Kicsit húzósak voltak az EPA-nál az elmúlt hetek, de már majdnem túl vagyok rajtuk. Jelentéstételi időszak után vagyunkt, és minden cégnek, vállalatnak, szervezetnek, legyen állami vagy sem, le kellett ellenőrizni a beadott jelentéseit. Ez nagyjából annyit tesz, hogy hetekig mást sem csinálsz, csak számokból álló több oldalas jelentéseket ellenőrzöl és hasonlítasz össze, hogy az adatok megfelelnek-e a valóságnak. Mentálisan annyira le tudja fárasztani az embert, hogy az szinte elmondhatatlan. Főleg, hogy eddig gyakran túlórákba is csúsztunk a kollégákkal, így amire hazaértem alig láttam, mert annyira elfáradt a szemem, arról nem is beszélve, hogy a folyamatos monitorbámulás közben ki is száradt mindig. Volt olyan, hogy még másnap is szúrt, és annyi szemcseppet el kellett használnom, mint normál esetben egy egész év alatt. Nem mondom, hogy végeztünk teljesen a feladattal, de látjuk a végét a kollégákkal, így már nem vagyunk annyira feszültek, mint korábban, mert tudjuk, be fogjuk tudni fejezni határidőre.
Lyn tegnap felhívott, hogy most szombaton be kellene ugranom a Rosába segíteni, ha ráérek. Én meg kapva kaptam az alkalmon, mert szerettem ott lenni, még akkor is, ha örülök, hogy újra a szakmámnál vagyok. Most viszont nagyon kell valami, ami kiszakít a mostani mókuskerékből, és másképpen dolgoztatja meg az agyamat, és nem kell hozzá feltétlen egy asztalnál ülöm. Az edzések és a tánc azért nem kompenzálja teljesen az olyan munkákat, amikor egész nap egy számítógép előtt ülsz, és csak a mosdóba mész ki, mert még az evést és az ivást is a gép előtt végzed.
Igaz, hogy már lassan egy éve kiléptem innen, és csak akkor jövök, ha hívnak, de nem úgy tűnik, hogy bármi is változott volna. Legalább is, ami a vendégrohamokat illeti. Reggel nyitás után pörgés van, utána kicsit lazább, majd a déli roham. Most fél kettő környékén vagyunk és nem rég ért véget a déli őrültek háza.
Jelenleg a pult mögött vagyok, mert már alig van tiszta csészénk és tányérunk, így muszáj elmosni őket, csak az a fránya mosogatógép bedöglött, és az nem segítség, hogy majd csak egy óra múlva ér ki a szerelő. Nem mondhatjuk a vendégeknek, hogy jöjjenek vissza később, ha lesznek tiszta edényeink, így marad a kézi mosogatás. Viszont jó is, hogy most itt ragadtam, mert a bartenderünk még újonc, így kell neki a segítség. Nem hülyegyerek, csak még nincs tapasztalata, és nem árt néha odafigyelni rá, hogy ne keverje össze a dolgokat. Sok fajta kávé van nem csak elkészítési módban, hanem típusra is, és neki mindent tudnia kell, ráadásul meg kell jegyeznie a személyes igényeket is. Nem keverheti össze őket, mert lehet, valaki azért kéri édesítővel a kávé, mert cukorbeteg, de a laktóz intolerancia is ok lehet arra, hogy valaki feketén kéri a presszót, és nem csak hóbort áll a háttérben.
- Nem, nem. A limonchello hot shot citromlikőrrel készül, az ír kávé whiskyvel és a corretto készül grappával vagy likőrrel - ismétlem már másodjára magam, és remélem most már tiszta Maxnek, hogy melyik milyen alkohollal készül. A látványos elkészítés nekem nem megy, de tudom, hogy melyikbe mi kell.
- Oké, azt hiszem most már megjegyeztem - mondja elmélyülten gondolkozva. Remélem valóban így van, mert itt a vendégeket nem igazán érdekli, hogy új-e még a bartenderünk, ha nem azt kapják, amit rendeltek, akkor képesek jelenetet rendezni, és a rossz hír gyorsabban terjed, mint a jó. Nem kell a negatív reklám.
- Remélem, mert nem mindenki elnéző. Sokan vannak, akik ettől kevesebbért is rendeztek már jelenetet - árulom el neki egészen halkan. Ráadásul Lyn is nagyon odafigyel a részletekre, hogy még a legkifinomultabb ízlésnek is megfeleljen minden.
Közben érkezett egy vendég, akit a nagy magyarázás és mosogatás közben észre sem veszek, pedig pont most tartottam kiselőadást, hogy mennyire figyelni kell minden részletre. Erre tessék, még azt sem veszem észre, hogy valaki bejön! A másik pincérnőnk most a hátsó részen van, ahova csak a személyzet mehet, mert a szervezete már követelte a soron következő nikotinadagot. A cigizés azon dolgok egyike, aminél sosem fogom megérteni, hogy mi a jó benne, de erre még a dohányosok sem szoktak tudni válaszolni.

Az elmúl hónapokban nem voltam itt, mint kisegítő, és vendégként is csak nagyon ritkán. Maga a hely nem változott, megmaradt ugyan az a hangulat, és a színvonal is változatlan. Tényleg szerettem itt dolgozni, így nem is bántam meg, hogy azóta is beugróként vissza-visszatérhetek. A változások a kínálatban történek főként és némileg az árakban, de az egyértelmű emelkedés sem állapítható meg, hiszen vannak, amik most a régihez képest olcsóbbak. Ezért nem is bánom, hogy most is a régi időpontomban érkeztem, így habár nem én nyitottam a kávézót, volt időm átnézni a kínálatot, bár az árakat már nem volt időm megtanulni.
Sok régi arc is van a vendégek között, de sok új is akad, akik azóta már törzsvendégnek számítanak. Az az öltönyös úr is a partnerével törzsvendégnek számít már, akik majdnem grappával kapták az ír kávéjukat. Jó emberismerőnek tartom maga, így egyből kiszúrtam, hogy náluk nem lenne egyszerű kimagyarázni, hogy nem szándékosan kapát rosszul elkészítve az italukat. Ezért is néztük át Maxszel az italok hozzávalóit. Sok ital van, aminem nem feltétlen utal a neve a hozzávalókra, de valahogy muszáj kötnie kell valamihez őket, de nagyon nem egyszerű, ha nem tanult eddig nyelveket, csak tanították neki.
A gyors ismétlés után vesszük csak észre az új vendéget, bár már mintha láttam volna valahol. Mostanában viszont nagyon sok új emberrel találkozok a munkámból kifolyólag is, meg az edzéseken és táncórákon, így nem merném biztosra állítani, hogy innen ismerős arca. Az viszont biztos, hogy ő törzsvendégnek tekinti magát, amivel nincs is semmi baj, az már nagyon gond, hogy már a régi vendégeimnél sem igazán tudnám megmondani, hogy mi volt a „szokásos” választásuk, mert azóta változtathattak is, ráadásul Max sincs itt még egy hete sem, tehát kizártnak tartom, hogy fejből ki tudjuk szolgálni.
A vendégünk Maxnek súgott félmondatát meghallom hiába nem áll szándékomban hallgatózni, és automatikusan a pulton heverő összegre siklik a pillantásom, majd a bartenderünkre. Max tanácstalan pillantása, amivel viszonozza a tekintetem számomra mindent elárul, teljesen leblokkolt. Így a csepegtetőre teszem a kezemben lévő csészét és közbelépek.
- Jó napot! - köszönök a legkedvesebb mosolyommal a vendégünkre, és bízom benne, hogy ki tudom hozni a kedves oldalát, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy valamiért kicsi morcosnak tűnik, legalább is számomra. De észrevettem azt is, hogy rajtam ragadt a tekintete. A magázódás pedig automatikus a részemről, mert nem rémlik, hogy összetegeződtünk volna már a múltban. - Ha elárulja nekem, hogy mi a szokásos rendelése, akkor szívesen elkészítem Önnek személyesen is - döntöm enyhén oldalra a fejemet kíváncsian várva a reakcióját. - Feltéve, ha nem szeretne valami különlegességet kipróbálni, amivel különlegesebbé teheti ezt a napot - fűzöm tovább a gondolatot abban a reményben, hogy kicsit segítőkészebb lesz, és nem kell kitalálósdit játszanunk. Néha, egy különleges étel vagy ital is ki tudja szakítani az embert a rutiból, és fel tudja dobni az ember napját, és szükség esetén átmenetileg feledtetni a gondokat. - A napokban felkerült a kínálatunkra néhány igazi kávékülönlegesség is, mint a chilis kávé, vagy a narancsos, de most kaptunk egy újfajta kókuszosat is, valamint fehércsokisat. De itt a hűtőpultban - mutatok magam mellé - is van néhány újdonság mind a szendvicsek, mind a sütemények között. Például ez az olasz almás pite - ajánlom először a hozzám közelebb eső részről finomságot - vagy ott a másik hűtőben - irányítom a figyelmét a szendvicses hűtőnkre - a grillhúsos szendvics, ami ma nagyon kelendő. - Ezek tényleg újdonságok, mert Lyn hagyott nekem itt egy olyan ital és egy étlapot, ahol ki vannak emelve (a nemcsak a számomra) az igazi újdonságok, amik most bevezető áron is vannak, hiszen valamivel fel kell ezekre hívni a vásárlók figyelmét és el kell érni, hogy ki is merjék próbálni.
Ha pedig nem tévedtem, hogy kicsit levertebb a normál állapotnál, akkor lehet még meg is hallgatom, hogy mi okozza ezt az állapotot nála, az időmből pedig most kitelik, mert tényleg nincsenek sokan. A személyes figyelem néha a forgalmat is javítja, amit a főnökasszony sosem bán, főleg, ha nem szorult más vendég emiatt a háttérbe.

Maxet most nagyon mély vízbe dobták, és még látszik rajta a tapasztalatlanság, de szerintem majd megszokja, hogy nem szabad leblokkolnia. A pánik a lehető legrosszabb; mondom én, aki hajlamos a pánikrohamokra, de ez nála biztos, hogy el fog múlni, ahogy egyre többet fog tudni. Minden esetre most én mentem a menthetőt, és egy ideig még mindenki elnéző lesz vele, legalább is a kollégák, a vendégek már nem biztos, de ez is személyenként változik. Bár úgy látom, a mostani vendégünk nem veszi személyes sértésnek ezt a kis fennakadást. Hiába van barátom, meg kell állapítanom, hogy nagyon helyes és nagyon jól áll neki a mosoly, amit viszonzásképpen küld felém a köszönéshez.
Amikor még minden nap itt dolgoztam, valahogy a vendégek hozzászoktak, hogy a mindennapjaik része egy latinos temperamentumú lány, de kezdetben, valamiért nagyon szokatlan jelenségnek tekintettek, pedig itt, New Yorkban nagyon sok a latin származású ember él. Ezt a kezdeti csodálkozást vélem most felfedezni a vendégünkön is, aki mióta megszólítottam le sem veszi rólam a szemét. Ez viszont kényelmetlenül is érint, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, főleg nem idegenek figyelmének a középpontjában, de megpróbálom ezt elrejteni előle.
Az enyhén talán pimasznak is számító kérdésének hallatán egyből rájövök, hogy magas labdát dobtam, amire egyből le is csapott. Viszont, annak ellenére, hogy szeretek a vendégek kedvében járni, és valahol ez elvárás is a vezetőség részéről is, most (már) ezt a kérést nem igazán áll módomban teljesíteni. A figyelem miatti kellemetlenséget legyőzve kedves mosollyal utasítom részben vissza a felkérést. - Én itt most már csak beugró vagyok, és elég ritkán vagyok itt, mint felszolgáló. Valamint abban is bízunk, hogy a kolléga - nézek mosta bartenderünk irányába - egy-két héten belül teljesen beletanul az itteni dolgokba - utalok most a törzsvendégek egyedi ízlésére is -, és magabiztosan fogja uralni a helyzetet - ezzel együtt küldök egy bíztató mosolyt Max felé, bízva abban, hogy a vendégünk figyelmét is kicsit elterelhetem magamról.
- Minden megteszek azért, hogy így legyen - mosolyog az újoncunk is kicsit félszegen.
- De azt megígérhetem, hogy, ha legközelebb, amikor itt vagyok, én fogom felszolgálni a rendelését - teszek azért valami bíztató ígéretet, még, ha érzem is rajta, hogy nem erre számít.
Annak ellenére, hogy soha nem végeztem sem kereskedelmit, sem vendéglátóit, elég jó a rábeszélő képességem, amit elsősorban akkor szedtem magamra, amikor még a suli mellett dolgoztam ilyen helyeken. Lehetőség szerint úgy kell az újdonságokra felhívni a vendég figyelmét, hogy ne nyomjuk el a választási lehetőségét. Az egyik volt munkáltatóm mindig azt mondta, hogy az igazán jó vendéglátósok mindig egy kicsit simlisek, és igaza volt. Bennem ez valahol megvan, de amennyire lehet, nem használom, most viszont úgy tűnik, hogy mondandóm mégis hatással van az úrra. Legalább is az arcán azt látom, hogy átgondolja, hogy mit is szeretne kérni.
A kért kávét nagyon furcsállom itt, de azért előveszem az itt töltött idők emlékeit, hogy felidézzem, hogyan is készül az igazi török kávé. Tényleg meglepődtem ezen, mert az amerikaiak nem igazán isznak ilyen erős kávét, az olaszos helyeken is inkább a cappuccinót választják. - Persze, hogy lehetséges - nevetem el kissé magam, mert valamiért olyan abszurdnak tűnik, hogy egy ilyen rendelés nem lehetséges. - Azonnal adom a két szelet pitét - mondom mosolyogva, és előveszek egy tányért, amin majd fel tudom szolgálni a süteményeket.
- A kávéra kicsit várni kell, amíg elkészül, addig is jó étvágyat - teszem elé a tányért a pitékkel viszonozva a mosolyát, és elkezdem elővenni szükséges eszközöket a török kávéhoz. Még, hogy nem volt átalakítás! Itt semmi nem ott van, ahol régen volt, legalább is a cezva biztos, hogy nem. Még szerencse, hogy Max azért nem ma kezdett, így a kezem alá készíti az eszközöket és a hozzávalókat is. A török kávét hagyományosan úgy készítik, hogy a cezvába előre bele teszik az elkészíteni kívánt kávéadaghoz tartozó mennyiségű vizet, kávét és cukrot, és ezt főzik össze lassú kevergetés mellett. - Cukrot, mennyit kér bele? - tartom kicsit fel a kockacukortartót jelzésképpen, hiszen éppen a telefonja vonja el a figyelmét, így ha még nem is teljesen hallotta a kérdésemet, amint felém néz, egyértelmű lesz számára, hogy mi felől érdeklődtem az imént. Az arcából ítélve viszont nem a legjobb híreket kaphatta, de én nem fogom szóba hozni, hogy észrevettem, hiszen nem tartozik rám.
Miután elárulta, hogy hány cukorral - vagy a nélkül - szeretné a kávéját, lassú kevergetéssel el is kezdem készíteni a rendelése másik részét is. Ebben a holt időben viszont van lehetőség a beszélgetésre, főleg, hogy úgy tűnik, marad a pultnál a hátrébb lévő asztalok helyett. Idő közben mindenki belemerül a munkájába és a gondolataiba. Én a kávékészítésbe, Max elnézést kérve az öltöző felé indul, a vendégünk pedig látszólag a telefonjába és a gondolataiba. Kicsit váratlanul is ér, hogy bemutatkozik, de mosolyogva fogadom és viszonzom. - Flor Sanchez Moreno vagyok - és mire végig gondolom, hogy lehet, nem kellett volna a teljes nevemet elárulnom, már késő, de erősen bízom benne, hogy nem lesz a későbbekben sem bajom belőle. Kicsit el is gondolkozok a nevén, mert valahonnan ismerős, de nem tudok rájönni, hogy honnan. - Ne haragudjon - kérek előre is elnézést -, annyira ismerős a neve, de nem tudok rájönni, hogy honnan? - tűnődök hangosan is, hátha ki tud segíteni, hogy miért ismerős annyira a neve.

- Igen - erősítem meg a dolgot. Tudom, hogy ez sokak számára furcsán hangzik, hogy valaki csak beugró egy ennyire forgalmas és jól menő helyen, pláne, amikor megtudják, hogy egy teljesen normális állásom van. Viszont megkedveltem a főnökömet, Lynt, és, ha az időm engedi, akkor nem tudok neki nemet mondani, na, az nem azt jelenti, hogy kihasznál, csak, ha megszorul, akkor számít a segítségemre, és nem szívesen hagyom cserben. A másik, részben nem is annyira mellékes dolog pedig, hogy itt általában jók szoktak lenni a borravalók is, ami egy egészen jó fizetésre jön pluszban.
- Köszönöm - néz kedvesen Max a vendégünkre, amikor „sok sikert” kíván neki.
Régen megtanultam már olvasni az emberekben, és a szavai talán a magázódás miatt tűnnek legelsőre kicsit élesebbnek, mint két idegen között elsőre szükséges lenne, de sem a hangján, sem tartásán és arcvonásain nem látok támadó vagy számon kérő magatartást, amikor rá kapom a pillantásomat. - Az ígéreteket betartani nem mindig egyszerű, mert sokszor tőlünk független okokból hiúsulnak meg. De éppen ezért sem szoktam soha olyan ígéretet tenni, amit nem tudok biztosan teljesíteni - reagálok kedves mosollyal a mondandójára. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy még így is elő szokott néha fordulni olyan váratlan dolog, amit képtelenség előre látni, de olyankor már általában tudom a másik fél elérhetőségét, és a legbiztosabb módon tájékoztatom, hogy változás állt be a megbeszéltekhez képes, még akkor is, ha csak öt-tíz perc késésről is van szó. - Ezek szerint Ön, a szívér veszi, ha nem tudja tartani pontosan az ígéreteit? - kérdezek rá kicsit költőien, és, ha megerősíti az előbbi meglátásomat, folytatom a megkezdett gondolatmenetemet. - Manapság sajnos ritka az ilyen szemléletű ember, de örülök, hogy még vannak ilyenek - mosolygok rá szívből, mert mindig örülök, ha ilyen emberekkel találkozok, még ha csak futólag is. Reményt ad, hogy a világ nem teljesen romlott, és vannak még jó emberek.
Csak egy megértő mosollyal válaszolok hálálkodására, amit az elé helyezett pitékért ad. (Úgy tűnik a kistányér felém eső résére helyezett villát nem vette észre, de az is lehet, hogy csak így esik neki jól, amit meg tudok érteni, mert vannak ételek, amiket én is jobban szeretek evőeszköz nélkül fogyasztani.)
Egy pillanatra értetlenül nézek, amikor szalvétát kér, mert a pulton mindig hagyunk legalább egy szalvétatartót, hogy mindig legyen kéznél, sosem lehet tudni alapon. De, amikor felé fordulok, egyből látom, hogy mi a hiba: amikor letöröltem a pultot levettem róla mindent, de vissza már csak a tálcát raktam a cukorral, édesítővel és az elviteles poharakhoz tartozó keverő pálcikákkal. - Elnézést! - kérek gyorsan bocsánatot a hibáért, és vissza is rakom a pult felső részére a szalvétatartót a szalvétákkal. - Parancsoljon, - teszek néhányat a keze ügyébe, - és itt lesz a többi, ha még szükséges - mutatok a tartóra, hogy innen vehet szabadon. Úgy látszik jobban kijöttem a gyakorlatból, mint elsőre hittem, hiszen az ilyen apró nüánszok nem voltak régebben rám jellemzőek.
A következő fennakadásom, hogy néhány, viszonylag ritkábban használt eszköz, elkerült a régi helyéről, így csak segítséggel találom meg őket. Ezeket most reggel nem mutatták meg, mert senki nem gondolta, hogy én kávét fogok készíteni, főleg, hogy vendégnek. Meg van engedve néhány adag kávé a dolgozóknak is, amit mindenki szívesen fogad a vezetőségtől. Volt néhány ínyenc kolléga és kolléganő, akik kizárólag minőségi kávé voltak hajlandóak fogyasztani, de én sosem voltam ilyen. Nálam a kávé erős és nem cukorral készül, a többi már nem lényeg; felőlem lehet, sima fekete, de akár hidegen is megiszom, ha azon múlik, hogy a szervezetembe kerül-e vagy sem.
- Valóban - értek egyet vele a „túlédesített világ” nézetével. - Viszont, néha olyan plusz löketet tud adni a cukor, ami némely esetben szükséges, amíg a kávé is kifejti a hatását - árulok el egy olyan érvet, amivel még régen, egy kedves barátnőm mondott az erősen cukros kávéja mellett. - De persze ez nem jelenti azt, hogy egészséges vagy nem a fogyasztói társadalmat erősíti a finomított cukor fogyasztásának erőltetése. - Sajnos kevesen tudják, hogy a túlzott finomított cukorbevitel mennyi egészségügyi problémát okoz, de kellemes meglepetés, hogy a mostani vendégünk a „kevesek csoportját” erősíti. Beszéd közben pedig lassan kevergetve készítem a cukormentes, kardamomos és narancs törökkávéját.
- Nem kell teljesen megvonni, csak figyelni kell, hogy mennyit fogyasztunk belőle - értek egyet vele ismét. Majd ismét a telefonja vonja el a figyelmét, így én is jobban tudok figyelni a saját munkafolyamatomra, mert lassan elkezdett megjelenni a hab a kávé tetején, amit majd lassan le is kell szedni róla az előre kikészített pohárba.
Tudom, hogy az illem úgy kívánná meg, hogy rá figyeljek miközben beszél, de lassan ismét felforr a kávéja, így a szememet inkább azon tartom, mint a vendégemen, mert nem akarom elrontani. Krimi író… Én csak lightos krimiket olvasok, mert a saját életem is elég rémisztő, és bőven elég az abból szövődő rémálmok miatt aggódnom, és nem igazán szeretném, hogy egy izgalmas könyv miatt is álmatlanul kelljen forgolódnom éjjelente. De akkor honnan ismerős? Ja, megvan! - Az egyik kolléganőm nagy rajongója, már harmadjára olvassa az utolsó könyvét - mondom mosolyogva mielőtt még végiggondolhatnám, ahogy eszembe jut, honnan is hallottam már a nevét. - És meg is ígértem neki, hogy én is elolvasok egy nem túl rémisztő kötetet - adom a tudtára, hogy miért is ragadt meg a fejemben a neve végső soron. - Esetleg tudna egy ilyet ajánlani? - érdeklődök tőle kedvesen. Közben pedig elé helyezem az elkészült török kávéját. - Egészségére! - mondom neki mosolyogva.

Vendégünk nagyon kellemes beszélgető partnernek bizonyul, így nem is bánom, hogy most nincsenek annyian a kávézóban. Ráadásul idő közben a kolléganőm is visszatért és rendezi a számlát az éppen most távozni készülő vendéggel, ami azt jelenti, hogy én maradhatok egyelőre a pult mögött.
- Lehet ezt nekem is meg kellene tanulnom - tűnődök mosolyogva, mert én néha túl könnyen ígérek meg dolgokat. - Bár néha egy-egy ígérettel lehetőségünk nyílik új dolgokat kipróbálni vagy felfedezni - érvelek egy kicsit, hogy néha egy ígéret segít kinyitni egy új ablakot a világra, csak jól át kell gondolni, hogy mit ígérünk.
Egy kicsit furának hangzik, amit most megoszt velem, hogy a szívére veszi a be nem tartott ígéreteket, még akkor is, ha az nem az ő sara, viszont most is várják a rajongói, és még sem látom rajta, hogy nagyon kapkodna, vagy próbálna siettetni. Az viszont számomra határozottan új információnak számít, hogy befutott író, ráadásul ma dedikálást tart. Én nem követem az ilyen eseményeket, de valószínűleg Ryan, aki vigyáz rám, is leszedné a fejemet, ha egy ennyire zsúfolt helyen próbálnék egy aláírásért szobrozni órákig. Még a bulikat is nagyon rossz szemmel nézi, pedig ott általában már mindenkit ismerünk. - Na, igen, egy reggeli csúszást nagyon nehéz behozni és visszarázódni az eredeti kerékvágásba - húzom el kicsit a számat jelezve, hogy ebben azért nekem is vannak kellemetlen tapasztalataim. - Mondjuk így tényleg nagyon sok rajongó csalódhat, de szerintem a megfelelő módszerekkel és egy kisebb plusz áldozattal visszaszerezhető a szimpátiájuk - próbálok egy kis reményt adni neki, hogy még nem biztos, hogy minden elveszett. Tényleg nem tudom, hogy hogyan működnek az ilyen dolgok, de lehet, ha pénzért dedikál, és egy pótot szervez alacsonyabb árért, vagy közös képet is ígért a következőhöz, akkor mindenki megbocsát neki. - A kiadódnak meg egyébként nem hiszem, hogy nincs valami ’B’ terve az ilyen esetekre, mert biztos sok más író, ezt rendszeresen és szándékosan játssza el ezt, ha pedig csökken az olvasottság, akkor ők is buknak rajta - érvelek a kiadók profithajhász oldaláról. Azt már nem akarom kimondani, hiszen még nem ismerjük egymás túl régóta, hogy, ha meg sincs felkészülve a kiadó ilyen helyzetekre, akkor lehet, váltania kellene.
Csak egy hálás mosollyal köszönöm meg, hogy nem csinál gondot a szalvéta hiányából. Sajnos sok vendégnek már ennyi is elég, hogy egyből a vezetőséget követelje. Ez a hátulütője, hogy az Upper East Site kellős közepén vagyunk; egy csomó elkényeztetett, gazdag és befolyásos vendég is megfordul itt, akiknek még akkor sem mernek ellent mondani az emberek, ha azt állítják „az ég zöld”, csak helyeselnek nekik. Ezeket a helyzeteket is meg kell tanulni kezelni, de néha elképesztően nehéz. Így kellemes meglepetés, hogy a mostani vendégünk nem ilyen, főleg annak fényében, hogy ezek szerint, befutott író.
Mivel megosztotta velem, hogy bizony szorítja az időbeosztása, próbálom minél gyorsabban kiszolgálni, de a sietség nem mehet a minőség rovására. A török kávét pedig nem szabad nagy lángon, gyorsan készíteni.
Látom az arcán az örömöt, amit az EPA-s kolléganőm rajongása vált ki belőle. Számomra viszont az a pozitív, hogy nem látok az arcán, testtartásán semmi arra utaló jelet, hogy ettől a plusz infótól, most el akarna szállni az önbizalomtól. - Egy könyv elolvasásával azért nem veszíthet senki semmit - mosolygok rá kicsit hamisan, - sőt, ha igazán megfog, akkor csak nyerhetünk vele - osztom meg vele, hogy ezen az ígéreten én annyit nem bukhatok, de szerintem a kolléganőm sem. Ha nagyon durva lenne, és érezném, hogy érzelmileg nagyon megviselne, úgy sem olvasnám tovább.
- És ez mennyire publikus információ? - kérdezek rá egyből, hogy ezt nekem mennyire kell titokban tartanom, mert ha valóban megfog a könyv, akkor nem hiszem, hogy külön figyelmeztetés nélkül ne kottyintanám el a kolleginámnak.
- Ezt azonnal fel is fogom írni, mert már a címe is nagyon érdekesnek hangzik - kapok is az alkalmon, de addig ez lehetetlen, amíg a kávéját készítem. Kedves felajánlására azonnal megrázom a fejemet - Köszönöm, de nem fogadhatom el - utasítom vissza szóban is. - Ön ígéreteket nem szeret tenni, én pedig kölcsön kérni - indoklom is, és egy pillanatra felé fordulva egy kedves mosolyt is küldök felé. De, hogy megakadályozzam, hogy még valamivel megpróbáljon meggyőzni tovább is folytatom az érvelésemet. - Ráadásul, ha valóban egy megkímélt példányról van szó, akkor az később még nagyon sokat fog érni valakinek, csak a pórtól kell megóvni - nézek rá ismét egy kicsit hamisan. Amennyire tudom, az íróknak a legelső kiadásokból szoktak adni, ami, ha tényleg megkíméli, és esetleg be is fóliáztatja, akkor az az idő múlásával szerintem csak egyre drágulni fog. Rám pedig egy ilyet nem szabad bízni, mert bármennyire is próbálok vigyázni a dolgaimra, főleg, ha kölcsönbe kapom, vagy ajándékba, valahogy mindig ezek szenvedik a legnagyobb károkat, sérüléseket.
A bóktól, amit az után kapok, ahogy elé helyezem a kávéját, el is pirulok egy kicsit, és csak félszegen és szűkszavúan tudok reagálni. - Köszönöm! - és, hogy tereljem mindkettőnk figyelmét, előkapom a mobilomat, hogy felírjam az előbb kapott könyvcímet. - Akkor, amíg el nem felejtem, fel is írom a könyvének a címét - tájékoztatom kedvesen, és gyorsan bepötyögöm. - Miért éppen krimik? - érdeklődök tűnődve, hogy miért is éppen ezt a műfajt választotta, mert én valahogy nem nézem ki belőle ezt a véres és ijesztő műfajt. Olyan kedvesnek és tiszta szándékúnak tűnik.

Látom rajta, hogy akaratom ellenére sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom, és szeretné már ezt a témát befejezni. Ahogy viszont az ő szájából hallom ezt az egész szituációt, az én lelki szemeim előtt is megjelenik, ahogy ott ülök egy iskolai padban, és figyelmesen hallgatom az előadást és magyarázatokat egy igen vonzó tanár bácsi szájából. Hiába vagyok kapcsolatban, vak azért nem vagyok, és kár lenne tagadnom, hogy nagyon jól néz ki.
Szépen tovább kanyarodunk a következő témánkra, és bókjára egy kedves mosoly kíséretében válaszolok. - Örülök, hogy így gondolja - nézek rá, majd visszatérek a pakolászáshoz.
- Reméljük nem egy zöldfülű és minden rendben lesz - bíztatom kedvesen, még mielőtt megcsörrenne a telefonja. Amikor elárulja, hogy ki is keresi, egyre biztosabb vagyok abban, hogy kezd egyre feszültebbé válni a hangulat a dedikálás helyszínén.
Egy könyv attól még, hogy esetleg nekem nem jön be, lehet nagyon szuper, és ezt általában el szoktam ismerni. A könyvek, filmek és zenék, olyan kategóriába tartoznak, ami sokat elárul az emberről, aki szereti, nem szereti, de magáról a műről nem feltétlen. Koránt sem biztos, hogy a „Bűntett vagy vezeklés” nem egy ragyogóan megírt könyv, de ha engem sokban emlékeztet a nevelőszülőknél töltött poklomra, akkor nem fogom tudni végig olvasni. Szeretem néha azt hinni, hogy már túl vagyok rajta, hogy feldolgoztam az akkor történteket, de a pontos megfogalmazás talán az, hogy már megtanultam vele együtt élni, és a megváltozott körülmények miatt, már nyugodtabb vagyok, és már nem hasonlítok egy idegbeteg őrültre, aki minden zajra eltúlzottan reagál.
Barisnak nagyon kellemes a nevetése, legalább is számomra. Ahogy közelebb hajol hozzám, hogy a következő mondatát már csak én halljam, kicsit meglepődök. Általában az itteni emberek, az amerikaiak, nem szeretik ezt a közelséget idegennel szemben. A bizalom viszont, amit nekem szavaz, az nagyon jól esik, és meg is értem a mögé bújtatott jelentést: nem publikus még az információ. Ezért el is határozom, hogy nem fogom megemlíteni senkinek sem. - Higgye el, nem fog csalódni bennem - válaszolok neki egy bíztató mosoly kíséretében.
Jobbnak látom felírni a könyv címét, mert ma már biztos, hogy nem lesz nyitva egy könyvesbolt sem mire itt végzek. Vasárnapra pedig már be vagyok táblázva, így leghamarabb hétfőn tudok eljutni valamelyikbe. Viszont már ismerem magam annyira, hogy tudjam, keresgélés közben el-el szokott kalandozni a figyelmem, így mire megtalálom, sokszor már nem vagyok benne százszázalékosan biztos, hogy tényleg ezt a könyvet keresem, így biztos, ami biztos alapon, adok magamnak egy kis mankót erre vonatkozóan, ha lesz pár pillanatnyi időm.
A könyv visszautasításával remélem, hogy nem bántottam meg. Megpróbálom kicsit feltérképezni az arcvonásait ez irányban, de nem sokra jutok. Ha érez is csalódottságot, jól titkolja.
Érdeklődésemre egy olyan választ kapok, ami nem sok konkrétumot tartalmaz, amiből azt szűröm le, hogy nem akar róla beszélni. Ezt pedig tiszteletben tartom. Nem ismerem, így lehet ez az imidzse része, de lehet, véletlenül egy olyan dologra tapintottam rá, amiről nem szeret beszélni senkivel. Nem akarok semmit belemagyarázni, hiszen az én életemben nagyon sok olyan ember van, aki „krimikkel” foglalkozik, csak ők a valóságban göngyölítik fel az ügyeket, és általában náluk is a gyerekkorukra nyúlnak vissza az indokok, és nem is kell náluk rosszra gondolni. Van olyan, akinek az apja is bűnüldöző volt, vagy csak már gyerekkorától kezdve vonzották a rejtélyek, így csak egy ismételt mosollyal egybekötött bólintással veszem tudomásul szavait.
- Rendben, sok sikert a rajongókhoz - kívánok neki szerencsét, és a végén egészen halkra veszem a hangomat, hogy illetéktelenek ne szerezzenek róla tudomást. Bármennyire is élvezem vele a beszélgetést, nem tartóztathatom, hiszen már így is késésben van. - Ha gondolja, térjen be a programja végeztével egy frissítő kávéra - invitálom kedvesen, szándékosan nem konkretizálva, hogy hova is készül pontosan. - Mi nyitva vagyunk este hétig - tájékoztatom kedvesen, hogy a szombati nap ellenére, nem zárunk hamarabb. Bár lehet, hogy tudja, hiszen említette, hogy törzsvendég, de én azt már nem tudhatom, hogy milyen napokon szokott megfordulni nálunk.