A reggeli feszültség nem múlt el nyomtalanul, de egy másik utat választottam, amikor elhagytuk a motelt. Lehettem volna a bunkó férfi, aki ragaszkodik az igazához, és biztosan állíthatja, hogy nem ez a nő fogja megmenteni a biztos pusztulástól, de attól még adhattam egy esélyt neki, ha már kibírta velem az éjszakát, és nem menekült világgá. Valamiért vonzódtam a szőkeséghez, és ha nyíltan nem is mertem volna felvállalni, hogy illik hozzám, attól még tehettem úgy, mint aki megbékélt a mai nappal, és a társaságommal is egyelőre. Kedveltem őt, nem minden élethelyzetben, például ha rátört az elemzés, akkor kifejezetten taszított, de bennem is akadtak olyan tulajdonságok, amik nem dobogtatták meg egyetlen nőnek sem a szívét. A rendelés után szinte már jobban érzem magam, mondjuk a testem bizonyos tájékai még sajognak, és nem ártana meglátogatnom egy gyógyszertárat, mert tegnap csúnyán ki lettem ütve, de ettől függetlenül a lelkem most nem háborgott annyira, mint tegnap délután, vagy az éjszaka folyamán. Meghallgatom a szőkeség véleményét, de érdemben nem felelek azonnal, mert jobbnak látom, ha iszok egy kis kávét, meg eszek is mellé. Az erőmre szükségem lesz, de azért megosztom vele, hogy nem igazán óhajtok visszamenni a közeljövőben a Nagy Almába, sőt menekülni lenne kedvem. - Ne állíts olyat, amit nem tudsz vállalni később. Nem ismered a múltamat Madelaine, és hidd el, hogy van rosszabb is, mint a tegnap este elmondott történet a félresikerült családi banzájról. Nem véletlenül vagyok az, aki…és védelmezem ennyire az öcsémet. Nem olyan környezetben nőttünk fel, ami könnyű lett volna, és Dorian jelene mindkettőnkre veszélyt jelent, akárcsak Nora új párja, vagy régi…nem tudom követni. Minden áldott nap azért imádkoztam, hogy nőjön be a feje lágya a kisebbik énemnek, de erre még nem került sor. – sóhajtok egyet, és ráharapok még egy sült krumplira. A visszakérdezése szórakoztat, és egy mosolyt is elfojtok előtte. – Igazán? Versenyre akarsz kelni velem abban, hogy ki a nagyobb szerencsecsomag? Maddie…nem fogsz utolérni, de kedves tőled, hogy ezzel is próbálsz rám hatást gyakorolni. Nem mondom, hogy ismernélek, de nem feltételezném, hogy túlságosan rossz lennél. Sok mindent tapasztaltál, de nem eleget ahhoz, hogy elfogadd az én múltamat is. – rázom meg a fejemet, és elkezdem megtépázni egy kicsit a fogaimmal a hamburgert. Ez a hús isteni, és alig tudok betelni vele. Az előbb akkorát korgott a gyomrom, hogy azt hittem, ki fog ürülni az egész étterem, de szerencsére csak ketten vagyunk vendégek. Felajánlom neki, hogy kaphat egy kis szeletet a katonai éveimből, ha ma velem tart, és innentől rajta áll, hogy mit választ. Csendesen gyűröm le az utolsó falatot is, amikor igennek felel. – Igazán? – meg kellene lepődnöm, de egyszerűen nem megy, mert most az egyszer örömmel tölt el, hogy nem fél tőlem. Halálra rémiszthettem este azzal, hogy össze kellett foltoznia, és még abba sem avattam bele konkrétan, hogy mi történt velem, de aztán egy kis ízelítőt mégis adtam neki. – Nem ártana felkeresnünk egyet, de a közelben nem hiszem, hogy lesz. A kocsiban van elsősegély doboz, talán tudunk kötést cserélni, meg akad még a krémből is. – a biztonság kedvéért az oldalamhoz nyúlok, és felgyűrve a felsőmet meg is nézem a kötést, de szerencsére még nem vérzett át. – Nem vészes, túlélem. Az arcommal lesznek gondok, mert azt mindenki látja, és nehezen tudom elmagyarázni egy laikusnak, hogy egy családi találkozó alkalmával szereztem. Ízlett a palacsinta? – a bökök a tányérjára, ami már félig üres. – Azt hiszem megkívántam. – intek a pincérnőnek, hogy jöjjön az oda az asztalunkhoz, és hozzon még egy adagot nekem is, meg rendelek egy üveg vizet. A háttámlának dőlök, és jobban szemügyre veszem a kislányt. – Nem most kezdted a varrást sem, csak nem van benne gyakorlatod? Talán alkalmaználak a műtőben. – vigyorodom el, és kezdek felengedni a társaságában.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Ritkán keveredtem olyan helyzetbe, ahol nem csak a másik fél érzéseire kell reagálnom és aszerint megválogatnom a szavaimat, hogy az számára kedvezőbben és segítő szándékkal jöjjön le, hanem arra is, ahogyan én érzek. Kifejtenem mindazt, ami bennem zajlik le az ismeretségünk óta nehezebbnek bizonyul, mint az első körben gondoltam volna. Ugyan tapasztalatokkal nem hozakodhatok fel, hiszen a legutóbbi évekre vezethető vissza és az is csak a gyerekfejjel megélt élményeket vetítené elém, melyek ebben a helyzetben többet rontanának, mintsem segítenének. Kedvelem a velem szemben ülőt. A személyét, a gondolkodását és a társaságát. Azt, amit kivált belőlem, ahogyan érzem magamat a közelében vagy egy komolyabb beszélgetésünk során. Nehezen adom meg magamat és nyílok meg egy másik embernek, hiszen mindig is úgy éreztem, hogy az érzéseim pusztán magamra tartoznak, kiadni őket pedig hibának bizonyulna. Noha a munkám épp ennek ellenkezőjét próbálja hangoztatni, mindig is nehezebb volt önmagam esetében alkalmazni azokat az elvárásokat, melyekre én olyan lelkesen próbálom rávenni a pácienseimet. Most viszont, amikor úgy döntök mégis ellentmondok éveken át szilárd alapot biztosító elveimnek és bevallom kusza és egyben valahol egyszerűnek is ható érzéseimet, ő tagadhatatlanul falakat állít elém és arról próbál meggyőzni, hogy amit érzek és amelynek biztosságát eleinte kétkedéssel fogadtam, azok egyáltalán nem helyénvalóak és valószínű csak a képzeletem próbál gúnyt űzni belőlem. Ez a kettős vélemény pedig folyamatosan feszültséget szül közöttünk, még ha próbálnánk is közös nevezőre jutni kérdésekkel teli kapcsolatunkat illetően. - Akkor tessék, itt a lehetőséged, Jake. Győzz meg arról, hogy nincs igazam és akkor talán lesz lehetőségem hinni is abban, amelybe most egyáltalán nem. - hátamat az ülőhelyem háttámlájának vetem, hogy megadjam neki a teret a nagy vallomásra. Én nem tartom rossz embernek. Mindenki hibákat, hibákra halmoz és ez alól senki sem kivétel és ameddig csak olyanokkal jön fel, amelyek esetében úgy gondolom nem csak neki kell tennie intézkedéseket, hanem a környezetének is, addig én egyet állok a magam álláspontját illetően. Nem bírom ki, egyszerűen megmosolyogtat mindaz, amely lejött neki a szavaimból. Verseny. Tényleg ezt művelném vele? Úgy próbálom meggyőzni őt az igazamról, hogy magam is kiterítem elé a kártyáimat? Azonban arcomra a komolyabb érzelmek költöznek vissza, ahogyan ismételten felveszem vele a szemkontaktust. - Nincs semmilyen verseny. Magyarázatot kértél a korábbi viselkedésemre és én megadtam neked. Elmondtam milyen vagyok, miképpen reagálok és reagáltam egyes dolgokra, de eszembe sem jutott, hogy a rajtvonalhoz cipeljelek, hiszen jól tudom, hogy egyikünk sem kerülne ki ebből nyertesként. Abban igazad van, hogy mindketten éltünk át dolgokat és én valószínű fele annyit sem, mint amennyit te, de amit megtapasztaltam, az bennem is nyomot hagyott, mégpedig elég mélyen, te pedig bizonyára tisztában vagy vele milyen is ez. Eszembe sem jutott, hogy felülmúljalak. - osztom meg vele véleményemet. - Szóval hirtelen nyitott könyv lettem a számodra, hm? Most már eljutottunk arra a pontra, ahol képes leszel megjósolni miképpen reagálok a szavaidra? - támasztom meg egy másodpercre az államat az asztalon könyökölve, és egy mosollyal is megajándékozom a velem szemben ülőt, hiszen annyira merészen kijelentette, hogy bármit is mondjon, én akkor sem fogom őt elfogadni úgy, ahogy van. Érdekes elmélet. Eleinte ugyan meglepetésként ér az ötlete a továbbiakat figyelembe véve, viszont mihelyst ennek kábulatából kikerülök, igennel válaszolok. - Igazán. Ennyire hihetetlen a válaszom? - szórakozottság csendül ki hangomból, de tovább nem ragozom ezt. Azt hiszem eljutottam most már arra a pontra, hogy vele tartok, ha akarja, ha nem. Bólintással veszem tudomásul a szavait a kötésének kicserélésével kapcsolatban, hiszen a varrás után ez már a könnyebbik esetnek bizonyul. Nem mondom, hogy nem él bennem meghatározóként az este folyamata, de a saját érzéseimnél jobban érdekel az, hogy ő milyen állapotban van jelenleg. - Valami fedősztorit is kreáljunk esetleg? Kocsmai verekedés? Ketrecharc? Annyira nem áll rosszul, mint gondolnád, de rendszert azért ne csinálj belőle. - biztatóan elmosolyodok, és amikor a palacsintámról érdeklődik, én is lepillantok egy másodperc erejéig a tányéromra. Azt hiszem kissé elmosódtak a határok a beszélgetés és a reggelizés közben. - Régen nem ettem ilyen finomat. Megkóstolod mielőtt élesben is kipróbálnád? - célzattal tolom közelebb a tányéromat hozzá az asztalon, hátha szükségét érzi a rögtönzött 'próbakörnek.' - Mindent, csak azt ne.. - tiltakozásom halk nevetésben végzi, de elmondhatatlanul jól esik most a mosolyát látni. - Mármint szívesen segítek én másokon, de ez nagyon nem az én világom. Komolyan. - a fejemet csóválom bővebb kifejtésem után. - Abszolút semmi tapasztalatom ehhez. Valószínűleg fiatalabb koromból maradt meg valami vagy lehet az adrenalin képességeket is ad? Bármi megeshet. - mosolyodok el végül, miközben arcvonásait fürkészem. - Komolyan csodállak érte. Én nem bírnám ezt nap, mint nap végigcsinálni. - teszem még hozzá, de nem vonom el róla tekintetemet.
Sosem állítottam, hogy könnyű velem. Megvoltak a rossz szokásaim, nem engedtem a véleménykülönbségből sem, és istenkomplexusom is akadt bőven, hiszen a legjobbak között tartottak számon. Minden lehetséges módon az jött le az átlagembernek, hogy fellengzős, arrogáns pöcs vagyok, aki megteheti, hogy lenézően beszéljen másokkal, leharapja a nővérek fejét, kénye és kedve szerint válasszon medikust. Bármit elmondhattak rólam, amit akartak, de igazán egyik sem fedte az igazi Jake-et. Régebben egy kiállhatatlan férfi voltam, a szüleim nem arra tanítottak, hogy osszam meg a javaimat, vagy gondoljak másokra is. Megkaptam a legmenőbb kocsikat, nem számított az sem, ha rossz fát tettem a tűzre, mert apa kihúzott a szarból. Nem kellett felelősséget vállalnom a tetteimért, de mára ez a fiú elveszett. Fel kellett nőnöm ahhoz a feladathoz, hogy etessek egy éhes szájat, hogy ne én legyek az első, hanem az öcsém. Borzalmasan nagyot fordult velem a világ. Talán beképzeltnek tűnök, és megveszem a drága autót is, ha kell…de megdolgoztam érte, most már tudom, hogy mennyit ér egy kiló kenyér, vagy mennyit ér, ha van tető az ember feje felett. A szegénységet is megismertem, nem voltam mindig gazdag, és igen…nehezen ment, hogy kivetkőzzem magamból az önző frátert, de megtettem. Az öcsém eltűnése egy újabb arculcsapás volt az élettől, ahogyan Mia viselkedése is. A bizalmam megingott az emberekben, nem osztogattam már úgy, mint annak idején. Magamba zárkóztam, és megtanultam, hogy egyedül csak magamra számíthatok. Végső soron a halálom pillanatában sem lesz mellettem senki, a nagy dolgokat az ember egyedül éli át, de néha nem baj, ha van egy társ, akivel megoszthatja a bánatát, és az örömét is. A családom jelentette az utolsó mentsvárat, oda menekültem egy nehéz nap végén, de most még ezt a biztos talpazatot is kirántották alólam. Nem mehettem vissza a házamba, a testvéreimhez. Becks lett volna, aki tükröt tartott elém? Nem voltam tökéletes, de hittem benne, hogy mindent kézben tartok, amíg ki nem derült, hogy a húgom gyereket vár, és az öcsémnek rajtam kívül is van élete. Egyedül maradtam ismételten, mint a kisujjam, és nem segített senki. Nem beszélhettem velük, mert nem bíztam senkiben. A szőkeséget figyelem, miközben a kávémat szürcsölgetem, és egymásnak adogatjuk a labdát. Kedvel, és a vak is látná, hogy itt maradt, de én mindenáron el akarom lökni magamtól. Félek, ha látná, hogy milyen szörnyeteg is tudok lenni, akkor egyből meggondolná magát. Nem hozzám való Maddie, sokkal jobbat érdemelne, aki észreveszi, hogy miképpen issza reggelente a kávét, vagy meglepi egy jó mozival, vagy egyszerűen elfogadja olyannak, amilyen. Sebekkel teli a lelke, nem mesélte el konkrétan az apját, de lejött, hogy nem sokat foglalkozott vele. Fogalmam sincs, hogy milyen múltja lehetett, de már ő is veszített el számára fontos embert, akárcsak én. - Nem vagy nyitott könyv, sőt, ha lehet azt mondani, sokkal bonyolultabb lélek, vagy mint én. Most tártam fel az első oldalt, és tippelni sem tudom, hogy mit fogok olvasni a másodikon, vagy a harmadikon. – komolyodok el, aztán témát váltok, már éhezem, és a fejem is lüktet, nem beszélve az arcomról, amit jól átrendeztek tegnap délután. Tudom, hogy hova akarok menni, ha már eljöttem otthonról. Meg kell tennem valamit, hogy tovább tudjak lépni, vagy legalább egy lépéssel közelebb kerüljek a régi énemhez. - Igazán…a helyedben menekülnék, ahogyan ma már egyszer mondtam neked. – vonom meg a vállamat, és a szemébe mélyedek. – Nem kell fedősztori, csak furán néznek rám. – nem akarok ennek ekkora feneket keríteni. Most nem alkalmas, hogy a kinézetemmel legyek elfoglalva, de egy gyógyszertár nem fog ártani egyikünknek sem. Egyszer csak elkalandozunk, és én beavatom egy viccesnek tűnő valamibe, amire kontrázik is. Nem bírom ki, hogy ne ajándékozzam meg egy mosollyal. – Ez csakis az adrenalin lehetett akkor, ha más nem. – rázom meg a fejemet, és elcsenek egy keveset a palacsintájából. – Nem nagy művészet, ha valaki erre teszi fel az életét. – rázom meg a kezemet, és észrevétlen tűntetem el a tányérján maradt utolsó darabkát is a palacsintából. – Az első varrásom…ne tudd meg. Az egyetem alatt próbálkoztunk azzal, hogy egymást sebesítettük meg, és ha más nem maradt, akkor összevarrtuk egymást. Nem mondom, hogy túl humánus, és okos megoldás, de nekünk bevált. Az igaz, hogy Sheila nem így beszélne rólam. Véletlenül egy kendőt is odavarrtam az ujjához, szóval nem ítélkezem. – tartom fel mindkét karomat a magasba, de megfájdul az oldalam. – Mit szólnál, ha mennénk? Hosszú út áll előttünk, és tankolni sem ártana. – intek a pincérnőnek, hogy fizetnénk. Nem nyújtom el nagyon, és ha mindennel kész vagyunk, akkor visszasétálunk a kocsihoz, és kinyitom előtte az ajtót. – Csak maga után kisasszony. – mutatok a belső térbe.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Az emberi gondolatok megismerése azért hatott számomra izgalmasnak, mert aligha találkoztam közöttük két egyformával. Egy-egy helyzetet kiemelve megannyi változót kaphatunk és ha meg is egyezik kettő, akkor is ha egy más témába és közegbe sodorjuk őket, meglehet teljesen ellentétesen viselkednek majd. Most sem várom el, hogy egyetértsünk társaságommal, noha mégis úgy tűnik, mintha arra játszanék, hogy megváltoztassam, de ez nem így van. Nem venné ki jól magát, hogyha olyan személlyel kellene társalognom, aki minden egyes véleményemre egyetértően rábólint és egy másodpercre sem gondolkozna egészen eltérően. Jake számomra egy összetett férfinek hat. Olyannak, akin rengeteg sebet ejtett a múlt, mégis ezalatt a pajzs alatt ott lakozik egy érző, törődő férfi, aki annál sokkal több, mint aminek beállítja magát és talán egy nap lehetősége nyílik arra, hogy ezt ő is észrevegye majd. Tudom, hogy ez nem most fog megtörténni és nem is az elkövetkezendő egy hétben, de nem véletlenül, hogy minden elfogultság nélkül próbálom bizonygatni számára mennyire jó ember is valójában. Megkedveltem őt és bár ő ebben ahogyan csak képes, úgy kételkedik, ettől függetlenül nem áll módomban elrejteni előle mindazt, ami bennem zajlik és amennyire csak tehetem, őszinte is maradok vele beszélgetésünk során. - Értékelem, hogy esélyt adsz a következő oldalnak. - bármennyire is furán hangzik ez ebben a kontextusban, azért valahol jó érzéssel tölt el, hogy kíváncsi arra, ami még várhat rá. Azt nem ígérhetem meg, hogy minden sor tetszeni fog neki, de az esélytől sem fosztom meg, hogy saját maga járjon a végére. Ezzel szemben én is alig várom, hogy jobban megismerhessem Őt. Ha ötleteket kellene felsorakoztatnom, valószínűleg akkor is kevés esély lenne arra, hogy eltaláljam mit tervezett még a továbbiakban, így úgy érzem, az a legszerencsésebb, ha csak egyszerűen kivárom a végét. Viszont úgy látszik nem csak értek ezalatt a beszélgetés alatt meglepetések és ennek ő is hangot ad a továbbiakban. - Nincs semmi okom a menekülésre, Jake. - jelentem ki egyetlen jelét sem adva komolytalanságnak, de ahogyan felhívja a figyelmemet arra miért is zavarja az arca, a tekintetem körbefut az épületen belül. - Az legyen az ő gondjuk. Az arcod idővel begyógyul, az ő gondolkodásmódjukról ez már kevésbé mondható el. - apró fintorra húzódnak ajkaim, mielőtt tovább folytathatnám. - És ne aggódj, az én másnapos öltözködési stílusom gyorsan elorozza majd a főszerepet az arcodtól. - elmosolyodok, hogy ezzel is valahol megnyugtassam őt, noha valahol én is vágyom arra, hogy megváljak ezektől a ruhadaraboktól, de ha ez az ára annak, hogy több időt tölthessek Jake megismerésével, akkor bevállalok még pár kósza órát bennük. Ugyan sok kérdés még megmaradt bennünk, de mégis könnyedebbé válik a hangulat a reggelizés alkalmával és ez valahol engem is megkönnyebbültté tesz. Az éjszaka történései kerülnek előtérbe, amelyről nekem is megvan ám a sajátos véleményem és eszem ágában sincs visszafogni azokat. - Igazából látom esélyét ennek. - értek vele egyet, miközben őt hallgatom és az élményeit a munkáján belül. - Komolyan az ujjához varrtad? - nevetek fel halkan ezen, hiszen az ilyen esetekből születnek általában a legjobb emlékek is. Én ilyenekkel nem sokszor büszkélkedhetek. Általában Evan volt, aki kizökkentett a mindennapok sodrásából és ő mai napig képes erre. - Valahol el kell kezdeni és nézzük a jó oldalát: legalább a varrás összejött. - osztom meg vele véleményemet, de mivel már a reggelin túl vagyunk és úgy tűnik az idő is rohamosan repül, ezért én sem könyörgök a tovább maradásért. Egyébként is, a fene nagy kíváncsiságom már így sem hagy túl sok nyugodt percet nekem a korábban beígért programmal kapcsolatban. Az udvariasságát megköszönve és a szoknyám eligazgatását követően ülök be az anyósülésre és most nem ellenkezek azzal kapcsolatban, hogy ő vezessen. Elvégre nekem ötletem sincsen, hogy merre tervezi tovább a közös kalandunkat, ezért butaság lenne részemről átvállalni a vezetést. Amikor beül mellém, egy pillanatra arcvonásait fürkészem, mielőtt közelebb hajolhatnék hozzá, hogy hüvelykujjam segítségével eltüntessem arcáról a palacsintához járó szósz nyomát. - Le sem tagadhatnád azokat az utolsó falatokat. - mosolyogva helyezkedek vissza a helyemre, hogy a vezetésben tovább ne zavarhassam őt és útközben is inkább a mellettünk elsuhanó tájat fürkészem, ami miatt eszembe jut egy hely, ahol már korábban jártam vele. - Még mindig az a terv, hogy egy nap visszaköltözöl Alaszkába? - érdeklődésem közben fejemet a háttámlának hajtom és egy másodpercre a szemeimet is lehunyom, hogy felidézzem ottlétünket. Sok minden történt ott, mégis az én szívemnek is hasonlóan kedvessé vált az hely. - Ott minden olyan nyugodtnak és egyszerűnek hatott legutóbb. - teszem hozzá elgondolkozva, majd csak azután vezetem vissza tekintetemet rá.
- Igen, komolyan az ujjához varrtam. Nem voltam túl szakavatott még, de valahol el kellett kezdeni, ahogyan te is mondtad. Nem állítom, hogy könnyű volt, sőt még jókat is nevettem rajta, de azért elég nagy baj lenne, ha még most is így varrnék össze egy fejet. – ingatom a sajátomat, és ha végeztünk, akkor idejének látom az indulást sürgetni. Nem fog változni semmi, ha nem kelünk útra, a kinézetemen nem tudok javítani, hacsak nem állunk meg vásárolni, és talán nem is rossz ötlet, mert így nem állíthatok be oda, ahova készülünk, vagyis készültem eddig. Még bennem van az erő, hogy megtegyem, de fogalmam sincs, hogy mit fog eredményezni az egész, ha elérünk a célhoz. Felemelkedünk a székről, kiegyenlítem a számlánkat, és már megyünk is a parkolóba. Kinyitom neki az ajtót, nem jellemző rám az ilyen fokú udvariasság, de a mai nap sok tekintetben nem a megszokott, ezért nem baj, ha felrúgunk egy-két szabályt. Amint helyet foglal, megkerülöm az autót, és már megyek is odébb, hogy beüljek a volán mögé. A biztonsági öv az első, és addig nem is vagyok hajlandó elindulni, amíg ő sem csatolja be magát. A baleseteket meg kell előzni, és hiába vagyok orvos, ha éppen mi szenvedjük el a rossz oldalt. A rádiót most mellőzöm, de az ablakot letekerem, és vele együtt hagyom el New York vonzáskörzetét is. Nem tudom, hogy pontosan hol lakik, akit keresünk, de majd felkutatom az e-maileket, és ha ráakadtam, akkor be is ütöm a GPS-be, de addig elég, ha megtaláljuk a várost, ahova vezetek éppen. Egy ideje már faljuk a kilométereket, amikor odahajol hozzám, és letörli a képemre ragadt foltokat. Nem mozdulok, csak mosolyogva követem nyomon az ujját, és a tekintetét a saját kékjeimmel. Nem szólok semmit arra, hogy rendbe tesz, mert utána egyből visszadől, és a tájat figyeli. Kipillantok a nagy kietlenségre, és a kezemet is kilógatom, így csak egy kézzel fogom a kormányt, de ha már pisztolyt tartottam felé, akkor ennyitől csak nem fog megijedni. Nemsokára feltesz azonban egy olyan kérdést, amire nem nehéz felelnem se. - Ez nem csak terv, hanem a jövőm. Bevallom neked, hogy már egy csomó helyen éltem. Los Angeles-ben születtem, aztán átkerültem Bostonba, jártam Moszkvában, akkor Dél- Amerikában, azon belül is Kolumbia, Brazília, Afrika, de még Seattle is. Nem tudnám felsorolni az összes várost, mégis a legjobban Anchorage hiányzik a legjobban. Ott megtalált mindent, ami kellett. A kutyáimat, egy kieső házat, de még a kórház is tök jó volt. Nem volt tumultus, és olyan betegekkel foglalkozhattam, akikről mások már lemondtak. Nem tudom elképzelni, hogy öregkoromra vonzana a nagyváros, a csendet mindig is jobban szerettem. Nincsenek nagy igényeim, beérem egy kis faházzal a hegyoldalban, ahova kivihetem a kutyákat is, ha kell, akkor még vadásznék is, vagy a helyi rendelőt működtetném. Ez lennék én, ha nem lennének elvárások, és úgy élhetnék, ahogyan én akarok. – döntöm oldalra a fejemet, és úgy fürkészem őt. – Te hol laknál, ha nem kellene New Yorkban lenned? Melyik az a hely, ahol le tudnád élni a maradék éveidet? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miképpen gondolkodsz, mert Alaszkában egy kicsit feszengtél. Nem rosszból, de talán a hideg nem vonzott, szereted a napsütést? – vigyorgom, és feltűröm a felsőmet. Éppen elsuhanunk egy kisváros mellett, de feltűnik, hogy van gyógyszertár, meg egy ruhaüzlet is. – Azt hiszem, hogy máris beiktatunk egy kis szünetet, mert itt vannak olyan dolgok, amire szükségünk lesz. – elsőként a gyógyszertár előtt parkolok le, és kesztyűtartóból halászok elő egy cetlit. – Össze kellene írnunk, hogy mi kell…addig én megveszem azt, te meg elmehetsz ruhát venni, utána én is beugrom oda, ha megfelel a terv. – vezetem fel neki, és már bontom is ki a jegyzetet, mert tegnapról ugyan maradt kötszer, de fertőtlenítő nem, és valami fájdalomcsillapító sem ártana.
Hands, put your empty hands in mine And scars, show me all the scars you hide And hey, if your wings are broken Please take mine so yours can open too 'Cause I'm gonna stand by you
Evan már számtalan alkalommal hangoztatta találkozásaink során, hogy a spontaneitás jó dolog és ahhoz, hogy elmondhassam, igazán éltem, szükségem lenne nekem is néha erre. Ő más elveket vallott, mint én és általában merészebb húzásokat vállalt, ha az életéről volt szó. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a maga mögött két és egyben pár hónapot magába foglaló házassága vagy az egy év alatt két helyre történő költözése, amire elmondása szerint azért volt szükség, mert a szomszéd elviselhetetlenné tette az ott élést. Később kiderült, hogy egyszerűen csak túl csendes volt számára a környék és unatkozott egyedül. Akadtak jó tanácsai, de nem mindenben hallgattam rá, most mégis úgy érzem egy részem az ő elveit követi és bár enyhe bizalmatlanság is megjelenik gondolataim közepette a döntéseimmel kapcsolatban, ugyanakkor valami erősebb és egyben határozottabb elképzelés mégis Jake mellett tart és egy másodpercig sem érzem, hogy helytelen lenne. Talán erről beszélhetett Evan akkoriban, mikor kifejtettem neki, hogy nem tudnék olyan személyt vagy eseményt felmutatni, ami miatt ellentmondanék önmagamnak. Szerinte még csak nem leltem rá, de egy nap valamilyen helyzet úgyis erre fog kényszeríteni vagy egy olyan személy, akiért bizonyára megéri kimozdulni a komfortzónámból. Úgy érzem egy pillanatig Evan most büszke lenne a viselkedésemre, míg a másik pillanatban az érzéseimről faggatna, amikről egészen idáig azt hitte, nem is léteznek már. Valóban csak ennyi lenne szükséges hozzá? Megtalálni valakit, aki túlságosan is érdekel és megengedni magunknak, hogy egyszer elengedjük a görcsösen ragaszkodásra kényszerítő beosztásunkat? Bármi is legyen a kulcs Evan elveihez, most úgy érzem végre kezdem érteni miről beszélhetett korábban. Eleinte bizalmatlanul állunk a másikhoz és valahol úgy tűnik egyetértéseink hiánya miatt folyton feszültség tör felszínre közöttünk, de mintha ezen felülkerekedve szeretnénk, hogy a másik belelásson mi zajlik a függönyök mögött és ez könnyedebbé is varázsolja kettőnk összezavaró és egyben valahol annyira egyszerűnek is ható pillanatát. Jake közelében lenni olyan érzés, amelyet megtudnék szokni. És persze, aggaszt a fegyver látványa vagy a gondolatainak nem túl biztató mivolta, de tudom jól, hogy ő ennél sokkal többet nyújt a világnak csak rossz időszakon megy keresztül. Bizonyára csak rá kell ébreszteni őt erre. Mosolyra késztetnek azok az emlékek, melyek a fiatal orvosi éveit taglalják és jó egy kicsit erről az oldaláról is megismerni. Többször jártam be pácienseimhez a kórházba, így a munkájáról szóló elismerő szóbeszédek engem sem kerültek el többnyire, de ezek már csak a jelen eseményeit taglalták, a kezdetről viszont mindenki hallgat. - Bizonyára nem tennéd vele boldoggá az embereket. - teszem még hozzá egy mosollyal egybekötve véleményemet, noha már csak akkor, miközben nekiállunk az étkezde elhagyásának. Nem kerüli el a figyelmemet az apró gesztus sem, amit a kocsinál tesz és amely különösen jólesően érint a mai világban egyre vészesebben kihaló úriemberek fényében. Szólásra viszont már csak akkor nyitom a számat, amikor elhagyjuk a parkolót és nekiállunk a számomra ismeretlennek ható útnak. Korábban már volt részem vele Alaszkába menni, de most valahogy az egymást követő témáink tekintetében felmerült bennem egy s más ezzel kapcsolatban, így hagyom, hogy érdeklődésem felülkerekedjen rajtam. Szavaiból úgy veszem le, hogy az egy sokkal másabb világot képez számára. Egy olyan életet, amely nyugodtságot hoz a hétköznapjaiba és amire rettenetesen szüksége lenne ebbe a nyüzsgéssel és nyomasztó érzésekkel teli nagyvárosban. - Jót tesz neked az ottani környezet. - összegzem mindazt, ami bennem megfogalmazódott a hallottak után. - Nem gondolkoztál még azon, hogy kiveszel egy kis szünetet és visszamész egy hétre? Csak hogy feltöltődj. - érdeklődök tőle egyfajta ötletként felvázolva kérdésemet. A visszakérdezése nem okoz meglepetést, jóllehet elgondolkoztat, mielőtt megfogalmazhatnám számára a válaszomat. Mégis nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el az időjárással kapcsolatos felvetésén. - Nincs bajom a hideggel, sőt többnyire elviselhetőbbnek találom, mint az állandó hőséget. - vallom be. - Nem is tudom így hirtelen, de abban biztos vagyok, hogy Philadelphia nem lenne közöttük. - nem vágyom vissza szülővárosomba, még ha jó pár élmény oda is köt leginkább, ezért ennek érdekében folytatom is mondandómat. - De ha választanom kellene, én is egy olyan helyen élnék szívesen, ami ennél kevésbé kaotikusabb. Mindig is lenyűgözőnek találtam azokat a piramis formájú kis kabinokat valahol a semmi közepén. Annyira meghittek és otthonosak, hogy legszívesebben az ember lánya ki se mozdulna onnan, csak bekuckózná magát oda. - merülök el a képzeleteimben és csak ezután fordulok ismét Jake felé. - Szóval ezzel kapcsolatban igazán megértem a gondolkodásmódodat. - teszem hozzá, mielőtt tehetnénk egy kis kitérőt és egy pillanatra megállhatnék, hogy felfedezzem környezetünket, majd csak ezután lépek hozzá. - Említetted, hogy valami kenőcs sem ártana. - jut eszembe így hirtelenjében, de úgy tűnik lassan sikerül a listának is összeállnia, ezért azt hiszem ez az a pillanatnak ígérkezik, amikor egy kis időre a saját utunkat járjuk. - Akkor később találkozunk a ruhák között. - mutatok az említett bolt felé és mihelyst magamra maradok, egy 'erre nem igazán készültem fel' sóhaj után lépek be az üzletbe, hogy valami váltóruhát kerítsek elő magamnak. Pár kissé fura méregetés és nehéz döntéseket igénylő választás után azonban mégis akad egy-két darab a kezembe, amelyekkel elveszek az öltözőbe, de végül is csak egy nyeri el igazán a tetszésemet és a kinti már javában jobbra forduló időjárás miatt nem érzem, hogy rossz választásnak bizonyulna. Mindenesetre Jake megérkezéséig még egyszer felpróbálom a ruhát, hogy biztos lehessek a döntésemben.
A kocsiban egészen más kalandok felé sodródunk, a témák is követik egymást, de talán ez jóval könnyedebb, mint odabent volt, és a múltam nem azon részét bontja elemeire, amiről nem vagyok hajlandó még neki sem beszélni. Megvannak az ember életében azok az események, melyeket nem kell megosztania a másikkal, mert értéküket vesztik. Legyen az jó, vagy rossz, de végső soron úgyis egyedül leszünk a halálunk pillanatában, ezért nem árt megszokni, hogy vannak dolgok, amiket egyedül kell átélnünk, hogy valóban jelentsenek is valamit. Tagadhatatlan, hogy jobban érzem magam a bőrömben, hogy nem hagyott itt Maddie, és beszélhetek is valakihez. A magányt nem nehéz megszokni, inkább abból kitörni a lehetetlennel vetekszik. Nem vagyok szakértő, és a párkapcsolatok is nagy ívben elkerültek idáig, de az biztos, hogy jólesik a társasága. A távoli jövő..ahol öreg leszek abszurdnak hat, de miért ne cseveghetnénk róla? Nekem tetszik az elképzelés, hogy Alaszkában a kutyáimmal együtt éljek, nem kell semmilyen felhajtás, és közönség sem ahhoz, hogy boldognak érezzem magam. A nagyvárosok nem az igazi otthonaim, számtalan helyen megfordultam már, de egyik sem volt az igazi, még LA sem, pedig ott születtem. A nagyvilági létet a hátam mögött hagytam, és talán akadtak berögződések (jó kocsik), de attól még sokkal szerényebben éltem, mint amikor a szüleink még nagyon is életben voltak. Megtanultam, hogy nem a tárgyakban rejlik a boldogság, hanem az együtt átélt élményekben. Jól mutatja ezt a mai nap. - Tudom, hogy jót tesz. – a kormánykeréken tartom mindkét kezemet, de már fáradok. Az oldalam húzódik a varrat miatt, az arcomon lévő monoklira ráférne még egy kis jég, vagy valami kenőcs. Az alvás több volt, mint amihez hozzá vagyok szokva, de még így sem mondanám magamat kipihentnek. – Ha elmennék Alaszkába, akkor attól félek, hogy a jelenlegi felállás alapján nem jönnék vissza. – hosszan nézek a mellettem ülőnek a szemébe. – A szabadságolásommal véget is vetnék az itteni karrieremnek. Maddie nem szimplán elfáradtam, vagy kiborultam. Ez sok éve halmozódott bennem, és úgy érzem, hogy tennem kell valamit….immár magamért. Talán nem volt rossz ötlet, mikor azt mondtad, hogy egy kicsit ideje lenne, ha magammal is törődnék. A szívem elhúz…és erősen gondolkodom, hogy valóban eltűnjek egy időre…nem tudom, hogy ez mekkora időtartamot foglalna magába. – sóhajtok egyet, és a városkának a nevét jelző táblát lesem, amin éppen átmegyünk. Elterelem a témát, és visszakérdezek, hogy neki mi lenne az ideális helyszín, mert valljuk be, hogy nem tudom elképzelni a hideg Anchorage-ben még egyszer. Nem illik a szőkeséghez a remetelak, és a versenyzés sem. A felvezetett mondókája megmosolyogtat. – A semmi közepén élni, mondjuk egy dzsungelben? Nehezen hiszem el rólad, de miért ne? A munkád mellett erre vajmi kevés esély van, de pont én beszélek? A lényeg, hogy az a piramis cool, még nem láttam élőben, de szívesen megnéznék egyet. – helyeselek, és látva, hogy akad bőven ruhabolt, és gyógyszertár is a közelben, ezért félreállok, és miután leállítottam a motort, máris előveszek egy jegyzetet, mondjuk elég lenne a fejem is hozzá, ha nem fájna éppen. – A kenőcs mellett még kell pár dolog, de akkor menj be addig a ruhaboltba. – megegyezünk, hogy ott találkozunk, és ha már lezárom az autót, akkor megyek is befelé. Ketten állnak előttem, és igen..megbámulnak, de nem olyan vészesen. A néni kérdezősködik, meg a fejfájásról érdeklődik. Pont mögötte állok, ezért elmosolyodom, és lehajtom a fejemet. – Hát Mrs. Lawson sajnálom, de ha nem megy el dokihoz, akkor nem tudok gyógyszert felírni, és az a fejfájás sem fog múlni. – megköszörülöm a torkomat, és emiatt a két nő egyből rám pillant. – Elnézést, de hallottam a beszélgetésüket. Pontosan hol fáj a feje, kedves? – nem vagyok túlságosan bizalomgerjesztő ez lejön, de mindketten ledöbbennek eléggé ahhoz, hogy az egyikük feleljen. – A homlokomon. Ez a front fiatalember… - kezdene bele, de mennyire ismerős ez nekem. – A frontra nem lesz jó a sok gyógyszer. Próbálja ki a levendula és a rozmaring keverékét. Teában igya meg, és higgye el, hogy nem fogja kínozni az a rusnya fejfájás. – toldom meg a szokásos vigyorommal, mikor elgondolkodik a néni. – Magának lehet igaza van. Az anyáink sem jártak gyógyszertárba, ami otthon volt, azt szedték le. Kipróbálom. Leyla lennél szíves nekem ezekből adni? – hát mondanom sem kell, hogy azonnal az elégedettség kerít a hatalmába. Szeretek segíteni, és ha ez nem is nagy dolog, de melegséggel tölti el a szívemet. – Magával meg mi történt? Ugye nem keveredett verekedésbe? Mert akkor egy kis aloe vera kell…és máris jobb lesz. – kacsint rám, és ha már végzett, akkor én kerülök sorra. A néni tanácsára egy hasonló krémet kérek, meg egy zselés jég akut, aztán kötszert, és jódot. A kisebb táskával, meg némi jó tanáccsal indulok meg a ruhaboltba, ahova a csilingelés után belépve Maddie éppen egy nyári ruhában billeg a tükör előtt. – Hmm…nem rossz. Van még más variáció is? – döntöm oldalra a fejemet, és megközelítem a próbafülkét egy köszönés kíséretében.
Still I want you, but not for your devil side Not for your haunted life, just for you
Most ha valaki kedvéért jellemeznem kellene mindezt az utat, amelynek részesei vagyunk és amelyet együtt teszünk meg, a legjobban talán úgy tudnám leírni, mintha egy hullámvasúton ülnénk. A kezdet feszültséggel telt, de az este békésebben végződött. Szinte bele tudtam volna szokni abba a pillanatba, melyet egymásnak teremtettünk és amelynek elődje nem éppen volt könnyednek tekinthető, de különös nyugalommal töltött el, ahogyan végre az egész napi zsongás után képes volt pár órát magába foglalóan kizárni mindazt. Aztán ismét váltáson estünk át és olyan témákat hoztunk fel, melyek úgy tűnik kényesebbek annál, mint amire valójában felkészülhettünk volna, de ennek ellenére nem hagytuk, hogy visszafogjon minket a válaszadásba. Mintha próbálnánk közeledni a másik felé, de a határvonal előtt visszatáncolnánk. Először mintha csak méregetnénk milyen lehet azt átlépve, de merszünk nincs hozzá, hogy valójában megnézzük mivel szembesülhetnénk azon túl. Most viszont a kocsiban ülve és egy olyan hely felé tartva, amely számomra ismeretlennek hat, úgy tűnik képesek vagyunk ismételten nyugodtabb hangvételben közeledni a másik felé és ez most különösen jól hat rám. Nem szívesen lettem volna most otthon, tudatában annak, hogy Ő nincs valami jól. Valószínű az idegesség emésztett volna fel belülről, mert nem maradtam mellette és bár ez a szavaim a legutóbbi véleményem után nem ezt bizonyítják, mindezt leszámítva úgy gondolom egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy hazamenjek a látottak/hallottak után. Lehet sokszor úgy érzi nincsen szüksége társaságra, nekem viszont annál nagyobb szükségem van arra, hogy tudjam, épségben van és némiképpen jobban, mint ahogyan azt az este elején megtapasztalhattam. Alaszka egy különös utazás volt és ez leginkább az én véleményemnek tudható be, hiszen Jake már többször is járt ott. Ugyanakkor tisztán látható volt a különbség az ottani hangulata és a mostani között. Számára a városi levegő és ez a környezet nem hoz olyasfajta nyugalmat, amire az átéltek után szüksége lenne. Bár valahol a válasza többnyire sejthető, mindenesetre rákérdezek arra, ami már egy ideje érik bennem gondolatként. - Tisztában vagyok vele, hogy ez most más volt. - véleményezem ennyivel mindazt, amit az állapotáról mesél és a fejemet hajtom neki most az ablaknak. - Bizonyára nem egy hetet.. - gondolkozok el hangosan, hiszen a mostani helyzete merőben különbözik mindazoktól, amelyeket csak úgy képes volt elnyomni. Ez egy felépülési folyamat, és mint minden sikeresen alakuló folyamathoz, ehhez is az idő lenne a kulcs és bár őrülten hiányozna nekem, ha távol lenne, ettől függetlenül úgy gondolom Alaszka visszaadna neki egyfajta boldogságot, amelyre szüksége lenne. Erről viszont valami körvonalazódik a fejemben és egyre biztosabbá válik ez bennem. - Szeretném, ha a napokban eljönnél velem valahova. Benne vagy? - kérdezek rá hirtelen, bár ennél több részletet nem árulok el neki. - Dzsungelben? - kérdezek vissza nevetve, majd csak ezután folytatom. - Nem feltétlenül gondoltam arra, hogy hirtelenjében megformálom Jane-t, de ha ez a feltétele annak, hogy a későbbiekben nyugodtabb körülményeket teremtsek magamnak akkor ez esetben nem leszek a saját ellenségem sem. - fejezem ki véleményemet, mielőtt egy üres parkolóhely megtalálása után kiszállhatnánk a kocsiból és amíg ő a gyógyszertár épületében veszik el, én a ruhák világában teszem ugyanezt, amely többnyire nem tartozik a jellemvonásaim közé. Az első kezembe akadó darab el is nyeri a tetszésemet, de nem szabad ennyire könnyen feladnom, ezért pár a boltban történő kerülés és egy-két darab kiválasztása után az üres próbafülkék egyikét is befoglalom, hogy kellő mértékben döntésre jussak. Még a bizonytalanságommal dacolok, Jake is visszatér. - Egészen aranyos, nem? - elmosolyodva pördülök meg előtte a sárgás színben pompázó ruhában, majd kérdésének hatására a hátam mögé tekintek a másik két darabra. - Ami azt illeti van még belőlük. - válaszolok, hátrálva pár lépést a fülke felé, de még mielőtt elhúzhatnám a függönyt, azért odaszólok neki. - Nem ér leskelődni. - mosolygok rá és már bújok is ki a mostani szerelésből, hogy a másikat is megmutathassam neki. Nem mintha ne látott volna egyébként ennél kevesebben már... A második egy fehér színben tündöklő darab, míg a harmadik a kékes árnyalatokat részesíti előnyben. Véleményét viszont már csak akkor kérem ki, amikor mindkettő ruhadarab megmutatásra került. - Szerinted melyik? - nézem meg még magamat utoljára a legutóbbiban, hátha elősegíthetem a saját döntésemet és az ő idejét sem húznám tovább a találgatásommal. Bizonyára ezerszer szórakoztatóbb dolgokat lehetne tenni, mint az én ruha-dilemmámmal foglalkozni, de bizonyára ő sem tudja elképzelni - ahogyan én sem - milyen nagy bajba kevertem ezzel magamat.
A gyógyszertárban töltött idő egy kicsit elgondolkodtat, mert szeretném megint azt érezni, hogy mennyire jó érzés segíteni másokon. Éppen az öldöklés miatt választottam azt az életet, és azt a fajta hivatást, mely a halálom napjáig is munka lesz. Nem fogom megunni az orvoslást, és nem fogom félbehagyni sem, csak kell egy kis idő, hogy helyre tegyem magamat. A kiragadott pillanat pedig elegendő ahhoz, hogy fellélegezzek, és ne akarjak senkit sem megfojtani, nem úgy, mint tegnap este, amikor elindultunk a nagyvilágba, és fogalmunk sem volt, hogy hol fogunk kikötni. Madelaine sodródott velem, nem ő adta az utat, hanem én. A ruhaboltba zavartam át, hogy nézelődjön, mert bármennyire is szexin festünk, azért megbámulnak a járdán, és utánam is fordulnak. Nem túl bizalomgerjesztő, hogy be van verve a képem, és alig látok a jobb szememmel. A monokli színváltós lesz a holnapi napra, ma még be van dagadva, és duzzadt is a szemem alatti terület. A bejáraton átlépve azonnal találkozom egy eladóval, de a mosoly elmarad, ahogyan találkozik a pillantásunk. Nem fogom megenni reggelire, azon már úgyis túl vagyunk. A tekintetemmel a szőkeséget keresem, és az egyik tükör előtt lelek rá. Több ruhadarab is van a környezetében, szóval úgy saccolom, hogy még nem döntötte el, hogy melyiket tegye a kosárba. Furcsa is, ha belegondolok, hogy ezt én fogom neki adni, mert nincs nála pénz. Nagyon régen vásároltam már nőnek ajándékot, vagy bármit…hiszen nem is voltam együtt senkivel. A párosan szép az élet szlogen messzire elkerült, de azért igyekeztem nem begyöpösödni, és humorizáltam a kórházban is, a betegekkel kedvesen bántam, ha éppen nem volt rossz kedvem. Mostanra betelt a pohár, de legalább őt ne ijesszem el magam mellől, ha már önszántából döntött úgy, hogy csatlakozik hozzám. - Egészen aranyos, de még van más is? – érdeklődöm felé biccentve, amikor a tükörben találkoznak a kékjeink. A kocsiban nem feleltem neki arra a feltett kérdésre, hogy elmennék-e vele valahová, így nem vagyok rest előállni a válasszal. – Elmegyek bárhová, ha túléled a mai napot, és nem kell cukrot ennem, vagy a jópofa férfit játszanom. Láthatod, hogy nem erősségem, ha megjátszom magamat. – mosolyodom el, és nekitámaszkodom az egyik akasztónak, még szerencse az, hogy nem dől el, különben már a nyakamban lihegne az eladó, mondjuk a hátamban érzem a szemét még így is. Nem fogunk lopni, tisztességesen kiegyenlítem a számlát…persze, ha végiggondolná, akkor az ő érdeke is, hogy ne szólogasson be, mert elesne egy kisebb vagyontól. A kisvárosok nem arról híresek, hogy mindenki állandóan idebent költené a pénzét, ezért meg kell becsülni a turistákat, és az erre tévedő idegeneket is. - Nem fogok…begyszó. – felelek rá egy vigyorral a képemen, és amíg átmegy próbálni, addig én is nézelődésbe kezdek. A felsők között kiszúrok egy fekete V kivágású pólót, meg egy farmerkabátot is. Nem ártana beújítanom valamit, és az talán az én méretem is. Leemelem a helyéről, és megnézem. Micsoda mázlim van, hogy az isten háta mögötti városkákban is akadnak gyöngyszemek. - Hmm? – szorítom magamhoz a kiválasztott felsőt, és kabátot, amikor kijön a fehérben, de megrázom a fejemet. – Ez nagyon nem illik hozzád. – teszem mellé, és folytatom a válogatást. A nadrágok nem tetszenek, mintha a hatvanas évekbe repülnénk vissza, kb. a szüleim hordhattak hasonlóan fantasztikus trapézokat. Nem is erőltetem a témát, de amikor meglátom az utolsóban, akkor eláll a szavam. - Ebben már nem foglak tudni eladni, szóval nekem megfelel. Cipő nem kell hozzá? Mondjuk itt azt nem tudunk venni, várj meg, én is felpróbálom ezeket. – tartom fel neki a két darabot, és mellette lévő fülkébe zárkózom be, ami annyit tesz, hogy elhúzom a függönyt, és felakasztom őket. Kibújok nagy nehezen a régiből, egy-két helyen el is szakadt, meg koszos lett. Az oldalamon lévő seb le van ragasztva, de azért érzem, hogy húzódik, amikor a fejem fölött emelem át a nyakát a fekete pólónak, és belebújok. Szinte rám tapad, nem feltétlenül jó..elnéztem volna a méretet? Elhúzom a függönyt, és kilépek, hogy megmutassam az utastársamnak. – Na, ehhez mit szólsz? – kérdezek rá, és még a kezemet is behajlítom. – Egy kicsit szűk. – súgom meg neki az igazat.
Still I want you, but not for your devil side Not for your haunted life, just for you
Vegyes érzelmekkel vagyok tele a mai napunk alakulását illetően, ennek ellenére egy másodpercig sem gondolkoznék el azon, hogy máshol lenne a helyem. Rengeteg kérdés körvonalazódik bennem kettőnket érintően és bár a válaszok még váratnak magára, az, amit a rengeteg ruha között érzek, közelébe sem ér annak a zavarodottságnak. Ez sokkal letaglózóbban hat rám. A fura méregetésen már túl vagyok, melyet a környezetemtől kapok, és igazából nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Én is tudom, hogy nem a legjobb állapotomban vagyok és azzal is tisztában vagyok, hogy a blúzom sincs abban. A külsőm szinte üvöltve adja a külvilág tudtára mindezt, de talán az elkövetkezendő pár percben - órában, napban, hétben, - akár javíthatunk ezen a helyzeten, ha a szerencse úgy dönt, hogy ma mellém szegődik. Pár nekem tetsző ruhadarabbal és bizonytalan próbálgatásokkal később Jake is csatlakozik tanácstalan társaságomhoz és valahogy úgy tekintek rá, mint az utolsó reményemre a magamnak okozott szituációm közepette. Mentségemre szóljon, nem vagyok az élet minden területén ennyire döntésképtelen, de ha ruhákról van szó, valamiért mindig ez történik. Egy bólintás és összefoglaló válasz után bújok el ismét a függöny mögé, hogy a másik két ruhadarabot is megmutassam Jake-nek, közben viszont nem hagy alább érdeklődésem, melyet még a korábban felvázolt ötletem követ. - Szóval azt mondod, hogy temérdek cukorra vágysz és a jófiú szerepre? Nem igazán jól hallak idebent, de ezért az élményért már megérné túlélni a napot. - incselkedve vele nevetem el magamat, de tovább folytatom. - Ne aggódj, egyik sincs tervben. Csak magadat kell hoznod teljes egészében, ennyi a kikötésem. - hallgatok el végül, de fejben már valahol a tervem körül járok. A részletekbe viszont nem szándékozom őt is beleavatni. Elég az, hogy saját magamat kergetem majd őrületbe, hogy ne szóljam el magamat addig a pillanatig, amíg rá nem jövök, hogyan is fogom mindezt kivitelezni és egyben megvalósítani. - Sikerült egyébként mindent beszerezni, amit akartál? - érdeklődésem most a gyógyszertárba tett útját helyezi középpontba, hiszen az a legfontosabb, hogy a tegnapiak után minden kéznél legyen ahhoz, hogy enyhíteni tudjuk a varrással járó kellemetlenségeit. Még egy gyors igazgatás itt-ott a fehér ruhán, majd csak ezután lépek ki az öltözőből és pördülök meg előtte, hogy aztán megállapodjak egy helyben a véleményére várva. A kapott válasz viszont az én első benyomásomat is nagyjából körülírja, még ha első körben nem is fejtettem ki hangosan a sajátomat. - Túlságosan is fehér, igazad van. - ezzel fejezem ki egyetértésemet és már el is tűnök, hogy a harmadikat és lehetőleg mára az utolsót is magamra öltsem. Az első és a mostani között már szorosabbnak tűnik a verseny, de rábízom magamat és a döntést is a társaságomra, akinek válaszából ítélve ez a darab nyerte el a tetszését. És őszintén valahol nekem is. - Hogy micsoda? Miért akartál volna eladni? - kérdezek vissza pár pislogást követően és egyben szórakozottan, hiszen nem erre a véleményre és válaszra számítottam a részéről. Mindenesetre mielőtt ebbe az egészbe jobban belemehetnénk, hagyom, hogy most ő vesszen el a próbálás kaotikus folyamatában, addig pedig még egyszer felmérem a kék árnyalatokban pompázó darabot, amiben le sem tagadhatnám, de sokkal jobban érzem magamat annál, mint amibe megjelentem itt. Bár ha jobban belegondolok, attól bármi jobb. Jake hangjának hatására felé fordulok, de egy pár másodpercre biztosan szükségem van, hogy feldolgozzam, amit látok. Túl sok mindent próbálnék mondani egyszerre, de túl kevéset tudok csak felszínre hozni belőlük. - Engedd, hogy jobban szemügyre vegyelek. - közelebb lépek hozzá és egy hümmögés is elhagyja ajkaimat, mihelyst megállok előtte, hogy magamba igyam a látványt, úgy mintha éppen felmérném őt. - Ehhez hasonló domborzati térképpel még nem találkoztam korábban, de nem mondom, hogy ne keltette volna fel az érdeklődésemet a megismerése. - szélesebb ívet ölt arcomon a mosoly komolytalan véleményem eredményeként, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy most már a háttérben lévő eladóké is még inkább felénk irányul. Nem tudnám megmagyarázni miért, de ez valahol zavar, hangot azonban mégsem adok ennek. - Ami azt illeti, valóban kicsit szűknek tűnik, de legalább kényelmes, vagy keressek egy másik méretet neked belőle? - érdeklődve pillantok fel a kék szempárba, majd csak ezután folytatom. - Mert egyébként jól áll rajtad, szóval kár lenne itt hagyni. - biztatom őt, miközben direkt úgy helyezkedek el előtte, hogy a felesleges közönségünk minél kevesebbnek lehessen szemtanúja ebből. Ha már korábban nem ennyire barátságosan fogadtak minket, akkor most se próbáljanak meg másképp cselekedni.
Kezdőlap
