2 héttel Pittsfield után;
Az egyik legutálatosabb követelés ami egy ember száját elhagyta az az volt amikor sarokba szorította a másikat azzal a kéréssel, hogy meséljen magáról. Mi sem egyszerűbb mint összefoglalót kapni a beszédpartnerünkről, hogy aztán a végén eldönthessük mit hagyunk majd figyelmen kívül abból, amit megosztott magából. Elvégre csak az a fontos ami a hasznukra válhat, a másik megismeréséhez meg türelem, odafigyelés és idő kellene, ami luxusnak számít a mai világban. Engem a plafonra lehetett volna ezzel küldeni és időm sem volt más színlelt törődését elviselni, miközben úgyis csak az ő akaratához asszisztáltam volna. Jobb ötletnek tartottam az idő múlásával és a magam módszereivel kiismerni a másikat, aki pedig nem érdekelt, azzal öt perc alatt búcsút mondtunk egymásnak. Így ez a kérés számomra erőltetett és nonszensz volt.
Ahogyan az elmúlt két hétben történt érdeklődés is a Pittsfieldben zajló dolgokkal kapcsolatban. Ha valami, hát ez erősen tartotta a mezőnyt a fent említett baromsággal. Mintha lenne hozzá affinitásom, hogy elmerüljek életem leghosszabb egy hetébe és felidézzem, mert annyira bizseregnék a nosztalgiának még a puszta gondolatától is. Ezt leszámítva mindenki ezzel talált be, mintha a homlokomra lenne írva, hogy csináld kérlek az ellenkezőjét annak amit valójában akarok.
Ha kiszakítanak a természetes közegedből a normálisnál hosszabb időre akkor az oda történő visszaszokásnak bármennyire is kielégítőnek kellene lennie, egyszerűen nem lesz az. Mert az élet a távollétedben sem állt meg és ha ez még nem lenne elegendő felismerés, akkor az agyad is elárul mellé a fura követeléseivel. Mert hol normális az, hogy a saját lakásomba hiányolom a társaságot? Hogy nem tudok megmaradni egy nyomorult másodpercre sem ott, mert valami nem egész.. nem jó?! Angela persze repesett örömében amiért valamivel nyakon csíphetett és addig kapaszkodott ezen ritka alkalmak egyikébe mintha csak az oxigén pótlása múlt volna rajta. Tetszett neki, hogy most az egyszer végre nem azért lépem át az irodája küszöbét, hogy bekísérjem az egyik emberemet, aki nehéz időszakot élt át, hanem a saját érdekeim vezéreltek. Más sem hiányzott még a partneremmel való félreértések után mint egy hibás funkció amit az agyam produkál bónuszként, de ez nem olyan, amit ne lehetne túlélni, félretenni, amíg az magától köddé nem válik. Ez is csak átmeneti, ahogyan az életben sok minden más.
Most két héttel később állíthatom, hogy az agyam még mindig zavaros jeleket küld, melyet az elveimmel és a megrögzött világképemmel nem tudtam összeegyeztetni. Kezdenem kellett magammal valamit és tudtam jól, hogy ami eddig működött az most már nem fog ugyanolyan haláli higgadtsággal menni.
Angela bölcsességei szerencsesütiként jártak keringőt gondolataimban és elterelés kellett, melynek okán kétszer sem gondoltam át, hogy az elsők között jelenjek meg Daniel szülinapján. Tiszteltem és családomként tartottam számon az embereimet, Dan pedig az egyik olyan alak volt, akivel könnyen sikerül bárkinek megtalálni a közös hangot. Ránézésre azt mondaná az ember, hogy jobb tőle megtartani a két lépés távolságot, aztán váltasz vele pár szót és rájössz, hogy nem is állhatnál távolabb a valóságtól. Joshua után jött két hónappal a csapatba és emlékszem, hogy szinte tapintani lehetett az idegességet, ami az irodámba volt jelen a beszélgetésünk alkalmával. Danielnek nem volt múltja a hatóságoknál és egyedül csak az önvédelmi oktató szerepével tudott előrukkolni. Ő volt az egyik olyan ember, aki gyorsan beilleszkedett a csapatba és szorgalommal vette az akadályokat, ha pedig valami mégis útját állta, akkor gyorsan talált megoldást amivel más nézőpontba helyezhette az aktuális elakadását. Az alkalmazkodással sosem akadt problémája ahogyan azzal sem, hogy szorosabbra fonja a csapat között lévő kapcsolatokat. A munka utáni sörözések és közös programok szervezőjévé lépett elő és nem hagyta, hogy idegenekként legyünk összezárva a másikkal. Ő volt a csapat lelke, panaszra pedig egyik csapattagnak sem volt oka, lévén annak hogy Daniel a konyhai tudását sem hagyta csak az otthoni közegben kiteljesedni és ha ideje akadt rá, akkor ellátta a társait remekműveivel. Összefoglalva: Daniel egy fényforrása volt a hármasoknak, aki megérdemli, hogy a mai nap maximálisan csak róla szóljon.
A Gordon-família tulajdonában lévő ház egy idő után Daniel nevére íródott és most tökéletesen félreeső helyet biztosított a kikapcsolódáshoz. Az első találkozóm Rutherfordékhoz vezetett és az ajtófélfának támaszkodva követtem végig társam lázas készülődését amíg Alana néha felém pillantott a konyhai tevékenységei közben.
- Ne ellenőrizgess!
Felszólításomra egyből megállt, majd két kezét a csípőjén pihentette. - Amíg nem mondod el mi zajlik veled valójában addig ez csak így fog menni.
A hazaérkezésem utáni napok vegyítve a kórházi csalival egy alapos fejmosással jártak Alana részéről, amiből mindketten jócskán kaptunk. Chad azért mert titokban tartotta az egészet amíg ő elmondása szerint halálra aggódta magát az idióta fejem miatt, én meg azért kaptam az ívet, mert megint belerángattam a férjét a drasztikus ügyeimbe. Ezt követően szinte minden egyes nap hivatalos voltam hozzájuk egy vacsorára, ami csak egy ürügy volt Lanának, hogy kifaggasson a Pittsfieldben történtekről. Chad említette, hogy mikor Alana meghallotta miszerint én egy nővel vagyok összezárva, akkor röhögőgörcsöt kapott mondván 'a mi Ryderünk sose tenne ilyet..' aztán miután Chad nem volt partner a szórakozásában, akkor jött a teljes sokk és a folytonos kíváncsiság, mintha valami kísérleti patkány lennék az ő párkapcsolatokhoz fűződő elméleteibe. Én viszont nem gondolnám, hogy akadt volna bármi is amiről mesélnem kellett volna. Meghannal olyan határokat feszegettünk, amit nem lett volna szabad, majd a végén minden ellenérzésünkkel járó feszültségünket félretéve értelmes felnőttekként hagytuk magunk mögött a védett házat. Kivéve, hogy ez nem a teljes igazság volt. Erről azonban Alana jobb ha nem tudott.
- Indulhatunk? - vezette irányomba tekintetét Chad, majd a bólintásomat megvárva Alana felé fordult. - Biztos nem jössz?
- Még mindig nem vagyok túl jól, de azért érezzétek jól magatokat srácok és adjátok át Danielnek az üzenetemet meg a süteményt is. - egy gyors csókot váltottak egymással, ami közben a cipőm tanulmányozása jobb elfoglaltságnak tűnt, majd Chad kitérőt tett a hűtő felé is. - Mondjad neki, hogy adtam egy plusz hozzávalót a receptjéhez és tudakold meg, hogy felismeri-e..
- Egy perced van, Rutherford.. - szólok közbe, Alana meg csak legyint egyet az irányomba.
- Ja és azt is kérdezd meg, hogy jobb így vagy elrontottam, oké?
- Észben tartom. Pihenj le és jelentkezz be később. - szólal meg most Chad, majd átpasszolja nekem a süteményes tálat, hogy az ajándékokat magához vegye.
- Szeretlek. És téged is, Ryder. - szól utánunk Lana, amit már én sem hagyhatok szó nélkül.
- Majd elmúlik.
Még hallom Chad röhögését amiből sejtem, hogy Alana búcsúzóul a középső ujját is meglendítette az irányomba.

Daniel a gyalázatos idő ellenére egy rózsaszín kigombolt ingbe nyit ajtót amihez szürke nadrág párosul, a mellkasára pedig arany és ezüst csillámos festékkel a 35 kap helyet.
- Frank és Gabriel alkotói kedvükben voltak. - egy nagy ölelésbe vonja jókedvűen Chadet, mire a partnerem öltözéke hasonló csillámokkal lesz gazdagabb. Ám mielőtt én is hasonló sorsra jutnék gyorsan megállítom őt és helyette megveregetem a vállát. - Boldog szülinapot, Gordon.
Daniel jókedvű vigyora még szélesebbé válik és már sürgetően be is invitál minket a helyiségbe, ahol egyből ismerős arcok fogadnak. Az ajándékokat az arra kijelölt helyre tesszük le, majd körbetekintek az épület berendezésén. Szép hely volt, ám az én ízlésemnek túl tágas. Nem feltétlenül különbözött a filmekben látott tengerparti nyaralók stílusától, de az ismerős illatok és a polcokon-falon kirakott családi fotók otthonosabb hangulatot kölcsönöztek az egésznek. Kellemes volt, az pedig még inkább pozitívumként szolgált a számomra, hogy egy-két ismeretlen emberen kívül Daniel is arra esküdött, hogy szűkebb körben jobb ezt megtartani.
A bámészkodásom Daniel közbeavatkozásával ér véget, aki szinte karon ragad, hogy tartsak vele a konyhába.
- Kipróbáltam egy új csokis süteményt és érdekelne a véleményed. - magyarázza meg miért is vonulunk félre.
- Ez véletlenül nem a te napod ahol másoknak kellett volna ellátni téged minden jóval?
- Nekem ez nem teher, Főnök. - legyint egyet és egy tálcát tol felém rajta jól kinéző csokis édességgel. - Gondoltam a következő GR programokon felszolgálhatnánk ilyet. - von vállat, miközben elveszek egyet a süteményből, Daniel szemei pedig a kintről beszűrődő nyüzsgés hatására egyből felcsillannak. - Á, itt a barátnőm. - bocsánatot kér és már magamra is hagy a konyhában, hogy üdvözölni tudja őt. A női hang mellett Wendellé lesz ismerős, aki egyből felnevet ahogyan meglátja Daniel felszerelését.
- Ha tudtam volna, hogy Magic Mike előadást tartasz majd, kicsit mélyebbre nyúltam volna a pénztárcámba.
Daniel röhögése követi mindezt, én pedig elindulok a nappali irányába, de Meghan láttán a földbe gyökerezik a lábam, a sütiből meg egy falat vándorútra tér a torkomba. Köhögve és feltűnésmentesen fordulok vissza a konyhába és egy pohár vízzel öblítem le a majdnem fulladásom eredményét. Lehetséges, hogy erős késztetést kezdjek el érezni Daniel nyakának kitekerésével kapcsolatban?

Sosem okozott gondot számomra, hogy lenyomjam a torkomon az érzéseimet és félretegyem őket amíg azok maguktól meg nem szűnnek. Ha az emberbe gyermekkora óta azt nevelik bele, hogy bármi is zajlik az ártatlan lelkivilágába, azzal nem kell törődnie, akkor ez nem tűnik nehézségnek. Mindig volt valami, amiért el kellett zárni a negatív gondolatokat. Valami, ami elegendő prioritást élvezett ahhoz, hogy időnk se legyen a belső vívódásainkkal harcolni. Angela bírna egy fejezetet a Danforth féle elfuserált családi montázsból; a kontrollmániás édesanya, aki a gyerekeit sajátos elképzelései szerint képezte ki és a két, korán megtört testvér kiknek családfő hiányában csak egyetlen követendő példa maradt. Nincs mit szépíteni ezen: a katasztrófa már rég a lényemmé vált és nem közel a negyvenhez fogok a fejlődés útjára lépni, ahol megszabadulhatok majd Lynette kiképzésének fogságából. Abszurd módon, de szórakoztatónak találtam ezt a gondolatot. És a félreértéseket elkerülve mondom, hogy nem a terápia fontosságát írom le ezzel, csak nemes egyszerűséggel bennem olyan mélyen gyökerezett ez a mérgező felfogás, amiből már rég nem vezetett kiút.
Mindezektől eltekintve mégis megesett, hogy ott ültem Watkinssal szemben és próbáltunk rájönni, hogy hol baszódhatott el még jobban a dolog. Nem volt értelmes megoldás vagy egy pirula, ami órákkal később majd kifejti a hatását. Csak én voltam, meg ez az egyre fokozódó késztetés, hogy valami olyat javítsak meg, aminek a létezéséről sem akartam tudomást venni. Itt nem az számított, hogy Oswald Danforth hátat fordított a családjának és az sem, hogy az ember fejére vérdíjat tűzetett ki az egyik bajtársa. Ezek már nem hagytak nyomot, csak rutinszerű gondolatok voltak vagy problémák melyek sose tűnnek el. Mégis ezen kívül mit mesélhetnék? Camile felszívódott, lelépett vagy ötletem sincs mi történt vele. Talán jobb is, hogy nem mérgezzük egymást, viszont Angela biztos kihozna valami összetett baromságot ami arról szólna miképpen hagynak hátra az életemben lévő emberek és hogy ez milyen hatást is gyakorol rám. Ez természetes folyamat. Általában ezért nem kötődik az ember, mert nincs türelme ahhoz, hogy újra meg újra átessen valami érzelmi kifacsaráson, amit olyanok művelnek vele, akiktől az ellenkezőjét várta volna el. Ezek mind olyanok, amiken túllépek. Elrakom egy dobozba, ami évek óta egyre vaskosabbá válik, majd csinálom azt, ami az indokát képezi a létezésemnek. Ennek ennyire egyszerűnek kellene lennie, azonban mégsem az.
Daniel szülinapi összejövetele akár ürügyként is szolgálhatna arra, hogy megszabaduljak attól az embertől, akivé elkezdtem formálódni az elmúlt időszakban. Ez viszont túl nyers és önző megfogalmazás lenne a részemről és közel sem fedné le a valóságot. Ha az égvilágon semmi problémám nem lenne, akkor sem hagytam volna ki az emberem ünneplését. Lehet sok esetben rideg vagyok a környezetemmel szemben, de a csapat minden tagja fontos volt a számomra és bármit megtennék értük. A család fogalmához kapcsolódó űrt pótolták be ők és bár nyíltan ezt kevés alkalommal hangoztattam feléjük, de a tetteim beszédesebbek voltak bármiféle vallomásnál. Amúgy sem bíztam a szavakban, csak abban a bizonyítékban, amit a cselekedetek hoztak magukkal.
Daniel jó srác volt és megérdemelte, hogy ez a mai nap maximálisan csak az ő igényeiről szóljon. Talán ez az egyik ok, amiért szó nélkül követem a konyhába és fogadom el a felém kínált édességet, mely csak egyike volt annak a felhozatalnak ami a pultot díszítette. Szinte megelevenedik lelki szemeim előtt Daniel ahogyan fel-le lavírozik a konyhában, hogy minden tökéletes legyen mire a vendégek megérkeznek. Ő ilyen volt, mi pedig nem panaszkodtunk, ha néha több étel került a céges konyhába, mint amivel eredetileg feltöltöttük a hűtőt.
Épp azon vagyok, hogy véleményemet fejtsem ki irányába a süteménnyel kapcsolatban, de Danielt jobban lekötik az érkezők vagyis pontosítva a barátnője. Gondolkozóan mozdul a szemöldököm erre, hiszen a legtöbb esetben eljut felém is annak a híre, ha az egyik emberem a monogám életmód mellett tette le a voksát. Ez nem olyan, amit kötelező jelezniük felém, de a srácok között előkerül, onnan meg egyenes út vezeti az információt az irodámba, ami legtöbb esetben Wendellnek köszönhető. Olyan volt, mint egy pletykás öreglány és fel tudott volna robbanni attól, ha valaki egy titkot bízott rá. Ez egy elfogadott tény volt, hogy nem őt fogjuk felkeresni, ha a meglepetés erejével szeretnénk élni. És bár az embereim magánéletének megítélése nem rám tartozik, de amikor szembesülök Daniel barátnőjének kilétével, abban a momentumban azt kívánom bárcsak valaki neonfelirattal vagy táblákkal figyelmeztetett volna előre, hogy olyan személyekkel hoz össze újra a sors, akik szélsebesen forgatták fel mindegyikünk életét.
Ha a félreszaladt édesség nem lett volna elegendő indok erre, akkor is visszahúzódtam volna a konyhába, hogy felkészülődési időt hagyjak magamnak. Olyan egyszerű lenne szimplán csak kiszökni a konyhaablakon és lelépni innen.
De már nem voltam tizenéves, aki ilyen módszerekhez folyamodott volna, ha nem túl szerencsés helyzetbe kerül.
Meghannal nem váltunk el haraggal és mondhatni az itthonlét is hozott egy-két fordulatot magával. Az e-mail váltásokhoz eredetileg nem sok reményt fűztem, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy az első beérkező üzenet nem hagyott hátra bennem idegességet. Vagyis abban a pillanatban ez a megfogalmazás állt legközelebb a valósághoz.
A témáink a valóságba való visszaszokást feszegették és érdekesnek találtam, ha hosszabban nyilatkozott egy napjáról, noha jómagam nehezebben nyíltam meg, de nem is zárkóztam el teljesen. Ismeretlen terepre merészkedtünk ezzel, de pár üzenetváltás után a hivatalos, tartózkodó hangnem mintha a háttérbe szorult volna. Angela állítása szerint nem kell sok ahhoz az embernek, hogy belesimuljon egy szokásba, még ha az előtte egyáltalán nem képezte a hétköznapjainkat. Nyíltan nem hozott fel példát, csak azt mondta keressek újra valami állandóságot, ami Pittsfieldben megvolt, ellenben idehaza nem. Összekötni a pontokat nem volt túlságosan nehéz, hiszen az egyetlen, ami különböző volt az ott töltött napokhoz képest, az Meghan szerepe. Abszurdnak hatott végigkövetni, hogy a kezdeti problémámra milyen hatással voltak az üzenetváltásaink. Az első szakaszban nem találtam a helyemet a lakásomban, de az e-mailek mellett ez mintha kevésbé zavaró tényező lett volna. Persze Angelanak ezt igyekeztem úgy eladni, hogy ne lásson bele túl sokat. Mert ha a nagyobb képet nézzük, valóban csak társaságra van szükségem vagy pontosabban Meghan társaságára? Nem akartam belegondolni, mert segített. És ha jót tett, akkor mi értelme lett volna darabjaira szedve ok-okozati vizsgálatokat végezni rajta? A legvégén úgyis eljutottunk volna arra a pontra, ami csak megmérgezte volna ezt az idilli zavarodottságomat.
Egyik nap feltettem neki egy kérdést mit ajánl arra az esetre, ami elűzi az álmatlanságot. Aznap azon kaptam magamat, hogy megfontolva a tanácsát mentem végig a pontokon, hátha valamelyik beválik. Ez jó volt, kötetlen és kényelmes. Köztünk maradt, mint az a levél, amit a kórházi incidens előtt neki hagytam. De eddig a pontig nem léptük át azt a határvonalat, hogy az új fejlemények fényében személyesen is találkozzunk. Na ez volt az a helyzet, amit nehezemre ment jól kezelni.
- Hé, hát itt vagy. Láttad, hogy kivel jár Daniel? És hogy Meghan itt van?
Chad hangja úgy szakított ki gondolataimból, mintha képen töröltek volna.
- Aha. Nem nagyszerű? Szinte már családias. - veregetem meg a vállát, majd elrugaszkodok a pulttól. - Egyél sütit. Daniel kitett magáért, de én levegőzök egyet.
Megengedek egy alig észrevehető mosolyt magamnak és a teraszt közelítem meg, de amikor belebotlok Wendellbe és Meghanba, már túl késő visszafordulnom.
- Főnök, hát itt vagy. - lelkesül fel Wendell.
- Miért olyan meglepő ma mindenkinek a jelenlétem? - szökik magasba kíváncsian a szemöldököm.
- Nem.. csak, szóval ismered Meghant? Bár te nem vagy az ismerkedős fajta, szóval biztosan nem, de úgy érzem valahol lemaradtam. - pillant a mellette állóra.
- Ismerjük egymást? - fordulok most Meghan felé enyhe szórakozottságot színlelve, hogy Wendell ellen menjek ezzel, majd a kezemet nyújtom felé bemutatkozásom jeleként. - Ryder Gillies. Örülök a találkozásnak. - kacsóját a tenyerembe fogva hagyok egy csókot a kézfején, de a szemkontaktust továbbra sem szakítom meg vele. Csak reméltem, hogy veszi a lapot, ha már Wendell úgy zizeg mellettünk, mintha valami csodának lenne szemtanúja, ami az ő közreműködésével jött létre.

Az elmúlt két hét ha másra nem, arra biztosan jó volt, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg milyen érzés elengedni az irányítást a kezeim közül és ezáltal a háttérbe vonulni. Másnak biztosan ez egyet jelentett volna a fellélegzéssel, de engem fojtogatott a tudat, hogy nem láthattam át mi is zajlik körülöttem. Mintha egy kirakaton keresztül szemlélhettem volna a kártyavár összeomló lapjait, amelynek a végén ott állt Chad és tartotta a részeket amennyire csak ereje engedte. Sosem áltatta magát egyikünk sem azzal, hogy a cég egyedüli vezetése sima kivitelezés lenne. Bíztunk a másikban, de az eszünk még nem ment el. Én is kudarcot vallanék egy idő után ha Chad nem lenne a partnerem és kormányozná velem ezt a monstrumot. Ő volt az emberibb felem, aki a külvilág beérkező impulzusait védte ki úgy, ahogy nekem sose ment volna, de szükségünk volt a másikra ahhoz, hogy ez működjön és hazudnék azt állítani, hogy ne éreztük volna meg ennek a két hétnek a súlyát.
A kórházi várakozás hatásos volt. Remi emberei sorra és gyanútlanul próbálkoztak, hogy főnökük akaratának (vagy a vérdíjnak) eleget tegyenek. Van az a pénz ami mellett a lojalitás elbújhat. Reminek is volt, így nem lepődnék meg, ha az emberei is átvették volna rossz szokásait. Tanner persze úgy élvezte ezt mint egy gyerek, aki percenként bonthat ki újabb karácsonyi ajándékot, én pedig azt a pillanatot vártam amikor végre leléphettem a kórházból. Az egyetlen kívánságom az volt ez időben, hogy valamelyik legalább legyen olyan leleményes, hogy a szobámba jusson. Lett volna hozzá egy-két keresetlen szavam, amit a bennem gyűlt feszültség táplált. Sajnos addig egyikük se jutott el.
Aztán Chaddel se ment minden olyan simulékonyan. A közöttünk lévő félreértések többször torkollottak veszekedésbe, hiszen nem egy titkot őriztem meg magamnak az ő védelmében. Utólag mint kiderült Chad már elég nagy fiú lett ahhoz, hogy megvédje magát. Azóta megvagyunk, de nem sok kellett ahhoz, hogy a baromságaim miatt a süllyesztőbe menjen évek munkája. De mint ahogyan mondani szokták, mindenki a saját hibájából tanul.
Nem legutolsó sorban ott volt Meghan is, mint egy kérdőjel, ami valahogy sose tűnt el igazán. Érdekelt volna, hogy megfelelően védik őt, de Bruce szerint ajánlatos a találkozást vagy bármi egyéb közbeavatkozást jegelni. Elég szerencse volt az is, hogy közös nevezőre jutottunk egymással, így azt tanácsolta, hogy a saját érdekemben húzzam meg laposra magamat. Chad pedig gondolkozás nélkül egyetértett.
És ez nem hazudok, jól is ment, Daniel szülinapja azonban felforgatott mindent. Ha volt valami amit azonban a munkánk megtanított az az, hogy hiába rendelkezünk több lépcsőfokos tervvel, a külső tényezőket nem tudjuk befolyásolni, csak alkalmazkodni hozzá. Én is ezzel ügyeskedem miután a teraszra tervezett egyedüllétem még két fő jelenlétével társul és az egyik közülük Meghan. Az már az első pár másodpercben tisztázódik, hogy bármilyen pletyka is keringett a csapat között, az Wendellhez nem teljesen ért el. Egy részem örült ennek; a tudatlanságnak, ami a mi másfél hetünk felett körözött, de sosem mutatkozott meg mások előtt. Nem akartam magyarázkodni a tetteimért vagy olyan beszélgetések részesévé válni, ami bonyolítaná az amúgy is komplikált helyzetünket. Nem volt értelme ennek, mert van egy olyan érzésem, hogy ahogy én, úgy Meghan is szeretné maga mögött hagyni a történteket. Ennek ellenére tudjuk mindketten, hogy ez igazán sosem fog menni.
Wendell homályos információi esetében nem kívánok én lenni az, aki felvilágosítást ad neki, ezért úgy döntök a rájátszást választom, hogy elkerüljük a további kérdéseket, Meghan azonban kevésbé együttműködő ebben. Idegességem elűzése érdekében összecsippentem orrnyergemet és csak türelmesen végighallgatom ahogyan a katasztrófa éket ver hármunk közé, majd érdeklődővé formálja Wendell arcvonásait.
- Most mire volt ez jó? - szólok a hölgyemény után, de szokásához híven elsétál. - Tipikus Meghan! Káoszt okoz majd hátrahagy nyomeltakarítónak. - magamban mérgelődök ahogyan a távolodó alakját figyelem és szinte ki is megy a fejemből Wendell, aki nem rest felhívni a figyelmemet a létezésére.
- Főnök? - kezd bele, minek hatására oldalra pillantok rá.
- Tartsd meg magadnak a velünk kapcsolatos kérdéseidet. Most fontosabb dolgunk is van. - félig átkarolom a vállát és Meghanra mutatok. - Emlékszel a csapat féle beavatási módszerre? Mit szólnál ha Ms. Montilio kapna egy kis ízelítőt belőle?
Wendell úgy néz rám, mintha éppen egy földönkívüli jelenséggel futott volna össze, de a szája sarka egyből zsivány mosolyra formálódik.
- Szólok Danielnek! - jelenti be, mire megveregetem a vállát.
- Ez az én emberem. Indulás. - az én arcom is mosolyra húzódik és miközben alkarommal a korláton támaszkodok meg, hogy így várjam meg a már jól ismert jelenet kialakulását. Bármi is járjon az ember fejében, azt mindig is meg kellett tanulnunk félretenni.
Daniel másodpercekkel később ér ki a teraszra, nyomában pedig Wendell kullog. - Hol az ellenállónk?
Fejemmel a part felé biccentek, ő pedig már kocogó futásban indul meg Meghan felé és bár nem hallani felénk, de sejtésem szerint bocsánatot kér tőle mielőtt a vállára kapva őt indulna meg vissza a ház irányába.
- Most egy szülinapi hagyomány részesévé fogsz válni. Milyen házigazda lennék, ha valakit rossz kedvűen hagynék? - elindul vele a házba, mely miatt én is elrugaszkodok a korláttól és követem őket. Az időjárás sokkal tűrhetőbb mint odakint, de még így is össze kell néhányszor dörzsölnöm a két tenyeremet, hogy felmelegítsem őket. Chad ekkor talál rám.
- Ez a te műved? - fejével Daniel felé biccent, aki egy bilincset vesz elő, majd egyik félperecet magára, másikat Meghan csuklójára rögzíti, a kulcsot pedig átpasszolja Joshuanak.
- Szórakozni vagyunk itt, nem? És te is tudod mi a szokás felénk. - fordulok irányába, miközben Daniel a háttérben elmagyarázza mi történik.
- Meghan ma az én foglyom lesz addig a pillanatig, amíg őszinte mosolyt nem tudok csalni a csinos pofijára. Kóstoltad már mit sütöttem? - kérdez rá Meghantól, Chad pedig sóhajt egyet mellettem.
- Nem lehet rosszabb mint Wendellel összekötve. - jegyzi meg, de szinte látom az arcán ahogyan előtörnek az emlékei annak a szülinapi bulinak. Azóta már mindannyian megtanultuk, hogy a problémánkat jobb az ajtón kívül hagynunk.

Ha egy csapat részesévé válsz, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy idővel belerángatnak az általuk kreált közös programokba. Korábban azt gondoltam a főnök kártya kibúvót is jelent majd ezen események alól, de ez a fajta felfogás csak az első pár hétben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az igazság az, hogy minél inkább elakartam zárkózni a csapatomtól, annál jobban mondtam ellent a munkám alapelveinek. Tudtam, hogy csak úgy nyerhetem el a bizalmukat, ha nem a felszínes ismeretségre törekszem. Ez kezdetben feszélyezett perceket okozott nekem és gyakran estem abba a hibába, ahol mindkét fél tudja, hogy a beszélgetés roppant kínos, de már csak tiszteletből is végighallgattak. A főnök szerep megértését nem volt nehéz elsajátítaniuk, de ez volt a legkevesebb ahhoz, hogy egy csapat működjön. Talán Jim volt az, aki először szólított le mindkettőnket Chaddel egy nehéz nap után és ajánlotta fel, hogy az ő kontójára fogyasszunk el valamit. Visszaemlékezve ez kellemes volt. Szokatlan, de egyáltalán nem kényelmetlen. Aztán ez olyan hagyomány lett közöttünk. A cégtől nem messze volt egy nem túl zsúfolt bár, ahol mindig akadt helyünk, ha ki akartuk engedni a gőzt. Aztán ahogyan bővült a csapatunk, úgy a bárban lézengő személyek száma is növekedett. Kijelölt asztalunk volt amit körbeültünk és ahol az ember akaratlanul is részesévé vált mások magánéletének. Néha csak a párkapcsolatok kerültek előtérbe, olykor humoros sztorikkal vegyítve, másszor meg elhallgattunk amikor a téma egy nehezebb lélegzetvételű esemény felé terelődött. Én voltam ugyan a hallgató fél, akitől nem várták el, hogy beszéljen ha a kedve nem úgy tartja, de többé már nem voltam kívülálló. A csapatom tudta, hogy ránk számíthatnak bármilyen akadállyal is találják szembe magukat az életben és mi mindent megtettünk, hogy a segítségükre legyünk. Egy erős bizalom, hűség és összetartás alakult ki közöttünk melyet a mai napig egy részem nehezen él meg, de már nem tiltakozik ellene. A mai program azonban eléggé érdekes irányt vesz, ami ugyan más körülmények között nem okozna problémát, de az utóbbi időszak feszült hangulata után mégis mindenkire hatást gyakorol. Mindig is azt vallottam, hogy egy csapatban ha az egyik személyt nehézség éri, az a társaira is ugyanúgy kihat. Az egész Pittsfield ügy és az azt megelőző időszak pedig mindannyiunk alól kihúzta a talajt.
Én tisztán értettem a hármasok kíváncsiságát azzal kapcsolatban, hogy mi történt köztem és Meghan között, de számomra nem érződött fontosnak, hogy olyan részletekbe avassam be őket amik nem adtak pluszt a csapatunkhoz. A zárkózottságom mindig is velem marad és bár akadnak az életemben olyan részletek amiket megosztok velük, de az a pár nap nem tartozik közéjük. A zavarodottságukat azonban még inkább táplálja a Meghan és köztem lévő feszültség melyet kezdetben igyekszek a szőnyeg alá söpörni. Ennek a szituációnak Danielről kellene szólnia és nem rólunk. Mégis hogyan venné ki magát ha a figyelem középpontjába mi kerülnénk, az ünnepelt azonban kispadra kerülne? Én tényleg el akartam mindezt kerülni és kimozdítani Meghant is az örvénylő gondolataiból. Tudatni vele, hogy a korábbiak ellenére a csapat nem kezeli őt ellenségként, de az egész szinte minden másodperccel csak telítődik és ha nem lépünk, akkor a képünkbe robban. A csapattól nem állt messze a szórakozás, azonban nem mindenki lehetett vevő rá. Meghan kellemetlenkedik és ami egy pozitív szándékként indult, az kezdett a visszájára elsülni. Még egy bizonyíték arra, hogy ne próbáljak meg a saját felfogásommal vigaszt nyújtani mások számára.
- Ryder. - szólít meg Chad figyelmeztetően. Mindketten tudjuk, hogy miről van szó és sejtjük is mi lehet a vége, ha nem lépünk közbe.
- Tudom. Intézed a többit?
Chad bólint én pedig megindulok először Joshua felé és átveszem tőle a kulcsot, majd csak ezt követően közelítem meg Danielt, aki le sem tudja tagadni csicsergő mivoltát. Igazi energiabomba, akit egy sokkal erősebb robbanás fog lassan elsodorni.
- Hé Dan, van egy jobb ötletem. Megengeded, hogy átvegyem Meghant?
Eleinte csak kisebb értetlenkedést kapok Daniel arckifejezésén tükröződve, de aztán másodpercek alatt tova is tűnik mindaz, amikor realizálódtak benne a körülmények. Bármi is jutott az eszébe, nem kelt belőle még nagyobb feltűnést amiért most különösen hálás vagyok.
- Persze. - vágja rá, mire lesegítem róla a bilincs egyik félperecét, majd a saját csuklómra rögzítem azt, hogy most én lehessek 'összekötve' Meghannal. Naivitás volt azt gondolni, hogy nem kerül ez az egész elő és harap minket hátsóba a pillanatnyi figyelmetlenségünket kihasználva.
Mielőtt azonban mindenki tőlünk várhatna bármilyen szórakoztatást, Chad lép a helyünkre és vonja magára a srácok figyelmét, míg mi sikeresen kislisszolunk a teraszra. És ha mégis bárki felfigyelt volna erre, annak nem adta különösen jelét.
Az ajtót behúzom magunk mögött és mihelyst látótávolságon kívülre kerülünk, egyből kioldom a Meghan csuklóján lévő bilincs zárját, aztán pedig az enyémet is. A bilincset ezt követően az övemre csatolom fel és a cigarettás dobozt húzom elő a zsebemből, majd megkínálom őt egy szállal. Ezután veszek ki én is egyet és a korlátnak támaszkodva gyújtom meg a sajátomat, mielőtt átadhatnám neki az öngyújtót. Sok minden fordul meg a fejemben, mégsem igazán tudom hogyan hozhatnám fel vagy hogy mennyire is lenne értelme.
Egy perc erejéig csendbe maradok, majd miután kifújom a füstöt az este csípősen hideg levegőjébe, csak ezt követően szólalok meg.
- Jól sejtem téged sem avatott be a barátnőd a kettejük afférjáról. Kétlem, hogy akkor itt lennél. - magam elé mondom ugyan ezeket a szavakat, de neki célozva, de ezután az irányába vezetem tekintetemet. - A csuklód.. nem sértette fel a bilincs? - fejemmel biccentek egyet az említett terület irányába. - Wendell szülinapján Chaddel egy rózsaszín példánnyal szaladgáltak. Vannak dolgok amiket az ember nehezen töröl ki az emlékezetéből. - kezdeményezek vele beszélgetést, az viszont már rajta áll, hogy megtisztel a válasszal vagy sem. De talán most neki is egyszerűbb, hogy nem veszik őt körbe olyan személyek, akiket bizonyára inkább elkerülne.

A csapattal mindig is egy külön felfogás szerint működtünk, amit a cégen kívülállók sokszor nehezen fogadtak be. Az óvatosság, a részletekre való odafigyelés tagadhatatlanul beleivódott mindannyiunk életébe és felfogásába. Valamelyikünk gyanakvóbb volt a másiknál, akik pedig nem, ők mindig könnyebben engedték el magukat. Nekem ez egyszerűen nem ment. Túl sok változónak kellett ahhoz tökéletesen logikus képet alkotnia a fejemben ahhoz, hogy képes legyek teljesen leengedni a magam köré épített falakat és biztonságosnak érezzem azt, hogy énem kevésbé felkészült, de lényegében sebezhetőbb verziójává váljak. Ellenben képes voltam elfogadni azokat a tulajdonságokat amik az embereimben megvoltak, belőlem azonban hiányoztak. Megértettem, hogy számukra mit jelent elengedni magukat és lazítani a gyeplőn, ami az életünkön áthúz minket. Ő nekik ez könnyebb volt, kevésbé következménymentes. Mintha abban a környezetben megállt volna a világ és egy burkot vont volna köréjük, ahol megengedett volt, hogy csak az aznapra koncentráljanak. A magam felfogásával bekerülni egy ilyen 'burok' alá megterhelő volt eleinte, de a megsűrűsödött közös programok elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy repedéseket okozzanak a magam köré vont pajzson.
Meghan szemeiben is ezt a fajta feszengést látom visszatükröződni, amivel jómagam is a kezdetekben szembesülhettem.
A tekintetünk egy illékony másodpercre akad csak össze, majd épp ugyanennyi időt vesz igénybe az is, hogy tudjam mit kell tennem. Kimenteni őt a tömeg figyelme alól trükkösnek bizonyul, de Chadre most is - mint mindig -, számíthatok. Ő avatkozik közbe amíg mi elhagyjuk a kellemesen meleg időjárást nyújtó menedéket valami zordabb, de most hasznosabb körülmény érdekében. Tudtam jól, hogy itt most nem fognak zavarni minket, ahogyan azt is, miszerint Chad intézkedik, ha mégis ennek ellenkezője történne. Rutherford azon emberek közé tartozott, akiben nem csak a munkánk során, de a magánéletem keretei között is feltétlenül bíztam. És ha a későbbiekben úgy dönt majd, hogy mégis szüksége van bármiféle magyarázatra, az majd a jövő gondjára tartozik.
Van valami a minket körülvevő csendben, amit csak a végtelen víz távoli morajlása tör meg. Abban, ahogy a kifújt nikotinfüst összekeveredik a hideg okozta levegővétel nyomával és amely tényezők mellett az időjárás csak egy kellemetlen mellékszereplőnek hat, ami akkor válik problémává, ha az ember több figyelmet fordít az irányába. Sosem okozott gondot az egyedüllét, a nyugalom és a csend. A céget a folyamatos nyüzsgés és káosz uralja, de amikor visszavonulok a lakásom falai közé, akkor szükségem van arra, hogy magam mögött tudjam hagyni az odabent ért impulzusokat. Mintha egy egyenruha lenne, amiből a nap végén kibújik az ember és szimbolikusan a hivatása által megkívánt énjéből is.
Szeretem a munkámat minden őrületével együtt és mindig is akkor éltem igazán, ha uralmam alá tudtam vonni az ezzel járó káoszt. Ha láttam miképpen válik a kezeim között valami rendezettebb formájává, ami végül egyenesbe jön a nagyobb kép érdekében. De tudtam értékelni az ehhez hasonló pillanatokat is, amik általában nem kívántak társaságot. Most viszont úgy éreztem mégsem zavar ennek plusz fővel járó változata. Csak nem tudom még hova tenni, ennyi az egész.
A csendet érdeklődéssel töröm meg, de a válaszadás folyamatában ismételten elhallgatok és olykor felmérem a mellettem állót. Meghan olyan spektrumon helyezkedik el az életemben, amihez az elmúlt időszak sem volt elegendő, hogy elszámoljak vele. Több, mint egy idegen és nem is ügyfél. Valahol megrekedtünk középúton, ahol ismerjük a másik fél egy a külvilág számára fel nem tárt oldalát, de mégis keveset tudunk ahhoz, hogy azt feltételezzük: kiismertük a másikat. A maga komplikáltsága ellenére mégis egyszerűbb így.
Elmondja, hogy őt magát szinte csapdába csalták, majd szóba kerül a sofőrjük is. Megrándul az ajkam széle ennek gondolatára. - Wendell képes volt mindig is előhozni ezt másokból.
Aztán valamiért hezitálni kezd; mintha viaskodna önmagával, hogy beengedjen a gondolatai közé vagy sem, mégis megteszi. Érdekes miképpen sikerül párhuzamot vonnom az elmondottak és a saját életem részletei között. Talán Angela pszichológiai hadviselése mégiscsak nyomott hagyott bennem. Meghan ugrál a gondolatai között, de többé már nem érződik a hangjából a habozás. Mintha lesz, ami lesz felfogással igyekezne kiadni magából mindent, amit én továbbra is érdemi válasz nélkül hallgatok végig. Nem akarom kizökkenteni, mert kíváncsi vagyok. Érdekel mi van vele, de ez egyértelmű. Máskülönben a levelekre sem írnék választ, de valahol várom őket.
Aztán újabb váltás következik. Mintha a semmiből hideg zuhany érte volna úgy válik zavartabbá és menekülőre fogná a dolgot. Szusszanok egyet, majd mielőtt elindulhatna befelé, nem durva módon, de elkapom a karját és az arcvonásaira vezetem a tekintetemet. - Megtennéd most az egyszer, hogy megállsz egy percre, veszel egy mély levegőt és nem szöksz meg állandóan ha beszélni próbálok veled? - elengedem őt, de az íriszeim továbbra is az övéibe mélyednek. Majd elfordulok tőle. - Nem zavar itt senki sem minket és ha a társalgásunk után is menni akarsz, akkor nem állítalak meg. Azonban felhívnám a figyelmed arra, hogy korábban azt vallottam a velem történt levelezés kapaszkodót hozott az életedbe a távozásoddal pedig megcáfolnád ezt. Szóval..?
Kérdő és várakozó pillantást vetek felé, majd finoman megpaskolom a mellettem lévő üres helynél a korlátrészt, ami most csakis rá vár. Amúgy is, nekem is szükségem lesz pár percre, hogy normálisan tudjak majd funkcionálni odabent, mert a szórakozós énemet nehezebb magamra ölteni bármelyik másiknál, amit a környezetem megkíván.
- Kezdhetnéd például azzal, hogy megfogalmazod mi az amit nem várnak el tőled és te valójában akarsz. - hozakodok fel ezzel kezdetnek. Valami amit talán még nem túlságosan homályosított el az aktuális helyzete. - Tegyük fel kapunk egy megbízást, de öt másik oldalról tolják az idegeidet instrukciókkal. Mindenki jobban tudja, eláraszt kéretlen tanácsokkal, de ez egy veszélyes és ingatag terep, ami átláthatatlan is mellé, aminek a végén kinyíratod a saját ügyfeledet. - grimaszt formálnak ajkaim, majd ismét az irányába emelem kékjeimet. - Ha kivonod a képletből a külső nyomásokat, mi az ami marad és felszínre tör?
Angela úgy tűnik határozottan megfertőzte az agyamat a feltételezéseivel. Még egy ok, amiért a továbbiakban is kerülnöm kellene őt.

Sosem tudtam igazán azonosulni azokkal, akiknek természetes volt, hogy világgá kürtöljék az érzéseiket. Számomra semmilyen megkönnyebbülést nem okozott az, ha olyan részt nyújtottam át magamból másoknak amivel mikor kedvük úgy tartotta bármikor visszaélhettek. Talán a régóta tulajdonomként kezelt és mélyen gyökerező bizalmatlanságom szól belőlem, amit a munkám csak még inkább erősített, de egyszerűen nem ment. Tudnom kellett meghúzni egy határt a magánéletembe és eldönteni mik azok a dolgok melyeket hajlamos vagyok kiadni magamból, ha a muszáj megköveteli, azon felül pedig többet nem. Történjen bármi is az életembe, annak érzelmi hatásait meg kellett tanulnom a szőnyeg alá söpörni, mert hogy Lynette szavaival éljek: a nyafogás nem visz előre az életbe. Egészséges volt ez vagy sem, egy idő után már nem számított. Addigra már túlságosan nagy volt a kár, amit hónapok keserves munkája se lenne képes helyrehozni.
Angela mégis megpróbálta a hazaérkezésünk után. Ez úgy zajlott, hogy többnyire ő beszélt én pedig hallgattam és azon járt az agyam, miképp a két órás ügyfelem mivel fogja tönkretenni az idegeimet. Már a telefonhívás sem volt egyszerű vele, de betudtam annak, hogy a kommunikáció ezen fajtája nem az erőssége és naivan bíztam a személyes találkozó varázsában. De mindezeket félretéve azért mégsem hagytam teljesen figyelmen kívül a velem szemben ülő nőt, akinek le merem fogadni, hogy az a kis fekete bőrkötéses notesze az én rólam alkotott tévképzeteivel fog betelni. Majdnem negyven évnyi komplex káoszt kibogozni időigényes munka és ebben az esetben nem is éri meg. Mert hát hogyan is alakulna ennek a vége? Megállapítanánk egy diagnózist majd a kupac tetejére dobnánk díszítőelemnek? Nem ő lenne az első aki felhívná a figyelmemet a problémás felfogásomra és bizonyára nem is az utolsó. De én mindig azt vallom, hogy amíg az ember nem találja magát azonos helyzetben a másikéval addig a szavai nálam nem nyernek hitelességet. A tankönyvek átnyálazása nem fogja visszaadni a másik helyzetét, csak egy általános képet ad, amit lehetetlenség ráhúzni minden emberre. Egyénileg vagyunk elcseszve és ha még egy szituációt is élünk át majd lepecsételjük trauma címkével, akkor se garantált, hogy a következmények ugyanazon útra terelnek minket. Összefoglalva, kár is ebbe belemenni. És persze, tiszteltem Angela munkáját, de veszett ügy voltam, mégis egy bizakodó része még nem adta fel. Mint minden más, ez is csak idő kérdése volt.
Visszatérve a jelenbe, Meghan szavai előhozták az egyik ülésünket. Angela azt próbálta megértetni velem, hogy a Pittsfieldbe történtek az én hétköznapjaimra is rányomták a bélyegét, hiába is ügyködtem azon, miképp minden igyekezetemmel megcáfoljam ezt. A szokásokról beszélt meg valami buborékról, amiből annyi jött le a végén, hogy csak próbálja gondosan díszes csomagolásba rejteni azt ami elromlott bennem, hátha így eladva azt majd kevésbé fog idegőrlő lenni. De ahogy Meghant hallgatom, egyre inkább úgy érzem, hogy ami mindkettőnkből odaveszett az Pittsfieldbe ragadt. És igen, még mindig nem vagyok kibékülve az egész elmeboncolgatós témával, de valahol úgy gondolom a hölgyeménnyel közösen többre tudnánk jutni az együtt megélt élmény miatt mint egy kívülállóval. Ezt bevallva pedig észrevehető különbséget tapasztalok abban, hogy a figyelmem mennyire van jelen a mi beszélgetésünk során, ami Angela esetében minduntalan elkalandozott. Sokan tiltakoztak volna ez ellen, de én sem voltam egy szívtelen dög. Szemtanúja voltam Meghan érzelmi vívódásainak, a lövés következményeinek és tudtam, hogyha még én képes is vagyok ezt félrelökni, attól ő tőle ez nem várható el. A levelezéseink pedig egy biztosabb alapot nyújtottak ahhoz, hogy merjek némi bizalmat belefektetni ebbe a kialakulni készülő egységbe. Végtére is arra tettem fel az életemet, hogy megvédjem és ezáltal biztonságban tartsam az embereket. Milyen ellentmondás lenne a részemről, ha félrelökném azt a kezet, ami valami biztonságosba keresné a kapaszkodót?
- Ha jól értelmezem, egyszerűen csak szeretnél levegőhöz jutni. Ez ismerős.
Én, akit a legkönnyebben túlterhelnek az emberek, pont én ne érteném meg mennyire hálás dolog is távolságot tartani másoktól? Hogy mennyire is múlik másodperceken az amikor késztetést érzel lefejelni a másikat? Nincs más amit jobban átéreznék.
Elhallgatok amíg jobban kifejti mi zajlik a fejében, ami továbbra is fenntartja az érdeklődésemet. A levelezéseink alatt kialakult közöttünk egy olyan kommunikálási forma ahol nem zárkózunk el teljesen a másik elől. Üdítően hat azt megtapasztalni, hogy ez személyesen is működik közöttünk, még ha számomra több idő is kell ahhoz, hogy magamról nyilatkozni tudjak. Ez természetesen nem egyenlő azzal, hogy időnként nem teszem meg.
Amikor a lövés emlékét hozza fel, elfordítom róla a tekintetemet és inkább a vízre összpontosítok, az arcom nemtetsző kifejezését azonban igyekszem minimálisan felszínre hozni. A visszaérkezésünk több területen nem volt zökkenőmentes, de amivel nem számoltam, hogy a munkám minőségére is kihat majd. Ez a cég szinte már eggyé vált velem. Egyszerű és természetes volt, mint az ahogyan levegőt veszek, így álmomba se gondoltam volna, hogy pont ezen a téren lesznek problémáim. Ami korábban ösztönből jött döntés volt, az Pittsfield után megkérdőjelezhetővé vált. Többször nem voltam biztos a dolgomban, ami időhúzást és majdnem a határidőből való kicsúszást jelentett. Frusztrált, hogy minden beleegyezésem előtt ott volt egy fal, ami bizonytalanságot okozott és visszadobott a faházhoz és ahhoz a pillanathoz amikor Meghant lelőtték. Legalább húsz verziót sorakoztattam fel, de a végén ugyanarra az eredményre jutottam, mint amit Meghan is kijelentett: senki sem tudta volna őt megvédeni abban a helyzetben.
De mégis..talán egy megoldás csak akadt, ami egyik vagy másik irányba lökött volna. Mert ha tudod, hogy hibáztál akkor jobb esetben vállalod a felelősséget. Átveszed annak részleteit, majd következő alkalommal odafigyelsz, hogy ne ismétlődjön meg ez újra. A kudarc nem így működik. Ott kérdések maradnak hátra. Az az állapot bizonytalan és nem enged, amíg normális magyarázatot nem találsz rá. Kérdés, hogy ezek a válaszok valóban léteznek vagy egy idő után önbíráló módon lehorgonyozunk az egyik oldal mellett?
Sóhajtok egyet, majd ezt követően meg is szólalok. - Ezt el is mondtad nekik? - értem itt ezalatt azt, hogy a lövés elkerülhetetlen lett volna. Abba a verzióba meg bele se megyek, hogy bármikor megvan az esély arra miképp lövés ér az utcán egy mesterlövész által. Nyílt terep, kiszolgáltatottság. Az átlag ember néha bele se gondol mennyi veszély fenyegeti élete során csak mert biztosan nem tett olyat, amivel kiharcolta volna magának. Néha elég csak egy hülye is akinek fegyvert nyomnak a kezébe és még indok se kell neki ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt. - Mármint ne érts félre, de a távollétükben is képes voltál vigyázni magadra. - félmosollyal ajándékozom meg, de tovább is folytatom. - Az embereim esnek bele abba a hibába az elején, hogy mindent tökéletesen akarnak csinálni. Megvan a bombabiztos tervük, a lépések meg a begyakorolt protokoll amire figyelniük kell, de aztán találkoznak a legnagyobb ellenségünkkel: a külső tényezőkkel. Onnantól lesz mindig érdekesebb a munkánk és kezdetben hajlamosak elbízni magukat, így onnan fájdalmasabb a pofára esés. És persze, roppant kellemetlen, mert felkészülhetünk xy számú esetre, de akkor sem tudjuk befolyásolni azt amiről nem tudunk. Ilyenkor szoktam nekik mondani, hogy az egyetlen amit tehetünk, hogy félretesszük a tankönyvi szöveget és alkalmazkodunk, majd arra reagálunk amilyen helyzetbe kerültünk. Nem az számít mit tudtunk vagy hogy mi a szerepünk a történetben, hanem az, amit utána teszünk. És ha a végén minden jól alakul, akkor el kell fogadnunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk. - osztom meg vele, habár ez elég viccesen hangzik most az én számból. - Hogy miért is untatlak most ezzel? A bátyáidnak el kell fogadniuk, hogy mindig lesznek külső tényezők amikre nem tudnak felkészülni és ha buborékfóliába is tekernek, akkor se tudnak mindentől megvédeni. Egy idő után abba fognak beleőrülni, hogy belegondolnak mennyi veszély is fenyeget minket. Az egyetlen amit tehetnek ezután, hogy megbíznak benned és abban miképp képes leszel megvédeni magadat ahogyan eddig is tetted. - érek a mondanivalóm végére, aztán elgondolkozom egy másodpercre.
- De ha már itt tartunk, mennyire is rövid az a póráz amin tartanak téged? És ebből következtetve egy tízes skálán hogyan értékelnéd a hihető kifogásokat gyártó készségedet? - az alkarommal a korláton támaszkodok, de törzsemmel féloldalasan felé fordulok. A cigimet még ezt megelőzően sikerült elnyomni, így az nem zavar a beszélgetésbe. Mielőtt azonban választ is kaphatnék a kérdésre, Chad dugja ki a fejét a résnyire nyílt teraszajtón.
- Elnézést a zavarásért, de be kellene jönnötök. Daniel tortát akar vágni és tudod milyen a saját receptjeivel. - elmosolyodik, miközben tekintete kettőnk között cikázik.
- Persze, csak még egy perc. - Chad bólint egyet, majd miután visszamegy a többiekhez, én Meghan felé fordulok. - Szóval?
Szükségem van a válaszára ahhoz, hogy tudjam hogyan tovább.

Meghannal most meglepően jó időtöltésnek hat a beszélgetés, amelyre sort kerítettünk. Érdekes volt észrevenni azt is, hogy miképp vált Pittsfield után a hétköznapjaim részesévé még ha az csak egy e-mail formájában is merült ki. Magával hozott valami állandóságot és talán Angela is ezt próbálta nekem megmagyarázni. A jelenséget amikor huzamosabb időre vagy összezárva valakivel vagy olyan helyzetbe kerültök ami által egymás kizárásának lehetősége nem opcionális, akkor abban az esetben az ember tapasztalhat némi utóhatást. Utalt valami statisztikára is, hogy az ilyen változások leginkább olyan emberek esetében figyelhetőek meg, akik előtte intenzíven beleszoktak az egyedüllétbe. Elvileg az agyuk ilyenkor úgy üzemel, mintha túlélő módba kapcsolt volna és igyekszik kapaszkodni minden állandónak ható dologba. Képletesen levezetve adott volt egy érzelmileg felkavaró helyzet és minden ami ezt követően történt segítette annak hatásait egyenesbe hozni. Meghan pedig ennek a képletnek a része. Gyakorlatilag. Bár sosem töltöttem el fél percnél többet azzal, hogy az agyi működésemet elemezgessem. Azonban bármi is okozza mindezt, valahogy úgy érződött, hogy nem esik nehezemre megbékélni vele. Az egész levelezéssel, a mostani beszélgetéssel. Szoktam kommunikálni az emberekkel és vannak elvétve kapcsolataim is a munkán kívül, így ez az eset sem kiemelkedő. Amíg pedig csak a kettőnk ügye, addig sérthetetlen is. Hiszen ha senki nem tud róla, miféle veszélyt jelenthet? Meg ha segít nekünk és abban, hogy ez a számomra kényelmetlen állapot elcsendesüljön, akkor nevezhetjük ezt egy sikeresen létrejött üzletnek is?
Az ő oldalát megismerni egészen érdekesnek hat. Magam is tapasztaltam egy-két dolgot, ahogyan a környezetem is rajtam (leginkább Chad) de ő egészen más körülmények között éli az életét mint én. Jóllehet részben megértem a testvérei védelmező magatartását, de ugyanakkor a másik oldalt is. Megtudnám ragadni, hogy milyen fárasztó is az amikor hirtelen túl sok lesz az emberekből. Nálam pedig ez nem egy szökőévente egyszer előforduló eset.
Az lejön, hogy családon belül nem kevés elvárás gyötri őt. Jómagam is a fiatalabb testvér csapatot erősítem, de Vivivel ez nálunk gyakran elmosódott. Ő volt az idősebb, de én voltam az, aki bárkit a földre kényszerített volna, ha az a személy őt fenyegeti. Aki ha gyanús alakokat látott az utcán, akkor a másik oldalára vezette a testvérét, hogy csak a saját testén keresztül érhessenek el hozzá. Azt pedig tudtam, hogy sosem engedném. Aki felszólalt a nővére védelmében, holott Viviennek sose lett volna szüksége rá. Ez mára elég változatosan működik és ennek gondolatával kapcsolódok be én is a beszélgetésbe.
- Ez kettős mérce, Meghan és talán pont nem én vagyok a legjobb ember erre, aki ésszerű válasszal tud szolgálni, ha a család megvédéséről van szó. Mert ebben igazat tudok adni a testvéreidnek. - mosolyodok el magam elé tekintve. - Rengeteg vitánk volt erről a nővéremmel és a mai napig is olyan, mintha tojáshéjon lépkednénk a témát illetően. Amikor bekapcsol a védelmező ösztön és megöntözöd egy adag paranoiával, az olyan, mintha olajat öntenél a tűzre. Amikor elé pakoltam a vázlatokat, hogy milyen biztonsági rendszerrel fogom felszerelni a házát, egyszerűen kiröhögött. Utána mikor rájött, hogy nem viccelek? Életembe nem küldött el még senki olyan cifrán melegebb éghajlatra. - a fejemet ingatom ennek emlékére. - De meg kellett találnunk egy egészséges határt, mert egyikünk se engedett az elképzeléséből. Meg kellett tanulnom hol van az a középút, ahol teret hagyhatok neki, de ugyanakkor védeni is tudom őt ahogyan az tőlem kitelik. És elhiheted, hogyha letáboroztam volna nála ugyanúgy, mint a testvéreid nálad, akkor rendőrségi ügy vagy távolságtartási végzés lett volna a vége.
Mert Vivienne ezt meglépné, ha túlzásba vinném az atyáskodást felette. - Ülj le velük és találjátok meg azt a megoldást, ami kedvez nektek, de nem kerget az őrületbe.
Osztom meg vele tanácsomat és habár Vivi említésével még mindig óvatosan bánok, de titkolni előle már felesleges lenne. Volt lehetőségük úgymond megismerkedni.
A szavai egy egészen más gondolatmenetre vezetnek és egy terv formálódik a fejemben, de mielőtt belevághatnék, előtte még szükségem van pár formalitást igénylő válaszra tőle. Ezt ugyan megkapom, de egyelőre ennyiben marad a téma, mert a szülinaposé lesz a főszerep. Daniel elemében van és szinte körülugrál mindenkit. Az is közben feltűnik, hogy a kettőnket övező téma háttérbe szorult. Már nem kapunk érdeklődő tekinteteket, ez pedig jó. Így amikor a játékra kerül a sor, ahelyett hogy partneremmé fogadnám Meghant a korábbi beszélgetésünk folytatása érdekében, inkább Wendellnek engedem át. Jobb, ha most nem adunk több alapot a szóbeszédeknek, mert bár határozottan nem volt ellenemre odakint a társasága, de az embereim már ismertek annyira, hogy tudják: nekem nem szokásom az, hogy egy emberrel túl sok időt töltsek kettesben. Arra meg szerintem egyikünknek sincs szüksége, hogy cafatokra szedjenek olyan információkért amiket nem akarunk túlgondolni.
- Azt se hidd el neki, amit kérdez. - figyelmeztetem még gyorsan Meghant Wendellt illetően akitől csak egy ezt most miért kellett? arckifejezést kapok cserébe. Mindenki tudja, hogy mennyire szereti beleártani magát olyan dolgokba, amikhez sok esetben semmi köze.
Amíg a játék kezdetét veszi, én a telefonomat veszem elő a zsebemből, hogy elintézzek egy hívást, de még Chad azelőtt betalál.
- Újra meg kell ejtenünk azt a beszélgetést amit múltkor?
Magasba szökik a szemöldököm ennek hatására, aztán csak leesik. Bruce. Ő volt aki kijelentette, hogy próbáljuk minimalizálni a kapcsolatot a Montilio családdal az egyéb kellemetlenségek elkerülése érdekében. Aki azt taglalta legalább egy órán keresztül, hogy mennyire ingoványos talaj ez még, ami bármilyen apró probléma hatására elnyelhet minket. Azt viszont NEM mondta, hogy NEM állhatunk szóba velük, csak vigyázzunk a tetteinkre és a szavainkra. - Nem szükséges. Sose tenném kockára a cég jövőjét. Csak váltottunk pár szót.
- Nekem határozottan úgy tűnt, hogy jól szórakoztok. És a Pittsfieldbe történtek után.. - kezdene bele, de közbevágok.
- Ezt ne. Beszélgettünk csak ahogyan az ügyfelekkel is szokás. Mégis láttad, hogy bármelyiket azután feldobtam volna a tárgyalóasztalra?
Chad csak rosszalló pillantást vet rám, majd védekezően magasba emeli a kezeit. - Nagyfiú vagy te, tudsz vigyázni magadra. Csak Bruce ne szerezzen tudomást erről.
- Nincs miről tudnia és ha lenne is, te arról előbb tudnál. Mennyi teóriátok is van már Alanaval rólam?
- Az nem.. mi csak törődünk veled. - védekezni kezd, de ettől muszáj elmosolyodnom.
- Uh-huh. És a fogadások melyik részét képezik ennek?
A választ már nem várom meg, mert időközben a fülemhez emelt telefonba beleszól a másik fél, így fontosabb dolgom is akad. Az onnan kapott válasz pedig elégedettséggel tudatja velem, hogy minden a terv szerint halad.
Negyed óra múlva elteltével a többiek még mindig a játékkal vannak elfoglalva és a maradék párosok küzdenek meg egymással. Ekkortájt kezd nyitódni a bejárati ajtó és összenézünk Chaddel ahogyan a számunkra ismerős alak megközelíti a vállára vetett táskájával a nappalit, majd egy puffanás kíséretében a földre dobja.
- Jól hallottam, hogy az öcsémnek ma szülinapja van? - szólal meg, mire Daniel arca felragyog és egyből elindul felé.
- Matty!
Matthew Gordont hazaszervezni kész küldetés volt, de hosszas egyeztetések árán csak sikerült összehoznunk Chaddel, hogy Daniel szülinapján megjelenjen. Emberünk rajongással adózik testvére iránt, így remélhetőleg ajándéknak megfelel majd számára. Amíg a többiek Mattyvel vannak elfoglalva, én megközelítem Meghant és úgy állok meg mellette, hogy a következő szavaim csak kettőnkhöz jussanak el.
- Holnapra gondolj ki valami jó kifogást. E-mailben elküldöm majd a címet. - direkt kerülöm a tekintetét a feltűnést elkerülve, majd csatlakozok azok sorához, akik fogadják a vendéget. Kíváncsian várom mit tartogat majd számunkra a másnap.