Lena & Aaron

Gyomorforgatóan ismerős a helyzet. A sok fekete ruhás férfi és nő, a fekete ég, a gyászos csönd, a pap szánakozó hanglejtéssel megfűszerezett beszéde. Mindenki egy emberként figyeli a koporsót, amiben egy pimaszul fiatal fiú fekszik, akinek rohadtul semmi keresnivalója nem lenne ott. Ha egy normális világban élnénk, akkor éppen a bátyját osztaná, menne a saját feje után, fenyegetőzne, bajba keveredne. De ez a világ nem normális.
Fájó szívvel, görcsbe rándult gyomorral lépek be a tömegbe. Nehéz belátni, mert a kapcsolatunk sosem volt vidám, se baráti, se könnyed és légies, de mégis hiányzik a kisebbik Bennett. Hiányzik, mert tudom, hogy Aaron hogy érez: mintha kitéptek volna belőle egy darabot. Hasonlóan éreztem, amikor egyszerre három hozzám közel álló – a lehető legközelebb álló – személyt kellett a föld alá temetni. Előrébb furakszom az emberek között, de kerülöm egy bizonyos személy tekintetét. Hibásnak érzem magam, azért, ami történt. Pillantásom a két gyászoló szülőre siklik. Ha lehetséges tovább fokozni azt a sok rossz érzést, ami eddig bennem kavargott, akkor ez most megtörténik. Elvesztették az egyik fiukat, az egyik gyermeküket. Fel nem tudom fogni, milyen lehet ezt egy szülőnek átélni. A pap szavai fullasztó hullámként jutnak el mindenkihez. Huszonöt év milyen kevés. Pedig még mennyit élhetett volna, ha Aaron nem enged választ. Önmarcangoló gondolataimnak egy pillanatra csak arcomon végiggördülő könnycseppek szabnak gátat. Gyors mozdulattal elsimítom a vékony patakot, aztán igyekszem arcvonásaimat rendbe szedni. Próbálom a csöndes gyász látszatát kelteni, de a gondolataim máshol kalandoznak. Mi lett volna, ha Aaron nem engem választ? Wyatt még most is élhetne. Nem kéne egy apának és egy anyának szenvednie. Nem érezném így magam. Nem kéne a bűntudattal együtt élnem, nem kéne ilyen feltételes mondatokon gondolkodnom. Az igazság az, hogy emiatt dühös vagyok. Dühös vagyok arra a férfira, akinek még mindig kerülöm a tekintetét. Az öccsét kellett volna választania, a testvérét, a saját vérét. Megérdemelte volna Wyatt. Olyan volt, amilyen, de ez hozzá sem volt méltó. Az eső fel sem tűnik egészen addig, amíg hátat nem fordítok a tömegnek. Amikor páran a koporsó mellé lépnek, képtelen vagyok tovább nézni. Felelősnek tartom magam a történtek miatt, ez pedig már túl sok. Úgy érzem, megfulladok. Homályos tekintettel és a boríték méretű táskámért nyúló remegő kezekkel lépek ki a gyászolók sorából. Félrevonulok, ahol már nem szorít annyira a mellkasom. Egy fa mellett állok meg, a táskámon lévő csatot nehezen nyitom fel. Akadozó mozdulatokkal veszem ki belőle a sárga dobozos American Spiritet és a kilencven centes, gagyi öngyújtót. Mindkettő szinte érintetlen. Nem dohányzom, csak stresszes helyzetekre tartok egy dobozzal. Egyetlen egy szál hiányzik belőle, azt sem mostanában szívtam el, szóval esélyes, hogy ennyi bontottan töltött idő után kaparni fog, de nem érdekel. A számba veszek egy szálat, miután remegő kezemmel sokadjára sikerül végre meggyújtanom a cigarettát, mélyen letüdőzöm. Hosszan fújom ki a füstöt, arcomat az égnek emelve. Hagyom, hadd áztassa bőrömet az eső, mert így legalább nem kell visszafognom a könnyeket. Így már nem látszanak.

Lena & Aaron

A tömegtől elvonulva, saját gondolataim társaságát élvezve ácsorgok egy méretéből ítélve öreg fa törzse mellett. Egyrészt valószínűleg én vagyok itt a legkevésbé kívánatos személy most... Másrészt pedig egyszerűen képtelen vagyok azoknak az embereknek a szemébe nézni, akik elvesztették egy családtagjukat miattam. Képzelem, miket gondolhatnak most rólam... De nem, inkább nem akarom elképzelni. Csak egyedül akarok lenni. Ehhez képest mégis eljöttem ide. Muszáj volt eljönnöm ide. Külső és belső kényszer miatt is, de a kötelezőnél többet képtelen voltam ott állni a koporsó közvetlen közelében, amiben az a fiú fekszik, aki azon a napon a rövidebbet húzta. Nagy nehezen előbányászom a táskámból az egészségem károsítására használatos eszközöket, a cigarettát pedig a számba veszem, amikor ismerős arcra bukkannak szemeim. Mozdulat közben megállok. A gyújtó félúton van a cigaretta felé, én pedig csak némán fürkészem tekintetét, de nem szólok semmit. Szemeimet végül a gondosan sodort dohányárura függesztem, némi ügyetlenkedés után pedig mélyen beszívom az első slukkot. A sárga Spirit nehezebben gyullad meg, mint társai, ezt még nem dohányzóként is könnyű megmondani. Sokkal mélyebbet kell belőle szívni, hogy narancssárgán izzon a vége, ráadásul lassabban is ég, ha pedig nem figyelünk oda, könnyen elalszik. Miután megbizonyosodom róla, hogy a szárított teveszarhoz hasonló ízű dohány parázslik, Aaron felé nyújtom a kinyitott dobozt. Megvárom, amíg kihúz egy szálat, aztán még tüzet is adok neki. A számon továbbra is, mintha lakat lenne; egy szót sem szólok. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék neki. Sajnálom. Hogy vagy? Mi a helyzet? Hogyan tovább? Remélem, nem haragszol, amiért miattam kinyírták az öcsédet. Egyik sem lenne túl jó beszélgetésindító. Mostani formámban nem vagyok egy dream company, úgyhogy inkább csöndben elfordítom a fejem, hogy végre el tudjam kerülni tekintetét, és a távolban elsuhanó autókat figyelem.
Csak pár slukk után tűnik fel, hogy szabadnak hitt kezemben ott szorongatom az olcsó, kék színű műanyag öngyújtót. Pont olyan, mint amilyeneket a közértekben a pult szélére raknak ki. Hiába ez a legolcsóbb, ebből van a boltosoknak a legnagyobb bevételük, mert mindenki ezt a szart veszi meg. Olyan erővel szorítom, hogy félő, nem bírja ki a műanyag borítás. Másodpercekig, az öngyújtó szempontjából néhány végzetesnek tűnő másodpercig bámulom az öklömet, csak ezután lazítok a szorításon. Veszek egy mély levegőt, aztán szívok még egy slukkot. Már el is felejtettem, milyen gyenge a sárga Spirit, ennek ellenére ez is eléri az általában erősebb dohányáruk hatását; fejbe vág, és kétlem, hogy meg tudnék tenni két-három lépést egyenesen. Zsebre akarom dugni a kis kék micsodát, de csak combom tapogatása közepette tűnik fel, hogy nincs zsebem – a térd fölé érő, testhez simuló ruháknak ez az egyik hátulütője. Ismét táskám csatjával vívok kisebb harcot, hogy szabaddá tudjam tenni jobb kezemet. Győztesen jövök ki a csatából, immár csak egyik kezem foglalt, amivel a cigarettát tartom. A megszokás átkának lehet betudni, amiért most letörlöm könnyeimet. Normál esetben ezt teszi az ember, viszont most az eső is esik, szóval tényleg nem kéne vele foglalkoznom, mégis... A berögzült mozdulat után figyelmemet megint a tüdőm káros anyaggal lévő feltöltése köti le. Lopva Aaron felé pillantok. Mondanom kéne valamit, de nem megy. Biztos ő is felelősnek tart valamilyen szinten Wyatt haláláért, ebbe pedig belegondolni is hátborzongató. Merengésem közepette pont annyi ideig nem foglalkozom a cigivel, amennyi idő alatt elalszik. Bizonytalan kezekkel, kapkodva nyúlok a táskámba, aminek eredményeként mind a cigarettát, mind pedig az ismét elővett öngyújtót a földre ejtem, utóbbi bukfencet hányva kicsit arrébb is pattog.
- Francba! – Szökik ki belőlem, szemeimmel pedig a vizes fű áztatta cigarettát szúrom ki először. Gyorsan leguggolok, hátha még menthető, de már tiszta víz. Az öngyújtó kartávolságra van. A korábbival ellentétben lassú mozdulattal nyúlok utána, de amikor kézbe veszem ahelyett, hogy felállnék, ügyetlenül megbillenek és a földre huppanok. Nem sietek felállni, nincs hozzá erőm; a kialvatlanság, a rémálmok, a hajtás, az utóbbi időszak történései, a fáradtság és mellette a tanulás... Na meg a nikotin. A karikákat talán el tudom rejteni a smink alá, de a fizikai fáradtság előbb vagy utóbbi megmutatkozott volna amúgy is. Az sem zavar, hogy a ruhám vizes és fűfoltos lesz. Nem zavar a sár, a kosz, nem zavar az sem, hogy egyesek megbámulhatnak. Leszarom, bámultak már rosszabb formában is.
- Ennek nem így kellett volna lennie – elcsukló hangon motyogom inkább csak magamnak. A mai nap folyamán először keresem Aaron tekintetét. – Ennek rohadtul nem így kellett volna lennie. – Immár hangosabban, egyértelműen a férfi szemeibe nézve mondom. Fejem erőtlenül csuklik előre, némán zokogva támaszkodom egyik kezemmel. Az időjárás pedig mintha a hangulatomat tükrözné; az eddigi szemerkélő eső hirtelen rákezd, az ég egy pillanat alatt leszakad, a fejünk fölött eddig gyülekező szürke felhők helyét korom feketék veszik át, mindehhez pedig hangos dörgés társul. De ez sem érdekel. Most semmi nem érdekel. Már semmi nem érdekel.  

Lena & Aaron

Nem ez az első alkalom, amikor rá kell döbbennem, hogy az élet milyen rövid és értékes. Nap mint nap éljük az életünket, de bele sem gondolunk közben, hogy az adott nap lehet az utolsó napunk. Sokszor hallani okosságokat: Élj a mának! Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod! Az emberek többsége ezekre csak legyinteni szokott. Bele sem gondolnak, hogy tényleg az lehet az utolsó napjuk. Utána már késő meg nem tett cselekedeteken, a bakancslistáról ki nem húzott dolgokon, ki nem mondott szavakon, el nem simított szálakon gondolkodni. Utána már nincs min gondolkodni. Amikor a nővérem és a szüleim meghaltak, úgy éreztem, kiszakítottak belőlem egy óriási darabot. Úgy éreztem, sok mindent nem csináltam és nem mondtam, amit kellett volna. Olyan dolgokat, amikre már soha többé nem lesz lehetőségem, hiszen meghaltak. Akármennyire is szerettem volna és még mind a mai napig szeretném, ezen nem lehet változtatni. Ami elmúlt, az elmúlt. Akkor úgy éreztem, ennél rosszabb már sosem történhet, hiszen azok hagytak bennem óriási űrt, akik a legfontosabbak voltak számomra. Sophie halála miatt sokáig okoltam magam, néha még ma is úgy gondolom, miattam halt meg. Tudtam róla, hogy problémái vannak, tudtam róla, hogy segítséget kéne kérni, hogy legalább a szüleinknek el kéne mondani. De megesküdtünk rá, hogy nem mondjuk el egymás titkát, ez pedig a halálához vezetett. Sosem mertem anyáék szemébe mondani, amit végig tudtam: Sophie-val a drogok végeztek. Ez persze számukra is kiderült, de sosem mertem elmondani, hogy én végig tudtam róla.
Azt hittem, rosszabb – vagy legalább hasonlóan rossz – sosem következhet be. Ehhez képest... Az utóbbi időben az életem a feje tetejére állt, olyan dolgokba keveredtem bele, amikről még csak legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Sok olyan dolog történt, amit szeretnék elfelejteni, vagy semmissé tenni. Sok olyan dolog történt, ami nélkül talán Wyatt még ma is az élők közt járkálna, tenné a cinikus megjegyzéseit, veszekedne a bátyjával, haragudna az egész világra, lázadna és nap mint nap bajba keverné magát. Bár így lenne... Bár inkább minden nap ki kéne húzni a seggét a szarból, bár minden nap el kéne viselnem a bicskanyitogató stílusát. Bár ne ő feküdne most ott abban a koporsóban, amit hamarosan a föld nyel el. Most már nem fog előbukkanni váratlanul valahonnan. Ezúttal ez végleges.
A bűntudattól, amiért ő fekszik ott, nem pedig én, képtelen vagyok a gyászolók között maradni néhány rövid percnél tovább, ezért arrébb vonulok és rágyújtok egy cigarettára. Gondolataim össze-vissza cikáznak, észre sem veszem, hogy Aaron mellém lép. Nem tudok mit mondani neki, nem tudom, mit kéne mégis mondanom. Némán adok neki egy szál cigit, ahogy kérte. Utoljára olyan bűntudatot, ami még a szót is belém fojtja Sophie halálánál éreztem. Most is ez a rémisztő, bénító érzés jár át, mert tudom, hogy Wyatt akár meg is úszhatta volna. Állhatna ő itt a helyemen. Szívhatna most ő cigit a bátyjával. Élhetne helyettem. Aaron is biztosan okol emiatt. Biztosan nem egyszer megfordult a fejében, hogy jobb lett volna Wyatt-ért menni. Lefogadom, hogy többször lejátszotta lelki szemei előtt a fordított forgatókönyvet. A szemébe sem bírok nézni... Miattam halt meg az öccse. A szülei miattam gyászolnak. Lehet, nem a legtisztább lélek volt, de nem ezt érdemelte.
A cigarettám elalszik, viszont ügyetlenkedésemnek hála nem sikerül meggyújtani, helyette a dohányt és a gyújtót is elejtem. Lassan, komótosan gyűjteném be az elejtett dolgokat, de a földre huppanok, egyenesen a sáros, vizes, koszos fűbe. Bár, inkább gaz ez, mint fű. Eddig sikerült tartani magam, de már nem megy. Sokáig próbáltam erősnek mutatni magam, de be kell látnom, hogy nem vagyok az. Zokogás közepette fakadok ki, hangosan kimondom a véleményemet is. Az eső még jobban rákezd, a fekete felhők miatt az ég is az eddiginél jobban beborul. Erőtlenül ülök a koszban, a felkelésre való szándék minden jele nélkül, amikor Aaron a kezét nyújtja felém. Némi habozás után elfogadom a segítségét. Egy erős rántással talpra húz. Amit mond, attól hirtelen megfagy bennem a vér is. Ezt mégis hogy érti? Mármint... Ezzel a mondattal akár kívánhatná azt is, hogy én feküdjek ott. Megértem, az öccse mégis az öccse. A család fontosabb, mint holmi jöttment sztripper, aki éppen hasznos bizonyos helyzetekben. Sejtettem, hogy vannak ilyen gondolatai, de kimondva... Kimondva azért nem esik jól, akármennyire is megértem. Kezemet elrántom, tekintetemet elkapom, és szipogva próbálom megszabadítani ruhámat a pornak és száraz földnek hitt szennytől, de hiába; a víz miatt ez már sár, amin csak a mosógép segíthet. Annyira belemerülök a ruhám tisztításába, hogy fel sem tűnik, hogy Aaron megkerül, már csak a vállamra terített zakóra eszmélek fel. Átölel, de én arrébb lépek. Kényelmetlenül érzem magam mellette. A zakóját is leveszem és felé nyújtom.
- Nem kell – dacoskodom annak ellenére, hogy valóban fázom. Nem véletlen kerültem az elmúlt napokban is. A közelsége, az érintése, a kedvessége csak tovább növeli a bűntudatomat. Figyelmem a gyászoló tömegre siklik, egészen pontosan a két szülőre, akik a legnagyobb vesztesei Lopez kegyetlenségének.
- Miért nem őt mentetted inkább? – teszem fel a kérdést, ami már napok óta nem hagy nyugodni. Pillantásomat a tömegről Aaron arcára irányítom. Választ várok, ezt pedig láthatja ellentmondást nem tűrő tekintetemből. – Hm? – kérdezem szinte azonnal. – Miért? – Vágom hozzá rögtön az újabb kérdést. Hangomat immár felemelem, ráadásul taszítok egyet a férfin a mellkasánál. – Miért nem az öcséddel foglalkoztál? – Újból taszítok rajta egyet. – Miért nem rajta segítettél? – Egyre indulatosabb vagyok, egyre felindultabb és dühösebb, ami talán az elmúlt időszaknak köszönhető. Annyi szart fojtottam el magamban, most pedig kijön. Csak sajnos azon az emberen vezetem le, aki a legkevésbé érdemli meg. – Miért, Aaron? – Ezúttal akkorát lökök rajta, hogy ha eddig nem is, most már háta egészen biztosan találkozik a fával. – Miért?

Lena & Aaron

Nem is tudom, mire számítottam egy temetéstől. Ettől a temetéstől. A sok szenvedő arc, a könnyek, a sírás és az emberekre egyértelműen kiülő gyász. Részben én is átérzem, mivel akármilyen göröngyös, akármilyen kacifántos és bonyolult volt a Wyatt és köztem lévő kapcsolat, a halála engem is elszomorít. Nem olyan mértékben, mint a szüleit, hiszen ők mégis csak egy gyermeket veszítettek el. Nem olyan mértékben, mint Aaront, aki az öccsét veszítette el. Ráadásul másodszorra, ezúttal viszont véglegesen. A szomorúságnál azonban jobban tombol bennem a bűntudat és a lelkiismeret furdalás. Ha én nem vagyok, Wyatt a mai nap is élhetne. Értem nem sírnának ennyien, az én halálom nem érintett volna ennyi embert. Nem bírom idegekkel sokáig az emberek között, némi magányra vágyom, amit meg is kapok, ugyan csak rövid időre. Pont az az ember követ, pont az a férfi lép nem sokkal később mellém, akinek még csak a szemeibe sem bírok nézni napok óta. Kerülöm, szándékosan nem kerestem a társaságát. Félek, miket gondolhat most rólam, félek, hányszor játszódott le a fejében a fordított forgatókönyv. Valószínűleg ő is hibáztat a történtekért, lefogadom, nem egyszer megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha ma Wyatt állna mellette. Kerülöm, szándékosan kerülöm, a lehető legtávolabb akarom tudni magamtól. El akarom lökni, távol akarom tartani magamtól. Nem ez az első eset, hogy miattam sérül valamilyen módon. Az első találkozásunk alkalmával is az én hibámból sebesült meg. Az az érzésem, ha én a képbe kerülök, abból Aaron nem jön ki jól.
Lopeznek nem Wyatt az első áldozata, aki valamilyen módon fűződik hozzánk. Hannah és a vőlegénye sem úszta meg, pedig ők még csak bele sem keveredtek ebbe az egész elcseszett akármibe. Egészen biztos ugyanakkor, hogy Wyatt nem az utolsó volt. Ki lesz a következő? Mikor fog megint meghalni valaki? Mi lesz most ezek után?
Az esővel és a fekete felhőkkel karöltve érkezik a hűvös fuvallat, ami az eddig elviselhető hőmérsékletet kimondottan hideggé alakítja. Karomon jól láthatóan libabőr fut végig, de hiába szán meg Aaron a zakójával, szinte azonnal elutasítom a segítséget, leveszem a kellemesen meleg ruhadarabot és a férfi mellkasához nyomom. Ahogy tekintetem a gyászoló tömegre – első sorban a szülőkre – siklik, kimondom a kérdést, ami eddig ott motoszkált a fejemben. Választ várok, magyarázatot, elfogadható indokot, valamit, amivel egy kicsit Aaron enyhíthetne a bűntudatomon. Ilyen magyarázat nem létezik, ebben szinte biztos vagyok, de a remény hal meg utoljára. Időt nem hagyva nyomatékosítom a kérdésemet, mielőtt pedig Aaron válaszolhatna, az összes bennem lévő indulatot rázúdítom. Tenyeremmel addig taszigálom, amíg háta a robosztus fa törzsének nem csapódik. Próbálok határozottnak tűnni, erősnek, de az arcomról lerí a reménytelenség és a keserűség. Elveszettnek érzem magam, nem tudom, mit kéne kezdenem magammal. Menjek vissza dolgozni és tanulni, mintha mi sem történt volna? Feküdjek le nyugodtan aludni, amikor megvan rá az esély, hogy én leszek a következő, aki nem éli meg a másnapot? Éljem az életemet, lépjek túl a történteken, menjek vissza a mókuskerékbe, csináljam a napi rutint? Ezt senki nem várhatja el. Nem menne. Nincs ember, aki erre képes lenne.
Fátyolos tekintettel meredek a férfira; szuggerálom, egy pillanatra nem nézek másik irányba, fogva tartom pillantását. Eddig kerültem ezt a helyzetet, de most érzem magamban a bátorságot ehhez a beszélgetéshez. Mindössze akkor fordítom el arcomat, amikor lassú mozdulattal nyúl felém. A kezem irányába mozdul, akár meg is lenne az esélyem a menekülésre, de mozdulatlanul hagyom, hogy magához húzzon. A gyomrom görcsbe rándul, a szemkontaktus fenntartásához összeszedett kurázsim pedig el is illan. Némán hallgatom szavait, nem szólok semmit, pedig annyira a nyelvemen van, hogy nem az ő hibája, nem ostorozhatja ezért magát. Tudom, hiába mondanám neki. Legalább annyira makacs, mint én – ha nem makacsabb. Most bárki bármit mondana neki, nem hinné el. Amikor elengedi a karomat, nem hátrálok, nem visz a lábam. Lassan emelem fel a fejem, félve nézek bele szemeibe. Hiába akarom messzire elkerülni, ellökni magamtól, távol tartani, amennyire csak lehet, mégis másfelől őt érzem az egyetlen támaszomnak. Ez normális?
- Ne haragudj – motyogom halkan, közben fejemet csóválom és könnyeimet törölgetem. – Nélkülem is van elég bajod, nem kellett volna így rád förmednem, csak... – akadozva szívom be a levegőt, próbálom gondolataimat összeszedni, de semmi értelmes nem jut eszembe. Elvesztette az öccsét, én meg itt ordibálok vele egy temetésen... – Mi lesz most? – kérdőn pillantok fel rá és valamilyen apró reményt ébresztő válaszban reménykedem.

Lena & Aaron

Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom. Egy rémálom, amiből felkelhetnék. Egy rémálom, aminek egyszer vége lesz, utána pedig élhetem tovább a mindennapjaimat, amik az utóbbi időben a legkevésbé sem mindennapiak. Mégis, inkább szeretném azokat a nem mindennapi hétköznapokat visszakapni, nem pedig itt állni, egy olyan fiúnak a temetésén, aki előtt még ott volt az egész élet. Ez nem lehet más, csak egy rémálom. Bárcsak valaki felkeltene, bárcsak valaki megcsípne, megrázna, vagy valamilyen más módon felrángatna álmomból. Akkor rájönnék, hogy ez nem valóság, ez csak az elmémnek valamilyen sötét és morbid képzelete. Nem kéne azzal a tudattal együtt élnem, hogy Wyatt miattam halt meg. Nem kéne minden pillanatban a lelkiismeretemmel küzdenem. Kiönthetném valakinek a szívemet, elmesélhetném, milyen hülyeséget álmodtam, aztán továbbléphetnék. Bárcsak így történne. De minél jobban ezt kívánom, annál hosszabbra nyúlik ez a rohadt álom. Kezd lassacskán tudatosulni bennem, hogy ez a fájdalmas és kegyetlen valóság, senki nem kelt fel, senki nem fog megnyugtatni, hogy ez csak egy rémálom volt, pár nap múlva meg nem fogok jókat mosolyogni azon, hogy milyen hülyeséget vetített elém az agyam alvás közben. Pár nap múlva is azzal a tudattal kell együtt élnem, hogy ez a fiú, akire szórják a földet, akit – megint, ezúttal végleg – eltemetnek, miattam öltek meg. Mondhatja Aaron vagy bárki más, hogy nem az én hibám volt, Sawyer áruló volt, az ő hibája, hogy a kisebbik Bennett már nincs köztünk, ezt nem fogadom el. Ha én nem vagyok, akkor még ma is bosszanthatná a bátyját. De nem fogják többet egymás vérét szívni, Wyatt nem izzasztja meg többé Aaront a hülye húzásai miatt, Aaron pedig nem fogja többet kihúzni Wyatt seggét a szarból. Bele sem merek gondolni, a szüleinek most mennyire fájhat ez. Ők vajon kit okolnak? Biztosan okolnak valakit, ez bele van kódolva az emberekbe; mindig keresnek egy bűnbakot, akinek a számlájára írhatják a történteket. Pláne az ilyen szörnyű történéseket.
Ameddig csak tudom, kerülöm Aaron tekintetét. Szinte fáj a szemeibe nézni, mert tudom, milyen fájdalmat érezhet. Tudom, milyen elveszíteni egy testvért, akinek még bőven lenne köztünk ideje. Tudom, milyen nehéz megemészteni a hiányát, elfogadni, hogy nincs köztünk. Tudom, mekkora űrt tud hagyni maga után egy szerettünk. Kerülgetem a pillanatot, mint macska a forró kását, de végül tekintetünk összefonódik. Én ráförmedek, pedig tudom, hogy nem kéne. A sok feszültség, ami eddig csak gyűlt és gyűlt most egyszerre tör a felszínre, és pont azon az emberen töltöm ki, akin nem kéne. Semmi jogom nincs kiabálni vele. Fordítva teljesen jogos lenne, én viszont teljesen alaptalanul emelem fel a hangom. Bocsánatot kérek, de hasztalannak érezm. Túl sok mindent kéne megbocsátania, már-már az is csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem. Itthagyhatna, simán hátat fordíthatna és elsétálhatna, de nem teszi. Ezzel csak engem kínoz tovább, mert minden egyes pillanattal Wyatt-re emlékeztet.
Most mi lesz?
Ismerem Aaront, már biztos tudja, mi lesz a következő lépése. Hiába mondja, hogy nem tudja, én ezt nem hiszem el. Mielőtt megszólalhatnék, ujját finoman ajkaimra tapasztja. Nem is kell több, csöndben hallgatom tovább. Nem akarok közbevágni, kíváncsi vagyok, mit mond, de a szavai rossz érzéssel fognak el. Elég belekezdenie, tudom, hogy ez rossz ómen. Bárcsak ne ismertem volna meg?
- Mi? – kérdezem halkan, szinte suttogva. Elképedve, értetlenül pillantok rá. Remélem, ezt nem gondolja komolyan. Remélem, ezek csak a pillanat hevében elejtett szavak, nem pedig a valós gondolatai. A fejéhez vághatnék dolgokat, kérdőre vonhatnám, hogy azon az estén, amikor megkaptam a képeket Hannah-ról, akkor is ezt kívánta volna, de nem teszem. Nem akarok vitatkozni, ez most nem a megfelelő hely és idő rá. – Tessék? – hangom egy teljes oktávval szökik feljebb, amikor közli, hogy elmegy. – Nem – csóválom meg a fejem. – Nem mehetsz el. – Hevesebben dobog a szívem, ahogy ellenkezni próbálok. Elképzelni is rossz, hogy nincs itt a közelben. – Nem, nem, nem – pár lépést hátrálok és határozottan a szemébe nézek. Nem tudom, mit mondhatnék, mivel győzhetném meg. Valószínűleg semmivel, de... nem mehet csak így el. Szükségem van rá. Idegesen tördelem a kezeimet, dörzsölgetem a hidegben a karjaimat. Általában tudom, mikor mit kell mondanom, általában tudom, hogy győzzem meg az embereket valamiről higgadtan, észérvekkel. De most nem csak „valakiről” van szó. Aaron legalább olyan makacs, mint én. Ráadásul higgadt sem vagyok és észérvek sem jutnak eszembe. – Nem hagyhatsz itt csak így. – Önzőn hangozhat, mintha arra gondolnék, mi jó nekem. Talán egy kicsit az is vagyok, de... nem, egyszerűen nem mehet el. Nélküle nem érezném magam biztonságban. Esőáztatta arcomat megtörölve lépek vissza elé. Néhány pillanatig szótlanul állok előtte, a földet bámulom. Kezeimmel idegesen dobolok a combomon, míg végül fejemet lassan a mellkasára hajtom. Szinte azonnal eláraszt a nyugalom, de nem nagyon ringatom magam bele ebbe a kellemes érzésbe. Bármikor ellökhet magától, elhúzódhat. Hagyok neki teret, ha el akarna lépni, de azért reménykedem benne, hogy nem így van. Szükségem van rá, ha pedig ő elmegy, az tényleg okot ad a félelemre.

Lena & Aaron

Amikor megismertem Aaront, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. A hozzánk betévedő férfiak általában vagy egyszeri alkalom miatt jönnek, csábítja őket az a fajta bűn, amit egy olyan hely adhat nekik, mint Carlos bárja, vagy törzsvendégek. Kíváncsiak, mi rejtőzhet az ajtók mögött, mi folyhat a vörös falak között, hogy nézhet ki egy ilyen hely belülről. Kíváncsiak, milyenek a lányok, miket tudnak csinálni, mennyibe kerül egy privát tánc, mi mindent csinálhatnak a feleségeik, barátnőik háta mögött anélkül, hogy azok megtudnák. Aaron egyik sem volt, ő céllal lépett anno be azon az ajtón. Azóta annyi mindenen mentünk keresztül, annyi mindenbe keveredtünk bele, amiket egy normális ember legszívesebben elfelejtene. A sok rossz csak halmozódott és halmozódott egészen addig, amíg tragédia nem lett a vége. Ez általában így van. Most is így lett. Tragédia lett a vége, Wyatt meghalt, Aaron elvesztette az öccsét, két csodálatos ember elveszítette a kisebbik fiát, belőlem pedig kiszakítottak egy hatalmas darabot, ami miatt valószínűleg már sosem leszek ugyanaz az ember, mint mielőtt Aaront megismertem volna.
Nem akarom elhinni a szavait, szeretném azt hinni, ez csak valami rossz vicc, valami groteszk kandi kamera, egy kész átverés show, amiben a fák mögött bujkáló emberek csak arra várnak, melyik pillanatban ugorhatnak elő és leplezhetik le a profin megrendezett jelenetet. Szeretném azt hinni, ez nem a valóság, de a szavai nem légből kapottak, és az arca is komoly. Komolyan gondolja, amit mond, engem pedig ez megrémiszt. Átjár a pánik, amikor minden szava eljut hozzám. Elmegy. Elmegy a városból, én pedig itt maradok egyedül. Nélküle. Annyi ideje dolgozom emberek között, mindig tudom, mit kell mondani, most viszont a kétségbeesett kérlelésen kívül nem vagyok képes másra. Nem mehet el, egyszerűen nem. Önző gondolat? Lehet. Sőt, biztos. Főleg azok után, ami az öccsével történt. A fejemet csóválom, határozottan, de mélyen legbelül lesújtva és összetörve pillantok fel rá.
- Nem – suttogom először csak halkan. – Nem – ellenkezem tovább, hangomat feljebb emelve. – Nem kérhetsz ilyenre – förmedek rá hangosan. Nem gyakran esik meg velem, hogy előbb beszélek, aztán gondolkodom, de az az érzelmi kavalkád, ami bennem van, ezt hozza ki belőlem most. Nem gondolom végig a szavaimat, csak kimondom, ami jön. Tudom, hogy nem rajta kellene a dühömet és a frusztráltságomat kifejtenem, megértőnek kellene lennem vele, mivel most temették el az öccsét, de nem tudom elfogadni ezt a döntését. – Nem érdekel sem Owen, sem a többiek, sem Carlos, sem senki – rázom meg a fejem. Hiába biztosít róla, hogy nem leszek egyedül, mivel Owen, akiben Aaron megbízik itt lesz, nekem ez nem fog semmilyen megnyugvást hozni. Nem fogom nyugodtan lehajtani este a fejemet, nem fogok minden utcán úgy közlekedni, hogy ne nézzek legalább egyszer a hátam mögé. Nem fogok nyugodtan dolgozni, sem suliba járni, sem tanulni. Aaron valószínűleg nem is sejti, mennyire szükségem van most rá. Aztán persze ott a másik oldal, hiszen fogalmam sincs, mi zajlik le bennem. Tudom, milyen érzés elveszíteni egy családtagot, de nem tudhatom, hogy belül ő ezt hogyan éli meg. Ő pedig nem mondja. Nyilván nem mondja... Megkérdezhetném, de nem érzem jogosnak a kérdést, hiszen miattam halt meg az öccse. Valószínűleg hibáztat is érte, én pedig félek ettől a lehetőségtől.
Óvatosan közelítek felé, fejemet a mellkasára hajtom lassan, de meghagyom neki a lehetőséget, hogy eltávolodjon, ha szeretne. Nem akarok tolakodó lenni, de szeretném átölelni, ha hagyja. Szerencsére nem hátrál, nem is tol el, hanem karjait körém fonja. Amint megérzem ölelését, szorosan hozzá simulok, ölelésembe zárom. Szeretném, hogy sokáig tartson ez a pillanat, amikor minden rossz, minden gond megszűnik – de ez csak illúzió. Kellemes illúzió, amit a közelsége okoz, ragaszkodom ehhez az illúzióhoz, és nem szeretném elengedni. Félek elengedni. Félek Aaront elengedni. Sóhajtva emelem fel a fejemet, mikor szembe fordít magával. Képtelen vagyok a szemeibe nézni, ahogy beszél, ezért lehunyom azokat, így hallgatom végig. Mélyen legbelül éreztem, hogy ez lehet a háttérben, ez ellen pedig semmi jogom nincs ellenkezni, sem makacskodni. Mégis... Elfog a pánik, ha csak arra gondolok, hogy ő nem lesz itt.  Amikor ajkaival arcomhoz ér, mozdulatlanná fagyok; az érintése, a lehelete, az a finomság, amivel közelít... És nekem ezt nyugodt szívvel, minden ellenkezés nélkül el kéne engednem? Önzőség, de képtelen vagyok rá. A szívem szakad ketté tőle. A temetésnek lassan vége, a tömeg kezd szétoszlani és bárkinek bármikor feltűnhetünk, de Aaront ez látszólag nem zavarja. Nem húzódik el, engem sem lök el. Sőt... ahhoz képest, hogy arra kért, ne nehezítsem meg a dolgát, pont ő az, aki megnehezíti ezt a pillanatot. Azzal a gyermeki puszival, amit a kicsik szoktak egymásnak adni, amikor még nem elég bátrak egy rendes csókhoz. Aztán azzal a puha csókkal, amivel megajándékoz. Először finoman viszonzom csak, de a következő pillanatban már azon kapom magam, hogy karjaim a nyaka köré fonódnak és lábujjhegyre állva hevesebben követelőzöm. Egyik kezemmel esőáztatta hajába túrok, így vonom magamhoz még közelebb. Teljesen belefeledkezem a pillanatba, átadom magam az élvezetnek és annak az eufórikus érzésnek, amit ennyivel képes volt Aaron kiváltani belőlem. Eszem ágában sincs megszakítani a csókot, csak akkor kapok levegőért, amikor ő húzódik el. Lassan engedem el, homlokomat a mellkasának támasztom.
- Ha el akarsz menni, akkor hadd menjek veled – vetem fel a javaslatot félve, kerülve a tekintetét. Az az érzésem, nemleges választ fogok kapni, de egy próbát megér. Vagy akár többet is.

Lena & Aaron