Hajam színe, akár a nemrég halmozott föld, amely már kezdi megadni magát a szárító szélnek, a hőségnek. Barna, és általában rövidre van nyírva. Néha veszem a fáradtságot, és megfésülöm, beállítom, némi zselével formázva meg a zabolátlan tincseket, de általában véve némi víz és zselé segítségével egyszerűen csak az ujjammal gereblyézem át, hogy ne nézzek úgy ki a betegeim és a hozzátartozóik előtt, mintha most menekültem volna egy tanulófodrász kezei közül. Viszont, bárhogy is álljon ez a haj, mindig ultradögös vagyok. Hát nem hihetetlen? Valamire azonban jobb, ha figyelmeztetlek: ha hozzám tartozol, mint rezidens vagy a rezidensemhez tartozó gyakornok, és meglátsz, amikor egy kis betegem épp fodrászosat játszik velem, és telerakja a hajam színes gyöngyökkel meg masnikkal és szalagokkal...ajánlom, hogy néma kussban úgy fordulj sarkon, és tűnj el a szemem elől is, mintha ezt soha életedben nem is láttad volna. Mert a gyerekekért megteszem ezt, de ha visszahallom valahonnan, vagy szóba hozod, garantálom, hogy az én osztályomon semmi egyebet nem fogsz csinálni, mint kórlapokat töltögetni, és rektális vizsgálatokat csinálni addig, amíg bele nem kékülsz. Szóval, jobb, ha soha szóba sem hozod, ha ilyesmit látsz. Az arcomon általában borosta látható, lévén, hogy nem igazán szeretek borotválkozni, de sajna, a protokoll miatt elég sokszor muszáj. A gyerekek jobban szeretik a nem szakállas-bajuszos doktor bácsikat. Az orrom egyenes, az arccsontozatom férfias, a szám szép ívű, telt, és amit tenni tudok vele...hmmm. Az már-már büntetendő. A szemem színe, mint a hegyekben megbúvó hűs vizű tó tükre egy tikkasztó, augusztusi délutánon. A tekintetem a vesédig hatol, apró ráncokkal övezett lélektükreimben azonnal láthatod, nincs értelme köntörfalazni, mellébeszélni, hazudni, mert már akkor tudom, hogy kamuzol, mikor a gondolat még meg sem fogant a fejedben. Általában ridegen villannak ezek a szemek, hisz ez a szakma kőkemény, minden nap egy küzdelem, minden nap remények szikrái gyúlnak fel, és hunynak ki, ezt pedig a puhányok nem bírják. De ha jól figyelsz, ha igazán, igazán jól figyelsz, akkor észreveheted, hogy ezek a szemek, ha gyerek felé fordulnak, megtelnek aggodalommal és szeretettel, győzelem esetén büszkeség ragyog bennük, veszteség esetén pedig néma gyász sötétíti el őket.
A magasságom, a maga 184 centijével nem épp kicsi, a testalkatom sportos, férfias izmokkal ellátott. Bőrömet két helyen díszíti tetoválás, a mellkasomra egy felfelé néző pentagramma van varrva, ezt amolyan védőamulettnek csináltattam még fiatalabb koromban, hogy mindig vigyázzon rám, hisz nekem nincs időm magamra vigyázni. Nekem életeket kell mentenem. Egy másik, jóval terjedelmesebb tetoválás pedig egy tollait hullató bukott angyal képe, ami elfedi az egész hátam szinte. Akkor varrattam, amikor letettem a szakorvosi vizsgám. Minden egyes toll, ami a hátamon van, az évek alatt elveszített betegeimet jelképezi, s ha valaki egészek közelről figyeli meg, akkor veheti észre, hogy a tollakba nevek vannak elrejtve. Három név kivételével mind a betegeim voltak. Ezzel a tetoválással azok előtt a betegek előtt tisztelgek, akiknek az élete az én kezemben volt, és majdan lesz, még akkor is, ha el fogom veszíteni őket, a maradék kirívó három eset pedig az egyik tehetséges gyakornokom volt, akinek a haláláért magam is okolom, és...mindegy, nem lényeges. Mert mikor elveszítek egy beteget, még akkor is, ha nem mutatom csak a dühöt, vagy az érdektelenséget, a ridegséget, akkor is, egy darabot magával visz a halálba belőlem. Igen, ha valaki megkérdezi, mindenkinek ezt mondom, és nem teszem hozzá, hogy ez a történet egyik fele. A másik, az már sokkal személyesebb emlékhez kötődik, egy személyes tragédiához, így ez a tetoválás kettős jelentőséggel bír. Egyrészről a betegeim előtt tisztelgek, másrészről...emlékeztet egy érzésre, az elveszített boldogságomra.
Sok mindent tudnék mesélni, de akkor itt ülhetnénk napestig. A munkám az életem. Sokat küzdöttem, mire végre elértem azt, ami és aki ma vagyok: az egyik legkeresettebb, legjobban képzett szakorvos lettem és vagyok, évente sok-sok beteg gyereket segítek a gyógyulás útján, koraszülött babáknak adok új lehetőséget egy jobb, egészségesebb életre, boldoggá téve a szüleiket, a hozzátartozóikat, vagy bárkit, akinek csak fontosak lehetnek a pöttömnyi életek. Nálam nincs veszett ügy, mindig mindent megteszek a betegeimért, és csak akkor vagyok hajlandó lemondani róluk, ha már végképp nincs remény, ha már megbizonyosodtam, hogy mindent, de tényleg mindent, és még azon is túl mindent megtettem azért, hogy megmenthessem őket. A munkám során precíz, szenvedélyes, a végletekig kitartó és fáradhatatlan vagyok, hisz ez az életem. A kollégák némelyike utál, mert nem rejtem véka alá, hogy magabiztos vagyok, és bár nem nézem le a többi szakirányt, azért mégis, nekem a gyereksebészet, a gyerekosztály a szívem csücske, ezt pedig némelyikük nehezen viseli. De vannak, akikkel kifejezetten jó a viszonyom, elismerik a tudásom, a szakértelmem, ahogy (ha megérdemlik) én is az övékét. A rezidensekkel és a gyakornokokkal azonban olyan vagyok, akár a vadászó héja: kiválasztom a leggyengébbet, és kíméletlenül elpusztítom. Nem játszadozok egyetlen gyerek életével sem, aki nem az orvosi pályára való, az menjen biztosítási ügynöknek, vagy süssön egy gyorsétteremben krumplit. Nincs helye köztünk, főleg nem a közelemben. Éles szemem van kiválasztani azt, akibe szorult némi tehetség, és ha egyszer a fókuszomba került...onnan nem menekül, ha agyon is kell ütnöm érte, orvost fogok faragni belőle. Mert ez a dolgom, ezért vagyok én a szakorvos, akkor is, ha esetleg ez másoknak nem tetszik. A látszat ellenére szívesen tanítok, szívesen segítek a hozzám vagy a rezidenseimhez tartozó gyakornokoknak, és a rezidenseimnek is, ha a segítség kérés nem azért történik, mert a kérdező lusta volt megtanulni, vagy mert tanulás helyett inkább egy szórakozóhelyen próbált bepasizni/becsajozni, vagy épp egy bárban próbálta leinni magát agyhalott szintre. Mert akkor jobb, ha a közelembe sem jön. Tudok dicsérni is. Csak nem szoktam. Mondhatni soha. Ahhoz valamit le kell tenni az asztalra, és az évek alatt az elvárásaim nemhogy csökkentek, hanem épphogy növekedtek.
Könnyű kihozni a sodromból, és csak nagyon ritkán látni mosolyogni, leginkább a szeretteim körében csinálom ezt, nem vagyok túlzottan barátkozó típus. Persze a betegekre és a hozzátartozókra mosolygok, ha arra van igény, hisz az arcom épp úgy hozzátartozik ahhoz, hogy el tudjam adni a szaktudásomat, mint ahogy egy élelmiszerhez hozzátartozik a márkanév. A betegekkel sosem kiabálok, a hozzátartozókkal is igyekszem visszafogni magam, a kollégákkal azonban...inkább jobb, ha nem húzol fel, mert ha igen, nem fogom megkönnyíteni az életed, ebben biztos lehetsz.
S most, mikor a kórházas énem kiveséztük, jöhetnek a magánszférás információk.
Nehezen nyílok meg, utálok gyengének mutatkozni, csak a hozzám nagyon közel állók láthatják rajtam az igazi érzelmeket, olykor ebből többet is, mint kéne. Régebben nagyon vágytam komoly, boldog párkapcsolatra, volt is próbálkozásom erre, de idővel beláttam, hogy ezt talán nem nekem találták ki. Család centrikus vagyok, és tűzön-vízen át ragaszkodom azokhoz, akiket a szívembe engedek. Nem lehet könnyen megbántani, de ha nem is mutatom, nagyon is mély sebeket vagyok képes hordozni hosszú időn át. Bosszúálló vagyok, ha bántasz, bántani foglak, persze visszafelé már nem így működik, mert szentül meg vagyok róla győződve, hogy én bizony sosem hibázok, így értelemszerűen én nem is érdemlek revansot. Ha mégis...azt egy életre megjegyzem, és igyekszem nem újra elkövetni ugyanazt a hibát.
A legtöbb időt a kórházban töltöm, a betegeim közelében, de ha mégis kimegyek az inkubátorból a való világba, szeretek motorra pattanni, és csak úgy megindulni a vakvilágba, vagy le a partra, szörfözni, esetleg az ismerősökkel, kollégákkal inni egyet. Nem tudok igazán főzni, kivétel ez alól a grillezés, de ha az nincs, hetekig képes vagyok hamburgeren és tojásrántottán élni, pedig imádok enni. Egy finom vacsorával sok mindenre rá lehet venni. Mint ahogy a munkámban, úgy az életben is vad vagyok, tüzes, szenvedélyes, de ne tévesszen meg a látszat. Sérült áru vagyok, meggyötört és megkeseredett, tele bizonytalansággal, kétellyel és bűntudattal. A többit pedig, ha kíváncsi vagy, na és persze elég bátor, derítsd ki magad!
A műtőben állok,felettem a vakítóan éles fényt adó lámpa. Műtősköpenyben vagyok, műtőssapkámon kiskutyák mosolyognak, kezemben mégis ridegen csillan a szike. Irányított utasításokat adok a műtős nővérnek, aki sorban adja a kezembe a kért eszközöket, és a mellettem közvetlenül dolgozó kollégáknak is, hol az egyik rezidensem utasítva, hogy még jobban tegye láthatóvá a területet, amin dolgozom, hol a másikat, hogy a szivárgó vért még jobban szívja fel az erre alkalmas vákuum eszközzel. A gyakornokok egy része a galérián ülve figyel, kettő rezidens pedig részt vesz a műtéten, ők azok, akik a műtét egy részében dolgozhattak, hogy ez a gyerek meggyógyuljon.
- Nyolcas szikét...kettes selymet....szívást...jó, most törlést...
Vér és fertőtlenítő orrfacsaróan gyönyörű elegye úszik a levegőben, minden egyes jelenlévőre mázsás súlyként adva a felelősséget. Én már rég megszoktam ezt a szagot, a frissen vágott, vérző, majd égetett ér és hús szagát, mégis, ha néha észreveszem, elcsodálkozom rajta, mennyire bele tud égni az ember agyába. Örökre, kitörölhetetlenül. Körülöttem a team megfeszítetten áll, ugrásra készen, immár a kilencedik órája. Egy test, egy hozzám képest aprócska, vézna kis test fekszik az asztalon, teljesen felnyitott és bordaterpesszel szétfeszített mellkassal, és végig nyitott hasfallal, minden más helyen zöld lepellel letakarva. A kisfiú, Brandon Pierce, szőke hajú, élénk, kék szemű kiskölyök, aki imádja a versenyautókat, alig múlt öt éves. Alig múlt öt, és máris több műtétet esett át, mint amit akár egy felnőtt is el tudna viselni. A kezdetektől kezelem, és bármit tettem, vagy csináltam, a daganat mindig, újra és újra visszatért, agresszívebben, kegyetlenebbül rombolva a piciny kis életet, aki mindennél jobban szeretett volna még élni. Hisz alig múlt öt...
A szívmonitor egyenletesen csipog, a lélegeztető gép hozzá igazodva adja meg az aláfestő zene ritmusát. A legszebb hangok, amiket hallhatok idebent. Mert ez azt jelzi, hogy még van remény. Pedig tudom, a lelkem mélyén tudom, ahogy szervről szervre haladok, hogy az esély, hogy túlélje ezt a műtétet kevesebb, mint a lottó ötösre. A daganat már túlságosa szétterjedt. Áthatolt az arteria hepaticán, körbenőtte azt, és már áttétek képződtek a bal oldali vesén és a beleken is. A jobb oldali veséjét még tavaly vettem ki. Ez utóbbiakat hiába távolította el már az egyik ügyes rezidensem, egyetlen krízishelyzetet okozva csupán, amikor épp a vesét varrta össze, és azt a problémát sikeresen hárítva is a segítségemmel, ez a művelet nem rezidens kezébe való. Még nem elég jók hozzá. Tudom, érzem. Ezt nem adom más kezébe.
Megfeszülve, teljes mértékben odafigyelve a munkámra koncentrálok, amikor megpróbálom azt, amiről tudom, hogy szinte egyenlő a lehetetlennel.
- Rendben, akkor most elkezdem leválasztani az arteriáról a daganatot. - mondom némi torokköszörülés után, és a műtős nővér felé fordulok. - A homlokomat, kérem. - mondom, és kissé felé hajolok, hogy egy gézlappal le tudja itatni gyöngyöző homlokomról a verítéket, amit azonnal meg is tesz. A lábam már leszakad, a derekam, a hátam, a karom szintén, mégsem érzek ezekből jóformán semmit. Hozzá vagyok szokva a megterheléshez. Újra visszafordulok a kis betegemhez, és egy pillanatra az arca fölé hajolok.
- Oké, Bran, most ne hagyj cserben, jó? Légy erős, kispajtás, és maradj velem. Túl sokat küzdöttünk már együtt, ne ma akarj ellenkezni, oké? - mondom suttogva, és visszafordulok, hogy alaposan szemügyre vegyem azt, mit is fogok csinálni. A team néma csendben figyeli minden mozdulatom. Magabiztos vagyok, mégis rettegek. Még egyszer felnézek a monitorokra. A sat jó, a véroxigén rendben, vérnyomás rendben...
De nem, csak állok a gyerek felett, egyik kezemmel az egyik csipeszt tartva, a másikban pedig a szikét, és egyszerűen képtelen vagyok tovább haladni. Tudom, hogy mit kell csinálnom, hisz nem az égből pottyantam ebbe a műtőbe véletlenül, vagy azért állok itt, mert eltévesztettem a mosdót. Hirtelen magukkal ragadnak az emlékek.
Hogy kerültem Seattle-ből Sydney-be? Hogyan lettem ilyen durva és arrogáns bunkó? Hosszú története van. Valaha nem ilyen voltam, sokkal kedvesebb, viccesebb, úgymond aranyosabb voltam alig pár évvel ez előtt. Szerettek az emberek, a kollégák, rezidensként eleinte én voltam a "rendes srác". Aki elintézte a többiek helyett a kórlapokat, aki falazott, ha másnaposak voltak, aki elvállalta a szombati éjszakai ügyeletet, hogy bulizhassanak a többiek. Anyám Seattle - ben és az egész államban elismert orvos, ortopéd sebész, apám is az volt egészen a haláláig, az ő szakterülete a szemészet volt, ahogy az öcsém is orvos lett, de sosem engedtem, hogy bármiben a segítségemre legyen a családom hírneve. Nem hagytam, hogy anyám a bizottságbeli pozícióját kihasználva juttasson előrébb, megtiltottam, hogy akár csak gondolatban is befolyással legyen a szakorvosi vizsgámra. Pedig mindenki ezt hitte akkor, annak ellenére, hogy hamar kiderült, hogy nagyon is megállom a helyem, bármelyik szakterületen. De nem, az én büszkeségem nagyobb annál, hogy hagyhattam volna csak egy percig is igazolni azt, hogy csak anyuci pénze és posztja miatt lehettem az, aki szerettem volna lenni.
Mindig küzdöttem az elismerésért, és az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy kilépjek onnan, az nem volt más, mint a szerelem. Igen, bizony, a rideg, szerelmi viszonyokat keményen kerülő JD Woodward olyan szerelmes volt, mint a nagyágyú. Rezidens voltam, amikor Victoria, a szőke hajú, kék szemű szépség belépett az életembe. Gyakornok volt, amikor én elkezdtem a rezidensi évemet, és mondhatni szerelem volt első látásra. Nem küzdöttem ellene, nem is volt értelme, a kémia azonnal működött. Egy évre rá megkértem a kezét, és már a esküvőnket terveztük, amikor bejelentette, hogy babát vár. Mit mondjak? A fellegekben jártam a boldogságtól. És lehetett volna az életünk egy tündérmese is. Lehetett volna.
A szívemet mintha hirtelen valaki satuba fogná és szorítani kezdené, fájdalom sugárzik szét a mellkasomban. Nem fizikai fájdalom ez, csak az átélt emlékek újraidézése váltotta ki. Hisz lehetett volna tündérmese...
- Doktor úr? - hallom meg a rezidensem hangját, majd zavartan pillantok fel, hirtelen nem tudom, hol vagyok, pedig hallottam, hogy már vagy harmadszor szólított.
Felpillantok, zöld íriszeim végigfuttatom a teamen, akik mind engem bámulnak, majd a velem szemben álló rezidensekre nézek. Egy csokoládébarna női és egy szürke férfi szempár szegeződik rám a műtősmaszkok felett, kissé aggódó, kissé zavart pillantások kíséretében. Párat pislogok, majd leplezve zavaromat türelmetlenül csattanok fel, rázúdítva haragomat arra, aki a legközelebb van hozzám.
- Ne sürgessen, doktor, lehet, hogy maga csak akkor tud döntést hozni, ha minden lélegzetvételéről beszámol, de én képes vagyok akkor is gondolkodni, ha éppenséggel nem jár a szám, mint a kacsa feneke, világos? Ha még egyszer megpróbál siettetni, kivágom a műtőmből! - dörrenek, és kissé mérgesen pillantok rájuk. Persze nem igaz, hisz a lépéseket már rég tudom, még akkor is, ha egy része még nem biztos, hisz egy műtét bármikor lehet bonyolultabb, bármikor adódhat váratlan esemény.
Elvonom a tekintetem a döbbent szempárokról, nem érdekel, hogy milyen nyomot hagyok magam után. A fontos most a beteg, nem más. Brandonnak kell segítenem, nem másnak, nincs idő nosztalgiázni, a múlton keseregni.
- Fogót kérnék - nyújtom ki a kezem anélkül, hogy odanéznék, és a másik műszert a kezemből a fertőtlenítős vízbe dobom. A kezemről piros vér cseppen a zöld takaróra, miközben a gépek egyenletes csipogása és zúgása töri meg csupán a csendet. Csendet kérek. Isten általam alkot egy új életet...


Hulla fáradtan lépek el az asztaltól, és tempós, öles léptekkel szelem át a műtőt. Durván tépem le magamról a műtősruhát, majd hajítom a megfelelő tárolóba, és lépek ki a bemosakodó helyiségbe. A krómszínű mosdókon, a csempéken megcsillan a bentről kiszűrődő fény.
Megkapaszkodok a csaptelep szélében, szédülök és a hányinger kerülget. Legszívesebben ordítanék, hangosan, kegyetlenül kiüvöltve magamból a fájdalmat. Küzdöttem, olyan keményen küzdöttem. Már a számban éreztem a győzelem édes ízét, láttam magam előtt a célszalagot. De Brandon nem bírta. Alig pár perccel az előtt, hogy az utolsó, metszéseket megejthettem volna, hogy teljesen eltávolíthassam a tumort a májáról, a szíve hirtelen feladta. Túl sokáig volt altatásban, túl sokáig küzdött már. A keringése összeomlott, a sinus ritmusa nullára esett, én pedig hiába küzdöttem érte majd egy órán át...
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és megérzem magamon a vizslató tekintet, amivel odabent is találkoztam. Csak áll, és nem mozdul, bámul rám, a vádló pillantás szinte lyukat éget a szívembe. Haragosan kapom felé a fejem, és leplezetlen közönnyel mérem végig.
- Most meg mi a francot bámulsz? Van ilyen, ez a műtét kockázatos volt. - mondom, és mielőtt megszólalhatna, hagyom, hogy a harag dühítő, mindent elemésztő hullámai elöntsék az agyam, a lelkem, a szívem, megkönnyítve azt, hogy elnyomjam magamban az önvád, a bűntudat mardosó érzését.
- Holnap estére kérek egy átfogó esettanulmányt a betegről és az eddig kapott eljárásairól, a műtéteiről, de mér arról is, ha kettőt tüsszentett, mióta az én betegem, világos? - kérdezem keményen vágva felé a szavakat.
- De Dr. Woodward, én egész nap műtöttem, és holnap is nappalos vagyok...- kezdi, de félbeszakítom.
- Akkor mondja le az esti randiját, vegyen egy nagy adag kávét és ajánlom, hogy lásson neki minél előbb. Az idő most nem lesz a legjobb barátja, és ezt is köszönje meg. Mert amíg maga a kórlapokat és az anamnézist olvasgatja, nekem meg kell mondanom Brandon szüleinek, hogy az egyetlen gyermekük, akiért egy éves kora óta küzdöttünk, ma meghalt a kezeim között, és soha többé nem ölelhetik magukhoz, soha többé nem mosolyog majd rájuk, soha többé nem adhatnak neki puszit, nem kívánhatnak neki jó éjszakát. Szóval azt hiszem, inkább hálásnak kéne lennie, amiért a legnagyobb problémája az lesz holnap, hogy karikás a szeme, mert nem aludta ki magát. - vetem oda, a hangom úgy hasítja kettőnk között a levegőt, mint az acélpenge a frissen jódozott puha bőrt. Aztán sarkon fordulok, és anélkül, hogy egyetlen szót is szólhatna, faképnél hagyom a fiatal doktornőt, akiből egyszer még igazán jó gyerekorvos lehet. Nem akarom látni a szemében a vádat. Nem akarom látni, hogy csalódott, hogy engem hibáztat. Hiszen én magam is ezt teszem, pedig tudom, hogy itt senki nem hibázott. Néha a szervezet nem bírja a megpróbáltatásokat. Néha sikerül, néha pedig egyszerűen nem. Orvosok vagyunk, nem Istenek.
Kiszáguldok a folyosóra, magam mögött hagyva a műtőt, és mindenkit, majd a szülőkhöz sietek. Jobb ezen minél előbb túl esni. Mikor meglátom őket a folyosón ülni, lelassítom a lépteimet, és lassan lehúzom az arcom elől a maszkot. Meglátnak, és reménnyel telve, aggódva pillantanak rám, ahogy felugranak. Nem kell odaérnem, az arckifejezésem elárulja.
- Nem, nem, ne, ne, neeee....- tör ki könnyekben az anyuka, még mielőtt odaérhetnék. A folyosón ránk szegeződnek a szemek.
- Igazán sajnálom....mi mindent megtettünk....a szíve sajnos nem bírta....- mondom, és a szívem összeszorul. Igyekszem, hogy ne essek ki a szerepemből, hogy ne legyek túl érzelmes, maradjak tárgyilagos, majd kimondom, amit a legnehezebb kimondani, a legszörnyűbb szavakat a világon. - Őszintén sajnálom, de a fiúk, Brandon nem élte túl a műtétet. Meghalt. Fogadják őszinte részvétemet. - mondom, és a szívem majd' megszakad, ahogy látom a két szülőt összeomlani a hír súlya alatt. Még állok egy pár pillanatig, majd egyet hátrébb lépek.
- Ha bármiben a szolgálatukra lehetek...- mondom, és látva, hogy rám már nincs szükség megfordulok, és sebes léptekkel a lépcsőház felé indulok. Nem várok liftre, nem várok semmire és senkire, úgy lököm félre az embereket az utamból, mintha csak tekebábuk lennének egy pályán, és én lennék a súlyos golyó, csak rohanok, rohanok felfelé, ahogy csak bírok, egészen a tetőig. Ott kivágódok az ajtón, majd hagyom, hogy a sós ízű tengeri szél körbeöleljen, hogy a sötétség rám borítsa jótékony fátylát. Felnézek a csillagpettyezett sötét égboltra, és érzem, ahogy a szemem megtelik könnyel, majd pár mélyebb sóhaj után hátravetem a fejem, és remegve a kitörni készülő sírás miatt torkom szakadtából üvölteni kezdek, a hajamba tépek, annyira, hogy a kezemben marad pár tincsem. Igen, nekem már csak ez marad. A fájdalom, és az üvöltés, amikor már nem bírom el a terheket.
De holnap majd új nap virrad, és holnap majd újra küzdeni fogok, ahogy csak tudok. Holnap majd újra tanítok valami fontosat, holnap majd újabb esélyt adhatok egy másik kisgyereknek, hogy éljen. De ma vesztettem. Ma elbuktam. Ma csúfos vereséget szenvedtem, és ebbe úgy érzem, mindjárt belepusztulok. A holnap még túl messze van. Ő pedig alig múlt öt éves.


Némán szegezem tekintetem zöldjét az alattam lebegő fehér vattapamacsokra. Végtelen, békés égi mezőkön ragyog a vakító, fehér napfény, melyet nem színez most narancsosra a káros anyagok mérgező sokasága a levegőben. Olvashatnék. Aludhatnék. Írhatnék. Beszélgethetnék. De nem teszek semmit. Csak bámulok ki mogorván az ablakon, és úgy teszek, mintha nem ülne emberek sokasága körülöttem. Tízezer-ötszáz méteres magasságban nincs más, csak én. Mellettem idegen nő ül, répa színű vörös haját babrálja, vörös rúzzsal kikent szájának szélét harapdálja, a parfümjének odorjától hányni szeretnék. Szűk, térdig érő szoknyájában a térde folyton az enyémnek ütközik, miközben a laptopján dolgozik és fészkelődik. Idegesít. Mégsem szólok rá. Kezembe új ismerősként hasít a fájdalom, megszorongatom a még rózsaszínű sebhelyet, ahol a varratok voltak. Arcomon szintén éles vágás nyoma éktelenkedik, de legalább a lila és fekete duzzanatok nagy része eltűnt már. Igyekszem elkerülni, hogy a gondolataim újra azokra a kegyetlenül fájdalmas percekhez kalandozzanak el, amikor először hallottam arról, hogy a legjobb barátom, akit eltemettem, mégis életben van. Mikor a hallgatásomnak, a biztonsága megtartásának esett áldozatául több bordám, bal kezemben a sing - és orsócsont, állkapcsom, egy fogam, a bőröm. A szívem. A sajgó sebbe nyomom az ujjam, annyira, hogy önkéntelenül is könnybe lábadjon a szemem, arcom élén megránduljon az izomköteg, ahogy szorítom a fogínybe fúrt porcelánt az eredeti fogsor épen marad darabjaihoz. Hiába próbálok másra gondolni. Hiába próbálom bármivel is elterelni a figyelmem. Hiába minden. Nem tudok mást érezni csak azt a mérhetetlen haragot és dühöt, ami lassan felemészti bennem az utolsó emberséget is. Ezért kellett eljönnöm Sydneyből. Ezért kellett elutaznom Anchorage-be. És most ezért ülök a Seattlebe tartó járaton. Utána. Igaz, nem hívott Sydneybe. Hisz nem is ismertük még egymást. Ott lettünk ismerősök. Aztán barátok. Aztán testvérek. Nem hívott Anchorage-be sem. Hetek teltek el, mire jelentkezett nálam. És én megbocsátottam neki. Hisz boldog voltam, hogy él, és már a puszta tény, hogy ugyanazon a bolygón van, életben, amelyiken én, visszahozott az életbe. Akkor is, ha a kezem operálni kellett, ha két napig eszméletlen voltam és még hat napig szedáltak, hogy ki ne szálljak az ágyamból és rohanjam le a repteret. Nem számított. Visszahozta a fényt. Újra műteni akartam. És élni. És látni. Látni Oliviát, és szeretni. Istenem, mennyire szerettem! De a röpke, idilli pillanatoknak hamarabb vége szakadt, mint a nyári zivataroknak. Mire mondhatni felgyógyultam, vagyis törött, begipszelt karral és össze-vissza szabdalt testtel, még fájó bordákkal gépre szállhattam...Megint elhitette velem, hogy halott. Azt hittem, hogy meghalt, hiszen a megadott címen, amit megadott, csak egy leégett ház maradványait találtam. Megint elveszítettem. Újra összetört. Talán jobban, mint valaha. Aztán Sydneyben újra hírt hoztak. Maya Cairnst Seattleben látták John Nortonnal. Nem hívott. Hetek teltek el, és megint nem hívott. Johnt igen. Engem? Valahogy elfelejtett. Tehát, nem, ide sem kaptam invitálást. Most mégis itt ülök, és várom, hogy a lassan aláereszkedő gépmadár leszálljon a nyugati parton, és megkeressem a nőt, aki lassan de biztosan szegezi a koporsómat körém. Magam sem tudom mi értelme már. De muszáj látnom, hogy igaz. Muszáj tudnom, hogy él. Hogy aztán megölhessem. Én magam akarom megölni, kicsinálni, felhasítani a csinos kis nyakától lefelé egészen a szeméremdombjának kezdetéig a bőrét, hogy aztán bordaterpesszel kitámasztott csontjai közt megbúvó tüdőlebenyek biztonságában fekvő szívét a kezembe foghassam és én magam tépjem ki a mellkasából. Én meg akarom ölni Maya Cairnst. Meg fogom ölni Maya Cairnst, csak kapjam a kezeim közé. Aztán kiválasztom a kórházat, ahol dolgozni fogok, bejelentkezek, kitöltöm a papírokat, aztán...fogalmam sincs. Majd lesz valami.
Elfehérednek az ujjaim, ahogy leszállás közben az ülés szorongatom. A gyűlölet álcája mögött karistolva cirógatja fémes, hegyes karmaival fájó, sajgó, ezer szilánkra tört szívemet a végtelen szeretet. Álnok kígyó. Nekem soha többé nem kell.
Mogorván indulok kifelé a nehéz, párás, nedves seattle-i esőbe. Nem zavar, hogy elázok. Bevágódok egy taxiba.
- Jó napot, Uram...
- Jó napot. - köszönök ridegen és megadom a címet, ahová mennem kell. A sofőr a gázra kapcsol, én pedig tekintetemmel komoran fogadom be Seattle látványát, de gondolataim újra és újra a kegyetlen, fájdalmas veszteségekkel teli eseményeken kattognak. Nem várakozok, nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni. Ideje pontot tenni az ügy végére.



- De Dr. Woodward, ez...ez lehetetlent kér tőlünk. Hiszen Ön nem is szülész...
Haragos zöld tekintetemben táncot jár a dacos felindultság, homlokomon kidagad egy ér és ütemesen lüktetni kezd a bőröm alatt. Maya Cairns, vékonyabb és sápadtabb kivitelben áll mellettem, és látom a szája sarkában megjelenő jól ismert mosolyt feltűnni, ahogy lassan egy lépéssel hátrébb lép, és lazán nekitámaszkodik a nővérpultnak. Ismer már, tudja jól mire készülök, és jól láthatóan baromira élvezi előre a helyzetet. Barna hajába túr és unottan ujja köré csavar egy tincset, és vár. Hosszú úton sétáltunk végig, míg újra elkezdtünk közeledni egymáshoz. Nem felhőtlen a viszony, messze vagyunk még ettől, de kezdünk visszatérni a szorosabb kapcsolattartáshoz, és ez határozottan jó érzéssel tölt el. Seattle-ben túl sok minden történt, amit még mindig nem bírok feldolgozni. Az, hogy több, mint harminc év után került elő az ikertestvérem, és megtudtam, hogy örökbefogadtak a szüleim, hogy az öcsém nem az öcsém vér szerint, de van egy majdnem tökéletes klónom, hogy majdnem kirúgattam magam mert nem bírtam kezelni az indulataimat, azért kötelező terápiára kellett járnom...á, túl sok minden, amit még mindig alig bírok felfogni. A férfi velem szemben azonban egyre idegesítőbb számomra. Állkapcsom megfeszül, a kezemben tartott karton fekete matt felületében nyomot hagynak rövidre vágott körmeim, ahogy belemélyesztem őket. Lassan, kimérten fordulok oldalra, majd a másikra, végül vissza az orvosra, aki kopaszodó fejtetején gyöngyöző, idegességtől előtűnő izzadtságfoltokkal néz fel rám. Alacsonyabb, mint én, fekete, szarukeretes szemüvege mögött apró, mélyen ülő szemeivel és kissé hegyes füleivel úgy néz ki, mint egy kelta manó. Látva elsötétülő pillantásomat nagyot nyel. Én is. Mély levegővétel után kissé higgadtabban kezdek neki.
- Nézze, Dr. Hogyishívják...
- Fitzgerald. - vág a szavamba, de leintem.
- Tök mindegy. - morgom, majd egy lépéssel közelebb lépek a meglepett és jól láthatóan rettegő férfihez és a szemébe nézek - Most érthetően megpróbálom elmondani újra, hogy nehogy véletlenül elfelejtse amit most mondok, és hogy izgalmassá tegyük, megpróbálom mindezt egy levegővel - mondom, és mélyen beszívom a tüdőmbe a levegőt, hogy mellkasomat szorító bordáim szinte szétpattannak, majd hadarva belekezdek - No. Nicht. Nada. не (Nye). Pas. Nuk. Ikke. Ani. Nem, nem, nem, nem és ismétlem - csak, hogy biztos megértse - nem. Nincs az a megveszekedett ördögfattya, aki engem rá tudna venni arra, hogy úgy hagyjam el Seattle-t, hogy Nadia Romanov nincs elérhető közelségben a nap huszonnégy órájában. Jól vésse a kopasz kis manófejében abba a csökevényes kis szivacsszerűségbe, amit még egy egérnél sem mernék agynak nevezni, hogy más nyelven talán akkor tudnám elmondani, ha megtanulnék röpke tizenkét másodperc alatt marslakóul vagy denevérül, hogy nem, nem, nem, és nem. Nem tudnak arra rávenni, hogy Nadia Romanov több száz mérföldre legyen tőlem, világos? - kérdem, és veszek egy újabb levegőt, lévén kifogytam a szuflából, majd ugyanolyan vehemenciával mondom el emelt hangon újra - És ezt nem azért teszem, mert bármiféle közöm lenne ahhoz a nőhöz és a testét jelenleg inkubátorként használó még élő három magzathoz, akik közül kettőt meg kellett műtenem még a méhben, miután a negyedik babát minden igyekezetem ellenére sem tudtam megmenteni, őt magát pedig hat teljes napja kómában kell tartanom. Nincs köztünk fennálló semmiféle romantikus feltételezésekre indokot adó erős kötelék, sem pedig titkos gazdasági megállapodás, amelyben sikeres terhesség után vesz nekem egy tengerparti nyaralót, vagy egy két hónapos világ körüli luxus hajóutat. Sőt, még csak az isteni főztjéért sem csinálnám ezt, bár meg kell hagyni, igencsak pengeélen táncolt a pro-kontra indokok listáján. Miért ragaszkodom mégis az egyetlen feltételhez, hogy hajlandó legyek ide jönni azzal a nagyon is ígéretes kutatással a gyermek mellkassebészet és kardiológiai szárnyba, amellyel a maguk kórházának hírnevét és tetemes támogatási összeget hoznék? -kérdezem kipirult arccal erősen koncentrálva a légzésemre és arra, hogy ne üssem meg, majd a néma csendet hallva, amely a folyosóra költözött, a férfi vállára teszem a kezem, melytől jó öt centit azonnal összemegy - Tudja, nem sok mindenkitől féltem életemben. Arra tanítottak, hogy legyek bátor és férfias. Kiállásom, hangom, határozottságom és izomzatom is ezt hivatott megerősíteni. Persze van, amitől én is berezelek - például ha áramszünet van a kórházban. Ha nincs nálam orvosi táska a kocsiban. Ha valaki megpróbálja a múltamat firtatni. Russell Morgantől. Ne nézzen így, barátom, az a pasas még magát Jézust is sarokba térdepeltetné, ebben biztos lehet. De nem, ó, de nem ám...nincs az az ég, hogy annak a három picike kis életnek az apja azt hallja, hogy maguk miatt egyszerűen magára hagytam Nadia Romanovot. Ha maga szembe akar szállni vele, hát legyen, ez a maga dolga. De engem? James Dylan Woodwardot? Előbb megyek el fegyver és védőfelszerelés nélkül a szíriai háborúba a testemre erősített időzített bombával, mint hogy John Nortont magamra haragítsam, főleg azok után, hogy mit tett azzal, aki legutóbb veszélybe sodorta a családját.
A férfi nagyot nyel és fehér arcát látva szigorúan nézek rá.
- Na, most, hogy ezt így tisztáztuk, még ma este visszarepülök Seattle-be, és holnap délutánra kérek egy teljesen felszerelt kismamaszobát azonnali császárra felkészítve három, azaz három inkubátorral a szülészetre, és ha bárki - ismétlem - bárki megpróbálja keresztülhúzni a számításaimat, idejövök, és azon kívül, hogy baltával fogok fejeket lecsapdosni, megveszem ezt az egész kibaszott kócerájt, és porig égetem, maguk meg mehetnek munkanélküli segélyért, vagy a külkerületi kórházakba éhbérért robotolni, világos? Ne feledje el, doktor, hogy ha én nem vagyok eléggé rémisztő magának, az anyám Dr. Virginia Woodward. Remélem érthető voltam.
Sarkon fordulok, és elindulok. Hallom, ahogy Maya megcsapkodja a pult tetejét.
- Azt hiszi viccelt? - kérdezi, majd hallom, hogy magassarkúin egyensúlyozva pihényi súlyát elindul utánam, és visszakiált - A maga helyében igyekeznék. Nem olyan türelmes, mint néhány éve volt.
Mellém érve belém karol, és felpillant rám.
- Mindig imádtam, ahogy előjön belőled a Kivégző, de ez...egyre jobb leszel, komolyan mondom. Már kezdek én is félni tőled. Várj...várj...keresem...ja, nem, mégsem. Még mindig nem félek, de esküszöm, tökre közel voltál hozzá. Talán ha legközelebb kicsit mélyebb hangon beszélnél...tudod, olyan hörgősen, és esetleg kicsit a nyálad is folyhatna, habozhatna a szád...az nagyon profi lenne.
Nagyot fújtatok és megrázom a fejem.
- Ne ámíts. Tudod, miért csináltam.
Bólint, és megpaskolja a kezem, majd mellkasából szaggatott sóhaj szakad fel.
- Tudom, drágám. De nyugi, minden rendben lesz velük. John hamarosan kiszabadul, Nadi és ő kibékülnek, Lucyt visszakapjuk, és hamarosan ahányan vagyunk, együtt barbecue-zunk a hegyekben három ordító kis poronttyal a kezünkben, akik megtehetik első lépéseiket ahhoz, hogy módszeresen idegronccsá és teljesen csóróvá tegyék az apjukat és az anyjukat, míg mi röhögünk a markunkba, ahogy első sorból nézhetjük végig John teljes őszülését.
Vigyorát látva szeretnék vele nevetni, de most nem tudok, így csak egy gyenge mosolyra futja tőlem. Maya is elhallgat és megállít, majd lágyan az arcomra helyezi a tenyerét. hiányzott ez. Rémes belegondolni, mennyire hosszú ideig hiányoltam ezt. Mennyi ideig tartottam magam távol tőle.
- Jamie, ismerlek, és tudom, hogy nagy rajtad a nyomás, de ha valaki, hát te megbirkózol vele. Voltak már ikerbabáid, voltak sokkal rosszabbak is, mégis sikerültek. Nadia helyzete nem olyan rossz, rendben lesznek.
- De...
- Tudom, hogy nehéz, mert Nadia és John közel állnak hozzánk, főleg hozzád, mert a te kicsi szívedben mindenkinek tripla hely jut. Tudom azt is, hogy ez etikátlan és teljes mértékben ellene megy minden szabályzatnak, de én tudom, hogy te meg tudod csinálni.
Összeszorítom az állkapcsomat, és eltekintek a feje felett.
- Nem csak erről van szó. Persze, rettenetesen érzem magam Nadi és John, és persze a gyerekek miatt, de...Maya, nem vagyok biztos abban, hogy jó irányba haladok-e. Tess...vagyis Dr. Wilson sem hajlandó foglalkozni velem, és...nem érted...mi van, ha túl nagy fába vágtam a fejszémet? Az a kutatás...én nem vagyok szívsebész, honnan vettem a bátorságot...
Csokoládé szemek villannak rám, hatalmas pillák rebbennek, ahogy csókos szájával szavakat formálva felpillant rám.
- Na ide figyelj, nem most kell visszavonulót fújni. Belekezdtél, hogy az ördög vigyen el, hát most már fejezd is be, amit elkezdtél. Ne halljak még egyszer kétkedést, bizonytalankodást. Shane már a második elismerést kapja a kutatásai miatt, te pedig, a világ egyik legelismertebb pediátriai sebésze nekiáll picsogni, mint egy nyári furulyatáboros kislány? Most állítsd le magad, mert esküszöm, hogy letiltatom a kórházban a összes zselé beszállítását. Világos? Meg tudod csinálni. Te vagy James Dylan kibaszott Woodward, egy sebész Isten, minden bajba jutott gyerek védőszentje. halálod után utcákat, iskolákat, bölcsődéket fognak elnevezni rólad, szentté avatnak, és a rothadó hulládat a Vatikánban fogják tárolni Teréz anya mellett. Oké? Na, elég a picsogásból, indulnunk kell. Holnap pedig kérek időpontot neked az itteni dilidokihoz, mert súlyos önkép-zavarban szenvedsz, ideje, hogy visszatérj végre önmagadba, és jobb ha magadtól teszed mielőtt én rugdoslak addig.
Könyörtelenül vonszol maga után. Kétségbeesetten fojtom el magamban az előtörni készülő hisztis gyereket, és Tessa hiánya váratlanul mar a mellkasomba. A fenébe, pedig már azt hittem, képes leszek kiverni a fejemből. Hülye gondolat volt, ugye? Olthatatlan vágyat érzek azért, hogy Shygirlnek írjak egy e-mailt, de nincs hozzá merszem...félek, még a végén mindent kitálalnék neki, és az most nem hiányozna senkinek. Jobb lesz, ha tényleg inkább koncentrálok arra, amit csinálni készülök. A bomba már ketyeg, csak idő kérdése, mikor fog robbanni. Tessa vajon már tudja, hogy Mollyékat New Yorkig akarom cibálni? Azt hiszem nem akarom tudni a választ...