Az utóbbi napok történései, még ha nem is mutatom ki a szüleim előtt, megtették kellő hatásukat, és vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, nem is vagyok önmagam, csak a testem csupasz porhüvelyként járkálgat a napi teendők között.
Egyrészt aggódom, másrészt rohadtul dühös vagyok. Aggódom, mert féltem az apámat, hogy Garcia-ék feldobják őt a rendőrségen, és évekre börtönbe kerül, pedig tisztában vagyok vele, hogy ő egy jó ember, aki most egy jó nagyot hibázott. Dühös vagyok, mert ez miatt az egész életem megváltozni kényszerül, méghozzá, hogy igent kellett mondanom egy olyan tisztességtelen és mocskos házassági ajánlatra, amitől felfordul a dolgom.
Annyi mindenben nem én döntöttem az életemről, annyi mindenben korlátozva voltam, de azt hittem, hogy legalább majd azt én dönthetem el, hogy kivel élem le az életemet, hát nem így történt. Ami pedig a legrosszabb benne, hogy ez a saját elhatározásom volt, a családom nem várta volna el tőlem, én erősködtem. Mégis tudom, hogy most sem döntenék másképp.
Hogy kire vagyok dühös? Azt magam sem tudom megmondani pontosan. Dühös vagyok a García-családra, amiért ennyire gátlástalan emberek, amiért csak úgy játszadoznak emberi életekkel és jövőjükkel. Dühös vagyok egy kicsit az apámra is, hogy egy pillanatra kapzsi volt és még többet akart, pedig, ha valaki elmondhatja magáról, hogy beleszületett a rangba és a jómódba, akkor az ő. Nem utolsó sorban magamra is dühös vagyok és arra az áldott becsületességemre, hogy képtelen voltam hagyni, hogy az édesapám oldja meg a problémáit és feleljen bűneiért.
Nem! Ez helyett én bevállalom, hogy annak az átkozott családnak a tagja legyek. Ha idáig aranykalitkába zárva éreztem magam, akkor most biztos lehetek benne, hogy ők ennél egy sokkal kényelmetlenebb ketrecbe zárnak, ahol teljesen elveszik a szabad akarat.
Mi van akkor, ha valamilyen módon elvárják tőlem, hogy ne járjak be az ügyvédi irodába, vagy ami még borzalmasabba, hogy ki kell hagyni az esti edzéseimet? Nyilván nagyon naiv lennék, ha azt gondolnám, ez a feltevés nem következik be.
Miközben ezeken agyalok, vagyis inkább ide-oda cikáznak odabent a gondolataim, az edzőteremben az egyik bokszzsákot püfölöm irgalmatlanul.
Elképzelem, hogy csak egyedül vagyok a teremben, próbálom kizárni a külvilágot és csak a bevitt ütésekre koncentrálni. Igaz, hogy a mai napon még időben sikerült kilógnom edzeni, nem a szokásos kései óráimban tartózkodom itt, ennek köszönhetően így elég nagy most itt a nyüzsgés.
Mindezek mellett még az eddigi edzőm, Lars is elköltözött New York-ból. Persze, nem ő volt itt az egyetlen oktató, de ő volt az egyetlen, akiben teljesen megbíztam, és akinek sikerült megnyílnom.
Biztos a többinek is megvan a maga jó oldala, de Lars korából adódóan már igazi tapasztalattal rendelkezett, ezek a fiatalabbak bizonyára a nyomába sem érhetnek.
Így hát eldöntöttem, hogy nincs nekem szükségem tovább senkire, aki tanít, hanem én majd magamat fejlesztem.
Igaz, hogy próbálom kizárni a külső hangokat, de még így akaratlanul is hallom, ahogy ez az említet fiatalabb edző szavakkal okítja a többieket, közben csak azért imádkozom, hogy ne én legyek a következő.
Úgy érzem, a bokszzsák nem elegendő most a számomra, harcolni akarok, úgy talán sikerül lejjebb adni magamból egy kis feszültséget, azonban ezt elég nehéz megtenni úgy. ha nem kommunikálok a többiekkel.
- A páros küzdelemnél én szeretnék az első lenni! – szólok végül is oda az edző pasasnak – fogalmam sincs, mi a neve, pedig lehet, hogy kellene.

Sűrűn mozgok ebben a világban, az úgynevezett férfiak, az alfahímek világában, tehát hozzá vagyok szokva, hogy itt aztán nincs sok gyengédség és enyelgés.  Ha pátyolgató szavakat vár az ember,akkor menjen el inkább egy állatmenhelyre vagy műkörmöshöz.
Úgyhogy egyáltalán nem üt szíven, ha ez az új edző nem reagál azonnal a határozott kérésemre, avagy kijelentésemre. Ha zavarna az ilyesféle viselkedés, akkor nyilvánvalóan nem lennék ott ilyen sűrűn.
Arra sincs szükségem, hogy bárki foglalkozzon velem, másik edzőt se akarok, hiszen olyan úgysem lesz, mint Lars volt.
Szóval türelmesen várok, megvárom, amíg a férfi végighalad az edzőteremben levő embereket és elmagyarázza nekik, hogy mit kellene másképp csinálniuk. Nem mintha hallgatóznék, de tudom, hogy ilyen helyzetekben az építő kritikát sugdossák az ember fülébe. Már, akinek szüksége van erre.
Persze egy idő után, amikor befejezi az okítást, megindul felém is az oktató, habár jelen állapotomban nem vágyok semmiféle oktatása, pláne nem kioktatásra. Habár így első ránézésre ez a pasas pont olyannak tűnik, mint aki mindentudónak képzeli magát.
Már szinte számítok rá, hogy most én leszek a következő, akinek elmondja, hogy mit csinál rosszul, azonban a feltett kérdése egyszerre lep meg és zavar össze.
Miért is akarok első lenni? Igazából magam sem tudom, de ha pedig őszintén akarnék válaszolni, valószínűleg a lelkem mélyén kellene vájkálnom, amit most azonban biztos, hogy nem akarok.
- Ha már meg kell indokolnom, akkor azt mondanám, hogy úgy érzem, eleget melegítettem – válaszolok aztán némi csend után. – Azt hittem, mindenki a kik-boksz miatt van itt. Vagy tévedek? – vonom fel a szemöldököm, habár azzal is tisztában vagyok, hogy egy kicsit kitérő választ adtam a férfi kérdésére.
Persze aztán azért nem marad el a „várva várt” kielemzése annak sem, hogy mit nem csinálok jól.
Bármikor elfogadom az építő kritikát, de jelen pillanatban nagyon rosszkor talál el, mert nem vettem jó néven.
- Hát, ha gondolja, megmutatom, hogy hogyan küzdök és van-e súlypontom. Akár magával is – szólalok meg felpaprikázott hangnemben, ami egyébként nem jellemző rám, viszont úgy látszik, van az a pillanat is, amikor még én sem gondolkodom.
Valójában egy elég nyugodt ember vagyok, de ha sportról van szó, akkor valami fellángol bennem és nehezen tudok veszíteni.