Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Az eleinte még többnyire nehézségnek ható kettőség, melyet a munkám által megkövetelt viselkedés és annak ellentétje okozott bennem, kezdett csillapodni az idő múlásával és azzal, hogy rájöttem, neki pont nincsen szüksége arra, hogy a hétköznapjaim által megformált és megszokott nőszemély legyek. Kettesben eltöltött pillanataink során egy idő után már nem vágytam arra, hogy olyan mértékben belelássak a fejébe és kielemezzek minden egyes elhangzott szót vagy értelmet találjak tetteinek, egyszerűen szerettem volna azt éreztetni vele, hogy maradok, mindazok ellenére is, hogy többször is igyekszik meggyőzni az ellenkezőjéről. Tudom jól mennyire nem tartja ezt jó ötletnek, ahogyan azt is, hogy úgy gondolja nekem szerencsésebb lenne mindezekből kimaradni, azonban azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy túl késő visszavonulót fújni a lakásom előtt végzett jelenete után. Nincs jól és egykönnyen nem is lesz, én pedig nem szeretnék az a személy lenni, aki tudott a problémáról és mégsem tett semmit, hogy a segítségére váljon. Az út során csendben maradok és többnyire a gondolataim rabjává válok. A kimondott szavaké, amikkel kapcsolatban bizonytalanság és még nagyobb összezavarodottság lépett fel bennem. Tagadhatatlan, hogy kedvelem őt és ezeken azok a szavai vagy tettei sem változtatnak, amelyek akár a visszájára fordíthatnák ezt a folyamatot bennem, mégis töretlenül kitartanak eredeti pozíciójuk mellett. Szerettem volna megismertetni őt az én nézőpontommal, érzéseimmel. Kimagyarázni, hogy nem vagyok totál hibbant és nem fogok az ágya felett állni esténként vagy szerelmes leveleket írni hozzá, mert bármilyen félreérthető mondat is hangzott el a közöttünk az elmúlt pár percben, ezek az érzések nem összekeverhetőek azzal az ártatlan emócióval, melyet iránta táplálok. Jake vonzó férfi..a francba, nagyon is, de még az én részemről is őrültséget lenne szerelmet vallani neki mindazok után, amiken keresztülmentünk. A múltunk mérgező hatásának következményei vagyunk és először önmagunkban kell rendet tennünk. Addig pedig tökéletesen megfelelőnek találom már csak azt is, hogy egy hosszú nap után váltunk egymással pár szót. Azt hiszem egyszerűen csak szükségem van egy kis pozitívumra a hétköznapjaim során. Valamire, ami nem a megszokott, amit nem ismerek és a társasága ezt biztosítja számomra. Egy olyasvalamit, amitől rettenetesen félek, hogy elrontom, mégis nem tudnám pár szóban kifejezni mennyire szeretném, hogy továbbra is az életem részese legyen. Kérésének hatására a motel előtt állítom már csak le az autót, innentől viszont egy kis időre külön utakat járunk és amíg ő a bolt irányába halad, én az épület falai között lelek menedékre az egyre rosszabbodó idő elől. Bármennyire is szépen indult ez a nap, az egyszerű és egyben vékony blúz meg a hozzá választott szoknya együttese most már kevésnek hat az estének eme részében. Saját cuccaim hiányában a további intézkedéssel várnom kell, azonban egy egyszerű kérdést elejtek a pult mögött ácsorgó nő felé, hogy ennyivel is hasznára váljak utazópartneremnek, ennél többet viszont már csak akkor tehetek, amikor Ő is megérkezik. Kimerültnek tűnik, egyben mégis ott van benne az az elfojtott düh, melyet minden erejével igyekszik visszafogni. Mellette pedig bizonyára a sebek sem segítenek, amelyeket fogalmam sincsen szerzett, de abban biztos vagyok, hogy ez volt számára az a pont, ami eddig a pillanatig vezette. Már csak a szobában töröm meg az általam alkalmazott csendet és felajánlom a segítségemet, amit ő azonban visszautasít. Első körben egy bólintással veszem tudomásul mindezt, a chipsre viszont most valahogy nem érzek késztetést, így helyette inkább behúzom a sötétítő függönyöket és a magassarkúmtól is megválok, amelyek ugyan csinosak és egy pár óráig biztosan kényelmesnek is bizonyulnak, de onnantól tovább közel sem azt nyújtják, amire az ember lánya vágyik hazaérkezése után. Most már viszont csak magamat okolhatom érte és jelen pillanatban határozottan kijelenthetem, hogy ez érdekel a legkevésbé. Sokkal inkább leköt az a személy, akivel érkeztem és akinek közel sincsen kapacitása arra, hogy az én cipőkkel kapcsolatos nyafogásaimat hallgassa. A sérülései miatt kialakult kezdeti aggódásom csak még inkább elmélyül, amikor a felsőjét leveszi és egy igazán komoly seb rejlik fel az oldalán. Első gondolatom a mentő kihívása lenne, de úgy érzem azzal csak rontanék a helyzeten, ezért helyette közelebb sétálok hozzá és a közelben lévő széket is magammal vonszolom, hogy leülhessek vele szemben. - Basszus, Jake. Ki volt az az állat, aki ezt művelte veled? – kérdezek rá, habár tisztában vagyok vele, hogy erre nem fogok választ kapni. Mindezek ellenére elfog a düh érzése és legszívesebben nekimennék annak, aki ezt tette vele. Hogy képes valaki egyáltalán ilyenre? Bármennyire is nem szeretnék erősködni vele, mégis egyre kíváncsibb vagyok minden egyes részletre, mert az édes tudatlanság is csak egy kis ideig segít, azon a korláton meg már rég átléptünk. A harag és a kíváncsiság mellett azonban egy egészen más érzéssel is muszáj vagyok szembenézni, mégpedig a tehetetlenség elhatalmasodásával, ami csak még elviselhetetlenebbé teszi elődjeit. Veszek egy mély levegőt és teszek még egy próbát az előbbi kérdésemmel, kicsit átfogalmazva azt kijelentéssé, mielőtt rám törne a pánik érzése. Nyugodtan, Riggs, csak nyugodtan! – Jól sejtem jelenlegi helyzetünkben a kórház nem játszik, ezért engedd, hogy segítsek. Valamiben. Bármiben. Szükséged lenne valamire még? – érdeklődök, hátha valami még kimaradt és remélhetőleg nem az lesz a válasz, hogy az egyetlen, ami segítene neki az, ha befognám a számat, mert a látottak után nem várhatja el, hogy csak tétlenül üljek. - Istenem Lester..mibe keveredtél? - a fejemet csóválom lejjebb véve a saját hangomat és most mégis annyi érzéseim között mérgesnek is tartom magamat amiatt, hogy ő annyi mindenkit ment meg, saját magára viszont képtelen vigyázni.
A motel előtt szinte még földet sem érnek a kerekek, de máris kiszállok, mert nem tartom jó ötletnek, hogy a vérét szívjam, vagy éppen rosszakat mondjak a mellettem ülőnek. A szőkeség levakarhatatlan, és ez egy részről idegesít, mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy valaki a nyomomban legyen a kutyáimon és Hannah-n kívül. Az ebek a szívemhez nőttek, ezért nem emelem fel a hangomat, ha leheverednek mellém az ágyra, vagy az unokahúgom úgy dönt, hogy jobbnak látja, ha követ a fürdőbe. Nem róhatom fel egy pár hónapos kislánynak, hogy mit tegyen, ha az öcsém és én vagyunk neki a biztos pont, vagy család, de ebben már nem vagyok biztos. Madelaine szerepe a jelenemben egyelőre még kérdőjel, és azt sem tudom, hogy milyen kategóriába kellene besorolnom. Barátnak veszélyes, nem szoktam nőkkel csevegni, jó akadnak kivételek, mint Cory, Nadia, vagy éppen Tessa, de velük is csak azért vagyunk jóban, mert a férfitársaim oldalát erősítik. Nem szokásom lelkizni, de úgy tűnik, hogy bármilyen elképzeléssel is rendelkeztem a kis bolhámról…nem egyszerű eset, akárcsak én. A kocsiban még úgy voltam vele, hogy mindketten jobban jártunk volna, ha hazaviszem, és elfelejtjük, hogy megálltam a háza előtt, pisztollyal fenyegettem a járókelőket, és pluszban szinte elraboltam őt. Nem neki való az én életem, meg a problémáim sem. Az öcsémet, a húgomat, és legfőképpen az új családtagot nekem kell megemésztenem, nem varrhatom egy idegen nyakába, akivel néha egy ágyon osztozunk, hogy mi a helyzet odahaza a négy fal között. Még távolról sem tud annyit, amennyit szeretne, de láttam rajta ezt a kényszeres segíteni akarást, mint amikor Edna esetében is eljárt, vagy Alaszkában. Nem azért mentem el hozzá, hogy a keblére öleljen, és reggelig édes szavakkal öntse belém a lelket. Már túl vagyok azon a ponton, hogy mások szoknyája mögé bújjak, de úgy látszik, hogy Maddie mindenáron a fejébe vette, hogy ma este nem szabadul meg tőlem. Az értelmesebbik felem, ami most szabadságon van, de néha odaköp egy értelmes mondatot úgy tekint rá, mint egy őrangyalra. Kicsit összekuszálódtak mára az érzelmi útjaim, és képtelen voltam uralni a haragot, és a bennem tomboló fájdalmat. Megbántottak, megrágtak, és kihánytak, mint egy árvát. Nem éreztem, hogy lenne családom, csak egy eszköz voltam, hogy mindenki elérje a célját. Nora voltaképpen gyereket vár attól a pasitól, aki egyszer már elhagyta, az öcsém randalírozik, és úgy tesz, mintha az élete egy varázslatos forgatókönyv alapján íródott volna, és a múltja egy tollvonással lett elintézve, mint a könyvek hasábjain. Baromira nem járnak két lábbal a földön, és ez a családi grillezés rossz ötletnek bizonyult, mert nem álltam készen, hogy még egy embert befogadjak a nagy Lester klánba, ahova egyébként eredetileg ketten tartóztunk. ÉN ÉS JASON. A tekintetem űzött vadként szimbolizál, attól tartok jelen állapotomban bárki megijedne tőlem, akik nem ismernek. Az éjjeli-nappaliban beszerzek néhány fertőtlenítőt, meg kötöző pólyát is, mert borzasztóan hasogat az oldalam. Nem ártana lefürdenem se, mert órák óta úton vagyok/vagyunk, és kezdenek lemerülni a végtartalékaim. A maradék pénzemnek legalább a fele rámegy a kis nejlonba bújtatott szerzeményekre, de ennyi legyen ma este a legnagyobb gondom. A recepción egy érdekes jelenet fogad, mintha Maddie már elrendezte volna, hogy melyik szobát kérjük ki, így nekem csak a fizetés marad. Nem kérdezek, elkérem a hatos helyiség kulcsát, és nyílegyenesen arra veszem az irányt, rá sem nézve az útitársamra, aki eddig jól tűrte a változó hangulatomat. A szobába lépve a vártnál egy sokkal jobb összkép fogad. Az ágynemű kicsit porzik, és a fürdő sem a legtisztább, de közeledik a vihar, az utolsó lépéseinknél már érezni is lehetett, hogy a hátamat verte az eső. Nem mondok semmit, a chips-et felé kínálom, én meg befoglalom az egyik ágyat, és a kötszerekkel együtt a felsőmtől is megválok. A segítségét elvből elutasítom, mert én vagyok az orvos, és ha varrni kell, akkor nem fogom átnyújtani egy teljesen kezdőnek. Maradandó hege lesz, nem is áltatom magam, de éltem már át ennél rosszabbat is. A látvány nem szép, szépen folydogál lefelé a vér, szerintem a sebszélek legalább 4-5 centiméteresek. Bassza meg a sógorjelöltem, hogy éppen engem használt bokszzsáknak. - Hidd el, nem akarod tudni. – pillantok fel Maddie-re, aki ez idő alatt már behúzta a függönyt, és miattam sopánkodik, vagy aggódik. Lehunyom a szemhéjamat, és anyázok egyet, de csak magamban, amikor végighúzom az ujjamat a sérült oldalamon. Meg is rázkódom, de nem feltűnően, így amikor megismétli a kérdését a szőkeség, akkor egyenesen rámeredek. – Kórház? Ezt verd is ki a fejedből kislány. Maddie… - nyugtatnám, de azt hiszem én is túlgondoltam, hogy egyedül menni fog ez. – Vizezz be egy törölközőt, van ott steril kesztyű is, amire szükségem lesz. Igyekezz. – szólok rá, aztán szépen leülök az ágy szélére, és szemügyre veszem a tényeket. Minimum nyolc öltés lesz, reménykedem benne, hogy van nálunk öngyújtó a tűhöz. – Nyisd ki nekem az üveget. Erre innom kell, mielőtt nekiállok. – biccentek a táska felé, ha már visszaért.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
A környezetem viszonylag nyugodt nőnek ismer. Olyannak, akit nem zökkentenek ki túlságosan az érzelmek vagy válik nyitottá egy társalgás által. Aki inkább hallgat, mintsem változtatásokat érő vallomásokat tesz, és csak kevésszer képes úgy igazán kimutatni mit is érez valójában. Most mégis mintha az évek alatt felhalmozódott zárkózottságom zúdult volna a nyakamba és egyszerre válnék érzelgőssé, dühössé és aggodalommal telivé Jake társaságában, melyet szorosan az egyáltalán nem rám jellemző, most mégis erősen érvénybe lépett nyílt viselkedés is követ. Mindezek összessége azonban többnyire ellentmond az eddig gondosan felépített világomnak és elképzeléseimnek, így bármennyire is próbálok önmagamhoz mérten higgadt maradni, olykor úgy érzem képes vagyok átlépni a saját határaimat annak érdekében, hogy Jake ne menjen annál is messzebb, mint amire a lakásom előtt volt példa. A kettőnk között lévő barátság már rég átlépett egy szintet, és bár nem tulajdonítottunk ennek nagy jelentőséget, mégis számomra fontossá vált Ő az idő múlása alatt. Olyan társaságot biztosított a hétköznapjaimnak, amelyre már rég nem volt példa az életemben és bármennyiszer is próbáltam tagadni, attól még ugyanúgy szükségem volt a beszélgetéseinkre vagy azokra a pillanatokra, amikor csak úgy elvoltunk a másik mellett kizárva a mindennapi feszültséget vagy az ehhez kapcsolódó témákat. Tartottam attól, hogy mindazok után amiket mondtam neki, ez az egész megszűnik majd és bár az elején már kifejtettem mennyire félek attól, hogy őt is magammal rántom abba a megszokott viselkedési mintába, ami leginkább jellemző volt rám, mégis egy ideig sikerült félretennem, most azonban túlságosan is nyomasztónak hat a valóság. Ezért sem vágyom megszakítani a közöttünk lévő csendet, habár azt kívánom, bárcsak jobban beengedne a világába. És nem feltétlenül azért, hogy azok után darabokra szedjem minden egyes mondatát, hanem mert érdekel mi történt vele. Érdekelnek a közel sem megnyugtató sérülései és az, hogy mibe bonyolódott. Azonban amíg ez nem következik be, annyival is megelégszem, hogy engedett a kezdeti elképzeléseiből és nem erősködött tovább a távozásom ellen. Nem mintha bárhova is mehettem vagy mentem volna a látottak/hallottak után. Az idő nem nekünk kedvez, de a motelben való megszállás én is úgy érzem, hogy most jót fog tenni nekünk. Szüksége van egy kis pihenésre, arra, hogy távol legyen attól a világtól, amiből menekülni kényszerült és ez a megálló éppen ezt nyújtja a hozzánk hasonlók számára. Ugyan már nem sok szoba maradt ilyenkor, de még akad számunkra is egy, és mihelyst a kulcs hozzánk kerül, be is foglaljuk az egyszerű, ámbár funkciójának tökéletesen megfelelő helyiséget. A függönyt elhúzva igyekszem még inkább kizárni a külvilágot, és bár a helyzetünk meglehetősen ismeretlen terepnek bizonyul számomra, mégis próbálok nyitni felé azzal, hogy a segítségemet ajánlom fel. Jóllehet nyíltan nem mondanám ki számára azok után, amikkel már amúgy is leterheltem őt, de aggódom érte és ezen az a seb sem segít, melynek létezése leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megválik a felsőjétől, hogy ő maga is felmérje eddig háttérbe szorított állapotát. Apró fintorra húzódnak ajkaim és most már nem bírom ki, hogy ne tegyek fel pár kíváncsiságom alkotta kérdést, de a válasza inkább még több kérdőjelet hoz magával, mintsem azt, amiből akár többet megtudhatnék. - Ha nem akarnám tudni, nem kérdeztem volna. – teszem hozzá, hiszen ha eddig nem igazán jött le neki, engem igenis érdekel, hogy mi történt avagy mi történik vele jelen pillanatban. A ködösítés azonban nem meglepő, így ahelyett, hogy tovább feszegetném a témát, inkább újra bepróbálkozok az előbbi felajánlásommal, mely úgy tűnik most sikerrel jár. Nem is kell sokat kérlelnie, hogy összeszedve magamat álljak fel az eddig befoglalt székről és az általa felsoroltakat a szobában és a fürdőben való ingázás közepette beszerezzem. Amíg a vizes törölközővel térek vissza és a kért kesztyűvel, körülnézek mire lenne szükségünk és fejben az alapismereteimet is előhívom, hátha még inkább a hasznára válhatok. - Tessék. – csavarom le az üveg tetejét és átnyújtom neki az italt, ekkor viszont eszembe jut még valami. – Egy pillanat és visszajövök.. – nem is magyarázom meg hirtelen távozásom miértjét, helyette inkább belebújok a cipőimbe és meggyorsítva a lépteimet sietek a recepción ácsorgó nőhöz, de még így is sikerül jól megáznom. Bár lehet, hogy tévedek, de valami nem ártana, amivel tüzet ’csiholhatunk’ ahhoz, amire készülünk és korábbról eszembe jutott a pulton heverésző cigis doboz és a közelében lévő Tilos a dohányzás! tábla, ami ordítva juttatta az ittlévők számára a felhívást, a nőt viszont ez kevésbé érdekelte. - Elnézést, nem lenne véletlenül egy öngyújtója? – támaszkodok meg a pulton, hogy felhívjam a mögötte ücsörgő nő figyelmét. - Tilos a dohányzás a motelban. – mutat fel komótosan a mögötte lévő táblára, én pedig hogy eloszlassam kételyeit, egyből bólintok is egyet. - Nem dohányozni akarunk, csak.. – fejezném be, de félbeszakít mondandómban. - Bár örülnék, ha porig égne ez a kóceráj, tilos felgyújtani is a motelt. Lehet nem úgy tűnik, de jó az arcmemóriám és emlékezni fogok magára, szöszi. – figyelmeztet, de egyre inkább kezdek türelmetlenné válni. - Ne aggódjon, a motel épségben marad, de tényleg sürgősen kellene egy öngyújtó. – sürgetem őt valamennyire, aminek hatására csak összeszedi magát és felpakol egy dobozt a pult tetejére. - Csak gyufám van. – válaszol, én pedig egyből a markomba zárom a dobozt. - Megteszi. Köszönöm. – azzal a lendülettel már sietek is vissza a szobába és még az ajtóban megválok a cipőimtől, a víztől áztatott hajamat pedig a csuklómra szorított hajgumival fogom össze. Régebben hosszabb volt a hajam és megszoktam, hogy mindig volt nálam egy, mert általában kapóra is jött, azóta pedig megszokássá vált. - Gondoltam erre szükség lehet. – mutatom fel a szerencsére száraz gyufásdobozt és közelebb sétálok hozzá. – Mi a következő lépés? – teszem fel a kérdésemet tele kettős érzelmekkel. Egyrészt tartok attól amire készülünk, másrészt túlságosan is elszántnak érzem magamat attól, hogy visszalépjek a segítségnyújtástól.
Odakint vihar készülődik, és valahogyan úgy érzem, hogy az égiek is a kedvem szerint alakítják az időjárást. A bennem dúló megannyi érzelemnek még nevet sem tudnék adni, mert ha ezt meg kellene tennem, akkor valószínűleg egy zárt osztályon kötnék ki, ahonnan egy jó darabig nem engednének ki semmilyen papírral. Az életem fordulóponthoz érkezett, nem fogok innen továbblépni, ha most nem békélek meg vele, hogy elveszítettem az irányítást a sorsom felett, és egy „jól leszel” klisé már nem fogja előremozdítani a jövőmet. Madelaine-ról még nem döntöttem el, hogy a jót vagy éppen a rosszat képviseli ebben a képletben. Eleinte még úgy tűnt, hogy nem volt jó ötlet beleegyeznem a maradásába, sokkal erélyesebben kellett volna a tudtára adnom, hogy nem vágyom a babusgatásra, de hajthatatlan. A szőkeséget még nem láttam ennyire elszántnak, vagyis az első együttlétünk után nagyon törekedett rá, hogy ne menjek haza, de mégis elengedett, amikor már úgy látta, hogy nincs értelme a sebezhető oldalát mutatnia nekem. Nem mondtam neki soha, de már akkor sejtettem, hogy többet érzett irántam, mint egy barátság keretein belül az normális lett volna. Melyik nő marasztalja az egyéjszakás kalandját, ha nem akar tőle semmit? Az ismétlés adhatta volna magát, de ő neki több kellett, egy kis csevej, amolyan érzelmi kötődés, és akkor élt bennem a gyanú, ha belemegyek ebbe a játékba, és közel engedem magamhoz, akkor egy idő után én is úgy fogok vágyni a társaságára, ahogyan ő tette velem szemben. Nem követelőzött, nem telepedett rám, mint annak idején a tanárnő, de éreztette, hogy nincs ellenére, ha mégis úgy döntök, hogy vele töltöm az estémet. Ma este én parkoltam le a háza előtt, az indíttatás hiányzott, de mélyen egy hang azt súgta, hogy tudna nekem segíteni, ha hagynám neki. Mennyire nehéz átadni a stafétabotot, és megbízni a másikban, hogy nem rosszat akar neked, hanem jót? Nálam szinte a lehetetlennel vetekedett, még a legközelebbi barátaimnak sem nyíltam meg, egyfajta álarcot viseltem Jamie és John előtt is, de sokszor még a tulajdon testvéreim körében is. Dorian még kisfiú, azt sem tudja, hogy mi fán terem a felelősség, mert néhány hónapja tiszta, és egy babát kapott ajándékba. A gyermek kötelezettségekkel, és lemondásokkal jár. Nem úgy vettem észre, hogy mindent bele adott volna, egy kicsit nehezteltem is rá, vagy éppen irigykedtem. Hogyan képes valaki ennyire könnyedén randizni menni, vagy sütögetni, amikor a nyomában van egy kartell, és több ember halála szárad a lelkén? Sosem tettem fel ezeket a kérdéseket neki, mert féltem, ha megteszem, akkor örökre megbántom, és megmutatom neki, hogy amiről azt hiszi jó, az korántsem az. Madelaine jelenléte kettősséget szül bennem, amikor a szobához érünk. Az úton olyan témákat feszegettünk, melyek nem jellemzőek ránk, és nem is vágnánk egymás szemébe, hogy tetszünk a másiknak. Nekem nincs szükségem egy agyturkász előadására, mert ha arra lett volna, már régen felhívtam volna Tessát, és az ő segítségét kérem, de nem tettem, és ennek oka is volt. A kutyáimban jobban megbíztam, mint az emberekben. Borzalmas személyiség lehetek, nem csoda, hogy egyetlen nő sem maradt meg mellettem huzamosabb ideig. Az ágyig lépkedek, de már iszonyúan hasogat az oldalam, és kénytelen vagyok megadni magam a gravitációnak, hogy ledőljek egy kicsit, és felhúzzam a pólómat. A kérdéseit első körben figyelmen kívül hagyom, nem fogom beavatni a részletekbe, hogy ki vert meg, és miért jutottam el idáig, hogy kötszereket kelljen vásárolnom. A segítség elfogadás nálam kényes kérdés, de abban talán hasznomra lehet, hogy hozzon törölközőt és lecsavarja a kupakot az üveg tetejéről, amikor már megváltam a felsőmtől, és az arcomba üvölt a sérülésem. Nem úgy készültem, hogy egy kisebb ambuláns beavatkozást végezzek el magamon. A törölközőt is elég hamar odahozza nekem, aztán még fel sem pillantok rá, de már menekül is, vagy valamit elfelejtett. Megvonom a vállamat a távozására, és inkább felhajtom a whiskey-t, hogy jótékonyan elnyomjon, ha már varrni fogok. Párhuzamosan hörpintem fel az aranyló párlatot, és tartom oda a sérült területhez a törölközőt, hogy felitassam a vérzést. - A picsába… - köpök ki egy kisebb adag alkoholt, amikor visszaér a szöszke. A kézhátammal törlöm le a számra tapadt cseppeket, és értetlenül nézek a kéklő szembogarakba. – Gyufa…nem is vagy annyira elveszett. – mosolyodom el egy másodpercre, aztán a kiszórt szerzeményekre bökök. – Ki kellene bontani a kesztyűt, és a tűt is. Aztán a végét tartsd a tűzbe, amíg lefertőtlenítem a sebszéleket. – adom ukázba, hogy mi a teendő, és ha elkezdi, akkor én is óvatosan elemelem a törölközőt, és szemügyre veszem a vérzés helyét. A törölköző szélére csepegtetek egy kis whiskey-t, és nekiállok körbetapogatni az oldalamat, de majd bepisilek a fájdalomtól. – Bassza meg az a nyamvadt farok. – összerándul az arcom, és üvölteni lenne kedvem. Kell egy kis pihenő. – Be tudod fűzni a cérnát? – kérdezek rá két lihegés között. Amennyiben igenlő feleletet kapok, akkor befejezem a nem túl kellemes előkészítést, és átveszem tőle a tűt a cérnával együtt. – Maddie képes vagy rosszullét nélkül segíteni? – pillantok rá röviden egy kis megerősítés céljából. – Össze kellene fognod a sebszéleket. Nem lesz túl kellemes, és innen nem látok túl jól sem. – fordítom a törzsemet a világosság felé, de még ez is gyér a kórházhoz képest.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Nem vagyok ellensége a kíváncsiságomnak, sőt az esetek többségében jól jön, hogyha többet tudok meg, mint amit beszélgetőpartnereim maguktól elárulnak. A mi kialakult esetünkben sem gondolkodom másképp, legfőképp azok után nem, ahogyan az esténk alakul. A fegyver, a közösen megtett és még közel sem végéhez közeledő utunk és a sérülések. Azok a nyugtalanító és Ő rajta több helyen megmutatkozó jelek, amikről az égvilágon semmit sem ismerek a létezésükön kívül és bár szeretném megtudni mégis ki tette ezt vele, azt is pontosan jól tudom, hogy erőszakosabb megnyilvánulásokkal semmire sem megyek. Ezért bármennyire is nehéznek bizonyul ennek kivitelezése, félreteszem személyiségemhez tartozó érdeklődő énemet és türelmesen várok arra, hogy ő avasson be, hogyha úgy érzi itt az ideje kicsivel jobban megbíznia bennem. Annak ellenére, hogy a szobák többsége már foglaltnak hatott a hiányos kulcsok szerint, mégis csend honol az egész épületrészen és csak az egyre jobban zúduló eső hangja tölti be a minket körülvevő helyiséget. Az idegességem, mely most aggódással vegyül egy másodpercre sem csillapodott és bár jól megmutatkozó jeleit megpróbálom a lehető legügyesebben visszafogni, mégis néha túlságosan nehéznek bizonyul, ha éppen visszatéved Jake-re a tekintetem, mellesleg a figyelmemet elterelésnek szánt melléktevékenységek sem segítenek. Egyrészt a düh ott tombol bennem, mert bárki is tette ezt vele, az biztosan nincsen és nem is volt sohasem a józan eszénél. Mégis ki képes ilyenre? Mert oké, találkoztam már olyan emberekkel, akiknek szükségük volt arra, hogy levezessék a feszültséget egyéb számomra nem helyeselt módon, de arra ott volt az edzőterem meg még megannyi más lehetőség, ahol kiélhetik eme hajlamaikat, de könyörgöm, ne a másik ember testi épségét veszélyeztessék ezzel. Szóval hiába minden munkám során szerzett tudásom, nem akarom és nem is fogom megérteni azt, aki ezt tette vele. Másrészt viszont úgy érzem még mindig helyesebb lenne őt elvinnem a kórházba, mintsem saját magán végezze el ezt a beavatkozást és egyáltalán nem azért, mert ne tartanám őt baromira jó orvosnak, hanem mert a környezetünk nem tűnik túlságosan biztatónak ehhez. Ez a hely inkább hat olyasminek, ahol drogüzleteket bonyolítanak le vagy ahol a gazdag pasasok megbújnak a szeretőjükkel a feleségük elől, hogy átélhessék mindazt, amit már otthon nem kapnak meg. Így hát bármennyire is próbálom elhessegetni a bennem dúló érzelmi kavalkádok előre tolakodását, attól még aggódom érte és ez nem olyan, amit csak úgy félre tudok lökni, mintha nem létezne, iránta fűzött érzelmek ide vagy oda. Itt már nem csak arról van szó, hogy mennyire fontos a számomra, hanem arról is, hogy ne legyen még ennél is rosszabb az amúgy is egekbe nyúló probléma. Azonban, ha a nagyobb képet nézem, rá kell jönnöm, hogy ebben a képletben már nincsen helyes vagy helytelen, egyszerűen csak úgy kell cselekednünk, ahogyan a helyzetünk és a vésztartalékaink megengedik. Valószínű, ha most bevonszolnám magammal őt a kórházba, ezernyi kérdés várna rá és még a rendőrséget is bevonnák, ami úgy gondolom egyikünknek sem hiányzik még így ráadásként. Így ahelyett, hogy mély tiltakozásokba kezdenék, inkább felajánlom a segítségemet és félreteszem a gondolataimat azokra a percekre, amíg az ellátása folyik, hogy teljes mértékben csak neki szentelhessem a figyelmemet. A kezdetben kért dolgokat egyszerű volt beszerezni, de a továbbiakban muszáj vagyok külsős segítséget kérni és ebben a nő nem feltétlenül könnyíti meg a dolgomat, de végül csak sikerül egy gyufával teli dobozzal gazdagodnom meg egy kiadós esőzuhannyal. - Az viszont jó kérdés meddig maradhat nálunk. A recepciós hölgy már így is gyanúsan a fejébe vette, hogy felakarom gyújtani a motelt. – égnek emelem egy pillanatra a tekintetemet, de közben a kérését is teljesítem, hogy haladni tudjunk. Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne remegjen a kezem meg egy percre sem, habár a szívverésem ütemes dobbanásai a torkomban köszönnek vissza, így inkább szótlanul teszem a dolgomat. A kesztyűt kibontom, a tűhöz pedig egy gyufát is előveszek és megpróbálok nem jó előre gondolkozni, ahogyan azt magamtól megszokhattam, hanem arra a pillanatra koncentrálni, amiben éppenséggel vagyunk. Aprót szisszenek ámbár a fájdalmát aligha tudnám pontosan átérezni, de sejtem mennyire kegyetlen rossz lehet. A cérnával kapcsolatos kérdésére csak egy egyszerű igennel válaszolok és a szobát sápadtan bevilágító fény felé tartom, hogy megkönnyítsem a dolgomat, de túl sokat nem segít, mégis ennek ellenére csak összejön a művelet. Az, amit viszont utána kér igényel egy-két másodpercnyi gondolkozási időt, amíg összeszedem gondolataimat minden egyes felmerülő érzésemmel együtt és csak ezután adok egyértelmű választ neki. – Megleszek, ne aggódj. – nyugtatom meg, mert bár sosem volt még ehhez hasonlóban részem, eddig nem úgy ismertem magamat, akit padlóra küldött bármilyen sérülés látványa. – Túl nagy segítségnek valóban nem bizonyul. – célzok itt most a fejünk felett pislákoló fényforrásra. Legalább a telefonomat elhoztam volna, akkor talán a vakuval megoldhattuk volna ezt a problémát, viszont egy lehetőségünk még akadt. Gyors léptekbe sietek az ágy melletti kis szekrényhez és húzom ki a rajta lévő lámpát, amelyet az asztalra helyezek, hogy közelebb legyen hozzánk. Kis kutakodást követően rá is lelek egy nem túl messze lévő konnektorra, de csak pár milliméteren múlott, hogy ne érje el. – Talán segíteni fog. – jegyzem meg felkapcsolva, majd miután a kezeimet is alaposan megmosom csak azután térek vissza, hogy egy mély sóhajtással felkészüljek arra, amire talán képtelenség teljesen felkészülni. - Szóval sebszélek... – ismétlem meg amit az előbb mondott és a lehető legóvatosabban és kíméletesebben érek hozzá, ahogyan azt csak ebben a helyzetben lehetséges, közben viszont reménykedve abban, hogy minél előbb túlesik mindezen.
Az egész történet abszurd, ha abból indulok ki, hogy nekiestem egy idegen férfinak, aki aztán olyan szinten elbánt velem, hogy varrni kell az oldalamon egy sebet. Nem vagyok egy anyám asszony katonája, de mégis úgy érzem, hogy most meggyűlt a bajom a leendő sógorommal, aki nem tudja, hogy hol a határ. Szerettem volna nem negatívan gondolni a mai eseményekre, de annyira elsodort az indulat, hogy szerencse, ha csak varrnom kell, és nem a hullaházban kötök ki. A menekülés a gyávák fegyvere, én viszont már totál kiborultam, és nem akarok még egyszer eljutni odáig, hogy két gyermeknek a jelenlétében pisztolyt nyomok egy pöcshöz, akinek nem tanították meg az illemet. Nem fogunk kijönni, nem is fogom erőltetni a jövőben a családi összejöveteleket, ha egyáltalán hajlandó leszek egy asztalhoz ülni a testvéreimmel, és a hozzájuk tartozó személyekkel. Nora nem ismer, írhatnám a múltunk számlájára, de azt hittem én is, hogy megbirkózom vele, ha bemutatja a párját. Chris nem szimpatikus, és a tetejébe még veszélyes is. Ki figyelmeztetett rá, hogy egy régi katonai fogásokkal rendelkező egyeddel akadok össze egy ártalmatlannak tűnő grillezésen? Nora terhessége még egy sokk, nem elég az első unokahúgom, most útban van még egy, és ott van Hannah meg Dorian esete is. Mi lesz velem, mit fogok csinálni, ha vissza kell mennem New Yorkba? Ehhez hasonló gondolatok ütik fel a fejüket, amikor megjelenik a színen ismételten a szöszi, és egy öngyújtóval tér vissza a szobánkba. Odakint zuhog az eső, ennyi is elegendő, hogy kirázzon a hideg, és lúdbőrös felsőtesttel fürkésszem őt. Nem fél, vagy nagyon jól palástolja, és a hasznomra akar válni. Még egy kortyot lehúzok az üvegből, hogy érezzem az alkohol tompító hatását. Még így is szinte érezni fogom az átdöfött tűt a bőrömön, és korántsem ringatom magam álomvilágba azzal kapcsolatban, hogy ez pokolian fájni fog, de be kell látnom, hogy másképpen nem megy, mert kórházba biztosan nem megyek. A magyarázkodás nem a kenyerem, és fegyver is van nálam, úgyhogy tuti a sitten kötnék ki, még az is lehet, hogy valamilyen bűnöző a nyomomra bukkannak, és egyenes úton juttatnám el az öcsémhez. Állandóan ezen kattog az agyam, de nagyon fáradt vagyok, és kimerült. A kettő kombinációja nem a legjobb, mert előfordulhat, hogy rám tör a roham, és akkor senki nem tudja megmenteni tőlem a szőkeséget. Sandán tekintek fel rá, amíg azzal van elfoglalva, hogy az asztali lámpát közelebb hozza, én meg az oldalamhoz nyomom a törölközőt, de már nem is vérzem. Annyira még nem sérültem le, hogy ne bírjak gondoskodni magamról, de be kell látnom, hogy jobb, hogy most nem vagyok egyedül, azonban hangosan nem fogom kimondani Maddie előtt eme foszlányokat, megtartom inkább magamnak. - Talán, de még ez sem biztos. Nem vagyok túl jól, és fáradok is, mert lassan másfél napja nem aludtam. – kénytelen vagyok az igazsággal előrukkolni, mert a grillezést is úgy tudtam bevállalni, hogy előtte lehúztam egy ügyeletet a kórházban. Az idegeim ki vannak, de megemberelem magamat, és felülök, hogy előkészítsem a terepet. Maddie a tűt sterilizálta, nekem meg marad ez a nyavalyás szar. Mélyeket lélegzek, de nem sokat segít, és hunyorgok is, amikor a széleket a whiskey-vel törölöm körbe. Be tudnék pisilni a fájdalomtól, olykor eltorzul az arcom is, de nem nyúlik hosszúra a művelet, emiatt nagyon fontos, hogy feltegyem a következő kérdést a mellettem tevékenykedőnek. Eddig ez gyerekjáték volt, de azt hiszem most jön az igazán érdekes része a történetünknek. – A sebszélekre kell ügyelni, okéé. – fújom ki a levegőt, és ha hozzám ér, akkor csak minimálisan rázkódom meg, és nem akadok ki. A cérnát átveszem tőle, és a számhoz emelve a végét erősen megkötöm. – Ennél sokkal szorosabban kell összenyomnod, és egyenletesen, különben elrontom a varrást. – szólok rá finoman, és az sem érdekel, hogy éppenséggel elküldeném melegebb éghajlatra, akárhányszor próbálkozik az összeillesztéssel. – Innen nem látom annyira jól...vedd fel a kesztyűt. – kérlelem, és most minden kezdődhet elölről. Csigalassúsággal telnek a percek, mire ismét eljutunk a megfelelő pozícióba, aztán veszek egy mély levegőt, és bal oldalt szúrom át. – Bassza meg… - nem mozdulhatok, de könnybe lábad a szemem is. – A cérnát nyomd le, mert csomóznom kell. – rekedtes hangon kérlelem, aztán folytatom, és kiegyenesedve meredek az oldalamra. – Egy soros lesz, úgy…. – még két öltést csinálok, de alig bírom, és gyöngyözik a homlokom az izzadtságtól is. – Kell még egy kis alkohol. Kérlek, tartsd a számhoz…innom kell. – nyögöm ki, és lehunyom egy fél pillanatra a szemhéjamat. Amennyiben odatartja, akkor kortyolok, és elmormolok egy imát magamban. – A picsába…a végét neked kell megcsinálnod. Nem látok már. – nézek le rá, ha végre találkoznak a kékjeink.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Kettős érzelmek viaskodnak bennem, amelyek az események zajlásával csak még inkább elmélyedni kényszerülnek. Egyrészt szeretnék kiszabadulni friss levegőért, mert úgy érzem idebent egyre nyomasztóbbá válik minden. A fejem ezernyi szálon cikázó gondolatoktól zsong és egyiktől sem érzem úgy, hogy nyugodtabbá válnék. Annyi megválaszolatlan kérdés fogalmazódott meg bennem az elmúlt percek során, melyeket talán túlságosan félnék feltenni a társaságomnak, mégis úgy érzem, hogy szükségem van minden egyes apró információra, ami magyarázatot adna arra, amibe keveredett. Tudom jól, hogy nem rám tartozik és közel sem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy jogom legyen számonkérni őt, mégis legszívesebben veszekedni tudnék jelen pillanatban. Kiakadni, kikészülni, bármit, ami ezekben a percekben normális reakció lenne egy átlagos ember részéről, tőlem viszont pont ez az elvárt, a megszokott. A higgadtság, a csend, az érzelmek helytelen kezelése. Mintha egyszerűen képtelen lennék a normalitás talaján létezni és úgy reagálni, ahogyan azt kellene. Másrészt viszont pont ezek a gondolatok és érzések azok, amik egyre inkább ösztönöznek, hogy az összes létező módon a segítségére váljak. Arra késztetnek, hogy ne hagyjam magára és ne viselkedjek úgy, amely számára kényelmetlenséget eredményezne. Ez a kettőség pedig bármennyire is megmagyarázza az egyetlen dolgot, ami még a részemről normális reakciónak mondható, mégis úgy érzem, hogy képes lenne kettőbe szakítani. Az első lépcsőfokok megtételét – pontosabban a kért dolgok beszerzését -, akár nevezhetnénk egyszerűnek is. A törölköző, a kesztyűk és a gyufa. Ami viszont ezt követi már sokkal több odafigyelést igényel és megfelelő lélekjelenlétet. Magamat nem úgy ismerem, akit könnyen elkap a rosszullét, jóllehet párszor volt úgymond szerencsém olyan helyzetbe keveredni, ami miatt ilyen módon reagálhattam volna, mégsem tettem. Így most sem válaszolok eltérően és nyugtalanítom őt azzal, hogy eme fontos és minden részletében lényeges percek alatt arra számíthat tőlem, hogy padlóra küld az események zajlása, amelyek az ő számára ugyan nem ismeretlenek, nálam azonban közel sem nevezhetőek hétköznapinak. A kislámpa fénye úgy tűnik némiképp nagyobb segítséget biztosít, mint amivel eddig volt dolgunk, így miután eligazítom úgy, hogy jó legyen, vissza is térek az eredeti helyzetembe. Egyáltalán nem tetszik azonban, amit ezek után hallok és erről formálódott véleményemet a tudtára is hozom. – Nem gondoltál még arra, hogy mások helyett néha magaddal is törődsz egy kicsikét? – rosszalló fejcsóválásomat egy apró mosolyféle is követi. Ugyan korábban már előkerült ez a téma, és akkor is valami hasonlót ajánlottam neki, de úgy tűnik ezt a viselkedést nehezebb lesz neki levetkőzni, mint bármi mást. Márpedig, ha nem vigyáz magára, akkor erre sem tud időt szakítani, így a nagyobb képet nézve mondhatjuk, hogy egyik szorosan következik a másikból. Mély levegőt veszek, hogy helyreállítsam légzésemet és egyben a heves szívverésemnek is gátat szabjak. A helyzet ismeretlensége miatt izgulok és ideges is vagyok egyben, de annak érdekében, hogy ezzel ne csináljak még nagyobb problémát számára inkább megpróbálom ezt a két érzést háttérbe szorítani a többi közé. Most nincs itt az ideje annak, hogy elgyengüljek vagy érzelgőssé váljak, amikor ennyire rossz bőrben van és csak ketten maradtunk a probléma megoldására. Mivel a tudásom ebben a témában eléggé homályosnak mondható, így csak annyit tehetek, hogy az ő utasításait és kéréseit követem és csak reménykedhetek abban, hogy nem szúrom el. Apró grimaszomat azonban képtelen vagyok elrejteni a fájdalmára reagálva és úgy helyezkedek, hogy normálisan hozzáférjek a sebhez ezáltal úgy érintve az adott területet, ahogyan azt ő kérte korábban. A mozdulataim óvatosak és többnyire bizonytalanok, így első körben nem is sikerül ráéreznem, hogy mégis hogyan kellene ezt kiviteleznem. - Rendben van.. – újabb helyezkedés követi szavaimat és most már szorosabban tartom az előző mozdulatokhoz képest. Bár a fejemben ott kavarog az a gondolat miszerint be kellene ültetnem a kocsiba és bevinnem a kórházba, mellette pedig az aggódás és a ’basszus, ez baromira rossz ötlet volt’ eszmefuttatás is szerepel, mégsem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget, mert sokkal inkább leköt az, hogy ne boruljak ki attól mennyire fájhat neki mindez. Sosem éreztem még ennyire tehetetlennek magamat, mint most és ez még frusztrálóbbá válik attól, ahogyan szenvedni látom Őt. Nem vagyok híve az alkoholnak, de ezekben a percekben megfordul a fejemben, hogy akár egy második üveget is be kellett volna szereznünk, mert józanul végigkövetni mindezt több, mint amire egyáltalán felkészültünk. Kérésére az üveget a kezembe véve csavarom le a tetejét és úgy tartom, hogy ebben a pozícióban mondhatni kényelmesebben sikerüljön pár kortyot elfogyasztania belőle, végül csak ezután teszem vissza a helyére, de a következő kérése megakaszt egy pillanatra a mozdulatsoromban. - Nekem? – kérdezek vissza és egy pillanatra fel sem fogom, hogy hangosan kimondtam. – Nekem.. – nyugtázom újra magamban, de ezek csak apró felkészítő pillanatok azokra a másodpercekre ami ezek után vár rám. – Menni fog. – biztatom magamat, mert én ígértem, hogy a segítségére leszek, ahogyan azt is, hogy nem fog a rosszullét elkapni és amúgy sincsen sok választásom. Összeszedve magamat veszek egy mély levegőt és felidézem, hogy ő miképpen csinálta mindezt. Fejben ugyan nagyszerűen megy mindez, élesben azonban csak egy szót tudok ismételgetni. – Basszus.. – bukik ki belőlem, végül azonban megmaradt energiámra támaszkodva állok neki az utolsó lépéseknek, ami a seb összevarrását illeti. A szívem ütemesen dobol mellkasom fogságában, a fejem enyhén szédeleg, de csak arra tudok koncentrálni, hogy ne bénázzam el. – Mindjárt megvagyunk… – nyugtatom egyben őt is, és magamat is, de nem igazán sikerül ebbe az állapotba átbillennem, amikor tudom, hogy ezzel úgymond szándékosan is rontok a helyzetén. Ez lenne a szükséges rossz? Így sem hangzik túlságosan jobban.. - Azt hiszem..végeztünk. – jelentem ki halkabban, és ha ő is megbizonyosodik erről, már csak akkor állok fel mellőle és veszem a kezembe a törölközőt, amelyet ismételten átmosok és bevizezek, majd csak ezután térek vissza hozzá. Óvatosan kezdtem el megtisztítani a varrás körülötti területet, talán túlságosan is arra koncentrálva, hogy ne okozzak plusz fájdalmat neki a jelenlegieknél. Néha lopott pillantást vetek arcának vonásaira, hogy megbizonyosodjak állapotáról, de nem merek túlságosan elidőzni ezzel. Tartok attól ugyanis, hogy a bennem felgyülemlett feszültség, aggódás és mindaz, ami a napunkat a hatalma alá kerítette, abban a pillanatban felszínre kerülne, ahogyan ténylegesen felfogom jelentőségüket. - Készen is vagy. – konstatálom halkan tudtára adva a szavakat, miután egy kötéssel is gazdagodik, és végül hanyagolom a további érintést, nehogy végül kényelmetlenül érezze magát tőle.
Nem vagyok egy nagy életjátékos, sosem értettem, hogy mit jelent az, hogy nyugalom, és békesség, mert állandóan harcban kellett állnom, és nemcsak képletesen. A hajsza a mindennapjaim részét képezte, nem álmodoztam arról, vagyis nem mertem, hogy egyszer minden megáll, és ott leszek valahol a távoli jövőben egy feleséggel, és gyerekekkel, ahol nem lesz gondok, csak a biztos tudat, hogy révbe értem. A szüleim halála után az egyetlen életcélom az volt, hogy az öcsémet felneveljem, és megmutassam neki a helyes utat, de aztán valahol elsiklottam, és kudarcot vallottam. Most először merül fel bennem, hogy ez az én vétkem-e, vagy így alakult volna akkor is a sorsa, ha nem utazok el Oroszországba? Néha a döntéseinket nem tudjuk befolyásolni, jönnie kell a rossznak is, mert abban a minutumban senki sem tudná megmondani, hogy jól választottunk-e. A mai napig végére borzalmasan elfáradok, és már az is nagy szerencsének tűnik, ha épségben maradok, és nem fordulok fel. Az ágyon ülve egyre nehezebben megy a koncentráció, és be kell vallanom, de a mozdulataim is lassulnak. Az ügyeleti idő, az alváshiány, és a verekedés kivették az összes energiámat. Védtelen vagyok jelen helyzetben, és attól tartok, hogy hamarosan már eszméletlen is. Nem veszítettem olyan sok vért, de az arcom is fáj, a varrással meg meggyűlik a bajom. Maddie próbál erősnek látszani, és visszaterelni a mélyre azt az énjét, aki zokszó nélkül vetné rám a kérdéseit, és hurcolna el a kórházban, de ha van egy kis esze, akkor eszébe sem jut, mert nagyobb galibát okoz, mintha csak ellátott volna. A lámpa jó ötletnek tűnt, akárcsak a gyufa. Feltalálja magát a szőkeség, nem egy gyáva kislány, és most ez az abszurd észrevétel mosolyt csal az arcomra, miközben minden döféssel egyre közelebb kerülök a szakadék szélére. A fájdalom elviselhetetlen, és hiába voltam egykoron szanitéc, már nem bírom úgy a kiképzést, mint annak idején. Eljárt felettem az idő, megöregedtem, és nem vágyom többre, mint egy kis csendre. A szemeim néha már lecsukódnak, de ekkor ráharapok a szám szélére, hogy ébren tartsam magam, és ne rontsam el az öltést. Maddie sokat segít abban, hogy összehúzza a sebszéleket, és tartja is a kesztyűs ujjával a cérnát, amíg megcsomózom a végét. Lehetne belőle kis nővérke is, vagy egy katonai kórházban segéd. Szerettem azokat a régi filmeket, ahol a nők nem ijedtek meg a háborúk idején, hanem erőt gyűjtöttek, és úgy segítettek, ahogyan tudtak. Templomokban gyűltek össze, hogy ellássák a sebesülteket, egy kis lelket öntsenek a haldoklókba, vagy lehunyják a holtak szemhéjaimat. Most így látom a mellettem térdelő szőkeséget is, mint egy angyalt, aki nem kérdez, azonban majd szétvet az idegesség. A hangja néha elmélyül, vagy éppen elvékonyodik, amikor kérek tőle valamit, és megpróbál józanul helytállni. Bárcsak azt mondhatnám neki, hogy nem lesz baj, és túléljük ezt a napot, de félek, hogy a végét járom. Nem tudom, hogy van-e belső sérülésem, vagy egyszerűen csak az agyam játszik velem, és elsodródtam a végkimerültséghez, ahonnan nincs visszaút. Kell egy kis szünet, miközben varrok, és ekkor kérem meg rá, hogy tartsa oda a számhoz az üveget. Az a néhány korty is segít abban, hogy ne okádjam ki a belemet, hanem szépen tűrjem a sajgást. Az oldalamat már alig látom, és pihennem sem ártana. Más választásunk nem marad, ezért közlöm vele, hogy neki kell folytatnia a varrást, mert hátul már nincs szemem. - Igen, neked. – közlöm vele, de még néhányszor elismétli, hogy biztos legyen a dolgában. A másik oldalamra fordulok, és úgy helyezkedem, hogy az egyik kezem a fejem alá kerüljön be. Lélekben felkészülök, hogy a húsomba vájja a tűt, de mintha az idő lelassulna, és ő is hezitálna. – Maddie meg kell tenned, különben semmi értelme nem volt, hogy elkezdtem. Légy szíves. – erőtlenül cseng a hangom, amikor felszólítom rá, de ez pont elegendő löket, hogy nekilásson. A fájdalom szinte átsuhan egy grimasz formájában az arcomon, és lehunyom a szemhéjamat. – Csináld. – nyögöm ki, hogy ne álljon meg, és ő teszi a dolgát. – Nem kell sok. – biztatom, de úgy érzem, mintha most szakították volna ki a vakbelemet. Ó, hogy a…elkáromkodom magam egy egész imát, és a csigalassúsággal telő percekre gondolok. A hetedik öltés. Meglesz az, és szinte vele együtt lélegzem fel, amikor késznek titulálja. Az ágy matraca besüpped alattam, ő elmegy valahova, de nekem nincs erőm felnézni. Megvárom, hogy visszaérjen, és akkor megértem, hogy a sebem tisztíja meg, és még fedőkötést is igyekszik rátenni. Nem semmi. Mielőtt elmenne, a csuklójára fonom az ujjaimat, és visszarántom. A kezemmel mutatom, hogy feküdjön le mellém. A kékjeim haloványan csillognak, miközben eleget tesz a kérésemnek, és mellém kerül. Nem szólok semmit, egy ideig csak nézem őt, és látom, hogy össze fog törni. A könnyek már ott égnek a szeme sarkában. – Minden okés, jó voltál. – nyögöm ki, és a véres kezemmel simítok végig a jobb oldalán egészen az álláig. Közelebb húzom, amennyire tőlem telik, és átkarolom az egyik kezemmel, a fejemet meg a mellkasára fektetem. – Jó voltál. – ismétlem önmagam, aztán végre megtalál a nyugalom. A sötétség kellemes, és már hívogat. Nagyon kimerültem, így szinte ráájulok, és szuszogva pilledek el.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Nehezen vagyok csak képes szavakba önteni mindazt, ami ezekben a pillanatban zajlik le bennem. Azt a fajta érzelmi szélsőséget, ami miatt úgy érzem a szívem hevesebb ütemet diktál a kelleténél, és egy képletes gombóc növekszik a torkomban, miközben azon ügyködöm, hogy ne akadjak ki túlságosan, márpedig szívem szerint már rég az ellenkezőjét tettem volna. Régóta nem tapasztaltam ehhez hasonló érzéseket. Aggódást a másik fél iránt, amely képes egyszerre őrültségekre sarkallni, csakhogy mentsd a menthetőt. Majd megváltozik valami, és a másik pillanatban olyan mélyre küld a tehetetlenség szakadékába, hogy szíved szerint mást sem tennél, csak toporzékolnál a változásért, amely valahogy sose jön el csak mert erre vágyunk. Félelmet, hogy akár benne van a lehetőség, miszerint elveszítheted a másikat úgy, hogy közben sosem volt igazán a tiéd. Haragot, mert őszintén szembe szállnál bárkivel, aki ezt művelte vele, mégsem tehetsz semmit, mert a kapott információk annyira homályosak és összefüggéstelenek, hogy tudod, ha mégis belevágnál az egyszemélyes bosszú-hadjáratodba, akkor se jutnál vele semerre, csak talán még nagyobb galibát okoznál. Az egyetlen, amit tehetsz…tehetek, hogy vele maradok és nem engedem, hogy őrültséget műveljen. Meghallgatom, ha arra van szüksége és csak ritkán fejezem ki véleményemet vagy győzöm meg a benne felmerülő gondolatok ellenkezőjéről. Segíteni akarok neki, de nem úgy, hogy csak rosszabbat teszek a már amúgy sem fényes helyzeténél. És bár a fegyver jelenléte még mindig aggasztó számomra, mégis úgy érzem, hogy egy kevés időre félretehetem a tárggyal kapcsolatos ellenérzéseimet és jelen lehetek a pillanatban anélkül, hogy minden baljós gondolat megfordulna a fejemben. Ezeknek az érzéseknek összességét viszont muszáj apránként kezelnem. Hozzászoknom az újfent irányításukhoz és nem engedni, hogy túlságosan is elnyomják döntéseimet. Erősnek kell maradnom. Annak a látszatát kell keltenem, hogy az égvilágon minden a legnagyobb rendben és még egy percig sem fordult meg a fejemben a könnyek hullatása azért, mert piszkosul aggódok érte, és mert félek, hogy bármilyen komolyabb baja is eshet, én pedig túlságosan kevésnek bizonyulok a segítséghez. Mert most nem az érzelmektől túlcsordult Madelainera van szüksége, hanem arra a nőre, akit nem zökkent ki a változás vagy tér el az eredeti tervtől amiatt, hogy éppenséggel az ő kezébe kerül át az irányítás. Érzem, hogy a néha megengedett mélyebb légzések segítenek féken tartani a félelmeimet. Ahogyan azt is, hogy bármennyire is próbálom elrejteni, attól még az arckifejezésem tisztán tükrözi majd egy-egy szavakban meg nem formált véleményemet, amelyek csak akkor mélyednek el igazán, mikor arra kér: én fejezzem be a utolsó simításokat. Eleinte talán úgy érzékelem, mint aki rosszul hallotta az egymás után pakolt szavakat, és bár nem áll szándékomban, mégis egy sokat nem mondó kérdéssel reagálok rögvest a kérése után, ami úgy tűnik csak előkészítette azt a fajta felismerést vagy feldolgozást – nevezzük bárminek -, amit ő is megerősít a továbbiakban. - Igazad van és megteszem, tényleg, csak egy másodpercet kérek.. – vagy talán többet? Kétlem, hogy ennyi időnk lenne teketóriázni, de magamban mégis nyugtatóbbnak tűnik úgy érzékeltetni, hogy több időm van, mint azt, miszerint éppen kifutok belőle. Egy apró bólintás, valami szurkolólányokat megszégyenítő ösztönzés magamnak és a következő amit érzékelek a fülemben visszaköszönő szívverésem mellett az, hogy belekezdek kérésének megtételébe, ámbár azon nyomban visszavonulóra adnám a fejemet, amikor fájdalmat okozok neki. Most már legalább tudom a határaimat, amelyeken túl nem fér bele, hogy orvos legyek és magam műtsek meg egy másik, érző lényt. Túl gyenge vagyok, túlságosan is…azt hiszem ennyi: gyenge. És ez úgy gondolom mindent elmondott miért is nem lenne jó ötlet nekem szikét vagy más egyéb éles tárgyat a kezembe adni, amivel emberi életeket menthetnék. Ha eddig nem becsültem meg eléggé Jake munkáját, most duplán nagyot nőtt a szememben a többi társával együtt. A sebe összevarrásának befejeztével mintha megkönnyebbülés lenne rajtam úrrá, ám ez az érzés olyan mértékben veszi át az irányítást felettem, hogy az összes energiámat felemészti. Kimerültnek érzem magamat és nem fizikailag, inkább érzelmileg. Ez pedig még rosszabb, mintha lefutottam volna egy maratont vagy bármilyen sportot űztem volna az elmúlt órákban, mert ez ellen a fáradtság ellen sokkal leleményesebbnek kell lennem. Szótlanul ugyan – vagy éppen tartalékolva a szavakkal -, végzem tovább az elképzeléseimet és nem is nagyon koncentrálok másra rajta kívül. Azt hiszem lassan kezd az egész napi izgalom és érzelmi hullámvasutazás eluralkodni rajtam és ezt mi sem bizonyítja jobban, mintsem a torkomban megnövekedett gombóc, aminek jelenléte könnyeket csal a szemeimbe és aminek során szándékosan kerülöm a tekintetét. Még egy kis ideig muszáj tartanom magamat, hiszen ez most nem rólam szól, hanem róla. Arról, hogy jobban legyen, pihenjen és végre lenyugodjon a vele történtek után. Másfél nap alvás nélkül…a fenébe is. Valakit legszívesebben képen törölnék, amiért nem küldte el őt sebtében egy hosszabb alvásra. Már éppen azon vagyok, hogy változtassak az elmúlt percekben felvett pozíciómon, de ő neki egészen más tervei akadnak velem kapcsolatban és mikor elhelyezkedek mellé az ágyra, hagyom, hogy a közelségének hatása teljesen magával ragadjon. Jól esnek a szavai, mégis mintha csak mélyebbre sodornának és felszínre hoznák mindazt, amit eddig olyan ügyesen próbáltam elnyomni magamban. - ..és te is jobban leszel. – fűzöm hozzá mintegy önmagam megnyugtatásképp egy apró félmosollyal egybekötve mondandómat, és egy pillanatra behunyom a szemeimet amikor érintése karomtól egészen az államig fut fel. Ahogyan magához von, én is közelebb fészkelődök hozzá és most megmagyarázhatatlanul jó érzéssel tölt el a jelenléte. Az, hogy most én bizonyosodhatok meg arról, hogy kipihenje magát rendesen, amelyre nem kell sokat várnom, mert mihelyst kényelembe helyezkedik, már az igazak álmát alussza. Ezután engedem meg csak magamnak, hogy végre lecsillapodjak én is és felfogjam a mai pörgő események sorozatát, amelyek épp elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy az egész nap visszafogott érzéseimnek végül teret engedjek, ugyanakkor ahhoz is hozzásegítenek, hogy könnyebben nyomjon el az álom miután úgy érzem némiképpen sikerült lenyugodnom. Ötletem sincsen mennyi lehet az idő, de a kinti világosságból ítélve már biztosan nem a hajnali órákat tapossuk. Jake még mindig alszik, így csak a lehető legóvatosabban fejtem le magamról a kezét és egy pillanatra megérintem a homlokát annak érdekében, hogy megbizonyosodjak nem lázasodott be az éjszaka során. Az egész esti esős időjárás miatt a levegő lehűlt és a szobában sem uralkodott akkora hőség, így miután kimászok az ágyból, betakarom őt, én pedig a fürdő felé veszem az irányt egy forró zuhany érdekében. Az egyik tiszta törölközőt lenyúlom, bár sokat nem fog segíteni a látványomon, hiszen a fehér blúzom gyűrődésekkel teli és a tükörképemet elnézve sem vagyok megelégedve a látvánnyal, mégis mihelyst megérzem a meleg víz érintését a bőrömön, abban a pillanatban is felejtem, hogy igazából miért is mérgelődtem az előbb.
Abban a néhány pillanatban, amíg az ébrenlét, és az eszméletlenség határán mozgok, sikerül elkapnom egy különös másodpercet. Egyetlen személy közelében sem éreztem, hogy nyugodt lennék, hogy kiegyensúlyozott, de a szöszi még ezt is eléri. A fejem alatt hullámzó mellkasa, a szívének ütemes ritmusa egyfajta altatóként másznak a fülembe. Hihetetlen, hogy ezt váltja ki belőlem a közelsége. Az illata az orromon keresztül az agyamig kúszik fel, és egy röpke szekundumra még az édesanyám emlékét is feleleveníti. Évek óta nem álmodtam vele, nem engedtem, hogy a gondolataim közé férkőzzenek a szüleim, mert fáj az elvesztésük. Szerettem az édesanyámat, talán jobban is, mint az édesapámat, de kettőjük zűrje sokkal fájóbb volt, mintha csak az egyikük ment volna el. A fiatalságom ment rá, hogy feldolgozzam a halálukat, egy percre se álltam meg, hogy meggyászoljam őket, mert Dorian kicsi volt, és rám volt szüksége. Milyen példát mutattam volna, ha minden éjjel telesírom a párnámat, és őket kéretem…de tudom, hogy nem jönnek vissza? Borzalmasan céltalan voltam belül, de kívülről ebből az öcsém nem láthatott semmit. Megtettem érte mindent, még plusz állásokat is vállaltam, lemondtam a csajozásról, és eltökéltem, hogy megteremtem neki a biztonságot. Nem voltam rá képes. Hiába utaztam el a világ másik végére, ha eközben úgy döntött, hogy lelép az útról, és a rosszra adja a fejét. Nem hibáztathattam érte, de az én kudarcom volt az övé is. Nem láthatta apa, nem inthette óva, hogy ne tegye, és én pont akkor hagytam el, amikor vele kellett volna maradnom. Visszafordítani már nem lehet az idő kerekét, és nem is biztos, hogy jó lenne. Bíznom kellene benne, hogy megoldja egyedül is, és nem csinál még ennél is nagyobb galibát, de ez azt hiszem, nagy elvárás lenne a részéről. Félelmetes, hogy egy kislány csöppent az ölébe pont annak a fiúnak, aki hozzám járt át éjszakánként sírva. Hannah többet érdemel, meg kell kapnia a legjobb apukát, és ehhez én is tudom a szívem mélyén, hogy el kell majd egyszer beszélgetnem az öcsémmel. Nem tudja, amit én már tudok. Olive halott, nem fog eljönni, nem fogja keresni a kislányát. Hannah félárva, és ez nem egy olyan dolog, amit félvállról kellene vennünk, vagy vennie Jason-nek. Nagyot sóhajtok, egyetlen lélegzet, és a problémáim tovaszállnak. Érzem, hogy valaki a fejemet simogatja, hogy velem együtt szívja be az oxigént, de annyira kimerült vagyok, hogy muszáj engednem a sötétségnek. Már nem megy egyedül, kell egy kis szünet, ahol az a Jake Lester lehetek, aki mindig is akartam lenni. Egy gondtalan gyermek, egy érett felnőtt, és egy boldog férfi. Valahol a kívánságaim nem találkoznak, de most ebben a percben mégis úgy érzem, hogy a világ összes kincse előttem hever, egyetlen testben. Madelaine Riggs lehet az a nő, aki elűzi a bajt, és megnyugvást hoz a háborgó lelkemnek. Képesek lehetünk ketten egy újat építeni, egy szebb világot? Nem tudom, de az érzékeim azt súgják, hogy ő a nagybetűs NŐ….és igen most még homályos a végcél, és rengeteg akadályt kell legyőznünk, de mi vagyunk azok, akik ezt megoldhatják. Elalszom, és most először nem egy roncsautóban látom a szüleimet, hanem teljes békességben, ahogyan az egyik bajtársamat is, aki az életét adta Gregért, és értem.
A hajnali órák a reggelbe nyúlnak át, odakint elállt az eső, minden nedves. A hatos szoba előtt már zajlik az élet, a boltban helycserés támadás van, ahogyan a recepción is. A takarítók megkezdik a munkájukat, miközben ketten még az igazak álmát alusszák odabent. A kezemet elnyújtom, de csak a lepedőt fogom át, és azt érzem, hogy a lábam vége lefagyott. Totálisan szét vagyok csúszva, nincs kedvem kinyitni a szememet, mert könyörtelenül rá kellene jönnöm, hogy már délelőtt van, de jobban vágyódom az álmok birodalmába. A nyálam a párnára folyt, a fejem annyira tompa, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül megemelnem, és kinyögnöm egy „Á”-t. A szám íze keserű, az oldalam hasogat, és bűzlik, mint egy részeg hajléktalan. – Mi a fene? – hunyorogva szemlélődök körbe a berendezésen, mire leesik, hogy hol vagyok, és kivel. A fürdő felől hallom a hangokat, és igyekszem figyelemmel követni, hogy melyik fázisnál tarthat a zuhanyzással. A hátamra fordulok, a plafont bámulom, meg a repedéseket a sarokban. Nem a tisztaság lenne az első szó, ami eszembe jutna a szobáról, de nem is olyan vészes, azonban fázom, de hiszen ez nem is csoda, mert a felsőtestemet maximum a takaró lepi el. Éppen akkor határozom el, hogy felülök, amikor Maddie kijön, és a forró gőzt kiengedve találkozik a pillantásunk. – Jó reggelt. – rekedtes, és száraz hangon adom a tudtára, hogy magamhoz tértem. – Hány óra, nem nézted? – ez az első, amit számon tartok, aztán az illatom, amitől el is facsarodik az orrom. – Azt hiszem én is letusolok. – kelek ki az ágyból, de csak bicegve megy. A szemem környéke meg van dagadva a tegnapi verekedéstől. Ellopom a megmaradt törölközőt, és elsuhanva mellette be is zárkózom, hogy megszabaduljak a kosztól, és az alvadt vértől…
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Kevésbé érzem magam nyugtalannak korábbi állapotomhoz képest, de a gondolataim még a zuhany alatt sem csillapodnak a tegnapi eseményekről. Újra meg újra lejátszom fejben mindazt, amit azokban a percekben képtelen voltam számontartani vagy úgy érezni, hogy akár egy szeletét is felfogtam volna annak, amit műveltünk. A munkám során sok emberrel találkozom és megannyi történettel. Egyik sem ugyanaz, mint a másik, mégis képesek különböző érzelmekkel hatni az ember lányára, hogyha mélyebben megismeri a sztorijukat. A kudarcba fulladt próbálkozásokat, az egyre inkább sokasodó kérdéseket és azt a pillanatot, amikor rájönnek: más emberre van szükségük, hogy megértesse velük min is mennek keresztül. Ezek mind olyan dolgok, amelyre nem lehet azt mondani, hogy 100%-osan felkészült valaki, esetleg csak sejtheti miképpen alakul majd mindez. Azonban a tegnap történtek kiemelkedtek mind közül, és mihelyst képes vagyok felidézni őket anélkül, hogy ne érezném azt a rengeteg érzést, amit akkor, rájövök hogy hiába az évekre visszanyúló munkám, én sem tapasztaltam még mindent. A forró víz most jól esik a bőrömnek, ám meg kell küzdenem azért, hogy elérjem ezt a hőmérsékletet, mégis a végeredmény minden fáradozást megér. Lehet maradt még bennem egy kis félelem és bizonytalanság, de mellette egészen más érzelem is helyet kapott. Egyfajta kellemes emlékként, békés pillanatként élem meg annak az emlékét, hogy akkor, abban a percben Jake a közelemben volt. Látni, hogy eléri lassan azt a szintet, amikor végre ő is elengedheti a fejében kavargó zűrzavart egy kis időre és kipihenheti magát ahogyan arra már egy jó ideje szüksége lehetett elégedettséggel töltött el. Tudom, hogy ez csak átmeneti a számára és ettől még nem rendeződtek le benne a kérdések vagy csillapodtak a mellette ott tomboló viharok, de amíg sikerül neki pár órát azzal töltenie, hogy az alvásra koncentrál, mindezek távolinak és idegennek hatnak majd a számára. És bár hangosan biztosan nem mondanám ki, mindezek ellenére engem is nyugodtabbá tett, hogy itt lehetek és lehettem Vele ezekben a percekben. Nem időzök el sokat a fürdőben, és a készülődést sem nyújtom el. A tükör előtt mérem fel még egyszer az arcberendezésem állapotát és párszor végigszántok szőke tincseim között ujjaimmal, hogy valami elfogadhatót és emberit varázsoljak belőlük, majd csak ezután lépek ki a helyiségből, de az első akin megakad a tekintetem a kissé még kómás, de már az ébrenléttel barátkozó Jake látványa. Nagyot lódul a szívem mellkasom fogságában és kell egy kis idő, hogy a hangomat megtaláljam ezután a váratlan reakció után. - Jó reggelt. – köszönök én is, miközben a törölközővel szárítgatom még meg a hajamat, de a kérdésére csak tanácstalanul a fejemet ingatom. – Ötletem sincsen. Egy órát nem szereltek fel ebbe a szobába, de olyan kilenc-tíz körül már biztosan lehet. – nyugtázom egy apró fintorral az arcomon, de képtelen vagyok nem megengedni magamnak egy lopott másodpercet, hogy Őt figyeljem. Fontossá vált számomra és ez ha még kérdéses volt számomra, tegnap többszörösen is bebizonyosodott. Régóta nem kavart fel senki sem érzelmileg, mint ahogyan azt ő tette és ez valahol amellett, hogy újra emberibbnek éreztem magamat, ugyanakkor egyfajta félelmet is kölcsönzött. Tartottam ettől a váratlan újdonságtól, de annyira nem, hogy ne mélyedjek el benne jobban vagy járjam körül annak óvatos rendje szerint míg végül teljesen megbarátkozom a tudattal, hogy még én is képes vagyok őszinte érzelmeket táplálni valaki iránt, még ha rohamtempóban is találnak rám ezek a felismerések. Egy lépést teszek oldalra, hogy ő is beléphessen a fürdőbe, majd kiterítem a törölközőmet, a szobánkat pedig fénnyel ajándékozom meg a sötétítő elhúzásával. A tegnapi esőhöz képest most a napsugarak igyekszenek beszökni a szoba padlójára és ez sokkal kellemesebbnek hat, mint a vihar ígérete. Amíg ő a zuhannyal van elfoglalva, én a cipőmbe bújok bele, hogy kiszökjek a recepcióshoz, a tegnap kölcsönkért gyufával együtt. Egy-két ember már távozásra kész, így megvárom amíg rendezik a dolgaikat és leadják a kulcsokat, majd csak ezután lépek oda a most már fiatalabb nőhöz, aki sokkal barátságosabbnak tűnik elődjéhez képest. - Jó reggelt. Tegnapról ez nálunk maradt. – jelzésértékűen tartom fel az apró dobozt, végül lehelyezem a pultra. - Biztosan Moira keresni fogja délután, de ahogyan őt ismerem, jó pár még lesz nála, szóval aggodalomra nincs ok, meglesz nélküle. – kedves mosolyt ejt felém, ám azzal a lendülettel folytatja is. – Esetleg segíthetek még valamiben? - Ami azt illeti, lehet őrült ötlet, de nem tartanak véletlenül jeget? – óvatosan teszem fel a kérdést, mire a lány elgondolkozik és a mutatóujjával jelzi, hogy kér egy pillanatot. - Tudtam, hogy egyszer jól fog még jönni. Moira mindig mérgelődik, hogy feleslegesen hozok be, de annyi verekedés zajlott már itt, nem mellesleg ő is kapott már belőle, hogy úgy gondoltam jobb félni, mint megijedni. – nyújtja át és bár én kérdeztem, mégis meglepetést okoz, hogy teljesíteni tudta a kérésemet. - Igazán életmentő és teljesen logikus gondolat. Köszönöm. – tartom fel a becsomagolt jeget és a szobába sietek vissza. Amíg egyedül vagyok, az ágyunkat elrendezem és egy kis rendet teremtek a helyiségben, ami annyira nem nehéz, hiszen ahhoz képest, hogy mik zajlottak itt este akkora rendetlenséget nem tettünk, mint amire számítani lehetett. Az utolsó simításokat végzem el, amikor Jake is csatlakozik hozzám, én pedig egyből a jégért nyúlok. - Gondoltam az arcodnak ártani nem fog. – mosolyodok el egy pillanatra felmérve arcának vonásait és a rajta meglátszódó nyomokat, de nem feltétlenül akarom letámadni vagy fontoskodni egyfolytában, így várok egy kis időt, mielőtt feltenném a következő kérdéseimet, eközben pedig leülök az ágy szélére és így pillantok fel rá. – Hogy érzed magad? Lecseréljük majd a kötést? – Oké, most már ideje levegőt is vennem, így a továbbiakban csendben maradok, habár annyi mondanivalóm vagy kérdésem lenne még. Bírt az éjszaka aludni? Én úgy vettem észre igen, de aztán tévedhetek én is. És bár még ezernyi más gondolat is megfordul a fejemben, mégsem mondok ennél többet, hiszen már így is sikerült túllelkesednem a kelleténél is jobban.
Az ágyon fekszem, és eleinte csak a párnából felszálló illatokra koncentrálok, nem arra, hogy mennyire nyúzott vagyok, hogy szinte minden egyes végtagom fáj, és nem utolsó sorban arra, hogy kurvára nem itt lenne a helyem, hanem New Yorkban. Nagyot ásítok, és csak nagy harc árán sikerül felemelnem a fejemet, és körülnéznem a motelnek a berendezésén. Nem mondanám, hogy csillagokkal jutalmaznám, ha egy netes oldalon bukkanna fel, sőt még foglalást sem intéznék rá, de arra tökéletesen megfelelt, hogy az éjszakát megússzuk a viharral együtt. A vezetéssel nem voltak gondjaim, egyelőre még helyre kellett tennem az elmémben, hogy mi is történt tegnap, és hogyan jutottam el odáig, hogy a szőkeséggel együtt aludjak el. Az égvilágon most nem történt semmi kettőnk között, az úton csókoltam meg, azóta nem mutattam jelét, hogy érzelgős lépésekre szánnám el magam, és már nem is bújt meg a kis kobakomban az a fajta őrültség, hogy pisztolyt ragadjak. Apropó…szinte abban a minutumban felülök, és a tekintetemmel a fegyveremet keresem, de szerencsére a közelemben van. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem vette magához Maddie, és nem gondolta azt, hogy el kellene tüntetnie a közelemből. A fülem már a másik helyiségen túl jár, és a zuhanyzással egybekötött zajokra összpontosul, én meg amilyen kis hülye vagyok a fantáziám is beindul. Pasi vagyok, nem kell bemutatni a vizuális képességünket, nem mellesleg, hogy ezzel a nővel már ágyba is bújtam pár alkalommal. Madelaine okosan öltözködik, nem kirívó, pedig, ha néha engedne a benne élő nőnek, akkor több ezer férfi csúszna térden, hogy a kezét megcsókolja. Én már nem egy alkalommal mondtam el neki, hogy nem minden az ész, mondjuk az lényeges különbség is, hogy magam sem olyan hölgyeket keresek, akikkel ágyba mennék. Ezeket az igényeket más körülmények között is el lehet intézni, és máris ott tartunk, hogy a férfi is elboldogulna egyedül ezen a planétán, de ott vannak azok a dolgok, amiktől félünk…az elköteleződés, az érzelmi biztonság, miközben titkon erre vágyunk mi is, csak éppen azzal a különbséggel, hogy a szex valahol az első, és a második helyen bandukol még akkor is, ha ezeket megkapjuk. Jamie is eleinte másról sem tudott beszélni, csak Tessa csöcseiről, meg a formás lábairól. A hülyének is feltűnt, hogy milyen fiatal, és kapós, akárcsak a szöszi, csak ő sokkal nagyobb határt húzott, mint a hasonló cipőben járó társai. Elbambulok, az ajtót fixírozom, mire kinyílik, és megjelenik teljes életnagyságban a doktornő. A fejem lüktet, de a kedvem egy fokkal jobb, amikor találkozik a pillantásunk. - Hát, akkor eltelt néhány óra. – megemberelem magamat, és feltápászkodom, aztán a megmaradt frottírral együtt indulok meg a fürdő irányába. Még egyszer visszalesek rá, hogy minden rendben van-e vele, aztán bekulcsolom magamat, és nekiállok vetkőzni. Sok minden nem maradt rajtam, még itt-ott fájnak a lábaim is, de az első, amit megnézek, nem más, mint az oldalamon lévő kötés. Maddie jó munkát végzett, mert egész éjszaka kitartott, bár tartok tőle, ha most leszedem, akkor nem fog tetszeni, amit látni fogok. Óvatosan fejtem le, és fürkészően mérem végig a varratot. A széle még vörös, be is van dagadva, szóval útközben nem ártana beugranunk egy gyógyszertárba, de kezdőhöz képest elég precíz lett, mondjuk az eleje az én kezem munkáját dicséri. A vizet fokozatosan nyitom meg, és úgy helyezkedem, hogy az oldalamat csak kis mennyiségben érje a víz. A hajamat, és a felsőtestemet alaposan megmosom, több helyen már véraláfutásos vagyok, na meg lila és zöld. A szappan ki van csomagolva, ezért megtisztálkodom vele, és óvatosan tapogatom meg a seb körüli bőrfelületet is. Nem számolom a perceket, a zuhany után elzárom a csapot, és a csípőm köré csavarom az anyagot. A ruhákat összegyűröm, és úgy megyek vissza a közös térbe, ahol Maddie egészen indulásra készen vár. – Jeget? – nézek rá, aztán a kis nedves törölközőbe csavart csodára. – Köszii… - veszem el tőle, és az arcomhoz nyomom. – Már leszedtem a kötést, és valami gyulladáscsökkentőt is be kell szereznünk krém formájában, de a fedőkötés jöhet majd. – letelepszem az ágy másik felére, egy kisebb távolság közénk ékelődik. Hálás vagyok, hogy nem faggatott, ezért veszek egy mély levegőt, és oldalasan kutakodóan vizslatom. – A sógorom volt, vagyis a majdnem sógorom. Most ismertük meg egymást, és nem szimpatizálunk. – adom a tudtára egy keserű mosollyal megtoldva. – A húgom terhes, és ezt tegnap közölték. A pasi elhagyta őt, vagyis felcsinálta kilenc éve kb. és most megint. Nem ismerem Norát sem sok ideje…alig néhány hete derült ki, hogy az apám félrekefélt, és lett belőle egy féltestvérünk. Minden új…és változó, akárcsak én. – támaszkodom meg a térdkalácsomon, és most az oldalamhoz nyomom egy kicsit a jeget.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
A tegnap történtek ellenére valahogyan ez a nap ígéretesebbnek bizonyul, melynek kiemelkedő részének azt tudnám felhozni, amit Jake közelsége nyújt a reggeli ébredés után. Annyira békésnek és gondtalannak tűnik, és bár van egy sejtésem, hogyha elmondanám neki, akkor sem hinné el, hogy megérdemli a boldogságot és egyszer biztos vagyok benne, hogy maximálisan megfogja kapnia azt majd. Ha már csak magamból indulok ki, én sem tudnék másnak hinni egy ilyen bizonytalansággal teli jóslattal kapcsolatban, ha nem feltétlenül érzem, hogy ez a jövőben változni fog vagy akár egy másodpercig is úgy érezném jót tenne nekem egy ekkora fordulat az életemben. A múlt igenis befolyásoló hatással van a jövőre és a jelenre egyaránt és bármennyire is igyekszünk háttérbe szorítani, attól még ugyanúgy jelen van és nem törlődik el csak azért, mert arra vágyunk, hiszen egy adott szituáció is elég ahhoz, hogy felidézze miken mentünk keresztül. Ezek a sebek pedig rányomják a bélyegét a terveinkre és már úgy indít útnak minket, hogy tele vagyunk bizonytalansággal, amelyet a korábban tapasztaltak hagytak nekünk hátra. Őszintén félek és tele vagyok kérdéssel azok az érzések miatt, melyek felszínre törtek bennem Jake iránt. Tartok attól, hogy a rossz élmények, amelyekkel egyszer már szembenéztem kihatással lennének kettőnkre, habár egyszerűen csak ismerkedünk a másikkal és jól elvagyunk abban a társaságban, amit egymás számára nyújtunk. Mégis ahogyan visszaemlékszem a pillanatra, amikor közelebb vont magához és így aludt el rá kell jönnöm mennyire szükségem van arra, hogy az életem részese legyen. Mintha egy részem szeretné őt megóvni őt azoktól a dolgoktól, amelyek folyamatosan rajta csattannak, mégsem ő érdemelné őket. Túl sokat viselt már el ahhoz, hogy nyugodtabb perceket érdemeljen és ha engedi, szeretnék az lenni, aki átsegíti Őt mindezen, bármennyire is önző és egyben kisajátító szövegnek hangzik is mindez a részemről. Nem kívánom felébreszteni, így óvatosan járok el az ágyból kimászással kapcsolatban és azt ezt követő zuhanyzással sem akarok különböző hatást elérni. Az idővel kapcsolatban egészen homályos részleteim vannak és még lehetőségünk sincsen megtudakolni anélkül, hogy kimozdulnánk a szobából, így bármennyire is felkelti a kíváncsiságomat mennyit sikerült aludnunk, mégsem érzek erős késztetést ahhoz, hogy utána is járjak. A meleg víz jó hatással van rám és a gondolataimra egyaránt, amelyek enyhén összekuszálódnak, amikor ismételten meghallom a hangját a fürdőből való kilépést követően. Az időről érdeklődik, amire továbbra sem vagyok képes érdemi választ adni, de az én tekintetem az arcát fürkészi, a szemeinek kékségét bűvöli és lélegzetvisszafojtva követi a mozdulatsort, ahogyan az a férfi, aki fontossá vált a számára elsétál mellette mindezt úgy, hogy apró jelét se mutassa a felmerülő gondolatainak. Holott ez képtelenségnek tűnhet, amikor a szívem lelkesebb ütemet vesz fel mellkasom fogságában és érzem, hogy ajkaim mosolyra húzódnak attól a személytől, aki úgy tűnik jobban érzi magát a tegnapi állapotokhoz képest. Annak érdekében, hogy ezeket a helytelennek tűnő gondolatokat eltereljem összepakolok a szobában és jeget is szerzek a recepcióstól, hogy mire kiér, már csak az legyen a dolga, hogy a hideg segítséget az arcának azon pontjához érintse, amin meglátszanak a korábban történtek. - Ühüm. – felelek nemes egyszerűséggel, amikor a jégre kérdez rá és inkább az arcára koncentrálódok, mert nem feltétlenül segít az, hogy csak egy szál törölközőben látom őt viszont. – Úgy tűnik a motelek felszereltebbek, mint hinnénk. – engedek meg magamnak egy egyszerű mosolyt erre a gondolatra, de végül inkább kérdezősködni kezdek hogylétéről meg a kötés kicseréléséről. Ez általában segített abban, hogy másfelé vezessem el a gondolataimat és most is ebben reménykedem. - Nagyon fáj? – érdeklődik fintorra húzva az ajkaimat a kérdésem után, mert eléggé korlátozottak voltak a lehetőségeink, hogy enyhítsük az ellátásával járó kellemetlenségeket. Már nem vagyok annyira kibukva, mint a tegnapi nap során, de ettől még teljes mértékben aggódok érte. Apró bólintással veszem tudomásul a fedőkötésre tett javaslatát, hiszen személy szerint annyira nem vagyok otthon a témában, mint ő. Én tettek helyett általában a megfelelő szavak erejében hittem, attól meg tudniillik nem lesz jobban ebben a helyzetben. A kis asztalhoz lépek, hogy előhalásszam a kötéshez szükséges dolgokat, mert ha elindulunk innen, nem lenne szerencsés, ha a friss seb szabadon lenne, de megállok egy pillanatra a mozdulatsorban, amikor megosztja velem ki tette mindezt. Meglep, hogy beavat ebbe, ugyanakkor jól is esik a bizalma. Eleinte nem szólok egy szót sem, egyszerűen odasétálok hozzá és leülök mellé az ágyra, a kötést pedig két kezem között forgatom, mielőtt bárminemű válasszal is előrukkolhatnék. - Auch. – szisszenek egyet az elmondottak hatására, és csak ezután fordulok felé. – Jól sejtem eszedbe sem jut bízni a pasiban. – teszem hozzá a szerintem egyértelműt, hiszen azokból amiket megtudtam, könnyen úgy gondolhatja, hogy újra megfogja lépni a húgával azt, amit már korábban megtett. Az emberek változnak, de mennyi erre a garancia? - Ezek nem olyan dolgok, amiket könnyű vagy egyszerű megemészteni. Időbe telik, viszont ezt az időt akár fordíthatnád magadra is, hogy megismerkedj önmagaddal, bármennyire is furán hangzik ez így. – mosolyodok el halványan, mégis komolyan gondolom szavaimat. – Nagy szükséged van most rá. – fűzök hozzá még ennyit tanácsomként, de nem szeretném túlságosan feszegetni azokat a témákat, amik kellemetlenül érintenék őt. Egyszerűen úgy érzem egy idő után beleőrül abba, ha mindenki problémáját ő akarja megoldani, mert ezt a terhet egyetlen ember sem képes elviselni egyedül.
A jégnek most örülök, és annak is, hogy mellettem volt éjszaka, habár ezt szavakkal nem támasztottam alá. Kedveltem Maddie-t, de kételyeim is voltak vele kapcsolatban, nem véletlenül. Alaszka alatt baromira keveset beszélt, akkor úgy éreztem, hogy sokkal jobban meg tudnék neki nyílni, mert megvolt benne az a fajta ismeretlen, és izgalmas kombináció, mellyel rokonszenveztem. Akkoriban sajnos balul sültek el a dolgok közöttünk, egy lapáttal még rátett erre, hogy meghalt Edna, és totálisan eltávolodtunk. Pár hete frissítettük fel az ismeretségünket azon a nyári éjszakán, melyen nemcsak a szavak, de a tettek is beszéltek helyettünk. A pillantáson tovasiklik, és elveszem a felém kínált hűsítő segítséget, hogy aztán a fejemhez tegyem, aztán meg az arcom másik felére. Bosszant, hogy ennyire elbánt velem az a nyavalyás, ráadásul nem úgy tűnt, mintha bárki is hibáztatta volna érte. Ennyire rossz ember lennék, csakis én lehettem a hibás? Fegyvert rántottam, nem tagadom, hogy elszállt az agyam, de abban is biztos vagyok, ha nem ilyen körülmények között tálalják az örömhírt, aminek jelenleg egyáltalán nem tudtam örülni, akkor én is másképpen viszonyulok hozzájuk. Nora nem mérte fel a dolgokat, én is túl hamar egyeztem bele, hogy elhívhassa őt. Charlotte-ot is addig kétszer láttuk, nem mondanám nagy találkozásoknak, de így még sokkal szörnyűbbnek láttam a tényeket. Mi lesz, ha kiderül, hogy Dorian-nek köze van ahhoz a faszihoz? Képes leszek megbocsájtani neki a baklövéseit? Hannah-nak szüksége van rá, de már nem akarok a szárnysegédje lenni. Neki kell rájönnie, hogy a háta mögötti szarkeveréssel életeket sodort veszélybe, és bár meglenne a magához való esze, de félek a drog, és az alkohol még mindig visszatarthatja. Bele se merek gondolni, hogy az unokahúgom ilyen állapotban maradna ott a házban védtelenül. A kutyáimat nem ölésre teremtették, megvédenék a házat, de a fegyverekkel kapcsolatban ők sem tudnak mit tenni. Kavarog a gyomrom, és hányingerem is van. Tehetetlennek érzem magam, a kezem is megremeg, de ökölbe szorítom, és a másikkal erősebben nyomok a homlokomra. Mélyeket lélegzek, amikor Maddie rákérdez a sérülésemre. – Nem kellemes, de túlélem. Kaptam már lövést is, szóval egy rúgás még nem a világvége, de azért így nem hiszem, hogy dolgozhatok majd. – nem fejtem ki még jobban azt sem, hogy új lakást kell keresnem, de még az is játszik, hogy túlvállalom magam ügyeletekkel, és akkor meglesz az ürügy, hogy bent éjszakázzak a munkahelyemen. – Vagy éppen az ellenkezője lesz. – zárom le magamban a beszélgetés eme szakaszát, és előrenézek. Elmondom neki, hogy útközben még keresnünk kell egy patikát is, hogy ne rosszabbodjon a varrat körüli terület. Ülünk csak egymás mellett, és meglep, hogy nem merült bele a részletekbe, de még úgy sem, hogy kérdezősködjön. Nagy ügyes vagy, igazán hálás vagyok neki, ezért nem is hagyom pőrén, és beavatom az életem egy kis szegletébe. A sógorjelöltem nem szimpi, és enyhe kifejezés rá. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni vele, ha legközelebb találkozunk. Már bánom, hogy nem lőttem egyből a lábába, és akkor nem lett volna ekkora pofája. Ő figyel a húgomra, meg a két csemetéjére? Eddig hol volt? Kurvázott, vagy hasonlók? Mindenesetre nehezemre esnek a szavak, és a szám íze is keserű tőle. Részben bűntudatom van, de a másik felem minél messzebb akar kerülni ettől a káosznak nevezett családtól. – Bízni? Ha lenne esélyem, akkor meg is ölném, és nem várnék válaszokat. – nyersen őszinte a feleletem, de nem megy másképpen. A tegnapi események nem ismétlődhetnek meg, és talán Norának is jobb lesz nélkülünk. A másik kakukktojás az öcsém. – Megismerkedjek önmagammal? – nem tehetek róla, de automatikusan nevetem ki. – Ismerem önmagam, és ez benne a félelmetes. Tehetetlen vagyok, mert ha most cselekednék az érzéseim szerint, akkor senki nem maradna életben. Maddie… - rázom meg a fejemet, és felállok mellőle. – Ez nem valami kibaszott felfedezős út. Kukába dobhatom az elmúlt éveimet, mert nincs családom. Tudod te…nem. – legyintek egyet, és ledobom a földre a jeget. – Felöltözöm, aztán indulhatunk is. Ma én vezetek. – nem megyek be a fürdőbe, csak hátat fordítok neki, és szépen magamra öltöm a tegnapi szettet, és a fegyvert is a gatyámba helyezem az oldalamon, ráengedve a kabátot. – Mi lett volna, ha Alaszkában meghallgatsz, és megnyílsz nekem? Jelentett volna bármit is az a csók? Nekem akkor kellett volna, hogy az legyél, aki most vagy. Imádtam csipkelődni, de Edna halála után megváltoztál. Szexeltünk, de ez most mi? – süllyesztem a kezemet a zsebembe.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
A hétköznapjaim alapja leginkább abból származott, hogy segítsek másokon. Bizonyos kereteken belül törődjek velük, meghallgassam és rávezessem őket egy olyan megoldásra, amelyet saját maguk csak nagyon nehezen voltak képesek megtalálni abban a helyzetben, amelynek részeseiként kilátástalannak tűnt az életük menete. Mióta az eszemet tudtam, erre tettem fel az életemet és egyszer sem éreztem tehernek egyetlen percét sem, mert tudtam, hogy a legvégén ha összedolgozunk minden a legnagyobb rendben lesz. Azonban idejét sem tudnám megmondani, hogy mikor volt legutoljára egy olyan pillanat az életemben, amikor csakis azért törődtem másokkal, mert én magam is arra vágytam, hogy törődjek vele. A pácienseimnél megvolt az a bizonyos határ, az a visszafogottság, ami azt jelentette, hogy átlépésük helytelennek bizonyult volna, így hiába foglalkoztam velük és nyertem hetente többször is betekintést az életükbe, mégsem volt ugyanaz, mint amit Jake váltott ki belőlem az utóbbi időben. Őt nem egy páciensként kezeltem, hanem annál többnek bizonyult. Nem vágytam arra, hogy megjavítsam őt, inkább mellette akartam maradni és úgy a segítségére válni. Tudatni vele, hogy számíthat rám, még ha talán nincs is szüksége arra, hogy a közelében legyek vagy nem úgy, ahogyan én szeretném, hogy az életem részese legyen. Nem tudom csupán címszavakba önteni mindezt vagy teljesen helyesnek érezni, hiszen annyi minden bújik meg a háttérben, mégis azokban a pillanatokban, amiknek csakis ketten vagyunk a részese ez közel sem számít problémának. Nem számít mennyi kérdés merül fel közben vagy mennyi válasz keveredik el, mert van valami egésznek és helyesnek bizonyul helyette és amihez szívem szerint hozzá tudnék szokni. Az este pillanata reggelre tovaszáll, de azok az érzések velem maradnak még azokban a percekben is, amikor ő is ébredezni kezd. Sokat nem beszélünk egymással, de éppen elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy engem jobb kedvre derítsen. Látni, hogy képes volt pihenni a történtek után engem némiképpen megnyugtat, ámbár szavakban ezt nem hozom tudtára. Leginkább csak az állapota felől érdeklődök és hallgatom meg a későbbiekre tartogatott terveit is egyben. - Az első verzió barátságosabbnak hangzik. – fűzöm hozzá véleményemet, miszerint én a pihenés mellett teszem le a voksomat, noha közel sem vagyok abban a helyzetben, hogy döntéseket hozzak helyette. Ezért inkább azzal foglalkozok, hogy magamhoz vegyem a kötést, végül pedig elhallgatok, ahogyan bizalmat szavaz és azokba is beavat, amelyeket tegnap képtelen lettem volna kiszedni belőle. Még így kívülállóként is rettenetesen megterhelőnek hat felfogni mindazokat, amiket megoszt velem, nemhogy a részese lenni ennek és a saját bőrén tapasztalni milyen elcseszett egy helyzet is ez valójában. Veszek egy sóhajt, de nem véleményezem azt, miszerint megölné őt ezekben a percekben. Tisztában vagyok vele, hogy dühös és egyáltalán nem kívánja azt, hogy a családjának részese legyen, így bármit mondhatnék neki, semmi sem másíthatná meg jelenleg a véleményét. Ugyan érzem, hogy a megfogalmazásom enyhén megkérdőjelezhető, úgy tűnik ahhoz is épp elég, hogy ismételten visszatérjünk ahhoz a hangulathoz, ami a kocsiban ért minket ideérkezésünk alkalmával. Lepillantok a kezemben lévő anyagra és párszor megforgatom, mert muszáj összeszednem a gondolataimat, mielőtt bármilyen válasszal is előrukkolhatnék. - És ez szerinted minek az eredménye? Nem annak, hogy egy percet sem engedsz magadnak, hogy felfogd azokat, amik körülötted történnek? – teszem fel a kérdéseimet, végül tovább folytatom. – Nem felelhetsz mindenkiért, egyszerűen lehetetlenség. Nem vállalhatod mindenki terhét magadra, amikor neked is megvan a saját problémád és ezt minél előbb belátod, annál könnyebb lesz neked is. – állok fel most már az ágyról én is, karjaimat pedig összefűzöm a melleim előtt és így figyelem őt. – Vagy úgy gondolod, hogy ez rendjén van? Az, hogy kimaradsz ebből az egészből és nem hagysz egy szusszanásnyi időt sem magadnak? – dühös vagyok, mert félreértett. Mert úgy gondolta ismételten ellene intéztem a szavaimat, holott egyszerűen csak az ő érdekeit nézem. Nem lehet mindenkinek Ő a támasza, főleg akkor nem, ha már az emberek felnőttek. Tanulniuk kell a saját hibáikból és aszerint építkezniük, hogy készpénznek vennék azt, hogy Jake mindig ott lesz velük és átsegíti majd őket a buktatókon. - Mit tudok, Jake? – kérdezek vissza kíváncsian, hiszen a mondata befejezetlen maradt és ha már belekezdett, akkor itt az ideje, hogy kiadja magából, ami igazándiból megfordult a fejében. A felöltözése közben inkább a saját dolgaimmal foglalkozok, amikből ugyan nem sok van, mégis lefoglal most a blúzom rendes begombolása vagy a szoknyám szegélyének igazgatása, ugyanakkor a cipőm felvétele is. Azonban a következő szavai megakasztanak ezekben a mozdulatsorokban és elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy felpillantsak társaságomra a kényszeres figyelemelterelésemből. - Bizonyára most már sosem tudjuk meg, nemde? – kérdezek vissza, de Edna említése nem túl kellemes érzéseket hoz magával. Családtagokból az unokabátyámon kívül mással nem tudnék felhozakodni, hiszen anyám holléte többnyire kérdéses, apámmal pedig a kapcsolatom megromlott, miután a pszichológia felé irányultam és nem az ő elképzeléseit követtem vakon. Évek óta nem láttam őt, nem keresett és ez fordítva sem változott. Ednával azonban rengeteg időt töltöttem és azokban a pillanatokban amikor beavatott az életébe úgy éreztem egy elveszett családtagra leltem benne, akivel meghallgatott és ott volt, amikor egyedül éreztem magamat. Nem szabadott volna ennyire közel engednem magamhoz, mégis olyan egyszerű volt megtenni ezt és elfogadni a törődés akár egy apró szikráját is a sok év után, ami alatt egyszer sem részesedtem ebben. Az elvesztése akkor mélypont volt számomra, amit nem tudtam érdemileg megmagyarázni. És, hogy mi változott? Megtapasztalhattam újra milyen az, ha nem vagyok teljesen egyedül és engedek egy kis boldogságot és törődést az életembe. Talán Edna után már nem voltam a régi és nem akartam mindenáron egyedül lenni, pusztán attól féltem, hogyha újra beengedek valakit az életembe, az elvesztése után már képtelen lennék ismételten összeszedni magamat. – Tudod, néha, amikor igazi érzelmeket táplálunk valaki iránt és nem úgy alakul a dolog, ahogy szerettük volna, kizárunk minden újat addig, amíg fel nem dolgoztuk a megmaradt érzéseket. Edna fontos volt számomra Jake és igen, megváltoztam miután meghalt, mert ezt teszi velünk, ha valakit elveszítünk. – magyarázom meg némiképpen azt, amit már korábban is elkezdtem, de a kérdése kapcsán egyszerűen csak egy sóhajra futja tőlem. - Én korábban elmondtam a saját verziómat, hogy kedvellek és fontos vagy nekem, még ha számodra teljesen elképzelhetetlennek is hat, hogy bárki is így érezzen irántad. De te mit gondolsz, ez mi lehet? – adom vissza a kérdést, de mielőtt a választ megvárnám, tovább folytatom. – Mit szeretnél, Jake? Maradjak veled továbbra is vagy hagyjalak magadra, mert már nem az vagyok, akire szükséged van? – fejezem be végül a mondandómat, azonban az Ő arcát fürkészem válaszokért. Eddig sem hagytam volna magára és ezek után sem szívesen tenném, mindez azonban már csak rajta áll.
Mindenki életében eljön az a fordulópont, amikor tudja, hogy nem folytathatja úgy az életét, mint azelőtt. Nekem most jött el, amikor a testvéreim szétzúzták az egységet, a hitemet a családban, és újabb betolakodókkal nem bővült a terep. Chris…de még a kis Charlotte is idegen volt, aki nem tehetett róla, hogy hirtelen kapott két nagybácsit is, na meg a hírt, hogy hamarosan újabb taggal lesz nagyobb a família. Még jóformán Norát sem ismertem, vagy a legközelebb álló személyt, Jasont. Az öcsémet kerestem éveken át, és erre ott támad hátba, ahol a legnagyobb kést szúrhatja belém. A szüleim halála óta rögzötten kerestem a hovatartozást, az öcsém jelentette azt a kis burkot, ahová senkit sem engedtem be, és erre most már annyian jelentkeztek oda, hogy nem tudtam feldolgozni a nem várt eseményeket. A grillezés rossz ötlet volt, talán az is, hogy elhoztam magammal a szőkeséget, de erre csak másnap reggel jöttem rá, amikor a szobában pakoltunk, és egy pillanatra felmértem, hogy mit is tettem. Maddie-vel dugni jártam össze, mármint ez lenne a csúnya kifejezése annak, ami valójában közöttünk van, de mélyebb tartalomban…valakinek itt kellett lennie, hogy ne csináljak őrültséget. Nem tudnám megmondani, hogy miért bíztam meg benne, mert meg kellett, ha idáig engedtem, hogy a társaságomban időzzön. Nem volt jó ötlet, lerítt az arcomról, amikor a kötszert tartotta a kezében, és két ellentétes oldalt képviseltünk. - Tudom, hogy mi történik körülöttem Maddie… - idegesen túrtam bele a hajamba, a fegyverről nem tettem le, a szeme előtt kellett tartania, hogy nem fogok egy nap alatt lenyugodni, és már így is többet mondtam el neki, mint eredetileg terveztem. Összezavarta a fejemet a gondoskodásával, a finom tapogatózásával. Egy részről megértettem, hogy aggódik a viselkedésem miatt, hiszen pszichológus volt, és látott már szerintem rosszabbat is, mint egy pisztollyal közlekedő exkatona, orvost. – Felfogtad, hogy miket mondasz? A szüleim meghaltak, az öcsém az én felelősségem lett volna, Dorian az én vérem, és az ő hibája az enyém is…most meg ott van a kislánya. Bízzam rá az unokahúgomat egy drogos múltú apára…az anyja már nem él. Ott van Nora…nem sok közöm van hozzá, de egy félőrülttől vár gyereket…nincs rendjén, hogy megbízik benne. Kihatással vannak rám is, egy alig egyéves kislányról, meg egy nyolc évesről beszélünk. Én fogtam le az öcsémet, hogy ne lőjön le senkit, öltem miatta embert is…mert ez egy nagy testvérnek a feladata…tudod, ez nem szimplán fekete vagy fehér. Itt nem hatnak a prédikációk, hogy nem felelsz a másikért. Nem érzed, hogy ez nincs rendjén? – emelkedett meg a hangom, és tartottam néhány lépést tőle. – Ha megállok, és magamra gondolok, akkor összeroppanok…mert nincs célom, nem látom a végét ennek a káosznak. Évekig az tartotta bennem a lelket, hogy megtaláljam Doriant,…és most? Kurvára nem látsz belém, nem állhatok meg, az nem rám vall…ha én összetörök, akkor Dorian is össze fog…nem fogja tudni felnevelni a kislányát. Tudod, hogy milyen a vérkötelék? Egy életre szól jóban és rosszban. Nem olyan, mint egy házasság, sokkal komolyabb. – fakadtam ki, és elöntötte a fejemet a lila köd. Edna említése nem volt helyes, de neki is akadtak meg nem oldott ügyei, és elmenekült utána, mert kudarcot vallott. Nem tudom, hogy hova mehetnék most, újra kell építenem az életemet, mert most csak egy sötét folt tátongott előttem. – Igen…ezt, akkor megérted, hogy nem akarok több halált. Öltem, és talán még fogok is, nem vagyok egy szent, de ők még élnek, és mégis tehetetlen vagyok. – nekiindultam a falnak, és nem ment tovább, hogy ne öklözzek bele. teljes erőből indultam meg, és kétszer is beleküldtem a kezemet. A düh eluralkodott rajtam, nem tudtam, hogy mi lesz ennek a vége. – Az ide kevés, hogy kedvelsz… - ingattam meg a fejemet fáradtan, és nekidöntöttem a függőleges falfelületnek. A kezeim remegtek, lehorzsoltam a bőrt a jobbomról, és vért is fakasztottam, de nem izgatott. Minden észérvet mellőzve halkítottam le a hangomat, és néztem a két szeme közé a szőkeségnek. – Menj haza…nincs itt keresnivalód Madelaine, már nincs. – löktem el magamat, és a pisztolyt felkapva hagytam el a szobánkat, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Most éreztem igazán, hogy magamra maradtam, de legalább ezt már tisztán láttam, és nem vártam a segítséget többé.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Valójában nehéz lenne egyszerű magyarázatokba önteni azt, ami kettőnk között folyik éppen. Az elmúlt időszak mindent összezavart és csak még több kérdést hagyott hátra, amelyekre a válaszok megkeresését szándékosan kerültük, hiszen valahol tudtuk, hogy egyikünk sem áll még készen arra a bizonyos komolyabb beszélgetésre. Könnyednek hatott a társaságában lenni, szinte már természetesnek és talán nyíltan nehezen tettem volna meg a vallomást, de minél többet időztem a közelében, annál jobban vártam a következő pillanatokat, amikor vele lehetek. Szükségem volt rá az életemben és bár ezt túl korai lenne ennyire határozottan kijelenteni, de hosszú évek óta úgy éreztem mellette, hogy élek is, nem csak létezek. Egy olyan pluszt csempészett a hétköznapjaimba, melyet nehezen tudtam volna csak úgy elengedni. Talán pont ezért érint még nehezebben így látni Őt. Ennyire összetörten, elvesztetten. Fontossá vált számomra és a legnehezebb az egészben, hogy ennek hiába adnék hangot, semmit se jelentene a vele történtek fényében. Segíteni akarok rajta, megértetni vele, hogy az egyedüllét, amit érez csak egy kellemetlen utóhatása mindannak, amin keresztülment, hiszen igazságalapja aligha létezik, még ha a körülmények nem is ezt mutatják. Az este önmagában vegyes érzelmeket hozott felszínre bennem. Soha nem volt még rá példa korábban, hogy egy sebet varrjak össze, most mégis esélyem adódott rá. Minden egyes tűszúrás csak növelte a torkomban lévő gombóc jelenlétét, melyet a neki okozott fájdalom képzett oda. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a kórház elkerülése révén ez az egy lehetőség maradt annak érdekében, hogy a későbbiekben jobban legyen, ez mégsem zárta ki a félelemérzetet, ami egyre inkább csak eluralkodott rajtam, minél távolabb kerültünk mindketten az észszerűség határától és addig nem is éreztem igazán mást, míg nem a későbbiekben közelebb nem vont magához, hogy az egész napi fáradtságból hozzám bújva találjon megnyugvást. Különleges pillanatnak hatott, mégis a másnap reggel folytatása kegyetlen módon törölte el mindezt, hogy helyét olyan kérdések és meg nem értett gondolatok vegyék át, amik nyíltan jelzik: még nem vagyunk túl a nehezén. Valahol ebben az egészben az Ő érdekeit nézem, mert csak ennek az egy verziónak vagyok a tudatában. Néhol ugyan léteznek még homályos részletei az életéről megosztott információknak, mégis könnyedén leszűrhető, hogy ugyan másokért mindent megadna, ő maga folyton folyvást a háttérbe szorul. Kimerültségét a szavai is alátámasztják és persze, valamit ami már évek óta a részünkké, kötelességünkké vált nehéz csak úgy eldobni magunktól vagy olykor félretenni a jólétünk érdekében, de számára is egyszer el kell érkeznie annak a pillanatnak, amikor elengedi a többiek kezét. Azonban az is tisztán látszik, hogy erre még nem áll készen, mert valahol az egész felelősséggel teli fázis alatt egyfajta életcélt is ad számára mindez, enélkül pedig érthetően félelmetesnek hat a jövővel kapcsolatos tudatlanság. Veszek egy mély levegőt és elfordítom róla a tekintetemet, hogy a szoba berendezését tanulmányozzam figyelmem eltereléseképp. Rosszul érintenek az elhangzottak, holott nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki negatív riposzttal illetett, miközben nekem az egyetlen célom csak az lett volna, hogy segítsek rajta. Ő viszont egészen más ebben az egészben. Sosem volt a páciensem, inkább egy kedves ismerősöm, aki az idő múlásával baráttá, majd annál többé fejlődött. Ez utóbbit azonban egyikünk sem lenne képes őszintén a másik tudtára adni. Nem szólok közbe, mert azzal csak idegességét tetőzném, márpedig nem vágyom arra, hogy meggondolatlanságot tegyen. Arra meg főképp nem, hogy én legyek, aki ezt előidézi benne. Karjaim a melleim előtt összefűzve nyújtanak menedéket és bár hangomat nem hallatom, egy bólintással azért próbálok válaszolni, miszerint felfogtam mire céloz ezalatt. Nekem sosem adatott meg a lehetőség, hogy testvérem legyen, így hazugság lenne a részemről azt állítani, hogy teljes mértékben át tudom érezni, hogy milyen lehet egy ilyesfajta kötelék, hiszen annál sokkal erősebb, mint amit a felszín megmutat. Nem áll módomban kielemezni azt, amit sohase tapasztalhattam és bár megértem a szavait és az elveit, egyrészről mégsem tudok vele egyetérteni. - Senki sem kérte, hogy fordíts hátat nekik.. – az eddig békésnek bizonyuló csendet egyszerűségbe csomagolt szavaimmal töröm meg, ennél bővebben azonban nem vagyok hajlandó kifejteni. Sosem várnám el tőle, hogy semmibe vegye a családját, egyszerűen csak szüksége van egy határra. Valamire, amit meghúzva képes lesz a saját életével is törődni és egyben ott lenni másokért. Az egyetlen, amit elvárok tőle, hogy ne áldozzon be mindent önmagából másokért, mert annak súlya alatt Ő törik össze. Edna említése rossz érzéseket hoz bennem felszínre és igen, abban az időszakban valóban távol állt tőlem, hogy önmagamként viselkedjek, de azóta én is sok mindent átgondoltam, legfőképpen kettőnket. Már az utazásunk alatt sem volt közömbös számomra, csak akkor nem álltam készen, hogy bárkit is beengedjek egy olyan életbe, ahol az sem biztos, hogy egynél több ember képes lesz megmaradni. Amikor viszont rábeszéltem magamat, már késő volt, mert megtörtént a baj és másra sem vágytam, csak időre. Ez az idő azonban csakis azt bizonyította, hogy csak azért mert én úgy döntöttem kizárom a világot, attól mindenki másnak az halad tovább és még mindig nehezen sikerül csak utolérnem. Enyhe ijedtség lesz rajtam úrrá, amikor a keze a falnak ütközik és a pisztollyal a kezében hagyja el a szobát. Mégis, amit előtte mond sokkal nehezebben érint és kell egy kis idő, hogy feldolgozzam mindezt. Ugyanakkor valahol a haragom is szerepet kap, ami elég ösztönzően hat rám ahhoz, hogy megragadjam a kilincset és kilépjek utána. - Mit akarsz hallani, Jake? – szólítom meg őt, majd csak ezután folytatom. – Azt, hogy fontos vagy számomra és törődök veled? Hogy rettenetesen nehéz így látni és baromira félek attól, hogy bármi olyasmit mondhatok vagy tehetek, amitől csak még rosszabbá tehetem ezt neked? Mert igen, az lettél a számomra és ha azt hiszed, hogy csak a fegyver miatt vagyok itt, hát hatalmasat tévedsz. Elég lett volna csak szólnod, akkor is szó nélkül veled jöttem volna, mert igenis érdekelsz és felőlem Lester hadonászhatsz itt azzal a hülye fegyverrel, nem félek. Attól jobban tartok, hogy elveszíthetlek. – hallgatok el végül, mert már így is túl sokat mondtam a kelleténél, így ahelyett, hogy érzelmi kitörésemet tovább ecsetelném, rátérek arra a válaszára, amit a korábban feltett kérdésemre kaptam a maradásommal kapcsolatban és ami alatt egyértelműen kijelentette, hogy a továbbiakban nem tart igényt rám. - De talán igazad van, jobb lenne hazamennem. Mert látod, odafigyelek arra, amit szeretnél és tiszteletben tartom, hogy már nincsen szükséged rám a továbbiakban. Szóval megtennéd, hogy hazavinnél? Mert már rosszul vagyok az éhségtől, fáradt is vagyok és csak szeretnék megszabadulni ettől a ruhától, amibe vagyok. – veszek egy éles fordulatot és a motelszobába megyek vissza, hogy a túl soknak nem nevezhető cuccomat magamhoz vegyem az induláshoz.
Ez a beszélgetés közöttünk egy véget nem érő vitát eredményezhetne. Sosem kedveltem, ha kényszerből akarnak, vagy szimpátiából elérni valamit nálam. Maddie összetett személyiség, de nem tudom különválasztani az orvos énjétől. Az egyik pillanatban még valami butaságon nevetünk, aztán mond, vagy tesz olyat, amivel kételyt szül bennem. Az alaszkai utunk alatt számtalan alkalommal nyílhattam volna meg előtte, de ott tisztán lefektette a határokat, és nem akartam átlépni, nehogy kényelmetlenné váljon a szituáció számára, pedig akkoriban sokkal nyugodtabb, és nyíltabb is voltam, nem gumóztam be annyira, mint amikor megtaláltam az öcsémet, és elkezdtem felépíteni vele valami újat. Anya szavai jártak a fejemben, hogy vigyáznom kell a kisebb Lesterre, ha már ők nem lesznek. Kicsi voltam még, nem is igazán fogtam fel a jelentőségét, csak akkor, amikor a sírjuk felett álltam. Megannyi dolog térít el most is, de a legfontosabb, hogy nekem kész rejtély a szőke doktornő. Az elemzéssel nem tud leállni, a vérében van, hogy megfejtse a másikat, de én nem óhajtottam a kísérleti alanya lenni. Edna után felszívódott, nem is beszéltünk, és mindig én nyitottam felé, pedig fogalmam sincs, hogy miért tettem. Valami megmagyarázhatatlan dolog vonzott hozzá, belül éreztem, hogy jót akar nekem, és más, mint a többi nő, akihez közöm volt az életem során, mégis volt benne valami, amitől tartottam. A pszichológusok meg akarják mondani a betegeknek, hogy miképpen kellene reagálniuk bizonyos helyzetekre. Nem véletlen, hogy nem vállaltam be annak idején a pszichoanalízist, amikor hazatértem a frontról. A beszélgetés nem az erősségem, gyűlölöm, ha magamról kell nyilatkozni, mintha egy óriási búra alá vennének, hogy kutatók szedjenek szét. Dühít, hogy most én vagyok neki porondon. Este minden annyira tökéletesen alakult. Nem beszéltünk sokat, de az is pont jó volt, hozzábújhattam, és a közelsége miatt végre aludni is sikerült néhány órácskát. Nem vártam többet a társaságától, csak ne törne felszínre a tudálékos doki, akit nem tud kivetkőzni magából. - Tudom, hogy senki nem kérte, és mégis meg kellene tennem, de nem tudom, mert köt az eskü, meg én sem olyan vagyok, aki a szarban hagyja ott a másikat, mint Dorian. Lelépett, mert a drog vonzotta. Én mindenáron segíteni akartam neki, és akarok is, de tehetetlen vagyok. – fakadok ki, és a hajamba túrok idegesen, egy fél fordulatot téve, a hátamat mutatom a beszélgetőpartneremnek. Kezd zsongani a fejem a sok hülyeségtől, az egyik felemnek üvölteni lenne kedve, és kidobni a szőkeséget a szobából, a másik meg átölelné, és nála keresne vigaszt, de köztes megoldás nincsen. Kibírhatatlan, ököllel megyek neki a falnak, még a pisztolyt is felkapom, mert soknak bizonyul, ha egy helyiségben maradunk. Ki kell mondanom neki, hogy menjen haza, és ne akarjon velem lenni, ne most, amikor beszámíthatatlan vagyok. Senkinek nem tenne jót, ha erőszakosságig fajulna a szituáció, pedig nem tudom garantálni a testi épségét sem. Nem hagy teret, utánam ered, és össze-vissza kezd el beszélni. Nem nézek felé, nem jó, ha kedvel, vagy ha kötődik hozzám. Mélyeket lélegzek, de fáj mindenek a tegnapi verekedés miatt, és az alváshiány sem múlik el attól, hogy ledőltem egy picit. - Igazán? Tudod, hogy te mivel jár, ha megkedvelsz engem? – bökök a mellkasomra irányába a fegyverrel, aztán rámutatok. – Sokan mondták már előtted, hogy törődnek velem, és ott lesznek, amikor szükségem lesz rájuk, de egyikük sem tartotta be…érted. A szüleim is meghaltak, az öcsém is eltűnt? Ki volt mellettem, amikor kellett volna? Nincs egyetlen személy sem. – természetellenesen röhögök fel, de arra nem reagálok egyből, hogy indulna. A cuccaiért megy vissza a szobába, aztán a recepció felé halad tovább. Lemaradok tőle, és megvárom, hogy letegye a kulcsokat. Egy biccentéssel jelzem a távozásunkat a csajnak, aki a pult mögött áll. – Remélem jól érezték magukat nálunk. – egy gúnyos mosoly, és csatlakozom a parkolóban a szőkeséghez. Szótlanul nyitom ki a központi zárat, és ülök be a volán mögé. Nem megyek addig sehová, míg el nem helyezkedik mellettem, és csak utána adok gázt, de nem New York felé veszem az irányt. Letekerem az ablakot, és megtámasztom az államat vezetés közben, aztán a következő kajáldát jelző táblánál indexet nyomok, és lekanyarodom. Még senki sincs odabent, jó is, ha nem nagy a nyüzsgés. – Gyere…ideje reggelizni. – pattanok ki, és megindulok a bejárat felé mindenfajta magyarázat nélkül.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Nem tartom meglepőnek azt, ahogyan reagál arra, mikor másfajta megközelítést alkalmazok a problémáját illetően. Nem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy valaki elutasítóan lép fel velem szemben, mégis ez az első eset, amikor beszélgetőpartnerembe nem a pácienst látom, hanem egy olyan embert, akihez szeretnék közelebb kerülni. Megismerni őt teljes valójában, az életének részévé válni, ámbár tudom jól, hogy ez egy folyamat, aminek eredményeképp vagy az egyik, vagy a másik irányba haladunk majd, és jelen pillanatban bárhogyan is mérem fel, nem éppen pozitív a helyzetünk. Nyíltan ugyan nem vállalnám fel, de valahol rosszul érint, hogy a nyugodt perceink a semmibe vesznek és már csak a kérdések maradnak nekünk hátra, amelyek megválaszolatlansága csak még feszélyezettebbé változtatja a közöttünk lévő hangulatot. Alap természetemhez tartozott az, hogy akaratuk ellenére is olykor túlságosan elemzővé váltam másokkal szemben és bár nem szívesen okoznék neki ezzel kellemetlen perceket, mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok magamba tartani a gondolataimat. Egy részem aggódik érte, másik szeretné átérezni és ezáltal megérteni azt a fajta felelősséget, amellyel úgy érzi tartozik a környezete felé. Mindez azonban egy véget nem érő folyamatnak ígérkezik, amelynek menetében az ő érdekei szerte foszlanak, hogy helyüket a mások életének egyengetése vegye át. Bármennyire is igyekszek vele egyetérteni, attól függetlenül én még ezt nem látom helyesnek vagy éppen hosszabb távon kifizetődőnek. Egy apró sóhajra futja tőlem mindösszesen és túlságosan is érdekesnek tűnik a motelszoba padlója, mielőtt bármilyen válasszal is előrukkolhatnék, ami az én verziómat illeti. - Miből gondolod, hogy nem segítettél már így is neki? Amennyit megtudtam róla úgy gondolom, már nem teljesen az a férfi, aki akkoriban volt. Hatással vagy rá, még ha nem is töltöd minden idődet a közelében. Nem érthetem teljes mértékben a testvéri kapcsolatokat, mert nekem sosem volt részem benne, azonban azt fel tudom fogni, hogy aggódsz amiért ismételten elindulhat ugyanazon a lejtőn. De hiszek abban, hogy egy ember bizonyos mértékig tud jó irányba fejlődni, ha van olyan, akiért megéri neki és már annak a tudata is sokat segít, ha tudja, számíthat rád. Ez viszont nem egyenlő azzal, hogy fel kell adnod a saját életedet. – óvatosan adom tudtára ezeket a szavakat és közel sem ellenkezésképp. Talán, ha nem most, egy nap bizonyosan belátja ezt. Ahogyan azt is, hogy ezzel csak az ő érdekeit tartom szem előtt és nem minden áron le akarom beszélni, hogy ott legyen a családjáért. Túl sok minden zajlik a fejemben, amikor kilépek utána a motelszobánk elé és őszintén vallok a bennem viaskodó érzésekről. Már nem tántoríthat el a tetteivel vagy ébreszthet bennem bizonytalanságot, hiszen volt lehetőségem meglátni egy teljesen más oldalát is. Fontos lett nekem és bár nem kellene így éreznem, mégsem tudok ellene tenni. - Adsz egy esélyt, hogy megpróbáljam? – kérdezek rá beletörődően és ennél többet nem fűzök hozzá. Már csak azért sem, mert valódi akaratom ellenére ő inkább úgy érzi jobb lenne hazamennem, így magam sem húzom tovább az elkerülhetetlent, habár az idegesség akkor is ott munkál bennem, miután a kulcsok leadása után beülök mellé a kocsiba. Egy részem kiakadásba törne ki, hogy pont annak a személynek nincsen szüksége rá, akivel a leginkább szeretne lenni, mégsem különösen ad hangot ennek. Az út hátralevő része csendesen telik, mégis meglepődve tapasztalom, amikor eredeti célunk helyett egy kajálda előtt kötünk ki. Szótlanul engedek kérésének és tartom vele a lépést, beérve azonban a kellemes illatok vonják el figyelmemet a bennem felmerülő egyéb gondolatokról. Lopott másodpercet engedek meg magamnak a körülnézésre, mielőtt leülhetnék vele szemben és az étlapért nyúlhatnék. - Ölni tudnék egy palacsintáért és egy erős kávéért. – húzom lejjebb arcom elől a lapot és átnyújtom neki azt, mihelyst határozott döntésre jutottam választásomat illetően. - Valahol úgy hallottam, hogy sehol sem készítenek olyan jó reggeliket, mint az ilyen helyeken, mégis ettől függetlenül ritkán vesszük rá magunkat, hogy felkeressünk egyet. – oké Riggs, ez ritka béna kezdés volt, de akár veheti megnyugtató ténynek is, hogy a reggeli rossz indítás után valami legalább nem okoz csalódást neki. – Lehettem vagy 12 éves, amikor utoljára voltam hasonló helyen. Apa úgy gondolta, hogy lekötheti figyelmemet a hosszadalmas utunk alatt, amíg ő továbbra sem hajlandó elszakadni a telefonjától a munkája miatt. – vonok vállat egyszerűen, végül elhallgatok, hiszen társaságunk akad a pincérnő személyében, így átadom Jake-nek a lehetőséget a döntésben, hiszen én továbbra is kitartok a palacsinta-kávé duóm mellett.
Nekem sosem tanították meg hogyan szeressek. Nevetségesen hangzik, ugye? Egy felnőtt férfi vagyok, akinek van munkája, egy hatalmas háza, annyi vagyona, hogy el sem tudná költeni, de a kapcsolatokban nincs otthon. A testvéri zűrben az a szép, hogy tükröt tartok magam elé is, és nem tetszik az összhatás, amit odabent látok. Jake Lester egyszerre elismert orvos, és vagány barát, de ott van az a sérült ember is, aki most nem a háttérben szerepel, hanem nagyon is az előtérben van. Egy katona, aki elvesztette a társait, egy testvér, aki nem tudja, hogyan is álljon a húga, és az öccse mellé a szükség perceiben. Nem találja a helyét, de a legszomorúbb, hogy nem látja be, ha valaki igenis foglalkozni akar vele. Tüske vagyok, nem ragaszkodtam, és kötődtem még senkihez igazán Dorianen, és Mián kívül. Szerettem őt, sosem mondtam ki, de megbántott. Elképzeltem vele a harangokat, a nászutat, az életemet. A gyerekeinket, én bíztam benne, hogy az ujjára húzott gyűrű elég bizonyíték, hogy vissza fogok jönni, és nem hagyom cserben. Nem volt elég…túlságosan kevés voltam, mint a legtöbb helyzetben, ezért sem tudom elhinni, hogy Maddie még itt van, és mindenáron maradni is akarna egészen addig a pontig, ahol közlöm vele, hogy haza kellene mennie. Eltaszítom az embereket, én nem tudom, mit kell csinálni, ha valaki közeledik, ha valaki úgy igazán meg akar ölelni. Az orvoslásra tettem fel az életemet, nekem nincsenek szükségleteim, sem érzéseim. A betegek voltak az elsők, vagy az öcsém, de most hirtelen úgy érzem, hogy el lettem dobva, és nincs senki, akinek kellenék. Miért akar velem lenni Maddie? Mit lát bennem, amit másban nem? Azt sem értem, hogy miért ült mellém be a kocsiba, de itt van, és nem menekült el. Aludtam mellette, nem üvöltöttem, nem virrasztottam. Hónapok óta most először sikerült úgy átaludnom öt órát, hogy nem riadtam fel, és nem volt mellettem Samira sem. Hiányoznak a kutyáim, de ennek jelentenie kellene valamit? A vitánk azonban más mederbe tereli a beszélgetést is, és zárásképpen mindent elrontok. Elérem a célomat, és összeszedi a cuccait, miközben emésztem az előbb elhangzottakat. A bizalmatlanságom őrültségekre hajszol, nem csevegek vele a parkolóig. A számlát már tegnap kiegyenlítettük, így csak a kulcsok kerülnek leadásra, de az megmaradt, hogy éhes, akárcsak én. Nem mondok semmit, megvárom, hogy beüljön a anyósülésre, és elinduljunk, de nem New York irányába indulok meg, hanem egészen más utat választok. Némán járatom az ujjaimat a kormányon, és száguldok előre, amíg meg nem látom a kajáldának a feliratát, és úgy nem döntök, hogy bekanyarodom, és leparkolok az egyik üres helyre. Még nagyon korán van, az is csoda, hogy nyitva van, de gondolom éjszaka sokan utaznak kamionnal, vagy éppen lakókocsival, szóval nem árt, ha jön a bevétel. Amint kipattanok, a lépteimet a bejárat felé vezetem, és ki is tárom előtte az ajtót. Nem agyalt sokat, szerintem neki is kell az a szénhidrát, ahogyan nekem is. Még be sem érek, de máris úgy néznek rám, mint egy bűnözőre. Nem kelthetek bizalmat a bevert képemmel, és amúgy sem okés, ahogyan érzem magam. Az egyik elszigetelt boxot szúrom ki, és foglalok helyet, ha a szőkeség sem tétlenkedik, és leül velem szemben. A zsebemből előhalászom a kártyámat, és az asztalra helyezem kettőnk közé. Maddie az első, aki ráveti magát a lapra, és megnézi, hogy mi a választék. Én lustán járatom végig a tekintetemet a berendezésen, egyáltalán nem sürgetem, de hamar dönt. – A kávé nem rossz. – átveszem a laminált étlapot, és végigfutom a kékjeimmel a kajákat. – Az apukád biztos elfoglalt személy lehet. Nem sokat jártam ilyen helyeken, de ez lenne Amerika jelképe, nemde? – érdeklődöm tőle semleges hangon, és ha megjön a pincérnő, akkor belebújok az étlapba. – Lesz egy palacsinta, de a tortás, és a juharszirup, meg két fekete..nekem lesz egy rántotta, baconnel, meg sajttal, jöhet mellé kenyér, és még egy sült krumpli. – közlöm vele, mire serényen jegyzetel. – Máris hozom. – suhan el, így rápillanthatok Maddie-re, miközben összefűzöm az ujjaimat, és a szemébe mélyedek. – Miért szálltál be a kocsiba Maddie? Komolyan kérdezem. – halkítom le a hangomat, és nekidőlök a háttámlának, kicsit kényelmesebben elhelyezkedve, mert az oldalam őrülten sajog.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
A kezdeti meglepődés mellett, ami a nem várt kitérőnk hatására történik, valahol megkönnyebbülést érzek és egyebek mellett a nosztalgikus percek is szerepet kapnak. Ahogyan azt neki is említettem, nem most volt az utolsó alkalom, amikor utoljára egy ilyen helyen kötöttem ki, bár annak körülményei - a társaságot is figyelembe véve, - kevésbé voltak ennyire kellemesek, mint most. Nem gondoltam volna, hogy ebbe az irányba tereli utazásunk következő állomását, amikor ott létezett közöttünk a hazatérés ígérete. Látszólag már semmilyen értelmét nem látta a maradásomnak, így továbbá én sem kívántam az idegein táncolni az olyan témák felhozásával, amikre a válasszal még egyáltalán nem áll készen. Egészen más véleménnyel voltunk a jelenlegi helyzetéről, a baj viszont ott kezdődött, hogy az egyik kétségkívül kizárta a másikat. - Én más jelzővel illettem volna, de az elfoglalt mindenesetre barátságosabb. – teszem hozzá mellékesen és egy mosollyal is tetézem válaszadásomat. Az egyetlen személlyel, aki a család fogalmához köt mindig is felszínes kapcsolatot éltünk, ami merőben kihatással volt rám és arra az ábrándképre, hogy valaha ez változni fog majd. Gyerekként szükségem lett volna rá, mára viszont beláttam, hogy egyesek egyszerűen nem értek meg a szülő szerepre. – Éppen ez az. Mégis folyton megfeledkezünk róluk. – vágom rá talán túlságosan is sok lelkesedéssel, annak ellenére, hogy egy meglehetősen sablonos témával hozakodtam elő, végül visszafogom magamat annyira, mint ami még megengedettnek bizonyul nyilvános helyen. Jobb nem felhívni magunkra a figyelmet, amikor mindketten úgy nézünk ki, mintha valami akciófilmből csöppentünk volna ide és éppen szünetet tartunk két ügy között. Elég csak felmérni az ő arcát vagy az én ziláltnak ható külsőmet és készen is van a tökéletes alapja a gyanús kinézetnek. Elhallgatok, amíg a pincérnő felveszi a rendelésünket, helyette viszont megengedek magamnak egy másodpercet, hogy memorizáljam a velem szemben ülő vonásait, aki sokszor egy kész rejtéllyel ér fel, ez viszont mégis inkább jobban felkelti az érdeklődésemet, mintsem visszalépésre kényszerítene. Sem kedvem, sem szívem nem lett volna magára hagyni őt ebben az állapotban, ám tisztában vagyok vele mennyire nyomasztó tud lenni, hogyha azok után sem hagynak magadra, miután érthetően a másik tudtára adtad egyszerűen végrehajtható kérésedet. Nem szándékoztam még inkább tetézni az amúgy sem fényes hangulatát, noha azt nem tagadhattam le magam előtt mennyire rosszul érintett, hogy ő kitart a távozásom mellett. Nevezhetnénk egyszerűnek is kettőnk kapcsolatát, de a bonyolult jobban körülírná azt, amit minden egyes alkalommal, amit együtt töltünk csak még inkább tetézünk. Most viszont itt ülök vele szemben és próbálom fenntartani érdeklődését. Mintha bizonyítani akarnám számára, hogy esetleg még a segítségére lehetek és érdemes lenne megfontolnia, hogy nem küld vissza. Titokban talán mindannyian vágyunk arra, hogy fontosnak, hasznosnak érezhessük magunkat a másik szemében, és most én is ebben az állapotban létezem. Jóllehet egy részem arra törekszik, hogy olyan fontos lehessek számára, mint amilyenné ő vált nekem az együtt töltött idő során, de mint ahogyan azzal már korábban is szembenézhettünk a mai nap folyamán: sokszor egyszerűen nem vagyunk egy és ugyanazon véleményen és talán soha nem is leszünk. Sikerül annyira elterelnem a gondolataimat helyzetünkről, hogy csak felszínesen vagyok a jelen részese, amelyre a feltett kérdése is kitűnően emlékeztet. Korábban bővebben is kerülgettem ezt a témát, nyíltan azonban sohasem került elő közöttünk. Azt már kifejtettem, hogy nem a fegyver volt a főindok, amiért úgy döntöttem, hogy vele tartok, habár tény és való, meglehetősen nyugtalanítóan hatott rám a tárgy látványa. Az viszont már az elején lejött, hogyha tényleg használni is akarta volna a fegyvert, nem hoz magával engem. Ő sem akarta megtenni, egyszerűen csak szüksége volt valakire, aki lebeszélheti róla vagy egy másik alternatívát ajánl számára a megnyugvásra. A fegyver az ő helyzetében beszédesebbnek bizonyult az állapotáról, mintsem egy olyan tárgyat biztosított, ami félelmet kelljen, hogy kiváltson belőlem, így egy idő után magam is letettem arról, hogy akkora jelentőséget tulajdonítsak neki. Más viszont teljesen eltérően gondolkozna erről, így remélhetőleg nem szeretne majd a továbbiakban nyíltan mutatkozni vele. Veszek egy egyszerű sóhajt és összefoglalom gondolataimat, mielőtt azokat nyíltan is a tudtára adhatnám a kérdésének riposztjához. – Mert rossz passzban voltál, és aggódtam érted. – válaszolok egyszerűen és őszintén, de aztán tovább folytatom, némi magyarázathoz hasonlóval is egybekötve. – Lehet nehezen fogadod csak el, de attól még törődök veled, és ez részben azzal is jár, hogy nem fordítok hátat, ha baj van. Együttesen érdekelnek a veled történő jó és rossz dolgok is egyaránt. – fejtem ki részletesebben, mielőtt egy lélegzetvételnyi időre felvehetném vele a szemkontaktust és magam is érdeklődőbbé válnék, noha pár lehetséges válasz, amit kaphatok már az én fejemben is megfordult, mégis ennek ellenére felteszem. – Te miért engem választottál? – én pontosan tudom, hogy miért ültem be mellé a kocsiba, de ő is ugyanígy van ezzel, hogyha rólam van szó? A munkám esetében érthető a helyzet, amikor személyesen felkeresnek, mi azonban egy egészen más kategóriába tartozunk. Jake nem egy a páciensek közül, akikkel órákat töltök el a rendelő négy fala között, és remélhetőleg soha nem is lesz, máskülönben muszáj lesz meghúznom egy bizonyos határt kettőnk között, amit pedig egyáltalán nem szeretnék megtenni, ha róla van szó.
Általában az eszemre hallgatok, és aszerint is cselekszem, de tegnap óta felborult a kis világom, és nincs jó vagy rossz, csak a sötétség. Haza kellett volna vinnem Maddie-t, és nem szabadott volna elkanyarodnom az ételt jelentő tábla felé, de valami azt súgta, hogy ostoba lennék, ha kiengedném a karjaim közül. Ez olyan vízválasztó pillanat, mint a szüleim halála, a moszkvai küldetésem eldöntése, vagy az öcsém megtalálása. Nem szalaszthattam el, mert azzal az esélyt is elvehettem volna a szőkétől, hogy feleljen a bennem maradt kérdésekre. A parkolóban nem beszélünk, oldalra pillantok, és látom az arcán, hogy meg van illetődve, mármint nem számított erre a forgatókönyvre. Ki számított volna a kivonulásom után? Szótlanul dugom a zsebembe a két karomat, és menetelek előre, mert azért van bennem bizonytalanság dögivel. Mi lesz, ha olyasmire is fény derül, amit nem akarok hallani, vagy nem is akarok tudni róla? Mindenesetre a boksz kijelölése, és az étlapok megszerzése nem jelent gondot, időt is nyerek azáltal, hogy belemerülhetek, de már itt kezdődik a kényszeres kommunikáció. Emlékekkel üti el az időt, és szemet hunynék felette, ha nem az édesapja kerülne szóba. Próbálok semleges maradni, de a kíváncsiság űz. Sosem beszélt róla, meg amúgy a szüleiről sem igazán. Tegnap felmerült, de most ez spontán jött emlékkivetítés. Elfoglalt ember volt, de ő mégsem így jellemzi őt. - Mivel helyettesítetted volna te? – kérdezek rá, de a pincérnő feltűnése elveszi az élét, és inkább rendelünk, mintsem megnyíljunk. Milyen élvezetes a határon evickélni. Mi ütött belém? Komolyan azt akarom, hogy beszéljen nekem? Percekkel ezelőtt azzal a biztos tudattal szálltam be a kocsiba, hogy kirakom otthon, és többet feléje sem nézek. A „fontossá váltál” volt a piros posztó. Én ne legyek senkinek sem fontos, ha nem muszáj, mert abból csak galiba, és bonyodalom születik, de semmi jó nem. A kávé, és a palacsinta oké, de én olyan vagyok, mint egy kifordított madár. A belem lóg a tegnapi verekedés után, és kellene némi szénhidrát, hogy a gyógyulás is beinduljon. Igazából húztam az időt is, mert nem akartam visszamenni New Yorkba. Egészen kellemes, ha az emberek nem tudják, merre jársz, és mi van veled. Perpillanat nem érdekelt a munkám, az otthonom, és a családom se. Leadom a szükségletünket, szóval el is hagyja a terepet a nőci, így felkönyökölök, és áttérek a szőke elemzésére. Vajon mikor rémisztem szegénykét halálra? Mikor mondja nekem azt, hogy elég? A kérdésem elég nyílt. Tudni akarom az igazi okot, hogy miért tartott velem. Az első bevezető még igaz is lehetne, és tiszteletből nem vágok közbe. Aggódott értem, ezt nem vitatom. Nem nézhettem ki jól, és a fegyver egy plusz ürügy lett arra, hogy beüljön, védve a járókelőket. Olyan magas labdát üt le nekem, hogy szóhoz sem jutok. Én miért választottam őt? Erre nem is gondoltam. Mehettem volna másfele is, sőt meg sem kellett volna állnom a háza előtt, de mégis ott kötöttem ki. Na, ez aztán az ördögi csapda, mert én kezdtem, és nem kerülhetem ki a válaszadás lehetőségét. Mielőtt azonban megszólalnék, a pincérnő kihozza a kért italokat, és lehelyezi elénk a gőzölgő bögréket, majd középre beállítja a kancsót. – Úgy szokás, hogy itt hagyjuk, ha még szeretnének fogyasztani. Nemsokára jönnek az ételek is. – bólintással jelzem, hogy rendben vagyunk, majd idegesen összefűzöm az ujjaimat, és a tekintetem a szőkeségre siklik, aki némán várakozik, de maga elé húzza a kávéját. Én is hasonlóan cselekszem, és belefújok, hogy kellően átgondoljam a válaszomat. – Talán azért, mert nem bíztam meg senkiben mostanában, és te álltál a legközelebb hozzá, hogy az igazi Jake legyek, ne játsszam meg magamat előtted. Szeretek a társaságodban lenni Maddie, de néha ellentmondást szülsz, és hagyod, hogy a kialakult dolgok elmúljanak. Edna után eltűntél, Alaszka…nem olyan jelek voltak, amire ugrottam volna, aztán az az este júliusban. Marasztaltál…nem értettem, és ismét megtörtént. Elkezdődött valami. – játszadozok az ujjaimmal a bögre szélén. – Kedvellek, és nem úgy, mint egy barátot csak, mégsem tartom jó ötletnek, hogy a közelemben légy. Megtanultam egyedül kezelni a betegségemet, a problémáimat a múltból…vagyis eddig azt hittem. Tegnap borult minden, és most félek hazamenni, őszintén? Nem is akarok. Gyerekes, hogy menekülök a szeretteim elől, de most ők lennének az utolsók, akiket látni akarok. Időre van szükségem, hogy összeszedjem magam, és átgondoljam, hogy mit akarok. New York nem az a hely, ahol ezt megtehetném. – hallgatok el, és belekortyolok a feketémbe. Jólesően áramlik végig a testemen, egy fokkal melegebb is lesz, ezért megválok a kabátomtól.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Amellett, hogy egyfajta összezavarodottságot érzek, kezdek nyugodtabbá is válni az előbbi állapotokhoz képest, de még nem érzem teljes biztonságban magamat a meg nem fejthető érzéseimmel kapcsolatban. Mélyen belül tudom, hogy mit vált ki belőlem Jake akárhányszor lehetőségem nyílik időt eltölteni vele. Tudom milyen könnyen tűnik el belőlem a feszélyezettség vagy vesznek el a kételyek, amelyek még több kérdéssé formálnák azokat a pillanatokat, amik boldoggá tesznek. Tisztában vagyok vele, hogy szükségem van rá az életemben, mégis megrémiszt a tudat, hogy ez így van. Olyan régen nem engedtem ezeknek az érzéseknek, hogy most attól félek hibázni fogok a hatásuk alatt vagy egyszerűen nem lelnek majd viszonzásra általa. Őszinte voltam vele korábban, még ha tudom mennyire is esik nehezére elhinni mindezt. Elmondtam a véleményemet a jelenlegi helyzetével kapcsolatban is, holott tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem akarja ezt mástól hallani, de abban a pillanatban meginognak eddig elszántnak bizonyult elhatározásaim, amikor már maga dönt úgy, hogy a társaságom nemcsak, hogy nem elég ahhoz, hogy jobban legyen, de még esetlegesen az a kategória, ami sokkal inkább zavarja őt. Ennek ellenére itt ülve vele szemben úgy érzem mondanom kell valamit. Bármit, amivel többnek érezhetem magamat, amivel többet adhatok számára is. Sohasem voltam az a nő, aki a túl nagy figyelemre vágyott, ezekben a percekben viszont mégis úgy érzem magamat, mint aki önként állt a reflektorfény alá, hogy felhívja mások érdeklődését. Apa említése talán elhamarkodott lépés volt a részemről, mégsem jutott más eszembe abban a percben, ahogyan beléptünk ide. Akkoriban törzshelyünknek számítottak az ehhez hasonló helyek és bár a vágyott figyelmet nem kaptam meg tőle, de legalább az ételekkel kapcsolatban nem panaszkodhattam. Meglehet itt és most ugyanazzá a kislánnyá fejlődtem, akinek muszáj érdeklődést kiváltania a társaságából, mielőtt haszontalanná válna a másik számára. - Enyhén önző és nemtörődöm? Azt hiszem ő egyszerűen csak túlságosan összetett. – az államat támasztva vonom meg vállamat, mert bár ez csak két kiemelt jelző, amelyek tökéletesen leírják őt, emellett viszont több is volt. Kicsit olyan ez, mint amikor valakit ismersz, a másik pedig nem. És bár próbálod őt körülírni, megragadni igazi valóját, sosem lesz ugyanolyan, mint amit te magad tapasztalsz és ennek a példája most is érvénybe lép. Ennél tovább azonban nem fejtem ki a témát, hiszen társaságunk akad és mihelyst ismételten kettesben maradunk, valami egészen komolyabb és érdekesebb felé terelődik beszélgetésünk. Első körben meglepetten tapasztalom kérdését, végül gondolataimat összeszedve illettem őt válasszal, de a kíváncsiságomat most nem szorítom háttérbe, ami az ittlétemet illeti. Nem közbeszólva hallgatom végig őt figyelmesen, melléktevékenységként pedig a kávém is a képletbe kerül, amelynek megszokott keverése elegendőnek bizonyul arra, hogy elraktározzam magamba a kapott válaszokat, mellette pedig felfogjam mindazt, amit próbál a tudtomra adni. És bár kedvem szerint elmosolyodnék azon, hogy nem csak barátként kedvel, mégis visszafogom ezt a késztetést, hogy helyette ismételten felnézhessek a kék szempárba és magam is megszólaljak a hosszas hallgatásom után. - Ugye azzal tisztában vagy, hogy te sem vagy egy egyszerű eset? - mosolyodok el egy másodpercre, de nem rosszból hangzik el kérdésem vagy úgy tálalva, mintha egy percig is bánnám, hogy ő nem egy hétköznapi férfi. Viszont egyetértésem a saját berögződéseimmel kapcsolatban nyíltan visszaköszönnek. – Miért gondolod, hogy annyira rossz ötlet, ha a közelemben vagy? – ismételten a kíváncsiság hajt, de nyilván érdekelnek az okok is, amik miatt erre a döntésre jutott. Azért, mert akadt pár probléma az életében? Olyan ember nem létezik, akinek megadatott a problémamentes élet, szóval ez nem bizonyulhat kifogásnak. Ezen kívül mi jöhetne még szóba? Mert akit én látok magam előtt az egy erős, egyben törődő férfi, aki sok mindenen ment keresztül az életében, mégis mindennap azon van, hogy jóvá tegye a múltat és másokon segítsen. Hatalmas szívvel rendelkezik, nem mellesleg, amikor képes engedni egy kicsit a félelmein, akkor még a humorosabb oldalával is összefuthatok. Ezeket figyelembe véve melyik pont bizonyul annak, ami miatt távol kellene tartanom magam tőle? - Nem leszel attól kevesebb, ha bevallod, hogy egyedül nem megy. Fel kell ismernünk a határainkat. – direkt beszélek többesszámban, mert velem is hasonlóan megesett, hogy úgy gondoltam képes vagyok a dolgokat egyedül kezelni. Aztán kiderült, hogy mégsem. – Amikor Edna meghalt, én sem szerettem volna senkit sem közel engedni magamhoz. Tanulópénznek vettem a történteket, és úgy éreztem, ha bezárkózok és egyedül vészelem át, akkor talán majd enyhül a vele járó érzés, de csak még nyomasztóbb lett. Aznap sokat jelentett, hogy ott voltál és ez a mai napig nem változott. Hibáztam Jake, mikor kizártalak, de még egyszer nem ismételném meg. Tudod, lehet, hogy naponta emberekkel foglalkozom, de amikor a saját problémáimról van szó, azokkal szemben rendszeresen kudarcot vallok. – nevetek fel halkan, viszont aztán komolyabbá formálom vonásaimat. – Komolyra fordítva a szót, én tényleg sajnálom, ha azt éreztettem veled, hogy nem bízhatsz meg bennem. Szándékosan sosem akartam volna, hogy így érezz. – teszem hozzá végül, majd a megfelelő beízesítés után beleiszok az italomba. - Könnyen megeshet, hogy ez is valami Riggs féle berögződés. Ha érzünk valamit, úgy mutatjuk ki, hogy világgá menekülünk. – sóhajtok egyet elgondolkozva. - Ami pedig a családodat illeti, jelenleg túl sok minden történt körülöttük és ahogyan te is mondtad, idő kell ennek megemésztéséhez. Senki sem hibáztatna akkor sem, ha napokig nem térnél haza. Tapasztalataim szerint akkor látjuk át jobban a dolgokat, hogyha távolságot tartunk tőlük. – csendesedek el és csak arra a pillanatra vonom el róla tekintetemet, amíg felmérem szegényes környezetünket. Jelenleg jól esik ez a fajta úgynevezett kihaltság és az ezzel járó nyugalom.
Ezen a reggelen mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a szőkeséggel fogok reggelizni az ominózus eset után. A családi körben eltöltött grillezés félresikerült, és elmenekültem otthonról, szebben nem tudnám kifejezni, hogy éppen mit csinálok. Nem jellemző rám, hogy menekülök a problémáim elől, de azt sem állíthatom, hogy immár nem bírok megküzdeni velük. A testvéreimet nem bírtam elfogadni, túlságosan rövid időn belül gyarapodtunk, és még azt is nehezen emésztettem meg, hogy Dorian-nek van egy lánya, nemhogy a húgomnak lesz még egy gyermeke a volt pasijától, aki a semmiből tűnt fel a színen. Azt hiszem, hogy túlvállaltam magam, és mindenre bólogattam, amire nem kellett volna. Az öcsémet befogadtam, mert nem volt hová mennie, de mostanra belátom, hogy ez sem egészséges ebben a korban. Dorian nélkülem nőtt fel, évekre szívódott fel, és ha eddig elállt, akkor ezután sem lesz gondja a jövővel építgetésével. Nora életerős nő, aki a bűnüldözésben van otthon, nem hiszem, hogy rászorulna a nagy testvéreknek az intelmeire. Félreértelmeztem a szerepemet ebben a családban, és már régen nem az voltam, akinek hittem magam. A munka beszippantott, de nem olyan vészesen, mint annak idején, amikor hazajöttem Oroszországból. Megpróbáltam egyensúlyt teremteni, de úgy látszik, hogy nem találtam meg, és most a magánéletem lett a vesztőhelyem. Nem akartam hallani az öcsémről, de még a húgomról se, és ezt részben magamnak köszönhettem, hogy nem vettem időben észre a bajt. Nekik természetesnek tűnt, hogy eljátsszuk a normális viszonyokat, úgy üljünk egy asztalhoz, mintha mindig is így kellett volna tennünk, de én nem bírtam megtenni velük szemben. Mérgelődtem, ha Dorian elrontott valamit, abban sem volt biztos, hogy egyedül képes felnevelni a kislányát, annak ellenére sem, hogy kezdett belerázódni, de pont eleget láttam a sötét oldalából, hogy tudjam…képes visszaesni. Nem hihettem el nekik semmit, nem ismertem őket, és a legszomorúbb, hogy ők álltak a legközelebb hozzám, mármint a barátaim után, mert azt viszont én nem vallhattam be előttük, hogy nekem is alakultak a kapcsolataim az évek alatt, így ismertem meg Jamie-t, és John-t, akik teljes támaszaim voltak a nehéz időkben, amikor egyikük sem volt ott. Mi a normális? A barátaimat a családomként kezelni? Nem választhatom meg a rokonaimat, de őket igen, és tudom, hogyha Maddie nem szállt volna be az autóba, akkor előbb vagy utóbb az egyiküknél kötöttem volna ki, nem érdekelve, hogy kinek milyen problémája van. Szóba is kerül a velem szemben ülő szőkeség, aki tartja a hátát, igyekszik nyugodtnak látszani, de érzem a belőle áradó feszültséget. Nem szokott hozzá, hogy elvigyék a semmi közepére, nem vagyok a betege, önszántából csatlakozott, mondjuk egy kicsit úgy érzem, hogy kényszerítettem is rá, de az is tuti, hogy nélküle ma reggel nem ülnék ebben a kajáldában a rántottára várva. - Mikor voltam az? – féloldalasan pillantok át rá az asztal felett, és a bögrém szélén játszadozom az ujjammal. Megannyi kétely kavarog bennem, hogy miért ne engedjem közelebb, de a tudatalattim már meg is tette helyettem az első lépéseket. - Hmm…nem is tudom. Pisztollyal fenyegetőztem, akkor simán itt is hagyhatnálak, vagy rám förmedtem, labilis vagyok érzelmileg, nem kedvelem, ha valaki úgy akar megismerni, ahogyan én nem szeretném, vagy valaki erőlteti a határok feszegetését. Tudok veszélyes lenni, és megvan a múltam, ami elől nem menekülhetek el, ahogyan sajnos mások élete is hatással van az enyémre. Hidd el, ha komolyabban belelátnál az életembe, akkor már nem is akarnál a részese lenni. – kóstolok bele a feketébe, és jólesik, hogy valami végre feltölt, és nem elvesz tőlem. A gyomrom hangosan korog, és nem kell sokat várnunk arra sem, hogy megérkezzen az étel, mellyel húzom az időt, ha már ennyire komoly témákat boncolunk. - Nem leszek, valóban…eddig is megoldottam egyedül, de sosem nyíltam meg senkinek…mert csalódtam. Nem bízom az idegenekben, nincs okom azt feltételezni rólad sem, hogy megbízhatatlan lennél, de az évek ezeket a tapasztalatokat hozták magukkal. Katonaként, és emberként is át lettem verve…mi a biztosíték, hogy valaki nem árul el? – mélyedek bele a kék íriszekbe. – Edna halála engem is megviselt, és valóban hibáztál. – merengek el a történteken, kár lenne hazudni előtte. – Ez nem Riggs beideigződés…Lester féle átok, hogy nem tudok bízni, tettek róla. Elfogadom a bocsánatkérést, de egy bizalmi viszonyhoz sok-sok cselekedet kell, de ez kezdetnek nem rossz, hogy itt vagy még. – pofátlanul tunkolom meg a sült krumplimat a ketchupban, és kapom be egybe. – Ki kellene vennem egy kis szabadságot, és ez lesz a következő lépcső….de előtte még el kell intéznem valamit, amit nagyon régóta halogatok, van kedved velem jönni egy kis utazásra? Nem ígérem, hogy ma visszamegyek New Yorkba, sőt így is lesz, rajtad áll… - figyelem őt, és rezzenéstelenül várom a válaszát, miközben nekiállok a rendelésemnek. Farkaséhes vagyok.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Minél több időt szánunk a másik társaságára, annál inkább válik nyilvánvalóvá, hogy kettős mérce szerint játszunk. És hogy pontosan miképpen is zajlik ez? Az egyik pillanatban megnyílunk a másiknak. Beavatjuk egymást egy-két szegletébe az életünknek, majd amikor egyikünk úgy dönt, hogy ideje tovább mocorogni eme határon és átlépni még inkább rajta, a másikunk visszavonulót fúj. Valójában nem rólunk fogják megmintázni a feltétlen bizalom szobrát, de az se mondhatja senki sem, hogy nem próbálkozunk a kezdeti elinduláshoz képest. Elég csak jobban megfigyelni azokat a témákat, amelyeket feszegetünk és amelyek akaratlanul is még több kérdést hagynak maguk után, de a korábbiakkal ellentétben most ezekre igyekszünk is választ adni a másiknak és ez bárhonnan is nézzük, ez jó dolog. Régóta nem vágytam arra, hogy közelebb engedjek magamhoz bárkit is, Jake azonban egy olyan kivételt képez eme kikötésem alól, ami még számomra is újdonságnak hat ennyi kihagyás után. Bármit is művelünk mi egymással, nem profin tesszük és emiatt sokszor futunk zsákutcába vagy halmozunk hibát, hibára, hiszen magunk sem tudjuk milyen folyamatba sétálunk ezzel bele. Ő is bizalmatlan, én sem vagyok feltétlenül biztos abban, hogy képes leszek majd kezelni mindazt, amit ketten létrehozhatunk, ennek ellenére mégis akarom. Őszintén és elszántan, még ha Ő úgy is érzi, semmi sem tűnik helyesnek abban a verzióban, amikor az életem részét képezi. Csendben és odafigyelve hallgatom végig a magyarázatát és bár egy-egy résznél közbeszólnék, mégsem teszem. Valahol megértem miért is gondolja ezt, hiszen egy kívülálló számára másabb opció nem is létezne, de ezek csak negatív tulajdonságok és kifogások amik újra és újra előjönnek, amikor egy nagyobb lépésre szánná el magát vagy egy olyan irányba lendíthetné az életét, ahol az ő javára billenne az a bizonyos mérleg. Kezdetben megtartom magamnak a gyors válaszaimat és inkább átgondolom azt, amit a tudtára szeretnék hozni, nehogy ismételten feszültség alakuljon ki közöttünk. – Ugye azt is tudod, hogy te ennél sokkal több vagy és ezzel szemben vannak olyan dolgok is, amiért megéri belevágni ebbe? – érdeklődve fürkészem arcának vonásait, de a folytatástól nem kímélem meg őt. – Ha engem kérdezel, én jelenleg egy olyan férfit látok, aki túlságosan is elfáradt és emiatt nem gondolkozik racionálisan. Ez viszont nem tesz téged rossz emberré. Az én szememben biztosan nem. – sóhajtok egyet, habár tudom jól, hogy ezt most kár lenne neki újra meg újra kifejteni, akkor sem hinné el egy szavamat sem. Megközelíthetném ezer oldalról, más megfogalmazásokkal, Ő teljesen abban a hitben élne tovább, hogy ez a negatív tulajdonságok építette pajzs elegendő lesz ahhoz, hogy mindenkit távol tartson magától. Szerencsétlenségére – vagy az én szerencsémre -, már láttam több olyan oldalát is, ami ezeknél sokkal értékesebbnek bizonyul, ha nem azon ügyködik egyfolytában, hogy a háttérbe szorítsa őket. – Valamiért megkedveltelek Jake, és ez nem fog köddé válni csak azért, mert felsoroltál pár olyan tulajdonságot, ami tény és való igenis hozzád tartozik, de nem teszi ki a teljes éned. Egyébként is, miből gondolod, hogy nem te lennél az, aki felvenné a nyúlcipőt, ha jobban megismerne engem? – egy halvány mosolyt engedek meg magamnak, azonban vonásaim kíváncsiságot tükröznek a felszínen. Simán benne van a pakliban, hogy ő fújna visszavonulót mihelyst belátna a felszín mögé. - Ebben igazad van, nincs biztosíték arra, hogy nem akad ismételten egy olyan ember, aki csak úgy kisétál az életedből, mert ilyen még biztosan lesz. Nem tudhatjuk előre, hogy kitől mit várhatunk el a későbbiekben, csak hihetjük azt, hogy valakinek eléggé fontosnak bizonyulunk ahhoz, hogy másképp döntsön. – nem vágyom semmilyen okoskodásba belekezdeni vagy kielemezni ezt a beszélgetést, pusztán a saját tapasztalataimmal hozakodok elő. – Ameddig nem érzed kellemetlennek a társaságomat, addig maradok is. – én szívesen vagyok a közelében és a beszélgetéssel kapcsolatban sem ellenkezem addig a pontig, amíg Ő is ezt szeretné. Sosem tartoztam azok közé, akik ráerőltették magukat másokra és ezen szokásomon a későbbiekben sem szeretnék változtatni. Amíg én a palacsintámmal vagyok elfoglalva, ő a sültkrumplijával jár el hasonlóképp és a tanácsomat latolgatja, pontosabban úgy tűnik, mintha némiképpen kezdenénk egyetérteni. Figyelmesen hallgatom őt, választ viszont már csak akkor fűzök kérdéséhez, amikor az első falatom már nem zavar a beszédben. - Szívesen tartok veled. – egyezek bele programunk további menetébe, ami ugyan még csak később lesz esedékes, mégis már most felkeltette a figyelmemet és olyan kérdéseket pörget gondolataim közepette, amelyeknek feltevésével még várok egy kicsit. - Előtte viszont nem ártana egy gyógyszertárt is útba ejtenünk majd. Rosszabb most, mint volt? – kérdezek rá, hiszen szemmel láthatóan sokkal többet fészkelődik miatta, habár az is lehet, hogy csak én aggódom túlságosan túl az egészet. A kávémba is beleiszok közben annak érdekében, hogy legalább a gondolataimat eltereljem.
Kezdőlap
