Az elmúlt kemény időszak után végre úgy néz ki, egy könnyed, jó hangulatú és nevetéssel - na meg alkohollal - teli este elé nézünk a lányokkal. A suliban összeverődött csapat a kötelezően együtt töltött idő alatt egészen összekovácsolódott. Annyira, hogy az egyik lány, Brianna lánybúcsújára négyen is hivatalosak lettünk. Briannát mindig is egy kicsit különcnek tartotta mindenki, leginkább a külseje miatt; fekete haj, fekete körmök, vastagon festett fekete szem, látványos piercing díszeleg az orrában. Ehhez képest mégis ő az, aki férjhez készül menni - ebből is jól látszik, hogy a külső nem minden. A vőlegénye teljesen más, mint ő; egy jól menő ügyvédi irodánál kezdett dolgozni nemrég, általában öltönyben, nyakkendőben, elegáns cipőben és jólfésült frizurával láttuk, amikor volt alkalmunk vele találkozni. Azt hiszem, erre mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
A találkozót Brianna lakásához beszéltük meg. A vőlegénye már nem volt ott, amikor megérkeztünk. Másodikként értem oda, rajtam kívül még csak Emily volt ott, de szép lassan a többiek is betoppantak. Mindenki puccba vágta magát a csajos estéhez, amivel kapcsolatban Bri-nek egyetlen kérése volt: annyi szórakozóhelyre és bárba menjünk, amennyibe csak tudunk. Brianna épp a meglepő mód nem teljesen fekete sminkjének utolsó simításait végezte, amikor egy autó hangosan, szüntelenül dudálni kezdett az utcán. Egy apró részletet nem árultunk el neki, mégpedig azt, hogy este egy hatalmas, fehér limuzin fog minket furikázni. A kezdeti hitetlenkedést követő döbbenet, majd hosszas hálálkodás után lent mindenki behuppan a tágas utastérbe, kényelmesen elhelyezkedik a bőrüléseken, Emily pedig azonnal nyomja mindenkinek a kezébe a poharakat, amiket olyan rutinnal vesz elő, mintha már nem először ülne ilyen autóba, ezért pontosan tudja, hova kell nyúlni a pohárért. Az első korty után próbálom leplezni az undort az arcomon, amit a száraz fehér pezsgő vált ki. Utálom a szárazat is és a fehéret is. A második pohár után mondjuk annyira már nem is zavar…
Bő fél óra kocsikázás után meg az első szórakozóhelyre. A homlokzaton hatalmas vörös ledekkel van kirakva a hely neve, a bejáratnál két nagydarab fickó ácsorog. Az arcukból ítélve nem igazán tudják hova tenni a földig érő rózsaszín tüllben, kabát nélkül, “Bride-to-be” feliratos szalagot nem szégyellő, a fején gagyi műanyag koronát viselő Briannát, aki nagy lendülettel veti be magát az ajtón. Mi a többiekkel hasonló lelkesedéssel, nevetgélve követjük. Azonnal megcsap a benti fullasztó levegő, az izzadtságszag és a pára. Bri az utat természetesen egyből a bárpult felé veszi, mi pedig a sarkában. Pár kör után a leendő ara úgy dönt, ideje távozni, másik bár után nézni. A következő hely két sarokkal lejjebb található. A beltér sokkal tágasabb, a zene sokkal jobb, a gin tonic pedig sokkal finomabb. Itt már táncolni sem restellünk, ameddig Brianna ismét rá nem un a helyre. Néhány óra elteltével már számolni sem tudom, hanyadik küszöböt lépjük át. Már nagyon sokadik bárba lépünk be csoportostul, vihorászva, kacarászva, amivel sok kíváncsi tekintetet vonzunk magunkra, amikor is az egyik alkalommal gyorsan lefagy az arcomról a mosoly. A lábaim a földbe gyökereznek, hirtelen nem is akarok hinni a szemeimnek. Csak állok ott, mint a cövek. A többiek már rég egy asztalnál vannak, mikor feltűnik nekik, hogy lemaradtam. Emily jön vissza, miután sokadik megszólításra sem figyelek oda.
- Mindjárt megyek - biztosítom róla, hogy hamarosan én is csatlakozom hozzájuk, majd lassan elindulok már rég nem látott férfi irányába. A lépteim bizonytalanok, kicsit még mindig abban reménykedem talán, hogy délibábot látok. Annyival könnyebb lenne úgy…
Mennyi is, négy, öt hónapja már? Annyiszor fel akartam hívni, de végül nem tettem. Úgysem vette volna fel. Annyiszor gondoltam rá, de tudatosítanom kellett magamban, hogy tovább kell lépnem. Próbáltam, egy darabig sikerült is, azt hiszem. Egy idő után nem is éreztem azt a maró fájdalmat a mellkasomban minden egyes alkalommal, amikor eszembe jutott. Ez egészen addig tartott, amíg be nem hozták a kórházba az anyját. Nem mentem be hozzá. Képtelen voltam… sőt, a mai napig képtelen vagyok a szemeibe nézni, de abban bízva, hogy Aaron valamelyik nap ott fog ülni az ágya szélén, minden nap elmentem a szobája előtt. Aaront viszont sosem találtam ott.
Kezeimet tördelve lépek Aaron elé. Nem, ez nem délibáb, nem illúzió. A gyomrom görcsbe rándul, a szívem a torkomban dobog, ahogy ott állok előtte.
- Szia - köszönök neki minden erőmet összeszedve, a másik fickót közben teljesen figyelmen kívül hagyom. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Általában tudom, mikor mit kell mondanom az embereknek, pláne a férfiaknak, de most úgy érzem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. - Hogy vagy? - kérdezem továbbra is előtte toporogva. Nem ülök le, mert nem számítok rá, hogy marasztalna. Biztosan megvan rá az oka, amiért idejött. Eszem ágában sincs megzavarni, de szeretném tudni, hogy van, szeretném kihasználni ezt az alkalmat, hogy beszélhetek vele, és szeretném elhúzni a pillanatot, aminek valószínűleg hamarosan vége.

Az utóbbi időben minden kezdett egyenesbe jönni, de még mielőtt beleélhettem volna magam, minden a feje tetejére fordult. Eleinte egészen jól alakult minden; megszabadultam a legnagyobb púptól a hátamon - Carlostól -, kivettem egy egészen barátságos kis lakást Brooklyn egy jobb környékén. Még a szomszédok is aranyosak voltak, főleg Martha, a szemben lakó, hetven körüli néni, aki már másnap hozott át egy hatalmas tálca muffint, aminek a fele nagyjából egy óra alatt elfogyott, miközben végighallgattam az összes “tudnivalót”, magyarán pletykát mindenkiről, aki az emeleten, illetve az alattunk és a felettünk lévő emeleten lakik. Owen gyakran lihegett a nyakamba, amit eleinte eltűrtem, viszont pár hét után elfogyott a végtelennek hitt türelmem. Egy hosszabb és hangosabb szóváltás után sokáig nem láttam. Azóta is csak elvétve, de egyáltalán nem bánom. Akárhányszor láttam, Aaront juttatta az eszembe, ez pedig egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Le akartam zárni az életemnek azt a szakaszát, tovább akartam lépni, még akkor is, ha nehezen sikerült eleinte elfogadnom, hogy Aaron nem része az életemnek többet. Hiányzott, sokat gondoltam rá, sokszor fel akartam hívni, vagy legalább írni neki, de tudtam, hogy nem számíthatok tőle semmilyen válaszra, ezért inkább nem is kerestem. Csak saját magamnak okoztam volna több fájdalmat. A suli mellett a sarkon lévő kávézóban vállaltam részmunkaidőben állást, de akármennyire is keményen dolgoztam, a fizetés még a borravalóval és a Carlosnál töltött időszakomból megmaradt pénzemmel sem volt elég ahhoz, hogy egy hónapnál tovább élvezzem a független életet. Owen segítségéből nem kértem, ezt elég világosan elmagyaráztam neki, talán még a napnál is világosabban, így viszont máshoz kellett kopogtatnom. Egy olyan ajtón kellett kopogtatnom, amin soha többet nem akartam, ahonnan öröm volt elszabadulni, ahová a legkevésbé sem vágytam vissza. Carlos volt az utolsó személy, akihez fordulni szerettem volna, de más választásom nem maradt. Minden büszkeségemet, méltóságomat, tartásomat és önérzetemet félretéve mentem vissza hozzá. Rosszul éreztem magam miatta, de Carlost meglepő módon gúnyolódás és káröröm nélkül engedett vissza. Tudomásomra adta, hogy adósa maradok ezért, ezt az adósságot pedig be fogja hajtani, ha szükségét érzi. Felfogtam, belementem ebbe az ultimátumba, mert nem volt más választásom. Szükségem volt a fejem fölé fedélre és pénzre is. Carlost mindkettőt megadta nekem. Mindkettőt megadja mind a mai napig…
Még nem sikerült továbblépnem, de az utóbbi hetekben már nem forgott minden gondolatom Aaron körül és nem merültek fel bennem “Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések egészen addig, amíg meg nem láttam Aaron anyját a kórházban. Nem mentem be hozzá, nem volt merszem a szemébe nézni. Nem tudom, mit gondolhat rólam, mi lehet a véleménye rólam, vajon hibáztat-e Wyatt halála miatt, de talán nem is akarok ezekre a kérdésekre választ kapni, mert nem tetszene, amit hallanék.
Egy jó hangulatú, félig átmulatott éjszaka egyik állomása ez a bár. Bent meleg van, a térben láthatóan kering a dohányfüst, a levegő sem a legjobb minőségű… Nem pont olyan hely, ahová normál körülmények között betérnénk. De már van mindannyiunkban elég alkohol ahhoz, hogy mindez ne számítson. Most csak az számít, hogy Brianna estéje minél jobb legyen, minél nagyobbat bulizzon, minden úgy legyen, ahogy ő szeretné, aztán holnap kimondja a boldogító igent, ami egy új fejezet kezdete lesz élete könyvében. Hangosan, kacarászva állítunk be a helyre, ahol hirtelen lefagy az arcomról a mosoly. Szeretném azt hinni, hogy szellemet látok, hogy csak valami rossz vicc ez, esetleg délibáb, vagy valami nagyon élethű projektoros akármi, mint a legújabb Pókember filmben, de nem az. A lábaim gyökeret növesztenek. Míg a lányok egy boxba azonnal beülnek, én ott állok az ajtótól csupán pár lépés távolságban és nézem a férfit, akit annyira próbáltam kiverni az utóbbi hónapokban a fejemből, de mire már sikerült volna, valami mindig eszembe juttatta. Ahelyett, hogy csatlakoznék a többiekhez, lassú, ingatag, bizonytalan lépésekkel Aaron felé sétálok.
Ez tényleg ő.
A gyomrom görcsbe rándul, a torkomban hatalmas gombóc keletkezik. Kettősséget érzek magamban; szeretnék is vele beszélgetni, meg nem is. Szeretnék, mert végre itt van előttem, akit olyan sokáig hiányoltam, aki miatt esténként sírva hajtottam a fejem a párnámra hetekig, de nem szeretnék, mert tudom, hogy ez csak pár perc, néhány kósza pillanat, ami mélyebbre döfné belém a kést. Ehhez képest odamegyek hozzá, megállok előtte, és minden egyes a közelében töltött pillanattal saját magamat kínzom. Köszönök neki, és megkérdezem, hogy van. Ennél felszínesebb nem is lehetnék, de nem tudok többet kinyögni. Örülök, ha erre is válaszolni fog. Azt mondja, jól van, de látszik az arcán, hogy az elmúlt időszak nyomot hagyott benne. Mély nyomot. Mintha nem is teljesen az az Aaron lenne, aki hónapokkal ezelőtt hátat fordított nekem. Viseltes, gyűrött az arca, szerintem aludni sem alszik valami sokat, viszont agyon nyüstöli magát, hogy megtalálja Sawyert, ha eddig nem sikerült volna neki.
- Ömm… igen - bólintok lassan, aztán a vállam fölött hátra nézek a lányokra, akik gyorsan elfordítják a fejüket, nehogy találkozzon a tekintetünk. - Lánybúcsú - vonom meg a vállam, miután visszafordulok Aaron felé. Valahogy már nem is érdekel a bulizás, a lánybúcsú, sem a lányok. A gondolataim teljesen máshol járnak. Ha visszamennék hozzájuk, sem lennék ott ezek után lélekben teljesen. Valóban sokat változtam volna? Én nem vettem észre magamon. - Csak megnövesztettem a hajam - mosolyodom el egy tincset az ujjaim közé csípve. Az egyetlen változás, amit meg tudnék említeni, az a hajam hossza, ezen kívül semmi… Ugyanolyannak érzem magam, mint régen.
- Te ismerős vagy nekem valahonnan - jegyzi meg az Aaron társaságában ülő fickó, aki összevont szemöldökkel kezd el méregetni. Nem szentelek neki különösebb figyelmet, egy lépéssel arrébb is araszolok Aaron felé inkább.
- Jól vagyok - válaszolok tömören. - Most gyakorlaton vagyok, tavasszal talán végre sikerül letenni az NCLEX vizsgát - magyarázom, pedig valószínűleg fogalma sincs róla, milyen vizsgáról is beszélek egyáltalán, de talán nem is érdekli. - Hogyhogy visszajöttél? - kérdezem kíváncsiskodva az ittléte miértjét. Talán megtalálta Sawyert, aztán hazajött volna? Átutazóban van? Esetleg az anyukáját tervezi meglátogatni végre? Bármi is az indoka, igazság szerint csak szeretnék minél több időt a társaságában tölteni, ha már hónapokig nem láttam.
- Tudom már! - kiált fel az ismeretlen fickó, akinek a szájából dől ki az alkoholszag. - Hát abban a bárban láttalak valamelyik este! - néz rám hatalmas, csillogó szemekkel, mint egy gyerek, aki megkapta a kedvenc nyalókáját. - Igen, igen… - bólogat szélesen vigyorogva, majd kihajol mögém, eleinte nem értem, miért. - Ezt itt - egyik kezével végigsimít a fenekemen, aztán jó erősen bele is markol. - Nehéz elfelejteni - kacarászik tovább elégedetten. Reflexből ugrom arrébb Aaron felé. Annyira megszoktam, hogy régen nála kerestem menedéket, hogy most is egyből felé irányulok. Egyszerre fut végig rajtam az undor a férfi érintése után, másrészt pedig itt helyben süllyedek el szégyenemben. Nem állt szándékomban kitálalni, hogy “Hé, Aaron, emlékszel, még te intézted el, hogy ne kelljen tovább Carlosnál dolgoznom, de amúgy egy hónappal később visszamentem, mert rohadtul kellett a pénze”. Eszem ágában sem volt ezt rázúdítani. Ehhez képest… hónapok után végre láthatom, de valószínűleg nem mosollyal az arcunkon fogunk elköszönni a másiktól.

Megállhatnék, mehetnék tovább a lányokkal, elfordíthatnám a fejem, tehetnék úgy, mint aki észre sem vette. Sőt, talán így is kéne tennem. Az eszemre kéne hallgatnom, nem kéne vele foglalkoznom. Ő a múltam egy része, egy olyan része, amit már nagyon régóta próbálok magamban lezárni. Hosszú fejezet volt a kettőnk fejezete az életemben, jelentős és fontos is… legalábbis számomra. Éppen ezért fájt annyira, amikor hónapokkal ezelőtt faképnél hagyott. Vissza sem nézett, meg sem állt, csak ment, én pedig ott álltam és áztam és vártam, hátha megfordul legalább még egyszer, hátha rám néz legalább még egyszer utoljára, de nem tette. Ott álltam egyedül az esőben, a tömeg szép lassan eloszlott, én viszont még mindig nem bírtam tovább állni arról a pontról, ahol utoljára öleltük egymást, ahol az utolsó csókot váltottuk, ahol szinte pánikolva kapaszkodtam a kabátjába, mintha attól félnék, hogy a földet rántják ki a talpam alól. Hajthatatlan volt, elment. Én pedig ott maradtam egyedül a hidegben, az esőben a gondolataimmal, a fájdalommal, a maró fájdalommal a mellkasomban, az ürességgel és a tudattal, hogy az öccsét is miattam ölték meg. Nem volt maradása tovább, amit egyrészt megértettem, másrészt viszont nagyon csalódott voltam. Azt hittem, számítok neki annyira, hogy ne hagyjon egyedül, de rá kellett döbbennem, hogy valószínűleg csak beképzeltem az egészet. Érthető a bosszúvágy részéről, hiszen az öccse mégis az öccse volt, akit erőszakkal, kegyetlen módon vettek el tőle. De azt hittem… Hát, rosszul hittem. Naiv voltam, talán önző is kicsit, de hosszú idő után ő volt az első és egyetlen ember, akit igazán közel engedtem magamhoz. Nem akartam elveszíteni, nem akartam megint annyira egyedül érezni magam, mielőtt besétált azon az estén az életembe. Mindent felborított, semmi sem volt ugyanolyan azután, de a sok rossz és veszteség mellett volt azért jó oldala is. A Hannah halála utáni éjszaka… Ha nem történik meg, ami megtörtént akkor, talán minden más lenne most. Az az éjszaka… a forró csókok, a bőrömet szántó ujjai, perzselő érintése… Nem tudom, neki mit jelentett, nem beszéltük meg, de bennem az az este elindította az érzelmi lavinát, ami úgy temetett alá, mint egy valódi lavina, ami elől képtelenség menekülni. Amikor hátat fordított, kiszakított belőlem egy darabot, egy hatalmas darabot, ami azóta sem gyógyult be teljesen. Ignorálhatnám, elsétálhatnék mellette, levegőnek nézhetném, de ehelyett egy darabig nézem, mielőtt elindulnék felé. A jelenléte józanítóan hat rám, mintha egy kád hideg vízbe dugtak volna. Az eddigi alkoholtól mámoros hangulatomnak nyoma veszik, hirtelen komoly leszek.
Nem volt jó ötlet odamenni hozzá.
A lányokkal kellett volna maradnom.
Csak saját magamat hozom ezzel rosszabb helyzetbe.
Megszólítom, próbálok beszélgetni vele, de… mintha teljesen idegenek lennénk egymásnak. Csak állok ott, igyekszem nem kínos dolgokat kérdezni, de hirtelen annyi minden tör fel bennem. Az emlékek, a beszélgetéseink, az együtt töltött idő… Nehéz józanul gondolkodni ebben a helyzetben.
- Igen - helyeselek halkan. - Brianna holnap délután megy férjhez, de ahogy elnézem, inkább csak vánszorogni fog - magyarázkodom, a vállam fölött egy pillanatra hátra nézek, és látom a poharából nagy hévvel szürcsölő lányt, aki a többiekkel együtt hahotázik hangosan, ami szinte mindenkinek felkelti a figyelmét. Nem is tudom, miért mondom el ezt, talán csak szeretném szóval tartani Aaront ameddig csak lehet. Így is elég kínos ez, ha csak csöndben ácsorognék vele szemben szó nélkül, az még rosszabb lenne.
- Köszönöm - mosolyodom el halványan az apró bók hallatán. Még az arcom is elvörösödik enyhén, de ez betudható akár az este folyamán elfogyasztott alkoholnak is. Az Aaron mellett ücsörgő fickó halkan motyog valamit, de figyelmen kívül hagyom. Nem rá vagyok kíváncsi, pontosabban egyáltalán nem vagyok kíváncsi rá. Nem szentelek neki egy pillanatnyi figyelmet sem.
- Remélem, igazad van - suttogom halkan. Valóban igyekszem jónak lenni, szeretnék végre valamiben tényleg, igazán jó lenni, hasznos, és szeretném, ha lenne értelme annak, amit csinálok. Nem véletlen választottam ezt a pályát; az embereken segíteni nagy erény, és az elmúlt évek után végre nem lennék teljesen haszontalan, nem olyan munkám lenne, amit a legtöbb ember lenéz. Értéket képviselnék, amivel ha a világot nem is tudnám megváltoztatni, valakinek az életét talán jobbá tudnám tenni, akár egy kicsit is. A kérdésemre Aaron nem válaszol. Nem lennék rest ismét feltenni, de az ismeretlen férfi kellemetlen közjátéka bezavar. Felismer, járt Carlos bárjában. Aaron nem tudja, hogy megint ott dolgozom, és eszem ágában sem lett volna elárulni neki. Ez nem olyan téma, amiről szívesen beszélek bárkivel is. Eleinte szavakkal adja tudtomra, hogy felismer, de aztán keze olyan helyre vándorol, ahova nem kéne. Reflexből mozdulok Aaron felé, aki egykor a biztonságot, a mentsvárat jelentette számomra. Most, hogy itt van, azt érzem, egy pillanatra talán visszakapom ezt a biztonságot jelentő pontot, de nem akarom fals reményekbe ringatni magam. Szerencsére Aaron elég nagy hatást gyakorol a férfia ahhoz, hogy fogja a sátorfáját és elmenjen. Még egyszer utoljára alaposan végigmér, aztán gúnyos mosollyal az arcán, a fejét csóválva hátrál, fordul a kijárat felé és távozik. Az ajtó csapódása után kifújom az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt. Feszült tartásomon engedek, a vállaim megkönnyebbülve zuhannak előre, miután a férfi eltűnik a színről.
- Köszönöm - suttogom halkan köszönetképp. A kérdésére nem válaszolok azonnal, a figyelmemet egy pillanatra eltereli finom, gyengéd érintése. Beleremegek, libabőr fut végig a karomon, ahogy közelebb húz a pulthoz. Miért tulajdonítok ennek az apró gesztusnak jelentést? Mert igenis jelentést tulajdonítok neki, pedig nem kéne. Nem szabadna, mert pont abba a hamis, szépen csillogó illúzióba ringatom bele magam, amibe nem lenne szabad. Nagyot nyelek, leülök, a széken ülve igazítok a szoknyámon, majd keresztbe vetem egyik lábamat a másikon. - Nem, köszönöm, ma már nem kéne többet innom - csóválom meg a fejem a homlokomhoz kapva. Holnap valószínűleg úgy fog hasogatni a fejem, hogy alig fogom tudni összeszedni magam a szertartásra.
- Szóval… - köszörülöm meg a torkom, de mielőtt folytatni tudnám, az egyre hangosabb viháncolás vonja magára a figyelmemet. A vállam fölött hátra pillantra az is nyilvánvalóvá válik, hogy azért egyre hangosabb, mert a kis csoport egyre közelebb ér hozzánk. Emily lép közelebb, a többiek néhány méterrel arrébb állnak meg.
- Bri eléggé kiütötte magát, úgyhogy szerintem itt vége a bulinak, mert holnapra valahogy össze kéne kaparnia magát - mutogat a széles vigyorral kacagó lányra, aki jól láthatóan igencsak imbolyog már. - Mi megyünk. Te is jössz, vagy…? - kérdezi kettőnkre mutogatva.
- Nem, én még maradok - csóválom meg a fejem.
- Biztos? - kérdez vissza még egyszer utoljára. Bólogatva biztosítom róla, hogy igen, maradok. Rövid búcsúzkodás után kitámogatják a holnapi nap egyik főszereplőjét a bárból, ami nélkülük szinte nyomasztóan csöndessé válik.
- Szóval… - kezdek bele ismét, immár megszakítás nélkül. - Hogyhogy visszajöttél? - ismétlem meg a kérdést, amire eddig nem válaszolt. Érdekel, mit csinál itt. Csak átutazóban lenne, vagy van valami különösebb oka is annak, hogy egyszer csak megjelent a városban? Esetleg tud az anyja állapotáról?

Akárhányszor eleredt az eső az elmúlt időszakban, mindig Aaront juttatta az eszembe; azt ahogy ott álltunk Wyatt temetésén, amikor ránk szakadt az ég, amikor búcsúzkodtunk, amikor hátat fordított nekem és elsétált. Szemtől szemben akkor láttam utoljára. Sokáig nem tudtam elfogadni ezt a döntését, önző mód csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül hagyott. Kellett egy kis idő, amíg racionálisan végig tudtam gondolni, mit érezhetett akkor Aaron. Eltemették az öccsét, az életének egy részét, ezzel együtt pedig az ő lelkéből is kiszakítottak egy jó nagy darabot. Végig kellett néznie, ahogyan a tömeg elbúcsúzik az öccsét rejtő koporsótól, majd leeresztik a gödörbe, hogy aztán földet szórjanak rá. Én meg ott maradtam, egyedül. Sokáig csak ez járt a fejemben; egyedül maradtam. Sokáig gyötörtem magam miatta, bezárkóztam, nem igazán volt kedvem társaságban lenni. Elvesztettem azt az embert, akit az utóbbi években a legközelebb engedtem magamhoz. Nem így terveztem vele, egyszerű, kölcsönösen előnyös kapcsolatnak indult a miénk, de idővel valami átfordult bennem. Talán azon az éjszakán kezdődött, amikor Hannah halálának az estéjén csurom vizesen, remegve, a félelemtől és a hidegtől reszketve, pánikba esve, rémülten beállítottam hozzá. Az ő karjaiban találtam meg a mentsváramat, a biztonságot, azt a pontot, ahol nem kellett félnem. Az ő karjaiban nem remegtem és reszkettem annyira, enyhült a pánik érzetem és megnyugodtam. Azután csak bonyolultabb és zavarosabb lett a kapcsolatunk, már nem tudtam az érzelmeimet úgy félretenni, mint korábban. Azelőtt az este előtt sikerült. Objektíven álltam hozzá, de utána már nem ment. Aaron Bennett befészkelte magát a gondolataimba; túlságosan mélyen ahhoz, hogy el tudjak tőle határolódni. Nem akartam közel engedni magamhoz senkit, nem véletlen húztam falat magam köré. Biztonságban éreztem magam mögötte, senkihez nem kötődtem érzelmileg, nem tudott engem sem bántank senki. Tökéletes, már-már idilli volt ez számomra… egészen addig az éjszakáig. Ott minden borult. A legnevetségesebb az egészben az, hogy neki meg sem kellett magát erőltetnie az általam betonbiztosnak ítélt falam ledöntéséhez.
Tovább kellett volna lépnem, de naivan nem adtam fel a reményt. Még bíztam benne, hogy fogunk találkozni, hogy látni fogom újra, hogy az a búcsú nem örökre szólt. Féltem teljesen elengedni őt, féltem teljesen lezárni az életemnek azt a fejezetét, amiben Aaron hatalmas szerepet kapott. Sok fájdalmas napot éltünk meg együtt, sokat vesztettünk mindketten. Sokat veszekedtünk egymással, láttam igazán kiborulni, elveszíteni a türelmét, de láttam kedvesnek és gyengédnek is. Láttam már Aaron ezer arcát, és még szerettem volna legalább ugyanennyit látni.
Sosem adtam fel a reményt, most pedig itt van, egészen véletlen abban a bárban, amibe mi is betértünk. Leülhetnék a lányokkal, élvezhetném tovább velük az italokat, szórakozhatnék velük, de Aaront választom. Jó lenne, ha ott tudnánk folytatni, ahol hónapokkal ezelőtt abbahagytuk, de az csak hamis illúzió lenne. Félve, idegenkedve elegyedek vele beszélgetésbe; nem tudom, mire számítsak. Lehet, hogy pár mondat után ugyanúgy faképnél hagy, mint a temetésen. A bennem lévő félsz ellenére sem fordulok sarkon. Szeretnék annyi időt a társaságában tölteni, amennyit csak lehet… amennyit csak Aaron enged.
- Olyasmi - bólintok, aztán futólag a lányokra nézek a vállam fölött, akik már ki is ürítettek fejenként egy-egy poharat, ha jól látom. Brianna van a legrosszabb állapotban. Én megértem, hogy ki szeretné használni az utolsó “szabad” éjszakáját, de ez talán már egy kis túlzás. Az Aaron mellett lévő kellemetlen alak szerencsére hamar megfutamodik, ezért nem jelent sokáig gondot, csak pont annyira, hogy tudjam, ezután magyarázkodhatok majd. Ha nem is most azonnal, akkor később. Azonnal kellemes bizsergés fut végig a gerincemen, amikor derekamhoz ér. Apró kis gesztus, ami olyan hatást gyakorol rám, mint már egy jó ideje semmi. Hiányzott ez a gyengédség, ami ott van benne, még akkor is, ha a kemény külsővel és a szigorú megjelenéssel álcázni próbálja. Az italra való meghívást elutasítom; tudom a határaimat, a következő pohárral pedig már túllépném azt. Nem szeretném úgy végezni, mint Brianna, hogy aztán kikelni is alig tudjak holnap az ágyamból. Pont feltenném a kérdésemet, ami azóta foglalkoztat, amióta csak megpillantottam őt itt a bárnál ücsörögve, amikor Emily zavar meg minket. Felállok, de csak annyi időre, amíg elköszönök tőlük, aztán visszatelepedek a nem túl kényelmes székre.
- Nem, még maradnék… ha nem gond - csóválom a fejem. A lányok már nem zavarnak, a hangos viháncolás teljesen megszűnik, amikor kilépnek az ajtón. Végre felteszem a kérdésemet. Érdekel, miért jött vissza, mit csinál itt, mire készül. Az is érdekelne, hol volt az elmúlt öt hónapban, de nem akarok egyszerre rázúdítani mindent. Nem válaszol, csak kikéri a következő korsó sörét. Türelmesen várom, amíg összeszedi a gondolatait. Végül kibök valamit, viszont mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez hazugság. Nem ezért van itt, ez csak valami borzasztó kamu, amivel ki akarja kerülni az egyenes választ. Felhorkanok és elfordulok. Tudja, hogy nekem nem tud hazudni, mégis megteszi. Most rajta a sor, ő kérdez. Én is hazudhatnék neki, kitalálhatnék valami hülyeséget. Még mindig nem nézek rá, egy darabig a fali polcokon sorakozó italokat nézem. Egyik üveg sincs tele, van, amelyikben már alig van. Amikor elmegy előttünk a pultos, intek neki.
- Egy gin tonicot kérnék - adom le a rendelést. - Legyen kettő - módosítom szinte azonnal. Ha ez a beszélgetés olyan irányba fog menni, amilyenbe most halad, akkor kelleni fog az ital. A nő gyorsan elkészíti a két italt, az elsővel pedig nem is szórakozom sokáig. Levegővétel nélkül húzom le a pohár tartalmát, majd az üres üveget magam elé helyezem. A másikat csak közelebb húzom magamhoz, de nem iszom belőle.
- Egy darabig úgy is volt - válaszolok Aaron kérdésére, közben pedig végig a pultot bámulom. - Muszáj volt visszamennem - nyögöm ki végül. Tudom, hogy ennyivel nem éri be, úgyhogy folytatom. - Suli mellett nem lehet teljes állásban dolgozni, amiből tudtam volna a lakbért fizetni, szóval nem igazán volt más választásom - vonom meg a vállam. - Ja, Owent elküldtem a francba - említem meg a másik lényeges tényezőt, ami miatt igazság szerint magamra maradtam. - Muszáj volt - vonom meg ismét a vállamat. Még mindig kerülöm a tekintetét, nem akarok a szemeibe nézni. A poharamban úszkáló jégdarabokat nézem, aztán kicsit kotyolok az italból. - Én őszinte voltam, most te jössz - fordulok végül felé. - Miért jöttél vissza? - kérdezem ismét. Válaszoltam a kérdésére, pedig nem akartam. Nem hazudtam, úgyhogy tőle is elvárom, hogy őszinte legyen. Sejtem, mi lehet a háttérben, de tőle szeretném hallani. Nem akarom a szemére vetni, hogy tudom, miért van itt - mert az anyja kórházba került, és nincs túl jó állapotban. Csak szeretném, ha őszintén tudnánk beszélgetni, még ennyi idő után is.

Nem várt fordulatot vesz az alkoholmámoros, nevetéstől hangos, vidám, csajos, kifejezetten minden létező határt áthágó esténk a lányokkal, amikor sikerül pont abba a bárba betérnünk, ahol szemben találom magam azzal a férfival, aki hónapokkal ezelőtt hátat fordított nekem, kisétált az életemből, és akkora űrt hagyott maga után, hogy még a mai napig belesajdul a mellkasom, amikor csak eszembe jut. Eleinte nehezen szedem össze magam,  annyi minden suhan át hirtelen a gondolataimon. A lányokkal kéne szórakoznom, velük kéne jól éreznem magam, ehelyett néhány szoborként eltöltött másodperc után Aaron felé indulok el. Hülye ötlet, a lehető legrosszabb, amit csak tehetek, de mégis ott kötök ki nála. Olyanok vagyunk, mint két idegen, úgy viselkedünk egymással, mintha régi ismerősök lennénk, akik sosem voltak különösebben jóban, de most mégis összefutottak. Mintha sosem lett volna különösebb közös múltunk, mintha teljesen közömbösek lettünk volna mindig is egymás számára. Egyrészről fáj ezt látni rajta, ráadásul azt érzem, feszeng a társaságomban, másrészt viszont nem tudom, mit mondhatnék, ami oldaná a kettőnk között lévő, szinte tapintható feszültséget. Az általános, minden jelentőséget és valós tartalmat mellőző rövid beszélgetésünket Aaron asztaltársa zavarja csak meg, aki valami olyat is elárul, amit eszem ágában nem lett volna felhozni. Szerencsére hamar búcsút inthetünk a kelletlen fickónak, ennek ellenére a vállaimon érzem az elhangzott szavak súlyát, mert biztos vagyok benne, hogy Aaron magyarázatot akar majd hallani.
Beszélni szeretnék vele, ezért nem is megyek vissza a lányokhoz. Céltalanul ugyan, de szeretnék beszélni vele. Vagy csak szimplán időzni a társaságában. Öt hónap hosszú idő, és ki tudja, mikor lesz alkalmam ismét látni őt. Minden pillanatot, amit csak lehet, szeretnék most kihasználni, mert az is elképzelhető, hogy nem lesz többet ilyen. Most itt van, de meddig? Holnap akár tovább is állhat. Öt hónap nagyon sok idő valaki olyan nélkül, aki az utolsó együtt töltött időszakban már többet jelentett kölcsönösen előnyös munkakapcsolatnál. Ő volt az, akit hosszú idő után közel mertem engedni magamhoz, akiben megbíztam annyira, hogy szépen lassan elkezdtem lebontani magam körül azt a falat, amit felhúzok magam köré a külvilággal szemben. Ő volt az, aki mindenkinél jobban ismert, aki előtt egy percig sem kellett megjátszanom magam, hiszen én is láttam már őt rosszabb napjain. Hozzá futottam, ha szükségem volt valakire, ha történt valami, ha nem tudtam, mitévő legyek. Ő volt a mentsváram, a biztos pont az életemben, akire mindig számíthattam. Aztán valami elindult bennem azon az estén… Eleinte nem mertem még csak belátni sem magamnak, mert annyira szürreális volt, és annyira nehezemre esett beismerni. Akik igazán közel álltak hozzám eddig, őket mind elveszítettem; a szüleimet és a nővéremet. Féltem, hogy valamilyen módon Aaront is el fogom veszíteni, de elhitettem magammal, hogy nem, a történelem nem ismételheti meg önmagát. Aztán mégis elsétált… Megint magamra maradtam, a falat pedig ismét felhúztam, csak ezúttal sokkal magasabbra.
Sokszor fel akartam hívni, de biztos voltam benne, hogy nem veszi fel, így mindig elhessegettem ezt a gondolatot. Owent is gyakran faggattam, de sosem osztott meg velem semmit; vagy titkolózott, vagy tényleg fogalma nem volt, merre járt éppen Aaron. Meg kellett próbálnom továbblépni. Én próbálkoztam, tényleg megpróbáltam…
Szeretném kihasználni ezt az estét, és itt maradni vele. Elbúcsúzom a lányoktól, nem távozom velük. Visszaülök a pulthoz, aztán felteszem a kérdést, ami egy ideje foglalkoztat. Miért jött vissza? Miért pont most? Ismerem, tudom jól, hogy nem fog egyenes választ adni, ezért nem is várok őszinte választ. Valami kamu mellébeszéléssel próbálja elintézni, mire én a fejemet csóválom. Tudja, hogy nekem nem tud hazudni, mégis tett rá egy kísérletet. Aaron meghívását korábban elutasítottam, de most úgy érzem, szükségem van egy kis bátorításra, hogy nyíltan tudjak válaszolni a kérdésére. Az első poharat egy szuszra leborítom. Az alkohol azonnal végigégeti a torkomat; csalókák ezek az italok, mert hiába nem tűnnek olyan erősnek a keverés miatt, rohadtul azok. Az ital megadja a kellő löketet és elmagyarázom, mire célzott korábban a fickó. Röviden annyit is mondhattam volna, hogy visszamentem Carloshoz, de ennél azért kicsit bővebb magyarázattal szolgálok. Tudnia kell a miértet is. Ha nem lett volna rá elég nyomós indokom, akkor eszem ágában sem lett volna visszamennem arra a helyre. Az elejétől kezdve azt vártam, mikor szabadulhatok el onnan, mikor léphetek már ki úgy az ajtón, hogy ne kelljen visszamennem, hogy végre lezárhassam azt a fejezetet, hogy soha többet ne kelljen úgy pattognom, ahogy Carlos fütyül. Ha nem ő lett volna az egyetlen lehetőségem, akkor messziről elkerültem volna.
- Persze… - motyogom magam elé halkan, közben a fejemet csóválom. Belekortyolok a második poharamba is, de ezt már lassabban iszom. Ízlelgetem az italt, nem húzom le olyan mohón, mint az előzőt. Éreztem, hogy nem fog neki tetszeni az a rész, hogy Owent is elküldtem a melegebb éghajlatra, mivel “most ő az egyetlen, aki meg tud védeni”. Elegem volt belőle, hogy folyamatosan a nyakamba liheg, mint a nagyanyám, egyszerűen elviselhetetlenné vált egy idő után, akárcsak egy valódi pióca, egy levakarhatatlan parazita, egy pattanás, ami pont akkor jelenik meg, amikor rohadtul nem kéne neki megjelennie. Nem mellesleg pedig emlékeztetett Rá. Nem kértem belőle, hiába ő nyújthatta a lehető legnagyobb biztonságot. Mélyet sóhajtok, aztán kortyolok még egyet az italomból. Hol a pultot nézem, hol a poharamban úszó olvadó jégkockákat, hol az érdes fafelületen nyugvó kezeimet, bármit, csak ne kelljen Aaron szemeibe néznem. Kicsit rosszul érzem magam, mivel ő volt az, aki Owen lelkére kötötte, hogy figyeljen rám, én pedig úgy löktem el magamtól az újdonsült felvigyázómat, ahogyan az meg van írva. Egészen addig kerülöm a tekintetét, amíg meg nem említi az anyját. Csöndben hallgatom végig. Elárulhatnám neki, hogy tisztában vagyok az édesanyja állapotával, minden nap látom az apja szomorú, keserűséggel teli szemeit a felesége ágya mellett ülve, hogy őt aztán nem érdekli a látogatási idő, néha még bent is alszik az ágy melletti fotelban, hogy a felesége mellett lehessen. Nagyot nyelek, amikor átható, észveszejtően kék szemeivel elkapja tekintetemet. Felé fordulok egész testemmel és veszek egy nagy levegőt, mielőtt válaszolnék.
- Inkább mi változtunk - csóválom a fejem. A város nem változott, a város ugyanolyan, mint eddig. Ugyanolyan büdös éjszakánként, ugyanazon a sarkon van a “Halal food” feliratos kis gurulós kocsi az indiai házaspárral, mint évekkel ezelőtt. Az irodai aktakukacok ugyanúgy sportcipőben és ronda, de kényelmes szandálban, hátizsákkal a hátukon, telefonnal a fülükön, kávéval a kezükben sietnek be a hatalmas felhőkarcolókba, mint eddig minden nap. Mi változtunk meg, a város ugyanaz maradt. Az élet változtatott meg, a körülmények, a tragédiák és a veszteségek véget nem érő sorozata. Az elmúlt időszak nyomot hagyott mindkettőnkön. Már nem vagyunk ugyanazok, mint azon az estén, amikor először találkoztunk. Sokszor azt érzem, a közelében sem vagyok régi önmagamnak… Teljesen más ember lettem, ami részben a kettőnk kapcsolatának köszönhető, részben a munkámnak és az ottani körülményeknek. Megértem, hogy idegennek érzi magát abban a városban, ami elvette tőle a testvérét. Aznap nem csak az öccsét temette el, hanem belőle is odaveszett egy darab. Egy hatalmas darab, ami talán sosem fog begyógyulni. - Tudom… - kezdek bele, de szinte azonnal habozok. Rövid szünet után mégis ráveszem magam a folytatásra. - Tudom, mi történt édesanyáddal - árulom el neki olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. - Abban a kórházban van, ahol a gyakorlatomat töltöm - magyarázom meg, miért is vagyok képben az anyja állapotával. - Apád szomorú. Minden nap bent van, gyakran éjszakánként is. - Nem esik jól erről beszélni, hiszen Wyatt halálával kezdődött az egész, amiért még mindig okolom magam. Kettőnk közül ő is lehetett volna az, aki túléli azt a napot. Most ő is itt ülhetne a testvérével, ihatna vele valamit, beszélgethetnének. Azt hiszem, jogosan érint érzékenyen a téma. - Be kéne menned hozzá. Hozzájuk - helyesbítek rögtön. - Még nem késő, Aaron. - Próbálok valamennyi lelket önteni belé, de nehezebben megy, mint gondoltam. Tekintetem egy pillanatra kézfejére siklik, és már nyúlnék is, hogy kezemet az övére tegyem, de mozdulat közben meggondolom magam és visszavonulót fújok. Nem akarok tolakodó lenni. - Valamelyik nap, ha gondolod… én úgyis megyek be, akkor talán… talán bemehetnénk együtt - bököm ki végül, ami megfogalmazódott bennem. Lélekben már készítem magam az elutasításra, amit könnyebb lesz elfogadni üres pohárral, úgyhogy gyorsan ki is ürítem a még félig lévő üveget, amivel részemről felteszem a mai este az i-re a pontot; a lányokkal elfogyasztott mennyiség, plusz ez a két adag kezd több lenni az elégnél. A fejem lüktet, a falon lévő üvegek feliratait sem tudom már mindet elolvasni, csak a nagyobb betűvel szedetteket. Garantált a nehéz másnap, ezt már most látom, de józanul ezt a beszélgetést nem lehet ép ésszel átvészelni.

Ha csak egy másodperccel tovább vesztegelek az ajtóban mozdulatlanul, a következő lépésemen gondolkodva, talán másképp döntök. Talán azonnal sarkon fordultam volna, vagy csak teljes közönyt színlelve tovább mentem volna a lányokkal a kinézett szeparéhoz. Leülhettem volna velük, leguríthattam volna még pár édes, bódító koktélt, nevetgélhettem volna velük tudmást sem véve arról, hogy Aaron is itt van velem egy légtérben. Egy idő után - legalábbis a lányok elfogyasztott mennyiségét alapul véve - sikerült volna valószínűleg annyit innom, hogy megfeledkezzek róla. De józan ésszel mérlegelve jó döntést hoztam. Hónapokig arra vágytam, hogy valamikor megint láthassam. Hónapokig az utolsó találkozásunk lebegett előttem; a nyomasztó hangulat, a sok fekete ruhás ember, a mélybe ereszkedő koporsó, az eősáztatta könnyes arcok, a lebiggyesztett ajkak, mi ketten bőrig ázva. Aztán elfordult és elment. Hátra sem nézett, mikor elsétált. De most itt van, én is itt vagyok, és lehetőségünk van egymással szemtől szemben beszélni.
Eleinte nem is tudom, mit mondjak neki. Annyi kérdésem lenne felé, de nem zúdítom rá a gondolataimat. Jól vagy? Merre jártál? Mit csináltál? Kikkel voltál? Miért nem adtál magadról semmi életjelet? Ismerem Aaront, egyik kérdésemre sem válaszolna - vagy kiszúrná a szemem valami kamu magyarázattal.
Nem tudom elengedni magam mellette; feszengek, feszült vagyok, idegennek érzem magam. Akkor sem éreztem magunkat ennyire távol egymástól, amikor először találkoztunk. Nevetséges lenne, ha csak egyszerűen elkezdenénk beszélgetni, mintha semmi sem történt volna. Ezt nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk. Túl sok minden történt, túl sok mindenen mentünk keresztül mindketten. Ő elveszítette az öccsét, másodjára is eltemette - ezúttal valóban -, én pedig elveszítettem azt az embert, akiben a leginkább bíztam. Akiben mertem bízni. Akit közel mertem engedni magamhoz, aki előtt nem kellett megjátszanom magam. Amikor elsétált, kitépett belőlem egy hatalmas darabot, ez a seb pedig a mai napig nem gyógyult be. A fájdalom talán valamelyest enyhült, de be nem gyógyult. Ez a váratlan találkozás viszont a fájdalmat is visszahozta; ismerős nyomást érzek a mellkasomban, ami vissza-visszatért eleinte. Minden nap éreztem, minden nap emlékeztetett arra, mit, kit veszítettem el - akkor még nem lehettem benne biztos, hogy ez nap látni fogom megint. Most viszont pont a váratlan viszontlátás, ami emlékeztető az elmúlt hónapok egyedül töltött napjaira, hozta vissza ezt a fullasztó érzést.
Rajta is nyomot hagytak az elmúlt hónapok; látom rajta is a feszültséget, az arca gyűrött, a szavaiból is kihallatszik némi keserűség. Sajnálom, szeretnék segíteni neki, vagy legalább enyhíteni a fájdalmán, de ez lehetetlen. A családjuk széthullóban, ez ellen pedig én nem tehetek semmit, akármennyire is szeretnék.
Tisztában vagyok az anyja állapotával. Nemrég temette el a testvérét, az édesanyja most kórházban… Ép ésszel ezt nehéz kibírni. Látom rajta, hogy idegesebb lesz, amikor szóba hozom az apját is. Emészti magát miatta, ebben biztos vagyok, de amit csinál, az nem megoldás. Szembe kell néznie a szüleivel, az anyja állapotával, akármennyire is embert próbáló.
- Te pedig a fiuk - vágom rá sóhajtva. Előrébb hajolok, a tekintetét keresem, hiába kerüli a szemkontaktust. Látni akarom a szemeit, látni akarom az érzéseit, az érzelmeit. Vívódik, őrlődik, amit próbál elrejteni a külvilág elől, de előlem nem tudja. Felvetem neki a lehetőséget, hogy menjünk be valamelyik nap együtt hozzájuk. Én majdnem minden nap ott megyek el az anyja kórterme előtt, de még nekem sem sikerült a szemébe néznem. Nem tudtam elé állni, mert minden egyes pillanatban, amikor már messziről meglátom, Wyatt jut eszembe, a temetést és az, hogy a kisebbik fia miattam halt meg. Ha én nem vagyok, Wyatt még élne, és talán ő sem feküdne most egy fertőtlenítő szagú kórteremben, ahova rendszeresen bejárkálnak a fehér köpenyesek, de jó híreket nem igazán tudnak adni. Magam elé húzom a félig üres poharamat, a tartalmát pedig húzóra legurítom; ez volt a mai utolsó, így is zakatol már a fejem… a holnapról nem is beszélve. Elutasító válaszra számítok, tiltakozásra, cinikus nevetésre, heves fejcsóválásra. De meglepő módon nem utasítja el az ajánlatom azonnal - legalábbis nem teljesen. Érzem, hogy nincs igazán ínyére, de mégis nyitva hagyja a lehetőséget. Talán tényleg átgondolja… talán csak udvarias. Most nem igazán tudok kiigazodni rajta. Sóhajtva görnyedek előre és támaszkodom meg a térdeimen. Eddig is az évtized feladatának éreztem ezt a beszélgetést, jelen pillanatban viszont tényleg nem tudom, mit mondhatnék. Hiányzott. Örülök, hogy itt van. Szeretném átölelni, magamhoz húzni, de nem akarok tolakodó lenni, ráadásul… kétlem, hogy sokáig maradna a városban. Hamarosan egészen biztosan búcsúznunk kell megint - feltéve, ha nem búcsú nélkül lép le. A hajamba túrok, felegyenesedem, és éppen készülődnék visszavonulót fújni ma estére, hogy Uberrel vagy Lyfttel visszamehessek a bárhoz, amikor Aaron meglepő ajánlattal áll elő. Habozok a válasszal. Szeretnék még vele tölteni egy kis időt, de a sajgó fájdalom csak rosszabb lenne idővel.
- Rendben - bólintok végül. Mazochista lennék? Házhoz megyek a pofonért? Vagy ahogy egyik gimis osztálytársam mondta: arccal mész a f@szerdőbe. Valószínűleg egyik sem fejezi egészen pontosan, de valami ilyesmi. Felveszem pezsgőszín szövetkabátomat, a táskámat a vállamra akasztom és követem Aaront a kijáratig. A küszöböt átlépve visszafordulok és megvárom őt, mielőtt az eresz alól kilépnék a hóesésbe. Óriási kontraszt a kinti idő a bentihez képest; még bent a meleg, fullasztó levegő töltötte meg a tüdőmet, a kinti hideg, csípős levegő a benti nyomasztóhoz képest egészen józanítóan hat. Nem tudom, mit értett Aaron nosztalgiázás alatt, úgyhogy megvárom, amíg ő elindul, csak aztán indulok én is, és követem őt.
- Már évek óta itt lakom, de még sosem láttam a Rockefeller Centernél felállított fát - sóhajtok, a tekintetemet a sötét égre szegezve. - Tudtad, hogy az első fát 1931-ben állították fel? Ráadásul konzervdobozokkal és papírgömbökkel díszítették fel. Ironikus, hogy pont a válság kellős közepén fát állítottak… - nevetgélek halkan. - Te láttad már? - kérdezem Aaron felé fordulva. - Mármint nem azt, amit 1931-ben állítottak - helyesbítek, bár valószínűleg így is elég egyértelmű volt a kérdésem. - Hanem az ideit.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lenne, ha nem jövök anno, évekkel ezelőtt New Yorkba. Mi lett volna, ha nem fogan meg a fejemben a gondolat, mi lett volna, ha a gondolatból nem lesz valóság? Hol lennék ma és mit csinálnék, ha Bostonban maradtam volna? Annyi minden eszembe jutott; mehettem volna ott egyetemre - megpróbálhattam volna megpályázni valamilyen ösztöndíjat, hogy ne menjen rá a gatyám is a tandíj fizetésére. Vállalhattam volna ott helyben munkát; akkoriban - is - bármilyen munkát elvállaltam volna, hogy pénzhez jussak - bolti eladó, könyvtáros, pincérnő, valamilyen asszisztens. Annyi lehetőség lett volna előttem, de nem bírtam egy nappal sem tovább ott maradni. Bostonban minden a régi életemre emlékeztetett, mindenről a szüleim és Sophie jutott eszembe. Akármerre jártam eszembe jutott egy emlék, a közös élményeink, az együtt töltött percek. A nosztalgia után aztán mindig jött a hideg zuhany: ezek már csak porosodó, soha meg nem ismétlődő emlékek, amik az évek előrehaladtával meg fognak kopni. De nem csak a közösen töltött idő emléke fog halványulni az évek múltával, hanem a hangjuk, az érintésük, Sophie flegma grimasza, amikor valami olyat csinált, amit a szüleink elleneztek, anya frissen mosott hajának az illata - jellegzetes orchidea illata volt -, apa berögzött mozdulata, ahogy a karóráját igazgatta. Bostonban maguk alá temettek, szinte fullasztóan elleptek az emlékek, akármit csináltam, így hát az utolsó vasamat is arra költöttem, hogy kiszabaduljak onnan. Mehettem volna egy szomszédos kisvárosba, az ország túlsó felére, stoppal bármeddig eljuthattam volna, de valamiért New York mellett tettem le a voksomat. A mai napig nem tudnám megmondani, miért. Már csak a neve is vonzó, a hozzá fűződő történetek, a képek, amiket az ember a tévében vagy az interneten lát, pedig még inkább csalogatóak egy olyan ember számára, aki korábban még sosem járt a Nagy Almában. A kalandvágy, a környezetváltozásra való igény és a remény egy új életre volt az, ami ide vonzott. Azt hittem, itt könnyebb lesz majd minden. Borzasztó naiv voltam. Pénz, helyismeret, kapcsolatok és tapasztalat nélkül vágtam bele a nagyvilágba, ennek fejében pedig még egyedül is voltam. Már arra sem emlékszem, hogy sodort a sors Carlos bárjába, de azt sosem felejtem el, hogy ez volt a második alkalom, amikor a kelleténél naivabb voltam, viszont egyben az utolsó is. Azt hittem, egy darabig elleszek, táncolok, szerzek némi pénzt az újrakezdéshez, ráadásul ami még kecsegtetőbbé és egész egyszerűen visszautasíthatatlanná tette az akkor még csupán egy egyszerű rosszarcú latin fickónak vélt férfi ajánlatát az a fedél a fejem fölé volt. Nem volt hova mennem, nem volt pénzem, Carlos pedig mindkettőre megoldást nyújtott. Éltem a lehetőséggel, belementem az általa felajánlott alkuval. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel jó előre megpecsételem a mindennapjaimat - egészen addig, amíg hasznot hozok neki. Mindezzel csak később szembesültem, amikor már késő volt. Már nem volt alkalmam kiszállni, elmenni, meggondolni magam. Caros szabályai szerint kellett játszanom, ha nem akartam elveszíteni mindent; a lakhatásomat és a bevételi forrásomat is egy csettintés alatt. Annál nagyobb szarban lettem volna, ha ellenkezem, szóval minden maradt a régiben. Aztán képbe jött Aaron. Az egyik legváratlanabb pillanatban jelent meg az életemben. Az első találkozásunk nem éppen volt kellemes, de alapjaiban változtatott meg mindent. Tornádóként söpört végig a felbukkanása, ami a legjobb dolog volt, ami velem történt, mióta a városba jöttem. Akkor még nem tudtam, mennyi mindent köszönhetek később neki. Sokban hozzájárult ahhoz, hogy olyan legyek ma, amilyen vagyok. A kapcsolatunk erősen formált; munka kapcsolatnak indult az egész, egy kölcsönösen előnyös együttműködésnek. Számíthattunk egymásra, ellenszolgáltatás fejében. Mármint… nem, nem olyan szolgáltatás fejében. Én információval láttam el, ő anyagilag segített. Aztán egy éjszaka alatt minden borult. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, ezáltal sebezhetőek is lettünk - én legalábbis biztos. A gyengém lett. Aaron lett a gyenge pontom, aki miatt hónapokkal ezelőtt is görcsbe rándult a gyomrom, és még most is ugyanezt a hatást váltja ki belőlem. Annyi a különbség, hogy most hozzá társul az a mély keserűség, amit az okoz, hogy tudom, bármelyik pillanatban ugyanúgy elsétálhat, mint akkor, a temetésen. Emiatt a félelem miatt feszengek ennyire mellette, a kihagyott hónapok miatt feszengek mellette ennyire, a hónapok általi változások rajtunk hagyott nyomai miatt feszengek ennyire mellette, és azért, mert nagyon erősen vissza kell fognom magam. Hiányzik az érintése, a gyengédsége, amit engedett magából látni. Hiányzik az a forróság, ami akkor áradt belőle, amikor a bőrünk összeért. Szeretnék a kezéért nyúlni, legalább a kezéért, de nem akarok tolakodó lenni, ezért uralkodom inkább magamon. Lehet, ezt még meg fogom bánni, mert percek múlva akár tovább is állhat. Nincs rá garancia, hogy maradna.
A feszült hangulatú beszélgetés után elhagyjuk a fullasztó levegőjű bárt; a kinti csípős hideg hirtelen józanítóan hat rám, viszont az is igazolja, hogy van bennem bőven alkohol, hogy csupasz lábaim egyáltalán nem fáznak. A hópelyhek látványa abszolút magával ragad. Olyan régen éltem meg karácsonyt, amikor esett a hó. Talán gyerekkoromban utoljára. Manapság egyre ritkábbak a fehér karácsonyok, inkább csak filmvásznon látni ilyet. A mostani hóesés viszont kellemes, a pelyhek hidegségével ellentétben melegséggel tölt el. Karácsony van, esik a hó és itt van Aaron. Kívánhatnék ennél többet?
- Én még sosem fogadtam meg. Manhattan annyira… más. Mindig az irodakukacok és a a gazdag penthouse tulajok jutnak eszembe róla - fintorodom el. - Persze, annak is megvan a varázsa: hatalmas épületek, a villogó fények mindenhol. Állítólag a Times Square-en annyi ledfal világít egyszerre, hogy még éjszaka is szinte nappali világosság van - szúrom be az újabb lényegtelen megjegyzést.
- Igen? - kérdezem oldalra biccentett fejjel, hitetlenkedve. A szemöldök vonogatás, a játékos hang, a pimasz arckifejezés mosolyra késztet. - Köszönöm. - Jól esik a bók, főleg tőle.
Érdeklődve figyelem, ahogy gyorsít a léptein, majd a menetiránynak hátat fordít és leguggol, hogy gyúrjon egy hógolyót. A mosolyom fokozatosan fagy le az arcomról, ahogy folytatja a mondandóját. Még a lépteimen is lassítok, annyira görcsbe rándul a gyomrom ettől. De be kell lássam, jól ismer. Már kicsi koromban is csendes, meghitt esküvőről álmodoztam, ahol a szűk család, legfeljebb néhány közelebbi barát van ott. Soha nem akartam nagy felhajtást, habos-babos ruhát, óriási tömeget, vagyonokat érő díszítést, hónapokig tartó előkészületeket. Csak valami kicsi, meghitt szertartást, amin azok vannak ott, akik igazán számítanak. Sajnos… ez a lista igen rövid. Apám sokszor emlegette anno, hogy mindkét lányát szeretné előbb vagy utóbb az oltárhoz kísérni. Egyiket sem fogja. De nem csak ez keserít el. Egy esküvőhöz két ember kell. Én viszont kétlem, hogy találnék valaki olyat, akiben annyira bíznék, akinek feltétel nélkül úgy kitárnám a szívemet, mint anno valakivel megtettem. Csak az a valaki is hátat fordított nekem, és egy szó nélkül hagyott magamra.
Olyannyira a gondolataimba merülök, hogy fel sem tűnik, hova érkezünk. Csöndben hümmögök, amikor meglátom az épületet. Nem túl kellemes emlékeket idéz fel bennem, hiszen Aaron kis híján a karjaim között vérzett el, de ez volt az este, amikor először találkoztunk és ő egyből képes volt felforgatni az életemet.
- Még soha nem voltam karácsonyi misén - jegyzem meg halkan, majd egy szó nélkül lépek be a templom kertjébe. - Remélem, most is a leghátsó sorban szeretnél megbújni.

Sosem szerettem a telet és a hideget, ahogy a havat és a hóesést sem. Bentről, a lakásból nézve szép a maga módján, hiszen fehérbe borul ilyenkor minden, ameddig a szem ellát. De a hideget sosem szerettem, emiatt pedig a tél és a hó sem a szívem csücske. Fázni sem szeretek, mert egy idő után mindig lefagynak a lábaim és nagyon sok idő, mire helyreáll a vérkeringés bennük. Rétegesen sem szeretek öltözködni, a téli kabátokat sem szeretem, a csizmákat, sapkákat, sálakat és kesztyűket sem. Megvan a maguk funkciója, amiket igaz, teljesítenek, hiszen melegen tartanak, de… ezek is csak azt tudatosítják az emberben; itt a tél, itt a hideg. Kicsi korom óta ki nem állhatom a telet. Most mégis itt sétálunk a hóesésben, a hidegben, szinte mindenhol libabőrös vagyok, fázom, de mégis boldog vagyok, mert itt van az oldalamon Aaron, és ez már elég is ahhoz, hogy ne utáljam annyira a telet.
Fájó pontra tapint, amikor szavakkal lefesti, szerinte milyen menyasszony lennék. Fáj, mivel nagyon jól ismer, az egyetlen, amiben téved, az talán a fátyol. Szerettem volna fátylat, valami nem túl nagyot, nem túl díszeset, de szerettem volna. Minden kislány elképzeli legalább százszor a saját esküvőjét. Emlékszem, amikor a nővéremmel esküvői ruhákat nézegettünk egy régi, a padláson talált esküvői magazinban. Ő mindig is a habos-babos ruhákért volt oda, én a visszafogottabb darabokkal szemeztem. Sokat tervezgettünk, fejben már megírtuk a meghívókat, elképzeltük a helyszínt, a díszítést, a tökéletes férjet. Mindent pontosan elterveztünk minden egyes alkalommal, amikor szóba került a téma. Egyikünknek sem lehet olyan esküvője, amilyet anno megálmodtunk.
- Ugyan, nem a te hibád - legyintek egy bíztató mosollyal együtt. Tényleg nem Aaron hibája, nem tudhatta, hogy több okból is fájó pontra tapint ezzel a témával, ezért nem is hibáztatom őt érte.
A templom meglepően üresnek tűnik karácsonyhoz képest. Egy lélek sincs bent rajtunk kívül. Egy darabig csak az ajtóban toporgok, de amikor Aaron int a fejével, lassan elindulok utána. Magassarkúm kopogása visszhangzik az üres épületben, ami miatt elég kellemetlenül érzem magam. Szinte a semmiből bukkan elő a reverendás férfi, aki gyorsan magyarázatot ad a pangásra. Felemelem a fejem, de bentről nem sokat látni az említett renoválásból. Arra számítok, hogy ebben az esetben elbúcsúzunk a paptól, sarkon fordulunk és távozunk, ehelyett Aaron olyan ötlettel rukkol elő, ami enyhe kifejezéssel élve meglepetésként ér. Elkerekedett szemmel nézek rá, tekintetem egy darabig ide-oda cikázik közte és a pap között, mielőtt végül megállapodik az utóbbin.
- Megbocsátana egy pillanatra, atyám? - kérdezem egy halovány mosolyt az arcomra erőltetve, mielőtt bármit is válaszolna Aaron kérdésére. Amint bólint és hátat fordít nekünk, én is elindulok az ellenkező irányba, Aaront pedig a karjánál fogva húzom magam után. Nem elégszem meg a kellő távolsággal, a templom udvarára nyargalok ki sietős léptekkel. Annyi gondolat és kérdés kavarog bennem, teljesen össze vagyok zavarodva. Csak akkor engedem el Aaron karját, amikor az udvarra érünk. Idegesen toporzékolok, a hajamba túrok, az arcomat dörzsölöm. A szívem olyan hevesen ver, mintha egy kiadós edzésen lennék túl, a gyomromban, mintha ezer pillangó próbálna utat törni magának a felszínre. Annyi mindent szeretnék rázúdítani hirtelen, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Megállok vele szemben, szóra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki rajta. Még mindig nehezen fogom fel a bent elhangzott szavakat, amik derült égből villámcsapásként értek.
- Tessék? - kérdezem bizonytalanul visszautalva az előbbiekre. - Hogy mi? Aaron, ez… - a fejemet csóválom, igyekszem összeszedni a gondolataimat, de nehezen megy. - Részeg vagy? - tárom szét a karjaimat az egyetlen lehetséges magyarázat után érdeklődve, amit el tudok a jelen helyzetben képzelni. - Vagy bevettél valamit? - folytatom a sort még egy feltevéssel, ami tudatmódosulást okozhat nála. Egyszerűen másra nem tudnám a korábbi megnyilvánulását ráfogni, csak valamilyen tudatmódosító szer hatására. Hónapokig nem látom, nem hallok felőle, azt sem tudom, hogy életben van-e egyáltalán, vagy már egy gödör mélyén fekszik, aztán kiderül, hogy itt van a városban, véletlen egymásba botlunk, és az jut eszébe, hogy házasodjunk össze? Ez olyan, mint valami nagyon rossz romantikus film, csak azok általában Vegasban végződnek esküvővel. - Ez őrültség - nevetem el magam. A reakcióm valószínűleg azt a benyomást kelti benne, hogy ellenemre van az ötlete, pedig nem lenne. Sőt… Csak annyira hirtelen jött ez az egész, ráadásul attól félek, hogy meggondolatlan kijelentést tett, én pedig túlságosan beleélném magam valami olyanba, amibe nem kéne. Talán holnap, tiszta fejjel rájönne, hogy hülyeség volt. Meggondolná magát. Rájönne, hogy amúgy nem ezt akarja. Vagy, ami még rosszabb; megint eltűnne hosszú hónapokra, amibe belepusztulnék. - Nem akarom, hogy olyat csinálj, amit megbánsz később - nézek egyenesen a szemeibe, az idegesség számlájára írhatóan pedig hadarni kezdek. - Ez nem olyan dolog, ami csak úgy kipattan az ember fejéből, aztán hopp - csettintek egyet az ujjaimmal - csak úgy megtörténik. Mármint… de, de ezt át kell gondolni, ebben biztosnak kell lenni. Ez komoly döntés, ennek következménye van, nem gondolhatod meg magad hirtelen egyik pillanatról a másikra. - Mire befejezem, szinte remegek és zihálok a levegővétel nélküli hadarástól. - Én… én… - habozok, hogy végül kimondjam-e, amin korábban gondolkodtam, de végül nem tartom magamban. - Hónapokig nem tudtam rólad semmit, azt sem tudtam, hogy élsz-e még egyáltalán, attól féltem, hogy már nem látlak többet, erre ma véletlen találkozunk, és egyből azzal rukkolsz elő, hogy házasodjunk össze? Remélem, te is érzed az abszurditását, mert ez egy rohadtul elcseszett helyzet - pillantok rá könnybe lábadt szemekkel, de még nem fejeztem be. - Amilyen hirtelen jött az ötleted, olyan hirtelen meg is bánhatod. Holnap kijózanodva felkelsz, és rájössz, hogy mekkora egy barom voltál ma este. Vagy ha nem is holnap, akkor holnapután, vagy amikor legközelebb gondolsz egyet és lelépsz - mélyen beszívom a levegőt, majd erősen kifújom. Felemelt ujjammal jelzem, hogy ne vágjon közbe, ha szólni akarna, mert még nem fejeztem be. - Nem akarom, hogy holnap arra ébredj, hogy hülyeséget csináltál ma - csóválom meg a fejem. A hangom sokkal halkabb és szelídebb, mint az előbb. - És én sem szeretnék arra kelni, hogy közlöd velem: ja, bocs, mégse. - Lehajtom a fejem és közelebb lépek hozzá, de most nem nézek a szemeibe, csak a cipőm orrát bámulom. - Én lennék a legboldogabb, ha tényleg komolyan gondolnád, csak tudnom kell, hogy tényleg ezt akarod-e… hogy tényleg így érzel-e, mert ha ez csak egy hirtelen jó ötletnek tűnő elképzelés a részedről, akkor inkább ne. Nem bírnám ki, ha megint elveszítenélek - ezúttal elkapom a tekintetét és fogva is tartom. Tudnom kell, mi jár a fejében, mit gondol, vagy egyáltalán miért vetődött ez fel benne. Soha nem mondta ki, hogy lennének érzelmei irántam. A vonzalom egyértelmű volt egy idő után, leplezni sem tudtuk, de az érzelmeinkről soha nem beszéltünk. A mai este lehet a fordulópont ilyen szempontból, csak… félek kimondani, mert hiába csupán egy szó, ami idővel elszáll… annak a szónak súlya van, azzal a szóval nem dobálózik csak úgy az ember.  

Lehet valaki egyszerre a fellegekben, de közben a rémület határán? Még soha nem gondolkoztam el ezen, még nem voltam olyan helyzetben, amikor ez a két teljesen ellentétes érzés járta át minden egyes porcikámat. Most viszont azt érzem, egyrészről madarat lehetne velem fogatni, hiszen végre itt van az oldalamon a férfi, akit hónapokkal ezelőtt azt hittem, hogy örökre elveszítek, másrészt viszont rettegek, mert bármelyik pillanatban ismét hátat fordíthat. Egyszer már megtette, bármikor megteheti újra. A kettősség végig bennem van, ahogy sétálunk a hóesésben és beszélgetünk. Szeretnék minden együtt töltött másodpercet kiélvezni, mert bármelyik az utolsó lehet. Szeretnék vele minél több dologról beszélni, minél tovább elhúzni ezt a találkozót, de kicsit olyan érzésem van, mintha két idegen sétálna egymás mellett, pedig momentán nincs ember, akit jobban ismernék nála. Örülök, amiért a véletlennek - és talán a sorsnak - hála összefutottunk, de a gyomrom nem csak az örömtől rándul minden percben legalább egyszer görcsben; megint elmehet, és ezt a gondolatot nem tudom kiverni a fejemből. Szeretném átölelni, megfogni a kezét, de akkor csak jobban fájna a búcsú pillanata. Ahelyett, hogy a kezéért nyúlnék, a sajátjaimat tördelem. Ahelyett, hogy átölelném és szorosan magamhoz húznám, a karomon simítok végig néha, mintha melegíteném magam. Pótcselekvések, amiket nem tudok kontrollálni, akármennyire is igyekszem. Sokáig vágyakoztam a társaságára, azt kívántam, bárcsak itt lenne velem, mellettem, az oldalamon. Szinte minden nap eljátszottam a gondolattal, aznap éppen mit osztanék meg vele; ő volt az, aki segített a sulit elintézni, mégis soha nem volt téma kettőnk között. Ezt szerettem volna pótolni. Szerettem volna, ha tudja, jól megy, hogy amennyire félve vágtam bele, annyira gyakran van sikerélményem. Szerettem volna, ha tudja, látom már a fényt az alagút végén, és nem volt hiábavaló a segítsége. Ehhez képest nem osztok meg vele semmit erről. Ha megtenném, az a normalitás látszatát keltené, mintha minden rendben lenne, pedig messze nincs minden rendben.
A templomban kellemes és kellemetlen emlékek törnek fel bennem. Az első találkozásunk egyik helyszíne volt, aznap este ismertem meg Aaront, viszont itt vérzett el majdnem a karjaim között. Még nem tudtam róla szinte semmit, csak a nevét és a foglalkozását. Magára hagyhattam volna, hiszen ki volt ő nekem akkor? De segítettem neki, még akkor is, ha tudtam, a későbbiekben ezzel sokat kockáztatok. Ha megint döntenem kéne tudván, hogy mi lesz a jövőben, akkor ugyanazt a döntést hoznám, egy pillanatig sem haboznék.
A templom renoválás alatt, nem lesz mise. Kár, pedig ezért jöttünk. Még soha nem voltam karácsonyi misén, de úgy tűnik, még egy évig nem is leszek. A távozás helyett Aaron érdekes felvetéssel rukkol elő. A hirtelen jött ötletével teljesen lesokkol, a lábaim földbe gyökereznek, de mielőtt a pap válaszolhatna, szó szerint kivonszolom Aaront a templomkertbe. Próbálok ésszerű okot keresni az előbbiekre, de nem találok, legfeljebb a túlzott alkoholbevitelt, esetleg a drogokat, hiszen normál esetben biztos nem vetette volna ezt fel.
- Tudom, ne haragudj - húzom el a számat, amikor megkapom a választ. Tisztában vagyok vele, hogy a drogok nála fekete listás szerek. Az első találkozásunk alkalmával is egy olyan jelenetben bukkant fel, amikor Carlos egyik embere - aki azóta már nem gyarapítja az alkalmazottak névsorát - valamilyen pirulát próbált belém erőszakolni. Ha ott és akkor Aaron nem lép közbe, ki tudja, mi lett volna az este folytatása. - De akkor is… Ez… Ez… Nem értem, hogy jött - csóválom meg a fejem és rázúdítok egyben mindent, ami csak megfordul a fejemben; minden aggodalmam, kételyem, a félelmeim és az okokat, amiért kérdőre vonom a szándékait. Úgy látszik, egyetért velem, ezért nem is értem, miért nem mondja, hogy meggondolta magát. Tényleg komolyan gondolná? Képes lenne elvenni? Itt és most? Csak így, minden előkészület, megbeszélés nélkül? A szívem és a fejem egyre jobban lüktet, levegőt is elfelejtek venni, ahogy egyben kiadok magamból. Amikor kezei közé fogja az arcomat, abbahagyom a felesleges beszédet. Lehunyom a szemeimet, bólintok és veszek néhány mély lélegzetet. Szépen lassan megnyugszom, de az aggodalmam nem tűnik el. Csendben és türelmesen hallgatom végig, de olyan nehezen hiszem el, hogy tényleg ezt akarja. Mármint… örülök neki, és boldog vagyok, de annyira hihetetlennek tűnik az egész, szinte szürreális. A barátaimmal egy esküvő előtti éjszakán a lánybúcsú alkalmából tértünk be abba a bárba, erre kikötök itt egy férfival az oldalamon, és megkéri a kezem. A lélegzetem is eláll, amikor letérdel előttem. Ezidáig nem mertem hinni a fülemnek, a szavaknak, amiket hallok, de már a látottakat is félve hiszem el. Az utóbbi időben nem sok jó dologban volt részem, ezért irreálisnak látszik, hogy valami ennyire jó történjen. Könnycseppek csordogálnak végig az arcomon, de ezúttal a boldogságtól. Az alsó ajkamat beszívva nézek rá és bólogatok.
- Rendben - bólogatok egyre hevesebben. - Akkor koncentráljunk a lényegre - mosolyodom el szívből, ahogyan már nagyon rég tettem utoljára. Nem is vagyok biztos benne, hogy éreztem-e már ilyen boldogságot, örömöt és eufóriát egyszerre. - De kelj most már föl! - A kezeinél fogva húzom fel a földről, majd egészen közel simulok hozzá és a nyakába vetem magam. Karjaimmal szorosan ölelem magamhoz, és a fülébe suttogok. - Szeretlek. - Furcsa, mert elég régóta vannak érzelmeim, de így még sosem mondtam ki. Most mégis annyira jól esik végre szavakba önteni, amit átélek. Lassan elhúzódom tőle és fejemmel a templom felé bökök izgatottan mosolyogva. - Bemegyünk?

Egy könnyed éjszakának indult a mai, amikor megünnepeljük Brianna utolsó nem feleségként eltöltött néhány óráját. Ehhez képest ők már valószínűleg otthon vannak, én viszont itt állok annak a templomnak az udvaron, ahol anno Aaron majdnem a karjaim között vérzett el. Ráadásul nem kis fordulatot hozott a látogatásunk, mert a karácsonyi miséről ugyan lepattantunk, mint gumilabda a falról, helyette viszont feltett egy kérdést, amit még most is nehezen fogok fel ép ésszel. Félek azonnal válaszolni a kérdésére. Habozok, ami azt sugallhatja, hogy talán nem akarom összekötni az életünket. Pedig nem így van; én lennék a legboldogabb ember a világon, ha ez megtörténne, csak félek attól, mi vár ránk majd ezek után. Nem marasztalhatom, ha éppen menni akar. Tisztában vagyok vele, hogy nem fogja feladni Sawyer keresését, és addig nem nyugszik, amíg szemtől szemben nem találja magát a testvére gyilkosával. Nem várhatom el tőle, hogy ezek után hagyja maga mögött ezt az egészet, nem láncolhatom magamhoz. Félek, hogy megint hosszú időre el fog tűnni, én pedig hallani sem fogok felőle. Minden szorongásom és aggodalmam ellenére mégis bólintok a kérdésére, ami nem csak nekem, de neki is mosolyt csal az arcára. Jó érzéssel tölt el a mosolya, amit már olyan régen láttam. Nem is emlékszem, mikor mosolygott így utoljára, de ebben a pillanatban ez az őszinte, kisfiús vigyor gyógyírként feledteti velem minden nyugtalanságomat és kétségemet. Amint már két lábon áll, azonnal a nyakába vetem magam; szorosan ölelem, ameddig csak erővel bírom. Nem akarom elengedni, ha valamelyik nap meg is kell tennem, most nehezemre esik elhúzódni tőle. A szívem veszettül kalapál, a pulzusom valahol az egekben, de régóta most először érzem magam igazán boldognak. Szeretném kiélvezni a pillanatot, ami most megadatott, amiről pár hónapja még csak álmodni sem mertem volna. Reménykedtem benne, hogy egy nap újra találkozunk valamikor, hogy az élet nem sodor véglegesen más útra minket, hanem valamikor ismét egymásba botlunk, de a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen formában fog megtörténni, ráadásul pont karácsonykor, amikor egyébként is valamivel szentimentálisabb az ember az átlagosnál. Végre úgy érzem, van mellettem valaki, és én sem vagyok egyedül. Már egy ideje ismerjük egymást, de ez most más… Most nem az érdek, a munka kapcsol már össze minket, hanem az érzelmek. Annyira jó érzés magam mellett tudni valakit, akit szerethetek és aki viszont szeret. Ki is mondom, a fülébe suttogom a szócskát, amit nem bírok tovább magamban tartani. Szeretem, és szeretném, ha ezt tudná - ha eddig nem lett volna nyilvánvaló. Mielőtt elhúzódom tőle, a nyakába fúrom az arcomat, hogy be tudjam szippantani ismerős illatát. Lassan növelem csak kettőnk között a távolságot, aztán a templom felé bökök a fejemmel; ha valóban komolyan gondolta, ideje bemenni. Még mielőtt belépnénk az ajtón, megállít. Mélyet sóhajtok a válaszom előtt. Tudtam, hogy ez lesz, de ez nem jelenti azt, hogy megbántam volna a döntésemet. Ezek után nehéz lesz ismét elengedni, nehéz lesz távol tudni magamtól, egyedül felébredni reggelente, lefeküdni esténként, de nem tehetek mást, mint hagyom, hadd járja a saját útját, amíg meg nem békél.
- Persze - bólintok a tekintetét kerülve, mert akármennyire is megértem és elfogadnom, rágondolni is nehéz azokra az időszakokra, amikor el kell majd búcsúznom tőle egy időre.
A templomba visszalépve a padok közti folyosó végén pont az oltár felé fordulva áll a pap, akivel néhány perce találkoztunk. A lépteink hallatán megpördül és széles mosollyal az arcán fogad minket.
- Nagyszerű - bólint Aaron szavaira. Körbenéz, majd int, hogy kövessük. Közelebb lép az oltárhoz, aztán annak hátat fordítva maga elé terel minket. - Kedves jegyespár! Eljöttetek Isten házába, hogy az Úr megszentelje és…
- Elnézést, atyám - vágok közbe halkan. - Ugorhatunk a végére? - kérdezem kicsit félve a választól, de a reverendás férfi mosolyogva bólint, de mielőtt folytatná kérdő pillantással tudakolja előbb Aaron nevét, aztán az enyémet, a válaszok után pedig a következő részre ugrik.
- Aaron Bennett, elfogadod-e hites feleségedül a jelen lévő Lena Caldwellt? Fogadod, hogy szeretni, tisztelni és ápolni fogod gyászban és örömben, gazdagságban és szegénységben, egészségben betegségben, míg a halál el nem választ? - a válaszra várva mindketten az említett felé fordulunk. A papnak ez mindennapos helyzet lehet, nekem viszont nem az; alig bírom kivárni, hogy végre kimondja, hogy aztán végre én is kimondhassam, és tényleg házasok legyünk.

Régebben szerettem a rendszereket, szerettem, ha a dolgok ugyanúgy történnek, ha tudtam, mikor mire számítsak. Sok embert az ilyen szisztémák lekorlátoznak, frusztrálnak, nekem viszont biztonságérzetet adtak. Sokáig nem mertem kilépni a komfortzónámból, mert féltem a kiszámíthatatlantól, az idegentől, az ismeretlentől. Féltem tőle, nem akartam megtudni milyen, ha valami nem a megszokott. Annyi éven keresztül sikerült a saját határaimon belül maradnom, még véletlen sem átlépve azokat. Aztán megtörtént az első váratlan, kiszámíthatatlan, idegen, ismeretlen dolog, amikor a nővérem meghalt. Utána sokáig csak sodródtam az árral, ami éppen magával vitt, sok mindent megkérdőjeleztem, sokszor támadt kétségem lényegében mindenben. Tudtam, hogy lehetetlen úgy élni, ahogyan én akartam; egyszerűen nem lehet leélni egy életet úgy, hogy az ember minden napját a megszokott rutinok hálójában és a jól körülhatárolt falakon belül tölti. Úgyis történni fog valami, amire nem számítunk. Úgyis történni fog valami, amivel nem tudunk mit kezdeni. Úgyis történni fog valami, aminek nem kéne megtörténnie, ami olyan erővel küld padlóra, mint egy jobb horog Mike Tysontól. Vagy erősebben. És még történtek is ilyen dolgok; a szüleim is meghaltak, egy olyan fickónál kezdtem dolgozni, akihez hasonlókat maximum egészen addig csak filmekben láttam, megpróbáltak bedrogozni, rendőrségi informátor lettem, amikor meg végre elszabadulhattam volna az undorító főnökömtől, magamtól mentem vissza pénzért vetkőzni. Már nem is próbálom kiszámíthatóan élni az életem, mert az egész egy akkora katyvasz, amekkorát néha elképzelni is nehéz. Mindig történik valami váratlan, valami meghökkentő; példának okáért most itt állok egy templomban azzal a férfival az oldalamon, aki hónapokkal ezelőtt hátat fordított nekem, hogy az öccse gyilkosa után menjen. Akkor összetörte a szívemet, egy kis darabot kitépett belőlem, most viszont itt állunk minden előzetes tervezés nélkül, és arra várunk, hogy a pap végre befejezze a mondandóját, mi pedig kimondhassuk azt a szócskát, ami sokkal szorosabbra fűzi a kettőnk kapcsolatát. Aaron gondolkodás nélkül, határozottan felel. Az igen hallatán széles, izgatott mosolyra húzódnak ajkaim. A szívem szinte a torkomban kalapál, a pulzusom az egekben, hirtelen a falatnyi ruhában is nagyon melegem lesz Aaron válaszát hallva. Nem féltem nem leges választól, hiszen ez az egész ad hoc esküvő az ő ötlete volt, de mégis, mintha egy hatalmas szikla gördült volna le rólam.
- Igen, elfogadom - felelem gyermeki izgatottsággal a pap kérdésére, közben végig Aaron arcát fürkészem. Nem tudok vele betelni. Egyelőre nehéz felfognom, hogy mostantól a férjem, és házasok vagyunk. Nem számítottam rá, annyira hirtelen jött. Összekötöttük az életünket, és remélem, ez nem csak nekem jelent ilyen sokat, hanem neki is. Tudom, hogy nem fog minden gyökeresen megváltozni, tudom, hogy ő sem fog megváltozni, ahogy én sem fogok megváltozni. De ennek az esküvőnek jelentenie kell valamit. Már korábban is közel kerültünk egymáshoz, de… ez más, ennek sokkal nagyobb súlya van. Ebben benne van minden, ami eddig kimondatlanul ott volt a levegőben kettőnk között. Számomra ez ijesztően komoly dolog, de senki mással nem tenném meg szívesebben, mint vele. Nem tudom elképzelni, hogy valaki mással álljak itt most vagy bármikor.
Meglepetten és kicsit tehetetlenül nézelődöm körbe, amikor a pap felhozza a gyűrűket; a nem létező zsebeimet tapogatom, mintha keresnék valamit, ami alkalmas lenne legalább helyettesíteni az ilyenkor szokásos ékszereket, de szerencsére Aaron még épp időben kapcsol és kreatívan megoldja a helyzetet. A kulcscsomójáról két karikát leszed, amik most ideiglenesen nem fognak neki hiányozni, mi pedig legalább úgy tudunk tenni, mintha gyűrűt húznánk egymás ujjára. A gyűrűk nekem eszembe sem jutottak, de igazából még csak szükségét sem érzem valódi, drága ékszernek. Bőven elég, hogy itt állunk ketten, egymással szemben és összekütjük az életünket. A gyűrű csak egy jelkép, egy szimbólum, amit ki lehet tenni a kirakatba, nekem viszont sokkal fontosabb, hogy szeretjük egymást, és még ha ilyen rögtönzött körülmények között is, összeházasodunk. Ez mindennél többet ér - még egy méregdrága gyűrűnél is. Mosolyogva várom meg, amíg Aaron felhúzza az ujjamra az egyik karikat, aztán átveszem tőle a másikat, és én is felhúzom az ő ujjára.
- Szeretni és tisztelni foglak, melletted leszek most és mindörökké. A társam vagy, a szerelemem, a legjobb barátom; ígérem, hogy mindig a tied lesz a legjobb részem, amit nap mint nap adhatok. - A kezeim a mozdulat közben kicsit remegnek az izgalomtól, amit Aaron is érezhet. A mosolyom továbbra is letörölhetetlen, még a bénázásom sem tudja lankasztani a hangulatomat. Ez a pillanat a maga hibáival együtt tökéletes. Amint zöld lámpát kapunk és a pap házastársakká nyílvánít minket, szinte azonnal közelebb lépek, lábujjhegyre emelkedem, karjaimat a nyaka köré fonom és rávetem magam ajkaira. Teljesen elveszek a rózsaszín ködben, ami az eddiginél is jobban elborítja az agyamat. Szeretném megállítani az időt, hogy minél tovább tartson ez a pillanat, szeretném, ha idővel nem kéne elhúzódnom tőle, hanem így maradhatnánk. Most a maga módján minden tökéletes. Soha nem éreztem még ilyen eufóriát, amilyet most. Hosszú másodpercek után vagyok hajlandó csak elválni ajkaitól. Egészen közelről fürkészem az arcát. Még mindig nehezen fogom fel, hogy Aaron mostantól a férjem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Akármennyire is meghitten állunk most itt, ahhoz, hogy ez hivatalos is legyen, az unalmas papírmunka még hátra van, amihez szükségeltetik egy anyakönyvvezető is, de ez már csak részlet kérdés. Csak néhány aláírás, pár perc az egész.
- Azt hiszem, lassan nevet kell változtatnom - suttogom az ajkaira vigyorogva. - Szerinted kötőjellel vagy csak simán? - kérdezem halkan, teljesen megfeledkezve a még mindig mellettünk ácsorgó fekete ruhásról, aki visszafogott krákogással adja tudtomra, hogy még itt van. Lassan tisztes távolba húzódom.
- Mr. és Mrs. Bennett, ugyan elég unortodox és váratlan mód fogadtak hűséget egymásnak, de engedjék meg, hogy sok boldogságot kívánjak.
- Köszönjük, Atyám.
A pap apró biccentés után hátat fordít és a templom egyik kis ajtaja felé indul. Pár pillanatig követem a tekintetemmel a férfit, aztán vissza fordulok Aaron felé. - Ez most tényleg megtörtént? - kérdezem hitetlenkedve. Annyira szürreális még mindig, mintha csak egy túl szép álom lenne, amiből fájdalmas lesz felébredni. Hirtelen karon csípem magam, hátha csak álmodom, de úgy tűnik, nagyon is ébren vagyok. - Hmm, ez tényleg megtörtént.

Leírhatatlan érzések kerítenek egyik pillanatról a másikra hatalmukba a mai este folyamán; a mostani eseményekről mit sem sejtve, ennek szempontjából abszolút tudatlanul és gyanútlanul vágtunk bele a lányokkal az éjszakába. Multani szerettünk volna, egy utolsó görbe estét csapni, mielőtt Brianna fejét véglegesen bekötik - és azt hiszem, ez sikerült is. Együtt nevettünk, ittunk, táncoltunk, limuzinoztunk, a múltról és a jövőről beszélgettünk, bárról bárra jártunk. Brianna nem a visszafogottság híve, ezért a lánybúcsúja sem egy visszafogott kerti parti lett végül. Meghazudtolta volna önmagát, ha egy nyugis estéért kívánkozott volna. Az önfeledt szórakozásnak számomra az a pillanat vetett végett, amikor az utolsó állomásunkon megláttam Aaront; hónapok óta nem láttam, csakis a lelki szemeim előtt - az álmaimban és az emlékeimben. Sokszor elképzeltem, milyen lesz, ha újra találkozunk. Megszámlálhatatlan forgatókönyvet lepörgettem a fejemben, és csak remélni mertem, hogy valaha valamelyik teljesül. Ez a találkozás viszont nem szerepelt egyik forgatókönyvben sem. Meglepő, meghökkentő, sokkoló volt a felismerés, de mélyen legbelül megkönnyebbülést éreztem, amikor megpillantottam. Ha a lányokkal tartottam volna, akkor egészen biztosan nem állnánk most a templomban. Nem készülnék kimondani az igent, nem készülnénk egymás ujjára felhúzni a kulcskarikákat, nem terülne szét széles vigyor az arcomon az izgatottságtól, nem lennék ennyire boldog. Még soha nem voltam ennyire boldog. Pillangót lehetne velem fogatni most. Valahogy az egész világ most rózsaszín ködös, a fellegekben járok, egyszerűen nem tudok betelni azzal, ami itt történik. Eleinte kicsit megijesztett a felvetése, hogy házasodjunk össze, de már tudom; a lehető legjobb döntést hoztam, amikor rábólintottam.
Kimondom a szócskát, amivel összekötjük az életünket, és ahogy a pap szájából elhangzanak a szavak, azonnal Aaron ajkaira vetem magam. Boldogan, a csókba belemosolyogva ízlelem ajkait, a férjem ajkait. A szívem a torkomban kalapál szinte, a gyomromban, mintha ezer pillangó röpködne.
- Azt hiszem, igazad van - bólogatok mosolyogva, a tekintetét közben egy pillanatra sem engedem el. Kicsiként sosem értettem ezt a névváltoztatásos dolgot; nem egy eskövőn jártunk régebben, és a női fél szinte mindegyik párnál felvette a férje nevét. Nem tudtam mire vélni, sőt, sokáig azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. De most teljesen átérzem; ez még egy plusz kötelék, ebből mások is látják, hogy összetartozunk, még akkor is, ha csak a nevemet látják. Kicsit olyan, mintha szeretném kitenni a kirakatba. Nem vagyok az a fajta, aki boldogan kiteregeti a magánéletét és a magánjellegű dolgait mások előtt, de igenis, azt akarom, hogy tudják, mi össze tartozunk.
Gyors búcsút veszünk a paptól és egyből kifelé vesszük az irányt. A házas élet első pár perce számomra hitetlenkedéssel telik. Alig akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Szó szerint meg kell csípnem magam, mert nehéz felfogni, hogy ez nem csak egy túl szép álom, hanem a valóság. Erre Aaron is emlékeztet, de mielőtt a kérdésére bármit mondhatnék, egy gyors mozdulattal ölbe kap. Karjaim automatikusan a nyaka köré fonódnak és az arcát fürkészem. - Nászútnak egész jó - kuncogok halkan. - Még metróval is közel van.
Kint még mindig hatalmas pelyhekben esik a hó, az idő sem lett enyhébb; tipikus téli idill. Karácsony tájékán az ember amúgy is hajlamos gyakran érzelmesebb lenni, ez a mai impromptu esküvő pedig csak rádob az alapvető ünnepek miatti szentimentalitásra.
- Boldog karácsonyt - suttogom halkan ajkaira, aztán ismét birtokba veszem ajkait. Hosszú másodpercek után vagyok hajlandó csak elhúzódni, de tovább fürkészem az arcát. Igyekszem az elmúlt hónapok hiányát bepótolni. Akarva-akaratlanul is ebben a mesés, téli idillben az jut eszembe, hogy vajon a mi idillünk meddig fog tartani? Tudom, mibe mentem bele, amikor igent mondtam, tudom, mire vállalkoztam mellette, de… vajon meddig marad így minden? Egy-két nap, egy-két hét? Mikor jön el az a nap, amikor közli, hogy el kell mennie? Szeretném kiverni ezeket a gondolatok a fejemből, de nagyon nehezen megy. Mélyet sóhajtok és a fejemet a mellkasára hajtom, csukott szemmel hallgatom a szíve dobogását, ami még így a ruharétegeken át is pont annyira hallható, hogy szép lassan megnyugtasson.
- Örülök, hogy visszajöttél - motyogom halkan, kezemmel pedig átölelem a derekánál. Néhány mély lélegzetvétel után sikerül a baljós gondolatokat elhessegetnem, és immár ismét őszintén tudok felmosolyogni a férjemre. - A bárban ücsörögve gondoltad volna, hogy itt kötünk ki? - kérdezem elmerengve, közben jelzem, hogy lassan induljunk, ha meg akarjuk nézni a fát. A frissen lehullott hó ropog a cipőtalpak alatt; annyira imádom ezt a hangot. Ezidáig ez volt az egyetlen, amit szerettem a télben - utálom a hideget és a latyakot, a hóviharokat, az akadozó közlekedést, utálom, hogy a sapka mindig összekócol, hogy nem sosem találok elég meleg kabátot, ami alá ne kéne még legalább négy-öt réteg a zimankó miatt, hogy még a bélelt csizmában is lefagy a lábam. De a friss hó ropogását imádom. És most már azt is szeretem a télben, hogy december huszonnegyedikén este kötöttem össze az életemet azzal a férfival, akivel évekkel ezelőtt egy útra terelt minket a sors.