Délelőtt kilenc óra van, s én a szabad levegőn sétálok a célom felé. A reggeli nyüzsgés kikapcsol, főleg úgy, hogy elkapok pár szófoszlányt egy-egy beszélgetésből. Magamban feljegyzem őket, mert még jól kikerekedhet belőle egy történet, vagy ötlet. Kellemes tempóban haladok, s ügyelek a környezetem világára. Kikerülöm ügyesen a szemben haladó személyeket. Megnézem az arcuk kifejezését, testtartásukat és minden egyéb apró vonást. Kissé belemélyedek a feladatba, mint könyvem szeretett karaktere, aki már az első pillanattól fogva tudja, hogy ki a gyilkos, ám bizonyítékok révén szeretné lecsukni. Kereszteződéseknél megállok, s nem lépek le a járdáról, hogy elüssenek az autók. Így jutok el szépen a közeli plázába, ami tele van tömve boltokkal, s ha az ember hozzáfog a vásárlásba, akkor az egész napját itt töltheti. Rám ugyanez a sors vár, mert ki vagyok kopva ruházat terén. Be kell újítanom, s a stílust szeretem én magam megválasztani. Elindulok a földszinten körülnézni, hogy felfedezzem az itt található kínálatot. Az első boltban olyan fura fazonú farmernadrágokat látok, hogy kiráz tőle a hideg. Hogy bírják azt viselni az emberek? Tovább sétálok a következőhöz, aminek a zsebei olyan kicsik, hogy szinte csak díszként lehet rájuk tekinteni. Kevesebb kedvvel haladok tovább, ám nem veszi el teljesen a kedvem a vásárlástól. A földszint után az első emelet következik, ahol van már egy-egy étkezde vagy könyvesbolt. Az első ruhabolt kirakatánál, azonban ez történik: „Olyan ismerős nekem az a nő” Ráncolom a homlokom, miközben tőle 10 lépésre állok. Oldalról képtelen vagyok felismerni, s kíváncsiságom szeretném lecsillapítani. Így döntök úgy, hogy odalépek és megszólítom őt. Könnyedén lépek közelebb hozzá, s nem tartok attól, hogy időnek előtte lebukok, mert a kirakatot nézi. Ez a fejének állásából állapítom meg. - Elnézést! – szólítom meg, s ha a hangomra odafordítja a teljes valóját, akkor kiül az arcomra a csodálkozás. Felismerem benne a kellemes török kávé készítő nőt, Flort. Nem tudom, hogy ennek örüljek, hogy ismerősbe futottam bele. Kifújom a levegőt, s egyenesen csupán az arcának vonásait. - Szii..a! – hihetetlenül letámadnak a múltkori élmények vele kapcsolatosan. Kellemes társaság, akivel lehet beszélgetni szabadon. Az volt egy szituáció, de most egy másikban vagyunk. Nehezen találok vissza magamhoz, s tán ettől most igencsak nevetségesnek tűnhetek. Vagy inkább felkészületlennek? - Szintén ruha vadászaton? Vagy csupán nézelődés? – kezdeti fura viselkedésem próbálom ezekkel a szavakkal lerázni. Megtoldom egy mosollyal, miközben keresni próbálom a szemének világát, s nem elereszteni. Nem vagyok szerelmes, csupán szeretek annak szemének belenézni, akivel beszélgetek. Félre állok, mert valaki pont ott nézelődne, ahol én állok. - Történt valami azóta? – próbálok beszédbe elegyedni vele, s remélhetőleg hamarosan úgy belemelegedünk az egészbe, hogy az sem fogjuk tudni, hogy milyen napszak van. Arra vágyom, hogy valakivel mélyebben beszélgessek. Nem szeretek felszínt karcolgatni, szeretem az erős kapcsolatokat. Szükségem van rájuk.
A héten szabadságon vagyok, így van időm olyan dolgokra is, amiket eddig tologattam, mint a ruhatáram felfrissítésére, vagy néhány olyan ajándék beszerzésére, amivel a Washingtonban marad, választott családom meglátogatása alkalmából fogok magammal vinni holnap. Ez a család lényegében Tíoból, aki tizenhét évesen magához vett, és az ő FBI-os munkatársaiból áll. Elég fura figurák igazából, de talán ez szükséges ahhoz, hogy ép ésszel bírják a munkájukat, és kiválóak legyenek benne, hiszen nem könnyű nap, mint nap meggyilkolt emberek ügyeivel foglalkozni. Igazából már szinte mindenkinek megvettem mindent, és most már, a saját ruhatáram mellett, csak a gothmániás szakértőnek kell valami stílusos kiegészítőt találnom. Egy időben még én is vonzódtam ehhez a stílushoz, vagy legalább is elég sok elemét felhasználtam az öltözködésemben. Talán ezzel sikerült azt elérnem a kezdet kezdetén, hogy az új osztályom ne akarjon túl sokat megtudni rólam, és a csendes, magába zárkózott személyiségemet ne kelljen megmagyaráznom. Mivel itt New Yorkban nem igazán szoktam ilyen stílust kínáló üzleteket igénybe venni, a netet vettem igénybe segítségül, ami legelőször egy Staten Islandon lévő plázába irányított. Magát a plázát nem volt nehéz megtalálni, de ott a sok üzlet között bizony nem olyan egyszerű célirányosnak maradni, főleg, ha az ember lánya több dolgot is célként tűz ki. A cipőknél máris elcsábulok, és a legelső boltba be is térek, és veszek magamnak egy magas sarkút. Az ott lévő eladótól kérek egy kis segítséget, hogy végre az ajándékra térjek át, mielőtt még vészesen belefelejtkezek az egyéb beszerezni valókba. Az útbaigazításnak megfelelően az első emeleten lévő „Gothic-Spice” üzletet veszem célba, és először csak kívülről mérem fel a kínálatot, valami konkrétum után kutatva. Az eladó lehet akármennyire felkészült és segítőkész, ha nekem még igazi kiindulási pontom sincs a stílusom kívül, mert a „valami különlegeset szeretnék Maddie-nek” bevezetőt még én is kevésnek érzem. Habár nagyon belemerülök a kirakat nézegetésébe, a belém vert „ösztönt” nem tudom feledni, hogy mindig figyeljek a környezetemre. Így a perifériáról érzékelem, hogy egy magas alak felém közeledik, de igazából nem tartom különösebben furcsának, hiszen mégis egy állandóan nyüzsgő város egyik bevásárló központjában vagyok sokadmagammal. Amikor viszont egyre közelebb ér hozzám a kirakat visszatükröződéséből próbálom beazonosítani, hogy ismerem-e egyáltalán, de a fények olyan szögben vetülnek az üvegre, hogy képtelenség beazonosítani bárkit. Mire viszont ez sikerülne, megszólít, így már nincs okom, hogy titokban próbáljam felismerni, hiszen a lehető legjobb lehetőséget kínálja, hogy szembe forduljak vele. - Igen? - kérdezem kicsit bizonytalanul, hiszen nincs ötletem, hogy miért is szólít le egy idegen. Amikor viszont egyenesen az arcára tudok fókuszálni, egyből felismerem a Rosa Italin Caféban megismert krimiírót, Baris Cangizt, aki a búcsú végén megpuszilt. Igazából még azóta sem sikerült a megfelelő helyre tennem ezt a gesztust. Nem éreztem tolakodónak, de mégis túl korai volt az ismeretségünk „hosszát” tekintve. Nem vagyok ehhez hozzászokva, főleg ilyen formában nem. Közvetlen vagyok és néha nagy szükségét érzem a fizikai érintésnek, mint egy nyugtató ölelésnek, amire elég ritkán került sor, már a gyerekkoromban is, és ez igazából azóta sem nagyon változott. Viszont szeretem, ha olyan adja, olyannak adom, akiben bízok, akit szeretek, és nem egy idegen, mert attól hajlamos vagyok a pánikra. A köszönése elég furára sikeredett, de az arcára kiülő meglepettség talán magyarázat a szaggatottan kiejtett szóra, de lehet, hogy az a puszi okozza nála is a zavart. - Szia! - köszönök én is egy kedves mosoly kíséretében. Már akkor is kellemesen elbeszélgettünk, és az a puszi sem volt akkora tragédia. Az időbeosztása miatt viszont viszonylag hamar búcsút kellett intenie, bár az is igaz, hogy nem sokkal a távozása után ismét felpörögtek az események, és mindenkinek nagyon toppon kellett lennie, hogy hozni tudjuk az kávézó színvonalát, így nem lett volna már rá időm. Kérdése adja magát a helyzetből kifolyólag, így leginkább arra tudok következtetni, hogy, mint ismerőst jött köszönteni, bár lehet először összetévesztett valaki mással. E miatt viszont nem fogok megsértődni, hiszen, az csak jó, ha vannak hasonmásaim, mert így nehezebben tudnak a nyomomra akadni. Nekem ezt sosem szabad elfelejtenem, és már annyira belém ivódott, hogy nem is tudom. - Igen vadászaton - válaszolok mosolyogva. - És innen is kellene valami egyedi és különleges kiegészítőt szereznem, de nem igazán tudom, hogy mi legyen pontosan - fordulok vissza az üzlet felé ezzel megszakítva a szemkontaktust. Nem feltétlen zavar ez a közvetlenség, de hajlamos vagyok ilyenkor jobban kielemezni az embereket, mint azt szeretnék, és általában ilyenkor jobban zavarba tudom őket hozni, mint kellene, amiért furának szoktak tartani. - És Te mire vadászol leginkább? - kérdezem őt idézve érdeklődve. A kérdéséből egyértelműen következtetni lehetett, hogy bizony ő is beszerző körúton van, és nem csak időtöltés gyanánt látogatott el a plázába. - Velem semmi különös - mosolyodom el kedvesen. - És veled? Milyen volt a dedikálás? - kérdezek először általánosságban, majd egy konkrétunkra is, hiszen azóta, nem hallottam a dologról, de nagyon kíváncsi vagyok. A kolléganőm nagy bánatára nem tudott ott lenni, hiszen pont azon a hétvégén volt egy nagy családi banzáj, amin ott kellett lennie, én meg egy hangot sem szóltam a dologról.
Meglep, mikor olyan bizonytalanul szólít meg az „igen?”-jével. A kirakat üvegére nézek pár másodpercre, azonban a részemről nem merül fel a kérdés, hogy nehezen kivehető lennék. Megvárom tehát, hogy teljesen felém forduljon, s ha nem rossz a névmemóriája, akkor beazonosítson, hogy mi már egyszer bizony találkoztunk. Érzékelem, hogy az idő lassan halad, amint mi némán egymást méregetjük. Végül ez odáig fajul nálam, hogy végül az ő köszönése után észbe kapok, majd kérdezek tőle. Én továbbra is rá figyelek, mert semmi sincs, ami elvonná a figyelmem. Ő áll a középpontban. - Akkor mindketten szeretnénk új ruhadarabbal gazdagodni. Én legalábbis farmert keresek, meg kettő vagy három pólónak szintén örülnék. Esetleg néznék valami modern karórát, mert ez a régi kezd megbízhatatlan lenni. – mutatok rá az örökölt időmérő eszközre, amin tényleg látszik, hogy megélt pár évtizedet. - Úgy állok vele, hogy 30 percet késik. – mosolyodom el bár nem annyira felszabadultan. Én már csak tudom, hogy mennyi fejfáját okoz egyes helyzetekben, mikor hirtelen kérdezik az időt, vagy éppenséggel én nem tudom, hogy mihez kéne kapni. Akkor hajlamos vagyok nem valós időt mondani, amivel bizony elrontom mások napját. Közben mivel látom, hogy tekintete a kirakatra szegeződik, így én követem a példáját. - Milyen személyről van szó? Milyen kiegészítőt szeretnél? Esetleg segíthetek a beszerzésében, már ha nem veszed tolakodásnak. Ráadásul mindketten tanulunk valamit a másiktól, ami egyszerűen szerintem nem olyan rossz. – nézek újra rá, hogy erre mit fog mondani? Benne van egyáltalán, vagy szépen elutasít? Akármi lesz a válasza, abból nem fogok problémát csinálni. Arra azonban nem tudok mit reagálni, hogy vele semmi különös nem történt, vagy csupán nem tartja olyan eget rengetően annak. Kifújom a levegőt lassan, majd némi hallgatás után válaszolok neki. - Én a napokban otthon lógtam, míg el nem fogyott az élelmem, s rá nem jöttem, hogy ideje lenne beújítanom pár új ruhadarabbal. Írom azt a regényt, amiről múltkor beszéltünk. Az elején tartok, de idővel egy vagy két hónap múlva megszületik. Utána pár hónap kell, míg átnézi a könyvkiadó. – újra elkap az érzés, hogy vele beszélgessek és jobban megismerjen. Szívesen beszélek magamról, főleg annak, akinél érzem, hogy megbízhatok bennük. Flor közéjük tartozik. Még igazából nem beszéltem neki a sötét múltamról, de egyszer biztosan el fog jönni, az a pillanat is. Tartok egy kisebb szünetet, s tekintetem egy időre leveszem róla, hogy újra a kirakatban levő különleges dolgokra vessem. - Ami pedig a dedikálást illeti, hajnali egyig voltam ott a könyvesboltnál. Így mindenki kapott kisebb válaszokat, dedikálást és egy közös képet. Mire hazaértem, csak bedőltem az ágyba. Úgy vélem, hogy olyan gyorsan még nem aludtam el. Ágyba zuhanás közben – tán aggasztó lehet hallani, ám az igazságot mondom el neki. Ha nem hisz nekem, akkor így jártam. - Másnap reggel, meg az ágy mellett a szőnyegen ébredtem fel. – nevetem el magam, mert szerintem ez igazából nevetséges. Ennyire még nem strapáltam le magam, de reménykedek abban, hogy jól tettem azt, amit. Az idő dönti el úgyis. Észbe kapok, hogy még üzleten kívül álldogálunk, így felajánlom neki a bemenetelt. - Nos, akkor bemegyünk, vagy tovább? – gyorsan kapcsolok, így javítom magam. - Bocsáss meg, inkább úgy lenne a helyes, ha arra kérdeznék rá, hogy volna kedved velem tölteni egy napod egy részét? Nem tudom mikorra végzünk. Férfi létemre kedvelek vásárolni. – további titkokba nem avatom be, bár sejthet valami a dologból, hogy miért szeretek vásárolni.
Nem feltétlen szeretem a váratlan meglepetéseket. Sajnálatos módon valahogy ilyenkor nálam mindig katasztrófa történik, de bízom benne, hogy Baris felbukkanására sosem kell majd a jövőben sem negatívumként gondolnom. Összegzésére csak kedvesen mosolyogva bólogatok, és ahogy elkezdi sorolni, hogy mit is szeretne beszerezni, akkor akaratlanul is végigsiklik rajta a szemem. Nem úgy, mint aki fel akarja falni, - bár el kell ismernem, hogy minden nagyon rendben van rajta, - hanem, mint aki a stílusát méri fel. - Lehet, tudok majd ajánlani néhány boltot, ha nincs konkrét elképzelésed, hogy hová is menj - ajánlom neki kedvesen, mert azért ebben a plázában is vannak olyan boltok, ahol hagyományosabb darabok is vannak, nemcsak a tinik őrült ízlésének megfelelőek. Az órája említésére akaratlanul is odairányítom a tekintetemet, és valóban régi darabnak látszik, amit a karján visel. Nem vagyok óraszakértő, de nekem eddig mindig az volta a tapasztalatom, hogy egy-egy régebbi darabot a szakemberek könnyebben tudnak javítani, mint a mostani, modernebb darabokat. De ennek az órának a késése valóban soknak számít. Ennyit hirtelen nem is biztos, hogy rászámol az ember, ha pedig folyamatosan egyre nagyobb az eltérés a valós és a mutatott idő között, nem egyszerű pontosnak lenni. - Az valóban sok - mondom ki hangosan is, ami a fejemben megfordul. - Honnan van egyébként? - érdeklődök kedvesen. Lehet, csak nem szeret ilyeneket vásárolni, de az is lehet, hogy emlék, amitől nem szívesen válik meg. - Miből gondolod, hogy nem magamnak szeretnék venni innen valamit? - kérdezem tőle kicsi kihívó mosollyal. Igaz, hogy most egy sima farmer és póló, pulcsi kombináció van rajtam, de kíváncsi vagyok, miből gondolja, hogy nem vonzódom az ilyen stílushoz. A múltkori kávézós egyenruha nem adhatott neki biztos támpontot. Majd válasza után, térek rá a másik kérdésére. - Hát, nem is tudom - gondolkozok el kicsit. - Mennyire vagy otthon a punk goth stílusban? - kérdezem bizonytalanul. - Mert nekem ebben a stílusban kellene beszereznem valamit - intek a fejemmel a mellettünk lévő boltra, ahol kifejezetten ilyen stílusra specializálódtak. - Mondjuk egy kesztyűt, szegecses karkötőt vagy nyakörvet, vagy ezekből egy összeillő szettet - vázolom az elképzeléseimet. Közben azért kíváncsi vagyok a reakcióira is, hiszen az ilyen személyektől általában tartanak az emberek. Legalább is a megfigyeléseim szerint. Bár, akinek én készülök itt vásárolni, annak a személyisége szöges ellentétben áll ezen stílus képviselőitől, hiszen szinte állandóan mosolyog, és általában mindenkiben a jót látja. Látom rajta, hogy furcsállja, hogy nem történt velem semmi, de nem igazán tudok, mit mondani neki. A múltam a nyomomban jár, és beárnyékolja a jelenemet. Ezt viszont nem akarom megosztani vele, egyelőre legalább is biztosan nem, mert tartok attól, hogy máshogy nézne rám miután megtudta. Szélesen elmosolyodom, amikor a napjait kezdi el mesélni. - Ha olyan lightos lesz, mint az első köteted, akkor én is beállok a sorba, azok közzé, akik már tűkön ülve várják a kiadását - mosolyodom el izgatottan, amikor egy kis szünetet tart, hiszen két nap múlva megvettem az első kötetét az egyik közeli könyvesboltban. - Nagyon magával ragadott az a regény - újságolom el neki csillogó szemekkel. - Egy délutáni programomat le is mondtam, mert annyira nem tudtam letenni - utalok arra az edzésre, amit kihagytam, hogy be tudjam fejezni az utolsó fejezeteket. Félelmetesebbre számítottam, de szerencsére nem olyan témában és stílusban íródott, hogy rossz emlékeket idézett volna. Majd, amikor elmeséli a dedikálás napját, csodálkozva nézek rá, hiszen ezek szerint nagyon kitartóan bírta a rajongóinak az ostromát. - Nem csodálkozok, hogy több órás rajongói ostrom után a fáradságtól a padlón kötöttél ki - nevetek vele együtt. - De azt hiszem, hogy bőven kárpótoltad őket a kezdeti nehézségekért - mosolygok rá elismerően. Nem ismerek híres embereket, de még nem igazán hallottam olyat, hogy bárki késő éjszakába nyúlóan dedikáljon. - A kiadód mit szólt, hogy végül eddig ott voltál? Mert a késésért még úgy, hogy nem láttam az üzeneteit, is nagyon úgy tűnt, hogy a haját tépi - érdeklődök őszintén. Szeretek másokat meghallgatni, amikor magukról beszélnek. Én már nehezebben nyílok meg. Túl sok a titkom, ami bizonyos szempontból korlátoz egy-egy beszélgetés során, viszont, ha így biztonságban lehetek, nem bánom. Végül ő kap észbe, hogy igazából még mindig a kirakat előtt állunk. Kérdése először kicsit furcsán hat, de nem vagyok sértődékeny típus. Igazából hozzá vagyok szokva azokhoz az emberekhez, akik célirányosak, és gyakran én is ilyen vagyok. A javítás utáni kérdése, viszont azt hiszem, hogy jobban illik hozzá. - Örülnék a társaságodnak, és segítségednek is - válaszolok kedvesen a kérdésére. - Engem csak néha kap el a vásárlási láz. Általában szeretek célirányos lenni, és csak bizonyos cikkeknél kalandozok el jobban - árulom el neki, miközben belépek vele együtt az üzletbe. - Jó Napot! Tudok esetleg segíteni? - köszön az eladó, akin szintén felfedezhető, hogy ő is kedveli ezt a stílusirányzatot, de szerencsére az ismerősömhöz hasonlóan, őt sem lengi teljesen be az ehhez tartozó komor hangulat, bár lehet, hogy csak a munkája miatt embereli meg magát. - Jó Napot! - viszonzom az üdvözlést. - Először szeretnénk egy kicsit körbenézni - válaszolok kedvesen, és közben Barisra nézek. Valahol bízok abban, hogy találunk valamit segítség élkül, és kíváncsi vagyok Baris reakcióira és véleményére.
Nézem a sugárzó mosolyát, ami egyszerűen magával ragad. Megfogja a figyelmem és magamnak jó jelnek veszek. Arra számítok, hogy a múltkorihoz hasonló állapotba esünk, annyi különbséggel, hogy most 1 óra múlva nem kell sietnem sehová. Felfigyelek az ő nézésére, de különösebben nem csinálok belőle ügyet. - Csodásan hangzik, mármint a boltajánlásod. Szívesen venném az ötleteid és tanácsaid. – nézek rá, miközben az ajkaimra kikerül egy meleg mosoly. Ezután mutatom meg neki a karomon található órát, amit bizony örököltem. Jól néz ki, annak a kornak a csúcsdarabra lehetett. Ha pontos időt kellene behatárolnom, akkor biztosan tévednék. Tetszik nekem, hogy hangosan kimondja a nyilvánvalót, ami egy nagyobb mosolyra fakaszt. - Valóban sok, s elhiheted, amikor nyűgösen kelek fel az ágyból, akkor nem mindig számolok azzal a fél órával. – nevetem el magam, aztán elkomorodok egy kicsit. - Örököltem, valójában ez a darab még valamikor a sosem látott nagyapámé lehetett, ha tippelnem kellene. Postán kaptam, miután kikerültem ide Amerikába karácsonyi ajándékként. Azóta hordom becsülettel, megélt már pár javítást. Azonban a szerelő szintén mondta, hogy jobb lesz, ha elgondolkozok egy modernebb fajtán, mert nehézkes beszerezni a javításhoz azokat az alkatrészeket. Mondhatni költséges. Elég sokat fizettem a javításáért, de úgy vagyok vele, hogy jobb lesz elraknom emlékbe és leváltani egy modernebbre. – arckifejezésem mélává válik, aztán mikor felébredek a saját kis álomvilágomból, akkor folytatom tovább vele a beszélgetésemet. - Magadnak, innen? Hát a kávézóban egészen csinosan festettél abban a ruhádban. Valami azt súgja nekem a háttérből, hogy nem igazán veszel ilyen dolgokat. De ha tévedek, akkor bátran csípd meg az arcom, hogy felébredjek. Tudod nem tudnálak elképzelni teljes feketében, s teljesen olyan beütéssel. – hajtom le a fejem egy picit, s próbálom magam egyre inkább arra rávezetni, hogy elképzeljem őt ilyen ruhákban. - Hát férfias fantáziám sem tudna elképzelni ilyen stílusban. De ha mégis, akkor bocsáss meg. – nézek nagyokat, mikor a stílust elmondja nekem, hogy miféle. Egészen különleges, mert valami átmenetnek képzelem el. - Punk Goth? Fekete és ráadásul szegecses? Meg mindenféle piercing jut eszembe. Mármint így, ha a stílusokról beszélünk. Rajtad nem látok egyet sem. Van esetleg tetoválásod? – kérdezem érdeklődve, s kivárom a válaszát természetesen. Egy kisebb pillanatra ránézek a kirakatra, ami hirdeti a stílust. - Nyakörvet? – nyelek egyet, mert kétség kívül furán nézne ki az említett dologgal, ráadásul a legtöbben kinevetnék, mások megbotránkoznának, míg a harmadikok egyszerűen nyomatnák a nem túlságosan kedves szövegüket. - Várj! Nem elítélni akarlak, sőt egészen biztos vagyok, ha hülyeség lenne az egész, akkor nem lehetne kapni. Csupán tudod még nem igazán láttam olyat, vagy ha igen, akkor konkrétan nem tudtam róla, hogy az. Ráadásul a szépség is relatív, emellett nem mindenkin úgy állnak a dolgok. – javítom ki magam, s remélhetőleg nem szereztem nála rossz pontot a szavaimért. - Ha csak ilyen könnyű műveket szeretnél, akkor igyekszem majd, hogy úgy is legyen. – mosolygok rá, mert alapból nem szeretnék neki csalódást okozni. Ráadásul mindig is nagy vágyam volt egy könnyedebb és befogadhatóbb stílus. Mikor megtudom, hogy mennyire beszippantotta őt a művem, akkor csak ennyit tudok neki útravalóként adni. - Most aztán igazán bűnősnek érzem magam, mert elcsábítottam a fejed az írásommal – nevetek jóízűen, s úgy látom, hogy ő szintén jól érzi magát, mikor mesélem neki, hogy a padlón kötöttem ki. Elismerése, mármint erőfeszítéseimé, az nagyon jól esik tőle, így csupán megerősít abban, hogy olykor eféle dolgokat bevállaljak. Fiatal vagyok még, s egy-két eset még belefér. - Ami azt illeti, érkezésemkor, lecseszett a kiadós emberke, hogy még ilyen emberrel nem találkozott. Lehordott mindennek, de végül az éjfél után, ő szintén fáradtan térhetett nyugalomra, s szerintem akkorra már megbocsátott. Bár ki tudja. Nem nyomozok senki után. - egy darabig csendben vagyunk, míg nem újra beindul közöttünk a beszélgetés. - Örömmel fogadom a társaságod, egyben a tudásod – adom tudtára, majd a többit nem veszem úgy, mint ha fehérnemű témánál tartanánk. Mert ugyebár a szavai nyomán minden nő azért a fehérnemű témában jobban elkalandozik. Főleg ha van párja, s szeretné meglepni egy nem mindennapi darabbal. Végre megindulunk az üzletbe, s hű fegyverhordozóként követem. Az eladó hölgy köszön neki, de mikor Flor visszaköszön neki, akkor vele egyidőben köszönök. - Jó napot! – köszönök, majd magasságomnak köszönhetően nézek szét a boltban. Mikor megpillantok egy lehetséges esélyes ruhaneműt, akkor csupán társaságom karját érintem meg. - Kövess kérlek – ezzel oda irányítom a nyakörvekhez, amik valójában nem azok. Sokkal inkább csipkézett díszes darabok, s ráadásul megvan az áruk.
Ajánlatom, miszerint adok neki bolttippeket, úgy tűnik, nagyon bejön neki. Habár annyira nem vagyok oda a vásárlásért, a mai napot erre szántam, és nagyon úgy tűnik, társaságom is lesz hozzá, ami meghozza az én kedvemet is. - Akkor ezt megbeszéltük - nézek rá kedvesen. A karórájára áttérve elkezd járni az agyam, hogy eddig, ebben a plázában, láttam-e már olyan boltot, ahol ilyeneket árulnak, de nem rémlik. Bár nem is igazán figyeltem erre eddig. - Az azért jó kis ébresztő lehet, főleg, ha korai időpontra kell menned - húzom el a számat, mert ilyenben már nekem is volt részem. Bár nekem akkor csak a számok nélküli karórám adta fel a leckét, amit éjjel sikerült úgy letennem, hogy felkelve, a valós idő tükörképét mutatta. Mit ne mondjak… nem kicsit ijedtem meg, hogy átaludtam a napot. Amikor elmeséli az órája történetét, elszomorodom, mert tudom, mennyit tud jelenteni egy tárgyi emlék a szeretteiktől. Önkéntelenül hozzá is nyúlok a medálomhoz, amiben a szüleim képe van, de nem valószínű, hogy Baris tudná, miért érintem meg a mellkasomnál a pulóveremet, aminek most a takarásában pihen a kis ékszer. - Ha kiveszik belőle az elemet, akkor lehet egyszer még lesz alkalmad megjavíttatni, ha szeretnéd. - Lehetőségnek jó, csak arra kell figyelnie, hogy még véletlenül se maradjon benne az elem, mert akkor az egy idő múlva teljesen tönkreteheti a szerkezetet. - Fontosak az ilyen családi emlékek - mosolygok rá szomorkásan én is. Egy megdöbbent kérdés a reakciója, amikor felvetem az ötletet, hogy talán magamnak akarok innen vásárolni. Hagyom, hogy kifejtse az álláspontját, amit csak a bókja miatt szakítok félbe egy pillanatra. - Köszönöm - mondom enyhén zavarban, majd hagyom, hogy tovább fejtegesse a meglátásait. Látom az arcán, hogy megpróbál elképzelni punk goth stílusban, de nem úgy tűnik, mint akinek megy. A reakcióira viszont csak egyre szélesebben mosolygok, de közben azért néha bólogatok is, amikor például arra kérdez rá, hogy „fekete és szegecses” vagy amikor a „nyakörv” szónál nyel egyet. Mentegetőzésénél viszont rájövök, hogy szépen belekeverte saját magát a dologba. Megérintem a karját lágyan, nyugtatólak. - Nyugi! Nem bántottál meg - rázom meg nyomatékosításképpen a fejem. - Volt, amikor én is ezt a stílust részesítettem előnyben, és szerintem otthon - gondolok most Tío washingtoni lakására - még mindig megvannak ezek a ruhák és kiegészítők. És valóban; ehhez a stílusirányzathoz alapvetően hozzá tartozik a piercing és a tetoválás is - biztosítom a felől, hogy jó helyen tapogatózik, amikor jellemzést ad róla. - De azt nem fogom elárulni, hogy rajtam van-e bármelyik is - jegyzem meg hamisan. Bár nincs rajtam egyik sem, de neki ezt nem kell tudnia. - Egyébként a mai napig nagyon szeretem a feketét - árulom el neki ezt a nem is titkot. - Én azt vettem észre, hogy ezzel általában, akik viselik, azt próbálják meg elérni, hogy mások vagy megdöbbenjenek, vagy távol akarják maguktól tartani a többieket. Kamaszoknál meg a lázadás jele, vagy néha segélykérés. Kevés az, aki tényleg a miatt hordja, mert annyira tetszik neki, bár azért van ilyen is - mosolyodok el kedvesen. Az a barátnőm is ilyen, akit szeretnék megajándékozni. Amikor én viseltem ezt, nekem egyértelműen az volt a szándékom, hogy ne akarjanak velem túlságosan barátkozni, mert nem akartam magyarázkodni, hogy miért is az utolsó évben váltottam sulit, vagy honnan jöttem, vagy magamról beszélni. Pironkodva mosolyodok el, amikor egy ígéretfélét kapok tőle, hogy könnyedebbre veszi a mostani kötetét. - Ritkán van része az ember lányának ilyen kitüntetett figyelemben, de szerintem a régi, nagy rajongóid már biztos megtudtak egy-két részletet, ami alapján az ő elképzelésük nagyban hasonlít a Te eredeti elképzelésedre, amit nem szeretném, ha csak miattam változtatnál meg - hárítom finoman, hogy miattam okozzon a régi rajongóinak csalódást. - Az ez után következőnél viszont igazán nem zavarna, ha az én polcomon is gyarapodhatna a könyveid száma - nézek rá ragyogó szemekkel. Nem szeretem, ha mások miattam változtatják meg az eredeti terveiket, főleg, ha ennyire a végén kapcsolódom be a dologba. - Ezt sose sajnáld! Edzek én eleget, egy kis lustulás meg néha napján nem árt, még az edzőm ezt nem is így látja - vigyorgok szélesen. Tudom, hogy a saját érdekem, hogy meg tudjam magam védeni, vagy le tudjam futni az illetőt, de egy-egy alkalom kihagyása nem a világ vége. Látom rajta, hogy jól esik neki az elismerés. Az ilyen apróságok nem kerülnek semmibe, de elképzelhetetlen erőt és lendületet tud adni a másiknak a folytatáshoz. Nekem egy ideig nagyon szokatlan volt, ha dicséretet vagy elismerést kaptam, de lassan kezdtem hozzászokni bizonyos emberektől. Azt viszont a mai napig nem merném biztosan kijelenteni, hogy jól kezelem az ilyen helyzeteket, és az az érzésem, hogy ez már nem is fog nagyon javulni. Ha valaki úgy nevelkedik, hogy a jó az természetes, a rosszért viszont büntetés jár, az elismerés mögött gyakran fog iróniát látni, és várni a negatív megerősítést. Döbbentem hallgatom, amikor elmeséli, hogy a kiadó embere, hogy beszélt vele. - Biztos, hogy nem most kezdte a szakmát? - bukik ki belőlem a kérdés. Az odáig rendben van, hogy motiválnia kell az írókat, de annak nem hiszem, hogy ez a legjobb módja. Igaz, hogy az író és a kiadó egymásra vannak utalva, de egy már befutott író könnyebben talál másik kiadót, ami náluk jelent majd veszteséget. Bár lehet, hogy tévedek. Megmosolyogtat, amikor azt mondja a „tudásom”. Annak azért nem nevezném, de lelke rajta, nem fogok vitába szállni vele. A boltban az eladó egyelőre hagyja, hogy mi magunk mérjük fel a kínálatot. Most biztos, hogy nem fog veszíteni rajta, mert tudom, hogy én innen addig nem megyek sehova, amíg meg nem találom a megfelelő darabot. A bolt alapterülete nem nagy, viszont annál több árucikket zsúfoltak bele. Kicsit el is veszítem a fonalat a sok infó miatt, de úgy tűnik Baris talált valami érdekeset. Az érintésére egyből rá figyelek, de amit tudatosul bennem, hogy mit szeretne követem. - Köszönöm - nézek rá hálásan. - Neked melyik tetszik a legjobban? - kíváncsiskodom miközben én is jobban szemügyre veszem őket. A fejemben pedig kezd kialakulni a pontos kép, hogy mit is szeretnék, hiszen eszembe jut, hogy Maddie kedvenc virága a fekete rózsa. Ha találnék egy fekete rózsával kombinált darabot biztos nyert ügyem lenne. Csak még nem láttam ilyet.
- Igen, elég hamar megbeszéltük – mosolygok vissza rá, mert a legtöbb embernél lehet nem így történt volna meg. Tovább lépünk, s rögtön a karórám kerül a kitüntetett szerepbe. Régi darab, de ideje lenne leváltani egy korszerűbbre. Nem tudom, hogy mi jár a partnerem fejében, de számomra úgy tűnik, hogy gondolkozik. Megvárom, mert nem szeretném megzavarni. kifizetődővé válik a hallgatom, mert egy érdekes meglátással áll elő. - Erre nem gondoltam, hogy későbbiek folyamán ébresztőnek használjam. Mindenképpen megfontolom a sorsát, még mielőtt kibelezve végezné valamelyik órásnál, de rosszabb esetben szemétdombon. – ezután következik a mesém a karórámról, amit meghallgat. Feltűnik nekem a keze éppenséggel elkalandozik a mellkasához. Nem adok neki különösebb jelentőséget, inkább körülnézek, hogy nem-e futok bele egy ismerősbe, vagy éppenséggel nincsenek a közelemben zaklatók. Igen, az irigység sok fura tettre tudja sarkallni az embert. - Köszönöm a tanácsokat az órával kapcsolatban. Flor igazán megihletett engem, olyannyira, hogy az elajándékozás helyett sokkal inkább ki akarom tenni a falra, dísznek. Kivetetem belőle az elemet, majd mint családi ereklye a falat fogja díszíteni. Már tudom is, hogy melyik fal részletet fogja díszíteni. Helyébe meg veszek valami modern órát. Egyelőre nem tudom, hogy milyen stílusúak vannak. - A család fontos…- szólom el magam. Hiányzanak a szüleim, de fogalmam sincs, hogy élnek-e még vagy már meghaltak. Fél évente írtam nekik levelet, de mivel nem jött válasz, így úgy vélem, hogy már nem léteznek a földi színtéren. Ráadásul olyan korban vagyok, hogy jó lenne egy barátnő, aki mellettem lenne. Nem áll le olyan könnyedén az ajkaink, mert végül rátérünk a ruházatra. Ott azon belül punk goth stílusra. Onnan táplálkozok, amennyit olvastam a könyvem egyik szereplőjének megszemélyesítése miatt. Mélyen nem ástam bele magam a témába. Flor hozzáér a karomhoz, s én önkénytelenül nézek bele a varázslatos szemébe. Lélektükrét vizsgálom, s a rossz érzés, ami életre kelt bennem, az most pillanatok alatt szertefoszlik. - Egyszer megnézném rajtad, ha nem gond. – jegyzem meg, de cseppet sem követelve. Annyira nem lényeges számomra. Tovább lépünk, s elülteti a fülembe azt a eshetőséget, hogy esetleg van rajta egy testszépészeti fém, vagy rajz. Nem megyek bele mélyebben, tán azért is, mert ezt sem tudom olyan könnyedén elképzelni nála. Végezetül kilyukadunk a fekete színnél, amivel nekem különösebb gondom nincsen, annak ellenére, hogy a gyászolók színe, a rossz dolgokhoz kapcsolják alapjában véve. Végig hallgatom az ő meglátását, s rá kell jönnöm, hogy én más kultúrkörből jöttem, így számomra teljesen mást jelent. - Ez érdekes. Törökországban a gyászolók színe, s vannak népségek, akik hiedelmek és babonák világában élnek. Mint például, ha egy fekete macska átmegy elötted a járdán, vagy az úttesten, akkor az valami rossz dolgot jelez. – jegyzem meg beszélgetőtársamnak. Igazán kellemesnek ígérkezik a nap, s a beszélgetést sem fogjuk vissza. Mindkettőnk beszélgetését természetesnek tartom. Magával ragad, ahogy tud pirulni, mellette pedig mosolyogni. - Kitüntetett figyelem? Nos kell olykor. De valóban nem lenne fer a régi olvasóimmal kitolni. Így nem fogok már úgy belejavítani, de a következőt neked fogom írni. Szeretném, ha az olvasó tárborom egy személlyel gazdagodjon. – most én vagyok a hamis, amihez egy vigyorgást is mellékelek. A tettek mezejére lépünk, s bekerülünk végre a boltba. Hamarosan hozzálátunk öltözetet, vagy kiegészítőt nézni. Én hamar rábukkanok Flor egyik célpontjára, így odasétálok hozzá. Most én érek hozzá kedvesen a karjához, majd megkérem, hogy kövessen engem. - Ami azt illeti, a kiadó nem most kezdte a szakmát. – ennyit tudok csupán, mondani így utólag, aztán a figyelmem teljesen az itteni ruházati árukra terelődik. A kellemes női társaságom rögtön azt kérdezi tőlem, hogy melyik tetszik. Szétnézek, majd rögtön kiválasztom a nekem tetszőt. - Nekem ez a darab tetszik. – mutatok rá nyakpántra, de nem érek hozzá.
Talán a munkámból adódik, hogy próbálok minél kevesebb dolgot a szemétbe dobni, így legtöbbször az első gondolatom, hogy milyen egyéb alternatív felhasználási mód létezhet még a hagyományoson kívül. Az ébresztést viszont nem pont így gondoltam, de úgy látom Barisnak is sikerült beindítanom a képzeletét. Ahogy elmeséli, hogyan is került hozzá a szerkezet, teszek egy akaratlan mozdulatot, aminél feltűnik, hogy kiszúrta, de úgy látom, hogy nem tekinti jelentősnek, ami megnyugtat. Viszont, mikor körbepásztázza a terepet, eszembe juttatja, hogy én is nagyon elmerültem a beszélgetésben, és nem figyeltem annyira, mint kellene, így én is megteszem ugyan ezt. - Igazán nagyon szívesen - mosolygok rá. A pszichológusok nem tartják jónak, ha valaki sok mindent felhalmoz, de ők általában normális családból származnak, és - szerintem - csak ködös elképzeléseik vannak, hogy milyen árvának lenni, hogy számunkra milyen fontos egy tárgy, amit a szerettünktől kaptunk. Hallgattam pszichológiát a főiskolán, és szerettem is, de néha nagyon nem értettem egyet az elhangozottakkal. A családra tett félmondatára felkapom a fejemet. Valóban így van, és nem is a mondat az, ami megfog, inkább az, ahogy mondja, vagy szerintem mondja. Olyan érzésem támad, hogy neki sem teljes a családja, mint nekem. Bár, mint nem egészen egy éve kiderült, a biológiai apám még él, méghozzá ebben a városban. Az meg már megint egy másik kérdés, hogy nem akar tudomást venni róla, de szerencsére megismertem a bátyámat is, akit nagyon megszerettem, és akivel egész jó lett a viszonyom, a körülmények ellenére is. - Valóban az - értek egyet vele, és próbálok tárgyilagos maradni, hogy ne érezze rajtam a keserűséget, és még egy kis mosolyt is csempészek az ajkaimra. A gothikus stílusnál nagyon belekeveri magát, és egyből rájön, hogy talán sértő volt, amit mondott. Én viszont nem szoktam az ilyen miatt megsértődni, így ezt a tudtára is hozom. Látom a szemében, hogy megnyugodott, a hosszú szemkontaktus viszont most zavar, így elfordítom a pillantásom és elnézek a háta mögé, és ezzel egyúttal fel is mérem, ismét, a terepet. - Talán, egyszer lesz lehetőséged rá - mondom hamisan. Még mindig szokott lenni olyan eset, amikor ez a stílus illik legjobban a hangulatomhoz. Ha nagyon összecsapnak a fejem felett a hullámok, és teljesen befordulok, ez az, amihez vissza tudok nyúlni, feltéve, ha kéznél van a szekrényemben. Figyelmesen hallgatom, hogy mit gondol a fekete színről, és egyet is értek a szín jelentésével. - Szerintem a keresztény világ legtöbbjében ezt jelképezi, de én nem ezért szeretem - mosolyodok el. Az más kérdés, hogy valóban ráfoghatnám, hogy még mindig gyászolom a szüleimet, de nem kizárólag erről van szó. Néha igen, de nem mindig. - A babonákkal meg úgy vagyok, hogy vannak, amelyeket inkább megszokásból csinálok, például a lekopogást, de nem a legtöbbnek nem tulajdonítok jelentőséget - gondolkozok el a dolgon. - Neked van olyan, amiben hiszel, vagy amit megcsinálsz, hogy elkerülj valamilyen rossz óment, vagy épp ellenkezőleg, hogy bevonzz valami jót? - kérdezem érdeklődve. Sokan például nem mernek létra alatt átmenni, vagy egy fekete cica miatt kerülnek egy teljes utcát. Számomra ez fura, de kizárólag-e miatt nem ítélek el senkit. Válasza után pedig felteszem azt a kérdést, amire már egy ideje gyanakszom az akcentusa miatt, de nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan honnan is származik, bár a tájegység stimmelt. - Szóval Törökországból származol? - érdeklődök mosolyogva, és próbálok minél kevesebb meglepettséget vinni a kérdésbe, mert számomra nincs különösebb jelentősége a dolognak, csak meglepett, hogy nem tudtam beazonosítani az akcentusát. - És mennyit kell még aludnom, hogy a boltokba kerüljön a nekem írt könyv? - kérdezem incselkedve, mert tisztában vagyok vele, hogy az még bizony sok idő, hiszen még a mostanira is kell várni, de valóban izgatott vagyok. A boltban hagyom, hogy vezessen. - És az a személy sem, aki veled volt akkor? - érdeklődök a kiadója munkatára után. Mert azt sejtem, hogy maga a kiadó nem most nyílt, de, hogy nincsenek új munkatársak, és ne pont egy újoncot dobjanak a mélyvízbe, azt nem tartom annyira lehetetlennek. Érdeklődésemre talál is egy nagyon szépet darabot. - Hűha, egy valóban nagyon szép, és ha jól emlékszem, akkor van egy ehhez illő ruhája - veszem el a zöld kővel díszített darabot. Amikor viszont elemelem az állványról, meglátok egy feketerózsás nyakörvet is, amelyet szintén elveszek a helyéről. - Lehet, mind a kettőt megveszem - gondolkozok el, és a nálam lévő kosárba teszem. Viszont megjön a kedvem, hogy magamnak is válasszak valamit innen. - Nekem mit ajánlanál? - érdeklődök Baris felé fordulva.
Pompás beszélgető társam van, aki nem csak szép, de okos is. Beszélgetésünket könnyednek találom, ami úgy folyik, mint egy kisebb patak. Megvan a maga üteme, egyáltalán nem sietünk. Jobb is, mert ha mindent gyorsan kiveséznénk, akkor nem maradna téma, amit meg lehetne vitatni, s csupán némán álldogálnánk egymással szemben, mint két kuka. Nagyon szívesen fogadom az ötletét, miszerint nem kellene kidobnom a régi órámat, hanem lehetne ébresztőnek használni. Elsőre szintén azon a véleményen vagyok, de utána teljesen átgondolom az egészet, megállapodva magammal, hogy inkább az egyik falat fogja díszíteni. Az elemet ki kell belőle vetetni, aztán kész is. Megmarad az utókornak, s lehet majd látni, hogy hogy nagyon régen milyen órákat viseltek az emberek. Mosolyára, mosollyal tudok csupán válaszolni, mert úgy érzem, hogy ez szintén a beszélgetünk része. Mintha csak azt jeleznénk egymásnak, hogy minden rendben van nálam, s élvezem a társaságod. Ha csak úgy hirtelen rákérdezne véletlenségből, akkor semmiképpen nem tudnék hazudni neki. Mikor túljutunk a borongós részeken, akkor nem marad más hátra, mint előre. A gothikus stílust kezdjük megbeszélni, ahol az elején bajba kerülök. Hamar az értésemre adja, hogy nem haragszik miatta, így hamar lenyugszok. A hosszú szemkontaktus után félrenéz, s felméri a terepet. - Egyszer mindennek eljön az ideje. Így nem félek attól. – hagyom meg válasznak, egy jókedvű mosoly kíséretében. Átterelődik a téma a fekete színre, meg annak jelentésével. Én egyáltalán nem bánom, mert így mindenképpen kivesézzük a témát. - Miért szereted a fekete színt? Mit jelent számodra? – érdeklődöm tőle, hogy ezáltal őt jobban megismerjem. Ráadásul csak most kapok észbe, hogy milyen mélyen beszélgetünk egymással, mintha csak két barát lennénk. Így elsőre furának hat, hiszen ez csupán a második találkozásunk. Meghallgatom szavait a babonákkal kapcsolatosan, hogy utána végül jómagam is állást foglalhassak. - Én a babonáknak nem adok semmilyen jelentőséget. Ha egy fekete macska előttem elhalad, akkor nem jut eszembe semmi negatív dolog. A lekopogásról eddig nem hallottam. – eddig életem során nem volt alkalmam megfigyelni, de ezentúl gondom lesz arra, hogy ilyen apró jelzésekre is odafigyeljek. Tovább lépünk, s az akcentusom jellegére kérdez rá. Nagyon elmosolyodok, majd a következő válasszal erősítem meg a tippelését. - Igen, Törökországból jöttem ide. – vallom be neki, hogy bizony nagy távolságot tettem meg. Szükségem volt arra, hogy országot váltsak. Egy időre csendben maradok, s most rajtam a sor, hogy félre nézzek. Leginkább menekültem a rossz körülmény elől, s abban a hitben indultam el, hogy az új helyen megvethetem a lábam. A legújabb kérdésével meglep, hogy így minden további nélkül rákérdez. - Ha engem kérdezel, akkor rosszul jársz, mert nem árulnám el előre. – rajtam a sor, hogy huncut legyek vele. Természetesen nem vagyok vaskalapos fajta, így gyorsan hozzáteszem. - Jövő év eleje. Most 6 hónap alatt írok meg új kötetet, s nagyban függ attól is, hogy a kiadók mennyiszer dobják vissza a könyvet. Betérünk a boltba, ahol én találok pár érdekes nyakpántot. - Az sem volt százas. – közben hamar találunk kettő nyakpántot, ami jó lesz a barátnőjének. Az újabb meglepetés akkor jön, mikor rákérdez, hogy neki ajánlanék? - Khhm kérlek fordulj el, s hunyd le a szemed. - ha észlelem, hogy megteszi, amit kérek, akkor elveszem a neki szánt darabot, majd lágyan a kezébe nyomom, ami így néz ki. - Ezt szánnám neked - pirulok el, mert érzésem szerint azok a szépen kialakított csepp alak nagyon jól néz ki. Főleg a fekete drágakő miatt.
Kezdőlap
