Ez a második nap a héten, hogy meg vagyok akadva a könyvem írásával. Úgy érzem, hogy alaposan megfeneklett a történetem, s hogy nincs hová tovább vezetni. Ha beírok egy értelmes sort, akkor utána rögtön törlöm. Ingatom a fejem, néha felnézek a plafonra, míg végül eljutok oda, hogy ki akarok mozdulni. Túlságosan bele vagyok pistulva az írásba, s ráadásul a környezetváltás után rögtön tele vagyok ötletekkel és hasonlók. Alapos zuhanyzás után felöltözök, majd új ruhát húzva magamra indulok el a másik munkahelyemre. Állatgondozó vagyok egy menhelyen, ahol van egy jóbarátom. Valójában mikor időm engedi, akkor besegítek neki az ottani tevékenységekben. Sétám közben megállok egy főzelék falatozóban, s megebédelek aztán folytatom a sétám a munkahelyhez. Egy fél óra múlva megállok az ajtó előtt, s alaposan körbe nézek, hogy lássam a forgalmat. Meg kell, hogy állapítsam, hogy van nyüzsgés, s minden valószínűség szerint biztosan betérnek majd a menhelyre is. Lenyomom az ajtó kilincsét, majd határozottan belépek. - Jó napot! – köszönök hangosan, majd becsukva mögöttem rögtön szétnézek. Mikor megpillantom Édi-t, akkor lassan odasétálok hozzá. - Szia! Jöttem kisegíteni téged az állatokkal. – szólok vidáman hozzá, miközben eltűnők a személyzeti ajtón. Odasétálok a saját öltöző szekrényemhez, majd pillanatok alatt át öltözöm munkás ruhába. Mikor visszatérek a vevő részhez, akkor odaállok a barátom mellé. - Megetetted már a nyulakat? – érdeklődöm, mert tudom jól, hogy itt az állatok mindig ugyanakkor kapják az ennivalót, mint az előző nap. Egy közös füzetben vezetjük, hogy esetleg még az önkéntesek is tudják, hogy kiemelt figyelmet áldozunk az itteni állatokra. Fura így napok múltán megtalálni a közös hangot vele, s rögtön az a érzésem van, hogy bizony akár megindult az elidegenedés egymástól. Tán lehet hogy butaságokat beszélek, de lehet ténylegesen elkezdődött ez a folyamat. - Minden rendben van veled? – nézek bele a szemébe, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Létrejöjjön újra az a kellemes légkör, ami napok óta nem volt volt az életem része. Be kell vallanom magamnak, hogy abban a kicsiny lakásban, abban a magányban néha elviselhetetlen. Olykor nyomasztó, s máskor pedig kellemes, mint egy női csók.
A banda miatt muszáj volt felvennem valakit, aki besegít a menhelyen. Nem kérhetem meg mindig Sebit erre. Neki is megvan a maga dolga. Olyan ember kellett, aki nem fél bepiszkítani a kezét, aki szeret barkácsolni és nem okoz neki gondod, ha egy két dolgot meg kell javítani. Szóval jah, mondhatni valami ezermester szerű. Persze amihez kell kihívom az embert, hisz áramot például csakis szakemberrel nézetnék meg. Munka mindig van bőven, olyan nap még nem volt, hogy ne kellene valamit csinálni. De ez a jó benne. Nem unatkozhat itt az ember. -Szia Baris! Jó, hogy jössz… Van munka bőven!-Mosolyodom el majd megvárom, hogy átöltözzön. Nah igen az itt dolgozók általában a nap végére igen koszosak lesznek, így előnyös valami olyan ruhába bújni, amit nem sajnál az ember. -Igen minden állat evett már, de a kutyák kimozgatásával kicsit elcsúsztam. Jackson jönne most. Ha abba tudnál segíteni, akkor az jó lenne. Én is mindjárt megyek. Az akadálypályára vidd, jah és Lizát is kérlek. Kicsit megdolgoztatjuk őket.-Ha többen vagyunk jobban meg tudjuk dolgoztatni a kutyákat. Most elég nagy a nyüzsgés, de mindenkinek megvan a maga feladata. Még befejezem azt, amit éppen csináltam, majd ki is sétálok az akadálypályához, ahol ha minden igaz már vár rám Baris a két jómadárral. -Nos… Ők ha jól emlékszem még csak egyszer mentek végig ezen a pályán sok segítséggel. Próbáljuk meg őket minél jobban lefárasztani, de nem csak fizikailag. Egy egy zacsi jutifalat. Te Jacksont tereld én Lizát fogom.-Közben átadom neki a falatokat. Szerencsére elég jól tudja már, hogy ilyenkor mit kell csinálni, így nem kezdem el magyarázni neki.
Mikor hallom Élodie szavait, hogy van munka bőven, akkor úgy vélem újabb élményekkel gazdagodhatok. Itt mindig változatos a tennivaló, így még fordult elő, hogy ugyanazt kellett volna tenni. Elmegyek átöltözni, hogy visszatérve, teljesen munkára készen állva nézzek rá a barátomra. Lehet, hogy nő, de rajta kívül még vannak hozzá hasonló barátaim. Valahogy velük jobban kijövök, mint a férfiakkal. - Rendben, szóval mindegyik kutya megkapta az adagját. – mikor a kutyák mozgatását említi, akkor mosolygok. Szeretem csinálni, mert legalább így én szintén mozgok az állatokkal együtt. Valahogy jobban vonzódom a kutyákhoz, mint a többi állathoz. Jacksont jól ismerem, azonban nem egyből indulok a kutyához. Végig hallgatom a másik szavait, s így kerül fel a listára Liza. Szóval azzal a két kutyával kell foglalkozni. - Megyek értük, s ott találkozunk. – elindulok a két állatért, hogy után fegyelmezetten vezessem őket az akadálypályára. Látszik rajtuk, hogy türelmetlenek, ami természetesen érhető. Most mozoghatnak szabadabban, ráadásul teljesen más illatok terjengenek itt. Megannyi határ érheti őket. Nem tudok ellenállni a két kutyának és nem törődve a ruhám tisztaságával, elkezdek velük játszani és adni nekik a szeretetemből. Hamar belelovallják magukat a játékba, így hamarosan érzem a gyengéd harapásokat, de nem foglalkozok vele. Inkább próbálom őket elkapni, birkózni velük. Nem sokáig játszhatok velük így, mert megjelenik Édi. - Jackson! Liza! Elég! Ül! – határozott vagyok, s ők pedig hallgatnak a szavamra. Megsimogatom a két állatot, majd felkelek a földről. Közelebb lépek beszélgető partneremhez, s szavaira ennyit válaszolok. - Igen, csupán egyszer csinálták meg. Ha jól emlékszem Jackson a második feladatnál nem teljesített olyan jól. Míg Liza az ötödiknél hibázott. – számolok be Édinek a két kutya akadálypályás teljesítményére. Mikor megkapom a jutalom falatot, akkor hozzálátok Jackson vezetgetéséhez. Szépen haladunk az első akadályon, s mikor végez, akkor megállok vele, de nem jutalmazom meg még. Látszik rajta, hogy várja azt, amit egyelőre a zsebembe dugtam. Eléggé készségesnek mutatkozik számomra Jackson, így tovább haladok vele. Vét pár hibát a kettes akadályon, de nem olyan égbe kiáltóan, mint legutóbb. Magyarán fejlődőképes, s nincs semmi sem elveszve vele kapcsolatban. Jutalomként adok neki egy falatkát, miközben megvakarom a buksiját, hogy ügyes volt. Azután viszem egyből Lizáék után, mert a leállás miatt lemeradtunk.
Mikor megpillantom Barist ahogy a kutyákkal játszik kicsit még bent maradok. Nem akarom őket megzavarni. A kutyáknak néha ez is kell, nem csak az edzés. Sajnos annyian vannak, hogy nem tudunk napi szinten mindegyikükkel elég időt foglalkozni. Pár perc után végül utánuk megyek, mire azonnal abba hagyják a játékot. Azért megszokhatta volna már Baris, hogy ilyenért nem szólok, sőőőt. -Miattam nem kellett volna abba hagyni. Tudod Baris, hogy ilyenekért nem harapok.-Mosolyodom el, majd meg is beszéljük a részleteket. -Legalább addig jussunk el ma, hogy ha nem is maguktól, de hibátlanul végigmenjenek a pályákon a vezetésünkkel.-Többet szerintem nem is kell megbeszélni, így neki is fogunk az edzésnek. Nehezen indul a dolog, de végül csak belejön a kislány. Végig farok csóválva csinálja meg az akadályokat. Néhol megtorpan, kikerüli, de végül rendben végigmegy rajta. Nem egy pár perces műveletről beszélünk, inkább órákról. Mikor úgy érzem, hogy a kutyák elfáradnak és már a mi energiánk is lecsappant a kör végén leállítom az edzést. -Azt hiszem mára ennyi elég volt. Sokat haladtunk előre. Ügyesek voltak mind a ketten!-Még adok egy-egy jutifalatot nekik, majd Barisra pislogok. -Nyugodtan vezesd vissza őket a helyükre. Eleget mozogtak ma. Amúgy én megéheztem. Rendelnék valamit. Te is kérsz?-Nézek rá kérdőn. Ha bólint akkor előveszem a telefonom és az iroda felé sétálva rendelek is egy hatalmas pizzát magunknak, valami üdítővel. -Hogy vagy amúgy? Hogy megy az írás?-Érdeklődöm iránta miután ő is visszaért.
Érdekes a helyzet, mert a kutyákat mi képezzük ki, hogy engedelmes és jól neveltek legyenek. Nem viselkedjenek úgy, hogy a majdani gazdájuk szégyenben érezzék magukat. Kutyát nevelni nem könnyű, s amilyen kisebb kihágások nem tudom mennyire fogják megváltoztatni a kutyák viselkedését. Ezen felül pedig Édi a főnököm, s az ő szavainak kellene eleget tennem. - Tudod, azért te vagy a főnök, én csupán egy segéd vagyok. Nem emlékszem, hogy utasítást adtál volna, egy kisebb játékra, kisebb szeretet csomag átadására. Ezek a kutyák sérültek, leginkább belül. Rossz tapasztalatokkal vannak tele, úgy mint mi emberek. – guggolok le a két szerethető döghöz, hogy mutassam mindkettőjüknek, hogy szeretem őket. Egyszerre kapják a simogatást, nehogy megorroljon érte a másik. - A tekintetük szintén mindent elárul, de nem biztos, hogy ezeket a jeleket felismerik az emberek. – fejezem be a mondandóm, hogy után kemény munkára fogjuk a két kutyát. Nem tíz perces feladat, inkább órás gyakorlás, koncentráció és engedelmesség. Hangsúly, a hangszín és más apróságok a fontosak. Mikor sikerül jól lefárasztani a kutyákat, sőt saját magunkat is, akkor örömmel fogadom Édi szavait. - Szerintem is elég. – összenézünk hirtelen, így rögtön tudom, hogy mit szeretne tőlem a nő. Odalépek mindkét kutyához, megsimogatom őket utoljára. Természetesen én is kapok tőlük kutyapuszit a képemre. - Jöhet valami, mert megéheztem de rendesen. – ezután pedig fegyelmezetten távozok a két kutyával, hogy a helyükre kerüljenek. Mikor visszakerülnek a helyükre, akkor még átnézem a többi kutyát, s állatot, aztán megyek én Édihez. - Köszönöm, jól vagyok. Az írás halad. Most csak 10 oldal per nap a sebességem, de nem baj. Nem akarom, hogy erőltetettnek tűnjön. – mosolygok rá, azután visszadobom felé a kérdést. - Nálad minden rendben? Milyen fajta pizzát rendeltél? – ezzel már korog a gyomrom, ezzel jelezve a tápanyag bevitelének hiányát. Elnevetem magam, aztán mikor sikerül az erős mosolygást leküzdenem, akkor szólalok meg. - Holnap szintén bejöjjek segíteni? S lesz valamikor koncerted? – kérdezek rá, hogy pontosan tudjam, hogy esetleg nekem mikor kell hosszabb ideig nélkülözni az írást.
Kezdőlap
