A tükör előtt ülve spetében, kapkodó mozdulattal húzom ki a szekrény egyik fiókját, amiből vattát és sminklemosót veszek elő. A nagy sietségben a kelleténél többet öntök a vattára, aminek eredményeképp az alkoholos, szúrós szagú lötty végigfolyik az alkaromon is. Nem foglalkozom vele különösebben, sietősen kezdem levakarni arcomról a sminket. Az alapozóval kezdek, de nem elég egy vatta, hamar a második, aztán a harmadik és a negyedik után kell nyúlnom. A vakolatra hajazó festékréteg pár perc küzdelem után végül teljes mértékben, nyomtalanul eltűnik, csak a nyúzott arcom látszik, meg a karikák a szemem alatt. Le sem tagadhatnám, hogy fáradt vagyok és kimerült. Sóhajtva túrok a hajamba, ujjaimmal hátra fésülöm, aztán a csuklómon lévő hajgumival összefogom.
- Még mindig nem tudja? - kérdezi a szomszédos asztalnál ülő Regina.
- Dehogy - csóválom meg a fejem oldalra sandítva. Aaron mit sem sejt arról, hogy mit csinálok éjszakánként, amikor elvileg “ügyeletben” vagyok a kórházban. Nem tudja, hogy Carlosnak esze ágában sincs elengedni, pláne mivel másodjára már én könyörögtem magam vissza, mert nem volt hova mennem, miután a tanulás melletti részmunkaidős állásból nem tudtam fizetni még a legkisebb garzont sem. Egyetlen egy lehetőséget láttam magam előtt: visszajönni Carloshoz. Tudtam, mit vállalok ezzel, tudtam, hogy nem fog engedni elmenni ezek után. Neki nem lehet csak úgy hátat fordítani, a marasztalásommal pedig ezt tökéletesen alátámasztja. Bárcsak ne kéne esténként itt gürcölnöm, hogy aztán az éjszaka közepén vagy hajnalban hulla fáradtan érjek haza, de Carlos nem az a fajta fickó, akinek nemet mer mondani akárki.
A falatnyi flitteres ruhát és a neccharisnyát levetem, a sarokba hajítom a többi közé, a szekrényből pedig előkapom a saját ruháimat; egy egyszerű farmert, egy fekete pólót és egy szürke kardigánt húzok magamra, a lábamra kényelmes sportcipőt. A táskámban leelenőrzöm, hogy minden benne van-e, amikor az irataimat, a tárcámat, a telefonomat és az apróbb dolgaimat is a helyükön találom, búcsúzóul átölelem Reginát, aztán hátrafelé vezető szűk folyosókon keresztül távozom a sikátor felé.
Szerencsére New Yorkra még éjszaka közepén is a nappali éberség a jellemző, ezért egy sarkot kell sem sétálnom és leintek egy szabad taxit. Bő negyedóra kocsikázás után a sofőr lehúzódik a járda mellé a megfelelő kapualjhoz, én pedig az utazás díját némi borravalóval megspékelve nyújtom át neki. A megfelelő kapu kódot beírva egyből a kulcsom után kezdek kutakodni, az ajtót is a vállammal nyomom be. Általában lépcső párti vagyok, de minél előbb szeretnék ágyba kerülni, mert holnap nehéz napom lesz, ezért most inkább a liftet választom, aminek az ajtaja gombnyomás után nyílik is. Az emeletünkre érve szinte szaladok az ajtóig, közvetlen előtte viszont megtorpanok. Óvatosan, lassú mozdulatokkal nyitom ki a zárat, nem akarom Aaront felébreszteni. Hasonló gondossággal zárom magam mögött a lakást, nehogy véletlen még betévedjen erre valaki. A táskámat, a kardigánomat és a cipőmet az előszobában hagyom, aztán hangtalanul átosonok a fürdőszobába. Gyorsan levetem magamról a ruháimat, lezuhanyzok, pár perc elteltével tisztán lépek ki a kabinból. Magamra kapom az ajtóra felszerelt akasztóról a hálóingemet, az ajtót kitárom, hadd szökjön ki a gőz. Miután mindennel végzek a fürdőben, már csak egy dolgom van hátra: észrevétlenül besurranni a hálóba és lefeküdni. A küszöbön toporgok egy darabig, mert nagyon nem szeretném, ha Aaron felébredne és még beszélgetnünk kéne az “ügyeletről”, hogy mégis milyen volt. Veszek egy mély levegőt, aztán amilyen halkan csak tudok az ágyhoz lépkedek. A takarót nagyon körültekintően emelem fel, lassan nehezedek csak rá a matracra, nehogy pont ez a mozdulat zökkentse ki az álmából. Mielőtt még azonban lefeküdnék, eszembe jut, hogy töltőre kéne rakni a telefonomat. Lábujjhegyen surranok ki a nappaliba, gyorsan feldugom tölteni a tizenkét százalékon álló kütyüt, aztán a korábbi manővert megismételve megyek vissza az ágyig. A mozdulataimra nagyon ügyelve fekszem végül le, a takarót nyakig magamra húzom és igyekszem a maradék pár órában nagyon gyorsan nagyon sokat aludni.
Reggel a beállított kis vekkerem ébreszt, ami azonnal felkelésre késztet, mert borzasztó idegesítő, éles hangja van. Direkt ezt választottam, mert erre legalább száz százelék, hogy felkelek. A szokásos komótos ébredezés, percekig tartó nyújtózkodás helyett azonnal talpon vagyok, a következő pillanatban pedig már a konyhában találom magam és a hűtőben kotorászom. Muszáj ennem valamit, mielőtt elmegyek, különben rosszul leszek egész nap. Így is görcsben áll a gyomrom szinte tegnap óta a vizsga miatt… Végül csak a tejet veszem ki, az egyik szekrényből a müzlit, a kettőt összeöntöm egy kis tálban és a derekammal a pultnak dőlve kanalazom befele. Annyira ideges vagyok, hogy leülni is nehezemre esik. Így pár órával a vizsga előtt már a saját tudásomban sem vagyok biztos; jóformán semmi nem jut eszembe, amit tudni kéne.
Reggeli után a fürdőt foglalom el egy kis időre öltözködés előtt. Fogmosás közben is jóformán csak azon kattogok, milyen kérdések ugorhatnak fel a képernyőn majd előttem, én pedig mire fogok majd kattintani. Valószínűleg túlizgulom, túlságosan rástresszelek, de hiába próbálom ezt tudatosítani magamban, ettől függetlenül nem leszek kevésbé ideges.
- Mit vegyek fel? - teszem fel hangosan a kérdést belépve a hálószobába. A konyhai csörömpöléssel valószínűleg Aaront is sikerült felkeltenem, de nem feltétlen várok tőle választ egyébként. Mivel maga a teszt számítógépes lesz, ezért kisestélyi nem kell szerencsére, de azért nem a legszakadtabb gönceimet kéne felvennem. Tanácstalanul állok a nyitott szekrény előtt, mígnem egy fekete szivarnadrág és egy fehér hosszú ujjú blúz mellett döntök. Kapkodva öltözöm fel, indulás előtt még egy gyors csókot nyomok Aaron ajkaira, aztán már megyek is az ajtó felé. Remélem, elnézi, hogy a közös reggeli és kávé ma kimarad, de fejben már teljesen máshol járok - fejben legalább háromszor megbuktattam magam. Csak a metrón, a jegyzeteimet olvasgatva tűnik fel, hogy a telefonomat otthon hagytam. Kénytelen vagyok megkérdezni a mellettem ülő, negyvenes évei végén járó férfitól az időt, aki szerencsére készségesen válaszol. Még nem vagyok késésben, pedig ettől tartottam a legjobban; nem mondom, hogy mindenki előtt, de még időben beérek.
Szerencsére a majd’ hat órás teszt alatt azért lehet szünetet tartani, de természetesen ilyenkor is mindenki a kérdésekkel van elfoglalva: Tudtad a választ? Erre mit jelöltél? Neked volt az a kérdés, hogy (...)? Az idő meglepően hamar eltelik, már amilyen hamar öt óra tizenhárom perc (mert öt óra tizenhárom perc alatt végeztem) el tud telni. Hatalmas szikla gördül le rólam, amikor az utolsó kérdéssel is végzek és befejezem a tesztet. Már csak a nagyjából hat hetes várakozás van hátra, amíg megtudjuk az eredményeket. Ma már nem akarok semmit csinálni, csak aludni egy hatalmasat, esetleg este megnézni egy filmet és közben popcornnal tömni a fejemet, úgyhogy ennek fejében azonnal a metrólejáróba sietek, miután elszabadulok. Megkönnyebbülve megyek haza, a gyomrom már nincs görcsben, sokkal felszabadultabbnak érzem magam, mint reggel. Talán már emberi kommunikációra is alkalmas állapotban vagyok…
- Hahó, megjöttem - szólalok meg hangosan, amint belépek a bejárati ajtón. - Szia - mosolyodom el, amikor meglátom Aaront a nappaliban. Ledobom a táskámat és a cipőmet, aztán a kanapét célzom meg. - Mi a terv estére? - kérdezem a pamlagon elnyúlva.

Türelmes ember vagyok, akit lehet nyugalomra inteni, de mióta házasember lettem az egyik felem valahogy mindig paranoid módon reagál. Éjjelente, ha arra ébredek, hogy nincs mellettem Lena, akkor felszínesen kapkodom a levegőt, és olyan rémképek úsznak be, mint az üveges tekintete, vagy a fejébe kívánt golyó. Tudta nagyon jól, hogy mit vállal azzal, ha hozzám jön feleségül, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez engem jobban meg fog viselni, mint maga a tény, hogy elvettem egy nőt. A frigyünket hamar megszoktam, és az sem jelentett különösebb problémát, hogy gyűrűt kell hordanom. Már nem tartoztam sehova sem akkora elszámolással, mint annak idején, amikor még DEA ügynökként tevékenykedtem az egyik legjobb barátom mellett, talán az egyetlen volt, akit igazán a bizalmamba fogadtam. Egyetlen célom volt, hogy eltegyem láb alól az öcsém gyilkosát, de nyomok híján be kellett olvadnom a normális élet illúziójába, ami annyit tett, hogy otthon ültem, és vártam, hogy a nejem hazataláljon egy hosszú ügyelet után. Az alváshiányhoz hozzá lehet szokni, de ezekben az esetekben ennél sokkal többről volt szó. Utána akartam menni, szemmel akartam tartani, hogy minden rendben van-e vele, de mégsem tehettem meg, mert azzal beismertem volna, hogy gondjaim vannak, nem mellesleg valahogyan nem igazán festett volna jól, hogy már a mézeshetek alatt nem bízom meg benne, és nyomozok utána. Szó sincs róla, én elhittem, hogy nővérként gürizik, hiszen ez volt az álma, és most már gyakornokként bemehetett. Ismertem már annyira Lenát, hogy nem fogja beérni azzal, ha csak a vizsga megszerzése után kóstolhat bele az álmai hivatásába. Régebben mindig rá számíthattam, ha megsérültem, ő látta el annak idején Wyatt-et is, de most szerettem volna, ha tényleg ennek szenteli a figyelmét. Az elmúlt időszakban kijutott neki a rosszból, és elhatároztam, ha csak egy kicsit is jobb életet tudok neki teremteni, mint amire rá volt kényszerülve a Carlosnál töltött évek alatt, akkor meg fogom neki adni. Nem is olyan régen egyeztettem az egyik régi kollégámmal, akinek egészen jó kapcsolatai vannak az ingatlanpiacon belül. Még nem volt meg az alap, de igyekeztem összeszedni minden félretett pénzemet, és még arra is hajlandó lettem volna, hogy kölcsönkérjek Owentől, ha ezzel közelebb kerülhetünk a boldog happy endhez. A mostani lakásunk tökéletes, örültem is, hogy piaci áron alul béreltük ki, de mégsem élhettünk örökké mások tulajdonában, ha egyszer sajátra vágytunk. A házasságunk is hirtelen született döntésből érkezett, de bíztam benne, hogy annak is örülne, ha bejelenteném, hogy házakat nézek. A hitelfelvételről szó sem lehetett, nem volt egy rendes állásom, most éppen abból éltem, hogy a régi kapcsolataimból építkezve elvállaltam néhány ügyet, ha kellett, akkor előkerítettem dílereket, vagy éppen másoknak segítettem be. A hírem kezdett elterjedni, mint a „szabadon úszó nyomozó”, de attól messze álltam, hogy ezt hivatalos keretek közé szorítsam. A lényeg, hogy már nem voltam állományban, és csak ez a kis plusz jutott nekem. Lenán mást nem láttam, csak állandóan ment valahová, bevásárolt nekünk, előfordult, hogy egy tizenvalahány órás műszak lejárta után hazajött, és nekilátott főzni. Egyetlen panasszal sem élhettem volna, de aggasztott, hogy a vizsgája előtt is túlórázik. Az eredmények rovására mehet, talán az egészségét is kockára tenné, ha ezzel képes lenne bevonzani a sikeres végkifejletet. Az elmúlt napokban már arra sem volt időnk, hogy szexeljünk, pedig élveztem, ha azokban a percekben csakis velem van, de csak az üres ágy lett a keresztem. Megint valami ostoba műsor megy a tv-ben, nekem aludnom kellene, de nem tudok, és azt játszom, hogy kapcsolgatom a csatornákat, amíg rá nem lelek egy jó kis krimire, vagy hasonlóra. A tekintetem a fények villódzására figyel, de fejben máshol járok. Mi lesz majd, ha gyereket akar, vagy nem is tudom? Nem agyaltam még túl sokat azon, hogy mi lesz, ha beköszönt a családalapítás ténye, mert azt tudtam, hogy addig nem érezhetem magam biztonságban, amíg nem végeztem ki Sawyer-t.
- Tudom ki a gyilkos… - hangzik fel az egyik nyomozó elmés megjegyzése, mire rányomok a távirányítóra és elnémítom a készüléket. Nem érdekel, hogy ki van a háttérben. Odakint már pirkad, és nekem úgy kellene tennem, mintha aludnék. Jobb ötlet híján feltápászkodom a kanapéról és meglátogatom a konyhát. A hűtőben megint csak sajt és szőlő van, ez új hóbort lett nálam, és ráfüggtem a borra is. Régebben elvből utasítottam vissza az alkohol bármilyen formáját, de mára kicsit lazítottam a szabályokon, és olykor meg kell újítani az eskünket, többek között arra gondolok, hogy meg kell lepni a másik felet a romantikusabb oldalammal. Az ajtóra támaszkodva csenek ki egy szemet és a friss lédús gyümölcsöt loccsantom szét a fogaimmal. A nyelvemen érzem a kissé édes, ámbár keserédes zamatát a szőlőnek, aztán unottan menetelek vissza a hálóba, hogy feldobjam magamat az ágyra, és a tarkóm alá gyűrve a kezemet egy kicsit sziesztázzak. Hallom a zárban elforduló a kulcsot, így be is hunyom a szemhéjamat, és megpróbálok úgy tenni, mint aki az igazak álmát alussza. Lena megint tovább maradt bent, mint kellett volna, mert normális helyzetben egy órával ezelőtt kellett volna hazatérnie, de nem fogom szóvá tenni neki. A zuhanyzóig nagyon finoman lépked, de az istenért nyomozó vagyok, sosem alszok rendesen, ha tehetem, akkor éber állapotban fekszem. Sosem meséltem neki, hogy tőlem aztán suhanhatna is, akkor sem aludnám át azt az időszakot, mikor hazaér. A szívem könnyebb lesz, hogy lakáson belül tudom, így átfordulva az oldalamra sandítok a digitális óra kijelzőjére. 4:40, hát ez sem lesz sok idő, amit alvással tölt. Besüpped mellettem a matrac, aztán ledőlne, de megint felszökken. Hangosan felhorkantok, de nem fordulok át a másik felemre, hallom, hogy a nappaliban matat, aztán végre lefekszik mellém. Ha tudná, hogy hasztalan csendben lennie, még sincs szívem felvilágosítani az igazságról. A takarót lehúzza a térdemről és anélkül, hogy észrevenné, kibújok mellőle az ágyból, és elmegyek futni. A szettemet az ágy alatt tartom, és se szó se beszéd illanok el az ébredező metropolisz sűrűjében. Még időben érek vissza, a zuhany már nem fér bele, de levetem magamról a pólót és a rövidnadrágot, aztán meg alsóban fekszem be mellé. Az órája megszólal, nem értem, hogy minek ez a csivitelés, de hagyom, hogy menjen készülődni. Ma van a nagy napja, és jobb lesz, nem feldühíteni a vizsga előtt. A tekintetem a mellettem lévő üres helyre vándorol, aztán hirtelen töri rám az ajtót, de csak egy ásítás közepette bírok érdemben felelni neki. – Szívem, ha meztelenül mennél, akkor is sikerülne a vizsga. – ugratom, de látom most nem jön át neki a poén része. – Mit szólnál ahhoz a kis fekete szoknyádhoz? – vetem fel az ötletet, de végül úgyis a nők döntik el, hogy mit vesznek fel, és nem mi. – Hmm… - ráfognék a kezére, hogy belerántsam egy csókba, de úgy szökik el, hogy szinte meg sem kaptam a nekem járó jusst. – Neked is sok sikert. – morranok fel, és vontatottan túrok bele a hajamba. – Na, kell a zuhany. – emelkedem fel az ágyról, de útközben a nappaliban feltűnik, hogy itthon hagyta a telefonját. Nem szoktam belenézni mások magándolgaiba, de amint meglátom a kijelzőn az ismerős telefonszámot, már nem is kertelek, hanem felveszem. – Ide figyelj Lena, arról volt szó, hogy vállalod a holnapi napot is… - mondanom sem kell, hogy mennyire boldog vagyok Carlos hangjától. – Neked is szép reggelt Carlos. Nem akarsz mondani valamit, mert Lena sajnos… - még végig se mondom, és már ki is nyomom. – Ó, te elcseszett… - húzom fel magam, és majdnem sikerül a mobilt is elhajítanom, de le kell higgadnom. Inkább elmegyek tusolni, és kitalálom, hogy miért hazudott nekem a feleségem a kimaradt éjszakákról.


Lena olyan könnyedén jön haza, mintha valóban túl lenne a nehezén. A kanapén fetrengek, és csak nagyon kevés választ el attól, hogy egyből számon kérjem, mégsem teszem meg. Megvárom, hogy odajöjjön hozzám, és megcsókoljon. – Hogy sikerült a vizsgád? – pillantok fel rá, de valahogyan nincs kedvem mosolyogni nagyon. – Estére? Ó, szerveztem már programot, szerintem örülni fogsz a meglepetésnek. Öltözz ki csinosan. – hátulról érintem meg a combját és futtatom végig az ujjamat a tompora vonaláig, aztán eleresztem. –Ünnepelnünk kell, úgy gyanítom. – sugallom felé, hogy ma bizonyosan nem maradunk a négy fal között.

Annyira könnyű volt beleszokni a házas életbe; nyilván minden kislány arról álmodik gyerekként, hogy majd a számára tökéletes férfi megkéri a kezét, összeházasodnak, aztán boldogan élnek, családot alapítanak, vesznek egy kutyát, szép nagy kertes házuk lesz, aztán az évek múlásával jönnek az unokák… Na jó, egy kislány talán nem gondolja át ennyire előre az életét, de az esküvőről minden bizonnyal fantáziál. Én is sokszor elképzeltem, milyen lesz a nagy nap. A végén persze nem olyan lett - a fehér ruha, a násznép és a lagzi maradt csak le -, de így is tökéletes lett a maga módján. Rögtönzött volt, hirtelen jött ötlet vezette Aaront a lánykérésre, én viszont nem haboztam. Még mindig ugyanolyan boldogsággal tölt el, ha arra gondolok, hogy házas vagyok, mint amikor kiléptünk a templom ajtaján. Amikor csak eszembe jut, ránézek az ujjamon díszelgő gyűrűre és mosolyra húzódnak ajkaim. Egy olyan férfit tudhatok magam mellett, akit szeretek és aki engem is szeret. Ezt aztán tényleg könnyű megszokni. Látom rajta az igyekezetet azért, hogy minden tökéletes legyen, éppen ezért okoz nekem minden nap hatalmas fejtörést és lelkiismeretfurdalást hazudni arról, mit is csinálok esténként. Ő úgy tudja, a kórházban ügyelek, közben persze ez nem mindig igaz. Vagy inkább gyakran nem igaz sajnos. Nem úgy mentek a dolgok Carlosszal, ahogyan szerettem volna; esze ágában sem volt elengedni. Másodjára én könyörögtem magam vissza hozzá, ezért valahol mélyen sejtettem ezt… Egy darabig próbálkoztam, de ha valamiből Carlos nem enged, akkor nem érdemes túlfeszíteni nála a húrt, így hát feladtam. Beletörődtem a helyzetbe, az éjszakázásokba, a táncba, hogy nem szabadulok attól az élettől, amibe anno a szükség kényszerített bele. Minden a bárban töltött este azt kívánom, bárcsak valóban a kórházban ügyelnék, bárcsak ma ne kéne hazudnom a férjemnek. De mégis mit mondhatnék neki? Ha megmondanám az igazat, abból csak vita lenne, elkezdődnének a balhék, folyamatosan ott lenne kettőnk között a feszültség… Én meg rohadtul nem akarok vele veszekedni. Így legalább otthon nyugalom van. Ha most állnék elő az igazsággal, akkor az elmúlt pár hónapot vonná kétségbe Aaron. Hiába próbálnám biztosítani róla, hogy csak kegyes hazugság volt, mert szerettem volna őt is és a kapcsolatunkat is kímélni… Már túl jól ismerem Aaront;, nem érné be ennyi magyarázattal. Bele sem merek gondolni, milyen következményei lennének még a hangos szóváltáson kívül.
Természetesen már majdnem kelnem kell, mire hazaérek, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a nesztelen közlekedés érdekében. Próbálok minél halkabban lépkedni és kotorászni, aztán óvatosan befeküdni az ágyba. Szerencsére nagyon hamar álom szökik a szemeimbe, úgyhogy a még hátralévő bő három órát végigalszom. Normál esetben ennyi alvás után alig bírnék kikelni az ágyból, de a mai nap nem egy normális nap. Ma van az NCLEX vizsga napja, amin szinte minden múlik. Ha ez nem sikerül, akkor hónapokig nem futhatok neki újra. De ha ez nem sikerül, akkor már egyáltalán nem fogom ismét megpróbálni. Tudom, tudom, nem szabadna feladni, ha az ember tényleg el szeretné érni a céljait az életben, ráadásul nem is azért tanultam eddig, hogy aztán egy kudarc miatt kidobjak mindent az ablakon. De… most valahogy azt érzem, nem tudnék még egyszer nekifutni. Lehet, csak a fáradtság és a kimerültség miatt gondolom így, de ezt érzem.
Ha az ébresztőm idegesítő, már-már dobhártyaszaggató, rikácsoló hangja nem keltette fel Aaront, akkor az én konyhai és fürdőszobai csörömpölésem egészen biztos. Amennyire figyeltem este a halk közlekedésre és pakolászásra, most annyira nem megy. Túlságosan dolgozik bennem az adrenalin a vizsga miatt. A hálószobában a szekrény előtt állva tanácstalanul nézegetem a ruháimat, ezért kikérem Aaron tanácsát, bár válaszra nem igazán számítok tőle. Amikor aztán mégis reagál, és azt közli, hogy akár meztelenül is mehetnék, rosszallóan nézek rá a vállam fölött. - Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe eddig? - teszem fel a költő kérdést, amire aztán már tényleg nem várok semmi választ. A fekete szoknyára csak legyintek, helyette egy sötét nadrágot és egy fehér, lezser blúzt húzok magamra. Köszönés híján egy gyors csókkal búcsúzom, aztán már rohanok is az ajtó, majd a metró felé. Csak útközben tűnik fel a telefonom teljes hiánya, de talán túlélem a mai napot nélküle. Úgyse lesz nagyon alkalmam nyomogatni, szóval mindegy.
A vizsga után nem időzöm sehol, azonnal hazasietek. A nem alvás miatti fáradtság a metrón ülve jön ki rajtam igazán; már nem dolgozik bennem úgy az adrenalin, mint reggel vagy napközben. Egy-egy megálló között le is hunyom a szemeimet, de végül felállok, mert attól félek, hogy még a végén elalszom, aztán kikötök a város másik oldalán. A lakásban Aaront a nappaliban találom, ezért azonnal felé veszem az irányt. Mosolyogva csókolom meg, ő azonban nem tűnik túlságosan boldognak. Mintha rossz híreket kapott volna valakitől, de nem kérdezek rá azonnal. - Hát… hat héten belül kiderül, de szerintem jól. - A legrosszabb az elkövetkező hetekben a várakozás lesz. Igazság szerint már most szeretném tudni az eredményt, és tudom, hogy minden nap így fogok felkelni. - Óóó, mit tervezett, Mr. Bennett? - kérdezem féloldalasan mosolyogva. Odakucorodom mellé a kanapéra és egészen közel húzódom hozzá. - Remélem, azért valami olyanra is lesz időnk, ami nem igényel sok ruhát… - duruzsolom halkan, mutatóujjamat végighúzva a mellkasán. Egy ideje már nincs időnk egymásra, ami nagyrészt az én hibám volt, és ez bánt. A cinkos mosoly azonnal eltűnik az arcomról, ahogy eszembe jut valami. Felegyenesedem és a tekintetemmel a lakást pásztázom. - Amúgy nem láttad a telómat? Itthon hagytam reggel. - A bedugott töltő ugyan még mindig ott lóg ki a konnektorból, de a mobilom nincs feldugva. Felpattanok a kanapéról és odasétálok, ahol lennie kéne a telefonnak, de most közelebbről is megbizonyosodhatok róla, hogy tényleg nincs itt. - Nem itt volt? - kérdezem Aaront a kütyü vélt helyére mutatva.

Még most órákkal később is remegek az idegességtől, hogy Lenának köze van ahhoz a szeméthez. Carlos nem az a fajta, aki könnyedén kiengedi a karmai közül az aranyat tojó tyúkjait, már az is nehezemre esett, hogy megszabadítsam tőle az informátoromat, aki nem mellesleg azóta a feleségem lett. Bíztam benne, hogy Lena belátta nem használ neki, ha visszasüllyed abba a közegbe, amit elhagyni kívánt. A táncos évek megkínozták, és egyszerre nyújtottak biztonságot is ebben a kietlen világban. Megpróbáltam a főnöke körmére nézni akkoriban, és volt szavam, mert Owen alatt álltam a ranglétrán, de mára elveszítettem a prioritásomat, és ezzel már nem tudom, hogy mekkora fenyegetést jelentek az alvilági úrra. Mindenhova elér a keze, akár még barátok is lehettünk volna, ha nem tesz nekem keresztbe az elmúlt években. A seggét egyetlen alkalommal mentettem meg, akkor az adósom lett, de végül ez a hajó is elúszott. A kártyámat kijátszottam, hogy kiváltsam az örökös sötétségből azt a nőt, aki idő közben az egyik legfontosabb személy lett az életemben. Nem jutottam dűlőre, és megpróbáltam fejben kifogásokat gyártani neki, hogy miért is mehetett vissza a régi munkaadójához. A pénzkeresés az egyik indok, de ott volt neki Owen telefonszáma, amivel élnie kellett volna és nem oda menekülnie, ahonnan előtte úgy kellett kikaparintani. Bele se merek gondolni, hogy milyen hazugságokkal ámított még. Valakinek besegít, esetleg azért jött hozzám, hogy ezzel másoknak szolgáltasson ki információkat rólam? Nem mertem elhinni, hogy ide jutottunk alig néhány héttel az esküvőnk után. Nem vagyok őrült, de ha ki akarnak billenteni az egyensúlyomból, most megtörtént, és a legrosszabb értelemben. Ma reggel még boldog férjként keltem fel, és szurkoltam a nejemnek, hogy valóra váljanak az álmai, de most? Azon morfondírozok, hogyan szembesítsem őt, mit tegyek, hogy helyrehozzam a problémát, amit okozott. Szerintem fel sem fogta, hogy mit jelent megint táncolni. A razziák miatt visszaesett a kereslet, de egy ideje már nem tartanak rajtaütéseket, pontosan emiatt fog ragaszkodni az a málészájú a nejemhez…aki másoknak illegeti magát a nővéri életmentés helyett? Még csak kora délután van, de a sokk után lecsúszott egy whiskey a torkomon, és ha így folytattam volna, akkor lett volna még egy, de nem akartam alkoholtól bűzlően kikérni az igazságot, mert olyasmit tettem volna, amit jómagam is megbánok. Lena abban a szerencsés tudatlanságban szenved, hogy még nem tudok a kis titkáról, de ez már nem sokáig marad így. Rajta múlik, hogy meddig tart az eskünk, mert ha most sem fog előrukkolni a valósággal, akkor lemondhat róla, hogy együtt leszünk a jövőben. Én hülye meg azt terveztem, hogy összeszedem a maradék pénzemet és előleget helyezek letétbe a házra. Micsoda barom vagyok, hogy elvakított egy nő, és most megint ott tartunk, hogy mi értelme van az életemnek? Meg kell találnom az öcsém gyilkosát, és ennyi? Már elmúltam harminc, nekem is ott motoszkált a fejemben, hogy mi lenne, ha letelepednék és túllépnék ezen az őrültségen? A családalapítás is belefészkelte magát az agyamba, és igen…valahol vágytam egy gyerekre, vagy akár többre is. Nem a szüleimet szerettem volna boldoggá tenni, hanem saját magamat, de mit ér ez most, ha így állunk friss házasokként?
A kanapén terpeszkedem és kapcsolgatom a csatornákat, de egyiket sem értem igazán, vagy nem jönnek át a szavak. Túlságosan elborította az agyamat a vörös köd, de türtőztetem magamat, amikor meghallom a zárban elfordulni a kulcsot. Nem akarom már egyből azzal fogadni, hogy hazudtál nekem, de roppant nehezemre esik az is, hogy mosolyogjak. Elkapcsolom a vetélkedőt és futólag pillantok rá, amikor odajön hozzám és egy csókkal üdvözöl. A szája még mindig édes, de vajon hány idegen faszi….nem is számolok ezzel az elmélettel, hogy új szintet lépett, és esetleg a testét árulja, hogy több pénzhez jusson. Miféle beteg elméd van neked Bennett?
- Hat hét az nagyon hosszú idő, de én tudom, hogy nem lehetett gond a teszttel. – szarok rá a vizsgára ezek után, mert abban sem vagyok biztos, hogy nővér szeretne lenni a jövőben, ha a tánccal mulatja az idejét. Az ötletem az ünneplésre nem lesz túl kedves gesztus, de az ébresztő sosem kedvező egyik félnek sem. – Az legyen még titok, de valami szépet ölts magadra. Szeretném látni a feleségemet tündökölni. – nyomom meg az utolsó szavakon a hangsúlyt, mert abból fogsz enni Lena, amit megfőztél. A pillantásom lassan járja be a testét, egyfajta hányinger tör rám, ha csak elméleti síkon gondolok a megcsalás bármely formájára. – Ó, szívem arra is sor kerül. – kacérkodom vele egy sort, és a színjáték kedvéért átölelem, magamhoz húzom és beszippantom a hajának az illatát. Régebben annyira szerettem, ha a közelemben volt, és így fejezte ki, hogy mennyire odavan értem. – Menj, zuhanyozz le, addig én is felöltözöm. – simítok végig a vállán, de hirtelen a telefonját kezdi el kutatni. – Levettem a töltőről, mert sípolt. Ott van az éjjeli szekrényünkön, ne aggódj megvan. – adok egy homlokcsókot neki, aztán én magam állok fel hamarabb, ha már ennyire belemerült a készülék keresésébe. – Éhes vagy? – pillantok át a vállam felett rá, és kibújok a pólómból, hogy félmeztelenül vonuljak át a konyhába. – Ott még enni is lesz időnk…csak tudod…alig várom, hogy szexin felöltözve lássalak. – kacsintok rá, aztán eltűnök a folyosón, mintegy a mosoly is leolvadva az arcomról jelzi, hogy mennyire dühös vagyok rá. Megleckéztetem ma este.

Nem is emlékszem, mikor és miért stresszeltem utoljára ennyit, mint a mai vizsga miatt. Ez a vizsga vízválasztó, ez dönti el, hogy mi lesz a jövőben; maradok Carlosnál, vagy valahogy sikerül elszabadulnom tőle (megint), hogy végre tudjak egyről a kettőre lépni. Sokáig hajtottam egy jobb jövőért, sokáig küzdöttem azért, hogy végre most ott lehessek, ahol vagyok. Már csak egy karnyújtásnyira van a cél, ami évek óta a szemeim előtt lebeg. Most utoljára kell jól teljesítenem, most az egyszer még minden erőmmel koncentrálnom kell, különben nem sikerül. Ha másért nem, Sophie miatt meg kell tennem. Amióta a testvéremet elveszítettem, azóta tudom, mit akarok csinálni. Azóta azt hajtogattam magamnak, hogy egyszer nővér leszek, ha törik, ha szakad. Ha kell, vért izzadok, de akkor is meg fogom csinálni és el fogom érni a célomat. Nem tudtam, miként lesz ez lehetséges, mert a pénz sem vetett fel, ami volt, azt pedig az utazásra költöttem. Azzal nem számoltam, miként fogok előteremteni bármennyit is, ami elég lehetne valahol tandíjra, albérletre, ennivalóra, meg ilyen alap dolgokra. Ami maradt némi pénzem, gyorsan elfogyott, de szerencsére - vagy nem szerencsére - Carlost az utamba sodorta a szél. Jó pénzforrásnak tűnt, mint később kiderült, fedélt is előszeretettel biztosít az alkalmazottainak - nem jófejségből természetesen. Számomra ez hatalmas lehetőség volt, ugyanis a másik választásom az utca lett volna. Nem éreztem száz százalékig helyesnek vagy helyénvalónak, de dolgozott bennem az életösztön, ezt a lehetőséget pedig eszem ágában volt elszalasztani. A pénz eleinte egész kecsegtető volt, tudtam félretenni, aztán persze jöttek a lehúzások. Amikor mégis összegyűlt annyi szó szerint párna alá rakott pénz, amennyiből a saját lábamra tudtam volna állni, akkor kiderült: Carlosnál nem lehet csak úgy felmondani. Akit egyszer megszerzett és pénzt hoz a házhoz, az marad. Aaron volt az, aki miatt legalább a tanulást el tudtam kezdeni. Ha ő nincs, akkor ma nem stresszelek a vizsgán. A kapcsolatunk eleinte a munkára és a közös kis alkunkra korlátozódott, aztán ez elmélyült, amit egyáltalán nem bánok. Amikor találkoztunk, akkor még nem tudtam, de ma már igen, hogy a mi találkozásunk volt a legjobb dolog, ami velem történt, amióta New Yorkban élek. És nem csak a kölcsönös haszonszerzés miatt. Boldog vagyok mellette, még annak ellenére is, hogy titkolóznom kell előle, amit nem érdemelne meg, de… mégis mit mondhattam volna neki? Amikor visszakönyörögtem magam Carloshoz, világos volt: visszafogad, de sokkal tartozom neki. Ha nem csinálom, amit mond, ha nem táncolok, amikor hív, ha nem hozom a pénzt, ahogy ő elvárja, akkor mindent elvesz, amit csak tud. Aaron úgy tudja, esténként a kórházban ügyelek. Ez néha igaz, néha nem. Képtelen voltam megmondani neki az igazat.
A mentálisan fárasztó vizsga után nem időzöm, egyből a metró felé veszem az irányt és hazamegyek. Semmire nem vágyom most jobban egy kis pihenésnél és egy kis együtt töltött időnél. A stressz és a feszültség igazából csak a lépcsőházban felfelé sétálva gördül le a vállaimról. Csak most jut el a tudatomig, hogy mindenen túl vagyok, innentől kezdve már nincs más hátra, csak a várakozás. Természetesen ez a legrosszabb része az egésznek, de én már megtettem a magamét, ami remélhetőleg elég volt.
Aaront a nappaliban találom, ezért az előszobában ledobom a kényelmetlen magassarkúkat és egyből felé indulok. A fáradtság ellenére a kedvem jó, mert úgy érzem, viszonylag jól teljesítettem, azonban Aaron arcán az öröm vagy a boldogság legkisebb jelét sem látom. Talán rossz napja volt, vagy kapott valami olyan hírt, amin éppen kattog. Nem faggatom, ha szeretné, úgyis megosztja később. - Szerintem sikerült - bólogatok mosolyogva egyetértően. Érdeklődésemet felkelti a tervezett meglepetéssel, amiről azonban nem árul el sokat. Kíváncsi természet vagyok, de most tűrtőztetem magam a kérdezősködéstől. Eszembe jut, hogy itthon hagytam délelőtt a telefonomat, de nem találom ott, ahol hagytam. Egy pillanatra a szívbaj jön rám, de Aaron szerencsére csak áttette az éjjeli szekrényre.
- Egy kicsit igen - bólintok a kérdésére. Ma még nem is ettem szinte semmit, képtelen voltam egy falatot is magamba tömni, annyira izgultam. Reggel is csak épphogy bekaptam valamit, most viszont már illene tisztességesen enni. Összevont szemöldökkel pillanatok rá, amikor azt ecseteli, hogyan szeretne látni. Nem jellemző rá ez a viselkedés, ezért nem is tudom igazán hova tenni ezt a fajta megnyilvánulását. Egy vállrántással elintézem, és egyből a háló felé veszem az irányt. A telefonom valóban az éjjeli szekrényen van, de mivel egész nap rá sem tudtam nézni, ezért erős késztetést érzek az értesítések és minden egyéb gyors csekkolására. Nem értem, milyen sípolásról beszélt Aaron az előbb, mivel semmi olyan értesítésem nem jött, amitől sípolna a telefonom. Valamilyen megérzéstől vezérelve megnézem a híváslistát, ami vérfagyasztó látvánnyal kecsegtet. A legutolsó Carlos neve, pedig tisztán emlékszem, hogy utoljára nem vele beszéltem. Annyira azért jártas vagyok az ilyen dolgokban, hogy tudjam, ha nem fogadott hívás lenne, akkor pirossal virítana ott a felirat. Ez viszont nem piros. A sor végén ellenőrzöm a hívás idejét: ma reggel. Hirtelen elszédülök, le kell ülnöm az ágy szélére, mert nincs itt semmi a közelben, amiben megkapaszkodhatnék. Aaron felvette volna a telefonomat? Kétségbeesett arccal bámulok magam elé, azt sem tudom, mit csináljak. Veszek pár mély levegőt, de ez sem hoz megnyugvást.
- Szívem - kiabálok ki neki a szobából. - Be kell mennem a kórházba, úgyhogy nem fog összejönni a ma este. - Igyekszem olyan nyugodtan és sajnálkozóan magyarázni, amennyire csak tőlem telik most. Ha nem piszkálta a mobilomat, akkor nem lesz gond. Ha igen, akkor meg már úgyis mindegy. Mindenesetre muszáj mennem, különben Carlos egészen biztos talál valami frappáns módot arra, hogy emlékeztessen, hogy a markában tart.  

Az elmúlt néhány hétben gyökeresen változott meg az életem, mióta visszatértem New Yorkba. Az ujjamon ékeskedő karikagyűrű jelezte a kapcsolati státuszomat, már nem egyedül bolyongtam a nagyvilágban, hanem a párommal együtt, akiért tűzbe mentem volna. A rózsaszín ködös állapotban nem hittem, a földhöz ragadt csávóként nőttem fel, valahogyan a szüleim általi példa sem vitt rá, hogy elhiggyem, létezik a sírig tartó szerelem. A gyakorlatias oldaláról közelítettem meg az életet, hiszen a munkám is egy veszélyességi faktorral járt kéz a kézben, de ott volt mellette az, hogy temérdek embert láttam meghalni, akadt közülük olyan is, aki a karjaim között lelt békére. A drogelhárításon dolgozni felért a szadista hajlammal, de ragaszkodtam hozzá, és sokáig úgy gondoltam, hogy nekem nincs szükségem társra, sem pedig arra a papírra, mely egy életre valaki mellé láncol engem, és őt is hozzám. Az öcsém halála megváltoztatta a jelenhez való hozzáállásomat, és megtanultam a pillanatnak élni, úgy kelni fel a nappal, hogy talán ez lesz az utolsó, és megértettem, hogy várni annyira felesleges, mint a pénzt tartogatni. Egy szó, mint száz már túl voltam a nászindulón, és bekötöttem a fejemet Lena által. Azon a téli estén nem volt eltervezve, hogy el fogom venni, a szekundum, és az este varázsa hozta úgy, hogy mégis letérdeltem előtte, és feltettem a nagy kérdést. Nem mondanám, hogy annyira nagyszabású lett volna a kulcskarikákkal, de azóta már rendes ékszerrel helyettesítettük az eskünket szimbolizáló értékeket. Boldog voltam, hogy valakinek már többet jelent a reggel, ha engem láthat az oldalán, és a hétfőket is könnyebben vészeltem át, de ami a legfontosabb, hogy nem azon kattogtam egész álló nap, hogy miképpen legyek öngyilkos jelölt. Az öcsém gyilkosa még mindig szabadlábon ténfergett valahol odakint, és arra várt, hogy ráleljek, de azt hiszem ma reggel a figyelmemet teljesen elvonta a feleségem ex munkaadójától érkezett hívás. Az elfojtott düh méregként száguldott végig az ereimben, meg sem tudtam emészteni az első néhány percben, hogy az arcomba hazudtak. Lena sosem tenne ilyet velem, ez volt az első elgondolásom, de ahogyan Carlos elszólta magát, és hirtelen bontotta a vonalat, már tudtam, hogy át lettem ejtve a palánkon. A tekintetem minduntalan szaladt át a készülékre, és onnan a whiskey-s üvegre, de engedtem a kísértésnek, mielőtt még berendezést törtem volna. A lakást béreltük, és nem lett volna még arra is pluszban félretett zöldhasúm, hogy kiegyenlítsem az általam okozott károkat. A fejemben összetört letét lebegett, és az elrejtett összeg, mi lett volna, ha Lena tud róla, egyáltalán minek ment vissza a bárba táncolni? Esetleg már szintet lépett, és másokkal is ágyba bújik, most hol járhat, a tesztet írja, vagy az is hazugság, hogy nővér akart lenni? A túlórákra már nem is mertem célozni, különben elönt a forróság, és meggondolatlanul verem meg, ha hazajön. Sosem ütöttem meg nőt, ha nem volt rá szükség, de munkám sokrétűen épült fel, és aki azt mondja, hogy nem keveredett már morális kérdéseket felvető szituációba, akkor az is hazudik, mint a nejem. Megőrültem a lakás négy fala között, de meg kellett őriznem a higgadtságomat. Mit érek el vele, ha letámadom? Biztosan nem fogja elém tárni az igazságot, így szerepet kell játszanom, és úgy tennem, mint aki nem kapott telefonhívást, és örömmel várja haza a szeretett nőt. Hamarosan nyílik is a bejárati ajtó, a tv előtt ülök a szokásos tevékenységemben, és azon töröm a fejemet, hogyan szedjem ki belőle az információkat. Egy ötlet körvonalazódik, és hamar áll össze, de az is nehezemre esik, hogy visszacsókoljam. A vizsgáról csevegünk, mintha ez lenne a világ legjobb témája, aztán elmegyek a konyhába, hogy készítsek neki valami ennivalót. Kimarkolom a felső polcról a vajat, és a felvágottat, de azonnal jön a kifogás. Csinosan kellene felöltöznie, és elmennünk este szórakozni, ez a fedősztori, de megint a képembe…na jó Lena, ha így, akkor így. Nem felelek neki először semmit, hanem szépen kiterítek mindent a pultra, és két szeletet elkezdek megvajazni. Hallom, hogy matat a szobában, és abban is biztos vagyok, hogy észrevette a híváslistáját, de amíg nem kérdez rá nyíltan, addig nem is kell törődnöm vele, és lehetek az a gondoskodó férj, aki azelőtt voltam…igen ma minden megváltozott bennem, és alapjaiban rengette meg a róla alkotott véleményemet. A felvágottat szépen elrendezem a szendvics tetején, és egy kis salátával dobom fel, majd lyukacsos sajttal koronázom meg. Fel sem tűnik, hogy a sajt nem a kedvence, de annyi baj legyen, megvárom, hogy kijöjjön és a tállal együtt forduljak felé. – Sajnálattal hallom, hogy be kell menned. Nem úgy volt, hogy cserélt veled Amanda? Múltkor bementél már helyette, és ez a te nagy napod volt, csak nem történt valami sürgős dolog? – érdeklődöm szimplán és elé tolom a tányért, meg hozzá egy kis üdítőt. – Igazán sajnálnám, hogyha be kellene menned, de azért jobb, ha rákérdezel még egyszer. Különleges estét találtam ki, és már régen voltunk kettesben. – jelzem neki, hogy mennyire hiányolom, hátha megtörik, de abban sem lehetek biztos, ha „mindenképpen be kell mennem” mese mellett teszi le a voksát, akkor taktikát váltok, és szimplán elhitetem vele, hogy megleszek egyedül is, maximum átugrok Owenékhez, még úgy sem voltam azóta, hogy megszületett a kis Lilian. Még most is döbbentek állok előtte, hogy egymásba szerettek, ha kényszerből vette el Ellát. – Azért még van időd, hogy velem egyél, nem? – pillantok rá és megkerülve a pultot odasétálok hozzá és egy homlokcsókot nyomok a bőrére.

Bárcsak ne lenne igaz, amit ma reggel hallottam, vagy ne láttam volna meg Carlos nevét. Mit jelent a bizalom, és az eskü? Kissé felhúzott Lena viselkedése, egyáltalán, hogy hazudott nekem, és nem láttam át a szitán, vagy nem akartam észrevenni azt, ami a szemem előtt zajlik? A kapcsolatunkat nem előzte meg két vagy éppen három éves együttélés, ahogyan az illett volna. A hagyományoktól eltérően kötöttük össze az életünket, egyikünk sem mondhatta volna el, hogy hétköznapi módon viseltetett a kapcsolatok terén, de hittem benne, hogy nekünk ez nem jelenthet gondot, és túljutunk rajta, mert mégis miért ne tettük volna? A karácsony szelleme, vagy csak egyszerűen az, hogy elegem lett az állandó vándorlásból, és egy kis stabilitásra vágytam, de úgy döntöttem, hogy azon az éjjelen a templomkertben megkérem a kezét annak a nőnek, akiről el tudtam képzelni, hogy egy életen át mellettem legyen. Megóvtam volna a széltől is, és ha arról kellene beszélnünk, hogy mekkora áldozatot hoztam érte azon a szörnyű estén, akkor bizonyítottam is, hogy mennyire szeretem őt. Lassan talált rám ez az érzelem, nem kifejezetten lángolt, de mióta rádöbbentem, hogy képtelen vagyok még egyszer elengedni, inkább a másik utat választottam. Megérte, hogy szétidegeskedtem magamat? A múltját a háta mögött kellett volna hagynia, hogy előre lépjen, és ne tartsa a markában egy olyan szemét alak, mint Carlos. Az alvilág nem válogat, és a nők függősége nemcsak abban mutatkozik meg, hogy egyesek drogokra és ivásra költik a megkeresett pénzt, akadtak olyanok is, mint Lena, akik csak egy szebb jövőt reméltek maguknak. A nővérképző nem volt olcsó mulatság, de megküzdött vele, és teljes mellvéddel álltam mögötte, hogy megteremthesse az álmai munkájához szükséges tanulmányokat. Nem foglalkoztam azzal, hogy nem vet fel minket a pénz, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de rendeződik a helyzetünk, addig meg lakást bérelünk, és ha összegyűlik még egy kisebb összeg, akkor meglepem a ház kulcsaival. Ma döntöttem el, hogy belevágok és az ingatlanossal egyeztetek, ha nem szaladtam volna bele abba a nyamvadt telefonhívásba. Megevett a fene, mire hazaért a vizsgájáról, miközben úgy kellett tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mikor fogja megérteni, hogy nálam a hazugság egyenlő azzal, hogy elárult? Mikor tanulja már meg, hogy pontosan emiatt hagytam el öt hónappal ezelőtt is? Nem akartam úgy ígéretet tenni egy közös jövőre, amíg az enyém sem világos, és veszélyektől mentes. Lena Carlosnak dolgozik a mai napig, és nem áll módjában azt hangoztatni nekem, hogy besegít a kórházban. Megnézném, hogy hány alkalommal jutott el odáig. Azok a kitalált történetek a betegekről, a munkatársairól, akik valószínűleg a táncosok voltak. Hannah halála sem volt elegendő bizonyíték, hogy ki kell szállnia? Owent bíztam meg vele, hogy tartsa rajta a szemét, de valami félrement, és most itt álltunk egy majdnem tökéletes házasságban.
Kérdésekkel bombázom őt, úgy teszek, mint aki nagyon sajnálja, hogy „megint túlóráznia kell”, de ha egyből neki támadok, akkor nem fogok célt érni. Forr a vérem, hogy neki passzírozzam a falnak, amint utánam jön a konyhába, de helyette csak sajtot kap a szendvics tetejére, holott tisztában vagyok vele, hogy allergiás a laktózra. – Bocsánat, hogy elfelejtettem, de akkor megeszem én. Nem jó, hogy mindenki beteg, vagy helyettesíteni kell. – ingatom meg a fejemet és elveszem előle a tányért. Nem fogom hagyni, hogy kárba menjen a drága élelmiszer. Egy kedvesnek ható gesztussal csókot nyomok a homlokára, de érzem a testéből áradó merevséget. Tudom, hogy tudja…sejti, hogy valami nincs rendjén kettőnk között. Máris az ajtó felé veszi az irányt, de azért még utánam szól, én meg a tányérral a kezemben pillantok rá. – Igen? – kérdezek rá, hogy mit akar mondani, de egyetlen értelmes magyarázat sem jön ki a torkán. – Én is, drágám. – felelem a tőlem telhető legnagyobb beleéléssel, de most nem tudok arra gondolni, hogy mennyire vagyok biztos az érzéseimben. Az ajtó csukódik, én meg ott maradok a kételyeimmel. Leülök a konyhában, és komótosan megeszem a szendvicsemet, de közben már húzom is oda a laptopot, és néhány címet felcsapok a környéken. Bőven van időm, hogy elkészüljek, máris egyeztetek egy időpontot, ami másfél óra múlva esedékes. A vacsora után fogom magam, és becuccolok a fürdőbe, az egyik legjobb fekete ingemet elővéve, egy drágább nadrággal. Adjuk meg a módját annak, hogyha már kedvére hazudik nekem a feleségem. Álnévvel jelentkeztem be a bárba, nem kis summát helyezve letétbe, hogy magánműsort kaphassak. A zuhany alatt végig azon jár az eszem, hogy hány alkalommal csalhatott meg, tényleg megtette, vagy csak a pénz hajtotta? Ma este minden kiderül, miközben megtörölközöm, és a tükörről lehúzom a pára miatt keletkezett gőzt. Ejha, úgy csillognak a szemeim, mint aki bevetésre megy. Az öltözködés után rendelek egy Ubert, és Carlos bárját adom meg úti célnak. Az élet még nem igazán indult be, de akadnak már néhányan a negyedben, akik alapoznak. A sofőrt kielégítve, máris a bejárat felé indulok, de a biztonság kedvéért egy cilinder van a fejemen. – Mr. Ward vagyok…és.. – el se kell mondanom, azonnal nyitják az ajtót és a VIP rész felé terelnek. – Mr. Ward már nagyon vártuk. Ahogyan kérte kikészítettük a pezsgőt is, a főnök majd kikérné a véleményét, ha kiszórakozta magát…szükségünk van a visszacsatolásra. – kacsint a kétajtós szekrény, és egy fura terembe vezet, ahol érdekes a felszerelés. A középen uralkodó baldachinos ágy, a lovagló pálcák, a bilincsek…és azok a szép kötelek. Lena drágám…üdv a hazugságod poklában.

Megmételyezi a fejemet ez a sok mérgező gondolat. A valóságom egy hazugságra épült házasság, ahol az lenne a legértelmesebb lépés a részemről, ha megkérdezném a feleségemet, hogy miért hallgatta el előlem, hogy még mindig a bárban táncol, de ez sajnos nem rám vallott. Lenának számtalan lehetősége lett volna rá, hogy szólhasson, akár az esküvő után, egy téli estén, amikor hozzám bújt, reggeliztünk, elment úgymond a kórházba. Egyik alkalmat sem találta megfelelőnek, hogy megnyíljon nekem, pont emiatt vagyok annyira ideges és csalódott. Megannyi történés áll a hátunk mögött, az öcsémet egy fél évvel ezelőtt temettem el, és nem lettem sokkal jobban, csak elfogadtam, hogy az élet megy tovább, és nem várhatom, hogy újra belép az ajtómon, mert nem fog. Az anyukám egy túlélő, nem látogattam sokat, talán egyetlen egyszer voltam nála bent, de azon az estén nem halt meg, még most sincs a legjobban, de már nem azt mondogatják minden egyes nap, hogy el kell búcsúzni tőle. Feldúltan fogadtam a hívást Carlostól, annyira gyorsan szakította meg a kapcsolatot, hogy még időm se volt feltenni neki kérdéseket. Lenának már nem kellene tartoznia neki, mert kiváltottam annak idején, tudtam, hogy egy szebb jövőről álmodik, csak nem jött össze neki ez az iskola olyan hamar. Owenen keresztül érdeklődtem felőle, amíg vissza nem tértem New Yorkba, mert utána valahogyan egymásba botlottunk, és az egyik eset hozta magával a másikat. Immár az ujjamon ékeskedik a karikagyűrű és abban a szellemben töltöttem el a hétköznapokat, hogy haladunk egy közös cél felé, de óriásit tévedtem. Az én elképzelésem a házvétel, meg a gyermekáldás lett volna, miközben egy bárban vetkőzött és más férfiak vágyát elégítette ki. Borzalmasan rosszul éreztem magam délelőtt, és megpróbáltam nem előhívni ama képeket, ahol egy dagadt kéz nyúl be a szoknyája alá, majd utána a kórházi létre hivatkozva hazatér a közös fészkünkbe, és befekszik mellém. Az én nejem nem mutogathatja magát mások előtt, nem érdekel, hogy mekkora összegű pénzről is van szó, mert többet ér a becsülete, és a tisztessége, különben visszaélnek vele. Mikor fog leállni, ha megfogan a baba? Egyszerűen nem fér a fejembe, miért jutottunk idáig, hogy éppen egy cilinderrel az üstökömön a régi bár felé tartsak, ahova megígértem, hogy többet nem lépek be, de a jelen átírta a forgatókönyvet. A látszat ellenére nem ugrom ki a bőrömből, pedig kicsíptem magamat az alkalomra, és egy jobb inget, meg nadrágot vettem fel, hogy ne ismerjenek fel. Álnévvel regisztráltam be, és kérettem oda Lenát egy viszonylag korai időpontra, mert ki tudja, hogy mi lett volna később, vagy azzal tudattal, hogy már ma este mással is volt. Hogyan lehetséges az, hogy egyszerre vonzódunk valakihez és undorodunk is tőle? Én szerettem őt, de ha megcsalt, arra nem lesz bocsánat, és elhiheti nekem, hogy nem hat meg semmilyen magyarázattal. A nővériskola és a tanfolyam is nagyon drága, a kezdetek óta tudjuk, és azon dolgoztunk, hogy erre mindenképpen meglegyen a lóvé, aztán megígértem neki, hogy nem kell foglalkoznia a bérleti szerződéssel, meg a rezsivel sem. Az előző lakásomból akadt egy kis forrásom, ha már kiadtam, és oda nem mehettünk, de azért ki hitte volna, hogy ez sem elegendő neki. A pár órával ezelőtt párbeszédet játszom le újra, ahol konkrét személyekkel, és kitalált történetekkel mentette ki magát. Honnan tudjam, hogy azok nem a táncos lányok, mert biztosan nem nővérek. Lenának nem lett volna ideje ügyelni, és táncolni is ugyanazon időpontban, ami annyit jelent, hogy az egyiket feladta, és a másikat látta menekülési útvonalnak. A taxiból szinte kiugrom, és már megyek is a hátsó bejárat felé, azért az arcomba húzom a cilindert, és elváltoztatom a hangomat is a szerepemnek megfelelően. A kétajtós szekrény a VIP teremhez kísér, és biztosít róla, hamarosan társaságom akad. Kezdetben csak körülnézek a kétes berendezésen, nem szoktam hozzá a Szürke ötven árnyalatának valóságos díszletéhez, de itt aztán minden szexuális kellék arra vár csak, hogy használatba legyen véve. A lovaglóostortól kezdve a felfüggesztésig, különböző maszkok díszítik a falakat, akkor az ágy legalább három ember kényelmét szolgálná. Carlos fellendítette az üzletet, és szintet lépett a prostitúcióban, amiért legalább négy vagy öt év járna a börtönben, ha lebukna, valamiért mégis úgy érzem, hogy már a szabadságát is megvásárolta. Az első bukása után sokkal óvatosabb lett a vevőkkel, és a beszállítókkal szemben is, megértem, hogy nem enged be akárkit a magánbirodalmába, de a nejemet se fenyegesse meg, mert engem sem kötnek már szabályok, mint régen. A hang ismerősen cseng, amikor kinyílik az ajtó, és hiányos öltözetben tesz látogatást az a nő….akit elvettem. Neki háttal állva hallgatom meg a buja bemutatkozást, de a sajátommal még várok. Egy nagy lélegzetet visszafojtva fordulok az irányába, és a meglepetés ereje nem veszik el örökre, mert minden szín kifut az arcából, azonban rajtam semmilyen jelét nem veheti észre annak a káosznak, ami belül tombol. – Ezt én is kérdezhetném tőled, de ma este csak Mr. Ward leszek. – veszem le a cilindert, és beletúrok a kócos hajviseletembe. A hajra valót felakasztom a fogasra és megkerülve őt az egyik vörös bársonnyal szőtt széken foglalok helyet, az egyik térdemet a másikra vezetve. – Elég sokat fizettem, hogy ma este minden figyelmedet élvezhessem. Hmm…két lepedő a bérlés, aztán még egy a tánc, ha meg többet akarok, akkor öttel emelkednek az árak. Nem semmi tarifa egy elfoglalt nővértől. – húzom végig az ujjamat a karfán és megnézem a láthatatlan porszemeket. – Na, mutass valamit, mondjuk vetkőzz, vagy tegyél úgy, mintha én lennék a világod közepe. – intek neki, hogy mehet a műsor.

A Lenával való kapcsolatom alappillérét az információk adták. Nekem dolgozott, nem lehetett előttem titka, hiszen ismertem a múltja minden rezdülését, és a legrosszabb adatok is a tarsolyomban voltak róla, amikor megismertem. Nekünk együtt kellett dolgozni, ezért hamar épült ki a bizalom is. A rendőrségi források általában mindig olyan személyek voltak, akikre a bűnözők nem gondoltak volna. Ártatlan kislány kép, egy csendes szomszéd, a boltban összefutó ismerős, bárki köphetett és emiatt úgy kellett vigyáznunk az aranyat tojó tyúkjainkra, mintha a testőreik lettünk volna. Lena sosem szenvedett hiányt a védelemben, ha rajtam múlt, mert az egyik szemem rajta időzött, de vajon tisztában volt vele, hogy amit tett ezt a viszonyt rengette meg? Az áldozatokat nem számoltam, elég sokan haltak meg körülöttünk a munkája, és az én munkám miatt egyaránt. Bíztam benne, hogy a nővérképző olyasmi lesz neki, amivel előre mozdítható a szíve vágya, de arcul csapott a valóság. Lena egyáltalán nem járt dolgozni, kitalált egy történetet arról, hogy a kórházban segít ki, miközben idegen férfiak előtt vetkőzött le. A pénz sem lehet mentség, mert tudta nagyon jól, hogy egyetlen telefonhívásába került volna, hogy kimásszon a nehéz helyzetből, de kényelmesebb volt visszatérni a régi szokásokhoz, mintsem a háta mögött hagyni a lepratelepet. Carlos adakozó kéz, aki cserébe elég sokat vár el, és ha most nem fogja fel Lena, hogy már nekem sincs meg az a hatalmam, mint régen, akkor óriási gond van a házasságunkkal. Elvettem egy nőt, aki a szemembe hazudott, az elmúlt öt hónap veszett oda egyetlen hívás miatt. Az idegrendszerem nem viselte jól a közöttünk zajló színjátékot sem, örültem volna, ha már otthon beismeri, hogy mit tett, de inkább a könnyebb utat választotta, és megint elmesélte, hogy mennyire fáradt, és mekkora szükség van rá az egészségügyben. A fenéket van rád szükség! A meztelen hátsód megtekintése a cél, vagy egy újabb vén róka kielégítése a nagyobb jatt érdekében? Már én magam se tudtam, hogy mit higgyek el, és mit ne, de roppantul ki voltam akadva a rögtönzött tervem megvalósítása miatt. Miért nem lehetett a négy fal között lerendezni, hogy ne kelljen utána mennem? Megadtam neki a lehetőséget, hogy színt valljon előttem, de mivel nem élt vele, rajtam volt a sor, hogy meghozzam a saját döntésemet. Ezekben a percekben, amíg várakozom rá, már egyáltalán nincs bennem irgalom, sejtheti, ha rájöttem a hazugságára, akkor egy bocsánat már nem lesz elegendő. Az öcsém gyilkosa miatt bizalmatlan vagyok, és a világ ellen mennék, ha tehetném, de jelenleg csak az zakatol a fejemben, hogy egyetlen támaszom is odaveszett. Az ágyamat már nem kívántam megosztani egy olyan nővel, aki még arra sem képes, hogy őszinte legyen velem, és igen…azt hiszem ma este elválik, hogy mikor teszek pontot a frigyünk végére.
A várakozás nem gyönyör teli, már attól felfordul a gyomrom, hogy ezeket a használati segédeszközöket kell vizslatnom, mert mindig az jár a fejemben, hogy hányan kérhetnek extra szolgáltatást a feleségemmel. A pillantásom lassan vezetem rá, amint átlépi a küszöböt, és becsukja a háta mögött az ajtót. Nem mondok semmit, a cilindert jobban a fejemre húzom, de nem kell sok idő neki, hogy leessen nem Mr. Ward vagyok, hanem egy sokkal közelebbi ismerőse. A távolságot még ekkor is tartom közöttünk, de valahogyan neki még most is azon járnak a kis agytekervényei, hogy jó móka, ha ellentmond nekem, pedig egyáltalán nincs alkupozícióban.
- Mit akarsz megbeszélni? – döntöm oldalra a fejemet, és elég kényelmesen tolom lejjebb a tomporomat az ülőalkalmatosságon. – Mit nem lehetett elmondani azon, hogy visszajöttél táncolni, és alibi az egész kórház dolog? Ugyan Lena, nem vagyok én akkora szörnyeteg, de akivel paktumot kötöttél az, és nem lesz senki, aki megmentsen tőle. – forgatom meg a kést a mellkasában, ugyan képletesen, de az ujjaim dobolgatása közben még kifejtem bővebben, mire gondolok. – Carlos nem fog elengedni. Mit kellett volna tenned hónapokkal ezelőtt? A kérésemnek megfelelően felkeresni Owent, és pénzt kérni…de nem…a tánc végül is jobb. Egy olcsó szajhát vettem el, aki még arra sem képes, hogy őszinte legyen? Ó, drágám nekünk már nincs mit megbeszélnünk, mert a mai napon aláírtad a válási papírokat azzal, hogy kiléptél az ajtón a kórházba menet. – foglalom össze a véleményemet. – Most pedig tedd azt, amiért fizettem. Ez még talán működik közöttünk. – felelem szárazon, egyszerűen forr a vérem tőle, hogy így át lettem verve.

A házasságunk minden másodperce meg van számlálva, bár ez a homokóra már akkor visszafele kezdett el peregni, amikor Lena kilépett az ajtón, és azzal áltatott engem, hogy a kórházba tart ügyeleti időbe. A feleségemet szerettem, későn döbbentem rá, hogy mekkora hibát vétettem akkor, amikor leléptem, és öt hónapra magára hagytam, de Wyatt halála totálisan kihozott a sodromból. Nem bírtam elviselni senkit sem a közelemben, és azon ügyködtem, hogy minél hamarabb Sawyer nyomára bukkanjak. A gyilkosságért fordulhattam volna a hivatalos szervek felé is, de már személyes bosszúnak könyveltem el, hogy beépült közénk az a görény, és elhitette velem és Owennel is, hogy a mi javunkat szolgálja. Lába kélt az eltelt hetekben, de bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb adódik egy alkalom, hogy visszahozzam őt, és a saját kezemmel oltsam ki az életét. Már nem érdekelt semmi igazán, ameddig karácsonyeste össze nem futottam Lenával. Az ösztönszerűen, a zsigereimbe volt kódolva, hogy akarom őt, ennyi idő után is nehezemre esett a szemébe nézni, és azt mondani, hogy el kell mennem. Akkor már nem tudtam semerre sem menni, és elhatároztam, ha ez az érzés ennyire erősen pulzál bennem, akkor itt és most lépnünk kell. A hirtelen hozott döntések nyolcvan százaléka nem szokott beválni, de szentül hittem, hogy nem nyúlhatok mellé ezzel a nővel. Az igen annyira könnyedén jött az ajkaimra, hogy ezt jó előjelnek vettem. A többi hónap már szépen telt, én meg vártam, hogy megszerezze a nővér vizsgáját és az álmainak élhessen, de óriásit tévedtem. Miért van az, hogy végső soron csalódunk az emberekben újra és újra? Lena hátba döfött, és én elégtételt akartam venni rajta. Nem úszhatja meg annyival, hogy beadom a válókeresetet, vagy mire hazajött volna, összecsomagolom a bőröndjét és kiteszem az ajtó elé. Ennél sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekem a hazugságaival.
Az ismerős bárban még a gyomrom is felfordul az itteni népség láttán. A legalja jár ide, vagyis a söpredékek, akik máshol nem tudják kiélni a vágyaikat. Elmondtam már egy csomószor Carlosnak is, hogy a lányoknak nagyobb biztonság dukálna, ha már ők hozzák a pénzt a házhoz, most mégis undorral könyveltem el, hogy a nejem önként vonult be, hogy ezen férfiakat elégítse ki. Az álcám jól működik, perceken belül a VIP teremben találom magamat, és várok rá, közben körülnézek, de semmilyen eszköz nem ragadja meg igazán a pillantásomat, csak gyorsan futok át rajtuk. A várakozással teli másodpercek nem telnek el olyan könnyen, de hamarosan nyílik is az ajtó, és kettesben maradunk. Az első néhány szekundum a sokk hatása alatt telik el, és mindketten felmérjük, hogy mennyire is van bajban a másik. Lena arcán már nem tükröződik az a bájos mosoly, mint a délután folyamán, inkább félelmet olvasok ki belőle, mármint a szemeiből, meg valamilyen csalódottságot. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez nekem szól, vagy csak szimplán az abszurd helyzetnek, hogy itt futunk össze. Kényelembe helyezem magamat, és megpróbálom kizárni ama emóciókat, amik hozzá kötnek.
- Mi változott Lena? Most miért nem jössz, hogy táncoljunk, mint régen, mi az…elvitte a cica a nyelvedet? – hergelem tovább, mert azt akarom, hogy neki is fájjon, ahogyan nekem is a felismerés, hogy nem bízhatok meg benne. – Hány hónapja élsz kettős életet, és mi vitt rá, hogy ebben a mocsokban találd meg a boldogságodat? – zúdítom rá a kérdéseimet, és ha ez még nem lenne elég, akkor konok módon hallgat, meg előadja az áldozat szerepét a könnyeivel együtt. Az egyik részem odasétálna hozzá, és magához ölelné, de a másik énem csak megvetést érez vele kapcsolatban.  Az ülést markolja, és hallom, hogy mondana valamit, de nem értem jól. – Mit mondtál? – tartom oda a fülemet, de lassan az eszemig is eljut, hogy amit mondott, az nagyon is valós. A mosoly egyből lefagy az arcomról, és helyébe értetlenség lép. – Ugye nem? – halkan adok hangot ennek az egész….lehetetlenségnek. – Terhes? Most komolyan ezzel akarsz magad mellett tartani? – azonnal felállok, és most már menekülést sem hagyok neki. A két kezemet a lábai mellett támasztom le, és közvetlen közelről meredek a szemébe. – Ismételd meg, hogy jól értsem. El akarod velem hitetni, hogy terhes vagy? Ez egy újabb hazugság? – faggatom tovább, mert nem sok hiányzik, hogy elboruljon az agyam.

Felkavaró élmény, hogy Lenával ilyen körülmények között kell beszélnem, mert mintha a történelem ismételné önmagát. Fogalmam sincs, hogy miért velünk történik ez a sok baj, de be kell látnom, hogy lehet elhamarkodott döntést hoztam a házasságunkkal kapcsolatban. Carlos immár egy olyan pontja lesz az életemnek, akitől nem tudok megszabadulni, és Lena nemhogy menekült volna tőle, inkább úgy rendelkezett, hogy visszatáncol a karjai közé, és a testét teszi terepszemlére. Micsoda áldás, hogy a boldogító igen kimondása után pár héttel már azon töröm a fejemet, hogyan adjam be a válókeresetet, mert az képtelenség, hogy így együtt maradjunk. Nem gondolhatja ő sem komolyan, hogy meg fogok neki bocsájtani azok után, hogy meztelenül árulja magát, és kiégett férfiak szeme láttára vetkőzik. A kórházban kellett volna lennie a betegekkel, meg a kitalált nővérekkel, és nem egy lepratelep közepén. A gyomrom is felfordul attól, ahogyan meglátom őt ebben a hiányos öltözetben, és van képe még távolságot tartani, mert sírással és egyéb női eszközökkel megpuhítani. Nem éppen arra számítottam, hogy majd ellenkezni fog, fizettem érte nem is keveset, hogy kettesben legyünk. Mekkora irónia, hogy otthon lett volna lehetősége beszámolni arról, hogy milyen tévútra tévedt, és talán higgadtabban kezeltem volna, ha nem olyan módon bukik le, mint ma délelőtt tette. Idő kérdése, hogy Carlos rájöjjön, hogy itt vagyok, nem ringatom magam hamis illúziókba, és megadom neki azt az egérutat, hogy ő keressen fel engem, addig meg lesz időm némi magyarázatot kicsikarni az előttem ülő nőből. Lena egyáltalán nem olyan, mint reggel, vagy indulás előtt volt. Egy vakolat smink van rajta, a melle majdnem kibuggyan a felsőruházatból, és ez a csillogás. Megvetést érzek az irányába, és hiába igyekszem úrrá lenni az indulataimon, annyira nehezen megy, hogy ne lépjek oda, és kapjam fel a vállamra, vagy egyszerűen pofozzam fel. Még nem bántottam őt, igen sajnos a gyengébbik nemet már ütöttem meg bevetés alatt, de a hozzám tartozó nőre még nem emeltem kezet, pedig minden porcikám azért fohászkodik, hogy tanítsam móresre. Mit érnék el vele, ha ennyire elszállna az agyam? Megoldaná a bizalmatlanság kérdését közöttünk, vagy jobban aludnék, ha valóban megtenném? Az anyám mindig arra nevelt, hogy legyek udvarias a lányokkal, én meg a vehemens reakcióm ellenére sem engedtem ki a palackba zárt szellemet. Mindkettőnknek jó lesz, ha rövidre zárjuk a csevejt, de mintha neki most jutna eszébe az is, hogy mit veszíthet általam. Aranyom elkéstél azzal, hogy most mentsd a bőrödet, mert ezen a hazugságon nem segít semmi.
Már azon vagyok, hogy hagyom, és menjen el, de még ekkor is képes megforgatni bennem a tőrt, és olyasmikkel előhozakodni, amire normális körülmények között nem így reagálnék. Közelebb megyek hozzá, és megpróbálom nem megfenyegetni, de annyira nehezemre esik a nyugalom magamra erőltetése. Ki hinné el neki, hogy terhes? Ugyan már éppen akkor, amikor elhagyni készülök, akkor dobja be nekem ezt a bombát? Nem most kezdtem ezt a játékot, és bár baromi unom, hogy megint neki áll feljebb.
- Miről hadoválsz nekem össze-vissza? – tekintek fel a szemébe, de mintha nem hallana meg, és ráadásként még fel is áll, hogy az ajtót kinyitva utamra eresszen. Megforgatva a szemeimet, előbb végignyúzom arcbőrömet, és felsóhajtok, aztán meg a tarkómon keresztezem a kezeimet. – Ki mondta neked, hogy te diktálod a feltételeket Lena? Melyik álomvilágban mondták azt neked, hogy ez normális viselkedés? – felállok, és ahogyan a keze az ajtóra siklik, úgy rántom el onnan, és csukom vissza a nyílászárót. – Te nekem ne osztogass parancsokat, mert feleslegesen teszed, másodszor itt nekem van jogom felháborodni és nem neked. – pillantok le a szemébe, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. – Megmondom mi lesz, ha én hazamegyek, akkor neked már nem kell jönnöd. Találj valami másik helyet, ahol álomra hajthatod a fejedet, és vedd úgy, hogy ez volt közöttünk az utolsó beszélgetés, értetted? – tartom vele a szemkontaktust, amikor bekopognak. – Hmm…lassan vége az egy órának, Mr. Ward elégedett? – nem kell sokat várni, hogy gúnyos félmosoly kússzon az arcomra. – Természetesen minden a legnagyobb rendben a szolgáltatással. – hangsúlyozom ki a végét, és ha már szabad a terep, akkor elengedem a kezét is.