémet is irányítja. A gondolataim kuszává válnak, nem tudom, hogy mit kellene mondanom. A tekintetét fürkészem, de nem bírok benne olvasni. Sosem hittem volna, hogy ennyire rejtélyes, de most úgy örülnék neki, ha egy kis időre beengedne. A viselkedése más, és az is, amit fejben megél. Sokkal többet érez, mint amennyit mutat. Vajon kedvel, vagy csak behódolt az elmúlt két évben? A lassítás közepén már érzem, hogy jön az első hullám. A háta megfeszül, és ha nem is ordít fel, de érzem, hogy elélvez, és magával együtt ránt engem is. Az elmém ködbe borul, most bármire igent mondanék, és olyan nehéz ebből az állapotból visszajönni. A szemhéjamat hunyom le, ő is liheg, én viszont még el is fáradtam. A kezem a derekán pihen, amikor felnyílnak a szemeimet fedő redők, és a pillantásunk találkozik. Nem mondok neki semmit, én most képtelen lennék szavakkal leírni, hogy mi játszódott le bennem, és nem is akarom. A csókját finoman elnyújtom, és mikor rám néz, már tudom, hogy az ítéletemet várja. Szépen megfogom, hogy kihúzódhassak belőle, neki is szabad teret biztosítok, aztán az oldalamra fordulva a kezemen támaszkodom meg. Megvárom, hogy elhelyezkedjen mellettem az ágyban, még a takarót is kirántom a lábunk alól, hogy behintsem vele a pőre testét. – Lena… - a füle mögé tűröm az egyik hajtincset. – Meg foglak védeni, ígérem. Nem hagyom, hogy bántódásod essen. Ha nem szeretnél visszamenni a bárba, az sem baj. Itt maradhatsz pár napig. – hanyatt dőlök, és az egyik karommal odahúzom magamhoz, hogy a feje a mellkasomon pihenjen meg. – Ne agyalj sokat. – túrok bele a barna hajzuhatagba. Nem vagyok a szavak embere, és ez most is látszik. Az ölelésembe zárom, többet adok, mint általában szoktam, de olyasmit nem ígérhetek, hogy ez megváltoztat mindent. A pillanat szülte a vágyat, de ettől én még én vagyok, ő meg ő marad. Lopez mellett nem lehet gyenge pontom. De akármennyire is igyekszem kizárni, sajnos már ő is az. Mire a felkarjára csúszik a karom, már én is elálmosodom. Nem tudom, hogy csak lehunyta-e a szemét, vagy elaludt, de az eső mellett én is elszenderedem.

/Köszönöm a játékot Drága. Imádtam. /

+18

Nem kell sok, hogy kellemes bizsergés szaladjon végig a gerincemen, hátam ívbe feszüljön minden izmommal együtt. A forróság minden tagomat átjárja, ahogy az élvezet a tetőfokára hág. Alsó ajkamat beharapva fojtok el egy hangosabb nyögést. Érzem, hogy ő is a csúcsra jutott. Szemeimet lehunyva ülök derekán mozdulatlanul. Mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy pihegek. Megfáradt mosoly teürl szét az arcomon, amikor végül a szemébe nézek. Nem tudom kifejezni, mit érzek. Szavakkal nem lehet összefoglalni. Megpróbálom, de nem megy, ezért inkább nem is mondok semmit. Csak némán lehajolok hozzá forró csókot lopni. Lassan húzódom el tőle, várom a reakcióját, kíváncsi vagyok, mit mond.
Bocs, Lena, de ez többet nem fordulhat elő.
Jó volt, jó volt, de a jóból is megárt a sok.
Hiba volt az egész,  úgyhogy tanuljunk a hibánkból és ne kövessük el még egyszer ugyanazt.
A pillanat heve szülte a helyzetet, mindketten jól jártunk, de semmi több.
Sok verzió átfut a fejemen, amikor felkészítem magam lélekben. Illetve csak próbálom. Ilyenre nem lehet felkészülni. De nem mond semmit. Ez pedig még jobban megrémiszt. Megijeszt, hogy magában tartja a gondolatait. Tudni akarom, mi járt a fejében, mit gondol. Vagy hogy mit akar ezek után. Tekintetem talán elárulja számára a csalódottságomat, de igyekszem leplezni. Csöndben fekszem le mellé az ágyra, fejemet a párnára hajtva. Bemászok a puha takaró alá, amit a nyakamig felhúzok. Arcáról egy pillanat erejéig sem veszem le szemeimet, hátha le tudok olvasni róla valamit. De most nem megy. Általában néhány pillanat elég ahhoz, hogy megmondjam, mások mit akarnak, mire vágynak, mi jár a fejükbe. Aaron viszont megnehezíti a dolgomat. Nem tudom a saját érzelemeimet félretenni. Nem tudok objektíven gondolkodni róla. Ez után az éjszaka után már nem. Tudom, hogy meg fog védeni. Ha nem mondaná, akkor is tudnám. Csak azt nem tudom, hogy azért, mert fontos információkat szolgáltatok neki nap mint nap, vagy mert én vagyok fontos neki. Szeretném tudni, de félek a válaszától. Csak bágyadtan mosolygok fel rá.
Lehetetlent kér tőlem. Képtelenség nem agyalni a történteken. Vagy azon, hogy mi történhet. Lopez megint felbukkant, a kettőnk között történtek miatt ráadásul most minden sokkal bonyolultabb lesz. Ő lehet, hogy félre tud tenni minden érzelmet, mindent, ami benne zajlik le, de én nem. Vele kapcsolatban nem. Szeretnék maradni pár napig, de muszáj lesz visszamennem a bárba. Dolgoznom kell, nem csak Carlosnak, hanem neki is. Ha nem dolgozom, akkor nem vagyok hasznos. Hasznossá kell tennem magam...
Közelebb húzódom hozzá, fejemet a mellkasán pihentetem. Mélyet sóhajtok, mepgróbálok egy kicsit mindent elzárni az agyam mély zugaiba, hogy legalább tudjak aludni egy kicsit. Becsukom a szemeimet, de a Hannah-ról és vőlegényéről készült fotók lebegnek előttem. Szorosabban bújok a férfihoz, átölelem a mellkasát, eégsz testemmel oldalához nyomulok. Amikor felpillantok rá, szemei csukva vannak, a légézse teljesen egyenletes. Valószínűleg már alszik. Visszafekszem mellkasára, behunyom a szemeimet, de csak nagyon nehezen ránt magába a sötétség.