Halkan elnevetem magam ahogy ő is azt mondja neki sem adatott meg annyi szerelmi élet mint nekem. Figyelem és hallgatom a kérdéseit és válaszait. Elgondolkodom egypáron vajon mit is válaszolhatnék neki.-Persze nem gond, rá érsz vele majd ha felkészültnek érzed magad a tanításra mester.-vigyorodom el és halkan elnevetem magam ahogy figyelem kék szemeimmel.-Hát...hogy is mondjam, ha hagynám az érzelmeimet uralkodni nem lenne munkám és minden nap homofób emberek állnának a lakásom előtt, hogy megverjenek.-vakarom meg a tarkómat nevetve.-Nem amúgy ez csak vicc volt.-nevetek csendesen de valahol tudom, hogy nem biztos annyira poén lenne.-Igazából...Én nem mindig tudom az érzelmeimet úgy kontrollálni ahogy az agyamat. És akkor meggondolatlan dolgokat csinálok amiket pedig nem akarok. Szóval nem igazán bízok az érzelmes részembe.-nevetek csendesen ahogy szemeibe nézek.-Igen van egy idős hölgy alattam lakva szóval ő az alsó szomszédom és nem mindig díjazza ha a kutyám körmei kopognak a parkettán. De ezt nem mondja személyesen csak a főbérlőnek aki persze igyekszik kedvére tenni az idős hölgyeknek a házban. De hát nem húzhatok zoknit a kutyámra. Miért neked nincsenek idegesítő szomszédjaid?-kérdezem és felnézek rá Brutuszról.-Akkor már nem igazán lesz a fő állásom legfeljebb csillagászni fogok a kis farmomon és vizsgálni a világ egyetemet. Mert őszintén megvallva örökké nem akarok kutatni. Hagyni kell valamit más okostojásoknak is.-mondom beismerve neki egy széles mosollyal irányába. Ahogy fizetek és sikerül kijutnunk az utcára elindulok jobb irányba Florral majd rá pillantok kérdésre.-Igazából nincs egy meghatározott célunk amikor sétálunk Brutusszal csak megyünk. Ha már kellő képen elfáradtunk mindketten akkor haza megyünk. Erről szokott szólni a hétvégénk. Este 7-8 körül szoktunk haza menni.-ismerem be a lánynak ahogy rá nézek majd vissza az utcára lassan sétálva közöttük. Kutyám fel veszi tempónkat és lassan teszi lábait egymás után.-De ha neked van valami ötleted, hogy hová menjünk szívesen megyünk veled.-bólogatok, párat, hogy bizony így fogunk tenni-Már ha szeretnél valamerre menni.-vigyorgok szélesen szemem sarkából rá lesve.
Elmosolyodom, mert örülök neki, hogy nem zavarja, hogy ezt a tanulást kicsit el kell napolnunk. - Köszönöm, és ígérem, a legközelebbi találkozónknál már felkészültebb leszek - mondom neki kedvesen. Ha hazaérek az első dolgom lesz keresni néhány hasznos képet, és egyéb anyagot, hiszen nem akarom cserbenhagyni őt. Rosszallóan húzom össze a szememet, ahogy arra utal, hogy a környezete miatt nem meri hagyni, hogy az érzelmei vezessék. Ahogy ez után megjegyzi, hogy csak viccelt, az nem nyugat meg annyira, mint képzeli, így hosszan méricskélem, és próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit is gondol most pontosan. Akár viccnek szánta, akár nem, felháborítónak tartom, hogy ez, ha nem is vele, de másokkal előfordulhat. Végül mégis tovább folytatja, így már kezd bennem is összeállni, hogy mi is a helyzet vele kapcsolatban. - Remélem, hogy az elejét tényleg csak viccnek szántad - húzom el egy kicsit a számat, és össze a szememet. - A többi részénél meg megértem, hogy mire is utalsz. Legalább is azt hiszem - gondolkozok el a dolgon. - Én például táncolni járok, és ott szinte teljesen szabadjára tudom engedni a latin életérzést; ott szabad vagyok és meg tudok minden gondról és bajról felejtkezni, anélkül, hogy bárki rosszallóan nézne rám. Lehet Neked is meg kellene azt a helyet, helyzetet találni, ahol önmagad lehetsz, és nem kell elnyomnod a valós énedet. Bár az is igaz, hogy nem árt ilyenkor egy olyan személy, akiben megbízol, és tudod, hogy nem engedi, hogy túl nagy marhaságot csinálj - próbálok tanácsot adni. Én általában csoporttal megyek táncolni, és tudom, hogy legyen bármilyen jó buli, és legyen bármennyi pia, akkor is lesz, akivel, vagy akikkel haza tudok menni, és nem kell attól tartanom, hogy kihasználják a helyzetet, vagy hagyják, hogy mások kihasználják. Ehhez persze az kell, hogy legyen egy nagyon összetartó baráti társaság. A rossz-szomszédi viszonya elgondolkoztat. - Persze hogy nem - értek egyet a zokni-témával. - Parkettán még néha nekünk is nehéz megállni, nemhogy egy kutyának - gondolok arra, hogy én is gyakran meg-megcsúszok a parkettán vagy a járólapon, ha nem figyelek. - Viszont lehet, egy nagyobb szőnyeg hasznos lenne - tűnődök el. - Bár előfordulhat, hogy akkor meg másba kötne bele. Mindenhol vannak ilyen szomszédok - húzom el a számat. - Amennyit én otthon vagyok, nem nagyon találkozok velük, - jegyzem meg mosolyogva kérdésére -, meg, ha nagyon akarok, akkor én is találok náluk olyan dolgot, ami zavaró vagy éppen a lakás szabályzata ellen megy - fűzöm hozzá. - Mindenki megszegi néha a szabályokat, meg mindenkinek vannak idegesítő dolgai. Tőlem meg igazából az sem áll nagyon messze, ha ilyen gond merül fel, akkor simán átmegyek hozzá, és elmagyarázom neki, hogy mit is gondolok - elég harcias vagyok, ami valószínűleg abból is ered, hogy sokáig csak magamat védhettem, mert nem számíthattam másra. - De ennek nem kellene ilyen nagy feneket kerítenie. Nekem, például amikor beköltöztem, akkor egy kisbaba volt a szomszédunkban, és amikor éhes volt, a szüleivel együtt én is felkeltem, mert áthallatszódott a sírása, mégsem szóltam érte, pedig néha azért jó lett volna egy-egy éjszakát végig aludni nyugodtan - mosolyodom el elnézően, ahogy visszagondolok az egy évvel ezelőtti dolgokra. - De azóta meg már egy év körüli, így ez megoldódott. Viszont lehet, hogy meg kellene próbálkoznod azzal, hogy megbeszéled vele a dolgot - mondom neki mosolyogva. - Ha találkoznak a lépcsőházban, akkor hogy viselkedik vele - nézek Brutuszra, mert arra gondolok, hogy lehet az a fő probléma, hogy fél tőle. Persze ez nem feltétlen van így, de ez is egy lehetőségnek tartom így ismeretlenül. Majd átterelődik a szó a jövőjére. - A csillagászathoz viszont tényleg egy olyan hely a legjobb, ami messze van a város erős fényeitől, és csend és nyugalom van. - Azt már nem teszem hozzá, hogy annyira nem tudom elképzelni, ahogy gazdálkodik is ott. - Mondjuk az sem elképzelhetetlen, hogy addigra úgy hozzád nő, hogy nem fogod tudni otthagyni. Sok nyugdíjas korú professzor van, aki már el sem tudja képzelni, hogy nem kell bemennie az egyetemre kutatni, tanítani, hogy még az után is folytatja, hogy már rég nem kellene neki - nézek rá kedvesen. A jövő nem mindig úgy alakul, ahogy azt fiatalon elképzeljük, mert változunk mi is és a körülményeink is. Ahogy kiérünk az utcára, az elhatározásunk egy kicsit megtorpanni látszik, hiszen, nincs igazi elképzelés az irányról. - Értem - mondom halkan. - Viszont akkor nagyon jól bírjátok - utalok arra, hogy azért nagyfokú kitartás kell ahhoz, hogy ennyire sokat sétáljanak egyhuzamban. - Nekem sincs ötletem vagy elképzelésem, így rátok bízom, merre menjünk - adom át az irányítást. Ha meg úgy érzem, hogy túl messzire kalandozunk, akkor meg szólok nekik, hogy most már forduljunk vissza, vagy, hogy csak elköszönök, a körülményektől függően.
Csak bólintok erre, hogy következő alkalomra tesszük ezt az ember megfigyelés és kiismerés dolgokat. Kémet csinál belőlem végül. Erre a gondolatra szélesen elmosolyodom majd ahogy elmondja, számára milyen is kiengedni az érzelmeit és van ki vissza rántsa a hülyeségektől kicsit elkomorodva nézek magam elé. Eszembe jutnak az emlékeim. Engem senki nem húzott vissza mikor a fürdőszobám üvegét befejeltem, utána magamra engedtem a forró vizet és az oldalamba nyomtam a pengét nem egyszer. Szinte a megmaradt hegek most is felégnek ahogy vissza gondolok a már lassan 2 éve történt öngyilkossági kísérletre. A gyógyszer függőség...a túl adagolás közeli élménye, a gondolatok és a depresszió. Engem nem rántott vissza. Nem volt baráti közösségem. Ahogy befejezi azzal a lendülettel térek vissza az emlékek rémisztő kavalkádjából és rá emelve kék szemeim kedvesen rá mosolygok.-Ez..tök király Flor. Szerencsés vagy ilyen téren.-jegyzem meg kicsit szűk szavúan de valahogy ebben a témában nincsenek tapasztalataim és nem tudom mit kellene igazából mondanom így, hogy a gondolataim sokkolták az agyamat a feltörekvő emlékeimmel.-Nem igazán keresem a lehetőséget vele a találkozásra úgy vagyok vele ha akar valamit majd megkeres. neki van velem problémám ha beszélni akar róla akkor legalább annyi legyen benne, hogy ő keres meg nem még én járjak a lakása elé, hogy meghallgassam ahogy lebasz. Legfeljebb ha nekem is lesz valami problémám vele akkor bennem lesz annyi, hogy felkeresem nem pedig a főbérlőt keresem meg, hogy árulkodjak neki.-zárom le ennyivel ezt a dolgot. Néha nem igazán érdekel, hogy az emberek mit gondolnak rólam és az főleg nem érdekel mit gondolnak a kutyámról és hogyan nevelem őt. Ő az enyém és én úgy szeretem ahogy van mert ő tökéletesebb bárminél. A legsötétebb időszakban is csak a kutyám volt senki más. Csak ő jelent meg az életemben és Brutusznak ezért örökké hálás leszek. Egy élet is kevés ahhoz, hogy lerójam előtte tartozásomat.-Aranyosak a gyerekek ha már 5 évesek. Addig gonoszok, sírnak és tudatlanok....-mondom bele gondolva mert ez így is van. Nincsenek tudatában annak amit csinálnak így kegyetlenkednek egymással, a felnőttekkel, az állatokkal. És mondhatja nekem bárki, hogy "jaj ő még csak gyerek" attól még a gondolataik és a tudatlanságuk veszélyes...Ha valaha oda jutok, hogy hiányzik a gyerek az életemből akkor örökbe fogadok. Nekik így is nincs semmijük, reménytelenek és tudják mi az az egyedüllét és mennyire számít ha valaki segítő kezet nyújt feléjük. A farmos ötletemre finoman mosolygok ahogy szavait hallgatom.-Lehet így lesz lehet úgy. Még nem tudom, de szívesebben élnék egy faluban mint a nagyvárosban ezt egyenlőre tudom. Aztán igazából ahogy esik majd úgy lesz. Viszont lehet tudós vagyok de nem vagyok mániákus zseni. A kettő között van különbség. Aki betegesen kutatja folyton a kutatni valót nem hagy másoknak lehetőséget, nem hagyja élni magát csak az agyát járatja folyton. Én pedig soha nem akarok ilyen lenni.-mondom egyszerűen. Csak sétálok mellette utcákról utcára.-Szeretek sétálni és Brutusz is. Néhol megállunk ha arról van szó és akkor elvagyunk. Élvezzük mindketten és kikapcsol az agyam is ez által. Nem kell semmivel sem foglalkoznom csak a kutyámmal. Ez pedig boldoggá tesz.-hajolok kicsit le és simogatom meg oldalát neki és Brutusz boldogan néz fel rám.
Amikor arról beszélek milyen, amikor kiengedem a gőz, akkor látom rajta, hogy elszomorodik, én pedig önkéntelenül is elgondolkodok az okon. Abból, amiket mesélt eddig, nem igazán mondhatja el, hogy túl sok barátja lenne, ez pedig nagyon szomorú. Mindenkinek szüksége van társaságra, emberi társakra; Brutusz egy csodás kutya, de nem pótolhatja az emberi kapcsolatokat. Ahogy pedig elismeri milyen „szerencsés vagyok” csak megerősíti bennem az előbbi gondolataimat. Valóban szerencsés vagyok, hogy vannak barátaim, bár az itteniek jó része igazából haver, a Washingtoniakkal pedig szakadozik a kapcsolat, amit talán valahol nem is bánok, hiszen így biztonságban lesznek, ha a mostohabátyám a nyomomba ered, ha eddig még nem tette meg. Én egy idő után mindig bűntudatot érzek, ha valaki túl közel kerül hozzám, nem is véletlen, hogy a legnagyobb bajban itt Ryant hívom, otthon meg vagy Tíot vagy az egyik kollégáját, akik szinte kishúguknak tekintettek, hiszen ők meg tudják védeni magukat, mert kaptak erre kiképzést. Egyedül lenni pokoli nehéz, hiszen akkor minden gonddal és örömmel egyedül vagy, mert nem tudod kivel megosztani, maitől előbb-utóbb becsavarodik mindenki. - Mindenkinek szüksége van barátokra, bár ez nem egyszerű, de nyitni kell az emberek felé - mosolyodom el kedvesen. Tudom, mit érezhet, hiszen a legrosszabb, legnehezebb időkben én is egyedül voltam, utána meg szinte képtelen voltam megbízni bárkiben is. Ezeket elkezdeni nehéz, de utána már könnyen megy. Nekem Tío volt az első ilyen ember, és utána valahogy belejöttem, hogy kell nyitni mások felé. - Egyenes jellem vagy, és ez nagyon jó dolog, csak az a gond, hogy nem mindenki ilyen, és aki hátulról támad, azok komoly károkat tudnak okozni - gondolkodok el hangosan. Személyesen én nem nagyon voltam ilyenben érintett, de nem egy ismerősöm kényszerült költözésre, vagy a munkahelye elhagyására, mert mások a „főnökhöz” rohangáltak árulkodni. A gyerekekre vonatkozóan pedig nem tudok mit mondani, mert nem találkozok túl sok gyerekkel, igazából talán csak kettő van, akit többet látok/láttam. Az egyik Lyn kislánya Rosie, a másik Jules kisfia Manuel, de tőlük is tartom a távolságot, mert nagyon nem értek hozzájuk. Ők ketten viszont kevesek ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le nagy általánosságban a gyerekekről, főleg kor szerinti csoportosításban. - Én nem hiszem, hogy a gonoszság és a tudatlanság csak a gyerekek hozzátartozója, szerintem ez nagyon sok felnőttre is vonatkozik - gondolkozok el a dolgon egy másik megközelítésből. A felnőttek ugyan úgy, ha nem jobban tudnak ártani másoknak, a különbség talán leginkább abban van, hogy a gyerekek még megváltozhatnak, a felnőttekre ez kevésbé igaz. - Örülök, hogy nem vagy olyan, aki minden szabad idejét a tudománynak szenteli - mosolyodom el a hallottakon. - Viszont, ha kisvárosban szeretnél élni, ha oda húz a szíved, akkor nem lenne jobb, ha most is egy ehhez hasonló, csendesebb helyen laknátok - nézek itt Brutuszra is - most is? - érdeklődök. - Egy kertvárosi részen esetleg, ahol ő - nézek ismét a kutyusra - sem lenne bezárva a lakásba, amíg haza nem érsz - magyarázok nézeteimen. Egy kutyának sem jó egész nap a lakásban lenni, amíg a gazdi haza nem ér. New York közelében munka szempontjából nem igazán van olyan hely, amiről Leo beszél, de kompromisszummal talán találna olyan lakást, ahol van egy kis kert és csend, nyugalom, mégis könnyen el tud jutni a munkába és onnan haza, anélkül, hogy órákat kellene utaznia. Ismét a parkot járva kiderül, hogy nincs igazi célunk csak csatangolunk arra, amerre az orrunk visz, és így átmelegedve nekem sincs már annyira ellenemre, hogy kint legyek. - Szerencse, hogy mind a kettőtök szeret sétálni - mosolyodom el. Nagyon sok kutya megsínyli, ha a gazdija inkább a lakásban tengeti az idejét, hiszen így őt is bezárja, ami senkinek sem egészséges, de egy kutya még tenni sem tud ellene. - Te egyébként New York melyik részén laksz? - érdeklődök, hiszen, ha egész nap kint vannak, lehet, hogy nem is környékbeliek, mint én. A kérdésemet pedig próbálom úgy feltenni, hogy ne érezze, hogy faggatom, és a pontos lakcíme érdekel. Bár lehet, hogy csak magamból indulok ki, hogy nem szeretem idegenekkel megosztani ezeket a dolgokat, és mások számára ez teljesen természetes.
Kedves tőle minden szó de ez nem így megy. Legalábbis én mindig is nyitott voltam az emberek felé, de még sem lett egy igaz barátom sem. De mielőtt minden rossz gondolat ismét elkapna igyekszem ezekről elterelni a beszélgetést. Maga a doki mondta, ha még nem állok készen nem kell beszélnem. És nem akarok erről beszélni.-Nem is ezt mondtam, hogy csak a gyerekekben van gonoszság persze a felnőttekben is, hiszen tőlük tanulnak a gyerekek leginkább. De elsőnek a tudatlanságuk párosul a gonoszsággal, hiszen nem gondolnak bele abba, hogy ez a másiknak mennyire fájhat. Szóval jah....mindegy is. Nem értek hozzájuk csak a gondolataim elmondják rajtam keresztül amit szeretnének.-mosolyodom el haloványan. Egy újabb parkhoz érünk és leültetem Brutuszt majd lecsatolom róla a pórázt és intek, hogy mehet szaladni mire kilő mellőlünk boldogan a hóba vetve magát. Jobban kedveli a hideget az ő fajtája mint azt a dög rohasztó meleget nyáron.-De jobb lenne, de nincs annyi pénzem, hogy ilyen helyen lakjak szóval marad a lakás. Nehogy azt hidd, hogy a fizikus állás annyira kifizetődő.-nevetem el magam csendesen. Örülök, hogy azt a kis lakást fent tudom tartani, megtudom etetni a kutyámat és magamat néha pedig kapok ösztönzőt venni könyvet vagy valami mást ami kell. Egy kertvárosi nagyobb lakás egyedül bevállalhatatlan nekem. Max ha lenne lakótársam de vadidegenekkel nem akarok összeköltözni. Valószínű, hogy jobb lenne neki, de sajnos ezt még nem tudom megadni...talán majd idővel.-mondom szusszanva és Brutuszt figyelem ahogy a látó körünkben marad és néha felénk pillant és arra szalad amerre mi sétálunk. Felfedezi előre nekünk az utat.-Hát...nagy a mozgás igényünk. Én egy laborba vagyok zárva egész héten ő pedig egy lakásba. Szóval mindkettőnknek kell ez a séta.-pillantok Florra és kedvesen rá mosolygok.-Staten Islandon lakok. Ott találtam legolcsóbban lakást így hát oda költöztem. Nem olyan rossz mint ahogy mondják. Este azért ne járj arra valami fegyver nélkül. Leginkább gázspré vagy egy bicska vagy valami.-jegyzem meg zsebeimbe csúsztatva a kezeim.
A gyerek-témában határozottan nem vagyok otthon, de se Rosei, se Manuel nem tűnik olyannak, aki „tudatlanság miatt” bántana valakit. Én úgy gondolom, hogy azok a gyerekek, akikkel kicsi korukban sokat foglalkoznak a szüleik, azok hamar megtanulják mit szabad és mit nem. Bár az is igaz, hogy egyes tanulmányok szerint a gyerekek bizonyos korig mutatják a pszichopata jellemvonásokat, de ezeket általában kinövik, és azt sem szabad elfelejteni, hogy ha még érzik is, hogy milyen jó lenne felül kerekedni valakin, nem biztos, hogy meg fogják lépni. Egy gyerek, amikor megszületik, nem tud semmit, csak az életben maradási ösztönei vannak meg, így rengeteg dolgot kell megtanulnia, amihez pedig elengedhetetlen, hogy foglalkozzanak vele, és minél több élethelyzetet megismerjen, minél több különböző emberrel kerüljön kapcsolatba, mert e nélkül nem fogja kinőni a „rossz szokásait”. - Bevallom nincs sok tapasztalatom a gyerekekkel, de az a kettő, akivel gyakrabban szoktam találkozni, azok egyáltalán nem ilyenek, de lehet, nem belőlük kellene levonni általános következtetéseket - mosolyodom el végül. A kevés tapasztalat is nagyon meg tudja határozni, hogy kiről mit gondolunk, és általánosítani a dolgokat rajtuk keresztül. Figyelmesen hallgatom a lakásokhoz fűződő gondolatait, és valahol egyet kell vele értenem. Egy kertes ház fenntartása anyagilag nagyon megterhelő, egyedül pedig sokak számára lehetetlen. - Értem - fűzöm hozzá csendesen. - De hátha nem sokára találsz egy olyan személyt, akivel össze tudtok költözni és hasonlóak az igényei a tiétekhez - mosolyodom el bíztatóan. Amikor Rae beköltözött mellém óriási mázlim volt, mert szinte egyből megtaláltuk a közös hangot, és kettőnk közül én voltam problémásabb a múltam miatt, de szerencsére eddig nem történt semmi ezen a térem. Közben élvezettel figyelem, hogy Brutusz mennyire élvezi a havat és a hideget, és ismét meg kell állapítanom, most nagyon irigylem, bár egyelőre még jól vagyok. - De legalább ilyenkor ki tudtok mozdulni, és mind a ketten kényszerítitek egymást a mozgásra - viszonzom a mosolyát. - Akik egyedül vannak, sokszor még annyira sem mozdulnak ki, mint amennyire muszáj lenne - mondom szomorúan. Staten Islandról rossz emlékeim vannak, és bár már lassacskán egy éve történt, de még mindig bennem él az az elcseszett randi, amikor a randi partnerem majdnem megerőszakolt. Még jó, hogy Ryan értem tudott jönni, és még időben meg is talált. Bár ezt nem fogom Leoval megosztani, annyira még nem ismerjük egymást, bár lehet, hogy még később sem. - New Yorknak mindenhol vannak veszélyesebb és biztonságosabb részei is, csak meg kell találni. Bár az is igaz, hogy egy rázósabb környéken éppen e miatt olcsóbbak a lakások - húzom el a számat. Nálam, igaz majdnem padlón voltam anyagilag, de elsődleges szempont volt az albérlet-választásnál, hogy jó legyen a környék. Ezért is volt Tíoék által megtiltva, hogy Bronxba vagy esetleg Brooklynba költözzek. Manhattanre még mindig nincs pénzem, és Staten Island is nálam a drágább kategória, így nem sok választásom maradt, de azt hiszem a lehető legjobb helyen vagyok. Az intelme, miszerint az ő környékén javasolt a fegyverhasználat, csak halványan elmosolyodom. - Ha fegyver, akkor én személy szerint a pisztolyra esküszök - húzom el a számat egy kicsit, hogy döntse el, hogy ezt hogyan értékeli, mert nem éppen ezt várná az átlagember egy lánytól. Ráadásul azt még nem is említettem, hogy tudom is használni, bár itt még mindig nem szereztem be egyet sem, de egyre erősebben hajlok a felé, hogy megszerezzem az engedélyt, és elhozzam Washingtonból, amit Tíotól kaptam.
-Hát majd idővel gondom megtapasztalod, ha lesz valakid és családot alapítotok meg ilyesmik.-mondom ahogy rá pillantok majd nem sokkal Brutusz visszatér hozzánk és mellettünk kezd sétálva jönni. Kezd elfáradni így nem sokára haza kell menünk. Jól esik Flor társasága de a kutyámon látom, hogy mikor elég számára és magamról is tudom, mikor elég.-Talán idővel így lesz egyenlőre nincs olyan ismerősöm akivel el tudnék lakni. De abban a kis lakásban is boldogok vagyunk Brutusszal és igyekszünk a lehetőségeinket kihasználni amikor csak lehet.-mosolygok haloványan ahogy az útra szegezem tekintetem és hallgatom kutyám kicsit fáradt lihegését.-Ha nem veszed sértésnek mi lassan haza indulunk. Brutusz kicsit elfáradt és kezdem elégnek érezni magamnak is.-pillantok rá szemem sarkából majd vissza az útra.-Amikor ide jöttem számomra mindegy volt hol kapok lakást. Találtam egy viszonylag nyugis környéket Staten Islandon és egyenlőre alkalmas még mindig a számomra. Remélhetőleg egy darabig még így marad.-rántok vállat.-Hát, nem ismerek ilyen fegyvereket, de azt tudom, hogy mennyire veszélyesek az emberek. Azt is tudom, hogy óvatosnak kell lenni. Mondjuk én nem járkálok segéd eszközökkel. Van a kezem és ennyi.-nevetek csendesen.-A pisztolyt valahogy a drogosoknál meg a striciknél tudom elképzelni. Meg olykor egy lő fegyver nem is olyan hatásos mint hisszük.-pislogok párat majd a a betért park túloldal kijáratánál megállok és Brutusz leül mellém figyelve minket mint a jó gyerek.
Leo megjegyzése, hogy idővel majd nekem is lesz saját családom gyerekkel, belőlem inkább félelmet és aggodalmat vált ki, mint lelkes örömöt. Más nőktől eltérően, én sosem álmodoztam erről, nekem tökéletesen megteszi egy olyan férfi, aki szeret és mellettem marad. Én sosem tudtam elképzelni magam a hagyományos női szerepben, sőt kifejezetten menekülök előle, mert tudom magamról, hogy nem nekem való. Ezt viszont nem szeretném megosztani Leoval, így csak kedvesen lemosolyodom. - Ha egyelőre így mind a ketten boldogok vagytok, akkor minden rendben - nézek rá kedvesen. Nem minden igényünket tudjuk azonnal megvalósítani, én már csak tudom. Néha be kell érnünk azzal, hogy olyan körülmények között élünk, amit még el tudunk viselni, bár ahogy elnézem náluk ettől azért sokkal jobb a helyzet. - Elkezdeni a nehéz, utána már könnyebben mozdul az ember - értek vele egyet. Én egy lepukkant motelben kezdtem, de ismerős és majdhogynem pénz nélkül nagyon nehéz elindulni, főleg, ha még helyismerettel sem rendelkezik valaki. - Ha nem érzed egyelőre, hogy komolyan aggasztó a környék, akkor túl nagy baj sincs - azt már nem említem meg, hogy néha erre akkor jön rá az ember, ha már közvetlen veszély fenyegeti. Remélem erre Leo életében nem fog sor kerülni. A fegyverekre és az önvédelemre tett megjegyzése ráébreszt, hogy mennyire más körülmények közül jöttünk. Engem már tizenhét éves korom óta körbevesznek a fegyverek, csak akkor még nem igazán tudtam róla. Amikor Tíohoz kerültem, akkor már tudtam, hogy a házban lőfegyverek vannak, azt is, hogy hol, és egy idő után nekem is lett, persze csak azután, hogy hivatalosan is tarthattam. Ha egy olyan FBI ügynök vesz magához, aki régen mesterlövész volt, te is teljesen más megközelítésben látod ezeket az eszközöket. Az meg, hogy a „keze” bőven elegendő az önvédelemre, túl hamis biztonságérzetnek tűnik, hiszen mit kezd a kezével, ha például egy Glok 34-es fognak rá? De nem szeretném, hogy aggódjon, így ezt megtartom magamnak. - Tudni kell használni, és nem csak technikailag - mosolyodok el, ahogy arra gondolok, hogy sokan leblokkolnak éles helyzetben, még akkor is, ha esetleg hivatásos rendőrök -, és akkor nem is olyan veszélyesek. Azért a rendfenntartóknál is van fegyver - nevetek halkan én is. Ahogy Brutusz visszatér hozzánk, nekem is feltűnik, hogy egy kicsit lassabb a mozgás, mint eddig, és Leo meg is adja a választ az okára. - Megértem, persze, menjetek csak, jó pihenést! - mosolyodom el kedvesen és megértően. Hosszú út áll még előttük, míg hazaérnek innen Queensből Staten Isladra - Örülök, hogy megismerhettelek benneteket - búcsúzom én is, és elindulok hazafelé.
Kezdőlap
