Lena betartotta az ígéretét, és elköltözött a közösen bérelt lakásból. Másnap elvitte a cuccait, és fogalmam sincs, hogy merre lehet, de talán tudni sem akarok róla, mégis folyton-folyvást egyetlen gondolat emészt…mi van, ha igazat mondott, és valóban terhes? A kitől kérdéskörbe még nem óhajtottam belemerülni, mert benne van a pakliban, hogy megcsalt, nem ámítom a kis szívemet, hogy másképpen lenne a történet. A táncolás művészetével fel kellett volna hagynia. Miért várt ennyi ideig, miért gondolta azt, hogyha a bárban találok rá, akkor még alkuképes pozícióban lesz? Nem fér a fejembe, hogyan képes valaki erre, ha tudja, hogy ekkora hírt kell közölnie a másikkal, inkább a hazugságot választja. Nem bíztam benne, és nem tudtam, hogy képes leszek-e a jövőben. A kapcsolatunk új fordulóhoz ért el, és hiába voltunk házasok papíron, ha már különéltünk. Nem tetszett, hogy üres a lakás, nem hallom reggelente a készülődését, nincsen rendetlenség a fürdőben, és nem bújik hozzám senki az éjszaka közepén, mert rosszat álmodott, vagy egyszerűen egy ölelésre volt éppen szüksége. Az egyetlen dolog, amit véletlenül nálam hagyott az egyik régi pulcsim volt, amit szinte csak ő használt már, és emiatt az illata ott maradt. Bevallom, hogy éjszakánként, ha nem tudtam aludni, akkor elővettem és magam mellé fektettem az ágyra. A büszkeségem nagyobb volt, ezt a hibát nem lehetett helyrehozni, vagyis nem én nekem kellett először lépnem. Az ablakon bámulok kifelé, mint valami ökör. Régebben a szomszédok művelték ezt, ott is inkább az idősebb generáció. Nem fog gyorsabban változni az időjárás, nem fognak új emberek beköltözni, vagy egyáltalán semmi nem fog megváltozni, ha idebent ülök, de alkalmi munkák híján még az időmből is sok volt. Megtanultam a szabadúszó életformát, de nem mindig kaptam megbízásokat, szóval eme üresjáratokban csak arra támaszkodhattam, hogy valamivel elüssem az időmet. Nyolc óra múlt a konyhai faliórán, én meg hajnali három óta űzöm az ipart, és már a második kávémat kortyolgatom. Az alvásom nem a barátom, ott motoszkál a tettvágy, hogy nyomozásokba kezdjek az öcsém gyilkosa után, de az információ is, amit kaptam, nem vezetett el hozzá. Sawyer felszívódott, és nem is akarta, hogy megtaláljam, nekem meg itt volt egy szétesett házasság, meg az édesanyám gyógyulása. Az elmúlt két hétben többször látogattam meg a kórházban, még nem jöhetett ki, de már jobb színben volt, mint annak idején, amikor a városba jöttem vissza. Akkor még azért imádkoztam, hogy élje meg a reggelt, most meg a gyógyulási folyamat kellős közepén van. Apát kerülöm, ha tehetem, de elég sok időt tölt anyával. Szokatlan érzéssel töltött el, hogy örült nekem, még mindig úgy gondoltam, hogy engem okolnak az öcsém halála miatt, de valahol anya könnyes tekintetének kereszttüzében megértettem, hogy akkor sem tehettem volna többet, ha kettészakadok aznap este. Lena életben maradt, Wyatt pedig nem. Szomorú vagyok, amikor van egy kis erőm, akkor meglátogatom a temetőben is, de mostanában jobban szeretek az élők között mászkálni, és nem a múltban létezni. Elengedem a függönyt, és a hangulatomtól feketére színeződött bögrét a mosogatóba ejtem bele. A macskám elszökött, senki nem látta a régi lakásom környékén. Hiányzik valami társaság a lakásból, és emiatt határoztam el, hogy végül a mai napomat az állatmenhelyen fogom tölteni. Ki kell választanom egy másik lelket, aki segítségre szorul, különben a saját önostorozásomban fogok belehalni. Még egy óra van, mire kinyit a közeli telephely, és addig is tétlennek érzem magamat. Mi lenne, ha most nem macskában, hanem kutyában gondolkodnék? Sosem tudtam elképzelni magamat amolyan sétáltatós gazdinak, de ennyi szabadidő mellett akár kutyaiskolába is járhatnék vele. Különösebben Harcost sem választottam, csak letelepedett az ajtóm elé, aztán egy idő után beengedtem, és rajtam maradt. A zuhany mellett döntök, és harmadjára megyek átöltözni, de reménykedem benne, hogy mára ez lesz az utolsó. A frissen illatozó testemmel egy rövid tízperces váltott tusolás után térek vissza. A sötétkék kötött pulóveremet veszem elő, és bújok bele, mellé meg egy barna nadrágot csempészek ki. Fél kilenckor már nem bírok magammal, és a pénztárcámmal, meg a kabátommal együtt veszek bele a New York-i körforgásba. Gyalog teszem meg a negyedórás sétát, és lesek körül. A tél eme szakasza már leszállóágban van, szinte kacsingat a tavasz, de még kell a meleg ruha. A kapu csak félig van nyitva, mire odaérek, de akkor meglátom az állatorvos asszisztenst is. – Sziaa… - emelem fel a kezemet egy intésért, mire egy széles mosolyú üdvözletet kapok cserébe. – Aaron, helló…mi szél hozott ma reggel? Csak nem… - csillan fel a szeme. – Dehogynem. – bólintok egyet, és látva, hogy segítség kell neki, fel is kapom a kapu melletti nagy zsákot. – Ez szuper, mert nem te vagy az első ma. Ki gondolta volna, hogy mindenki örökbe akar fogadni. – kitárja előttem a kerítést, én meg az ajtó előtt pakolok le a földre, és mire felnézek…na ne. – Lena te mit keresel itt? – bukik ki belőlem a kérdés.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
- Szia, te biztos Lena vagy - üdvözöl egy kedves mosollyal a középkorú nő egy pult mögül. Azonnal felpattan, amint meglát és a pultot megkerülve lép elém. - Igen, te pedig gondolom Judy - nyújtom a jobbomat, amint kellő távolságba ér. - Laney szólt, hogy jössz - mosolyog továbbra is olyan szélesen, ami már-már ragályos, és azonnal rám is ragad valamennyi a jó kedvéből. Nem mintha nem lenne amúgy is jó kedvem, de most inkább izgatott vagyok. Amióta abban a lakásban lakom, amit most otthonnak nevezek, azóta gondolkodom valami kis állaton, mert nagyon nyomasztó a csöndre hazaérni, a csöndben ülni, egyedül lenni. Amióta Aaron és én szétmentünk, azóta túl sokat vagyok egyedül. A vizsga- szerencsére pozitív - eredményét már megkaptam, de csak három hét múlva állok munkába. Néha találkozni barátokkal, volt csoporttársakkal nem kompenzálja a sok egyedüllétet. Este nincs kihez bújnom, reggel nincs kire rámosolyogni, a fogmosás közben nincs kit hátulról átölelni, nincs kivel megosztani a reggelit, ebédet, vacsorát. Éjszakánként gyakran felébredek arra, hogy keresem magam mellett Aaront, de hiába, mert nincs ott. A papírokat ugyan még nem írtuk alá, de már nem élünk együtt. Még mindig nehezen fogadom el, akárhányszor eszembe jut, elfog a keserűség és a megbánás. Eleinte reménykedtem, hogy nem végleg romlott el a házasságunk, hogy talán csupán mindkettőnknek időre van szüksége. Naivan azt hittem, a hirtelen indulatok, düh és csalódottság múltával meg tudjuk beszélni a dolgokat. Ha így lett volna, akkor most nem fogadnék örökbe egy négylábút azért, hogy legyen kihez hazamenni, hogy valaki értelmet adjon a napjaimnak. Sosem voltam macskás típus, mindig is inkább a kutyákat éreztem közel magamhoz, legyen az kicsi vagy nagy, ezért most is egyértelműen kutyában gondolkodom. A születendő baba mellé sem tartom rossz ötletnek, sőt, a gyereknek kifejezetten jót fog tenni, ha állat mellett nő fel. A nővéremmel mi is kutyákkal nőttünk fel - egy német juhásszal és egy golden retrieverrel -, talán ezért is vagyok oda kicsit korom óta a szőrmókokért. Sokan attól tartanak, hogy mit fog csinálni a kutya a gyerekkel, amíg az kicsi, a gyerek mit fog csinálni a kutyával, amíg meg nem tanulja, mit szabad és mit nem, de szerintem ez mind nevelés és szoktatás kérdése. - Gyere, körbevezetlek - int a kezével Judy és már fordul is a hátsó folyosó felé, ahonnan kiszűrődik a kutyák ugatása és nyüsszögése. A ketrecekben egészen kicsiktől kezdve borjú méretű ebekig mindenféle van; fajtatiszta és keverék, egyik szemére vak, háromlábú, fiatal és idős. De leginkább az egészen hátulról, külön elszeparált részről hallható zajok keltik fel a figyelmemet, amit Judy azonnal kiszúr. - Két hete hoztuk el őket egy szaporító telepről. Négy szuka, abból kettő még vemhes, egy nemrég ellett, egynek a kölykei pedig most lehetnek nagyjából két hónaposak - magyarázza Judy, miközben odaérünk a zaj forrásához. - Ő itt Zara - mutat a csokibarna labradorra, aki láthatóan nagy pocakkal lépked közelebb hozzánk. - A kisebb szöszke Kitty, a nagyobbik Polly - mutogat a másik két labradorra, - az meg ott a sarokban Ruby - bök végül az egy szem golden retrieverrel, akin hat kölyök csimpaszkodik egyszerre. - A kölyköknek még nincs nevük, azt majd az új gazdik választanak - magyarázza a nő még mindig vigyorral az arcán. Mivel telefonon már mindent megbeszéltünk korábban, ezért nem teszünk felesleges köröket, nem teszi fel a “Volt már kutyád?” kérdést és társait. A kis arany színű, piros és kék nyakörves gombócokról le sem tudom venni a szemem, és egy rövid diskurzus után már bent is vagyunk a mentett szukáknál és a kölyköknél. A kicsik azonnal kiszúrják, hogy valakik érkeztek, ezért kettő kivételével ott is hagyják Rubyt és azonnal a lábaink körül kezdenek táncolni. Leguggolok hozzájuk, ők pedig rögtön csimpaszkodnak, harapdálnak, nyalogatnak, az egyik még a kabátomra is ráakaszkodik, őt úgy kell leszedni rólam. Pár perc játék után láthatóan fáradnak, a kennel különböző pontjain dőlnek ki és alszanak el, egy kis piros nyakörves viszont továbbra is küzd és mindenáron egyben be akarja kapni az öklömet. - Azt hiszem, meg is van - pillantok fel Judyra, aki közben a vemhes szukákkal foglalkozik. Tovább felesleges lenne gondolkozni, mert a végén az összeset hazavinném. Nem csak a kölyköket, hanem az egész menhelyről. - Rendben, akkor intézzük el a papírokat - bólint Judy, de még mielőtt elszökhetne a választottam, szól az egyik kollégájának, aki kiemeli a kennelből a kölyköt. A kis szuka azonnal arcon nyalja a férfit, aki minél inkább próbálja elhúzni az arcát, a kutya annál inkább hevesebben osztogatja a kéretlen puszikat. Judyval előre megyünk, ahol a pultból egy kupac papírt elővesz. Hú, ők aztán komolyan veszik az örökbe adást… Ahogy olvasgatni kezdem a szerződést, már a második pontnál félbe szakít valaki. Az ismerős hang villámcsapásként hasít belém. Először csak ledermedek, nem akarok felnézni a papírokból, nem is akarom őt látni. Szabad kezem automatikusan a hasamra siklik, ami még nem olyan nagy, ráadásul a kabát is takarja, de ott növekszik a közös gyerekünk. Akiről Aaron nagy valószínűséggel tudomást sem akar venni, már ha elhitte akkor, hogy várandós vagyok. Nem titok: még egyáltalán nem léptem túl rajta, az érzéseim változatlanok, viszont az egész továbblépés és lezárás dolgot ez a véletlen találkozás csak még tovább késlelteti. Miért nem tudott csak úgy csöndben elmenni mellettem? - Szia - fordulok felé végül és köszönök neki. A kezemben lévő tollat le sem rakom, mert remélhetőleg hamarosan folytathatom is a formanyomtatványok kitöltését. - Hát… örökbe fogadok - válaszolok szűkszavúan. - És te? - szegezem neki a sablon kérdést, mert egyelőre másra nem futja.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A reggeli kávémmal álldogálva iszom magamba a város látványát. Még nem kelt fel a nap, és tudom, hogy ekkor még minden csendes. A legtöbb gyári munkás most indul meg, hogy időben érjen be a munkahelyére, és ilyen időtájban akadtak régebben a legnagyobb fogásaink is. A drogosok azt sem tudták, hogy melyik oldalon kel fel a nap, ezért volt időnk lecsapni. A bandák kiégtek a várakozásban, de nekünk elegendő volt egyetlen pillanat, hogy a magunk oldalára billentsük a mérleg másik nyelvét. Szerettem a munkámat, és néhány éve még úgy tekintettem rá, mint az egyetlen jövőképre. Nem akartam családot, és gyereket sem, mert ott voltak a szüleim, az öcsém, és a csapatunk. Minden megváltozott azóta. Owennek lett felesége és egy gyönyörű fia is, akiket mindennél jobban szeret. Eleinte meg nem mondtam volna, hogy kibírja az álházasságot Ellával, mert ismertem. A személyisége elviselhetetlen volt, bántalmazta a lányt, de valahogyan minden átalakult bennük, és szerelemmé nőtte ki magát. Mennyire abszurd, hogy nekem ott volt az öcsém barátnője is egy rövid időre, meg Lena, aki állandó partnerként szerepelt a munkámban. Fogalmam sincs, hogy mikor alakultak át az érzéseim az irányába, de megtörtént. Azon vettem észre magam, hogy oda vagyok érte, és az is nehezemre esik, hogy ne legyek a közelében. A karácsony nem is volt olyan régen, de még mindig hideg van odakint. Házasember lettem én is, egy hirtelen ötlettől vezérelve vettem el azt a nőt, akire vágytam. Üres a lakás, és csak az én lélegzetemet lehet visszahallani, de pár hete még ketten laktunk itt. A tekintetem a konyha berendezésén állapodik meg, és kicsit elkalandoznak ismételten a gondolataim. Mi van, ha tényleg tőlem terhes? Mekkora hibát követtem el azzal, hogy elzavartam, és közöltem vele, hogy többet nem lesz közöttünk semmi? A válást még nem indítottam el, valahogyan nem vitt rá semmi, hogy megtegyem. A szüleim sem tudtak még arról, hogy elvettem, hát az milyen lenne, ha olyan hírrel állítanék be, hogy válás előtt állok, ja és valószínű már az unoka is útban van. Anya kiakadna, mert minden álma egy új nemzedék. A betegsége megviselte, de túlélte, és ezért nem tudok eléggé hálás neki, mégis nyomja valami a mellkasomat. Nem ellenkezett, amikor kimondtam a döntésemet. Végig azt hazudta nekem, hogy a kórházban dolgozik, miközben táncolni ment Carlos bárjába. Ki tudja, hogy mennyi férfival bújhatott ágyba. Megrázom a fejemet, mert ebbe fogok beleőrülni. A kávé már ki is hűlt, ezért a végét meg sem iszom, hanem fogom és a mosogatóba öntöm. Egy kis vizet eresztek rá, aztán meg újra az órára lesek. Ma eldöntöttem, hogy nem fogom az egész napomat idebent tölteni, hanem valami hasznosabbal ütöm el. Az örökbefogadás egy ideje érlelődött bennem, de csak most jutottam el oda, hogy legyen is belőle valami. A munkákkal hadilábon álltam, nem igazán kerestek, pedig nem dolgoztam drágán…azt is tudtam, ha felhívnám Owent, akkor kerítene nekem valamit az őrsön, de nem volt kedvem megint a hivatalos szerveknél dolgozni. Megadtam végül magam, amint úgy érzékeltem már, hogy indulhatok. A kabátomba bújva még egy pillantást vetek az üres otthonra és bezárva az ajtót bele is veszek az örök körforgásba. New York sosem alszik, ahogyan azt most is látni. Gyalog teszem meg a távolságot, mert nincs messze, és szükségem is van egy kis friss levegőre is, de amint elérem a kaput máris ismerősbe botlok. Nem tétlenkedem, hogy segítsek neki, hiszen nem látok magamon kívül senkit, aki éppen bevinné neki a nehéz zsákot, szóval cselekszem. Mosolyogva konstatálom, hogy nem én vagyok az egyedüli korán kelő gazdijelölt, de amint bemegyek a recepcióra abban a minutumban földbe is gyökerezik a lábam. Nem ennyire kicsi ez a város, hogy éppen itt fussunk össze, de a sors ma nagyon humorosnak képzeli magát. Lena egy kicsit kikerekedett arcra, de ezen kívül egészségesnek tűnik az arcszíne. Az első másodpercekben a köszönésen kívül nem sok mindennel tudok szolgálni, de igyekszem nem megbámulni. A kérdésem, hogy mit keres itt elég bugyuta, de meglepődöm a válaszán. – Nem tudtam, hogy szereted a kutyákat. – ki ne szeretné Aaron? Teszem fel magamban a kérdést. – Persze, minden jogod megvan, hogy hazavigyél egyet. Én is hasonlóban utazom. – zsebre vágom a két karomat, és megint a szemébe nézek. Fájdalmas látnom őt, ráadásul úgy, hogy látszólag megvan a felügyeletem nélkül is. Carlos még nem hajtotta be rajta a kívánságait? Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megszabadult tőle, még akkor sem, ha terhes. – Aaron…gyere megmutatom a kiskutyákat. – ér utol Judy, én meg csak bólintok, de a szememmel még mindig Lenát figyelem.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Az elmúlt pár hét, amit egyedül töltöttem eléggé nyomasztóan hatott rám. Az üres lakás esténként egy cseppet sem segít túllépni a küszöbön ácsingózó válásunkon, sőt, így csak még nehezebb lesz megemészteni. A sok egyedül töltött idő tökéletes alkalmat teremtett arra, hogy a gondolataimba mélyedve merengjek, mi lett volna ha kérdésekkel kínozzam magam, túlkomplikáljak mindent, ami csak eszembe jut és a megbánt hibáim miatt emésszem magam. A barátok - főleg az újdonsült szomszédaim - valamelyest segítenek, de nem tudnak teljesen kirángatni a gödörből. Már korábban is elgondolkoztam egy kutya befogadásán, de Aaront mindig is inkább macskás típusnak gondoltam, ezért inkább fel sem vetettem neki az ötletet. Most viszont egyedül vagyok, ez ellen pedig tennem kell valamit, mielőtt a saját őrjítő elméleteim és teóriáim áldozatává esem véglegesen. A reggelem a szokásos rutinon kívül nem töltöm semmivel, azonnal a menhelyre megyek, ahonnan reményeim szerint már egy négylábúval térek vissza az új lakásomba. Laney-vel sokat beszélgettem a válásról, arról, hogy egyedül érzem magam, ő pedig azonnal azt javasolta, fogadjak örökbe egy kutyát, mert “azok legalább nem bántanak meg, nem tud kidobni, cserébe, ha eteted, akkor szeret”. Ezeket egészen jó indoknak gondoltam, illetve a magány és a Bridget Jones-féle jövőképem miatti kétségbeesés hatványozódása miatt nem is gondolkoztam pro és kontra érveken. Felesleges volt. Judy készségesen körbevezet a kutyáknál hátul, és azt érzem, legszívesebben az összeset hazavinném; a fiatalokat, az öregeket, a kicsiket, a nagyokat, az egészségeseket, a betegeket. Tényleg, az összeset. Sajnos ez jelen helyzetben lehetetlen, ezért akármennyire is elkeserítő, hogy nem tudom mindegyik kutyust hazavinni, még az ötletet is elvetem. A kölyökkutyák mágnesként vonzanak magukhoz, egyszerűen lehetetlen betelni velük. Esetlenül szaladgálnak és ugrálnak még, de némelyik már nagyon harciasan játszik. A legtöbb hamar elfárad, egy azonban kitartóan rágcsálja a kezemet továbbra is. Mindegyik eszméletlenül aranyos, de én most csak egyért jöttem, a választásom pedig a kis kannibálra esik. Judyval kimegyünk a recepcióra elintézni a papírmunkát, mielőtt még azonban végig tudnám olvasni az elém tolt szerződést, egy olyan valakivel találom magam szemben, akivel a legkevésbé sem akartam. Nem azért, mert nem örülnék neki, vagy ne hiányzott volna, vagy ne éreznék még ugyanúgy iránta. Csak… így most még nehezebb lesz. Az elmúlt pár hét így is egy érzelmi hullámvasút volt, a mostani véletlen találkozás csak tovább ront a helyzeten. Nekünk mindig véletlen kell találkoznunk random helyeken? Az előző ilyennél összeházasodtunk. - De, szeretem. - válaszolok tömören, mert egyszerűen képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat. Lefagytam, mint egy régi számítógép, amit újra kéne indítani. - Ó… értem - bólintok halványan mosolyogva. Szeretném kerülni a tekintetét, egyelőre beszélgetni is nehezemre esik vele. Velem ellentétben ő egyenesen a szemembe néz, amiért én kellemetlenül érzem magam. Már attól kéretlen görcsbe rándul a gyomrom, hogy a közelemben van; legszívesebben itt hagynék mindent és inkább visszajönnék, ha már Aaron elment. Elég gyerekes, de ezt érzem. - Leeeeena, sikerült már választani? - ront be az ajtón hatalmas hévvel a szomszédom, aki elfuvarozott idáig. Szinte két lépéssel átszeli a távolságot és mellém lép. Eddig még egyszer sem történt meg, hogy a jókedvéből ne ragadt volna rám is valamennyi, de mindig van egy első alkalom. Donnie elég jó emberismerő, a legzárkózottabb embert is nyitott könyvként olvassa, ezért azonnal feltűnik neki, hogy valami nem stimmel. - Minden rendben? - kérdezi összevont szemöldökkel, a szemeiben őszinte aggodalom csillan fel. Továbbra is Aaron felé fordulva, de bólogatok. Szemeivel egy pillanat alatt leköveti, mire vagy kire is figyelek éppen. - Óóóó… Óóóó! Biztos te vagy Aaron - felé nyújtja a jobb kezét. - Donnie. Már sokat hallottam rólad. - Kösz, Donnie, tényleg. Köszi. - Figyelj, csak szólni akartam, hogy be kell szaladnom a bankba, de utána jövök, oké? - Persze, menj csak. - Sietek - ígéri meg a kezét a szívére helyezve, aztán amilyen gyorsan jött, akkora lendülettel távozik is. - Ő Donnie… A meleg szomszédom - magyarázom a helyzetet, mert simán félreérthető lehet. Donnie nem tipikus meleg, sem ő, sem a gesztusai nem utalnak rá, másrészt nem akarom, hogy Aaron félreértse. Bár, ha lenne is valakim, akkor sem lenne hozzá sok köze, hiszen ő dobott ki, de nincs senkim, és ezt valamiért fontosnak érzem közölni vele, ha burkoltan is. Judy most Aaront tervezi bevinni a kutyákhoz, nekem meg eszemben sincs feltartani őket. Csöndben visszafordulok a papírok felé, amiket végre alaposan végig tudok olvasni, aztán kitöltöm a kért adatokkal. Egész komoly szerződést íratnak alá velem, de tök jogosak a követeléseik. Már csak az aláírás hiányzik róla, amikor ismét megjelenik Judy és Aaron. Még egyszer átfutom, aztán aláírom a végén még a férjezett nevemmel, mivel papíron házasok vagyunk egyelőre. - Figyelj, Donnie bátyja válóperes ügyvéd - kezdek bele Aaron felé fordulva. - Nem tudom, hogy találtál-e már valakit, de ő felajánlotta, hogy megcsinálja a papírokat baráti jutalékért.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Régebben szemeztem már a szakma berkein belül azzal a tényállással is, hogy kutyás drogkereső legyek, de akkoriban jobban vonzott a pálya, és nem akartam még meghosszabbítani a tanulmányaimat. Sokkal másabb életem lett volna, ha mégis bevállalom a társas kiképzést, és tudom, hogy egészen másfelé mentem volna el. Tudni illik, hogy akinek kutyája lesz onnantól kezdve ki van segítve egy jobb orral és megannyi előnye van annak, ha nem ember a partnered, hanem egy négylábú. Megannyi esetet láttam élesben is, ahol a kutya segített megtalálni az eldugott szereket, vagy neki köszönhettük, hogy ép bőrrel megúsztuk az akciót. Owen irtózott a kutyáktól, ezért a részlegén belül nem is nagyon akadt ilyen emberünk, de néha másokkal együtt kellett megoldanunk eseteket és akkor bőven informálódhattunk. A macskás éveim után most még üresebb volt a lakás, hogy Lena kiköltözött és nem mehettem át a sajátomba, mert nem volt szívem kilakoltatni azt, aki éppen benne lakott. A tél egy szörnyű időszak, és olyan vészesen nem emeltem meg a bérleti díjat se, hogy ne lehessen kifizetni. Valahogyan nem akartam elszállni a piacon lévő árakhoz képest, alacsonyabban tartottam és pont így akadtam rá a mostani bérlőmre, akivel hosszabb távra terveztem. A bevételi forrásaim megcsappantak, mióta kiléptem a csapatból és szabadúszóként igyekeztem megállni a két lábamon. Nem voltam könnyű helyzetben, de nem vágytam vissza a csatatérre, és az öcsém halála miatti sebek még nem hegedtek be. Időre volt szükségem, de már magam sem tudtam, hogy mennyire, hiszen szétesett az életem. Hirtelen ötlettől vezérelve házasodtam meg karácsonykor, aztán meg úgy voltam vele, hogy miért ne léphetnénk szintet és vásárolnánk közösen egy házat, de jött a hazugság és a tévhit, hogy terhes lett a nejem. Lena eddig megállás nélkül ködben tartott és fogalmam se volt, hogy mit kellene neki elhinnem, és mit nem. Türelmesnek nem mondanám a hozzáállásomat, de az is nehezemre esett, hogy dűlőre jussak és végül beadjam a papírokat. Mennyire röhejes lenne, ha kb. két hónap frigy után máris ott lenne a válást eredményező okirat? Valahogyan messze álltam már az elképzelt jövőmtől, és ahhoz, hogy egy kicsit egyben tartsam az agyamat úgy döntöttem, hogy igényt tartok egy négylábúra, aki mellett nem őrülök meg. A kutya ideális döntésnek tűnt és az elsők között akartam lenni, hogy ne a nagy tumultusban menjek választani, mert akkor a nagycsaládosok szinte lefoglalják az összes ott dolgozót. Amint egy normális időtartományba lépett az óra máris úton voltam, és gyalog tettem meg a negyedórás utat az albérlettől. Útközben elfantáziáltam, hogy milyen fajtával jönnék ki, aztán úgy határoztam, hogy nem tervezek előre, hanem a szerelem első látásra elv szerint döntök. Nem akartam megint ésszerűen cselekedni, ha éppen egy kutyától vártam a szokásos szeretetcsomagomat és nem attól a nőtől, akinek mellettem kellett volna lennie. Nem agyaltam túl a lépéseket és némi segítség után értem el csak az irodáig, ahol a papírokat meg kellett igényelni, aztán körbevezetnek és választhatok is, de előfordul, hogy terepszemlét tartanak a vezetők, hogy a megfelelő helyre kerülnek-e az állatok. Támogattam az ötletet, mert akadtak bőven hobbi gazdik, akik az ünnepek közeledtével csak a fa alá akartak tenni valamit és utána ezen időszak alatt már hozták is vissza a kölyköket, mert nem váltak be, sok velük a macera. A pillantásom a pultról egyenesen a nejemre vezetett és itt kapcsolt be valami zűrzavar, mert nem tudtam, hogy mit csináljak. Mégsem kerülhettem ki, és száguldhattam át úgy téve, hogy nem vettem észre. Ostobán köszöntem rá, mintha a „szia” helyettesítené az eltelt időt, de jobb nem jutott eszembe, de azon már végképp leesett az állam, hogy örökbe fogadni jött ő is. Mi ez, valami sorsszerű kitolás mindkettőnkkel, hogy ne tudjunk szétválni? Nem úgy látszott, mintha nagyon megtörte volna a meglepetésszerű találkozás, engem ellenben padlóra küldött, hogy ennyire jól néz ki. Úgy állunk egymással szemben, mint két gimnazista, akik most feküdtek le először és utána döbbennek rá, hogy az egyetem miatt szakítaniuk kell. Az általános érdeklődés közepette csak azon járnak az agytekervényeim, hogy marasztalnom kellene, nem válhatunk el csak így. Már azon vagyok, hogy valami értelmeset is kinyögjek, de a semmiből toppan be egy férfi és úgy tesz, mint aki Lena barátja. Menten megfeszülnek az izmaim, hát lám elég hamar túllépett rajtam. Szinte szóhoz sem jutok, máris a kezét nyújtja felém és a nevemet mondja. – Igen, én vagyok, és ha megkérdezhetem, akkor te ki vagy? – a név nem mond nekem semmit, de a távozásának szívből örülök, mert nem sok híja volt, hogy képen töröljem. – Á, szóval buzi? – szalad ki a számon, nem mintha elítélném a társadalom ezen részét, de jobban szerettem, ha nem előttem csinálták. Judy avatkozik közbe, nekem meg kapóra jön, hogy egy kicsit elterelje a gondolataimat a kutya kiválasztásával. Judy magyaráz a hánytatott sorsokról, de nem igazán vagyok ott fejben, végül egy kis németjuhászt szemelek ki, és megfogadom, hogy el fogok vele járni mindenféle iskolába meg nevelésközpontba, mert állítólag egy rosszcsont és eddig ketten hozták vissza a menhelyre. – Megküzdök vele. – mosolyodom el zsebre dugott kézzel. A papírok vannak hátra, de Lena még mindig ott van és ez nem könnyíti meg a helyzetemet. – Előkészítem a papírokat Aaron. – int nekem az ismerősöm én meg egy hálás köszönettel pillantok rá, aztán Lenára tekintek, de amiket mond egyszerűen kihúzza a lábam alól a talajt is. – Találtál már ügyvédet? – szemrehányó éllel indulok neki a kérdésnek. – Mit jelent a baráti jutalék? Tulajdonképpen még nem egyeztünk meg Lena. Ha az én gyerekemet várod, akkor jogom van látni őt, és az elhelyezés sem egy utolsó szempont. – dugom a kezemet a zsebembe, mert ha neki már a papírok kellenek, én sem leszek kedves és adakozó.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Régebben nagyon sokáig voltam egyedül, az volt a megszokott. Szerettem egyedül lenni, magányos típusnak gondoltam magam. Sok barátom volt, de egy-egy találkozó után azt éreztem, legalább három nap magányra van szükségem ahhoz, hogy feltöltődjek. Nem rajongtam különösebben a nagyobb társaságokért, az összejövetelekért. Szerettem egyedül lenni. Azóta ez teljesen megváltozott. Amióta egyedül vagyok, gyakran érzem magam levertnek. Szükségem van valakire, aki mellettem van. A barátok néha képesek kirángatni a gödörből, elterelni a gondolataimat, de ez csak ideig-óráig működik. Az üres lakásra megyek haza, amit még nem is sikerült megszoknom, annyira új. Idegen környezetben még rosszabb a magány. Úgy gondoltam, egy kutya ezen sokat segíthetne. Egy négylábú szeretetgombóc bármikor feldobja az embert. Akinek van kutyája, annak van miért felkelnie, van kiről gondoskodni, van kihez beszélni - még akkor is, ha válasz nem várható -, van kivel törődni. Hiányzik, hogy törődhessek valakivel, hogy legyen mellettem valaki olyan, akinek fontos vagyok, aki vár rám. Egy állat ezt valamelyest megtestesíti. A menhelyen egészen gyorsan sikerül az egyik nemrég mentett kölyökkel megtalálnunk a közös hangot. Részemről első látásra szerelem az összes négylábú, de a választott kis csajszi aztán főleg. Ha lenne egy hatalmas kertes házam a városon kívül és a bankszámlám egyenlege szemmel jól látható lenne, akkor egész biztos az összeset hazavinném. A választás után már csak a papírmunka van hátra, amikor belebotlok abba a személybe, akinek köszönhetem az új élethelyzetemet. Jó, nem csak neki, de az ő döntése volt a válás. Miért kell pont itt lennie pont most? Ez a sorsnak valami nagyon undorító fintora lehet. Egyszer csak s semmiből bukkan fel a szomszédom, aki elfuvarozott idáig, mivel szerinte kímélnem kell magam. Szerintem ennyi testmozgás bőven belefért volna még, de Donnie-val veszekedni nem érdemes. Aaron modortalansága sem szegi egy pillanatra Donnie kedvét. Őszintén szólva még soha nem láttam Donnie-t nem mosolyogni. Mostanában sokat irigylem miatta. Gyakran nehezemre esik mosolyogni, néha fizikailag képtelennek érzem rá magam. Mi okom lenne mosolyogni? Egy nemkívánatos válás okot adna mosolygásra? Egy gyerek, akit valószínűleg egyedül kell felnevelnem okot adna a mosolygásra? Az, hogy a gyerek apja el sem hiszi, hogy ő az apja okot adna a mosolygásra? Egyedül élek, legtöbbször a négy fal a társaságom, nincs kivel megosztanom az ágyam, nincs kihez esténként odabújni, nincs ki mellett felébredni reggelente. Annyi zsebkendőt vettem az elmúlt időszakban, amennyit évek alatt sem. Mazochista, önsanyargató módon a közös képeinket nézegetem, amik persze csak keserűséget okoznak. Rohadtul nem tudok mostanában mosolyogni, úgyhogy nagyon irigylem Donnie-t azért a letörölhetetlen vigyorért az arcán. Nem lenne kötelező magyarázkodnom, a lassan már csak ex-férjemnek meg aztán pláne nem tartozom magyarázattal. Mégis valamiért elmondom, hogy Donnie csak a meleg szomszédom, aki a kelleténél talán közvetlenebb. - Igen - válaszolom meglepetten Aaron szabadszájú kérdésére. Nem értem, miért csinálja, Donnie soha nem ártott neki. Judy szakítja félbe a beszélgetésünket, aki hátra viszi Aaront a kutyákhoz. Igazából nekem már itt nincs sok dolgom, csupán el kell olvasnom a szerződést, amit alá akarnak velem íratni, a pontozott helyre odafirkantani a nevem, aztán mehetnék is haza az új családtaggal. Ehelyett - én hülye!!!! - csak úgy teszek, mintha olvasnám a szerződést, amit egyébként már bőven végigolvastam, mert arra várok - én hülye!!!! -, hogy Aaron ismét felbukkanjon. Én hülye! Amikor ismét megpillantom Aaront, végül aláírom a papírokat. Sok megbeszélni valónk nincs, egy cseppet sem érzem jól magam a közelében, de valami furcsa késztetés végett mégis húzom az időt. Hogy ne csak a feszült csend lebegjen kettőnk között felvázolom neki Donnie bátyjának az ajánlatát, ami véleményem szerint elég kézenfekvő lenne. És nem utolsó sorban pénztárcabarát. Aaron reakciója egyáltalán nem erősíti meg a véleményemet. Szemrehányóan a stílusa, mintha nem pont ő lett volna az, aki kidobott… - Ha a te gyerekedet? - kérdezek vissza eleinte hitetlenkedve. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy még mindig nem fogja fel. Még mindig azt hiszi, hazudtam, lefeküdtem valakivel és másnak sikerült felcsinálnia. - Ha? - ismétlem nyomatékosabban azt az egy szót, amitől ennyire kibuktam. - Ha, Aaron? Ha? Ha a te gyerekedet várom, akkor akkor látod, amikor akarod. Ha a te gyerekedet várom, akkor egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy eltiltsalak tőle vagy őt tőled. Ha és amennyiben a te gyereked növekszik bennem, akkor el is várom, hogy foglalkozz vele. Megegyezni miről akarsz a gyereken kívül? Nem kell semmi, így már oké? Csak írjuk alá azokat a rohadt papírokat és essünk már túl az egészen - vágom a fejéhez egyre indulatosabban a szavakat. Mire a monológom végére érek, már mindenki minket bámul, még az a nő is, akinek az érkezését az ajtó nyikorgása jelezte. - De ezt nem itt kéne megbeszélnünk - fejezem be pár mély levegővétel után már sokkal higgadtabban. Örülnék, ha Donnie gyorsan végezne a bankkal, mert itt leszek rosszul, ha nem lép be valamelyik pillanatban. A stressz meg ugye árthat a babának…
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Tervezések nélkül vágtam bele abba, hogy örökbe fogadjak egy kutyát. Nem akartam feltétlenül meghatározni a faját, sem a korát, inkább a megérzéseimre hagyatkoztam, ha már egy életre választok valakit. Viccesen húztam párhuzamot az újdonsült lakó érkezése és a házasságom közé. A három hónap nem túl terjedelmes időszak, de máris a válás küszöbére sodródtam, mint egy félresikerült férj, meg valószínűleg leendő apa. Sosem gondolkodtam el azon, hogy mikor fogant meg a kisbaba, ha az enyém is volt, mert túlságosan kevésnek ígérkezett ez az időintervallum, ha már az is egyértelmű volt, hogy várandós. Két hónaposnál többnek kellett lennie, ha már mutatkoztak a tünetek, arról nem beszélve, hogy még nem látszott rajta semmi a három hónapos kor alatt. Méltán aggódhattam azért, hogy nem az enyém, ha már bárokban táncolt, és nem a kórházban töltötte a mindennapjait. Az egyik felem igyekezett megérteni, hogy a pénz miatt csinálta, de a hazugságot nem vette be a gyomrom. Minden reggel úgy köszöntünk el egymástól, hogy fogalmam se volt arról, hogy éppen egy esti show-ra, vagy magánakcióra készül egy gazdag ficsúrnál. Carlostól kitelt az is, hogy eszkortként dolgoztatta Lenát, hiszen az ismerkedésünk alatt is már jóval többet követelt, mint szimpla tánc az ügyfelek körében. Hányingerrel gondoltam vissza az éjszakákra, amikor futás közben a kórház környékén rostokoltam, és azon agyaltam, hogy meglepjem egy rögtönzött vacsorával, vagy reggel elmenjek érte a kórházhoz, hogy ne kelljen tömegközlekednie. A hazugságok sűrű erdejében tapogatóztam, és még ő volt felháborodva, amikor arra kértem, hogy költözzön el. Nem ellenkezett, de láttam az arcán, hogy mennyire megsértettem a felvetésekkel, hogy nem hiszek neki az áldott állapot ténye felől sem. Tanácstalanul álltam a történtek előtt, mert a karácsonyom még abban a szellemben telt el, hogy megtaláltam a boldogságomat, és félre tudtam tenni az öcsém általi gyilkosság valóságát, de hamar lendültem vissza abba a fél évbe, ahol távol maradtam a várostól, és azzal együtt attól a nőtől, akit szerettem, de még magam előtt se ismertem be. Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon az életünk, csak egy szikra szükséges, hogy elindítsa a folyamatot. Túlságosan elkalandoznak a gondolataim, miközben körbesétálok a kennelek között, és várok a különös szikrára, de a kutyák kapcsán. Nem kell sokat várnom, hogy megtaláljam a számomra tökéletes jelöltet. Neveletlen és két sikertelen kísérleten van túl, hogy otthonra leljen, nekem meg hasonlóan sérült lélekkel kell gyógyulnom, ezért rögtön rávágom, hogy elviszem. A mosoly kétkedő a hölgy részéről, de már ismernek annyira, hogy nem adom fel könnyen. Miért teszem éppen ezt a házasságommal akkor? Nem felelek semmit, amikor visszatérünk a pulthoz a papírok kitöltése végett, de kezd elszállni az agyam, mert Lena nem végzett és a semmiből felbukkan egy másik férfi is az oldalán. Tessék, nem gyászolta túlságosan a frigyünket, ha már mással szűri össze a levet. Nem mondok rá semmit, de érezhetően összeszorul az öklöm, hiszen a nevemmel is tisztában van az egyed. A bemutatkozás rövidre sikeredik, és már magára is marad a nejem, meg az a tudat, hogy egy meleg szomszéd fuvarozza. Meg nem mondtam volna a fasziról, hogy az, mert nem tűnt annak, és nem is viselkedik annak megfelelően. Hajlanék, hogy meghívjam egy kávéra Lenát, de amint felhozza az ügyvédet és ajánlatot tesz a házasságunk lezárására, már bennem is megfagy az ideg. Rezzenéstelen arccal változik meg a hozzáállásom, és ha így játszik, akkor felteszem a nem túl kedveskedő részletekbe menő kérdéseimet is. Látszik rajta, hogy nem számított tőlem ellenséges magatartásra, de amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten is. A zsebembe csúsztatom a két karomat és úgy fürkészem az arcvonásait. - Igen, ha az enyém. – erősítem meg a kételyeket, mert eszem ágában sincs feltétlenül elhinni, hogy tőlem van, azt se tudom, hogy hányadik hónapban van, mert éppen hiányos öltözetben tartózkodott egy bár VIP termében, amikor kinyögte, hogy gyereket vár. Teljesen kiakad, és már az egyik részem bánja, hogy felhozta, mert ez a vita nem vezet sehová közöttünk. - Meg fogunk egyezni, de nem itt. – közlöm vele a tényeket és elpillantok az ajtó felé, ahol többen is megbámulnak bennünket. Eleinte még el is mosolyodom, de nincs kedvem egy újabb jelenethez, ezért közelebb állok hozzá. – Rendben, nincs értelme, hogy felhúzd magad. Donnie vagy ki, már nem tudom, ha neked megfelel, hogy az ő testvére intézze a válásunkat, akkor küldd át nyugodtan a papírokat, vagy jelezd, hogy melyik helyen írjuk alá. – köszörülöm meg a torkomat, mire a pult mögött ülő nő felpillant ránk, és értetlenül fürkészi a két adatlapot. – Elnézést, de itt valami félreértés lesz. – nem értem, hogy mire céloz, de van olyan kedves, hogy mindkettőnket közelebb kéressen és felénk fordítsa a hivatalos okmányokat. – Mrs. Bennett sajnos nem lehetséges, hogy külön fogadjanak örökbe. Házastársaknak sajnos nem áll módunkban kiadni két kutyát, és a rendszerből azt olvastam ki, hogy maguk még egy háztartásban élnek. Amennyiben meglesz az ideiglenes lakcím változtatás, akkor elrendezhetjük az ügyet, vagy elviszik az egyik kutyát. Még ezzel sem ér véget a procedúra. Nyugodtan vitassák meg, hogy mi legyen, addig foglalkozom a többiekkel. A másik teremben találnak egy kávéautomatát is. – mutat a folyosó végére, én meg értetlenül lesek fel Lena arcára. Csodálatos.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Egészen nyugodt napnak indult a mai, amíg bele nem botlottam a majdnem-volt-férjembe a menhelyen. Csupán a jelenléte egy másodperc alatt kavart fel bennem mindent; vegyes érzelmek törtek felszínre, amikor megláttam, a gondolataim olyan kesze-kusza mód kezdtek cikázni a fejemben, hogy én is alig tudtam követni saját magamat. Egyértelműen nem közömbös számomra még Aaron, valószínűleg nem is lesz az, de túl kell tennem magam rajta. Már egy pár hete nem találkoztunk, a túllépésen pedig az idő és a távolság az, ami szép lassan segíteni tud. Eleinte nem, de talán ha egy kicsit több idő telik el, akkor igen. Így viszont megint ugyanott érzem magam, ahonnan indultam. Átvitt értelemben véve pofon a mai viszontlátás, ami ismét padlóra küld. Ahelyett, hogy gyorsan aláírnám a papírok és sarkon fordulnék, addig húzom az időt a formanyomtatvány olvasgatásával, amíg Aaron is visszaér. Mazochista lennék? Az egyáltalán nem kizárt. Amint szóba hozom az ügyvédet, már szánom-bánom, amiért húztam az időt. Nem azt a reakciót mutatja, amire számítok; együttműködés és talán némi öröm helyett - mivel egyrészt így gyorsabban lezavarhatjuk a válást, amit nem mellesleg ő akart, másrészt a gatyánk sem menne rá - ellenségesen és gorombán szegezi nekem a kérdéseit. És ismét a gyereknél tartunk. Rosszul esik a feltételezése, mert soha eszem ágába nem jutott mással ágyba bújni a tiszavirág-életű házasságunk alatt. Próbálom lenyugtatni magam, de hiába. Felhúzom magam és csak mondom a magamét neki. A sértettség és a keserűség szól belőlem, még az sem tűnik fel, hogy mások megbámulnak minket. Tudnám még folytatni, de ennek a beszélgetésnek itt és most nem látom több értelmét. Aaron helyesen látja, valóban nem a legmegfelelőbb helyen vagyunk a válásunkat illető kérdések megvitatására. Egyetértően bólintok egyet, ezzel pedig lezártnak veszem a témát. Egyikünk sem azzal a céllal jött ma ide, hogy az ügyes-bajos dolgainkat megbeszéljük. A saját utunkat járva döntöttünk mindketten az örökbefogadás mellett, mégis a sors fintorának köszönhetően egyszerre vagyunk itt, de nem kéne most a problémáinkról beszélnünk. Veszek egy mély levegőt és a pult mögött ülő nő felé fordulok. Már csak arra várok, hogy a kis szőrmókkal, akinek még neve sincs kiléphessek innen, és végre megteljen egy kis élettel az új lakásom. A pozitív illúziót a nő egy mondattal sikeresen lerombolja. Értetlenül pillanatok rá, nem értem, milyen félreértésről lehet szó. Közelebb lépünk mindketten és végig hallgatjuk, mi okozza a problémát. Döbbenten konstatálom, hogy a lakcímváltozás hiánya miatt úgy fest, nem mehetünk haza mindketten egy-egy kutyával. - Micsoda? Ez biztos? Mármint… nem lehet valamit kitalálni? - kérdezem hitetlenkedve a nőt, aki egész egyszerűen elismétli korábbi szavait. Reménykedtem valamilyen kiskapuban, amivel esetleg ki lehetne játszani a rendszert, de úgy látszik, erre nincs mód. - Sajnálom, a szabály az szabály - fejezi be lebiggyesztett ajkakkal, empátiát mutatva. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhet. Még mit tartogat a mai nap, de tényleg? Még mit? Nevessek vagy sírjak ezen? Egyik sem oldaná meg a fennálló helyzetet. Legalább még egy dolog, amit Aaron hozzám vághat, ha nem lenne elég, hogy szerinte megcsaltam, nem is az övé a gyerek, miattam ment tönkre a házasságunk… ja és őt idézve egy olcsó szajha vagyok. Most már hozzá tudja ezekhez írni a mostani galibát is. Magamon érzem Aaron tekintetét, de én igyekszem elkerülni a szemkontaktust. Már attól görcsben van a gyomrom, hogy egy levegőt szívunk. A többi embert kikerülve az említett terem felé indulok, közben azon jár az agyam, mégis mit mondhatnék, de semmi értelmes nem jut eszembe. Bocs, amiért nem jelentkeztem még át. Ez elég hülyén hangzik. Előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy megnézzem, mennyi az idő. Még mielőtt észbe kaphatnék, az oldalsó gomb nyomására felvillan a képernyő, amin még mindig az egyik közös képünk virít háttérként. Gyorsan lezárom a mobilom és reménykedem benne, hogy Aaron nem nézett a képernyőre. Bárcsak Donnie telefonálna vagy írna már, akkor nem kéne tovább beszélgetnünk. Lassan a kávéautomatához lépkedek és végignézem a listát; van itt annyi féle, amennyit meg sem bírok jegyezni. Mire a végére érek, elfelejtem mi volt az első. Donnie szerint terhesen nem jó sok kávét inni, úgyhogy rá hallgatva csak nagyon ritkán iszom, akkor sem túl erőset, inkább csak az íze kedvéért. Mivel gyanítom, az automatás kávék közül egyik sem laktózmentes, ezért az eszpresszó mellett teszem le a voksomat. - Kérsz valamit? - kérdezem Aaront, ha már itt állok a masina előtt. Nem ezen a pár dolláron fog múlni a jövőm. A táskámba nyúlok a pénztárcámért, de amint kutakodni kezdek, a vállpánt megadja magát, és a táskám és annak tartalma a földön landol. Mi a fenéért keltem ma fel egyáltalán? Jobban tettem volna, ha ágyban maradok. Letérdelek és elkezdem összeszedni a padlóról a cuccaimat, a naptáramat felemelve viszont kiszóródnak belőle a múlt heti ultrahangos felvételek. Hirtelen lefagyok, a sarkamra ülök és lassú, lomha mozdulatokkal szedem össze a képeket. Most ez a baba a legfontosabb dolog az életemben, minden egyéb csak sokadrangú. Az a fontos, hogy vele minden rendben legyen, egészséges legyen, rendben fejlődjön és ne legyen semmi komplikáció. Ha savanyú uborkát akar, akkor savanyú uborkát fogok enni, akármennyire is utáltam korábban. Ha csak a csirkét hajlandó megenni, akkor azt fogok enni, jelenleg mástól felfordul a gyomrom. Ha miatta szinte óránként kell pisilnem, akkor óránként fogok kimenni a mosdóba. Nem kéne idegeskednem, felhúznom magam dolgokon, mert egyrészről a babának sem tesz jót, másrészről már csak pár hónap és a kezemben tarthatom. - Az orvos szerint akkora lehet, mint egy füge. - A korábbi kirohanásomhoz képest meglepően nyugodt vagyok most - Nézd, ott a feje - mutatok az ujjammal a fotón arra az aránytalanul nagy bumszlira középen, bár abban sem vagyok biztos, hogy Aaront érdekli. - Az ott a lába, az pedig a keze - folytatom a kis pálcikákkal. - Valószínűleg megvan a másik keze és a másik lába is, csak az a felvételen nem látszódik.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Lenával lenni a világ legkönnyedebb érzése lett volna, és így is gondoltam azon a havas estén, amikor magammal rántottam, akár egy forgószelet és belemerültünk életünk legnagyobb kalandjába. Túl korán léptem meg, hogy feleségül kérjem? Nem terveztünk előre semmit, vagyis még abban se voltam biztos, hogy a városban akarok maradni, csakis az édesanyám állapota hozott vissza a menthetetlen bosszúhadjáratomról. Megállapodtam azon az estén, és teljes szívemből hittem, hogy egy család leszünk. Megannyi rossz állt a hátam mögött, egy kis nyugalomra és valami stabilitásra vágytam, ahogyan a legtöbben. Owen annyiszor hangoztatta a házasság előnyeit, hogy kezdtem én is hinni benne. Ellával nem a mintapéldányok voltak, de látva, hogy nekik sikerült megtalálni a boldogságukat, szinte készpénznek vettem, hogy nekünk is menni fog. A bárba való belépése pillanatában nekilódult a szívverésem. Öt hónap kihagyása után is tudta, hogy ki az, aki igazán kell neki. Lena volt a mindenség, mást nem is láttam abból az estéből, és az események adták magukat. A történetünk több ponton forrt össze, és a mai napig nem bánom, hogy megmentettem az életét. Az öcsém csúfos véget szenvedett, de tudom, hogy immár jobb helyen van, és ha rajtam múlik, akkor nem ok nélkül halt meg. Meg fogom találni Sawyer-t, és ha ez megtörténik, akkor nem állíthat meg sem a törvény, sem az igazságszolgáltatás. A saját kezemmel fogom hirdetni a végzetét, ahogyan ő is tette az én véremmel. Még most is bugyog bennem a tettvágy, de az elmúlt hetekben kicsit lehiggadtam, mert más kötötte le a figyelmemet. A házasságom hajótörést szenvedett és a roncsból alig úszkált már valami a felszínen. Menthetetlen lett volna a téma, ha nem éreztem volna semmit a feleségem iránt. Szembe is köphettem volna magam, ha kijelentem, hogy nem szeretem. A hazugságai ellenére is ott pislákolt bennem az újrakezdés halovány fénye, de nem engedtem teret neki, mert megégtem. A tények magukért beszéltek. A terhességgel megbarátkoztam, de abban nem hittem, hogy feltétlenül én vagyok az apa. Láttam már elég sok mindent a munkám során, de első kézből megtapasztalni, hogy valaki olyan döfi beléd a kést, akire nem számítasz, nem túl szívet melengető. Az istenért, de én ezért a nőért epekedtem, és világosan láttam, hogy vele kell megöregednem. Ezen gondolatok rabja vagyok akkor is, amikor visszatérünk a kiválasztásról, és Lena az előző helyen állva olvassa át a papírjait. Szóba elegyedünk, megismerem a szomszédját is. Abban a percben, ahogyan világossá válik, hogy meleg, a szívem egyik része megnyugszik, de ha valóban el akarunk válni, akkor már nem sokáig élvezhetem a tényt, hogy más nem fog hozzányúlni. Papíron még az enyém, de ez már nem jelenti azt, hogy a végtelenségig így marad. A saját paksamétámat veszem el, amikor felhozza az ügyvédet. Nem gondoltam rá, én még halogattam volna, de annyira határozottnak tűnik, hogy azonnal felmegy bennem a pumpa, és automatikusan marok belé. Nem szándékosan bántanám, de ő sem túl kedves, és mégis belülről szétfeszít a bűntudat, hogy egy kismamával üvöltözök. Nem teljesen emelem fel a hangomat, de érezhetően többen is megbámulnak minket, mire leesik, hogy nem szabadna hangoskodunk. A pulthoz megyünk vissza, én még most is érzem, hogy a vérnyomásom nem oké, de ezzel ellentétesen nyugalomra intem mindkettőnket és egy másik időpontot teszek meg, hogy rendezzük a magánéletünket. A hölgy megint rossz hírekkel szolgál, és kell némi idő, hogy rendezzem az idegrendszeremben kitörni készülő harmadik világháborút. - Azt állítja, hogy csak egy kutyát vihetünk haza, és döntenünk kell, hogy melyiket? – a bólogatás egyértelművé teszi, hogy nem lesz választásunk, és ha még akadályoztatjuk a munkát is, akkor lemondhatunk akár az örökbefogadásról is. Nem tűrik meg a vitázó egyedeket. A homlokomhoz érintem a kezemet és lehunyva tartom a szemhéjamat néhány másodpercig. Nem történhet meg, hogy a házasságunk gátolja meg egy kutya hazavitelét. - Őrület, rendben, akkor átbeszéljük ott. – kényszeredett mosollyal konstatálom a patthelyzetet és eltávolodva a pulttól követem a nejemet. Zsebre dugott kézzel andalgok el odáig, de csak akkor eszmélek fel, amikor Lena nekem szegezi a kérdését. - Öhm…igen egy sima feketét egy cukorral. – az együttlakás alatt sem ittam másképpen a reggeli kávémat, a szokások rabja vagyok, és ezzel nagyon is tisztában van. Megtámaszkodom a gép oldalán és onnan figyelem a mozdulatsorait. Murphy őt sem kíméli meg, és adandó alkalommal elszakad a táskája pántja. Ösztönszerűen guggolok le, hogy segítsek neki összeszedni a szétgurult tárgyakat, de egy egészen szemcsés képen akad meg a tekintetem. Nem véletlenül hagyja utoljára, amikor belesodorja a többit a táskába, aztán valahogyan a feszültség is eltűnik a hangjából. Érdeklődve lesek le az ultrahangra. A kezeit meg a lábait figyelem, az aprócska életkezdeményt. Fura érzés kezd kibontakozni a mellkasomban és megköszörülve a torkomat tudok csak felelni neki némi fáziskéséssel. – Hány hetes terhes vagy? – szökik ki belőlem és az alkarjára csúsztatva a sajátomat segítem fel a földről, mert elég kényelmetlen ebben a pozícióban maradni. A képet megtartom, és néha rápillantok, de azt hiszem, hogy ez az első bizonyítéka annak, hogy igazat mondott nekem. - Üljünk le oda. – az automata melletti székekre biccentek és a hátára simítva a tenyeremet vezetem oda. – Milyen tüneteid vannak? – kíváncsiskodom tovább, mert azt hiszem most tudatosul bennem, hogy mit hagyhatok ki, ha a haragom lesz a legjobb tanácsadóm a jövőben.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Az idillinek induló napom rövidesen a fejet tetejére áll, amikor meglátom Aaront a menhelyen, ahonnan terveim szerint ma egy négylábúval térek haza. Az utóbbi időben jellemző volt rám a rossz döntések sorozata és meglepő mód ma is hozom a formámat. Csak alá kellett volna írni a papírt és sarkon fordulni, de nekem feltétlen meg kellett őt várnom. Nem tudunk normálisan beszélni egymással, tapintható közöttünk a feszültség, amit jórészt én okozok az ügyvéd felemlegetésével. Segítő szándékkal említettem meg, de ha ő így, hát én is így. A kedvességet háttérbe szorítva bújik elő belőlem a kisördög. Tudnám még mondani a magamét neki, de sem a hely, sem az idő nem megfelelő. A hangulatomat viszont az pecsételi meg, amikor a pult mögött ülő nő választás elé állít minket. Legbelül úrrá lesz rajtam a pánik, amiért megvan rá az esély, hogy kutya nélkül megyek haza, továbbra is egyedül leszek, csak a vékony falakon átszűrődő zajok és zörejek adják majd a társaságot. Ez viszont olyan dolog, amit nem beszélhetünk meg idegesen. Mindkettőnknek el kell játszania a civilizált felnőttet pár percig, hogy dűlőre jussunk. Az automatához lépve a táskámban kudakodom a pénztárcám után, a pechszériám folytatásaként pedig még a táskám pántja is megadja magát. Próbálom gyorsan összeszedni a földre hullott holmikat, a mozdulataim azonban jócskán lelassulnak, amikor meglátom a naptáramból kiszóródó ultrahangos felvételeket. Egy szempillantás alatt minden feszültség és idegesség szertefoszlik, a vállaimra nyugalom telepszik, ami a hangulatomon is meglátszik. Nyugodtan emelem fel a képet és mutogatom meg a nagyjából négy centis baba kezét és lábát, habár abban sem vagyok biztos, hogy Aaront érdekli. Nem veszem le a fotóról a tekintetem, annyira magával ragad az egész jelenség. Egy apró kis lény, ami most a tenyeremben is elférne, pár hónap múlva meg már a karomban fogom tartani. Már azt a pillanatot várom, amikor először megpillanthatom; biztosan ő lesz a legtökéletesebb és legszebb baba a világon. Valószínűleg minden anya ezt gondolja a saját gyerekéről, mert minden anyának a sajátja a legszebb. Hirtelen nem tudok válaszolni a kérdésére, annyira kizökkent az érintése. Jó és rossz érzések fognak el egyszerre; annyira hiányzott az érintése, hogy szavakba önteni is nehéz, de valahogy nem csak öröm és melegség áraszt most el. Ez mulandó pillanat, csak egy apró gesztus, semmi több. Felesleges lenne bármi jelentőséget tulajdonítani neki, bármit is beleképzelni. A rózsaszín köd, ami egy pillanatra ellepi az agyamat csak hamis illúzió képét kelti, aminek nem szabadna bedőlnöm. Vége a házasságunknak, hamarosan papíron sem lesz közünk egymáshoz. Jelenleg az egyetlen, ami összeköt minket az a baba, aki a pocakomban növekszik, de Aaron még egyelőre ezt sem hiszi el. A segítséget elfogadom, közben igyekszem rendezni kesze-kusza gondolataimat. - Tizenegy - válaszolok végül, immár két lábon állva. Már éppen sikerül elhessegetni a rózsaszín ködöt, elzárni egy sötét zugba a korábbi gondolataimat, amikor a hátamon érzem meg kezének puha érintését. Miért játszik velem ilyen kegyetlen játékot? Ha van egy csöpp esze, akkor tudhatja, hogy számomra még egyáltalán nem közömbös, akármennyire is külön élünk már. Nem büntetett még meg eléggé azért, amit tettem? Még egy lapáttal rá kell tennie? Csöndben leülök az egyik székre, a táskámat az ölembe veszem, elrendezgetem a dolgaimat benne nagyjából és összehúzom a cipzárt, nehogy kihulljon belőle megint minden. - Milyen tüneteim vannak? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Ekkora hatással lett volna rá az az ultrahangos fotó? Nem vág a fejemhez semmit, pedig ha az ő fejével gondolkodom, akkor lenne mit: biztos más az apja, biztos már másnak is mutogattam, aki igazából felcsinált… Egyszerűen tényleg csak a kíváncsiságot látom rajta, aminek… azt hiszem, örülök. - Azon kívül, hogy lassan úgy nézek ki, mint egy jóllakott óvodás? Hmm… Eleinte a reggeli rosszullétek voltak csak, de az kezd múlni, már csak minden második reggelt töltök a vécé előtt térdelve - kezdem felsorolni a terhesség “szépségeit”, ha már ennyire érdekli. - Undorítóbbnál undorítóbb kajákat kívánok, folyamatosan éhes vagyok, fel vagyok fújódva és székrekedésem van. Óránként kell pisilnem, extrém mód érzékenyek a melleim… - egy pillanatra elgondolkodom, még mik változtak a mindennapjaimban. - Mondjuk meg is nőttek - nézek le a mellkasomra, mintha így kabáton keresztül bármit is látnék belőlük. - De a legrosszabb talán a hangulatingadozás, úgyhogy elkezdtem jógázni, az valamennyit segít - fejezem be a tételes listát. - Szerintem… most inkább hozom a kávékat - mutatok a masina irányába. Hagyom egy kis időd, hadd dolgozza fel Aaron, amit most rázúdítottam. Talán egy kicsit sok és tömény volt ennyi információ egyszerre, de ő kérdezte, nekem pedig eszem ágában nem volt bármit is elhallgatni. Először Aaron kávéját választom ki, én magam viszont a kávé helyett a tea mellett döntök. A tipikus gép, agyon cukrozott teámat szürcsölgetve ülök vissza mellé, aztán egy mély levegő után felhozom a témát, ami miatt félrevonultunk. - Mi legyen a kutyákkal? - teszem fel az ominózus kérdést, de mielőtt még válaszolni tudna, folytatom - Mármint… tudom, már rég át kellett volna jelentkeznem az új lakásba. Igazából nem is gondoltam volna, hogy ez gond lehet. Nyilván ezt is én csesztem el, szóval megértem, ha ragaszkodsz hozzá. - Mármint a kutyához. Nem akarok veszekedni megint, már belefáradtam a vitákba, csak szeretném megbeszélni a továbbiakat. Szeretném, ha döntene, mert az én hanyagságom miatt vagyunk ebben a helyzetben. Elég hülyén venné ki magát, ha még én ragaszkodnék vaskarommal a kiskutyához. Ami egyébként így is van, de szeretném kerülni a feszültséget.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Pár hete költözött el Lena a közös lakból, de még most is érzem annak hiányát, hogy nem mászkál senki a lakásban. A párnáját azóta sem cseréltem le, mert legalább az illata ott maradt, és van mibe kapaszkodnom, amikor elengedem a haragot és a bizalmatlanságot és csak azt a nőt figyelem, aki a feleségem. Elegem lett a harcokból, és a hazugságokból is, amikor az öcsémet elveszítettem. Nagy volt a tét és belefáradtam az örökös bosszúvágyamba is, úgy gondoltam lehetőséget fogok kapni az élettől, ha eljön az ideje, de lehet pont abban rejlett az újrakezdés reménye, hogy aznap este összetalálkoztam Lenával, és beleugrottunk a házasság szentségébe. Nem áltatom magam, hogy minden cukormázas lesz, és felhőtlenül boldog, de végső soron nem is az volt a fontos, hogy egy tökéletesen illuzionált frigyben éljek. Meg kellett volna hallgatnom őt aznap este, de túlságosan beütött a ménkű és a férfi büszkeségem nem engedte, hogy teret hagyjak neki a magyarázkodásra. Hónapokon át a kórház mellé járt, és nekem is bemesélte, hogy gyógyít, másokat helyettesít. Kiborultam Carlos bárjába és pont ez a pillanatot választotta ki arra, hogy közölje velem, hogy gyereket vár. Sem a hely, sem az idő nem dolgozott mellette, valahogyan szürreális élményként könyveltem el, hogy a felfedezett igazság tudatában még az is lehet, hogy apa leszek. Eljátszottam a gondolattal, és ugyan nem ismertem be, de alig pár napja betévedtem egy üzletbe. Nem céllal mentem, csak arra vittek a lábaim és miután észbe kaptam a sorok között mászkáltam és az apró ruhákat nézegettem. Fogalmam se volt, hogy mekkora egy újszülött, csak saccolni mertem, de az eladó készségesen segített kiválasztani azt a kék cipőt. Miért szavaztam a fiúra? Még az sem biztos, hogy az enyém, egyáltalán állapotos-e Lena, vagy fiú lesz, de akkor ott megmozdult bennem valami és a kis ajándéktáskába csomagolt tárggyal tértem haza. Nem néztem többet rá, gondosan elrejtettem a szekrényembe, de a tudat megfogant, hogy apa leszek. Nehezen emésztettem meg, a hűségében kételkedtem a leginkább és az nagyobb sebet ejtett a szívemen, mint az elhallgatott munka. A kutyamenhelyen való összefutásunk is a véletlen műve, amit nem tudok eldönteni, hogy mennyire az, de biztosan nem tudhatta, hogy ma jövök, vagy egyáltalán fontolgatom, hogy magamhoz vegyek egy kutyát. Régebben macskát tartottam, és szeretem is a szőrös mancsokat, még az is előfordulhat, hogy egy másikkal térek haza, azonban megakaszt a műveletben, hogy az előtérben a pultnál állva szembesülünk vele a kiválasztást követően (egyébként kutya lenne), hogy nem kaphatjuk meg mindketten a mai érkezésünk célját, mert egy család, csak egy háziállatot vihet haza. Nevetségesnek tűnhettem a fél karommal rátámaszkodva a pultra, Lena mellett állva és a pult másik felén ülő nőt bámulva. Hangosabbak voltunk a kelleténél az előbb, de azért ez már több a sokknál. Finoman arra leszünk utasítva, hogy menjünk át a váróba és igyunk meg egy kávét, amíg döntést hozunk. Mennyire igazságos már, hogy az egyikünk vigyen haza egy kutyát, a másik meg üres kézzel távozzon? Menten felmegy a vérnyomásom, az automata falának dőlve szemlélődöm, és rágom át magamat a történteken, de nem tudom, hogy mitévő legyek. A nagy agyalásomat Lena táskájának a leejtése szakítja félbe és már guggolok is le elé, hogy segítsek összeszedni a tartalmát, de mindkettőnk tekintete megakad egy ultrahangos felvételen. A terhességgel nem csapott be, és egy kicsit rosszul is érzem magam, hogy csalónak tartottam, de a meglepetés nagyobb hatást vált ki belőlem, mint a bűntudat. A kérdés magától születik meg, hogy hányadik hétben jár, nem akarok tolakodó lenni. A hátára simítom a tenyeremet, hogy könnyebben állhasson fel, aztán leülünk a közeli műanyagszékek egyikére. A tizenegy hét bőven tartalmazza a házasságunk időszakát, nem vagyok ostoba, hogy kiszámoljam kb. január vége és február elején fogant meg valamikor, ha az enyém. A tünetei érdekelnek, nem vagyok túlságosan kíváncsi alkat, de most kibújik belőlem ez az énem is. Csak bólintok a megerősítése érdekében és lassan fektetem le közénk a képet, nehogy azt higgye, hogy el akarom venni tőle. A reggeli rosszulléteken nem lepődöm meg, ha anyából indulok ki, akinek a meséi alapján velem szinte végig hányt a kilenc hónap alatt. A mellére tett megjegyzése kapcsán talán egyszerre nézünk oda, de nem sokat láthatok a kabáton keresztül, de pont elég is, hogy egy nagyot nyeljek. - A jóga az remek sport. – ennyit sikerül kinyögnöm, amikor felkel és az automatához megy. A kérésemnek megfelelő műanyagpohárral ajándékoz meg, én csak az orrom alatt mormogok el egy köszönömöt, mert egy égetőbb problémára hívja fel a figyelmet, amiről el is feledkeztem az elmúlt percekben. – A kutya. – sóhajtok egyet és belekortyolok a kávémba, de még mindig borzalmas íze van ennek a fajtának, ezért le is mondok a folytatásról. – Majd elintézed. Vigyed haza te, amelyiket kiválasztottad, és ha már sikerült elintézni a papírokat, akkor én is elhozom a másik lókötőt. – ajánlom fel a leghumánusabb megoldást, de abban sem vagyok biztos, hogy ebbe bele fog egyezni. – Még azt tudnám esetleg mondani, ha gondolod, akkor közös felügyelettel elhozzuk a tiédet, és szívesen vigyázok rá, ha neked dolgod akad. Ez megfelelne? – vetem fel, de a kékjeim a felvételre siklanak ismételten.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Az anyaságra nem tudom, hogy lehet felkészülni. Én nem voltam rá felkészülve, amikor megláttam a kezemben tartottam a pozitív terhességi tesztet. Most sem érzem magam annak, nem véletlenül díszíti a könyvespolcaimat nagyrészt gyereknevelésről szóló könyvek. Rengeteg ember képes volt felnevelni a gyerekét, sok egyedülálló anya is megoldotta, miért én lennék a kivétel, akinek semmi nem jön össze? Akárhányszor felnyitottam eddig a könyveket, mindig hullámvölgyekben találtam magam; eleinte próbáltam a legtöbb információt magamban elraktározni, aztán egy kis lapozgatás után úgy gondoltam, ez teljesen felesleges, hiszen magától kialakul majd minden, aztán jött a pánik, hogy mi van, ha mégsem alakul ki, mi van, ha ezek pont olyan dolgok felett siklom át, ami hasznos lehet? A könyvekben tényleg rengeteg mindent leírnak, de mi van, ha nálunk minden fordítva fog alakulni, ahogy itt írják. A hullámvölgyeken az egyedüllét sem segít sokat, mert rengeteg időt töltök a gondolataimmal. Én a magam részéről egyelőre nem tudtam lezárni a házasságunk utolsó fejezetét, ezért képtelen voltam még csak el is gondolkodni azon, mi lenne, ha lenne mellettem valaki. Akit szeretnék, hogy mellettem legyen szerintem a pokolba kíván akárhányszor csak eszébe jutok. És még a gyerekére sem kíváncsi, mert meggyőzte saját magát a hűtlenségemről. A dühe és a csalódottsága érthető volt, hiszen hazudtam neki, titkolóztam előtte. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyen kevésre tart. Ha valóban csak ennyit néz ki belőlem, akkor jobb is külön utakon folytatnunk az életünket. A gyerekkel kapcsolatban hetek óta azzal nyugtatom magam, hogy a szüleim engem is felneveltek és összességében nem én lettem a világ legrosszabb embere. Legalábbis nem mindenki szemében… Akinek a véleménye számít és számítani is fog, az utál most a legjobban. Esélyt sem adott, hogy jóvá tegyem, amit elrontottam, azonnal véget vetett mindennek. Reménykedtem benne, valahol mélyen még bíztam abban, hátha később, amikor lehiggad, akkor lehet vele nyugodtan beszélni. Felesleges, hamis illúziókkal kecsegtettem magam, Aaron álláspontja semmit sem változott. Nem volt maradásom a közös lakásunkban. Csak akkor jöttem rá, mennyire elcsesztem mindent, amikor visszaadtam a lakáskulcsot és a gyűrűt. Most is szorító fájdalmat érzek a mellkasomban, ha lenézek a kezemre és látom az ujjamon a világosabb foltot, ahol a gyűrűt hordtam. A frusztrációmat nem tudom magamban tartani, amikor a majdnem-volt férjemmel a sors fintorának köszönhetően találkozunk a menhelyen, ahova mindketten ugyanazzal a céllal érkeztünk; egy négylábúval szeretnénk a magányunkon enyhíteni valamelyest, ami valamelyikünk számára meghiúsulni látszik. Félrevonulunk a nagy nyilvánosság elől, mielőtt még páros lábbal raknak ki minket a viselkedésünk miatt. A folyosóra érve sikerül lehiggadnom és civilizált emberként beszélgetni, feltéve ha Aaron is hajlandó rá. Igazán akkor változik meg a légkör, amikor a balszerencsének hála a táskám pántja elszakad, a tartalma pedig a földre szóródik. A naptáramból kieső ultrahang felvételek láttán teljes nyugalom telepszik rám; még mindig annyira hihetetlen, hogy ez a kis apróság a hasamban növekszik, nem is olyan sokára meg már a karjaimban tarthatom. Aaron is láthatóan kíváncsi, ami egyrészről meglep, másrészről viszont örömet okoz. A felvételek már kézzel foghatóak, nem csak szavak, amikkel bárki dobálózhat. Talán így már nem lesz kétsége a terhesség felől, ha eddig lett volna - már pedig miért ne lett volna, hiszen a fejemhez is vágta, hogy ezzel csak magam mellett akarom tartani. A kérdéseinek eleget téve válaszolok mindenre, még talán olyan részletekbe is belemegyek, amik neki túl soknak bizonyulhatnak, de hát, istenem, ő kérdezte. Nem ő éli át, szóval azt azért csak túléli, ha elmesélem neki mindazt, amin nap mint nap keresztülmegyek. Nem panaszkodom, mert habár eleinte utáltam az egészet, a rosszullétek borzasztóak voltak, egyrészt most már kezdenek enyhülni, másrészt… megéri. Megéri, mert ez csak pár hónap, ami utána jön, azt viszont egy egész életre kárpótolni fog a hányós időszakért, a székrekedésért, az óránkénti pisilésért, a hangulatingadozásokért. Szóval mindenért. Az automata választéka nem túl bő, de én most inkább a tea mellett döntök. Már az első korty utáni grimaszom elárulja, mennyire pocsék is a nyelvemet szétégető lötty. Édes, mint a fene, ráadásul az alján egész kupacban áll a cukor. Nem kerülgethetjük örökké a témát, ezért egyenesen rá is kérdezek, hogy akkor mi legyen végül a kutyákkal. Mivel az én hibámból - ki máséból? - kerültünk ebbe a helyzetbe, nem lepődnék meg, ha Aaron úgy döntene, elviszi az általa választott szőrmókot. Érthető is lenne, ráadásul az utóbbi időben nagyon belejött, hogyan büntessen, szóval számítok is rá. Ennek fejében a válasza és az ajánlata annyira meglep, hogy hirtelen válaszolni sem tudok, csak pislogok, mint hal a szatyorban jóformán. - Őőő… biztos? - kérdezek vissza bizonytalanul. - Tényleg megértem, ha elvinnéd most, amelyiket szeretted volna - ismétlem korábbi szavaimat. - A közös felügyelet nem hinném, hogy működne, maximum addig, amíg alá nem írjuk a papírokat… - Szinte fel sem fogom az egyébként tök logikus okfejtésemet, csak akkor, amikor már kimondtam a szavakat. Amíg alá nem írjuk a papírokat. Ez valóban a házasságunk végét jelenti, ami rendkívül elkeserít és fáj, és olyan érzés fog el, mintha egy tonnás betontömböt dobnának a mellkasomra. Nehezen kapok levegőt, mintha hirtelen sokkal ritkább lenne a helyiségben a légkör, mintha nem lenne oxigén. Nem messze az egyik ajtón meglátom a női mosdó szimbólumát és gondolkodás nélkül indulok meg oda szinte szaladva. Az egyik fülkébe bezárkózom és az oldalsó falnak dőlve csúszom le a földig. Arcomat a tenyerembe temetve igyekszem elnémítani magam és felfogni a kicsorduló könnycseppeket. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik. Nemsokára tényleg vége, nem fog semmi sem összekötni minket, hacsak nem vállal felelősséget a gyerekért, amire egyelőre nem látok sok esélyt. Nem lesz közünk egymáshoz, csak egy lezárt fejezet leszek az életében, egy csalódás, egy rossz döntés. Ezért csakis magamat okolhatom, mert én nem voltam vele őszinte. Én hazudtam neki arról, hova megyek esténként. Lett volna választásom, elmondhattam volna az igazat, de nem tettem. Mentem a saját hülye fejem után. Az egyik mellettem lévő fülkében valaki lehúzza a vécét, amire hirtelen felkapom a fejem. Azt hittem, nincs itt más rajtam kívül, hogy itt egyedül lehetek, amíg sikerül összeszednem magam. Az ajtó alatti résen látom elhaladni a fekete női cipőket, amik egy darabig a kézmosónál állapodnak meg, végül kimennek az ajtón és a kopogásuk is megszűnik. Csak akkor lépek ki a zárt ajtó mögül, amikor már egyáltalán nem hallom a lépteket. A mosdóhoz lépve a tükörbe nézek; a szemeim vörösek, az arcom nedves. A hideg vizet nyitom meg, hogy jó alaposan arcot mossak, mielőtt visszamennék. Közben igyekszem valami elfogadható magyarázatot is kitalálni a szó nélküli eltűnésemre, ha rákérdezne. Papírtörlővel megtörlöm az arcom, a tincseimet az ujjaimmal nagyjából elrendezgetem és amikor már úgy ítélem meg, hogy szalonképes vagyok, a jelenlegi helyzethez képest a lehető legjobb arcomat magamra öltve lépek ki a mellékhelyiségből és ülök vissza Aaron mellé. - Szóval… - folytatom ugyanonnan, ahol abbahagytam pár perccel korábban. - Az lesz a legjobb, ha még a héten átviszem a papírokat. Ma beszélek Donnie tesójával, aztán meglátjuk. Hiába vehetjük megbeszéltnek és lezártnak a témát, tovább ülök a széken. Azon gondolkodom, hogyan osszam meg vele azt, ami egy ideje már a fejemben motoszkál. Kicsit félek a reakciójától, de most talán nincs olyan hangulatban egyikünk sem, hogy a másik torkának essen. A tekintetem az ultrahangra siklik. Bármi, ami a gyerekkel kapcsolatos és megbeszélés kérdése lehet, gyomorgörcsöt okoz. Nem hiszi, hogy az övé a gyerek, nekem viszont sem energiám, sem kedvem nincs ezt bizonygatni. Már világosan a tudtomra adta, mit gondol rólam, szóval felesleges lenne az ellenkezőjéről győzködni. - Megtarthatod, ha szeretnéd - mutatok a felvételre. - A következőnél már a nemét is tudni lehet majd - árulom el, mert nem gondolnám, hogy ilyenekkel tisztában van. - Arra gondoltam… - kezdek bele idegesen, a kezeimet tördelve. - Az… Az jutott eszembe… Ha fiú, akkor lehetne Wyatt - hadarom el minden bátorságomat összeszedve. Félve nézek Aaron szemeibe, aggódom, mit fog reagálni az ötletemre, hogy az öccséről nevezzük el a gyereket.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Az anyám 911-es diszpécser, az apám pedig tűzoltó parancsok. Mindenki számára követendő minta, és példakép, ha nem lenne elég az a tény, hogy lassan harminchat éve házasok, és tulajdonképpen még soha nem került szóba közöttük a válás. Nem a vallás miatt maradtak egymás mellett, egyszerűen szeretik a másikat, és ennyi idő elteltével is csak az a fontos, hogy ott legyenek a másik mellett. Féreg módjára futamodtam meg anya betegsége hallatán, de apa nem mozdult mellőle, és még arra is rávette magát, hogy Owenen keresztül vegye fel a kapcsolatot velem. Számtalan csatornán igyekezett elérni, de én nem álltam készen, hogy az öcsém halála után a szemük elé kerüljek. Csalódást okoztam a szüleimnek azzal, hogy nem tudtam megvédeni a testvéremet és mást választottam helyette. Megemészteni a bukásomat nem fogom, és megesküdtem, hogy bosszút állok érte, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nem hoztam helyre a kapcsolatomat a szüleimmel, de még arra sem voltam képes, hogy anyát meglátogassam. Akkoriban szégyelltem a menekülésemet, de az egyetlen kiútnak tűnt a káoszból. Miért lettem volna szem előtt, ha már egyet eltemettek? Mindig emlékeztessem őket arra, hogy mit veszítettek általam? Anya örült neki, amikor végül rávettem magamat és megnéztem őt a kórházban. Nem jutottam szóhoz a sírása közepette, apa ugyan nem volt bent, de tudtam, hogy úgyis el fogja neki mondani, hogy a városban vagyok. Öt hónapja nem láttak, azt sem tudták, hogy élek-e vagy halok. Anya nem hibáztatott semmiért, csak egyszerűen arra vágyott, hogy öleljem át. Megemlítette, hogy Lena többször meglátogatta és beszélgettek is a történtekről. Wyatt maga választotta ezt az utat, és emiatt nem fognak engem okolni, és bár felfogtam, hogy anya nem táplál az irányomba haragot, attól még magamat tettem meg bűnbaknak, és ez nem fog változni. Egy kis nyugalomra és stabilitásra vágytam a jövőmet illetően, és akkor ott volt ő. Lenát egy jó ideje már nem az alkalmazottamként láttam, hanem valami többnek, és az együtt töltött éjszaka után egyértelművé vált, hogy szerelmes vagyok belé. Nehezen ismertem be, olyan szívtelennek és kegyetlennek éreztem ama döntésemet, hogy a temetés után elhagyom a várost, de jobbnak láttam, ha még akkor megszakítom a kapcsolatunkat, mintsem egy életen át biztassam őt a semmire. Megérdemelte volna, hogy új életet kezdjen, de nem élt vele. Itt álltunk a válás szélén, még szinte ki sem hűlt a hitvesi ágyunk melege, és máris egy veszedelmes papír hirdette, hogy mindez csak álom volt. Gyereket várt, és ez megint újabb kérdéseket szült. Az enyém a baba, tényleg elhihetem neki, hogy nem csalt meg, ha hónapokon át megvezetett? Nem voltam kíváncsi a válaszára, minél hamarabb arra törekedtem, hogy elköltözzön a lakásból, és lezártnak tekinthessük a frigyünket, de mégsem vitt rá semmi, hogy eleget tegyek a kötelességeimnek. A szüleim házassága lebegett előttem, mint az élő példa…nekik mi volt a titkuk, soha nem ütköztek akadályokba, minden happy volt, vagy csak mi láttuk annak az öcsémmel? Olyan kérdések voltak ezek, melyekre csak egy embertől kaphattam volna választ és ő az édesapám. Érett már egy találkozás gondolata, de még hezitáltam, talán emiatt kötöttem ki a menhelyen, mert könnyebb volt egy kutyát örökbe fogadni, mint a szüleimmel rendezni a családi viszályokat. Anya többször keresett telefonon és az anyai érzéseire támaszkodva még Lenát is szóba hozta. Volt egy sejtésem, hogy neki nem lenne újdonság, ha bejelenteném, hogy elvettem, az már más tészta, hogy válni akarunk és külön utakon folytatni az életünket. Mikor fogjuk megemészteni ezt a dolgot, készen állok arra, hogy kimondjam az ellenérzéseimet Lenának? A menhely tesz róla, hogy összetalálkozzunk, és átértékeljük a kimaradt szünetet. Eszem ágában se lenne közös kutyát vállalni, de a hatóságok másképp gondolkodnak róla, nekem meg most nincs erőm még azon is vitatkozni az előbbi jelenet után, hogy mi lenne a jó kettőnknek. Felhúzta az agyamat azzal, hogy felajánlott egy ügyvédet, aki áron alul intézkedne nekünk. A másik döntés meghozatala előtt az automata közelébe megyünk, talán halkabban fogunk diskurálni, de ami még jobban összezavar…a táskájából kieső ultrahangfelvétel. Tudatában voltam annak, hogy terhes, de nem akartam elhinni. Az arcomba üvölt az igazság, és a tény, hogy tizenegy hete már mással osztozkodik a testén. Lena minden kérdésemre kielégítően válaszol a reggeli rosszullétek gyakoriságára, hogy milyen körülmények között vészelte át az első időszakot, aztán valami megváltozik közöttünk. Segítek összeszedni neki a táskája tartalmát, de a felvétel nálam marad. Elfogadom tőle a kávét is, de nem igazán ízlik a folyadéknak csúfolt lötty. Ki is dobom a kukába, és már éppen az ajkaimon lenne, hogy meghívjam ebédelni, amikor egyszerűen pontot akar tenni a találkozás végére. Mit kellene felelnem, hogy oké? Kinyögöm, hogy vigye haza az általa kiválasztott kutyát, és ha mindent elrendezünk, akkor én is intézkedem, de valahogyan még az sem jön ki jól, hogy a közös felügyeletet vetem fel. - Aha…igen, utána már a tiéd lenne, én meg elhozom a másik lókötőt. Vidd haza nyugodtan, és vigyázz rá. – vakarom meg a tarkómat, mert totálisan másfele vitt el a beszélgetés, mint kellett volna. Kimondanám, hogy menjünk akkor vissza a pulthoz, de a semmiből ugrik fel és hagy magamra a képpel együtt. – Lena? – szólok még utána, de már csukódik is a mellékhelyiség ajtaja. Felpattanok és összeszedem a felvételt is, hogy a folyosón várjam meg. Megromlott volna a tea, amit ivott? Mi késztette rá, hogy kirohanjon? Percek is eltelnek, mire választ kapok. Kisírt, duzzadt szemekkel jön vissza, én meg értetlenül figyelem őt, némi magyarázatot várva az előbbire, de mintha mi sem történt volna úgy megy el mellettem. - Most ez komoly? Megint a papírok….Lena mi történt a mosdóban? – mutatok az ajtó felé, de nem sikerül kimozdítanom ebből az állapotból. A felvételre bökve nyögi ki, hogy megtarthatom, én meg kapkodom a fejem a hangulatingadozásain. Megelégelem, de mielőtt még visszaszólnék, az öcsém neve hangzik el. – Tessék? – kérdezek vissza, mert süket ugyan nem vagyok, de még nekem is sokkot okoz az elhangzottak tartalma. – Tudod mit…az lesz a legjobb, ha ezt nem itt és nem most beszéljük meg. Donnie jön érted? – érdeklődök szimplán, bár a szívem belesajdul Wyatt felemlegetésébe. – Menjünk ki, írd alá a papírokat és hozzuk el a kutyát, aztán elmehetnénk a parkba, és ehetnénk valamit ott, ha nem sietsz. - vetem fel az ötletet, de már abban sem vagyok biztos, hogy jól tettem-e.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Még csak meg sem fordult a fejemben a gyerekvállalás mint lehetőség, amikor szembesültem a pozitív terhességi teszttel. Fel sem merült bennünk, hogy családot alapítsunk. Egyszer tényleg jó lett volna eljutni arra a pontra, amikor elbeszélgetünk erről, de a közeli jövőben nem láttam rá sok esélyt. Még nagyon friss volt a kapcsolatunk, ráadásul stabilnak sem mondtam volna. Aaron hónapokra eltűnt, aztán egy véletlen találkozás során házasodtunk össze. Nem volt tudatos döntés, nem terveztük, egyszerűen csak megtörtént. Nem tudhatta, mikor fog ismét eltűnni hosszabb időre bosszúvágytól fűtve. Sok kétség volt bennem, de mivel összetartoztunk, ezért igyekeztem félretenni minden aggályomat. Már egészen elhittem, hogy működhet a házasságunk, amikor fény derült a titkomra, a hazugságokra, amik egy pillanat alatt rontottak el mindent. Sok mindent egymás fejéhez vágtunk, végül az utolsó szalmaszálba kapaszkodva közöltem vele, hogy gyereket várok. Abban bíztam, talán ez elég indok lehet, hogy megpróbáljuk helyrehozni, ami elromlott, de hatalmasat tévedtem. A gyerek mellé egy kutya jó ötletnek tűnt. Nem véletlen döntöttem az örökbefogadás mellett; a menhelyekről elhozott kutyák ki tudja, min mentek keresztül korábban, ezért sokkal hálásabbak, mint a vásárolt négylábúak. Rengeteg szeretetet és törődést adnak az embernek, amire nekem most nagy szükségem van. Lehet, nem is annyira a gyerek miatt vettem rá magam az örökbefogadásra, inkább magam miatt. Jó lenne végre valaki, aki miatt lenne értelme felkelni reggelente. A sors fintora, hogy Aaron is pont most akar örökbe fogadni. Mint az később kiderül, csak egyikünk mehet haza kutyával a szabályok szerint. Erre nem számítottunk, nem is tudunk érdemben reagálni a hírre. Félrevonulunk a folyosóra, ahol a kávéautomata van, hogy nyugodtan meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Furcsa mód felajánlja, hogy vigyem most én haza a kutyát, esetleg közös felügyelettel elvihetnénk együtt. Ez nem működne sokáig, mivel hamarosan végleges lesz a válás. Ahogy ezt végiggondolom, eltörik a mécses. Mintha egy szikla préselődne a mellkasomra, azonnal menekülőút után nézelődöm. A legközelebbi hely, ahová elvonulhatok a mosdó. Odabent teljesen elveszítem az időérzékemet; nem tudom, mennyi idő telhet el, mire képes vagyok összeszedni magam annyira, hogy feltápászkodjak a padlóról és kilépjek az ajtó mögül. A csaphoz lépek és alaposan megmosom az arcom hideg vízzel, ami kicsit kitisztítja a fejemet is. Sikerül megnyugodnom és abbahagynom a sírást. A tartóból kiveszek két papírtörlőt, amikkel szárazra törlöm az arcom és a nyakamat. A gondolataimat igyekszem megregulázni, mert végre sikerül normálisan, civilizált emberek módjára beszélgetnünk, amit nem akarok elrontani. Veszek egy mély levegőt, mielőtt visszamegyek a folyosóra folytatni a beszélgetést, aminek szeretnék hamarosan pontot tenni a végére. Nem jó a közelében lenni, így csak fájdalmasabb lesz aláírni a papírokat. Jó lenne, ha a válásnak is hamar vége lenne, mert minél tovább húzzuk, annál nehezebb lesz. Megvisel a levegőben lógó helyzet, megvisel az egyedüllét, megvisel, ha alá kell írnom valamit, mert papíron még házasok vagyunk, megvisel, hogy egyedül kell végigcsinálnom a terhességet, megvisel, hogy este egyedül fekszem, reggel egyedül kelek, megvisel, hogy már nem hordom a gyűrűt, de a legjobban az visel meg, hogy papíron még összetartozunk. Ennek így már nincs értelme. Aaron kategorikusan kijelentette, mit akar, nekem esély sem adott elmondani, én hogy érzek, vagy mit szeretnék. Ezek után csak papíron összetartozni a lehető legrosszabb. A kérdését figyelmen kívül hagyom, mert nem tenné zsebre, amit kapna. Elszámolok magamban háromig, mielőtt folytatnám a mondandómat, mert nem szeretném rázúdítani azt az érzelmi hullámvasutat, amin nap mint nap keresztül megyek. Nem akarom vele megosztani a gondolataimat, az érzéseimet. Azon az estén szerettem volna, szerettem volna megosztani vele mindent, ami bennem volt, de esélyt sem adott rá. Ellökött magától, kidobott, mint egy használt rongyot. Most miért osztanék meg vele bármit is? Nem kerülte el a figyelmemet, mennyire az ultrahang felvétel hatása alá került, amikor megpillantotta. Felajánlom, hogy megtarthatja, ha szeretné, nekem van még belőle pár darab. Ráadásul ő az apja - akár hiszi, akár nem -, úgyhogy megilleti őt. Elég régóta morfondírozok, hogy kéne hívni a gyereket. Sokféle név eszembe jutott, de semmiképp nem szeretnék valami unalmas, snassz nevet neki, ha fiú, ha lány lesz. De ez is egy olyan dolog, amit együtt kell megbeszélnünk és eldöntenünk, mert Aaron az apja, neki is köze van a gyerekhez. Persze, ez is csak úgy lehetséges, ha nem zárkózik el teljesen és tudomásul veszi, hogy ő az apa, ami felől egyértelmű kétségei vannak. A sok dolog közül, amit Aaron a fejemhez vágott ez fáj a legjobban mind a mai napig. Azt hiszi, hogy megcsaltam, hogy másokkal is lefeküdtem. Igen, a háta mögött még mindig Carlosnak dolgoztam. Igen, eltitkoltam előle, nem egyszer hazudtam arról, hogy esténként hova megyek. Igen, elcsesztem. De soha nem csaltam meg. Eszembe sem jutott volna mással ágyba bújni, még pénzért sem. Házasok voltunk, ami igenis jelentett valamit, többek között azt, hogy más férfira úgy rá se nézek. Esélyem sem volt előadni a saját verziómat, magyarázatot adni a tetteimre és azok okaira. Aaron hajthatatlan volt és még most, hetekkel később sem hiszi el, hogy hűséges voltam hozzá. Nem tudom, mi változtathatna ezen, vagy mivel tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről. Lehet, nem a legjobb megoldás a gyerek-témát erőltetni, de mivel én már neveken gondolkodom, szeretném, ha tudná, hogy az öccséről szeretném elnevezni, ha fiú lesz. Kicsit félve és a reakciójától tartva vetem fel az ötletemet, de ki tudja, mikor lesz legközelebb olyan alkalom, amikor normálisan tudunk beszélgetni. - Igen, talán nem itt és most kéne - értek vele egyet. Annak azért örülök, hogy nem ellenkezett azonnal hevesen, de ez egész biztos olyan információ volt számára, amit még emésztenie kell. - Elvileg igen - válaszolok és a telefonomra nézek, hátha írt volna, hogy késik, de nem jött tőle semmi üzenet. - Egy pillanat - arrébb vonulok egy kicsit és felhívom, de csak sokára veszi fel. Olyan gyorsan hadar a vonal másik végén, hogy alig van időm felfogni a hallottakat és ő már bontja is a vonalat. Pislogva emelem el a telefont a fülemtől és a képernyőre nézek, ami néhány másodperc múlva automatikusan lezár. - Nem, nem jön - csóválom a fejem visszalépve Aaron mellé. - Azt mondja, még legalább egy óra, szóval szerintem inkább hazasétálok - forgatom a szemeimet. Annyit biztos nem várok rá, akkor inkább gyalogolok. A sétára és közös ebédre invitálásra nem számítok, derült égből villámcsapásként ér. Hirtelen nem is tudok mit reagálni rá; a helyes és ésszerű az lenne, ha nemet mondanék. Minden egyes perc, amit a közelében töltök csak több keserűséggel fog eltölteni a válás után. De mikor csináltam utoljára ésszerűen bármit is? - Hát… sietni nem sietek. De még kölyök, mármint a kutya, szóval nincsenek meg az oltásai, úgyhogy még nem nagyon sétálhat - kezdek bele, és elsőre elutasításként hangozhat, igazából csak tényleg nem akarom, hogy valamit elkapjon a kutya vagy azonnal visszavegyék. - Viszont, ha gondolod, akkor feljöhetnél egy kávéra. Valamivel jobb, mint az automatás. Aztán csinálhatnánk vagy rendelhetnénk valamit esetleg…
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A házasságom derült égből villámcsapásként szövődött, egy sugallat ihletett meg aznap este, és most sem bántam meg, hogy akkor letérdeltem előtte, mert tudom, hogy nincsen más nő, akinek feltettem volna azt a bizonyos kérdést. Vele ellentétben abban az öt hónapban, amit távol töltöttem tőle azzal húztam ki az éjszakákat, hogy elképzeltem mellé egy tökéletes pasit. Megérdemelte volna, hogy találjon egy hozzáillő orvost, vagy egy állatmenhelyes faszit, aki az első mosolya láttán beleszeret. Hónapokig randizik vele, már szinte természetesen mozognak egymás társaságában, aztán eljön egy közös vakáció ideje, ezt az összeköltözés követi, normális esetben az eljegyzés, és végül a házasság. A fehér kerítéses amerikai álom illett volna Lenához, mert tudom, hogy milyen korán veszítette el a családját, és más nem pótolhatta volna ezt az űrt, csak egy másik (saját) família. A gyermekekért mindig odáig volt, éveken át dolgoztunk együtt, láttam, hogy miképpen reagált. Nem Carlos bárjában kellett volna megöregednie, a nővérlét az igazi hivatása, de amint kiderült több hét elteltével, hogy végig hazudott nekem, valahogyan egy tompa fejbekólintással szembesültem. Amit elképzeltem csak az én elmém szüleménye volt, mert neki többet számított a pénz, mint az életmentés, vagy az őszinteség. Az oltár előtt örök hűséget és bizalmat szavazott nekem, akkor nem értettem meg, hogyan volt képes úgy befeküdnie mellém egy áttáncolt éjszaka után, mintha egy nővéri ügyeletből jött volna haza. A közös házvásárlást terveztem, már majdnem lefoglalóztam egyet, de úgy mart belém a keserű fájdalom, mintha Sawyer engem is lelőtt volna aznap este. Nekem kellett utána járnom, hogy miket művel az éj leple alatt, és nem bukott volna le, ha nem hagyja otthon a telefonját. A mai napig abban a hitben élnék, hogy a kórházban van a betegek között, miközben a szíve alatt hordja a gyermekünket? Ez volt a másik tény, amivel nem tudtam mit kezdeni. Egy gyermek sok mindent megváltoztat, de azt is, ha másban hazudott, akkor tulajdonképpen az enyém-e. Első körben az ellenkezőjét állítottam volna, mert Lena nem hűtlen típus, de annyira lesokkolt, hogy abban a semmit takaró ruhában vallotta be nekem, hogy terhes…hogy aztán végképp nem volt maradásom mellette. Nem akartam hallani, hogyan csap be ismételten. Szerelmes voltam…vagyok ebbe a nőbe, de az oly nehezen megszerzett bizalmam veszett oda, és ezt nem lehet csak úgy visszacsinálni, mintha mi sem történt volna. Néha áldott lenne az a képesség, ha sikerülne kitörölni az emlékeinket, de ennyire áldásos jóváhagyásra nem várhattam. A hétköznapjaim nyomorban teltek el, a munka nem ment olyan jól, mármint akadtak megbízások, de nem kötötték le teljesen a figyelmemet, ezért tettem le a voksomat egy örökbefogadás mellett. A kutya megmozgat, valaki mellett alkalmazkodnom kell, nem fogok annyit punnyadni, és ingyen jár a szeretet is. Megtörtem az öcsém halála után, ezért ment olyan nehezen az is, hogy elengedjem Lenát. Nem álltam készen szembenézni azzal, hogy elbuktam a házasság intézményében és alig pár hónap leforgása alatt egyedülállóvá váljak. Nekem nem voltak B terveim, nem akartam mással lenni, egyszerűen az sem ment, hogy más nőre nézzek. Nem mozgattak meg, pedig akadt volna jelentkező bőven. Lena az egyetlen elérhetetlen státusszal rendelkező volt, akit beengedtem volna az ágyamba is, de azt hiszem, hogy ahhoz meg kellene teljesen hülyülnöm, hogy elfelejtsem az árulását. A tények nem mellettem szóltak, de a sors megint közbeszólt, és keresztülhúzta ama ötletemet, hogy egy kutyával menjek haza. Még nem sikerült átjelentkeznie, és mivel házasok voltunk papíron, vagy közösen vittünk el egy ebet, vagy sehogy. Az egészben az volt a furcsa, hogy amikor megláttam nála az ultrahangfelvételt, még nekem is elállt a lélegzetem. Valóban ott volt, már nem mondhattam azt rá, hogy mindenben hazudott. A tekintetem többször futott rá a képre, és kerestem a biztos végtagokat, de nem olvastam jól a „sorok között”. Egy paca volt, azonban egy új életet jelképezett. A mosdóba való kiszaladására már régen nem bírtam felelni, mert az is megdöbbentett, hogy mennyire érdeklődévé váltam vele kapcsolatban. Nem akartam már bántani, elterveztem, hogy átadom neki a lehetőséget arra, hogy hazavigye az általa kiválasztott kölyköt, de az elrohanására mit kellett volna reagálnom? Idegesen álltam az ajtó előtt, mint valami félőrült, és amikor volt szíves kifáradni, akkor csak annyit felelt, hogy nincs gond…hát az valóban nincs. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit feleljek neki. A képet a kérésére megtartottam magamnak, de ahhoz ragaszkodtam, hogy az övé legyen a döntés az örökbefogadással kapcsolatban. A papírok aláírásra készen álltak, egyikünk szerencsésen zárhatja a látogatását. Az öcsém neve hallatán úgy mar bele a belsőmbe a fájdalom, mintha a szívemet akarná onnan kiszakítani. Pislogok egy sort a választásán, még azt sem igazán dolgoztam fel, hogy apa leszek, de a neménél még nem tartottam. Ott volt a szám szélén, hogy elhárítsam, de végül visszafogtam magamat és csak úgy mellékesen felvilágosítottam, hogy erről nem itt kellene döntenünk. Ráér vele máskor is foglalkozni, ezért kifelé tessékelném, de közben felvetem, hogy jönnek-e érte, mert akkor majd én elkísérem, aztán ebből az lesz, hogy megkérdezem nem tartana-e velem egy ebédre, meg egy sétára. - Öhm…oké. – nem ellenkezem, amikor félrevonul és lebonyolítja a hívását. A várakozás közben csak összemosolygok az egyik itt dolgozóval és csak utána pillantok rá a kékjeimmel. - Ó, erre én nem gondoltam. – kapok észbe, hogy oltás nélkül nem fogunk boldogulni. – Ebben az esetben a kávé is várhat meg a rendelés. Nem lenne jobb, ha azonnal elvinnénk az állatorvoshoz? A közelben dolgozik Eva…szerintem már említettem őt. – vetem fel, és már el is érünk a pulthoz. – Utána hazakísérlek. – állok félre, hogy nyélbe üsse az örökbefogadást, és elmondják neki, hogy mi a teendő ilyen esetben. Azt hiszem nem vagyok normális teljesen, de megint a hasára siklik a tekintetem. Ez őrület, hogy lassan látszódni fog neki, de végül megköszörülve a torkomat csatlakozom, amikor kézben hozzák ki a pöttöm golden retrievert. - Miért éppen őt választottad? – kíváncsian fordulok a törzsemmel felé, de a kutya olyan izgága, hogy le kell tenni a földre, és azonnal az én cipőmet támadja be. A fűzőre kap rá, és máris húzni kezdi. – Barátom…na… - terelném el, de csak még jobban ráfekszik a kis testével, és menthetetlenül ragad rám, mint egy pióca.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Huszonévesen furcsa happy endingen gondolkodni, de amikor összeházasodtunk, úgy éreztem, eljöhet az életemnek egy olyan fejezete, ami boldogsággal és nyugalommal lesz tele. Szerettem volna kiélvezni a házasélet adta előnyöket, már szinte láttam magam előtt, milyen napok várnak ránk. Azt hittem, minden egy csapásra meg fog változni, minden szebb és jobb lesz, csak arra nem gondoltam, hogy nem fogok tudni kiszállni Carlos bizniszéből. Biztosan lett volna rá valami mód, hogy magam mögött hagyjam végleg azt az életet, mert le szerettem volna zárni azt a fejezetet. De hagytam, hogy sakkban tartson, ami miatt hazugságokra kényszerültem. Aaron az utolsó, akinek hazudni akartam valaha, de nem láttam más megoldást. Egyetlen óvatlan pillanat elég volt és minden kiderült. Nem hibáztatom, amiért képtelen megbízni bennem. Tudom, mennyire fontos számára a bizalom és én eljátszottam az övét. De ha csak egy kicsit is belegondol a helyzetembe, akkor talán elkerülhettő lett volna a válás. Már hetek óta nem láttam, amikor abszurd mód a menhelyen futunk össze. Annyi érzelem kavarog bennem, hogy nem tudom, hogyan kéne reagálnom a jelenlétére. Egyszerre örülök neki és szaladnék ki az ajtón. Az alapból is kellemetlen helyzetet csak az eszkalálja tovább, amikor az egyik alkalmazott közli, hogy nem tudunk mindketten kutyával hazamenni ma. Mivel az én hibámból alakult így, ezért meghagyom, hadd vigye el Aaron a kutyát, ha ragaszkodik hozzá. Biztosan később is lesz még sok négylábú, akit hazavihetek, ha lezárult a válás. Meglepő mód átengedi nekem a lehetőséget, amire egyáltalán nem számítok. Egészen civilizáltan sikerült megbeszélnünk a helyzetet, ami nagyban köszönhető az ultrahangos felvétel előbukkanásának. Normál körülmények között már láthatta volna, nem most érné meglepetésként. Normál körülmények között együtt mentünk volna az ultrahangra. Normál körülmények között otthon lenne kifüggesztve a fotó a hűtőre, ahol mindig szem előtt van. Ha nem rontottam volna el mindent, akkor együtt örülhetnénk a gyereknek és talán együtt jöttünk volna a menhelyre is. A mai napon Donnie lett volna a szárnysegédem, aki felajánlotta, hogy hazavisz minket, ha már sétálni még úgysem lehet a kicsivel, de mivel még nem végzett az elintéznivalóival, ezért ez a terv meghiúsul. Aaron felajánlása elgondolkodtató. Elég mazochista húzás a majdnem volt férjem társaságában tölteni egy fél napot, akin még mindig nem vagyok túl, de rábólintok némi módosítással, mivel a kutyával egyelőre nem tudunk közösségbe menni. - De, talán az lenne a legjobb, aztán sort keríthetünk arra a kávéra – bólogatok Aaron ötletére, ami az állatorvost illeti. – Mindjárt jövök. – A pulthoz lépek, ahol informálom a túloldalt lévő nőt a fejleményekről. A korábban előkészített papírokat ismét elém rakja, ezúttal viszont már sikerül is aláírnom. Csupán pár tollvonás és minden korábbi bennem felgyűlt feszültség azonnal megszűnik. A papírkupacot a táskámba süllyesztem és izgatottan várom, hogy a gondozó kihozza a kiskutyát. Nemsokára meg is jelenik a nálam nem sokkal idősebb srác kezében a zsemleszínű szőrgombóccal. Kiskutyákhoz méltó izgágaságát azonnal bizonyítja; ahogy a négy lába földet ér, pillanatokkal később már Aaron cipőfűzőjét csócsálja. Az alsó ajkamat beszívva fojtom el a kuncogásomat, mielőtt válaszolnék. - A kölcsönös szimpátia miatt – válaszolok röviden. Egy darabig még nézem a kutyát és Aaront, ahogy küzdenek egymással, de amikor a kölyök eldobja magát a hátára, gyorsan felkapom. – Gyere csajszi – kézbe veszem a kiskutyát, ha pedig mindennel kész vagyunk, akkor mehetünk is az állatorvosi rendelő felé. Mielőtt még elindulnánk, a gondozó a kezembe nyom egy papírt, amin „minden tudnivalő” rajta van, tételesen felsorolva. Leginkább egy használati útmutatóra hasonlít, ami kezdő gazdiknak hasznos lehet. - Szóval… - az egyik kezemben a papírt tartom, a másikban a kutyát, szinte mint egy gyereket. - Legkésőbb a jövő héten meg kell kapnia a kombinált oltását, de azt el tudjuk most intézni. Aztán két hét múlva megint. Aztán két hét múlva megint. Négy hónaposan veszettség elleni oltás, fél év múlva ismétlés, aztán évente. Féregtelenítés kéthetente tizenkét hetes koráig, utána háromhavonta - olvasom a tennivalókat. Ezt csak a kis szőrmók nehezít meg, aki közben a fülemet nyalogatja. - Már csak egy nevet kéne neki találni - gondolkodom hangosan az egyelőre név nélküli gombócot nézegetve. - Mondjuk…. Bonnie? Vagy Sadie? Vagy inkább Polly? Nem tudom, nekem olyan egészen Polly arca van, mit gondolsz? - kérem ki Aaron véleményét, hátha neki is van valami ötlete. – Egyébként köszönöm – fordulok felé halványan mosolyogva. – Mármint, hogy eljössz velünk – magyarázom a köszönetnyilvánításom okát. Tényleg hálás vagyok neki, amiért velünk tart, pedig akár el is köszönhetett volna még a menhelyen. Semmi oka nem lett volna velünk tartani, mégsem pattintott le, ahogy nagy valószínűséggel más tette volna az exével. Mivel Aaron tudja, merre kell menni, ezért követem, de remélem, lassan odaérünk, mert kezd zsibbadni a karom az egyébként még nem túl nehéz kölyökkutya alatt. Letenni nem merem, nehogy felegyen valamit egyből, aztán esetleg menjen a hasa, vagy hányjon, vagy elkapjon valamit, vagy nem is tudom, mi történhetne még. A jövőben nem tervezem burokban tartani, csak ameddig megkapja az oltásait és kialakul a védettség. – Az lesz az? – kérdezem Aaront és a következő sarkon lévő épületre mutatok, aminek homlokzatán egy kék kereszt látható.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
A harmincas évek már arról szólnak, hogy az ember fia megállapodik és családot alapít. A szüleim eleget is tettek a társadalmi elvárásoknak, de sajnos nem minden alakul úgy, ahogyan elképzeljük, vagy fejben megszüljük. A külső tényezők, a párkeresés is egy külön műfaj, de talán az állandó veszélyhelyzet sodort afelé, hogy ne húzzam sokáig az elkerülhetetlent. A téli időben öt hónap kihagyás után, amikor úgy éreztem, hogy az életem értelmetlen és nem szól másról, csak a bosszúról…egy kicsit megfeneklettem. A sorsnak köszönhettem a viszontlátást, és igen nem gondolkodtam sokáig, hogy megkérjem Lena kezét. A hóesés maximum annyiban befolyásolt, hogy spontán romantikus akartam lenni, de mégis többet jelentett a kiválasztott személy. Lenát már évek óta ismerem, és sokáig csak a munka kötött össze bennünket. Az informátori pozíció alkalmi szokott lenni, mert mindkét fél ugyanakkora rizikót vállal, ha olyasmiket oszt meg a másikkal, amit nem kellene. Carlos bárja éppen annak a mocsoknak a közepén állt, ahol az öcsém halálesete is történt. A drogkartellek nem válogatnak és az emlegetett fél sem maradt ki az üzletből, csak éppen lányokkal kereskedett. A férfiak hajlamosak megnyílni egy idegen nőnek, akitől azt várják, hogy a testi örömökön túl még némi törődést is szolgáltassanak. Lena sokkal több volt ennél, álmokkal és fájdalommal teli életet élt, ahonnan nem tudott felemelkedni. Megadhattam neki a lehetőséget a szabadulásra, és azzal a biztos tudattal hagytam a hátam mögött, hogy elvégzi a nővérképzőt és az egészségügyben fog elhelyezkedni. A történet csak néhány ponton sántított, mert valamennyit dolgozott a kórházban, de eközben a feleségemként visszatért a régi állásához. A pénz vitte rá, vagy a tudat, hogy nem sikerült gondoskodnom róla…bármennyire is rossz legyen nekem, a legjobban az fájt, hogy hazudott és nem osztotta meg velem a félelmeit. Hogyan akarunk házasságban élni, ha még az sem megy, hogy őszinték legyünk? Kételkedtem magamban, benne, és abban is, hogy mi aztán boldogan élhetnénk az elmúlt hetek fényében. Elköltözött tőlem, nem veszekedtünk a bárban tett látogatásom után, de még azt is nehezen akartam elhinni neki, hogy terhes. A közlés ténye nem a legjobb pillanatban adatott meg, amikor a házasságunk alapkövei inogtak meg. Számtalan emberben csalódtam az öcsém halála végett, és nehezen hittem el, hogy valóban tőlem várja a gyereket, ha éjszakánként más férfiakkal táncolt. Lenyeltem a keserű pirulát és eldöntöttem, hogy nem siránkozom többet. Az elhatározás a kutya örökbefogadására mára lett teljes, és amint közeledtem a célom felé még nem tudtam, hogy ma eb nélkül fogok távozni a feleségem oldalán. Az állatorvosi felajánlásomat se értem, de azt hiszem, hogy az ultrahangfelvételek elindítottak bennem valami változást, nem kézzel fogható bizonyítékát annak, hogy hamarosan apa leszek, és ez most tudatosul a kis elmémben. A kávét nem tartom olyan fontosnak, ezért csak bólintok arra, hogy odamegy a pulthoz és aláírja a papírokat megvárja kis szőrgombolyagot. A percek lassan telnek, de bátorítóan mosolygok rá, amikor felém pillant megerősítés céljából. Nem bánom, hogy várakoznom kell, miközben néha a telefonomra lesek, de nem kapok semmilyen e-mailt, vagy üzenetet. Az örömteli szekundum, hogy gazda és kutya találkozzon egymással egy kicsit másképpen alakul, mert amint földet ér az apróság, máris rám támad. Nem fogok félni egy ekkora párától, de a cipőm állapota már nem mondhatja el magáról, hogy annyira jól szórakozna. Észre se vettem, hogy kikötődött a fűzőm, ezért potenciális támadófelület vált belőlem. A játék élvezeti részét még növelem is azzal, hogy felemelem a lábamat, de végül Lena töri meg a mókát, és felveszi a kis rosszcsontot. Nem szólok semmit rá, hogy súlyt emel, szívesen átvenném tőle, de mégsem az enyém. A végén egy kis útravalót kapva a kötelező oltásokról szóló olvasmányba merül bele a mellettem álló, a kezében mozgó ebbel. - Úristen akkor nem fogsz unatkozni. Kéthetente kell féregteleníteni? – kérdezek rá, mert ez még nekem is megdöbbenést hoz, de azt hiszem, hogy jobban utána kellett volna járnom az állattartás feltételeinek. A névválasztással várhatna, de ha már kikéri a véleményemet, akkor nem leszek néma, és egy mosollyal gondolom végig, hogy mi illene hozzá. - Nekem tetszik a Molly is…olyan lányos, és bohókás. A macskám után nagy felelősség elnevezni valakit. – a szám szegletében még ott bujkál a mosoly, miközben el is indulunk az utca irányába. Kitárom előtte az ajtót, és útközben tárcsázom az ismerősömet, hogy ne kelljen várnunk a rendelőben. - Szia Evie…mi lenne, ha most meglátogatnánk? Igen…képzeld van egy új lakónk. – nem javítom ki a többesszámot, nyugodtan higgye azt, hogy ketten érkezünk, mert így is van. - Remek, akkor tíz perc múlva. – bontom a vonalat, és megint oldalra nézek Lenára. - Igen, az lesz. – helyeselek a kék keresztre lesve és máris előttük termek, hogy kinyissam a bejáratot. Az előtérben egy hatalmas ovális alakú pult helyezkedik el, mögötte meg egy rózsaszín hajú asszisztens. - Hellótok…jaj, de édes. Biztosan te vagy Aaron…és ha nem tévedek Lena? – nyújtja a kezét, én meg átveszem a kis apróságot, de máris mászna fel a vállamra. Evie zokszó nélkül jön ki a rendelőből, szinte ráragadt vigyorral. - Helló…éppen most ment el a görényünk…na jó, az egyik jéghoki csapat kabalája. Gyertek. – invitál beljebb minket, így előre engedem a hölgyeket és utánuk megyek a kutyával, akit a vizsgálóasztalra helyezek le, de a hasánál fogom át. - Mi a neve? – pillant rá, de mind a ketten tanácstalanul hallgatunk el.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Évekkel ezelőtt tervekkel érkeztem New Yorkba; egyetemre akartam menni, tanulni szerettem volna, hogy aztán később segíthessek másoknak, ha már a nővéremnek nem tudtam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Kárpótolni akartam másokat, amiért nem voltam a testvérem mellett a legnehezebb időkben, és úgy éreztem, ennek a legjobb módja, ha azt a fajta segítséget nyújtom az emberek számára, amit nála elmulasztottam. Ahhoz, hogy ezek a tervek ne csak merész álmok legyenek, pénzt kellett keresnem. Minél gyorsabban minél több pénzhez akartam jutni, így gondolkodás nélkül bólintottam rá Carlos kecsegtető ajánlatára. Nem gondolkodtam, fejjel mentem a falnak. Magával az ördöggel paktáltam le, amikor elvállaltam a munkát, a vele járó életet és a poklot, amit nap mint nap meg kellett élnem abban a bárban. Aaron felbukkanása mégis reménysugarakat hozott az életembe. A kapcsolatunk eleinte szigorúan csakis egymás érdekeinek kiszolgálására épült, a sok együtt eltöltött idő viszont ezt elmélyítette. A terveimre visszatérve… az nem szerepelt köztük, hogy beleszeretek a férfiba, aki érdekből környékezett meg, én pedig érdekből adok át neki infókat a főnököm piszkos üzleteiről, egy esetleges későbbi házasság meg végképp nem. Sosem voltam házasságellenes, csak éppen magamat nem tartottam tipikus feleség alkatnak. Eléggé és elég abszurdul indult a mi ismeretségünk, ki gondolta volna akkor, hogy ebből még más is kialakulhat. De hát, ember tervez… Amennyi mindenen keresztül mentünk az elmúlt évek során, már azt hittem, semmi sem tudja megingatni a kettőnk bizalmát, a kettőnk kapcsolatát. Aaron előtt nem bíztam meg ennyire senkiben. Ő volt az első, akit ennyire közel engedtem magamhoz, és ez kölcsönös volt; nem titkolóztunk egymás előtt, elköteleződtünk egymás mellett. Ehhez képest pont én voltam az, aki egy pillanat alatt romba döntötte ezt az egészet. Aaron volt az utolsó, akinek hazudni szerettem volna. Azt hittem, jó döntést hoztam, amikor nem árultam el neki mindent az éjszakáimról; féltem a reakciójától, és amilyen forrófejű tud lenni, egészen biztos nem állt volna meg Carlos ajtajáig. Carlos viszont egy dolgot kötött ki, azt viszont teljesen világosan: Aaron nem tudhat semmiről. Nem is tudott semmit addig a bizonyos estéig, amíg menthetetlenül, kártyavárként omlott össze minden. Elköltöztem, kivettem egy kis lakást, sikerült munkát találnom, ahol egy pár hét múlva kezdek. Aaron elvesztése mellett egy dolog volt még, ami a földbe döngölt: az újbóli egyedüllét. Nem vagyok az a bárba járós, ismerkedős típus, ezért tűnt kézenfekvő ötletnek egy kutyát örökbe fogadni. Az, hogy Aaron is hasonlóképp gondolkodott, a sors fintora. A legutolsó beszélgetésünk elég heves vitává torkollott - ha otthon vagyunk, szerintem még egy-két porcelán is bánta volna -, ma viszont mindketten igyekszünk felnőtt emberek módjára viselkedni. Azt hiszem, sikerült lenyugodnunk és már átlátunk annyira a ködön, hogy nem csak a sérelmeket vágjuk egymás fejéhez. Nem úgy alakul az örökbefogadás, ahogyan terveztük, Aaron ugyanis négylábú társ nélkül marad. Hibásnak érzem magam, mert a hülye papírok miatt alakult ez is így. Nem gondoltam rá, hogy azonnal átjelentkezzek, mert legkisebb problémám is nagyobb volt, mint az új lakcímem bejelentése. Aaron mégsem hőbörög, hanem átengedi a lehetőséget. Még azt is felajánlja, hogy az állatorvoshoz eljön velünk és segít elintézni a kezdeti “új gazdis” kötelezettségeket. Egyik kezemmel a szőrmókot tartva olvasom a papírt, amin az oltások és egyéb fontos tudnivalók vannak felsorolva. - Igen, de ha most két hónapos, akkor már csak kétszer kell kapnia, aztán utána háromhavonta - válaszolok tovább vizslatva a sorokat, de semmi olyan nincs leírva, ami egyébként az interneten ne lenne megtalálható. Utánanéztem, mivel jár egy kutya, szóval túl nagy meglepetés nem ér a teendőket olvasva, bár igaz, azt nem vettem számításba, hogy akár kölyökkutyával is távozhatok, ami egészen hasonló egy gyerekhez… Szinte az előfutára annak a gyereknek, aki a hasamban növekszik. - Molly… Hmm… Nem rossz - ízlelgetem az Aaron által javasolt nevet. - Semmi kommersz nem lehet! - kötöm ki azonnal, amint felhozza a régi macskáját. Nem vagyok oda a kommersz nevekért, azok kizárva. A hosszas várakozást megelőzve Aaron megejt egy telefont az állatorvosnak, akit személyesen is ismer. A többes számra, mi szerint új “lakónk” van, csak felvonom a szemöldököm, de nem szólok semmit. Az is lehet, hogy csak én képzelek oda olyan jelentést a szavak mögé, amit nem kéne, és csak egyszerűen még nem kürtölte világgá a válásunkat. Én sem újságoltam még el mindenkinek, mert ez nem olyan hír, amivel dicsekszik az ember. Pár perc séta után meg is érkezünk a rendelőhöz, ahol meglepő örömmel fogadnak minket. Szó nélkül adom át a kutyát, aki hosszútávon már kezdett egy kicsit nehéz lenni. Közben előhalászom a papírkupacból a kis oltási könyvet, ami most kellhet. Az Evie nevű nő el is veszi azt és belekukkant, amikor a kutya neve felől érdeklődik. Hirtelen egyikünk sem tud válaszolni, mivel még nem született meg a végleges döntés. - Molly - válaszolok hirtelen megtörve a kínos csöndet, a doktornő pedig azonnal bele is írja a nevet a kiskönyvbe. A kutya… mármint Molly közben hevesen ficánkol az asztalon. Kölyökhöz méltóan minden is érdekli, mindent megszagolna, megrágna, megnyalna. A kis karmainak a kopogása azonban abbamarad, amikor lemerevedik és nemes egyszerűséggel az asztalra pisil. Hozzá hasonlóan mozdulatlanná válok én is, mert nem tudom, hirtelen mit kéne most csinálnom. Evie nem aggódja túl a helyzetet, csak mosolyogva legyint és már hozza is a papírtörlőt. - Nem ő az első és nem is az utolsó. - A kis baleset után Evie fiolákat és fecskendőket vesz elő, látszólag nagy rutinnal méri ki a szükséges mennyiséget mindenből, aztán pár pillanat alatt be is adja a az oltásokat. - Ahogy látom, a chipet már megkapta a menhelyen, de az örökbefogadás miatt ezt ki kéne tölteni - tol elém egy papírt, amit a személyes adatokkal kell kitölteni. - És ha bármi változást történne? Mondjuk… lakcím vagy bármi egyéb? - puhatolózom óvatosan, mielőtt elkezdeném kitölteni, hiszen nemsokára a lakcímem és a nevem sem a mostani lesz. - Azt mi elintézzük. Legkésőbb az éves oltásainál amúgy is hozni kell, ha máskor nem is, akkor annál intézzük az adminisztrációt is. Megnyugtató, hogy ezzel nem kell majd plusz köröket futni, így ennek fényében a most is érvényes adatokkal töltöm ki a papírt.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Nem voltam az a típusú férfi, aki szőrgombolyagokkal szórakoztatta magát. Egyszer még az öcsémmel együtt kaptunk egy kutyát, de az olyan volt, mintha nem is lett volna. Játszottunk vele és rosszalkodtunk, bevittük a hálóba apa tiltásának ellenére is, anya intett, hogy ne legyen állat a házban, de végül megenyhültek. Megtanultunk felelősséget vállalni egy másik életért, de ahogyan minden kis kedvenc, neki is el kellett mennie idő előtt, és akkor megjegyeztem, ha ez ekkora fájdalommal jár, akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle többet. Wyatt jobban a szívéhez nőtt, és mindkettőjük emléke megforgatta bennem a tőrt, miközben az állatmenhelyen várakoztunk. A magány érdekes folyamatokat indított el bennem, és elhatároztam, hogy a feleségem külön költözése után szükségem van rá, hogy valaki kitöltse a napjaimat. Még egy állandó munkám se volt, mióta otthagytam Owen csapatát, néha elvállaltam egy-egy alkalmit, de ebből nem tervezhettem a jövőt. A mai napon a sors keze avatkozik közbe, amikor mindketten sorban állunk Lenával a menhelyen. Hetek óta nem láttam, elfelejteni nem tudtam, mert az éjszakáim felét őt tette ki, álmatlanul forgolódtam, és azon gondolkodtam, hogy hol ronthattuk el. A képzeletemben eljátszottam azzal is, hogy mi lenne, ha felhívnám, de csak addig jutottam, hogy a telefonkagylót szorongattam az ágyamon ülve és meredtem a semmibe. A bocsánatkérés éppen annyira nehezen ment, mint az édesapámnak. Titkon éreztem, hogy neheztel rám amiért öt hónapot távol töltöttem és arról sem voltam hajlandó nyilatkozni, hogy merre járok éppen. Megértettem az álláspontját, de magammal is el kellett számolnom, nem beszélve az öcsémnek tett ígéretről. A halála nem lehetett hiábavaló, és addig nem élhettem boldogan, amíg nem találtam meg a gyilkosát. A múltamnak nem fordíthattam hátat, de igyekeztem a jelenben is létezni, amikor megkértem Lena kezét. Komolyan gondoltam a szándékaimat és megterveztem, hogy megveszem álmaink otthonát is, de valami félresiklott. A bizalmat felépíteni nem könnyű, meginogtam benne, nem akartam elzavarni, de fájt látni, hogy végig hülyét csinált belőlem. Carlos lett volna az utolsó, akitől a pénzt vártam volna, de Lena másképpen vélekedett az anyagiakról, mint én. Az egyik felem próbálta megérteni az indokait, de sajnos mindig oda értem vissza, hogy előbb velem kellett volna erről tárgyalnia, mert biztosan találtunk volna valami megoldást a helyzetre. A gyermekvállalás a semmiből jött, nem készült fel egyikünk sem, hogy teherbe esik, vagyis ezt akkor közli velem, amikor éppen véget szeretnék vetni a házasságunknak. A mai nap több szempontból más. Nem veszekedtünk azóta, egy kis neheztelés ment, de átengedtem neki a lehetőséget, hogy hazavigyen egy kutyát. Más hírekkel szembesültem…igenis apa leszek, ha elhiszem, ha nem…de Lena pocakja növekedett, nem beszélve a táskájából kiejtett ultrahangfelvételről. A barátja cserben hagyta, így felajánlottam neki, hogy elkísérem az állatorvoshoz, akit nem mellesleg személyesen is ismertem. Evie egy rendhagyó nő, megannyi állaton segített már, de én más körökből ismertem őt. Evie-vel az egyik szórakozóhelyen futottam össze még évekkel ezelőtt, aztán meg valahogyan egymás ágyában kötöttünk ki. Soha nem ígértem többet neki, és ő sem várt többet, csak néhány felejthetetlen éjszakát. A rendelőben nem akartam felfedni, hogy honnan ismerem a nőt, főleg nem a feleségem előtt. A múltunkról nem sokat ejtettünk, igazán azt sem tudtam, hogy mennyi férfival feküdt le előttem Lena. A kettőnk között kialakult bizalmat a munkámból adódóan könyvelhettem el, aztán meg az idő eldöntötte helyettem is, hogy a vonzalomból valami szorosabb lett. Lenában láttam azt a nőt, akire még akkor is támaszkodhattam, ha éppen rossz napom volt. Ismerte a sötét oldalamat, elviselte, hogy elhagytam, tudta az öcsém titkát is. Evie első pillantásra fel tudja mérni, hogy mi van két ember között, ez amolyan különleges képessége. Az első találkozás alkalmával azzal ütöttük el az időt, hogy vadidegenekről alkotott nekem véleményt. A kutya nevének kapcsán én nem tudok mit felelni, ezért megvárom, hogy Lena feleljen helyettem, de amikor azt mondja ki, amit én javasoltam, akkor elmosolyodom. - Igazán szép név. – vakarja meg a kutya fülének a tövét, aztán nekilát a vizsgálatok elvégzésének. A pisilésen már meg sem lepődőm, a menhelyen még az én cipőfűzőmmel volt elfoglalva. A kötelező körökről esik szó, meg arról, hogy mi lenne, ha lakcímet változtatna Lena. Ott van közöttünk a ki nem mondott kérdés a válásról, de csak rébuszokban nyilatkozunk róla. - Meg is volnánk, ha aláírtad a papírokat. Két hét múlva csinálunk egy kontrollt. A pénzt meg hagyjátok, ez az én ajándékom. – kacsint ránk, és most esik le, hogy így gratulál a gyerekhez. - Köszi. – nyögöm ki a tarkómat megvakarva a jobbommal. - Mikorra várjátok a babát? Én emlékszem, hogy milyen nehéz volt az első pár hónap, de a végén ki fogsz virulni Lena…hidd el nekem, csak az eleje nehéz. – megtörli a kezét és egy jutalomfalatot ad a kölyöknek. - Öhm…azt sem tudjuk, hogy milyen nemű lesz. – kezdek bele, de tanácstalanul meredek a mellettem állóra, hogy segítsen ki.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Egy ideje feladtam a tervezgetést. Régebben mániákusan megterveztem mindent, még szinte azt is, másnap milyen ruhát fogok felvenni. Képes voltam hosszú percekig válogatni, mire megtaláltam a tökéletes póló-nadrág párosítást. Mindenféle helyzetekre különböző szcenáriók voltak a fejemben, de általában nem úgy alakultak a dolgaim, ahogyan szerettem volna. Egyre több - átvitt értelemben véve vett - pofont kaptam, amik minden kedvemet és energiámat elvették a tervezgetéstől. Sokszor éreztem, hogy csak sodródom az árral, nem én alakítom a saját életemet, nem vagyok ura a mindennapjaimnak. Ez leginkább Carlosnak és az ottani munkának volt köszönhető. Aaron volt, aki egy kis reménysugarat hozott a szürke hétköznapjaimba. Ismét kezdtem magamra találni valamelyest, de teljesen sosem találtam vissza a régi önmagamhoz. Talán már nem is fogok. Annyi minden történt az évek során, annyi minden változott velem együtt, amik miatt már sosem leszek ugyanaz a lány, aki Bostont maga mögött hagyta és óriási reményekkel költözött délebbre. Amikor hónapok után Aaron egyszer csak a semmiből ismét felbukkant az életemben, hosszú-hosszú idő után először azt éreztem, minden rendben lehet és minden rendben lesz. Visszajött, mellettem volt, ennél többre nem is volt szükségem. Aztán az élet megint beintett, és mikor már azt hittem, sikerült megszabadulnom attól az embertől, aki mellett majdnem elindultam lefelé azon a meredek lejtőn, ahonnan sokan nem tudnak visszakapaszkodni, akkorát koppantam, hogy még mindig fájdalmas visszaemlékezni rá. Féltem a következményektől, de akkor azt hittem, nem volt más választásom. Ma már tudom, hogy lett volna. A rossz döntésem miatt a házasságunk lezárására készülünk, a gyerekünk pedig elvált szülők gyerekeként fog felnőni. Egy hétvége itt, egy hétvége ott. Egyik héten én megyek érte az óvodába, iskolába, a másik héten az apja. És mi van, ha egyszer valamelyikünk ismét elkötelezi magát? Akkor nem csak elvált szülők gyereke lesz, hanem mostoha szülei is lesznek. Talán felesleges egyelőre ennyire előre gondolkodni, de… ez mind benne van a pakliban. Az örökbefogadás jó ötletnek bizonyult egészen addig, amíg bizonyos bökkenők ki nem derültek a menhelyen. Az én hibámból Aaron nem tud hazavinni kutyát, amiért rosszul érzem magam. Szerettem volna neki átengedni a lehetőséget, ha már miattam hiúsult meg a terve, de ő a helyzetünkhöz képest önzetlenül lemondott az általa kiválasztott kutyáról. Minél gyorsabban el kell intéznem a papírokat, hogy ő is haza tudjon vinni egy négylábút. Úton az állatorvoshoz tanulmányozom a papírokat, amiket a kezembe nyomtak. Minden fontos tudnivaló rajta van szerencsére; az oltások, bizonyos gyógyszerek, amiket kapnia kell a kutyának, még néhány etetési javaslatot is felsoroltak, de egyelőre az állatorvosi bekezdések a fontosak. Mivel a menhelyen nevet nem kapott a kutya, a felelősség rám… ránk hárul. Addig nem is születik döntés, amíg a rendelőben Evie rá nem kérdez. Végül Aaron javaslata, a Molly mellett teszem le a voksomat, aki bemutatkozás gyanánt a vizsgálóasztalra pisil. A kötelező köröket rutinos mozdulatokkal tudja le a doktornő. Szinte olyan gyorsan adja be az oltásokat, hogy Molly észre sem veszi. - Köszönjük - hálálkodom a grátisz ellátásért, bár akkor még nem igazán esik le az oka, csak akkor, amikor egyenesen megkapjuk a kérdést. Hidegzuhanyként ér a gyerek téma. Nem készültem fel rá, hogy bárki előtt is beszéljek lényegében bármiről, ami a gyerekkel kapcsolatos. Nem könnyű, így a válás küszöbén meg aztán pláne nem. Aaron mellett jópofizni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne azonban nehezebb, mint gondoltam. Minden erőmet összeszedve magamra erőltetek egy mosolyt, ami talán elég meggyőző lehet. - Nem, még tényleg nem tudjuk a nemét - bólogatok helyeslően. - De szeptember végére várjuk - válaszolom meg az eredeti kérdést és már szinte beidegződött mozdulattal érintem meg a lassan gömbölyödő hasamat. - Hidd el, hamarabb itt lesz, mint gondolnád. Pislogsz kettőt és már alig bírsz kikelni az ágyból - legyint nevetgélve Evie, mire én csak zavarodottan mosolygok. Magamon érzem a nő tekintetét, aki morfondírozva vonja össze a szemöldökét. Tekintetében ki nem mondott kérdések sorakoznak, de mielőtt beletenyerelhetne bármi olyanba, ami sok kínos percet okozna mindenkinek, az egyik asszisztens ront be hangosan, a telefont eltartva a fülétől. - Evie, egy balesetes kutyát hoznak, elütötte egy kocsi - magyarázza a fiatal férfi, Evie pedig bocsánatkérően kiterel minket a vizsgálóból. Orvosként az elsők a páciensek, szerencsére az én… vagy mi kis csöppségünk egészséges mint a makk, úgyhogy nem is szükséges a kelleténél több időt eltöltenünk a fertőtlenítő szagú szobában. - Kösz, hogy elkísértél minket - pillantok lopva a hamarosan-ex-férjemre, miközben elhagyjuk a rendelőt. A kiskutya, pontosabban Molly úgy pihen a karjaimban, mint egy kisgyerek; két első mancsa a vállaimba kapaszkodik, közben fejét ide-oda kapkodva kémleli a számára még szinte idegen külvilágot. - Szóóóóval... Ha van kedved és nem sietsz, akkor feljöhetnél meginni egy kávét, aztán akkor ehetnénk is valamit… - vetem fel ismét, amit a menhelyen is felajánlottam. - De ha sietsz, vagy dolgod van, vagy… bármi miatt inkább nem, akkor nem - egészítem ki magam gyorsan, mielőtt azt hinné, rá akarok tukmálni valamit.
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Lenával ebben a kapcsolatban nem kapcsolatban lebegni a legfurcsább. Néha az élet új forgatókönyveket ír, és ehhez nekünk jó pofát kell vágnunk. Nem gondoltam volna, hogy házas leszek, és feladom a munkámat egy családi tragédia után, de bekövetkezett és innen már nem volt visszaút. Édesanyám mindig azt mondta, hogy az éremnek két oldala van, és ha néha úgy érzem, hogy valami nem akar összejönni, akkor azt vagy nem kell erőltetni, vagy engedni kell, hogy kicsit tisztábban lássuk az összképet. Olyan családban nőttem fel, ahol az életmentés mindennapi dolognak számított. Kimondatlanul is a szüleink példaképek lettek abban a hamis világban, ahol a bűntények és az erőszak már szinte a levegővel volt egyenlő. A rendőrségi szférában csak addig érdemes dolgozni, amíg az ember nem szembesül azzal a ténnyel, hogy az igazságszolgáltatás rendszere sem makulátlan, és sajnos megesik, hogy a bűnözők kapnak felmentést, az ártatlanok pedig bűnhődnek olyan vétkek miatt, amit el sem követtek. Elegem lett a színjátékokból, és rájöttem, hogy ez nem nekem való tér, már szűkös lett a környezet is, és az öcsém halála után menekülőre fogtam. Egy olyan ember nyomában lihegtem, akit elkapni nem sok esélyem volt, de az ígéretek kötnek, és nem nyugszom. A mai napig érzem a torkomban duzzadó gombócot, ha arra gondolok, hogy mennyire közel jártam hozzá, és mégis annyira távoli a jelenben a történet. Az orvosi rendelő berkeiben egészen más törvények uralkodnak, maximum a kutyák és a macskák hangoskodnak, de nem történik semmi olyan, ami kibillentene a nyugalmamból, kivéve, hogy a majdnem ex feleségemmel töltöm a délelőttömet. Ma reggel nem mondtam volna meg, hogy kutya nélkül jövök ki a menhelyről és átengedem a lehetőséget neki, hogy örökbe fogadjon egyet. A kis csöppség még bőven elfér bármelyikünk kezében, mondjuk én egy másik fajtát hoztam volna el, de Lenának szerelem lett első látásra. Nem volt szívem összetörni, hogy önző módon én kapjam meg, amiért jöttem, de nem is éreztem ürességet. Evie a múltam szegletének egy része, nagyon kedveltem annak idején, hogy nem kérdezett sokat, de most valamiért kellemetlen a légkör, amikor Lena pocakjára tekint. Eleinte nem mond semmit, de még a hülyének is feltűnne, hogy gyermeket vár. A kis Molly kerül az előtérbe, maradtunk azt hiszem ennél a névnél. Kicsit örülök, hogy Lena nem vetette el az ötletemet és kedvesen bevállalta a kezdeményezésemet. Nem tudom eldönteni, hogy éppen merre álljak, ott vagyok a vizsgálóasztal közelében, de csupán, mint egy harmadik kerék, mert a beszélgetés nagy része nem velem zajlik. Molly jól viseli az oltásokat, de a pisilés nem marad el. Már fellélegeznék, hogy mehetünk, de akkor megkapjuk a kétes jövőnkre való utalást. A gyerek neméről…de még a születése dátumáról sem tudok sokat, ezért meglep, hogy szeptemberre van kiírva. Nem vagyok hülye, ki tudtam volna számolni abból, amit a menhelyen mondott, de mégis úgy érzem, hogy ezt az információt nekem is tudnom kellene, ha már gyakorlatilag az apja vagyok. Keserű mosoly költözik az ajkaimra, mert bizony nehéz kizárni a fejemből azokat a képeket, ahol a feleségemet alig takaró ruhában láttam, miközben másnak kívánt öltáncot adni. Mikor fogom elfelejteni, hogy Carlosnak dolgozott…de még a terhessége kezdetén is? Nem fér a fejembe, hogyan volt képes azt hazudni, hogy a kórházba ment dolgozni, mikor egyértelmű, hogy nem sokat látta belülről azt az intézményt. Nekem volt még bűntudatom, hogy kettőnk helyett jár dolgozni, és én vagyok az, aki otthon ül és próbál valami normális munkát összehozni. Annak idején jól kerestem, de megcsappantak a készleteim és ideje lett volna feltölteni, de a legszomorúbb, hogy a házra már letettem a foglalót. Még azóta sem kértem vissza, tehát volt egy félig házam, csak azt nem tudtam, hogyan fogom később kifizetni, vagy beleinvesztálni némi pénzt. Mostanság annyi „ha” volt az életemben, hogy kezdtem belefáradni. Evie érdeklődésének az asszisztense vet véget, amit nem is bánok, mert fojtogat a benti levegő. Kiérve azonban egy újabb ajánlatot kapok Lenától. Vele szemben állva lesek végig az alakján, aztán a szemein állapodik meg a kékjeim tükre. - Tudod, az a kávé jólesne, mert reggel siettem, de a főzést bízd rám. Éppen marha nagy kísérletezésben vagyok otthon, és tudod sikerült néhány igazán finom recept. – mosolyodom el kisfiúsan, aztán elindulunk abba az irányba, amerre ő mutat. Nem tudom, hova költözött el, amikor megkértem rá, hogy menjen el. Nem sokat beszélgettünk azóta. - Nem vigyem én a kutyát? Nem nehéz? – nyúlok érte, és ha átadja nekem, akkor a két karom közé fogja a kis ebet máris erősebben szorítom meg, de ha nem, akkor csak mellettük sétálok tovább. - Igazából egész nap ráérek. – nyögöm ki, de ekkor megcsörren a telefonom. – Bocsi.. – a farzsebemhez nyúlok, ha kell, akkor fél kézzel és a fülemhez tartom a készüléket. - Szia Aaron….figyi ma meg lehetne nézni a lakást, ha még kell. A foglalót fenntartom, de lassan ideje lenne aláírni a szerződést is… - nem tudok mit mondani, kissé kényelmetlenül pillantok a majdnem exemre. – Hát…nem tudom, visszahívhatlak később? – érdeklődöm és miután pozitív választ kapok, máris bontom a vonalat. – Öhm… - torpanok meg, miközben elteszem a telefont is a zsebembe. – Az igazság az, hogy lenne egy félbe maradt ügyem. Pár hete lefoglalóztam egy házat Queens-ben, és most lenne alkalmam megnézni jobban…lenne kedved meglesni? – igazán érdekesen alakul a mai nap, nem mondom.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Túl szép lett volna, ha minden egyszerűen összejön: házasélet, gyerek vagy gyerekek, jó munka. Idillinek tűnik, és szerettem is volna, ha megvalósul a saját kis idillem. Évek óta vágytam rá, amióta csak az eszemet tudom, olyan példaértékű kapcsolatot szerettem volna valakivel, mint amilyen a szüleimnek is volt. A fogadalmukat életük végéig betartották, jóban és rosszban egymás mellett álltak, a nehéz időszakokat is átvészelték, és nem volt olyan akadály vagy probléma, amit közösen ne tudtak volna megoldani. Természetesen voltak nézeteltéréseik, vitáik, de egy házasság nem csak arról szól, hogy két ember együtt él, egy ágyban alszik, osztozik a fürdőszobán és az étkészleten. Egy házasság kemény munka, és ahogy minden munkának, ennek is vannak “nemszeretem” részei. De ha két ember kapcsolata elég erős és mély, akkor bármire képesek együtt. Azt hittem, az én életemben Aaron lesz az a férfi, aki anyám számára apám volt, de tévedtem. A mi kapcsolatunk már bizonyította, hogy bizonyos megpróbáltatásokat nem bír ki. Az én hibám volt, csakis magamat okolhatom a történtekért, de Aaron meg sem hallgatott. Nem kért a magyarázatomból, amit nem tartottam és most sem tartok fairnek, de elfogadtam és beletörődtem, mert más választásom nem volt. Már nagyon rég nem voltam egyedül… Attól tartottam, a magány aljas köde lassacskán teljesen rám fog telepedni, erre gyógyír pedig csakis valamilyen társaság lehet. A barátok, szomszédok, ismerősök átmenetileg mindig ki tudják rángatni az embert a legsötétebb helyekről, de az ürességtől kongó lakás éppen eléggé lehangoló ahhoz, hogy a néhány órányi felszabadult jókedv helyét rögtön átvegye a magány nyomasztó tudata. Az ismerkedésre még nem állok kész, egy jó darabig nem is leszek, mert még nem sikerült feldolgozni a válásunkat. Akárhányszor eszembe jut, folyamatosan azon gondolkodom, mit csinálhattam volna másképp. El kellett volna mondanom az elejétől az igazat, akkor nem egy börtönszerű garzonba kéne hazamennem minden nap. Bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, bárcsak Aaron adott volna lehetőséget megmagyarázni, bárcsak adott volna esély jóvá tenni ezt az egészet. Bárcsak lenne valami megoldás kettőnk számára és nem kéne egy darabot kitépnem a saját szívemből egy hiba miatt… Kétlábú híján négylábú társat választok magamnak. Természetesen nem megy zökkenőmentesen az örökbefogadás, mert miért is menne? A körülményes procedúra után teszünk egy kitérőt az állatorvosi rendelőbe. Már amikor azt hinném, kínos színjátékot kell játszanunk a gyerek téma miatt, szerencsénkre - és legnagyobb sajnálatunkra - egy sérült kutyát hoznak. Nincs időnk beszélgetni, azonnal fel kell készülnie a doktornőnek a hirtelen jött műtétre, úgyhogy udvariasan, de határozottan kitessékel minket a vizsgálóból. Megkönnyebbülve sóhajtok, amiért nem folytunk bele a kellemetlen beszélgetésbe. Egy-két közeli baráton és a közvetlen szomszédaimon kívül, senkinek nem beszéltem a válásról. Nem tudom, Aaron kikkel osztotta meg a nagy hírt, de nekem nem volt energiám világgá kürtölni. Ez nem olyan dolog, amivel bárkinek elbüszkélkedik az ember. Már korábban, a menhelyen felajánlottam neki egy csésze kávét, ami jobb az ihatatlan automatásnál. Emlékeztetem, hogy az ajánlat még mindig áll, ha kedve van hozzá. De miért is emlékeztetem rá? Csak a saját dolgomat nehezítem meg azzal, ha beinvitálom a lakásomba. Az ottani életemnek nem volt része, de ha átlépi a küszöböt, akkor valamilyen szinten az lesz. A válással pedig annak is vége szakad. Ideig-óráig jó a közelemben tudni, mellette lenni, de hosszú távon károsabb lesz, mintha most búcsút vennénk egymástól. Aaron mellett a racionális gondolkodástól vehetek inkább búcsút, ugyanis eszem ágában sincs elköszönni tőle. Képtelen vagyok, egyszerűen csak… hiányzott. És most itt van. - Rendben, bár én nem szoktam kísérletezgetni - mosolyodom el és elindulok a pár saroknyira magasló saroképület felé, aminek a hetedik emeletén találtam meg az új otthonomat. - Ahh, de, azt megköszönöm, már egészen elzsibbadtam - óvatosan átadom Mollyt és kinyújtóztatom a karjaimat. Csak legyintek, amikor megcsörren Aaron telefonja jelezve, hogy nyugodtan vegye fel. Kezeimet a zsebembe dugom és úgy sétálok mellette. Kérdőn vonom össze a szemöldököm, amikor telefonálás közben felém fordul, de nem kérdezek semmit, mert valószínűleg nincs sok közöm a beszélgetéséhez. - Oh… - Hirtelen nem tudom, mit mondjak. Válasz helyett gondolkodni kezdek. Pár hete lefoglalózott egy házat. Mi számít pár hétnek? Öt? Hat? Hét? Nyolc? Az is pár hét… akkor még együtt voltunk. De két hét is pár hét, akkor meg már nem. Miért foglalózott volna le egy házat? Van valakije? Máris talált valakit, akivel összeköltözne? Ha házat nézett, akkor komoly lehet a dolog. - Persze - nyögöm ki végül erőtlenül, de az agyam továbbra is kattog. A hamarosan ex-férjem házat nézett, amibe be akar költözni valakivel, amikor még le sem zárult a válásunk. Ezért beszélget ilyen könnyedén velem, mert ezek szerint már túl van a kapcsolatunkon. Túl van rajtam. Mintha egy óriási szikla nyomná a mellkasomat, nehezen kapok levegőt. Éles dudaszó rángat vissza a való világba, az úttest felé pillantva pedig meglátom, amint Donnie húzódik le a járda mellé az öreg méregzöld csotrogányával. Elnézést kérő pillantással jelzem Aaron felé, hogy kérek egy percet. - Szellemet láttál? - kérdezi Donnie, amikor meglátja közelről az arcomat a félig lehúzott ablakon át. Még az előbbiek és a saját gondolataim hatása alatt vagyok. - Nem, dehogy - legyintek egy erőltetett mosoly mellett. A nyakörvet és a pórázt nyomja a kezembe, amit a kocsijában hagytam. Úgy volt, hogy hazavisz minket, ezért nem akartam a menhelyen szorongatni. - Minden rendben? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. Miután bólogatok elnéz mellettem Aaron felé, akit hosszú másodpercekig szúrós tekintettel mustrál. - Biztos? - Biztos - csattanok fel türelmetlenül. Értékelem az aggodalmát, de ha eddig meg tudtam oldani a saját életemet, akkor ezek után is menni fog. Váltunk még pár szót, aztán felhúzza az ablakot és elgurul a nálam is idősebb kocsijával. Kezemben a nyakörvvel és a pórázzal sétálok vissza Aaron mellé. Amíg tartja a kutyát, ráadom - mármint a kutyára - a nyakörvet, ami kicsit nagynak bizonyul, hiába állítom a lehető legkisebbre. Legalább nem kell kézben cipelni. Beakasztom a póráz karabinerét is, hogy kontroll alatt tudjuk tartani a kisasszonyt, aki így már tudja használni a négy lábát. - Szóval… merre?
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Harminc után felgyorsulnak az események. A húszas éveim elején még a reggelek edzésekkel indultak, a munkán és az egészséges életmódon kívül nem érdekelt semmi, kivéve a családomat, de nem terveztem azt, hogy feleségül veszek valakit, és aztán utódot nemzek. Nem bírtam elképzelni magamat az apaszerepben, hiszen olyan tevékenységet folytattam, ahol napi szinten voltam veszélyben, és ennek nem tettem volna ki a leendő társamat. Rea halála után nem nézelődtem egyetlen nőszemély után sem. Ki ismerte volna be, hogy gyenge és képtelen emóciókat érezni egy másik emberi lény iránt? Beletemetkeztem a küldetésekbe, a rosszfiúkat kellett üldöznöm, de az meg végképp nem szerepelt a képletben, hogy az öcsém is egy lesz közülük, na meg a barátnője teherbe esik, és aztán felszívódik. Cherry hatással volt rám, nem fogom letagadni, hogy hasonló ízléssel rendelkezem, mint az öcsém, de attól még nem lett volna helyes belemennem egy szerelmi háromszögbe. Lena az informátorom volt, aggódtam érte, hogy ne essen bántódása, de hosszú ideig nem is figyeltem fel rá úgy, mint egy nőre. Szép volt, és a munkája révén zsebeltem be számtalan értékes dolgot, lelepleztem az egyik kartell vezetőjét, de ennél tovább nem nyúlt a kezem. Büszkeséggel töltött el, hogy valamit legalább jól csinálok az életben, ezért a szerelem nem is helyezkedett el az első helyek egyikén. Anyukám mindig azt mondta, ha nem keresem, akkor úgyis rám fog találni. Az alkalmat és az időt sem választhattam meg, de mire észbe kaptam már a hóesés kellős közepén fél térdre ereszkedve kértem meg annak a lánynak a kezét, akit öt hónappal ezelőtt szabadjára engedtem, hogy megtalálja a saját szerencséjét. A sorsunk egybeforrt, és hiába menekültem az ország másik felére, az sem hozott enyhülést a bajomra. Teltek a hetek és beleburkolóztam a boldogság ádáz melegágyába. Nem hittem volna, hogy nekem járna bármi jó a testvérem halála után, de Lena másképpen gondolta, amikor igent mondott nekem, és gyorsan örök hűséget esküdtünk a templomban. Immár egy másik személy viselte a vezetéknevemet és addig se jutottam el, hogy a szüleimnek elmondjam. A válás szélén álltunk, a családom meg arról sem tudott, hogy az egy szem fiuk megnősült és megajándékozta őket a leendő unokával. Anya biztosan örült volna, apáról nem tudok nyilatkozni, mert nem a szavak embere, de tudom, hogy Lenát teljes mellvéddel támogatták volna. A balhét nekem kellett volna elvinnem, csak az a baj, hogy én éreztem felszarvazva magamat, és nem ő volt az, aki el lett hagyva. Nem léptem le szó nélkül, de azért nehezen emészti meg az ember fia, ha a felesége még a várandósság ideje alatt is valami bárban rázza a fenekét idegen férfiaknak, ahelyett, hogy a kórházban lenne, és ott teljesítene szolgálatot. A hazugságokból elegem lett, nem értettem, hogyan jutottunk idáig, csak őszinteséget vártam. Tudja milyen érzés, ha valaki a közvetlen környezetében hal meg, nem akartam felhozni a legjobb barátnőjét, és a testvéremet se, de abból sosem sültek ki jó dolgok, ha elhallgattunk valamit a másik elől. Nyílt szívvel vágtam bele a házasságunkba, de akkora kést döfött a szívembe, hogy azóta is vérzik a sebem. Nagyokat nyelek, ha megint felelevenítem az emléket, de ma nem akartam veszekedni, és végképp kiborítani. Babát várt, többséggel mondanám, hogy az enyém a gyermek, de a kétely még nem ült el, még akkor is, ha a szívem mélyén sejtettem, hogy ebben valószínűleg nem hazudott nekem. Az örökbefogadás nem a legjobban alakul az én szempontomból, mert üres kézzel megyek haza, de Lena azt hiszem, hogy boldog lehet ezzel a zsömleszínű aprósággal. Molly lett végül a kislány neve, Evie nagyon rendesen és korrekten viselkedett velünk, mondhatta volna azt, hogy nem tud bennünket fogadni, de erre nem került sor, és szépen ellátta az ebet. Nem fogom hagyni, valamikor a napokban készíttetek neki egy ajándékcsomagot, ha most nem is engedte, hogy kifizessük a kezelést. A végén igencsak kellemetlen szituációba csöppenünk, de befogom a számat, mert nem tisztem megosztani Lena érzéseit, amikről szinte nem is tudok semmit. A baba kapcsán eltereli a figyelmet és mielőtt még jobban belemerülhetnénk a témába, befut egy sürgős eset és nekünk távoznunk kell a rendelőből. Úgy döntünk, hogy még iszok nála minimum egy kávét, és át is veszem a kutyát, mert látom, hogy kezd fáradni a hurcolásában. A hasa méretén látszik, hogy lassan a felénél járhat, meg kellett volna odabent jegyeznem az időszakot, de sokkolt a kép látványa. A telefonom is akkor csörren meg, amikor zsonglőrködve a kis ebbel fordulunk be az egyik sarkon. Nem haragszik, ezért fel is veszem, de meglepődöm a hirtelen jött kérésen. Megfeledkeztem a házfoglalóról, amit kettőnknek szántam a nagy lelepleződés előtt, de ha már úgy alakult, hogy úgyis egymás társaságában időzünk, akkor rákérdezek, hogy lenne-e kedve megnézni. Igent mond, ezért én még egyeztetem az időpontot és a helyet, miközben mellette megáll egy kocsi valami ismerőssel. Fél szememmel követem nyomon az eseményeket, aztán bontom a vonalat és megvárom kellő távolságban, hogy ő is végezzen. Felrémlik, hogy ez Donnie lesz, akivel kb. egy órája futottunk össze a menhelyen. Egy pórázzal meg egy nyakörvvel tér vissza hozzánk. - Ezt ott hagytad a kocsiban? – kérdezek rá ártatlanul, miközben ráigazítja a kisasszonyra, én meg letehetem végre a földre is. - Nincs messze, arra lesz. – mutatok a szemközti utcára, ahol be kell fordulnunk, de egy piros lámpa keresztezi az utunkat. Esetlenül állunk egymás mellett, én zsebre dugom a kezemet, mert nem tudom, hogy mit mondhatnék, ezért csendben is maradok a házig. A kapuban Greg vár minket, már a távolból integet. - Jókor jöttetek…istenem kész a süti is, csináltam egy kis hűsítőt. Szerintem oda is adom a kulcsot, és akkor tiétek a következő fél óra. – kacsint egyet és a tenyerembe ejti a drágaságot. Zavartan nézek utána, egy „sziát” még ki tudok nyögni, aztán kinyitom a kis kertkaput Lena előtt. - Tessék. – vakarom meg a tarkómat és követem felfelé a verandára. Nem a legnagyobb alapterülettel rendelkezik, és egy ikerház másik fele, de kezdetnek nem rossz. A bejárati ajtón belépve egyből felfelé visz a lépcső és el lehet kanyarodni a konyha irányába. - Merre kezdjük? – pillantok rá futólag, ha Mollyt is be tudta húzni elénk. – Öhm, ezt akkor foglalóztam le, amikor úgy néztük kicsi lesz a lakás. Kényes dolog, de kettőnknek szántam. – hosszasan figyelem őt és a reakcióját is.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
“The heart is stubborn. It holds onto love despite what sense and emotion tells it. And it is often, in the battle of those three, the most brilliant of all.”
Miután szétmentünk, sokszor elgondolkodtam azokon a bizonyos “Mi lett volna, ha…?” kezdetű kérdéseken. Mi lett volna, ha már az elején őszintén elmondok neki mindent? Valószínűleg percek alatt rendezte volna lesz Carlost, de féltem, hogy nem így lesz. Féltem, hogy még a végén mindkettőnknek ártana, mert már nem az a fickó, aki régen volt. Sokkal messzebbre elér a keze, sokkal mélyebben benne van az alvilági ügyekben. Már nem egy kis hal, már sokan tisztelik és követik. Mi lett volna, ha még azelőtt vallok be mindent, mielőtt Aaron rájött volna? Ha időközben rájövök, mekkora idióta voltam, amiért nem bíztam meg benne és még időben mindent bevallottam volna. Nem tudhatom biztosra, hogy akkor nem küldött volna el, mert Aaron számára a bizalom a legfontosabb, ezt viszont tudom. Ha részéről megszűnik a bizalom, azt helyreállítani szinte lehetetlen. Mi lett volna, ha nem végződik ilyen csúnyán a házasságunk? Mi lett volna, ha együtt maradunk? Talán közösen gondolkoznánk babaneveken, együtt választanánk ki a játékait, a ruháit… Ha nincs ez az egész Carlos hülyeség, akkor nem vágta volna a fejemhez, hogy másé a gyerek. Sok hülyeséget csináltam, sokszor nem gondolkodtam hosszú távon, csak a pillanat hevében cselekedtem, de… megcsalni soha nem jutott eszembe. Talán nem is az fáj a legjobban, hogy kidobott. Hibáztatni sem tudom érte. Az fáj a legjobban, amiket a fejemhez vágott. Mégis ki másé lenne a gyerek? Valóban csak ennyire tartana? Már elég sok mindent sikerült elszúrnom az elmúlt időszakban, erre most az örökbefogadását is sikeresen szabotálom. Nem szándékosan, de miattam nem tudja hazavinni a kutyát, amit kinézett magának. Szerettem volna átengedni neki a lehetőséget, de végül lemondott a kutyáról. Az állatorvosnál tett kitérőnk egészen bizarr befejezéshez ér, de még mielőtt belemehetnénk a részletekbe és nagyon boncolgatnánk a témát, szerencsére - a gazdinak viszont szerencsétlenségére - hoznak egy balesetes kutyát, Evie-nek meg azonnal mennie kell a dolgára, bemosakodni a műtéthez. A folytonos rohanás ismerős a kórházból, az orvosok ott is egyfolytában készenlétben vannak, hiszen bármikor jöhet egy sürgős eset, amihez azonnal kell a szakértelmük. Legyen szó állatról vagy emberről, ebben nem különbözik a két szakma.
Mikor séta közben Aaron elárulja, hogy néhány hete lefoglalózott egy házat, amit most lehetne megnézni - pont most, mikor máskor, hát természetesen pont most, amikor véletlen összefutottunk -, azonnal kattogni kezd az agyam. Mennyi az a pár hét? Osztok, szorzok, összeadok, kivonok fejben, de nem tudok rájönni valamire. Akkor foglalózta le, amíg még együtt voltunk, vagy azóta van valakije, akivel ilyen komolyra fordultak a dolgok ennyire rövid idő alatt? Tartok tőle, az utóbbi a helyes válasz, ami egy kicsit elkeserít. Ha beigazolódik a félelmem, akkor nagyon gyorsan túltette magát a házasságunk befuccsolásán. Lehet, nekem is ezt kellett volna tennem, akkor nem marcangolnám magam a mai napig a történteken. Donnie épp időben jelenik meg a semmiből ahhoz, hogy gondolataimból visszarángasson a való világba. Lassan, szinte csoszogva megyek oda a kocsihoz és veszem el tőle az autóban hagyott nyakörvet és pórázt, ő pedig szúrós szemekkel néz Aaron felé. Nem is ismeri, de egyértelműen utálja. Miután nem túl határozottan biztosítom róla, hogy minden oké, elbúcsúzom tőle és visszamegyek, ráadom a kutyára a nyakörvet és a pórázt. Így már nem kell kézben hordozni, mint egy gyereket. - Igen. Mivel úgy volt, hogy Donnie hazadob, be se vittem magammal - vonom meg a vállam. A házig csöndben sétálunk, egyik kezemmel a pórázt fogom, a másik már megszokásból a hasamon pihen. Még nem gömbölyödik látványosan, de én tudom, hogy ott van. Nem tudom, mit mondhatnék vagy miről beszélgethetnénk séta közben, így szó nélkül követem őt a házig, ahol egy túlságosan jókedvű és túlbuzgó ingatlanos vár minket. Csak pislogok, miközben elhadarja a mondandóját és Aaron kezébe nyomja a kulcsot. A kutyát terelgetve megyek fel a verandára, a házban viszont előre engedem Aaron-t, hiszen miatta jöttünk ide, ő foglalózta le a házat, neki fontosabb látni. - Rád bízom, de ha már itt vagyunk, akkor talán a konyhában - vetem fel az ötletet, mivel úgy tűnik, ez az első helyiség, amit szemügyre tudunk venni. Molly látszólag egyetért, mert azonnal a konyha túloldalára húz és mindent végigszimatol, amit csak elér. Mosolyogva nézem az esetlen kiskutyát, de a hirtelen jött jókedvemet azonnal elűzik Aaron mellbevágó szavai. Mintha ezer késsel döfködnének minden irányból, olyan érzést keltenek bennem az elhangzottak. Ha azt akarta elérni, hogy még nagyobb bűntudatom legyen, hát sikerült neki. Lassan fordulok szembe vele, a tekintetét viszont kerülöm. Az arcom elárulja, mennyire döbbent, csalódott és szomorú vagyok. A világom eddig félig hevert romokban, most már teljesen. Nem tudok, mit mondani. Ajkaimat vékony csíkká préselve igyekszem tartani magam, de hirtelen mintha egy sziklát dobtak volna a mellkasomra. Megfulladok, ha nem jutok ki innen. - Kell egy kis levegő - hadarom elcsukló hangon, a pórázt a földre ejtem és kiviharzok a házból Aaron mellett. Egyik kezemmel a veranda korlátjába kapaszkodom, másik kezem a szám elé tartva igyekszem csitítani magam. A könnyek így is megállás nélkül záporoznak végig arcomon. Ennyire utálna, hogy direkt akart még nagyobb fájdalmat okozni?
astra; bb — it was great at the very start, hands on each other, couldn't stand to be far apart, closer the better. now we're picking fights and slamming doors, magnifying all our flaws and I wonder why, wonder what for why we keep coming back for more.
• you are my sunshine, my only sunshine, you make me happy when skies are grey. you'll never know, dear how much i love you, please don't take my sunshine away ☆
Nem tudom egyébként, hogy mit gondoltam ma reggel. Az örökbefogadás egy felelősségteljes döntés, tudom, hogy el kellett volna hoznom azt a kutyát, de nem volt szívem azon körülmények között másképpen dönteni, amikor megláttam Lenát. Annyi fájdalmat okoztunk egymásnak az elmúlt hetekben, hogy ma végképp nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez a menhely közepén. A válásunk zajlódhatna csendesen is, nem kell közönség mellé, vagy statiszták, akik egyikünk vagy másikunk mellett teszik le a voksot. Komolyan gondoltam, hogy szeretem, és az érzéseim sem múltak el iránta, csak félrement a kommunikációnk, aztán meg a bizalom úszott el. Ritkán büntettem embereket azért, ha hibáztak, de egyszerűen nem sikerült megemésztenem, hogy más férfiak előtt vetkőzött. A múltjához tartozott a tánc, azt hittem, hogy már a hátunk mögött hagytuk azokat az időket, ahol a pénzt ebben a formában kereste meg. A sikeres nővérvizsga lett volna belépője annak, hogy egy jobb életet kezdjen, de valamiért visszament Carloshoz. Az okokra nem voltam kíváncsi, tudom, hogy mennyire kevés pénzünk volt az esküvő után, de bíztam benne, hogy az elég, hogy a városban maradtam, és az eskümhöz híven megpróbáltam jó férje lenni. Lecsúsztam, nem állítom, hogy a munkanélküliség, és az állandó bosszúvágy ne szívtak volna le, de attól még igyekeztem, de úgy érzem, hogy férjként is elbuktam. Nem kellettem neki, vagy nem volt elég az, amit nyújtani tudtam, ha úgy érezte, hogy a tánccal kellene kompenzálnia. A gondolataim útvesztőjében senyvedek a rendelőből való kijövetel után. A semmiből bukkant fel Donnie is, azt hittem, hogy odabent elbúcsúztak egymástól. Miért voltam féltékeny a férfira, aki elhozta a majdnem volt feleségemet és a gondját viselte, amikor én nem akartam? Nem mertem volna ebben a pillanatban tükörbe nézni, de mégis be kellett látnom, hogy van igazság abban, ha féltékeny voltam. A tánc miatt a bizalom veszett oda, és akkor tálalta a hírt, hogy gyermeket vár tőlem. Aljasság azt feltételezni, hogy mástól is lehet? Soha nem lehetek elég biztos abban, hogy miket tett, de az árulás mellett a hűtlenség lenne az utolsó, amit meg mernék kockáztatni, hogy megcsinált a hátam mögött. Lena okos nő, nem vetemedne arra, hogy máshol keresse a boldogságot. Greg a telefonban a házról érdeklődik, hogy még mindig meg akarom-e tartani a foglalót, különben elveszik és másnak adja el. Nincs sok választási lehetőségem, a mai nappal döntést kell hoznom, de miért éppen akkor jött ez a hívás, amikor Lenával vagyok? Jelnek kellene vennem, hogy a kapcsolatunk még nem ért véget, és megérdemelne még egy esélyt a történet? Össze vagyok zavarodva, amikor visszatér és a pórázzal a kezében közlöm vele, hogy milyen szándékaim vannak. Fogalmam sincs, hogy mik járnak a fejében, de megkérem rá, hogy csatlakozzon hozzám. A félelem miatt nem mond nemet, vagy tényleg kíváncsi rá, hogy miket terveztem a szakításunk előtt. Az utat odafele csendben tesszük meg, én sem vagyok rágerjedve, hogy feleslegesen beszéljek. A kapuban Greg vár ránk, és szinte a kezembe dobja a kulcsokat. Nincs időnk kérdezni sem, mert annyiban hagyja a nézelődést, hogy kapunk kettesben fél órát a döntéshozatalra. Nevetséges, hogy ezek alapján kellene eldöntenem, hogy mit akarok, azonban nem vagyok rest kinyitni a kaput és betessékelni rajta az exemet és az újdonsült ebét. - Akkor legyen a konyha. – bólintok rá, és beengedem őket, de Molly az, aki szinte már szagot fog és meg sem áll a konyha közepéig. A berendezés új, lenne mit alakítani rajta, például egybenyitnám a nappalival. Ezernyi ötletem támad, és meg is osztanám azokat Lenával, de amint elmondom, hogy milyen okból érkeztünk ide, valahogyan a légkör is megváltozik közöttünk. Kerüli a tekintetemet és másfele néz el, amit nem tudok hova tenni. Egyértelműen rosszul tettem, hogy beavattam az igazságba, de arra nem számítottam, hogy megint menekülőre fogja. A földre lehajolva mentem meg a pórázt és csavarom a csuklóm köré, végül pedig azzal együtt követem a verandára. Nekem háttal áll, de így is hallom, hogy sír. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom, Molly viszont nem rest a gazdájához futni és nyüszítve kérlelni, hogy vessen rá egy pillantást. A háta mögött állok meg, aztán veszek egy mély sóhajt és a korlát mellé sétálok a jobb oldalára. - Elmondod, hogy mi borított ki? Látom, hogy sok volt… - kezdek bele, de még én is keresem a megfelelő szavakat. – Ha nem akarsz itt lenni, akkor visszakísérhetlek a lakásodra, nem tart sokáig. Lena…én sem így terveztem ezt a napot, és el is felejtettem, hogy ma van a határideje annak, hogy döntsek, különben kicsúszik az ajánlat a kezeim közül. – révedek a távolba, aztán oldalra lesek, ha már felvette esetleg velem a szemkontaktust. - Tudom, hogy késő megkérdezni…de miért mentél vissza Carloshoz? Mit tudott adni, amit én nem? – nyelek egy nagyot, és a szám is kiszárad.
{ All you do is let me down you pick me up
and drag me around like a rag doll I sew myself together again
But for some reason I can't help myself no I just can't help myself }
★ lakhely ★ :
Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
Oh brother, we'll go deeper than the ink Beneath the skin of our tattoos Though we share the same blood You're my brother and I love you that's the truth..
Kezdőlap
• 780
