Ugyan azokat a témákat beszéljük át újra és újra, és nem csak most Ryderrel, hanem minden alkalommal, amikor új személy védelmébe kerülök, és ez mindig frusztrálóan hat rám. Mert újabb és újabb embereknek kell bizalmat szavaznom, és mindig azok a témák kerülnek elő, amik elől menekülnék, de nem tehetem. Nem csak azért, mert meg kell osztanom az új személlyel, hanem egyébként sem működik az olyan kényelmes, és sokak által használt „strucc-politika”, hiszen azzal nem oldunk meg semmit, csak azt érjük le, hogy váratlanul ér minket a dolog, ami elől menekülünk. Ryder alapos, és minden témát átveszünk annyi oldalról, ahányról csak lehet, és tudom, hogy ez a helyes, mégsem érzem azt a megnyugvást, amit szerintem kéne. Bár lehet, csak túl nagyok az elvárásaim, pedig érzem, hogy Ryder szuperül végzi a dolgát, tehát nem az Ő hibája, hanem a helyzeté.
A különböző témákban előre haladva próbálok minél jobban olvasni Ryderről, és bevallom, hogy nem egyszerű, de van egy olyan érzésem, hogy vannak dolgok, amiket nem oszt meg velem. És hiába mondok bármit, főleg Lynnel és Bennel kapcsolatban, úgy is a saját meglátásai szerint fog eljárni, de aggódok, megtudnak valami, olyat rólam, amit nem akarok, hogy tudjanak. De ezt a rossz érzést valahogy el kell felejtenem, mert nem ez kell, hogy a legfontosabb legyen a számomra, hanem a biztonság; és minél távolabb vagyok tőlük, annál jobb nekik is. A legfontosabbnak viszont annak kell lenni, hogy összeszedjem minden erőmet, és Tío elé tudjak állni ezzel kapcsolatban, és nagyon örülök, hogy ezzel kapcsolatban nem ütköznek a nézeteink Ryderrel. - Nincs még konkrét terv, mert feltétlen meg kell beszélnem ezt Tíoval, hogy ne akkor érkezzek, amikor Neki nem jó. Viszonylag sokszor előfordul, hogy egy ügy miatt el kell hagynia a várost. De, amint van időpont, azonnal szólok - adok kimerítő válasz, hogy ez nem csak rajtam múlik. Tíoék nem irodai munkások, akik egész nap a gép előtt ülnek, hanem aktívan nyomoznak terepen, és a legtöbb ügyük sürgős. - Csak annyi a biztos, hogy egy péntek délután indulnék, munka után, és vasárnap este érkeznék - ezt biztosan tudom, mert egyelőre nem tervezek szabit kivenni, ha máshogy is megoldható.
Annyira nem számítottam most pánikrohamra, hogy az nem is igaz. Nem akartam sem magamat ennyire kiszolgáltatott helyzetbe hozni, sem Ryder kellemetlenbe. De túl sok olyan dolog van már mögöttem, ami kiválthatja még annak ellenére is, hogy próbálok minél felkészültebb lenni, és minél jobban uralni a helyzetet, és tudom, hogy most ez nem látszik rajtam, de én tudom, hogy ennél százszor rosszabb is volt már. Amikor elhomályosodik körülöttem minden, és a hangok is összefolynak, amikor a segítő fél ellen is harcolok, és sok idő mire bármi is eljut a tudatomhoz. Ryder, az ő szempontjukból jogosan, feltételezheti, hogy esetleg azért reagálok így, mert támadást terveztem ellenük, viszont akkor is furcsállom, mert én úgy gondolom, hogy ezt sokkal egyszerűbb lett volna akkor meglépnem, amikor ketten vagyunk, és nem az irodában. Rydertől kapok egy magyarázatot az ellenőrzésükre vonatkozóan, és tudom, hogy nem személyes, de szeretném, ha nem potenciális veszélyt látna bennem, így ezt nem is igazán tudom vagy akarom szó nélkül hagyni. - Megértem, hogy minden idejövő személyt potenciális veszélynek tekintenek, mert sosem lehet tudni, hogy ki milyen módszerrel kinek akar ártani. De szeretném, ha tudná, hogy én sosem bántok senkit, ha nem érzem magam veszélyben, így, ha nem támadnak meg, akkor én sem védekezek, támadok - válaszolok miközben próbálok még mindig mélyeket lélegezni.
Rydert követve indulok meg az épület felé, és amikor a biztonságiak kerülnek elénk, akaratlanul húzódok közelebb hozzá, ezzel próbálok kicsit a takarásába kerülni, és kicsit félve nézek a biztonságiakra. Egy kedves hölgy lép Ryderhez, és miután gazdát cserél egy csomó papír, megállunk az asztalánál. Miután megosztotta a főnökével a legfontosabb információkat hozzám fordul, de sem a kávé, sem egy erősebb ital nem vonz. - Nem, köszönöm - mosolygok rá félszegen, majd tovább folytatják a beszélgetést. Közben viszont, ahogy valóban kezd múlni az adrenalin hatás, úgy érzem egyre jobban, hogy nem ártana valami energiát bevinnem, ha nem akarok elszédülni. - Nem lenne esetleg még is valami cukros ital, mondjuk egy tea? - kérdezek rá kicsit bizonytalanul, bár normál esetben nem cukorral iszom a teát, és a kávét sem, hanem édesítővel, de így most biztos, hogy nem a kívánt hatást érném el. - Ahol most nincsenek sokan - válaszolok a második kérdésére is, bár nem konkrétan mondok helyszínt, valamint még úgy is lennének megbeszélendő kérdések, mint a hazautazásaim körüli protokollok.
- Sanchez Moreno, de ha lehet, maradjuk a Flornál - kérem kedvesen, és remélem vele ez könnyebben fog menni a tegeződés, mint Ryderrel. - Igen. És Önt hogy hívhatom? - kérdezek rá én is a nevére, és, ha ő jóvá hagyta a tegeződést, akkor úgy. Ahogy elnézem Ryder arcát, ahogy a kolléganőjére néz, azt látom, hogy nagyon közel áll hozzá és nagyon kedveli, amit meg is értek, hiszen nagyon kedvesnek tűnik, főleg így elsőre. De azért még nem szavazok neki sem teljes bizalmat.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Kicsit el akartam szakadni Tíotól, hogy ne függjek annyira tőle, hogy a saját lábamra álljak, de sosem akartam teljesen megszakítani vele kapcsolatot. Nem vagyok annyira messze, hogy ne tudjuk egymást meglátogatni, ha személyes kapcsolatra van szükségünk, mert a telefon azért nem mindig elég. És már érzem, hogy szükségem van arra, hogy találkozzak vele, és a csapatával, függetlenül attól, hogy egy igen kényes témát is meg kell majd osztanom vele. Elképesztően hálás vagyok, hogy Ryder nem zár el tőle a védelmem érdekében, és segíteni fog abban, hogy a lehető legnagyobb biztonságban legyek az utazás alkalmával is. - Köszönöm! Tényleg nagyon hálás vagyok! Ez sokat jelent nekem - hálálkodok őszintén. Úgy érzem, hogy tudnia kell, mi érzek ezzel kapcsolatban, mert nem akarom, hogy egy önző, buta libának tartson, aki csak a saját feje után képes menni, és gáncsolni akarom azokat, akik segíteni próbálnak.
- Az életösztön nagyon erős mindenkiben, vagy legalább is az emberek túlnyomó többségében, de az, hogy egy bizonyos személyben mennyire, az akkor derül ki, amikor valóban benne van az adott helyzetben, és szerintem ezt a legjobb viselkedéselemzők sem tudják kiszámítani - fűzöm hozzá az én meglátásaimat a dologhoz, amikor a garázsból haladunk az épület belseje felé. Az, hogy belőlem pánikrohamot vagy támadást vált ki az adott szituáció még én is csak megtippelni tudom, habár nagyon sok önvédelmi órán részt vettem, kezdve azt a „stílust”, amit a katonáknak tanítanak, ami elsősorban harctechnika, csak egy kicsit rám alakítva. Egy az egyben nem lehetett úgy megtanítani nekem ezeket, mint egy katonának, mert a méretbeli adottságaim sem teszik lehetővé és a legtöbb edzés ellenére sem fogok soha olyan erőben lenni, mint egy férfi, és engem egy nagyobb darab pasi szinte úgy tud arrébb rakni, felemelni, mint egy gyereket. Tío egyik kollégája csinálta régen, hogy úgy nehezítette a fekvőtámaszát, hogy rajta ültem, de nem igazán vette vissza a lendületét.
Az épületben egy számomra hiperaktívnak tűnő hölgy fogadja elsősorban a főnökét. Nekem ezzel nincs bajom, mert néha belőlem is kitör hasonló pörgés, amikor egy csomót locsogok is, főleg, ha valamitől felpörgök, akár a félelem, akár a túl sok feladat, akár egy nézeteltérés. Most viszont kicsit soknak és ijesztőnek tűnik a számomra, mert úgy érzem, nem tudok kellőképpen figyelni a környezetemre, amire még szükségem lenne a korábban történtek miatt. Biztos ki fogok vele jönni a későbbiekben, de most nyugalomra vágyom egy könnyen ellenőrizhető környezetben. Azzal viszont, hogy teát kértem, hogy kicsit lenyugtasson és feltöltsön energiával, amit a pánik vitt ki belőlem, egy lavinát indíthattam el benne, mert egy sor olyan infót is kapok, amire egyáltalán nem számítottam. - Rendben, köszönöm - próbálok mosolyogni, és a lehető legrövidebben válaszolni. Egyébként is az lenne a lényeg, hogy valami cukrosat igyak, a többi most másodlagosnak tűnik. Közben viszont elkapom Ryder szemforgatását, amiből azt szűröm le, hogy igaz, hogy kedveli a lányt, de néha neki is soknak bizonyul, de lehet, hogy tévedek.
Kicsit meglep, hogy a lőtérrel kezdünk, de nincs vele különösebb gondom, így csak egy bólintással veszem tudomásul Ryder szavait. Marie szavain csak mosolygok, hogy még mindig ennyire pörög. - Örvendek Marie - mosolygok rá, és ha megbeszélte a főnökével a többi dolgot is, engedek a terelésnek, és megindulunk a lőtér irányába. Amikor már hallótávolságon kívülre kerültük, Ryder megelőzve kérdésemet biztosít afelől, hogy Marie-nél ez csak a kezdeti lelkesedés. - Semmi baj, csak meglepett - mosolygok. - De Ön kedveli, ha jól láttam? - kérdezek rá kedvesen mosolyogva mindenféle hátsó szándék vagy bármilyen félremagyarázás nélkül.
Amikor belépek a lőtérre, egyfajta csodálat uralkodik el rajtam, amit nem tudok megmagyarázni, mert már voltam nem is egy ilyen helyen. - Ez nagyon szuper - ámulok el, mert valóban jól fel van szerelve, (legalább is nem katonai helyhez képest). Viszont a lőgyakorlataimra vonatkozó tájékoztatás ismét meglep, mert valahol még mindig furán érint, hogy úgy tekint rám, mint aki még sosem lőtt. - Mi kell majd a gyakorlásokhoz? Mármint szereznem kell-e fegyvertartásit, hozzam-e el az otthoni fegyveremet - D.C-re gondolva - vagy bármi egyéb, ami most nem jut az eszembe? - lelkesedek a dologért. - És mikor lőhetek először? - kérdezem kíváncsian, és valahol abban reménykedek, hogy talán az lesz a válasza, hogy „akár már most is”. Nem vagyok fegyvermániás vagy hasonló, de hetek óta nem lőttem, és most valahogy kedvet kaptam hozzá. Bár lehet csak egy kis feszültség levezetés hiányzik, amikor nem kell konkrétan verekednem, csak kilőni egy-két tárat.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Néha úgy érzem, hogy több énem is van. Az egyik, aki be akarja tartani az összes szabályt, amit önmaga állít fel és azokat is, amiket a környezete, egy másik pedig csak szeretne szabadon élni, minden gond és felelősség nélkül, és van másik két személyiség is, ahol az egyiknek szüksége van a családjára, akikhez bármikor fordulhat, és a másik, aki teljesen a saját lábára akar állni, hogy senki se kerüljön miatta bajba, életveszélybe. Tiszta agybaj, amikor ezt végig gondolom, és lehet, hogy még én sem értem teljesen önmagamat. Egy biztos, hogy most úgy érzem, hogy egy kislány vagyok, aki hülyeséget csinált, és mindennél jobban vágyik, a következményekkel együtt is, Tíora, a családjára. Nem tudok rendet rakni a fejemben, és ez zavar; nagyon zavar. De talán majd Otthon ez sikerül, kicsit lenyugodni, és összeszedni magam.
Védelmezőm megjegyzésére egyelőre nem mondok semmit, majd később, ha már kicsit jobban összeismerkedtünk. Úgy gondolom, hogy nem lenne szerencsés, főleg most nem, ha már megúsztam a motozást, az orrára kötni, hogy én úgy gondolom, azt tanultam, hogy bármi lehet fegyver, csak a megfelelő lélekjelenlét és eltökéltség kell hozzá. Egyszer, amikor én is ott voltam suli után az FBI irodában, Tíoék felkérettek egy csomó bizonyítékot a raktárból, és hiába nem akartam egyáltalán beleütni az orromat a dologba, mégis a tudomásomra jutott, hogy a tárgyak nagy részét fegyverként használták. Pedig teljesen hétköznapi tárgyak voltak, mint egy toll, papírnehezék, vagy éppen egy kissé nehezebb dísztárgy. A börtönökben pedig akár egy könyv egyik apjából is tudnak fegyvert készíteni.
Úgy tűnik Marie itt egy amolyan „fény a sötétben” személyiség, akihez bármikor lehet fordulni szükség esetén. Ryder szavai pedig megerősítenek abban, hogy mindenki nagyon szereti, ráadásul ő az, aki ennek katonás rendben működő társaságnak kicsi színt ad. - Na! - háborodok fel játékosan az utolsó szavaira. - Szerintem egyáltalán nem illik erre a helyre és a benne lévőkre sem a „csapat ősember” jelző - mosolyodok el kedvesen. - Ahhoz túl jólöltözöttek és szervezettek vagytok - indoklom is mondandómat. Az, hogy ismét csak ketten vagyunk, jótékonyan hat rám; mármint a lőtér izgalmát leszámítva. Sosem tudtam eldönteni, hogy ez normális-e, de egy ex-mesterlövész mellett élni évekig, akinek a jelenlegi munkája is szorosan kapcsolódik a fegyverekhez, meg hogy az előző „felvigyázóm” is mesterlövész, lehet, ezen nem kellene meglepődnöm.
- Egy külső szem mindig többet lát… - illesztem hozzá a megjegyzésére, amit Marie-vel kapcsolatban mond. De jó tudni, hogy a pörgős személyiség mögött tartalom is van, nem csak egy hebrencs „kislány”.
- Köszönöm, de egyelőre csak DC-ben van engedélyem, így ide még meg kell kérnem, de valószínűleg Tío ebben fog tudni segíteni - gondolok itt most arra, hogy el tud igazítani egy olyan helyre, ahol nem kell órákat sorban állnom, vagy fölöslegesnek tűnő magyarázatokba kezdenem, hogy miért van szükségem fegyverre. Nagy valószínűség szerint egy itteni FBI-oshoz leszek majd irányítva. - Addig pedig a fegyveremet sem lenne szerencsés megutaztatnom, meg amúgy is, amíg Rae velem lakik, nem akarom odavinni - térek vissza egy korábbi beszélgetésünkre. Ráadásul az otthoni fegyvertartásnak is meg vannak a szabályai, mint a zárható hely, amihez nem fér hozzá mindenki, és nekem jelenleg még nincs ilyen helyem; ez kimaradt a korábbi átalakításnál. - Feltétlen szeretnék majd vele gyakorolni, ha mindkettőnknek megfelelő időpontot találunk - mosolyodok el a Mr. Collinsszal való tanulásra. Nem akarok nagyképűnek tűnni, hogy én már mindenhez értek, mert ez nem igaz. A korlátaimmal viszont tisztában vagyok, és ezeket valószínűleg sosem fogom tudni átlépni, de ez nem azt jelenti, hogy már mindenben elértem ezeket a határokat. De azt már most tudom, hogy a túl nagy erejű fegyverek nem nekem valóak, még a pisztolyok közül sem. Sokféle fegyvert kipróbáltam már, és voltak köztük nagyobb erejű pisztolyok is, de azoknak akkora volt a visszarúgásuk, hogy kicsit még én is megsérültem; ilyenre többet nincs szükségem. De az is biztos, hogy a revolverek sem nekem valóak, mert azokkal sosem tudtam megbarátkozni.
Amikor engedélyt kapok tüzetesebben is megnézem a fegyvereket, a céltáblákat és a védőfelszereléseket, megindulok szétnézni. Egyelőre nem nyúlok semmihez, mert gondolom, mint minden lőtérnél, itt is szigorú szabályok vannak, és azt sem tudhatom, hogy esetleg melyik pisztoly személyes tulajdon, aminél a tulajdonos harapós, ha idegen piszkál a fegyveréhez. Ezt pedig tiszteletben tartom. - Köszönöm, Marie! - szólok odafordulva a lányhoz, amikor észreveszem, hogy bejött a teámmal a kezében. És megindulok a páros felé, hogy átvegyem az italt, ami most már Ryder kezében van. - Köszönöm! - veszem át tőle a csészét, és óvatosan belekortyolok. Szerencsére nem túl forró, így az ízért is érzem. - Ez valóban nagyon finom - dicsérem meg a keveréket, és az elkészítőjét is. - Említette, hogy vannak, akik itt tartják a fegyvereiket, és lehet ezek is magántulajdonok, de láttam ott néhány Glock 17-est. Nekem is olyan van otthon, így ha lehet, akkor először azt próbálnám ki - kérem ki a véleményét és az engedélyét a dologgal kapcsolatban. Én nagyon megszerettem a sajátomat, és nem is szívesen cserélném le másikra. Ráadásul itt, Amerikában, a legtöbb fegyveres testületi is Glockot használ a rendőrségtől kezdve, az FBI-on át, egészen a katonai szervekig. Ettől függetlenül valószínűleg itt is sok fegyverrel meg fogok idő közben ismerkedni, de a régi kedvencek nálam előnyt élveznek. De persze, ha neki más elképzelései vannak, akkor szívesen meghallgatom, és ha megfelelő indokkal áll elő, még lehet, bele is megyek a dologba.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Úgy gondolom, titokban mindenki azt hiszi magáról, hogy az ő élete egyedi, és csak próbálja a külvilág előtt normálisnak láttatni magát. Lehet, hogy így van, hiszen mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket elrejt mások előtt. Viszont ez rám hatványozottan érvényes. Én rejtőzködök, és csak vágyom a normális életre. Vágyom arra, hogy olyan barátaim legyenek, akikkel megoszthatom az életem fájdalmas részeit, de ez sosem fog teljesen bekövetkezni. Rae-nek el kellett mondanom bizonyos dolgokat, mert az önzőségemtől vezérelve olyan helyre költöztem, ahol muszáj egy lakótárs, és ezzel őt sodortam veszélybe, így joga volt tudni, hogy mire számíthat mellettem. Ezzel a tudással talán nagyobb biztonságban van, mint nélküle. Viszont nem árultam el túl sokat a mostohacsaládom tetteiről, csak a legszükségesebbeket. De nem csak előtte titkolózok, hanem Tío előtt is, és nem csak a biológiai apám felbukkanásával kapcsolatban. Még neki sem meséltem el mindent, amit akkor éltem át, bár szerintem sejti, de mivel nem mondtam el, így bizonyítéka nem volt, ezért nem is lépett ezzel kapcsolatban. Nem lépett, mert nem akartam, hogy bármit tegyen, mert azzal önmagát és a munkáját sodorta volta veszélybe. Vágyom a normális kapcsolatokra, de valahol legbelül tudom, hogy sosem lesznek normális kapcsolataim, mert én sem vagyok normális. Még az is csoda számba megy, hogy voltak viszonylag hosszú párkapcsolataim, de hiába szerettük egymást, akkor sem voltam teljesen őszinte vele, ami egy idő után csendes méregként furakodott közénk. Sok mindenről nem beszélhettem neki, pedig rányomta a viselkedésemre a bélyegét, és nem engedtem, nem engedhettem, hogy segítsen, így ő csalódott lett, és gyakran azt hitte, hogy ő a hibás, vagy nem elég jó nekem. De a titkaim megtartásával, hogy ne féljen, rettegjen, vagy nézzen úgy rám, mint egy szánni való sérült emberre, (ami egyébként vagyok), az életem bizonyos részeiből ki kellett zárnom, és egy-egy fura viselkedési elemmel, mint például a kényszeres ajtózárások, a rengeteg önvédelmi gyakorlat, a lövöldözések, és az olykor fellépő pánikrohamok, nem tudott, nem tudtak, mit kezdeni. Mellettem voltak, szerettek, majd megunták és szétmentük, bár általában nem haraggal, de véglegesen.
A mély emberi kapcsolatokat, így minimalizálnom kellett, és gyakran olyanokkal veszem körbe magam, akinek tudok segíteni, így nem feltétlen kérdez, és amíg az ő gondjaival foglalkozok, nincs időm a sajátjaimon rágódni. Ez viszont működik, mint az emberekben való olvasás is. Kicsit Ryderben is olvasok, mint ahogy kiszúrtam, hogy kedveli Marie-t, bár nem a szó romantikus értelmében, de jobban, mint egy átlagos kollégát, amiben meg is erősít.
Elmosolyodom, amikor rátér arra, hogy „kényszerből” öltöznek fel, és valahol kicsit meg is lódul a fantáziám. - Nem biztos, hogy minden ügyfelüknek ellenére lenne, ha hiányos öltözetben feszítenének - szélesedik ki a mosolyom. Végül is melyik nőnek lenne ellenére, ha premier plánba látna kidolgozott testű férfiakat, akik közül néhányan az ő életét védenék a későbbiekben. Bár én jelenleg nem tartozok ezek közzé, ahhoz még túl zaklatott vagyok, és nem csak a garázsban átéltek miatt, hanem az új ismeretség miatt is, és hogy még valakit, valakiket a teljes bizalmamba kell avatnom.
- Az itten regisztrációnak nem lesz akadálya részemről, de nemtartom valószínűnek, hogy itt hagynám. Vagy legalább is hosszú távon nem látom célravezetőnek, hogy a pisztolyom itt legyen és meg mondjuk otthon - nézek rá sokat sejtetően. Én, ha tudok legálisan fegyvert hordani, az azért teszem, hogy meg tudjam védeni magam, és úgy elég nehéz, ha én és a pisztolyom a város két különböző részén vagyunk. De azt sem tartom kizártnak, hogy néha valóban itt hagynám egy időre, főleg, ha például reggel itt kezdek, de utána olyan helyre kell mennem, ahova tudom, hogy nem vihetem magammal.
- Köszönöm, ezt jó tudni - mondom, amikor elárulja, hogy a személyes tulajdonúakat el szokta az illető zárni a saját szekrényébe. Így valóban nem lehet kavarodás, sem kellemetlenség.
- Köszönöm - veszem át a fegyvert óvatosan, hogy ne legyen baleset. Nem szeretek nagyképűnek tűnni, és a tökéletes lövöldözéshez pedig még ideges vagyok egy kicsit, így az első, legalább néhány, lövésnél nem akarok túl nehéz célpontot választani. Bár tudom, hogy az éles helyzetek mindig feszültek, és akkor is kell tudnom tökéletesen lőni. Azon kívül van bennem egy kis bizonyítási vágy is, hogy védelmezőm lássa, azért lőttem már párszor életem során. - Ha már rám bízza a választást, akkor valahol nagyon-kezdő és a középhaladó között szeretnék kezdeni - magyarázom körbe, milyen szintű pályát szeretnék először kipróbálni. Nem akarom most azzal kezdeni, hogy elmagyarázza, hogyan kell, mondjuk betárazni, vagy helyesen csőre tölteni a pisztolyt, vagy egy olyan célra lőni, amit a gyerekek is eltalálnának, ha ez játék lenne. A többit viszont már rábízom, őt jobban ismeri az itteni szinteket. Most nincs kedvem a pisztolytáskával vacakolni, hogy azt az övemre húzzam, így egyelőre leteszem a fegyvert az asztalra, és átlépek a védőfelszerelésekhez, és felveszek egy szemüveget, a fülvédőt pedig egyelőre a nyakamba teszem.
Amikor újra felveszem a Glock 17-est, akkor veszem csak észre, hogy nincs benne a tár, hanem az (a szabályoknak megfelelően) külön van, így elvezek egyelőre abból is egyet. Már a szokásommá vált, hogy ellenőrzöm a „közös” tárat is egy pályán, mert sajnos hallottam már „rémtörténeteket” a közös fegyverekről és tárakról. Így a megtöltött tárból kiveszem a golyókat és megnézem, hogy a rugó nincs-e esetleg berozsdásodva, majd gyakorlott mozdulatokkal visszatöltöm a golyókat. Ezt viszont annyira automatikusan csinálom, hogy fel sem tűnik, sőt még, Ryderre utolsó kérdésére is teljesen oda tudok figyelni. - Régen sosem akartam fegyverrel bánni, mert mindig úgy voltam vele, hogy „aki fegyvert hord, azáltal fog meghalni”. - Az idézetet már nem tudom, honnan szedtem, de valahol még mindig helytállónak érzem, bár ezt nem kötöm senkinek már az orrára. - Amikor viszont Tíohoz kerültem, onnantól nem hiszem, hogy elkerülhettem volna a dolgot, még akkor sem, ha más a hátterem. Valahogy fura lett volna egy mesterlövész mellett úgy élni, hogy én nem értek a fegyverekhez - nézek a szemébe, amikor a helyére rakom a tárat. Bár lehet, ha más lett volna a múltam, sosem lesz a gyámom, hanem visszakerülök még pár hónapra a rendszerbe, amíg be nem töltöm a tizennyolcat. - Meg ez többek között egy egész jó közös program is volt - mosolyodom el. Szerettem Tíotól tanulni, még a mai napig szeretek, mint ahogy barkácsolni is szeretek vele. - És Ön, mikor és miért kezdett el fegyverekkel báni? - kérdezek vissza, miközben várom, hogy a megfelelően beállított céltáblához mehessek.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Alapvetően tényleg nem vagyok egy vérengző őrült, akinek a mindene a fegyver, és bármikor bármilyen körülmények között össze-vissza lövöldözik. Éles helyzetben még sosem kellett senkire sem lőnöm, a golyók, amiket eddig kilőttem azok mindig élettelen tárgyakat találtak el. Szeretném azt mondani, hogy mindig a célt, de ez messze állna a valóságtól, mert volt olyan, hogy méterekkel lőttem a cél mellé. De nem ez volt a legmegrázóbb fegyverkezelésem életemben, hanem, amikor már egészen megbízhatóan tudtam kezelni a pisztolyokat, és Tiónál aludtam. Tudtam, ébren tudtam, hogy mellette vagyok a legnagyobb biztonságban, mégis minden zajra felébredtem, és egy ügy miatt éjszaka beállítottak Harry kollégái, és én már a bejárati ajtó nyílását is megneszeltem, de még koránt sem voltam magamnál. Egy rossz mozdulat, valami felborult, az én álomittas elmém pedig dulakodásnak értelmezte. Tío tudta, hogy már biztos észrevettem a vendégeket, és sietett megnyugtatni, hogy minden rendben, de azt hittem, hogy a mostohacsaládom az, és a párnám alatt lévő fegyvert Tíora fogtam, bár nem volt kibiztosítva, még is bűntudatom van miatta a mai napig. Sok idő volt mire sírás és mélységes szégyenérzet nélkül Rá tudtam nézni, de nehezen túljutottam rajta, és a lőtérre is vissza tudtam menni gyakorolni. Harry Larson katonai mesterlövész volt régen, aki harcolt a „Sivatagi Vihar” nevű bevetésen is, és így nem egyszer fogtak már rá fegyvert, és azt mondta, hogy tudta, hogy nem lőttem volna le, hogy nem szándékosan fogtam rá a fegyvert, és hasonló helyzetben mindenki ezt csinálná, és ezt is várja el mindenkitől, még az embereitől is, hisz ő is így tett volna. Mégis idő kellett mire megemésztettem a történteket, úgy-ahogy.
Azóta viszont annyira visszarázódtam, hogy most kifejezetten várom, hogy lőhessek, és a lőtér megnyugtat, bár ehhez hozzá járul, hogy most csak ketten vagyunk itt Ryderrel. A bizalom részemről még nem tökéletes, de sokat segít, hogy annyira megértő volt a garázsban történtek alkalmával. Nem vagyok egyszerű eset, még akkor sem, ha mindent megteszek azért, hogy megkönnyítsem (most) Ryder dolgát. De majd összerázódunk, vagy legalább is nagyon bízom benne.
Amit a hiányos öltözetű ügyfélfogadásról mondok, az részemről nem komoly. Nem érzem magam abban az állapotban, hogy igaziból flörtöljek, csak egy női észrevételt tettem, de úgy látom Ryder is értette. A szemöldökének játéka viszont arról árulkodik, hogy nem én vagyok az első, aki ezt szóba hozza. - És ezekhez a szabályokhoz mindenki könnyedén tud alkalmazkodni? - érdeklődök csendesen. - Nem szándékozom ezt átlépni, csak kíváncsi vagyok, hogy mi történik, ha… mi történne, ha… - nyugtatom meg, hogy nem a határok feszegetése a célom, hanem csak a kíváncsiság. A szívnek néha nagyon nehéz parancsolni, és egy védenc-testőr kapcsolat nagyon bonyolult, ahol sok a szabály, de nagyon ismerni kell egymást, rossz esetben vannak érzelmileg felfokozott helyzetek is, amik kiszámíthatatlanok, hogy a felek hogyan reagálják le. Nem hiszem, hogy véletlenek az ezekről szóló filmek. Én eddig kerültem azt, hogy a rám vigyázó személlyel kerüljek szerelmi viszonyba, de érzelmei vannak irántuk, hiszen az első ilyen személyeket már családtagnak tekintem, és éles helyzetben már nem vagyok biztos benne, hogy nem én próbálnám őket megvédeni, de ezt sosem árulom el.
Amikor rátérünk, hogy miért is kezdem el fegyverekkel bánni, megörülök, hogy valahol egyezik a véleményünk, és megért. - Lényegében igen - bólintok rá, amikor összefoglalja a dolgot. - Ezt örömmel hallom, hogy eddig még nem sokat kellett használnia - mosolygok rá kedvesen - És alapvetően én is egyet értenék ezzel, de sajnálatos módon, én olyanok által vagyok veszélyben, akiknél a józan ész és a szép szó nem segít, és ezt nem csak én tapasztaltam így - árulom el neki. Én úgy látom, hogy jobb, ha erre már most felkészül, hogy próbálkozhat meggyőzni őket első körben, mert mindenki ezt teszi, de ne legyen felkészületlen, és illúziói se legyenek, hogy igazi esélyt ad a dolognak. Habár ők Puerto Ricóból származnak, de a mentalitásuk nagyban hasonlít a mexikói vagy kolumbiai drogkarterekéhez. - Lebeszélni csak azt lehet, aki bizonytalan, de a mostohabátyám velem kapcsolatban nem az - tisztázom a dolgot még az elején. Utána járhat, de én így látom a tapasztalataim alapján, és a különböző rendfenntartók elmondásai lapján, akik érintettek voltak az ügyükben.
Amikor megosztja velem, hogy készen áll a lőpálya, felveszem a fülvédőt, és a kezembe veszem a pisztolyt, de mivel még feltesz néhány kérdést, így az üres kezemmel eltartom az egyik fültokot, hogy koncentrálás nélkül halljam a partneremet. - Lényegében szinte mindent tőle tanultam, csak az utóbbi időben tanított más, de az inkább csiszolás volt, meg néhány újabb modell kipróbálása - válaszolok átgondolva a dolgot. - De azt nem tudom, hogy mennyire volt befolyásoló tényező az akaratom. Élni akartam - csúszik végül ki a számon, ami miatt leginkább belekezdtem. Ez nálam nem hóbort volt, hanem egy olyan lehetséges esetre való felkészülés, ami bármikor bekövetkezhetett volna. Persze azon felül, hogy tényleg jól éreztem magam Tío mellett, és szeretem a közös programokat. Ha tudok lőni, akkor egy éles helyzetben könnyebb boldogulnom, ha egy időre magamra kell hagyniuk egy veszélyesebb helyzet kezelése érdekében, és Tióéknál általában mindig van tartalék fegyver. A válasz után viszont ráhelyezem a fülemre a tokot, és a lőirányba fordulok jelezve, hogy mire készülök. Beállok az alaphelyzetbe, a pisztolyt egyelőre szigorúan lefelé tartom magam előtt, és mielőtt még kibiztosítanám, hátra fordulok, hogy megnézzem Ryder is felvette-e a védőfelszerelést, és biztonságos helyen áll-e. Ha igen, akkor visszafordulok, veszek egy mély levegőt, felemelem a fegyvert, célzok, és végre lövök egyet. Egyelőre csak egyet, hogy ismét érezzem, mekkorát rúg vissza, majd ezt követően egy hármas sorozatot adok le a célpontra. Ezt követően biztosítom a fegyvert, és azt szigorúan lefelé tartva, az ujjam elvéve az elsőtő billentyűről, fél kézzel elvéve a fülvédőt, Ryder felé fordulok. - Ha lehet, szeretném megnézni az eredményt - kérem kedvesen. Innen nézve a tábla közepét találtam el, nem nagy távolságokra egymástól, de szeretném látni közelebbről. És, ha úgy van, ahogy láttam, akkor kicsit nehezíteni a pályán. Most viszont szeretném, ha Ryder határozná meg a nehézségét a látottak fényében.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Örülök, hogy nem egy irodában kell beszélgetni, hanem kicsit mászkálunk az épületben. Így is figyelek a beszélgetésre, és el tudnék dolgokat titkolni, de nem áll szándékomban, hiszen a saját életemet nehezíteném meg, még annál is jobban, mint amilyen most. Tudom, hogy Ryder titkol bizonyos dolgokat, de, ha rám tartozik, akkor majd idővel vagy elárulja magától, vagy valahogy ráveszem, hogy elárulja; viszont, ha nem tartozik rám, nem érint személyesen, akkor nem is biztos, hogy tudni akarom. Minden esetre örülök, hogy itt nem zavarnak meg minket, mert az irodájában valószínűleg nagyobb lett volna a forgalom, hiszen mégis csak Ő a nagyfőnök. A lőtér pedig tényleg jó kezdésnek bizonyul a számomra. Itt talán jobban van lehetőségünk egy kötetlenebb beszélgetésre, hiszen nincs befolyásoló környezet, mint egy irodában. Ennek pedig máris megvan a maga látszata, hiszen egészen szépen elkanyarodtunk a védelmemtől, és már az elméleti síkon vesszük át, hogy mi van akkor, ha a védenc és a testőr, (de nem szeretek így gondolni erre) tiltott érzelmeket kezdenek el egymás iránt táplálni. Lehet kicsit pontatlanul fogalmaztam a kérdéséből következően, és most nem is igazán voltunk egy hullámhosszon, de ettől még figyelmesen meghallgatom a választ, hátha mégis rákanyarodik arra, ami engem érdekel. - És, ha a szigorú szabályok és a távolságtartás ellenére mégis táplálnának egymás iránt érzelmeket, akkor mi lenne a következménye? - kérdezek rá konkrétabban az engem foglalkoztató dologra. - Mert előfordulhat, hogy nem csak egyirányú a dolog - egészítem ki gondolatmenetemet. Ha csak az egyik fél táplál gyengéd érzelmeket a másik iránt, akkor ott nem sok esélyt látok, hogy egy ilyen kapcsolat megszülessen, de ha mindkettő, az már nagyon más. A szigorú szabályok pedig nem mindig elegek az érzelmek megfékezésére.
Nincs ellenemre, ha nem szeret fegyvert használni, csak szükség esetén tudja használni, és ne akarja nagyon makacsa módon elutasítani a használatát, hogy aztán előbb az ellenfél lőjön le közülünk valakit. Utolsó megjegyzésre csak kedvesen elmosolyodok. Bár én annak örülnék a legjobban, ha még azelőtt likvidálná valaki, hogy rám találna. Egyből értem a kérdést, mert felé terelődött a beszélgetés, és így a gondolataim is. - Csak annyit, hogy pár hete balhéba keveredett, így még egy darabig a börtönőrök vendégszeretetét élvezi, kicsit szigorúbb feltételek mellett - válaszolok kicsit ködösen a kérdésre. Nagy verekedésbe bonyolódott, és kérdéses volt, hogy mennyire volt a kirobbanáshoz köze, de talán még magánzárkát is kapott, de ennyire már nem avattak be. Én hosszabb távon nála nem pártolom a magánzárkát, mert abba mindenki beleőrül, és egy eleve elmebetegnél meg… most nem akarok ebbe belegondolni, főleg, hogy biztos hozzám köti ezt is. Meg egyébként sem nagyon avatnak be a részletekbe, mert így is hajlamos vagyok pánikolni, így csak a legszükségesebb infókat osztják meg velem. Ez pedig az volt, hiszen most talán van egy kis lélegzetvételnyi időm élvezni a „nyugalmat”.
Az első lövés nálam általában bizonytalan, ha nem a saját pisztolyomat használom, mert annyira azért nem ismerem a fegyvereket, hogy ugyanabból a fajtából az összes típust felismerjem. A Glock 17-esnek is több generációja van, ami mindben különbözik egy kicsit, még a visszarúgás erejében is. Az enyém az ittenihez képest nagyobbat rúg, de nem akkorát, mint Tíoé, mert azzal már jártam meg. Viszont az a csukló és kézfájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amikor volt alkalmam kipróbálni néhány puskát. Az én hozzá nem értésem miatt, rosszul illesztettem a vállamhoz, és a visszarúgástól kiment a vállam, amit ott helyben vissza is raktak, de a sokat hallott és látott lőtérvezető is az mondta, hogy ennyire cifra káromkodást még nem hallott, pedig katona volt, és a felét sem értette, mert egy részét spanyolul osztottam meg a hallgatósággal. De még így is szerencsém volt, mert nem szakadt vagy tört semmi, csak néhány nap pihenőt kellett tartanom.
Amikor befejezem a lövöldözést, és Ryder mellém lép megosztja velem a véleményét, amit vegyes érzelmekkel fogadok, de ezt egyelőre nem kötöm az orrára. A fegyvert a lehető legnagyobb biztonsággal adom át neki, és figyelmesen nézem az ő lövéseit, majd az instrukcióit hallgatom.
- Rendben, benne vagyok - egyezek bele javaslatába, miszerint ismerkedjek még a fegyverrel egy kicsit. Ha pedig átadja a pisztolyt, és a táblám is visszamegy a helyére, akkor az első lövésnél játszom egy kicsit az elsütő billentyűvel. Néha megfelejtkezek a legfontosabb szabályról, hogy a legpontosabb lövés ennek a „kis alkatrésznek” a használatától függ leginkább. A mostani első lövésemnél pedig erre akarok ráérezni. Ha ez megvan, akkor a beállástól és levegővételtől függetlenül is elképesztően pontos lövéseket lehet leadni, és erre példát is láttam már élőben is és videón is. A következő lövések pedig most már egymást érik a célpont közepén. A tárban viszont még mindig maradt golyó, amit most sem szeretnék teljesen kiüríteni, így ismét Ryder felé fordulok érdeklődve. Persze a fegyver már biztonságosan van a kezemben lefelé tartva.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Nem látom Ryderen, hogy elzárkózna, vagy ne akarna válaszolni. Az egyetlen, amit látok rajta az talán a meglepettség, hiszen valószínűleg ennyire nyíltan nem szoktak ilyen dologra rákérdezni. Én próbálom az ilyeneket nem átlépni, és fegyelmezett lenni, de a lehetőség azért ott van, még akkor is, ha esetleg még magamnak sem vallanám be. Viszont jó tudni a következményeket. Ezen felül pedig akaratomon kívül egy jó tesztet is csináltam, hiszen, ha ebben hazudni szeretett volna, az biztos észre veszem, mert az emberek túlnyomó többsége az ilyen egyértelmű, egyenes kérdésekre nincs felkészülve, és a hazugság sem megy ilyenkor csípőből, de most tényleg nem ez volt a célom, csak kíváncsi voltam. Nem akarok konkrétumot sem, mert fölöslegesnek érzem, mert úgy sem ez alapján ítélném meg a feleket, és ez már a magánélethez tartozik, amihez nekem semmi közöm.
- Ez egy teljesen elfogadható és érthető lépés - biztosítom afelől, hogy nem lepett meg ez a megoldás. Jó tudni viszont, hogy nem csak úgy szélnek eresztik az ügyfelet, hanem ajánlanak mást, akár másik céget is, ha már bent nem tudják megoldani. - Köszönöm a választ! - mosolygok rá kedvesen és hálásan.
Marco Vega, a „szerető” mostohabátyám egy elmebeteg, bár papírja nincs róla, de úgy talán a sittre sem került volna be. Az pedig, hogy mennyire tesz jót neki a börtön, az számomra erősen kétséges, de szerintem csak ront rajta, de így legalább nagyjából ellenőrzés alatt van. Minden esetre jobb, ha nincs szabadon. - És minél szigorúbban felügyelik bent, annál jobb - egészítem ki a meglátását.
- Köszönöm! - mondom a dicséretre. Ráéreztem végre erre a generációra is, így már nem hiszem, hogy ettől rosszabb eredményt produkálnék.
Hozzá kell szoknom az itteni légkörhöz, az itteni helyzethez, az új emberekhez és az új szabályokhoz, és amíg ez meg nem történik, addig kicsit feszengek. Ráadásul van bennem egy adag megfelelési kényszer is, főleg új emberek előtt, és ilyenkor mindig kicsit görcsösebb vagyok. A fegyvertartásánál pedig ez hátrány, de most már azt hiszem, tényleg jó úton haladok. Miközben ideiglenes oktatóm beállítja a pályát, Marie nyit be, hogy közölje, Marcus megérkezett. - Rendben! - a lelkesedésem nem túl nagy a találkozót illetően, mert mégis csak egy új ember, és még Ryderrel sem ismerkedtem teljesen össze, és most meg kell bíznom abban, akiben ő bízik meg. Hát, nem lesz egyszerű feladatom, de meg kell barátkoznom a dologgal. - Köszönöm! - mondom kedvesen a pályára értve. Amikor Ryder is olyan helyre ér, ami már biztonságos, visszaveszem a fülvédőt, amit a beszélgetés idejére vettem le. Felveszem az alap testtartást és lövök néhányat, most már egyben, szünet nélkül. Majd egy gyors fejszámolás, és, ha minden igaz még maradt két golyó a tárban. De mielőtt ezeket is a célba eresztem, a fegyvert biztosítom, megnézem, hogy Ryder figyel-e, és ha nem, akkor a visszafordulás lendületéből, kapásból lövöm ki a maradék golyót, amik igaz, hogy nem fedik teljesen egymást, de a két lyuk egymásba ér a célponton belül, ha jól látom. Majd biztosítom a fegyvert, és kiveszem a tárat, ami valóban üres, és a csőben sem maradt töltény, mert az is ellenőrzöm. - Azt hi… - akarok hátra szólni, amikor az egyik töltényhüvelyre lépek, és egy pillanatra a meglepettségtől elhallgatok, és lenézek a lábam alá. Nincs gond, csak most nagyon nem számítottam erre az egyébként teljesen ésszerű dologra. Ha valami nem oda illőt érzek a talpam alatt, próbálok nem teljes súlyommal ránehezedni, hogy ne tegyek kárt abban, amiben nem kéne. Ez valószínűleg leginkább a táncból jött, hogy, ha rosszul is lépek, ne a partner lába bánja. - Szóval… - kezdek bele újra a mondandómba. - azt hiszem kivégeztem a táblát, de a töltényeim tuti, elfogytak - nézek Ryderre. Viszont, ha Marcus is csatlakozik hozzánk, akkor már nem is biztos, hogy akarok tovább gyakorolni, hanem inkább a további dolgokat kéne megbeszélnünk, legalább is szerintem. - Ha egyetért, akkor szerintem egyelőre elég volt ennyi a lövöldözésből - kérem a véleményét. A céltábla ellenőrzésre nem térek ki külön, mert gondolom ő is szeretné megnézni közelebbről, de a másik engem foglalkoztató kérdést még felteszem. - Egyébként hol találom a fegyvertisztításhoz szükséges eszközöket? - Nem akarom csak úgy használtan itt hagyni, hogy esetleg hetekig senki ne nyúljon hozzá, és végül a lőpor korrozív hatása tönkretegye.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Valamiért nagyon hamar kötődni tudok az emberekhez, ami sokszor nem jó, főleg, hogy az lenne a legjobb, ha minél távolabb lennék mindenkitől, hogy más ne kerüljön bajba miattam. Abban az esetben meg főleg, ha ennyire egymásra vagyunk utalva, mint a felvigyázó-védenc kapcsolat. Azt hiszem még sosem szerettem bele egyetlen védelmezőmbe sem, de azt már nem állítom, hogy az ilyenkor normális érzelmeknél maradtunk mindketten. Talán ezért is érdekel, hogy ilyenkor mi a helyzet, bár én most a szerelmi szálat feszegetem. Bár a téma feljövetelekor ez még eszembe sem nagyon jutott, csak most, hogy rákérdezett a szerelmi részre velem kapcsolatban. - Jó részt érdeklődés, és még egyik felvigyázómmal sem jöttem össze - szánom ezt nyugtatásnak -, de Tío sem a rokonom, ahogy a munkatársai egyike sem - árulom el enyhe mosollyal ezt a, szerintem, nem titkot. Ryder is biztos tudja, hiszen ezt annyira nem szoktuk titkolni, csak nem verjük nagydobra. Engem az ügy miatt kellett magához vennie, hogy ne kerüljek vissza a rendszerbe, mert ott bárki bármikor rám talált volna, és nem lettem volna biztonságban. Márpedig én úgymond koronatanú voltam a Vega-tárgyaláson. Leginkább tanúvédelmi programban lenne a helyem, ha én vagy Tío megbízna a rendszerekben. Az meg, hogy az ügy után is gyámom maradt, az már egy másik kérdés. Ráadásul abban az időben úgy kerültem a szerelmi kapcsolatokat, mint a tüzet, és az érintésekre még érzékenyebb voltam, ami alapján csak nagyon kevesektől fogadtam el, de azóta ők lettek a családom, én meg a csapatnak, mintha a kishúga lennék.
Nem tudom mennyire szánja megnyugtatásnak, hogy továbbra is tesz az ellen Marco, hogy hamar szabaduljon, de jól esik, amit mond. Viszont tudom, hogy betartja a szavát, és az ítélet után megesküdött, hogy még találkozunk, és én a börtön közelébe sem megyek, tehát neki kell kijönnie onnan.
Amikor abbahagytam a lövöldözést, és Ryder felé fordultam, a lőállásokat elválasztó falak miatt azt hittem, hogy még kettesben vagyunk, hiszen a beszélgetés hangjait teljesen elnyomta a fülvédő és a lövések hangja. Kicsit megilletődve fogadom el a felém nyújtott jobbot, és csendben hallgatom végig Marcus bemutatkozását. - Igen, én vagyok. Nagyon örvendek, és elnézést, ha megzavartam a beszélgetésüket, de nem hallottam, hogy itt van - szabadkozom zavartan. Nem szoktam bunkón mások szavába vágni, de tényleg nem volt tudomásom az ittlétéről. Marcus mondandójában viszont egy furcsaság megüti a fülemet: „ha minket választ”. Ezek szerint ő nem tudja a körülményeket, hogy általában nem én választok, hanem Tío, akiben feltétel nélkül bízok meg, de nem teszem szóvá. Én nem olyan vagyok, mint a legtöbb ügyfelük, hogy saját maguk keresik fel azt a céget, személyt, akinek a védelmét szeretnék élvezni. Nekem ilyen szintű ismeretségem nincs, így nem is próbálkoznék ezzel, mert valószínűleg katasztrófa lenne belőle.
Már nyitnám is a számat, hogy ellenkezzek Ryderrel, hogy én is meg tudom csinálni a fegyvertisztítást, amikor egy férfi már oda is lép hozzánk, aki nemrég lépett be, és el is kéri tőlem a fegyvert, én pedig a döbbenettől automatikusan adom át. Egyrészt nekem már túl sokan vagyunk itt, másrészt sosem szerettem, ha mások csinálnak meg helyettem olyan dolgokat, amiket én is megtudok. - Köszönöm! - mondom azért illedelmesen az idegen férfinak. Ryder pedig, mintha mi sem történt volna, folytatja Marcus bemutatását, amit a másik fél kicsit pontosít. - Gratulálok, öt és fél év nagyon szép idő ebben a szakmában - ismerem el szemtől szemben Marcusnak. - De remélem az előző munkahelyének nincs köze a választásához? - kérdezem meg nyíltan a főnököt most már felé fordulva, mert nagyon nem szeretném, ha máris potenciális öngyilkosjelöltnek tartana itt valaki. Tudok önveszélyes lenni, és az is vagyok, de ez kimerül abban, hogy a végletekig kimerítem magam, de szándékosan sosem ártanék magamnak. Ezt a fajta önpusztítást pedig itt senki sem tudja rólam, és nem is akarom, hogy tudjanak.
- Egyébként visszatérve a fegyvertisztításra - kanyarodok vissza az előző témához, ha az öngyilkosságit befejeztük. - Szívesen megtisztítom bármikor a fegyvert, amit használtam, nem okoz gondot, és nem szeretem, ha mások szolgálnak ki, és végeznek el olyan feladatot, amit nekem kell - tisztázom már most ezt is, hogy ne úgy tekintsenek rám, mint egy gazdag úrilányra, akinek még egy pohár vizet is a helyébe kell vinni. Hamarabb felnőttem, mint a legtöbben általában, és a mai napig frusztrál, ha megpróbálnak kiszolgálni.
- Igen, tíz éve elég szerves része az életemnek, hogy lőpályára járok gyakorolni, és megszerettem - válaszolok enyhe mosollyal az arcomon Marcus kérdésére. - És, Ön milyennek talált? - kérdezek rá kíváncsiságból. Ha már szokott tanítani is, akkor biztos, hogy van néhány meglátása, úgy, mint Rydernek, feltéve, ha látott rendesen.
Biztos, hogy volt jó néhány kérdés a fejemben, de most csak egy foglalkoztat leginkább legelső körben. - Szerintem meséljen magáról, amit szeretne - mondom kedvesen. - Viszont a főnöke nagyon elzárkózik tőle, de Ön mit szólna, ha tegeződnénk? - kérdezem félve mielőtt még bármit is mondhatna, mert, ha ő is úgy áll a dologhoz, mint Ryder, hát nem lesz egyszerű dolgom. De lehet, akkor a helyzetemet leginkább a céltábláéhoz hasonlíthatnám, ami általam lett meglövöldözve.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Idővel biztos meg fogom szokni a helyet, hiszen mindig megszokom az új helyeket, főleg, ha tudom, és idővel el is hiszem, hogy ott biztonságban vagyok. Itt abban leszek, mert Tíoban bízok, de még nem hiszem el teljesen, így az új emberek kicsit frusztrálóan hatnak rám. Eddig, amikor ennyire kiélezetnek éreztem a helyzetet, mindig úgy volt, hogy egy embert szoktam meg igazából, hozzá ragaszkodtam, és az újabb emberekben fokozatosan kellett megbíznom. Tío volt az első, a kollégáival pedig kezdetben csak pár percig voltam nélküle, majd szinte ugyan úgy bíztam bennük, hogy mellettük jó helyen vagyok. Itt New Yorkban is először csak egy embert kellett megszoknom, miután eszméltem az álomvilágomból. De most sok az új, akiben meg kell feltétel nélkül bíznom, és a kezükbe adnom az életemet, és nem tudom, hogy ez mennyire fog menni. Itt a lőtéren, amíg csak ketten voltunk Ryderrel, egészen megfelejtkeztem megint az ittlétem valódi okáról, de most, hogy egyre többen vagyunk, kezdek megint feszültebb lenni, de ezt nem akarom, hogy lássák rajtam. Mint ahogy azt sem akarom, hogy sokan tudomást szerezzenek a pánikrohamaimról, bár lehet, hogy azt már akkor elszúrtam, amikor még csak a garázsban voltunk. Ez egy betegség, amit az eszemmel tudok, de én mégis szégyellem, hogy ennyire gyenge vagyok, ezét is rejtegetem, de így sokszor nem tudok normális indokot adni, hogy bizonyos, egyébként tök ártalmatlannak dolgokat, miért nem akarok megtenni, ilyenkor persze sokan hülyének néznek, de az valahogy nem zavar annyira.
Egy ekkora helyen három vadidegennel összezárva kicsit soknak tűnik, de még kontrollálom magam, de próbálok mindenkire egyszerre odafigyelni, és látni ki mit csinál, hogy esélyük se legyen meglepni. És tudom, hogy itt biztonságban kellene éreznem magam, és eddig úgy is volt, de már nem olyan, mint néhány perce, és ezért is örülök, hogy elindulunk kifelé. Még biccentek annak a fickónak, aki elvette tőlem a Glockot, majd elhagyjuk a terepet.
Amikor megtudom, hogy Marcus az öngyilkosságokkal foglalkozott az előző munkahelyén, kicsit megrémülök, mert tényleg átfut az agyamon, hogy önveszélyesnek tartanak. Az életemben sok a „nem tudom, mi lenne, ha”, ami néha elbizonytalanít, hogy valóban akarom-e én azt az egészet, de még valójában nem akartam szándékosan kárt tenni magamban. Afelől, hogy ők nem ezt gondolják, viszont talán az győz meg leginkább, amit Ryder szemében látok, ami talán az egy pillanatnyi döbbenet. Persze a szavai is jól esnek, és sejtem, hogy ezzel nem a többi kollégája ellen beszél, de a szavak hazudhatnak, az arcon viszont az új kérdés, információra adott igazi reakció mindig ott van legalább egy pillanatig, amit én már megtanultam észrevenni, persze csak, ha figyelek. - Akkor megnyugodtam, és köszönöm! - mosolygok szívből mindkettőjükre, amikor a főnök válaszol a kérdésemre.
- Lehet túl jól lett informálva rólam - nézek Marcusra játékosan, hiszen Ryder már rájött, hogy szeretek alkudozni a védelmemet szolgáló szabályokban, ami tudom, hogy nem a legjobb, sőt…, de, ha még azelőtt bezárnak egy lakásba, hogy valóban veszély lenne, ahonnan sosem mehetek ki, akkor talán igazából nincs is életem, amit meg kellene védeni. - A szabályokkal általában nincs gondom, ha azok ésszerűek - nyugtatom meg Marcust, hogy nincs bajom az előírásokkal, de ahhoz ragaszkodok, hogy ne csak légből kapott célokat szolgáljanak, és lehetőség szerint, ne börtön legyen az otthonom. Az meg nálam már előre lépés, ha valamennyi beleszólásom nekem is van, és nem kész tények elé vagyok állítva.
- Élt már katonai mesterlövész mellett? - csúszik ki a számon kicsit ironikusan a kérdés. Egy katona mindig katona marad, akár szolgálatban van, akár nincs, és Tío is elképesztően ragaszkodik a mai napig a rendezettséghez, főleg, ha fegyverekről van szó. De szerintem ez egy ilyen veszélyes dologgal kapcsolatban mindenhol elvárható lenne, ha nem akarnak balesetet. - A fegyver mindig tiszta, és használat után elzárva tartandó, de mindig kéznél kell, hogy legyen szükség esetén, és semmiképpen sem hanyagul elhányva - idézem határozottan nem pontosan Tío elvárásait ezzel kapcsolatban, de a lényeg benne van. Amikor megkaptam a saját pisztolyomat, bármikor azonnali, pontos választ kellett tudnom adni, hogy hol van és milyen állapotban, függetlenül attól, hogy mit csináltam vagy, hogy mennyire voltam fáradt.
Ryderék az edzőterembe vezetnek, ami nem olyan kihalt, mint az előző, és ez nem tetszik annyira. Nem akarok pánikba esni ismét, de nekem túl sokan vagyunk, így próbálok az ismeretlenek előtt folyamatos takarásban lenni, ezért mindig úgy helyezkedek, hogy valamelyik kísérőm mögött legyek. Ryder engedélyt ad a folytatásra a többieknek, így talán már nem leszünk annyira a figyelem középpontjában, de akkor sem vagyok nyugodt, és talán a légzésem is gyorsabb, mint eddig.
Collins említése, aki még plusz egy ismeretlen a közvetlen közelemben, aki sokat fog tudni rólam…, szívesen elkezdeném már most az alkudozást, hogy inkább Marcus vagy Ryder mellett csiszolgatnék még a fegyverhasználatomon, de ez talán most még korai. Még bízok abban, hogy valóban megbarátkozok a hellyel, bár most nem ezt érzem. Nem is értem hova lett az a vagány énem, aki egyedül vágott neki New Yorknak még nem is olyan régen. Így leginkább csak egy kedves mosollyal reagálok Marcus ajánlatára.
- Ezt örömmel hallom. Így szerintem még könnyebb lesz az együttműködésünk - nézek kedves rá. Valóban zavar a magázódás, mert az engem mindig távolságtartásra int. - És én is bízom benne, hogy a minimálisra tudjuk csökkenteni a feszültséget. - Azt nem merem állítani, hogy sosem lesz feszültség, mert maga a kapcsolatunk jellege sem teszi ezt lehetővé, de talán valóban megmaradhatunk a minimálisnál.
Viszont egy meglepő új infót oszt meg velem legújabb védelmezőm: társas táncolt. Eddig beszéd közben sajnos nem tudtam kizárólag partnereimre figyelni, mert erős késztetést éreztem, hogy feszült figyelemmel kísérjem a többiek ügyködését a héttérben, de erre azért nem bántóan, csak érdeklődve odakaptam a fejemet. Viszont mielőtt még bármit hozzáfűzhettem volna Ryder vette át a szót. Az alap ötlet nem lenne rossz, de most már kifejezetten mehetnékem van, egy olyan helyre, ahol jóval kevesebben vagyunk, mondjuk úgy hárman. Arról meg nem is beszélve, hogy bármennyire is szívesen segítek be a táncórákon a tanárnak, utálok a figyelem középpontjában lenni, mert veszélyesnek találom. És ezt most is érvényesnek érzem. - Valóban jól informált, mert élek-halok a táncokért, bár én inkább a latin vonalhoz vonzódok elsősorban. De, ha valóban van hozzá kedved, valamikor felmérhetjük, hogy hova fejlődött a társas vonal - mosolygok Marcusra, de a feszültség már kezd kiérződni a hangomból, és már a helyemen sem tudok mozdulatlan lenni. - Sajnos nem hoztam magammal olyan zenét, ami a társas táncokhoz illene - értem szándékosan félre Ryder ötletét. Nagyon nem akaródzik kimenni a figyelem középpontjába verekedni. Most leginkább a „fuss messzire” motoszkál bennem, bár a látszatra fenntartása mellett miszerint minden rendben, így csak az elsétálás maradna, de az nagyon messzire. - Meg amúgy is sokan vagyunk itt, és nem szeretnék senkit megzavarni a gyakorlásában. De alapvetően jó ötlet, csak majd később, amikor nem lesznek itt ennyire sokan - térek át a valódi mondandójának megválaszolására. Viszont azt már észre se nagyon veszem, hogy megindulok a kijárat felé. - Mondjuk úgy… csak mi. Rendben? - kérem a két férfit kicsit furán arra, hogy menjünk innen máshova, ahol nincsenek ennyien. Főleg akkor, amikor még valaki bejön, egy kicsit nagyobb testalkatú, és miután leteszi a cuccait az egyik fal mellé, megindul felénk, valószínűleg, hogy valamelyik beszélgető partneremmel váltson néhány szót. Bár, ez engem egyáltalán nem nyugtat meg. El akarok innen menni, most.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Az elme veszélyes fegyver, akár mások ellen használják, akár önmagunk ellen kerül bevetésre, ráadásul én úgy vettem észre, hogy ez ellen a legtöbben védtelenek. A pszichológia pedig ezzel foglalkozik, és engem mindig is érdekelt, ezért is vettem fel a főiskolán, bár nem volt a fő tárgyam. Hiába tapasztaltam meg az ott tanultakat már korábban a saját bőrömön, és utána hiába tudatosultak a dolgok bennem, mégis nagyon gyakran sokkal nagyobb hatással van egy pszichikai dolog, mint azt szeretném. Marco pedig sokkal nagyobb hatással van és volt rám mindig, mint kéne, még akkor is, amikor olyanok társaságában vagyok, akik profi testőrök, és akik közül az egyikben Tío is megbízik annyira, hogy engem rá merjen bízni.
- De remélem azért nem értettél félre, mert én nagyon szeretem Tíot - mosolyodok el szívből. - Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ez számomra nem lesz újdonság, és szerintem könnyedén fogok tudni alkalmazkodni hozzá, mert már tapasztaltam, lehet komolyabban is - egészítem ki gondolatmenetemet. A katona-élettel együtt jár a szabályok szigorú betartása, néha betartatása, ami egy idő utána annyira részévé válik az életüknek, hogy már akkor is e szerint élnek, ha már nem lenne rá szükség.
Az idegességem ellenére is észreveszem, hogy Ryder mennyire nincs otthon a tánc témakörben Marcusszal ellentétben, aki még kap is az alkalmon, hogy egyszer kicsit felzárkózzon a társastánc vonalon. Azt viszont már nem jut el a tudatomig, amit Ryder felvetésére mond, csak minél hamarabb ajtón kívül akarok lenni. A „nagydarab” idegen viszont szerencsére megáll, amikor a főnök is feláll a székéről, és az indulás jeleként felveszi a zakóját. - Köszönöm! - mondom halkan, amikor kinyitja előttem az ajtót, és én úgy surranok ki rajta, mintha nagyon rossz helyre tévedtem volna. Bár a valóságban nem így van, de én mégis így érzem.
Rengeteg edzőteremben megfordultam már itt New Yorkban, ahol szintén sokan voltak, de az mégis máshogy hatott rám. Ott ismeretlen voltam, csak a recepcióssal kellett szóba állnom, meg esetleg azzal, aki vagy az órát tartotta, vagy megmutatta az eszköz helyes használatát. A többi ott lévő meg tudomást sem vett rólam, illetve, gyakran vagy más nevet diktáltam be, vagy csak a keresztnevemet használtam, ami biztonságérzetet adott. Itt viszont úgy éreztem mindenki tudja, hogy ki vagyok, de azt biztosan, hogy miért vagyok itt, ráadásul, ha kimentem volna, egyből a figyelem középpontjába kerültem volna.
- Sajnálom, nem akartam több tervét keresztbe húzni senkinek - mondom szomorúan a tárgyalóba érve, részben Rydernek, hiszen neki már biztosra tudom, hogy ma nem egy előre megtervezett programja esett kútba, és részben Marcusnak, mert valószínű, hogy ő is csalódott valahol, és miattam át kellett szerveznie néhány dolgot a mai napon. Eddig valahogy nem akaródzott megszólalnom, és csak a folyosón lévőkre figyeltem, és még véletlenül sem néztem egyik kísérőmre sem. Valahogy nem akartam a szemükbe nézni, eddig. Zaklatott vagyok, valamiért jobban, mint kellene, és talán jobban, mint mostanában voltam. Pedig most nincs is rá okom, hiszen Marcot figyelik, és most éppen azokkal vagyok, akik vigyázni fognak rám. Remélem ez csak a korábbi enyhe pánikrohamnak az utóhatása, amit az új környezet és emberek fűszereznek meg, most igen rosszul, és nem valaminek az előszele. Nem vagyok boszorkány, vagy médium, és nem is hiszek az ilyenekben, de néha megérzek dolgokat, mint például középiskolában, amikor röpdolit íratott velünk a tanár infóból, és én előző nap, amikor a táskába pakolva megfogtam a füzetet és könyvet, rossz érzés töltött el, hogy ezen az órán lesz valami, és lett is. A témára már nem emlékszem és a jegyre sem, de az érzésre igen, és arra, hogy elvileg nem volt előjele a dolognak, csak megéreztem. Ráadásul ez nem az első és nem is az utolsó alkalom volt az eddigi életemben. Biztos, hogy van valami ésszerű magyarázata a dolognak, de én még nem találtam meg, így utólag meg főleg nem. Most pedig bízom benne, hogy nem erről van szó, mert akkor nagy bajok lesznek.
A tárgyalóban leülök egy székre, és várom a viselkedésemre irányuló kérdéseket, leginkább talán Marcus részéről, valamint azokat a kérdéseket, amik alapján jobban meg tud ismerni, hiszen valahol ennél a témánál szakadt félbe a beszélgetés. De arra is kíváncsi vagyok, milyen új szabályokhoz kell mostantól alkalmazkodnom, hiszen szerintem Ryder most fog ezekre rátérni, főleg, hogy az a személy is itt van, akire rá fog bízni.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Rydert már valamennyire megismertem, legalább is azt hiszem, és úgy gondolom, sok mindenben hasonlítunk. Ezt valahol nagyon jónak találom, de, ha abból a szempontból nézem, hogy alaposan megismerjem, akkor annyira nem jó. Engem leginkább Tío ismer, talán ő az egyetlen, akit ritkábban lepek meg a reakcióimmal, mint bárki mást, de azért néha még neki is tudok meglepetést szerezni, ami nem feltétlen pozitívum. Ezt persze nem szándékosan csinálom, de a beidegződések keverednek bennem a véremmel, ami időről időre a felszínre tör. És valahol talán az is ide tartozik, hogy különböző helyzetekben teljesen más személyiséget mutatok magamból, hiszen más vagyok; még otthon sem vagyok mindig olyan felszabadult, mint amikor táncolok. Viszont Marcus már nagyon más tészta, őt szinte egyáltalán nem ismerem még, és ő lesz velem a legtöbbet, de gőzöm sincs, mit fog szólni Hozzám. Nem akarom megnehezíteni a munkáját, de még életemben nem volt olyan, hogy egy rám vigyázóval ne lett volna összezörrenésem, ezt még Tíoval sem értem el soha. Tíonak is megvannak a maga nagyon szigorú szabályai, amiktől nem tűri az eltérést, és amikor két makacs személy találkozik, valaki akaratának hajolnia kell. Szerencsére eddig azt tapasztaltam, hogy ész érvekkel meg tudtam győzni, és találtunk egy köztes megoldást, ami mindkettőnek megfelelt. Ezt viszont megszoktam, és próbálom is mindenkinél használni, csak néha nem működik, de örülök, hogy itt talán fog. Majd meglátjuk. A szabályok viszont nincsenek ellenemre alapvetően, csak meg kell szoknom őket, mai néha idő.
- Mint mindennek - egészítem ki a gondolatát -, és örülök, hogy így gondolod - mosolygok Marcusra.
Most sikerült egy olyan szituációba belekerülnöm, ahol még magamat is megleptem. Egy edzőterem, amit ennyi ember használ a munkája miatt, ott nem valószínű, hogy lesz olyan, hogy „üres”. Most még is feszélyez ez a sok ismeretlen, így Ryder ötlete jobban kizökkent, mint kellene. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy most kimenjek és verekedésbe kezdjek, főleg nem úgy, hogy valószínűleg még figyelnének is. Ehhez más érzelmi állapotra van szükségem. Talán most még az is jobb lett volna, ha szervezett edzés van, ahol nem mutatnak még be sem, csak beállok a „tömegbe” és követem az edző utasításait. Viszont ez még hangosan sem mondom ki, mert a végén még megteremtik ezt a lehetőséget, és ha tévedek, akkor csak még nagyobb figyelmet kapok.
- Ez a félmondat kísértetiesen emlékeztet Tío egyik szabályára - mondom ki hangosan a szavakat, - de most inkább csak menjünk előre - folytatom még mindig csendesen. Bár itt most talán nem is annyira a valóságnak megfelelően beszéltem, hanem átvitt értelemben, de ezt még magam sem tudom igazán. - Viszont az „elnapolás” is számíthat a tervek keresztülhúzásának, ami szintén csak értelmezés, felfogás kérdése - mutatok rá az én értelmezésemre. Szerintem ez is csak az adott személy szabályokhoz és tervekhez fűződő hozzáállásától függ, ami sok esetben eltér. De annyi biztos, hogy Ryder nem fogja hagyni, hogy még egyszer ilyen könnyen kisétáljak, bár nem is ez a hosszú távú célom, de most nem tudok oda visszamenni.
A tárgyalóban most tudatosan fogadom el a helyet, amit Marcus kínál, mert, ha állok, akkor most biztos elkezdenék fel-alá járkálni, ami sosem járult még hozzá, hogy megnyugodjak. Ha pedig eléri az idegességem azt a szintet, hogy nem bírok megülni, akkor úgy is fel fogok állni, és csapást szántok a padlóba.
- A rendszer jó, mert valahol biztonságérzett ad, de megvannak a maga hátrányai is. A fix időpontok általában eddig sem okoztak gondot, de ha valami közbejön, mondjuk egy túlóra, amit nem mindig lehet előre megmondani, vagy a kávézóban kell besegítenem, vagy bármi más, akkor ugye le tudom mondani, vagy elcsúsztatni? Bár igyekezni fogok, hogy ilyen ne legyen - teszem fel az engem foglalkoztató kérdések egyikét. Az élet néha kiszámíthatatlan dolgokat produkál, és szeretem a lehetőségeket az ilyen helyzetekre is nagyvonalakban tisztázni. - Valamint én eddig törekedtem arra, hogy az állandóan ismétlődő helyek minél kevesebbek legyenek az életemben, és ez le is korlátozódott a munkahelyemre és a táncteremre, ahova eddig Ric mindig elvitt és hazavitt - térek rá a másik engem foglalkoztató kérdés felvezetésére. Ric a tanár, ha ő nincs, óra sincs, és a lakásom az ő lakása és a táncterem közötti útvonalon van. Ha mindig ugyan azon az útvonalon járkálok menetrendszerűen, akkor Marco, vagy az embere, hamarabb elkaphat, amit eddig kerülni akartam, de egy „menetrend” kiszámíthatóvá tesz. - És Te sem lehetsz napi huszonnégy órában velem - nézek most Marcusra. Magát a kérdést viszont nem mondom ki hangosan, de szerintem érzik, hogy mire akarok kilyukadni: hogyan nem lesz kiszámítható az útvonalam, ha itt szinte, vagy ténylegesen napi rendszerességgel ugyan azokban az időpontokban kell megjelennem? Az emberek által kreált véletlen, pedig csak látszólagos, amit eddig is pontosan tudtam, amikor edzőterembe mentem, de ott több volt a lehetőség a helyszínekben. A motozást pedig mindennél jobban kerülni akarom, de mi van, ha tőlem független okból kések? Az edzések, gyakorlatok témakörnél viszont egyelőre egy kérdésem van. - Az edzőket ott a helyszínen fogom megismerni egyből élesben, és hány embert is érint ez pontosan? - kérdezek ár még az engem foglalkoztató dolgokra. A többi magától értetődőnek tűnik, hogy az alapoknál kezdek, hogy felmérjenek, majd beraknak arra a szinte, ahol vagyok. Ez táncnál is így van, legfeljebb egy darabig pakolgatjuk az embereket, ha nem egyből találjuk el a szintet, mert előfordul, hogy valaki két szint között van, vagy több mindent is táncol, és akkor meg még bonyolultabb lehet, ha ott is különböző ideje táncol egy-egy stílust.
- Maga a védelmem hogyan is fog működni odakint? - kérdezem meg a legfontosabbat, ha még nem tértek rá. Mert oké, óránként telefonálok, vagy, mint ezt korábban beszéltük Ryderrel, ha ez nem lehetséges, ha elindulok és megérkezek valahova telefonálok, hiszen táncórán vagy munka közben nem igazán tudok ennyire odafigyelni az időre. Mert itt biztonságban leszek, de kint?

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Minden bonyodalom ellenére nagyon szeretek edzeni, mert már hozzászokott a szervezetem, és, ha valamiért kimarad a soron következő edzés, vagy esetleg több egymás után, akkor konkrétan hiányzik. Valószínűleg ma is fogok otthon edzeni egy kicsit, de az itteni edzést most elképzelhetetlennek tartom. Ryderék nagy szerencsémre engednek is ezen tiltakozásomnak, de úgy érzem, hogy Ryder éppen ezért fogja még jobban szükségét érezni a közeljövőben ennek a pótlását.
Nem akarok közbevágni, de azt hiszem kicsit elbeszéltünk egymás mellett. Gyűlölök túlórázni, és úgy kerülöm, mint a tűzet, főleg, hogy az „megy a vakok javára”, de nem tudom azt mondani, hogy „nem”, ha a főnököm azt mondja, hogy „túlóra” vagy a határidő mondja. Azzal a megjegyzésével kapcsolatban, hogy szóljak mielőbb Marcusnak, azzal pedig egyáltalán nem is áll szándékomban ellenkezni, mert ez számomra természetes, hogy amint tudom, értesítem. A kávézós megjegyzésével pedig azt hiszem a szívem mélyén valahol egyet értek, mert valószínűleg a saját lelki békém érdeke, hogy kerüljem, mert habár nincs bajom sem Bennel, sem Lynnel, jobb, ha nem találkozok velük túl gyakran, mert az valahol még is csak azt erősíti bennem, hogy Ben a féltestvérem, akinek valahol fáj a létezésem. És ott biztos, hogy jobban tudatosulna bennem is az, hogy, habár itt él egy karnyújtásnyira az „apám”, aki nem akarja, és sosem akarta, hogy én létezzek.
Amikor azt mondja, hogy a rendszerességgel és egyéb kiszámíthatósággal kapcsolatos aggodalmaimat bízzam csak rájuk, akaratlanul kicsit elmosolyodom, és le is hajtom a fejem, hogy takarjam, mert milyen jó is lenne, ha ez nálam így működne. Ez nem miattuk van, hanem csak magam miatt, mert képtelen vagyok nem aggódni.
Teljesen végig hallgatom, egy hang nélkül, pedig a „Marcus mindenhova visz-hoz” témánál kiakadok, de tényleg nem akarom kizökkenteni a gondolatmenetéből, és nekem is jobb, ha egyben hallom az egészet, hogy egy globális kép álljon össze a fejemben. Csak akkor veszem át a szót, amikor a lakás biztonsági rendszereiről kérdez.
- A típusokról gőzöm sincs - bocsátom előre -, de tudtommal nagyon modernek - kezdek bele. Mivel ennyire nem értek hozzá, nekem maga a márka sem mond semmit, és bőven elég volt számomra, hogy olyan ember szerelte be, aki ezeket a rendszereket hivatásból ismeri, úgy, minden csínját-bínját, és én biztonságban éreztem magam mögöttük. - Kamera van az épület és a lakásom bejáratánál kívülről - egy kicsit ez utóbbi szót meg is nyomom, jelezve, hogy ott is marad, mert bent nem lesz kamera, még, ha az életem múlik is rajta. - Ehhez tartozik egy laptop, amin mi Rae-vel tudjuk figyelni az eseményeket, valamint egy külső hozzáférési kód, amit eddig Ryan figyelt, és most átadott Tíoéknak. - Én nem kaptam meg, mert az átmeneti időszakban, abban a pár napban, ami most volt, kellett valaki, aki hozzáfért szükség esetén rajtunk kívül is, így azt tőlük kell majd elkérni. - Van egy riasztó rendszer is, aminek a kódját csak én és Rae tudjuk, valamint a bejárati ajtó és az összes ablak golyóálló. Rács viszont sehol sincs, mert úgy gondolom, hogy ahol be lehet jutni, ott szükség esetén ki is lehet jutni. - Eddig profi módon szöktem meg mindenhonnan, bele értve a mostohacsaládomat, és a rendőrbírókat is, amikor még nem találták ki, hogy Harry Larson legyen a gyámom, de ezt nem fogom a tudtukra hozni. - Ja, és nyomkövető van a telefonomban, amihez csak Tíoék férnek hozzá. - Azt, hogy tőlük kapok-e külön telefont, vagy ennek a hozzáférését kérik el, azt rájuk bízom, nekem mindegy. Telefon nélkül úgy sem teszek egy lépést sem, még a postaládához sem.
- De visszatérve a korábbi dolgokra, gyűlölök túlórázni, és amennyire lehet, kerülöm is, de, ha a határidő vagy a főnök mondja, hogy kell, akkor nem mondhatok nemet, de azt természetesnek veszem, hogy amint megtudom, vagy sejtem, hogy túlóráznom kell, azonnal szólok - nyugtatom meg, hogy ez kérés nélkül is így lenne. Viszont jó tudni, hogy „mi lesz,ha…, mi lenne, ha…” esemény van. - A kávézóban az elmúlt hetekben nem voltam, és amennyire lehet, ezt tartom is. Van elég teendőm a tizenkét órás felszolgáláson kívül is. - Nyugtatom meg más oldalról, hogy a plusz pénzen kívül más nem nagyon vonz benne, így én annyira nem fogom keresni ennek a lehetőségét. - Viszont úgy beszéltük, hogy az edzéseket áttesszük ide, ami azt jelenti, hogy ennek nem kellene gondot okoznia a megérkezés és a távozás közötti időben - emlékeztetem, hogy korábban úgy volt, hogy nem járok külsős helyekre éppen a biztonságom miatt. - Ami pedig a spanyol órákat illeti, az időmbe is csak átmenetileg, azaz egy-két hét, fér bele egynél több diák, tehát leginkább egyről beszélünk. Azzal az eggyel viszont heti két-három alkalommal találkozok másfél- két órában, hogy eredményes legyen a tanulása, de ahogy csak lehet, változtatjuk a helyszínt. Viszont erre a pénzre szükségem van, de átmenetileg, esetleg megoldható, hogy néhány órát skypont oldjunk meg, de hosszú távon ez nem kivitelezhető - osztom meg velük álláspontomat. Kizárólag a főállásomból nem tudok megélni, így kell a plusz bevétel, és, ha a kávézó kiesik, ami amúgy sem egy biztos forrás mivel csak kisegítő vagyok, így az oktatásoktól már nem tudok olyan könnyen lemondani. Ezek viszont összegezve azt jelentik, hogy lemondtam a külső helyszíni edzésekről, és a kávézóról, tehát csak a tánc, ami általában heti maximum két alkalom, és az órák maradnak. Ezzel viszont szerintem már sokkal jobbak az esélyeim, mint eddig voltak, hiszen így maximum négy-öt alaklommal vagyok el otthonról a munkát leszámítva, ami sokkal jobb, mint az, amikor heti öt nap voltam edzésen, és e mellé jött a tánc és a spanyol órák, tehát lényegében napi huszonnégy órában kontrollálatlan voltam.
Marcus „napirendjén” viszont nem tudok elmenni, amit szóvá is kell tennem, egyébként nem is én lennék. - De akkor Neked - nézek itt most Marcusra - rajtam kívül nem is lesz más védenced? És mi van a saját életeddel? - kérdezek rá az engem foglalkoztató kérdésekre. Természetesen nem a részletek érdekelnek, hogy konkrétan kik azok a személyek, akiket miattam ad le, hanem, hogy a rendszer hogy működik. Valamint, hogy most akkor miattam mond le a saját életéről, mert akkor tuti, hogy bűntudatom lesz vele szemben, és valamit biztos megpróbálok kitalálni ez ellen.

flor&ryder

before it gets better the darkness gets bigger

Az elmúlt néhány hónapban, hiába tudtam ki akar elkapni, hiába volt szinte végig mellettem egy „felvigyázó” mégis szabadnak éreztem magam. Előtte Tíoék mellett is viszonylag szabad voltam, csak lényegében vagy öt évvel a Washingtonba történő megérkezésemet követően voltam tényleg napi huszonnégy órás felügyelet alatt, amikor mindig volt a közelben egy „őrszem”. Utána is mindig szemmel tartott valaki, mert a telefonomon bármikor meg tudták nézni hol vagyok, és el is mondtam, hogy mikor hova megyek, de az mégis más. De most nagyon úgy tűnik, hogy ismét ezt az életet kell majd élnem, amit csak most fogok fel leginkább, hogy majdnem olyan lesz, mintha „házi” őrizetben lennék, mint egy bűnöző. Tudom, hogy így leszek a legnagyobb biztonságban, és nem Ryderék és a módszerük ellen akarok kifogásokat gyártani, de szoknom kell(ene) a gondolatot, hogy szinte rabként kell majd élnem. A gond viszont az, hogy a pánikrohamokat nálam ki tudja váltani a bezártság is. A mostohacsaládomnál kialakul bennem a klausztrofóbia is, mivel gyakran kaptam azt a büntetést, hogy bezártak egy ablaktalan, szűk, sötét helyre akár félnapokon át, hiszen ez fizikai sérülést nem okozott, így, ha a gyámügy tett látogatást, akkor nem volt rajtam külsérelmi nyom, a lelkiek pedig nem látszódtak. Vagy, ha egészen pontos akarok lenni, nem látszódhattak, mert azért újabb büntetés járt. Viszont, így, ha a bezártság-érzet elhatalmasodik rajtam, akkor egy olyan oldalam mutatkozik meg, ami még Tío is csak talán egyszer-kétszer látott. Akkor fordulok ki legjobban önmagamból, mert akkor muszáj szabadulnom, bármi áron, és minél jobban fékezni akarnak, annál rosszabb. Sérült vagyok, és az is maradok, mert nem bízok és nem is hiszek a pszichológusok általi gyógymódokban. A beszéd segíthet, de csak, ha bízol a másik félben, amihez az igazán sérült embereknek az kell, hogy igazán ismerje a másik felet, de pszichológus nem kezelhet ismerőst. Ha viszont egy pszichológus nem tud mit kezdeni valakivel, akkor a pszichiátriára küldi, ahol nem kap mást, mint olyan gyógyszert, ami teljesen elnyomja, leszedálja az embert, azaz évekig tüneti kezelést kap, ami a környezetének segít elhitetni, hogy jól van. De nem akarom, hogy az új védelmi módszer ezt kiváltsa belőlem, így próbálom nem gyorsan összerakni a dolgot, csak szépen lassan, fokozatosan, hogy legyen időm megszokni. Ryderék elődje próbálkozott bezárni, igaz azzal, hogy próbált rávenni legyek minél többet a lakásban, de általában ellenállásba ütközött, és nagyjából maradt minden a régiben, és, ha nagyon megijedtem bezártam én saját magamat az erődhöz hasonlító lakásomba.
- A legmodernebbet kaptam - mondom biztosan, ennyi megmaradt a kütyüről, vagy legalább is néhány hónapja még az volt. A márka engem sosem érdekelt semmiben, mert néha a „no-name” jobb, mint egy márkás cucc. Szerelésben és bütykölésben egész jó vagyok, de alkatrészt mindig úgy vásárolok, hogy vagy viszem a régit, vagy arról egy fényképet, és közlöm: „Egy ugyan ilyet szeretnék”. - De ugye vagy Ön vagy Te ott lesz végig? - nézek először Ryderrel majd Marcusra miközben egyáltalán nem próbálok magabiztosnak látszani. Örülök, hogy ők sem szeretnének újabb kamerákat elhelyezni vagy beljebb vinni a lakásban a meglévőket.
- Köszönöm a lehetőséget, de egyelőre örülök, hogy bekerültem - mosolyodom el (végre) szélesen. - Ha majd munkahelyet akarok váltani, és ellenállásba ütközök a vezetőség részéről, akkor viszont lehet, hogy élek majd vele - hülyéskedek én is, de azért van némi gazság a dologban. Hallottam már olyan cégről, munkahelyekről, ahonnan nem akarják elengedni a dolgozóikat és maradásra nem fizetésemeléssel bírják rá őket, bár (szerintem) ez a hely nem ilyen. Az ez utáni megjegyzésére csak helyeslően bólogatni tudok, és én mindent meg fogok tenni ezért, hogy így járjak el, de ez állami munkahely, ahol bármikor befuthat egy azonnali jelentés-kérés, és hallottam már a kollégáktól olyat is, hogy négy óra előtt öt perccel érkezett ilyen, és másnap reggel a munkaidő kezdetéig kellett megválaszolni, tehát túlóra lett belőle. Bár nem gyakoriak ezek szerencsére, de előfordulhatnak.
- De tényleg csak pár alkalom legyen, rendben? - kérdezem kérlelően. Hosszú ideig nem húzható, hogy ne találkozzak a tanítványommal, főleg, hogy a barátnőm is lett idő közben. Julesszal nagyon jól kijövök, és valóban összebarátkoztunk, így előtte kicsit nehezebb titkolózni, mert olyan betegséget/okot kell majd kitalálnom, hogy ne akarjon meglátogatni, mint én tettem, amikor autóbalesete volt, ahol a kisfia is megsérült, bár szerencsére csak a karja tört el.
Néha úgy érzem, hogy én egész életemben csak gondot okozok mindenkinek, aki valamiért az életemébe csöppenek. Anyu azért veszítette el a családját, mert házasságon kívül születtem; apunak szintén megromlott a viszonya a családjával, mert olyan nőbe szeretett bele, akinek én voltam a lánya. A mostohacsaládom miattam került rács mögé, bár ezt nem sajnálom. Tío és a csapata élete miattam is veszélyben volt, mert segítettem nekik elkapni a Vega családot, akiknek ezért ők is felkerültek a céltáblájára, plusz egy, akkor még tinit kaptak a nyakukba, akinek a „normál” dilijei mellett egy csomó lelki nyavalyája volt. Ben, a féltestvérem élete is tönkre menni látszik, mert az életébe csöppentem, és miattam kiderült, hogy „bioapu” félrelépett, ami egy sor lavinát indított el az életükben. Ryan életét is sodortam veszélybe, amikor elfelejtettem neki említeni egy randit, és majdnem katasztrófa lett belőle. Rae élete is veszélyben van, csak mert hozzám költözött be. Most pedig Marcus készül lemondani az életéről, és alkalmazkodni az enyémhez, hogy velem együtt legyen életveszélyben. Miért is akarok én ennyire életben maradni? Hogy gondot okozzak mindenkinek, aki kapcsolatba kerül velem? Hát, nagyon megéri, mit ne mondjak.
Marcus válaszánál többször is közbe szeretnék szólni, de nem akarom kizökkenteni. Viszont nagyon el van tévedve, ha azt hiszi, hogy engedném, hogy a kocsijában éjszakázzon miattam, bár még nem ismerem annyira, hogy teljesen bízzak benne, de tuti más megoldás után néznék. A rendőrbírókat is sajnáltam anno, de akkor az volt a célom, hogy lerázzam őket, és visszaszökjek Tíohoz, akiben a legjobban bíztam.
Meg abban a logikában is láttam hibát, amikor az én munkaidőmhöz hasonlította, ami csak nyolc óra naponta, ha heti bontásban nézzük, mert a pénteki két órát a korábbi napokon dolgozzuk le fél órákban, neki viszont csak az éjszakák maradnak. Vagy legalább is első körben ezt felételezem, amíg meg nem osztja velem, hogy az én munkaidőm alatt ő intézi a saját dolgait. - Azt hiszem igen. Gracias - válaszolom neki a végén. Az én életem el van cseszve, és nem akarom, hogy miattam másé is el legyen, de ezt egyelőre nem mondom ki hangosan előttük. A többi technikai kérdés pedig majd menet közben kiderül számomra.
- Mit kell még tisztáznunk? - érdeklődöm csendesen. Nekem már nem jut eszembe más, legalább is egyelőre. De az nincs kizárva, hogy nekik még van kérdésük, tisztázni valójuk, így várok tovább.