lotte & chad

in my mind, in my head, this is where we all came from, the dreams we have, the love we share, this is what we're waiting for

- Hé, Emilia! – tolom ki magam a görgős székkel az asztalom mögül, a lendülettel egészen Emilia asztala elé utazva, ahol a sarkam lerakásával állítom meg magam. – Nagyon megharagudnál, ha ma egy kicsit hosszabb ebédszünetet vennék ki? Mondjuk úgy egy fél órával?
Emilia a képernyője mellől pillant rám, és olyan tökéletesen vonja fel a jobb szemöldökét (de csak a jobb oldalit!), miközben ezzel egyidejűleg lejjebb csúsztatja az orrán a szemüvegét, hogy senki nem győzhet meg róla, hogy ezt nem gyakorolta be. Képtelenség, hogy valaki ennyi dramaturgiával a vérében szülessen. A dramaturgira erre egyáltalán a megfelelő szó? Fogalmam sincs.
- Azt hiszem, rosszul hallottam. Ebédszünetet akarsz kivenni? Mármint, igazit, amikor ki is mész az irodából? – pontosít a kérdésén, és a biztonság kedvéért (vagy ha gyengeelméjű lennék), még el is mutogatja az ujjaival, ahogy a bejárat felé sétálok; mivel rólam és az én ebédszünetemről van szó, feltételezem, jelen esetben én vagyok az ujj-figura.
Kénytelen vagyok elvigyorodni, és ha el tudnám mutogatni az ujjaimmal, hogyan enne egy ujj-figura, megtenném. Sajnos nincs ötletem, hogyan fogjak ehhez hozzá, úgyhogy beérem egy bólintással is.
A szemüveg Emilia orrán még lejjebb csúszik, látszólag magától. Miféle mágia ez?
- Te, aki ha tehetné, az asztala mögül intézné a kis- és nagy dolgait, fizikailag ki akarsz menni az épületből, és kint tölteni másfél órát? – Nos… voltaképpen igen. Nem tudom eldönteni, hogy Emilia tekintete inkább gyanakvó, vagy aggodalmas, és nem is hibáztathatom, igaza van.
A legtöbb napunk nagyvonalakban ugyanaz: délelőtt úgynevezett fogadóóráink vannak, amikor szívesen látunk bárkit, akinek segítségre van szüksége, legyen az bármilyen, a lelki segélyvonalas elérhetőségektől kezdve az anyagi támogatásokkal kapcsolatos dokumentumok kitöltésén át a legradikálisabb problémákig, amik halaszthatatlan, komoly segítséget igényelnek, mint a rendőrség kihívása, vagy egy szoba azonnali lefoglalása egy anyaotthonban. Délután viszont bezárunk - ugyan telefonon elérhetőek maradunk, és az emaileket is sasszemmel figyeljük -, és leadminisztráljuk mindazt, ami délelőtt történt. Felvisszük a rendszerbe, amit fel kell, statisztikákat készítünk, és tartjuk a kapcsolatot a különböző segélyszervezetekkel.
- Yepp – válaszolok, hátradőlve a székemben, amikor eszembe jut, hogy hangosan még nem válaszoltam. – Megakarok látogatni egy barátot, meglepni egy kis kínaival, a szokásos.
Ezt nem kellett volna megemlítenem, látva, ahogy Emilia szeme ezúttal érdeklődve csillan fel, az ajkai pedig mindentudó mosolyra húzódnak. Jeez, nem lennék ennek a nőnek a gyereke, ritka éles szenzorokkal rendelkezik.
- Oh, szóval egy barátot? Hallottam már róla?
- Talán.
- Hogy hívják?
- Francesca – válaszolok, amit csak és kizárólag azért merek megtenni, mert Lotte nincs mellettem, hogy lesújtó pillantást lövelljen felém, és rám förmedjen, hogy ne nevezzem így. Már amennyire Lotte képes bárkire is ráförmedni. Mint egy kiscica, aki az újdonsült karmaival akar felvágni (haha, felvágni) - nagyon édes.
Különben is, technikailag nem hazudok, és nekem semmi bajom a Francesca névvel, kifejezetten tetszik, ellenben Lotténak. Emiliának azonban már Lotteként meséltem… hát, Lottéról, és ugyan jótékonyan kihagytam minden történetemből, hogy ő volt az első nő - az anyámon és Toni nénin kívül, persze -, aki megdobogtatta a szívem, valahogy ráérzett a dologra. És rá is harapott, mint hal a csalira, csak ebben a felállásban én egy vézna horgász vagyok, Emilia pedig a cápa, aki megerőltetés nélkül beránt a vízbe, és az egyik lábammal távozik a helyszínről.  
Emilia sejtelmesen hümmög egy sort (mintha jelentene bármit is, hogy az illető nőnemű; mármint, elég rugalmas vagyok a nemek tekintetében, voltaképpen nem számít, pontosan ezt hívjuk pánszexuálisnak), és visszafordul a gépe felé. Nagy kegyesen – és még drámaibban, komolyan, ez a nő a Broadwayra való – legyint egyet. – Persze, menj csak. Aztán holnap mesélhetsz nekem erről a Francescáról.
Hisz nekem, ha jól olvasok az arcában. Legalábbis a név kapcsán; abban garantáltan kételkedik, hogy „Francesca” csak egy barát.
Szemet forgatok. Komolyan, mintha nem tudná, hogy Rachel egy meglehetősen friss (egy hónapos!) emlék az elmémben, és bőven hagyott bennem olyan mély nyomot, hogy egy darabig a „randi” szó gondolatától is a szekrényembe akarjak bújni, hátha sikerül átjárót találnom Narniába, hogy soha többet ne kelljen ilyenekkel foglalkoznom. Meg mert Narnia. Ki választaná a mi világunkat, ha Narnia is egy opció?
Ez az Emiliával való beszélgetés és egy gyors megálló egy kínaiban vezetett a The Gingerbread House névre (kreatív, és esküszöm, ezt iróniamentesen mondom!) keresztelt cukrászdába, az egyik kezemben egy zacskó finomsággal. Szecsuáni, tojásos rizs, valami bambuszos csirke, és illatos-omlós csirke az elmaradhatatlan szerencsesüti mellett, mert szerintem mi vagyunk az utolsó két ember a földön, akik hisznek is ezekben. Vagy legalább nem röhögik telibe őket. Az optimista optimista gondolat, még ha egy süti belsejéből jön is.  
Még jó, hogy ebédre hoztam ezeket, mert már az illatuktól is megéheztem.
Már a bejárati ajtó betolására készülök, miután természetesen elsőre húzni akartam, a segítőszándékú "TOLNI" tábla ellenére is, amikor megtorpanok. Az üvegen keresztül tökéletesen belátni a cukrászda központi részérén elterülő asztalsokaságra, ahol egy hátulról is ismerős alak éppen asztalokat tisztogat.
Mármint, te jó ég, nem AZÉRT ismerős az alak, amire a perverzebbek gondolnának, a hajára értettem! Elég sokszor ültem Lotte mögött a focimeccseken, hogy egy kisebb tömegből is kiszúrjam a barna üstökét.
Nem mintha a haja lenne rám ekkora hatással, vagyis, nem ezért állok meg, pusztán csak hirtelen elbizonytalanodok. Lotte és én középiskolai barátok vagyunk, és ugyan már sikeresen magunk mögött hagytunk egy-két buktatók, amikbe akár bele is törhetett a barátságunk, nem vagyok benne biztos, hogy ezúttal is ez lesz a helyzet. Hiszem, hogy így lesz, de... inkább a pozitív gondolatokban való hitem, semmint a meggyőződés mondatja ezt velem. Őszintén? Nem tudom, mennyire megbocsátható, hogy mennyire elhanyagoltam Lottét a Rachellel való kapcsolatom alatt. Vagy hogy mennyire hatásos bocsánatkérés szó nélkül beállítani a munkahelyére, ahonnan faképnél se hagyhat, ha szeretne, ha már itt tartunk. Talán ez mégsem olyan jó ötlet, mint amilyennek az elmúlt hetekben gondoltam. Merthogy igen, hetek óta rágom magam, hogy hogyan vegyem fel vele újra a kapcsolatot, és magyarázzam meg, hogy az exem féltékeny volt minden női barátomra, akivel nem állok vérségi kapcsolatban, és nem akarta, hogy velük töltsem a kevés szabadidőmet, helyette, én pedig hónapokig elnéztem neki ezt a masszív red flaget, anélkül, hogy feltűnt volna, mit csinál. Aztán hiába ébredtem öntudatra, a végső szót még így is ő mondta ki. Más kérdés, hogy engem ez nem hatott meg annyira, amennyire ő szerette volna, ezért lettem a végén seggfejnek titulálva.
(Itt ugyan megint felmerül a kérdés, hogy az égvilágon senkit nem izgat, hogy pán vagyok? A férfiaktól is félthetett volna, mégsem tette.)
Mély sóhajjal túrok a hajamba. Nem vagyok Griffendéles (Hufflepuff pride!), de ha már idáig eljutottam, nem szabadna visszafordulnom. Különben is; valahogy mindenképpen bocsánatot kell majd kérnem, és egyrészt jobb lenne rajta minél hamarabb átesni, másrészt pedig ez még mindig jobb, mint egy üzenet.
Egy határozott bólintással motiválom magam, és belépek. Pontosabban, besurranok, mert nem akarom megszólaltatni az ajtó fölé szerelt csengőt, és remélem, a pultban álló, sötéthajú férfi sem buktat (vagy lő, this is America) le, ahogy az ajkamhoz emelem a mutatóujjam, mielőtt Lotte felé settenkednék. A kínait egy szomszédos asztalra helyezem, majd a lány mögé lépek, és eltakarom a szemeit.
- Francesca Charlotte Thompson! – suttogom a fülébe egy oktávval mélyebben, hátha nem ismer fel rögtön. – Mit mond az univerzum, ki vagyok?

1159, remélem tetszik | ⚶

lotte & chad

in my mind, in my head, this is where we all came from, the dreams we have, the love we share, this is what we're waiting for

A stratégiai gondolkodás soha nem volt az erősségem, ezért is untam meg világéletemben két lépés után a sakkot (hiába akartam menő géniusz lenni, aki képes fejben felvázolni magának, hogy pontosan mit jelent, ha azt mondja, huszár a B6-ra – van egyáltalán B6-os négyzet? Remek kérdés, fogalmam sincs, majd kiguglizom), ezért esett olykor nehezemre odafigyelni a szárazabb órákon, amikor nem volt vizuális segítségem a tananyag megértéséhez, és ezért mertem gyanútlan emberek mögé lopakodni – miközben elképzeltem, hogy a Mission Impossible főcímdala szól egy szúnyogzenekarnak köszönhetően a háttérben -, és rájuk hozni a frászt. Ha végiggondoltam volna, talán időben beláttam volna azt is, hogy erre teljesen érthető és nem mellesleg kézenfekvő reakció lenne egy könyök a bordámba, vagy egy öklös a lábaim közé (áuáuáuáu), és mivel egészséges életösztönnel és fájdalomküszöbbel rendelkezek, mindenféle mazochizmus nélkül, nem tettem volna meg.
De megtettem, így viszont csak akkor fogom fel, hogy milyen olcsón megúsztam ezt a találkozást, amikor szembesítenek vele, hogy mennyire kétértelmű ez a mozdulat valaki olyan számára, aki nem tudja, hogy egy ismerőse hecceli. A perverz idióta határozottan találó, és egy kicsit elszégyellem magam. Nem ilyen férfinak nevelt az anyám, vagy Toni néni. Na, ellenben Fito, ő biztos nem találna semmi kivetnivalót az egészben, és a gondolattól csak még kellemetlenebbül érzem magam.
- Oké, beismerem, ez nem volt egy zseniálisan átgondolt ötlet, teljesen igazad van! – lépek rögvest hátrébb, amint kiderül a titkos személyazonosságom. Csak én sajnos nem egy kényelmesen kigyúrt Peter Parker vagy Matt Murdock vagyok, úgyhogy kevésbé érzem magam New York koronázatlan királyának a mozdulat közben. Nem tudom, miért teszem, a közénk ékelődő kis kommunikációs szakadék ellenére sem hiszem, hogy Lotte megütne (ugye?), de valahogy érzékeltetni szeretném vele, hogy nem vagyok akkora seggfej, mint amekkorának ezzel a belépővel tűnhettem. – Jogos, és ha legközelebb valaki ilyet csinál, üss, rúgkapálj és sikíts! Nem kellene megszoktatnom veled az ilyen megkérdőjelezhető mozdulatokat. De amúgy igen, én vagyok – vakarom meg kissé tanácstalanul a tarkómat.
Olyan nagyratörő tervekkel indultam el az irodából és érkeztem meg ide, most viszont hirtelen két mondat összerakása is nehezebbnek tűnik, mint egy egész délutánnyi adminisztráció, noha annál kevés gusztustalanabbul megerőltető dolog létezik, én pedig nagyon jól és nagyon sokat tudok beszélni. Oké, jártam egy kicsit logopédushoz, de egyrészt, ki nem, másrészt, ez nem igazán befolyásolta a szám járásának a mennyiségét. Wow, megemlítem magamban, hogy „stratégia”, és rögtön ilyen matekpéldásan kezdek gondolkodni! Menő.
- Tényleg sajnálom – engedem le szép lassan a nyakamról a kezemet, amikor Lotte – továbbra jogosan - megdorgál, és megcsap a rongyával (és hirtelen nagyon az anyámra emlékeztet, ez jó dolog vagy rossz dolog?), és nekem is leesik, hogy ugyan beismertem a hibámat, de bocsánatot nem kértem érte. – Neked viszont nincs miért bocsánatot kérned. Majd rágyúrok erre a meglepetés-köszönésre. Megdoblak egy papírrepülővel, vagy ilyesmi, az elég veszélytelennek tűnik – vigyorodok el, mert a szégyen ellenére sem dőlt össze a világ, a legjobb módszer az ilyenek hátrahagyásában pedig az, ha… hát, ha hátrahagyjuk! Beszéljük meg, kérjünk bocsánatot, aztán pedig fátylat rá. Kivéve, ha bármiféle erőszakról van szó, vagy ha újra és újra megtörténik, mintaszerűen, de ez megint más kérdés, és csak a családsegítő szólalt meg belőlem.
- Igen, azt hiszem – nézek végig előbb magamon, aztán pedig Lottén kajánul. Teli vagyok alacsony női ismerősökkel, és meglehetősen jót tesz az önbizalmamnak, hogy mind folyton-folyvást megjegyzik, mennyire magas vagyok. – Az izomzatomnak nem akarsz esetleg bókolni? Nagyon jól esne, még úgyis tennék, mintha nem lenne nagyon jóindulatú hazugság.
Tekintve, hogy én nem vagyok egy Perci, akinek a hasizmain sajtot lehetne reszelni. Néha komolyan nem értem, hogy tud ennyi mindent összeegyeztetni; rezidenskedik, edz, ott a hatalmas családja, és fogadni mernék, hogy időről-időre felkel hajnalok hajnalán, hogy ritka, vagy éppen házi készítésű sajtok után kutasson a piacokon. Biztos valami szupererő.
- Bezony – rázom meg a kezemben tartott zacskót mosolyogva. El ne felejtsem majd megtartani, mert ugyan igyekeztem átszokni a vászonszatyrokra, általában otthon felejtettem őket, a kínaiban meg érthetően csak műanyagot adnak. – Pálcikával ráadásul, hogy te nevethess az ügyetlen pálcikaevésemen, én pedig gyönyörködhessek az elegáns használatodban.
Ha őszinte akarok lenni, nem vagyok benne biztos, hogy Lotte mennyire ügyes a pálcikákkal, de tekintve, hogy én már azt is sikerként könyveltem el, ha ötből egy falat a számban kötött ki a tányérom vagy ne adj isten, a ruháim helyett, a többséget mindig fantasztikusnak könyveltem el a fejemben. Ennek ellenére makacsul ragaszkodtam a gondolathoz, hogy egy szép napon még én is elsajátítom ezt a komplex tudományt. A fél életemben kínait ettem (van egy kínai anya lakása alatt, elég kézenfekvő volt), elég hálátlan lenne tőlem, ha villát ragadnék.
- Ó, remek – szegődök Lotte nyomába, csak egy pillanatra torpanva meg. Nem gondoltam végig, hogy mihez kezdenék, ha épp nem a szünete alatt futnék be, úgyhogy hálás vagyok a kézenfekvő lehetőségéért. Meg a szerencséért. A sors, Lotte talán így mondaná. – És igen, dolgozok, de kivételesen irodán kívül töltöm az ebédszünetem. Ne nézz így rám! – szólok rá, még akkor is, ha egyáltalán nem néz rám. – Néha eljövök az asztalomtól. Egy idő után fájdalmas az ott alvás, az asztalra dőlés nem tesz jót a csigolyáknak, az én hátam pedig már nem mai csirke… - poénkodok gyengén. Azért aludni általában nem az irodában szoktam. Többnyire.
Egy cukrászda-kávézó hátsó része biztos nagyon érdekes lehet, ha jobban odafigyelnék, így viszont amennyire megtudom állapítani, félig-meddig más dolgokon rágódva, elhaladunk a sütőhelyiség (mi lehet annak a rendes neve?) és egy raktár mellett, mielőtt egy dolgozói helyiségben kötnénk ki, ami pont olyan, mint a legtöbb helyen. Asztal, hűtő az ebédeknek, azt hiszem egy ajtó az öltözők és mosdók felé, faliújság, és néhány kép itt-ott. A maga módján otthonos, az elszórt kötények, kabátok, és egyéb személyesebb tárgyak lelket lehelnek belé, amit sok más helyen nem tapasztalni.
- Buen provecho! – csillogtatom meg a spanyol ismeretemet a DNS-örökségemnek (vagyis, inkább a spanyolul kommunikáló rokonaimnak) köszönhetően, miután az asztalra helyeztem a kajás szatyrot, és kipakoltam belőle. – Kicsit többet hoztam, hogy összemixelhessük a dolgokat, meg hogy ne legyen túl unalmas egy fogás – magyarázom, miközben egy kérdő pillantást követően leülök.
Itt jönne vélhetőleg az a kínos csend, amikor egyikünk sem biztos benne, hogy mit kellene mondania, most, hogy már túlvagyunk a kezdeti meglepettségen és esetleges lelkesedésen, de a kínos csönd a kriptonitom, úgyhogy ezt nyilván nem hagyhatom. A végén még itt kiabálnék, hogy "Marthaaaaa", hátha valaki megsajnál és véget ved a szenvedéseimnek.
- Szerintem sejted, hogy ez nem csak egy kis beköszönés, úgyhogy a lényegre térek: bocsánatot kérni jöttem – jelentem ki, Lotte tekintetét keresve, kissé bizonytalanabbul, mint aminek örülnék, de legalább tiszták, érthetőek, és határozottan nem dadogósak a szavaim. Aki a kicsit nem becsüli, ugyebár. – Tudom, hogy egy címeres seggfej voltam az elmúlt hónapokban, amiért úgy eltűntem, és passzívan reagáltam mindenre és mindenkire, és őszintén nagyon sajnálom. Hirtelen minden nagyon sok lett, a munkám, a családom, Rachel, hát, főleg ő… Szóval nem volt a legjobb időszakom, és törekedni fogok rá, hogy ne tegyek még egyszer ilyet veled, mert nem ezt érdemled.
Egy rövid szünetet tartok, hagyok egy kis időt Lotténak a monológom megemésztésére, mielőtt a – talán – legfontosabb hírt is a nyakába zúdítom, de a türelem és én meglehetősen se veled, se nélküled kapcsolatban vagyunk. Ha épp jelen van, hát jelen van, ha épp nincs, akkor bizony nincs. Most nem nagyon képezi az életem részét.
- Szakítottunk amúgy, Rachel és én – teszem hát hozzá, és beletúrok a tojásos rizsembe, már amennyire lehet egy pálcikával túrni. – Ne sajnáld, sokkal jobb ez így. Nem igazán értettünk egyet az időbeosztásommal kapcsolatban.
És ez egy nagyon diplomatikus megfogalmazása a ténynek, hogy Rachel tapadósabb volt, mint egy pióca, és nem szerette a külön töltött időt, legyen annak az oka a munkám vagy a barátaim – ezért is hanyagoltam el az utóbbiakat, élükön Lottéval.  

1252, imádom az avatárod | ⚶