Több mint egy hónapja költöztem New Yorkba Washington D.C.-ből és, azóta nem volt lehetőségem a szenvedélyemnek hódolni, aminek több oka is volt. Részben, hogy se pénzem nem volt, se helyismeretem, hogy hova érdemes menni, se ismerősöm, mert szeretek legalább egy ismerőst a közelemben tudni. A helyzet akkor változott, amikor Marilyn felvett pincérnőnek a Rosa Italian Café kávézóba, így a három közül egy kipipálva, csak ez költözéssel járt, mert szinte csak aludni estem „haza”, annyira messze volt a motel a munkahelyemtől. Most átköltöztem Queens keleti részéből a nyugatiba, ahol jött a nagy áttörés. Az albérletem közelében lévő kisboltban összefutottam azzal a személlyel, akivel sosem gondoltam, hogy még valaha találkozok; Enrique „Ric” Ramírez Ávila.
Ric-et még San Juanból ismerem és még jócskán az árvaházban voltam, amikor a szobatársaimmal kiszöktünk bulizni, és én éppen a bárpultnál pihentem ki az előző salsa számot, amikor egy lágyabb, érzékibb dallam csendült fel, és ő egyszerűen magával vitt a táncparkettre. Annak ellenére, hogy akkor találkoztunk és táncoltunk először tökéletes összhang volt köztünk. Ezt követően, amikor csak lehetett együtt táncoltunk, de egy őszinte barátságon kívül más nem alakult ki köztünk. Olyan volt mintha a zene varázsa alá kerülve a kémia is jelen lett volna, de ahogy elhallgatott a zene és elültünk egy asztalhoz beszélgetni megszűnt minden és csak barátok voltunk.
Rice bemutatott a barátnőjének Cassandra „Cassie” Lawsonnak, aki annak ellenére, hogy nem latin amerikai él-hal a táncért és elmesélték, hogy ők szoktak járni egy közeli klubba, de az jelenleg zárva van felújítás miatt, mert a tulajnak idézem „nem tetszett, hogy a hely meglepte egy belső medencével a táncparkett és a bár szintjén”. A csajszi elmesélte, hogy tud a mottónkról, ami még náluk is működik, de ő még nem tud úgy táncolni, hogy ne kelljen a mozdulatokra figyelnie. Ez egy kicsit meglepett először, hisz a mottónk: „Mindent lehet, amíg a táncparketten marad.”, ami körülbelül annyit tesz, hogy ízléses határokon belül még az - enyhén - eltévedt kezek is megengedettek, vagy akár a majdnem csók. Majd Cassie megsúgta, hogy szeretne tőlem/tőlünk tanulni, hogy hogyan is lehet a „latin tüzet” belevarázsolnia a mozdulataiba, valamint hozzátette, hogy tud arról, hogy soha nem volt semmi köztünk Rickel. Ezzel pedig végül is engedélyt adott, hogy szabadon táncoljunk.
Számomra a (két)hét utolsó napja péntek és annak ellenére, hogy ma is végig talpon voltam és legyalogoltam a maratni távot - lehet kétszer is - , mégis azon jár az eszem, hogy nem sokát találkozunk a Rickel, Cassie-vel és néhány haverjukkal az egyik manhattani szórakozóhelyen, aminek a táncterét néhány asztallal lefoglaltak, és végigtáncoljuk legalább a fél éjszakát.
Azt hiszem mindennel elkészültem, a táskát odakészítettem a kanapéra a tánccipővel. Gyorsan felkapok egy testhezálló fekete hosszúnadrágot és egy
sötétkék színű tüllbetétes csipke felsővel. Ric jön értem autóval, és már az ajtóban áll. Én még felveszek egy vastag pulcsit, csizmát, kabátot és felkapom az asztalról a kulcsot, mehetünk. Cassie sajnos majd csak később tud csatlakozni, de addig is jó szórakozás kíván.
***
A szórakozó helyre érve én csak nagyvonalakban nézek körül a tájékozódás miatt, és Ric már irányít is a lefoglalt asztalokhoz, az ismerőseihez a terem túlsó végébe. Vagyunk egy páran mi is, de „külsősök” is vannak szép számmal. A hangulat máris jó, pedig még fiatal az idő. A rövid idejű asszimilálódás és „átöltözés” után rendelünk néhány italt az érkező felszolgálótól, majd az asztalunk közelében táncolunk egyet „bemelegítés” képen. A következő számnál már érkeznek is az italok, így ezt kihagyva visszamegyünk a többiekhez beszélgetni/ismerkedni. Ezt követően viszont már nem nagyon jövünk le egy jó ideig a tánctérről. Épp Juannal, Ric egyik haverjával táncolok, amikor egy ismerős, vidám, gyorsabb ritmusú bachata szám hangzik fel, amire a két srác szeme összevillan, valamit terveznek. Én igazából annyira nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, majd kiderül. Élvezem a zenét, a táncot, hogy most mindenről megfelejtkezek, és önfeledten énekelek az együttessel - igaz, hogy én nem tervezem, hogy „el fogom áztatni magam”, de a zene fergeteges. „Félidőben” azt veszem észre, hogy amikor visszafordulok, már nem Juan, hanem Ric van velem szemben, most ő a partnerem. A váltás ellenére egyikőnk sem esett ki a ritmusból és tovább „hülyéskedünk” a zenére, hisz ez tényleg egy vidám, játékos szám. Közben végig váltogatjuk, hogy hol a szövegre, hol egy hangszere, hol ritmusra mozgunk. Az egyik „szaggatott résznél pedig Ric jól „át is mozgatja a felsőtestem”, ahogy levezeti a hullámokat. Ahogy vége a „Me emborracharé” számnak, a Chandelier (by Sia) adaptációja csendül fel, ami nem egy „egyszerű” bachata zene, így talán (!) érthető, hogy néhányan passzolják, és lemennek a parkettről, mi viszont maradunk. A lazább tánctéren viszont feltűnik, hogy sikerült elkeveredni az asztalunktól egy jóval arrébb lévőhöz, ahol elsősorban jól öltözött baráti társaság ül, de az arcokat nem figyelem, de lényegtelen, mert, ahogy Ric visszafordít maga felé már el is felejtkezek róluk és ismét csak a zenére és a partneremre figyelek, kizárva minden mást. A csípőm a ritmusra mozog, időnként Ric irányítására, néha gyengéden végigsimítok partnerem arcán, karján, vállán fel egészen a nyakáig vagy ő simít végig az ujjaival az oldalamon. A döntéseknél szinte a földig visz enyhe híd alakban, néha hullámokban irányít hátrafelé. Nagyon szeretem, ahogy vezet, mert határozott és stabil pont még dupla vagy tripla forgásnál is, és mégis engedi, hogy szabadon díszítsek, a saját stílusomat is belevigyem a táncba. A ritmustól függően hol távolabb, hol egészen közel vagyunk egymáshoz. A végén pedig ismét hátradönt és egy kicsit rám is hajol. Ahogy felhúz, akkor látom, hogy Cassie - vicc nélkül - ragyogó szemekkel néz minket és jön oda hozzánk, hogy gratuláljon. Pedig azt hittem sok lesz neki, amit lát, mert tényleg belefelejtkeztünk mindenbe és elsodort minket a hangulata a zenének.
- Sziasztok! - ad egy puszit az arcomra, amit viszonzok - Ez elképesztő volt. Majd erre meg kell tanítanotok! - mondja lelkesen és egy üdvözlő csókot ad Ricnek, közben pedig megkerülve az asztalt, amitől nem messze táncoltunk, elindulunk a pult felé.
- Köszönjük - mondom feléjük fordulva egy kicsit zavarban, Ric pedig csókkal köszöni meg a megjegyzést. A pultnál mindenki rendel magának, amit szeretné, én viszont maradok az eddig fogyasztott bornál, mert nem akarom keverni az italokat. Néhány perc múlva viszont egy lassabb számnál elmennek a parkettre, így egyedül maradok, de innen egész jól meg tudom nézni, hogy hogyan is táncolnak, viszont nem sokkal később egy ismerősnek tűnő hang szólít meg.

Szilveszter óta nem volt alkalmam táncolni, ami számomra legalább annyira szükséges, mint másoknak az étel. Egyszerűen nem tudok hosszabb távon létezni nélküle, mert - eddig - már egy-két hetes kimaradás is elvonási tüneteket produkált, amit még Washingtonban a kollégák egész jól elfogadtak/toleráltak. Bárhogy is legyen, egy idő után nem lepődtek - nagyon - meg, ha az ajtón egy hármas lépéskombinációval mentem ki vagy a nyomtatónál várva, hogy a gép elvégezze az aktuális feladatot, egy fülemben ragadt zenére lépegetek. Ezt viszont a mostani munkahelyemen nem igazán játszhatom el, mert a vendégek a végén még elpártolnának tőlünk, ha valaki - kívülről nézve - ok nélkül tánclépésekben közlekedne, miközben felszolgál. Így ez a néhány tánc, amit eddig volt alkalmam egy-két kiváló táncossal megejteni teljesen felszabadított, végre megint úgy érzem, hogy élek.
Cassie miatt ideges voltam egy iciri-picirit, mert egy dolog tudni, hogy hogyan táncolunk és egy teljesen másik látni, főleg úgy, hogy a táncpár egyik tagja a pasid. E mellett viszont azt is be kell vallanom magamnak, hogy latin vér ide vagy oda, és függetlenül attól, hogy nálunk szinte mindenki tud táncolni, a lassabb táncokat általában a párjával táncolja az ember. Viszont sem én sem Ric nem úgy ismerkedtünk és kezdtünk táncolni, hogy akármelyikünknek lett volna valakije, így később, mindig úgy mutattuk be egymást, hogy a „táncpartnerem”. (A külső szemlélőkkel meg sosem foglalkoztunk, hogy mit gondolnak.) Ennek fényében kellemes meglepetésként ér, hogy nem potenciális ellenséget látott bennem ezek után sem, hanem olyas valakit, akitől tanulhat, direktben vagy indirektben.
Amikor Ric és Cassie a parkettre vonul, van alkalmam megfigyelni a csajszi mozgását, hogy később lássam, mit kell csiszolni. Viszont nem túl sok kivetni valót látok a mozgásában, és meg kell állapítanom, hogy azon kívül, hogy látszik, hogy kezdő, és egy visszafogottam stílust fog később is képviselni, nem lesz itt semmi baj.
A kellemes férfihangra az illető felé fordulok, és egy pillanatra ki is kerekedik a szemem a meglepetéstől, mert az áll velem szemben, akire a legkevésbé számítottam. - Szia Ben! - köszönök még enyhén meglepetten, hogy itt, egy ilyen helyen találkozunk - Igen - válaszolok a nevem felé irányuló kérdésére enyhén meghatott mosollyal, hisz ismét meglepett, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy megjegyzi. Én nem felejtettem el, mert egyrészt számomra kellemes volt a beszélgetés - vagy még inkább flört -, amit a Rosában produkáltunk (jó volt kiszakadni a semmitmondó beszélgetésekből), másrész a szeme ismerőssége miatt sem tudtam kiverni a fejemből, bár előrébb nem kerültem a megfejtéshez. - Tényleg meglepetés, hogy itt találkozunk - utalok arra, hogy a Vele való találkozásra számítottam itt a legkevésbé, de örülök, hogy látom. Az első találkozásunknál is egy levakarhatatlan mosoly terült végig el az arcomon végig, és ez ismét visszatért. Reményeim szerint viszont most egy kicsit szebben hangulatban fogunk elválni, bár ott sem rajtunk múlt - legalább is szerintem -, az okot viszont az ottani feszültségre nem találtam meg, igaz nem is kerestem.
A „lebuktál” megjegyzésénél a lehető legártatlanabb arcommal nézek rá. - Nem kell mindent tudnia - hajolok egy pimasz mosoly kíséretében kicsit közelebb hozzá egyik alkaromat a pulton tartva, mint egy támaszként. - Bár nem titok, hogy táncolok - hozom magam ismét egyenesbe a bárszéken. A bókra viszont érzem, hogy elpirulok. - Nem vagy te egy kicsit elfogult? - teszem fel a költői kérdést egy széles mosollyal, ami remélhetőleg elrejti zavaromat, mert elszoktam a bókoktól az utóbbi időben. - De köszönöm - mondom őszintén. - És? Téged mi szél hozott egy ilyen táncos helyre? - kérdezem tőle őszinte kíváncsisággal. Valahogy nem nézem ki belőle, hogy ilyen helyre jár. Itt, Amcsiban, a férfiak valahogy félnek a táncoktól, pedig soha jobb alkalom, hogy egy nő figyelmét teljesen magukra vonják, legalább a tánc erejéig, de ha ügyesek még utána is fenntarthatják az érdeklődésüket. Bár ahogy elnézem - akár most, akár kb. egy hónapja az első találkozásunknál - neki erre nincs szüksége, mert hatással van a nőkre, és azt hiszem én is köztük vagyok. Bár, ha kipróbálná lehet nagyon meglepődne, hogy akkor milyen ajtók nyílnának meg előtte a nők terén.
Mielőtt Ben feltűnt, és Cassiéket figyeltem, észre sem vettem, hogy a megrendelt pohár boromból mindössze egy-két korty maradt a poharam alján, amit Ben válaszát hallgatva meg is iszok. Amikor meghív egy italra egy pillanatnyi feszültséget/bizonytalanságot érzek felőle, hogy a féltékeny párom esetleg jelentet rendez, így először egy bíztató mosolyt küldök felé, hogy nem lesz gond. - Igen, köszönöm! Egyébként nem kell aggódnod, nem kavarsz be semmibe. Egy baráti társasággal érkeztem - nyugtatom meg verbálisan is, részemről nem lesz gond, legalább is ezen a téren. Az alkoholt meg majd meglátjuk, bár egyelőre azt sem érzem vészesnek. A választást viszont átengedem neki, hisz láthatta, hogy mit ittam eddig, így gondolom, hogy ért annyira az italokhoz, hogy tudja mit mivel szabad keverni.
- Egyébként, hogy tetszik a hely? - kérdezem széles mosollyal, amihez a kíváncsiságtól tágra nyílt, csillogó szemekkel egészítek ki, és várakozás közben - számomra - észrevétlenül harapok enyhén az alsó ajkamba. Tényleg érdekel, hogy egy olyan férfi, mint Ben, aki ennyire magára tudja vonni a női tekinteteket/figyelmet, mit szól az itt tapasztaltakhoz. Nekem nem újdonság egy olyan hely, ahol ennyire forr a levegő a szenvedélytől, mégsem lesz belőle verekedés, veszekedés, de nem tudhatom, hogy egy „külsősnek” mi erről a véleménye. Arról meg fogalmam sem lehet, hogy mennyit látott abból, amit én műveltem a táncparketten.

- Annyira nem, mert most vagyok itt először, de a táncparkettre ez határozottan igaz - válaszolok a bújtatott kérdésére egy magabiztos mosollyal. Maga a hely nekem lényegtelen, ha a táncpartner(ek) jók, és megvan köztünk legalább annyi összhang, hogy egyikünknek se az legyen a véleménye, hogy „csak ne kelljen még egyszer táncolni vele”. Remek! A következő megjegyzésével viszont zavarba hozott, és érzem, hogy el is pirulok elég rendese, és még elrejteni sem tudom, ahogy egyenesen egymás szemébe nézünk. (Csak ne lennének ilyen szemei!) - Köszönöm! - De ezt nem hagyhatom annyiban, így egy kissé gonoszan villan a szemem, majd megpróbálkozok egy naiv pillantással. - És, ha mégis megkérnélek, hogy a „fantasztikus”-on kívül kicsit mégis próbáld jobban szavakba foglalni, mit mondanál? - Elvégre azt mondta „nehéz” és nem az, hogy lehetetlen. Bár megeshet, hogy ez visszafelé fog elsülni, de remélhetőleg egy kicsit őt is zavarba tudom hozni.
Nevetése kellemesen hat rám, és a játékosság a tekintetében, ami sok mindent jelenthet, de a múltkori kávézós találkozónkat figyelembe véve, lehettek már negatív tapasztalatai, ami alapul szolgálnak erre. Minden esetre - halkan- én is vele nevetek, hiszen a nevetés, - mint mondják - ragályos.
- Mert nem kérdezted. Bár nem hiszem, hogy annyira meglepő lenne, hogy egy latina táncol, nem igaz? - mosolygok vissza rá. - Háát nem is tudom - mondom tűnődő tekintettel. - Egy sima eszpresszó alapján megítélni egy pincérnőt egy kávézóban vagy elfogultságra utal vagy nagyon rossz kávézós tapasztalatokra - utalok arra, hogy semmi extrát nem kért a múltkor a kínálatból. A reakciójára viszont kíváncsi vagyok, így továbbra is kíváncsi, tűnődő tekintettel méregetem. Azt nem számolom, hogy a lattét visszautasította, mert az azért egyszerre sok lett volna. Ha viszont visszagondolok az akkori találkozásra és a mostanit is figyelembe veszem, valami olyan furcsa Bennel kapcsolatban. Persze nem negatív értelemben. Tizenhat éves korom óta alapvetően bizalmatlan vagyok az emberekkel, még akkor is, ha nem látok ellenségességet rajtuk, de vele, valahogy… nem tudok bizalmatlan lenni? vagy nem is tudom. Minden esetre élvezem a társaságát és a figyelmét.
A miért van itt szerintem egy ilyen helyzetben szerintem nem annyira meglepő kérdés, de úgy látom, hogy mégis nehezen megválaszolható kérdésre sikerült. Ennek ellenére nem könnyítem meg a helyzetét, így figyelmesen várom a válaszát, tényleg kíváncsi vagyok. - Lorraine… - ismétlen tűnődően a női nevet, hogy hátha arcot tudok hozzá csatolni, de csak nem sikerül. - Nem, nem tűnik ismerősnek - válaszolok átgondolva az itteni embereket, akikkel eddig találkoztam. Mivel nem folytatja a választ, de elég érdekesen fejezte be, ami nekem egy kicsit magas labdának tűnik, így meg is próbálom lecsapni, így enyhén elgondolkodó tekintettel nézek, egy kicsit elvéve róla a pillantásom. - Nem is tudom… nekem úgy ismerősebb, hogy mindig egy férfi áll a háttérben - küldök felé egy hamis mosolyt. - De figyelek - támasztom meg a fejem az egyik kezemmel, miközben kiszélesedik a mosolyom és kíváncsiság ül a szemembe.
Valamiért úgy látom, hogy örül annak, hogy baráti társasággal érkeztem, és a pasim - aki egyébként nincs - nem figyel minket árgus szemekkel. - Sok rossz tapasztalat? - kérdezem kíváncsian arra utalva, hogy észrevettem a mosolyát, amit dekódoltam is.
Az általa rendelt TBTkoktélt ismerem, mert a fősulin volt alkalmam olyan helyen dolgozni, ahol nagy volt a koktélválaszték, és lehet, jobb lenne, ha nem én innám meg, mert elég erős, de majd meglátjuk mi lesz belőle. Minden esetre holnap nem kell dolgoznom, így ha csúnya vége lesz, van időm rendbe jönni.
Szélesen elmosolyodom őszinte válaszán. - Mindig van egy első alkalom - és eszembe jut, milyen volt, amikor én láttam San Juanban először táncolni a szüleimen kívül másokat is, bár akkor még máshogy néztem erre. - Egészen más, amikor te is részese lehetsz ennek a varázsnak - és most nem a tánc nehézségére utalok, hanem az élményre, amit okoz, és ezt bízom benne, hogy Ben le tudja olvasni a tekintetemről.
Ismét vele nevetek és követem a szemét, hogy mit is néz, majd meglátom a haverját, aki eléggé megsemmisülve ül a helyén. Az első, amit megállapítok, hogy ő sem járt még ilyen helyen, de valahogy őt jobban letaglózta az élmény, mint Bent. Viszont számomra elég viccesnek tűnik a helyzet, így visszafordulok a pult felé, és a pultra rakott kézfejemre hajtott fejjel nevetek tovább. Majd nem sokkal később, amikor egy kicsit lenyugszok, meg is kérdezem, ha még nem került szóba, hogy - Mi történt vele, hogy ennyire magába zuhant?
- Ric? - kérdezem, mert egy kicsit elkavarodtam a gondolataimban, de pár másodperc múlva folytatom is, bár akaratlanul is megkeresem a szememmel, és az asztalunknál pillantom meg. - A legjobb táncos, akivel valaha táncoltam. Őt még San Juanból ismerem, és ott az egyik legjobb barátom volt - emlékezek vissza azokra az időkre, ellágyult tekintettel, de a mondatom végére ismét Ben szemeibe nézek egy kedves mosollyal. Ezzel egyúttal arra is bátorítom, hogy kérdezhet még, ha szeretne, nem fogom tolakodásnak venni. Valamiért tényleg úgy érzem, hogy vele őszinte lehetek, de az okot nem tudom; ehhez hasonlót Tíonál éreztem. Bár az sem lepne meg, ha nagyot nézne, hogy csak barátok vagyunk/voltunk mindig is.

A zavarba ejtő megjegyzésére tett kérdésemmel azt hiszem sikerült kizökkentenem a magabiztosságából. Viszont ez a kis visszavágás megerősítet bennem egy nagyon fontos dolgot vele kapcsolatban, mégpedig, hogy tényleg úriember. A kávézós találkozásunk alkalmával is ezt szűrtem le, ami nagymértékben megkönnyíti a helyzetemet, hogy önmagam adjam mellette. - Óh, köszönöm - mondom szélesen mosolyogva, de most már nem zavarban. - Bár nekem fel sem tűnt, hogy többen csak ránk figyeltek - jegyzem meg eltűnődve. - És tetszik megnevezés - hagyok egy kis hatásszünetet, majd kiejtem én is - „összhang”. Ha nem baj, akkor ezt a megnevezést ellopom - nézek rá kedvesen, de úgy, hogy érezze, pontosan tudom mit akart ezzel kifejezni.
Egy kicsit elgondolkozok a válaszán, és van benne valami igazság, bár nem feltétlen. - Amit itt kávénak neveznek a legtöbben az nem kávé - vágom rá egyből, egyszer ittam és köszönöm szépen inkább lemondok róla. - Rám igaz mind a kettő, amit a latinokról mondtál, de - és itt azért végig nézek rajta, végül is ő hozta szóba - rád egyik sem az általad felsoroltak közül - és magamban elismerem, pokoli jól néz ki. - De Te, ilyen negatívan látod a saját néped? - kérdezem kicsit cinikusan. Ja, hogy én is félig az vagyok, mert a biológiai apám amerikai, illetve félig itteni állampolgár vagyok… bár, ha nem hivatalos személy kérdezi kapásból rávágom, hogy „puerto ricoi vagyok”.
- Hűűha, most azért roppan kíváncsivá tettél - játszom vele tovább, mert szerintem nem lehet egy eszpresszóból eldönteni, hogy jó-e a kávé készítője. Majd egy kis szünet és egy mély levegővétel után egy kicsit „elszomorodok”, de úgy, hogy azért lássa, csak hülyéskedek - De úgy tűnik, akkor ezt sosem fogom megtudni - sütöm le a szemem, de néhány pillanat múlva ismét a szemébe nézek, de akkor már őszintén mosolygok.
Elismerő szavaira halkan felnevetek, utána viszont figyelmesen hallgatom ittlétének okát. A helyzet nem fest valami rózsásan, ahogy elmeséli, hogy a barátja, Phil éppen most akarja megkérni a kedvese kezét, aki a jelek szerint titkolta, vagy legalább is nem mutatta meg, hogy a „valóságban” mit is jelent az, hogy táncol. Ez pedig komoly akadály lehet, hiszen nem mindenki fogadja olyan jól, mint Cassie, és, ha őszinte akarok lenni a jegyes-jelölttől ez nagyon nagy hiba volt. Én mindig elrángattam az aktuális páromat legalább egy táncórára, hogy lássa miről is van szó, és a későbbiekben ne érje meglepetés. Ben viszont ismét meglepetést okoz, mert ahhoz képest, hogy a haverja ilyen ramaty helyzetben van, tök jól elszórakozik rajta, ami miatt nem tudom hova tenni a helyzet komolyságát. Minden esetre nem akarom cserbenhagyni, ha már megkért, hogy próbáljam „desokkolni” Philt, de azért őszinte szeretnék lenni vele, viszont teljesen megkomolyodnom sem sikerül, főleg, hogy ő is velem együtt nevet. - Ha őszinte akarok lenni, ilyennel még nem igazán volt szerencsém találkozni, de megpróbálok gyorsan kitalálni valamit - mondom még nevetősen. - Esetleg meg tudod mutatni ki is Lorraine? - és elkezdem „keresni” a táncparketten, jelezve Bennek, hogy adhatna valami támpontot, hogy melyik hölgyemény lőtt ekkora bakot, hogy ilyen fontos dolgot titkolt a szerelme elől. Kíváncsi vagyok, hogy mit tud a táncparketten, mert az hátha segít elindulni, a stílus sok mindent elárul, illetve én, mint „bennfentes”, hátha észreveszek valami apróságot, amit ők nem. Egyébként meg megfogott ezzel a kéréssel, mert sose akartam férjhez menni, és pont nekem kellene meggyőznöm valakit, hogy milyen jó ötlet ez, vagy legalább is ötletet adni, hogy hogyan lehet meggyőzni erről valakit.
A táncpartneremre való áttérésnél nagyon sok minden kavarog a fejemben. A múlt időt viszont, azt hiszem, egy az egyben félre érti. - Igen, de az oknál nem biztos, hogy egyre gondolunk - mosolygok rá hamisan. Nem akarom nagyon terhelni a múltammal, így egy kicsit szépítek rajta. - Kicsivel több, mint tíz éve elköltöztem onnan, - bár már előtte sem tudtunk találkozni - és teljesen megszakadt a kapcsolat közöttünk. Nem is tudtam arról, hogy ő is az Államokba költözött. Viszont pár napja ismét találkoztunk mindkettőnk nagy meglepetésére, és most az ő barátnőjével és baráti társaságával vagyok itt - nézek mosolyogva rá, miközben figyelem reakcióját. - De remélem, ismét azok leszünk, csak még kell egy kis idő, mire újra összecsiszolódunk a parketten kívül is; sokat változtunk mind a ketten az évek alatt - főleg én, de ezt már nem kell tudnia, mint ahogy azt sem, hogy a mostohacsaládom miatt nem találkozhattunk az örökbefogadásom után, annak ellenére sem, hogy akkor még San Juanban laktam. Részben nem is engedtek senkivel találkozni az általuk választott iskolán kívül, részben pedig Ricet is féltettem tőlük, így neki mindenképpen jobb volt.
Válaszom végére el is készülnek az italok, és Ben felajánlja a választást, így én maradok a bornál, mert még hosszú az este, és legalább, ha esélyem van arra, hogy ne keverjem az italokat, akkor kihasználom a lehetőséget. - Ezekre koccintunk - mondom mosolyogva, miközben a poharához érintem az enyémet. - A lekoptatást meg a feszült légkör számlájára írd. Egy olyan körülmények között megbeszélt találkozó csak rosszul végződhet - kommentálom az övéhez hasonló tekintettel és hangsúllyal. - De egyébként miért is volt az a kis affér ott köztetek? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben belekortyolok ismét a borba. Az előbb ő is hasonló témában kérdezett, így talán ő sem haragszik meg rám ezért.

Azoknak, akik nem táncolnak nehéz elképzelni, hogy léteznek olyanok, akik számára a tánc az csak tánc, és képesek szenvedélyesen táncolni azzal is, akivel igazából nincs semmi köztük. A külvilág viszont tényleg beszűkül, és szinte csak a partnerre és a zenére korlátozódik, viszont egy ilyen helye, ahol ennyien vagyunk, ott a közvetlen környezetet a periférián kell tartani, hogy ne legyen belőle baleset. A partner felé finom, mások számára láthatatlan jelzésekkel élünk, hogy elkerüljük az ütközéseket és a mások lábára lépést, mert hátrafelé haladva vagy forgásoknál esélytelen, hogy ezek nélkül boldoguljunk egy zsúfolt teremben. Ezt persze nem kötöm az orrára, így a megjegyzésére csak az övével megegyezővel reagálok. Ha „romantikus” elképzelései vannak erről, nem én szeretnék az lenni, aki lerombolja őket.
A „szabad a rablás” túl sok mindent jelenthet, de a táncparketten produkált vérmérsékletem sosem kerül ki onnan igazán, hacsak nem a párommal vagyok, de ahhoz, hogy odáig eljussak valakivel, nekem időre van szükségem. Ezen kívül nem is tudom, mit érzek Ben iránt, mert külsőre nagyon ott van a toplistán, de ez kevés, legalább is nekem, most már, így csak kedvesen rámosolygok.
- Viszont az, amit a múltkor neked szolgáltam fel, az nem az, amit magamnak készítek otthon - tájékoztatom, amit én iszok, az sokkal erősebb a normál eszpresszónál - de, ha szeretnéd, akkor innentől kezdve mindig én fogom készíteni a kávédat bent - nézek ár kedves mosollyal.
- Megértem, de nem mindegyik olyan kiábrándító - a szemkontaktust ismét felvéve, és közben az arcomon a komolyság és a játékosság egyszerre vannak jelen. Ha ezen el tud menni, hogy melyik mihez tartozik, akkor emelem kapalom előtte. - Te is több és jobb vagy annál, mint amit általában mutatsz a külvilágnak - na, igen; azt hiszem ez az, amit nem kellett volna kiejtenem a számon, de most már mindegy. Nem tudom tényleg igazam van-e/volt-e, de már az első pillanattól kezdve olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mint aki rejtegeti az igazi érzéseit és több rejtőzne benne, mint, amit azok látnak, akik csak a felszínt nézegetik. A külseje bejön, ha igazam van, akkor a személyisége is, de van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban, de nem tudok rájönni, hogy mi.
-… mert az nem tart olyan sokáig - fejezem be az idézetet nevetve, amely mintha valamelyik horrorfilmhez kapcsolódna, de nem tudom, hogy melyikhez, és azt sem, hogy pontos volt-e, de ezt a reményt most inkább a pozitívokhoz rakom.
- Neeem biztos, hogy jó ötlet - nézek rá határozottan kételkedve, de most már megkomolyodva. Nálam például még nem sikerül annyit inni, hogy az épp aktuális problémámat elfelejtsem, de nem egyszer volt olyan, hogy még generáltam is mellé néhányat. Amikor megpróbálja vezetni a tekintetemet a mondata első felénél egy nagyon rosszalló pillantást küldök felé, amit láthat is, ha rám néz, mert még véletlen sem akarom titkolni. Közben kielemzem a lány mozgását és a(z) - aktuális - táncpartneréét is. Viszont ahogy én elnézem ezzel nincs semmi baj, mert tartják a távolságot, nincsenek „sejtelmesen” összevillanó pillantások, bár ez salsa, de a szövege pont illene a flörtöléshez, bár ezt lehet közülünk csak én értem, mert spanyolul énekelnek. Miközben Lorraine-t figyelem azért hallgatom a magyarázatot is, bár most tényleg nem nézek Ben felé egészen az utolsó mondatáig. - Látod? A tánctól való félelem milyen élményektől fosztott meg - kapom felé egy kisség gonoszkodó pillantásom, de azért megmarad az övéhez hasonló stílus. Általában a nem mediterrán országokban élő férfiakban az a sztereotípia munkálkodik, hogy a táncos férfiak melegek, pedig ez hülyeség. Pont olyan arányban vannak a táncosok között melegek, mint a nem táncosok között. Az már mellékes, hogy mivel általában ott vannak mind a ketten egy időben, egy adott helyen egy-két ilyen pár soknak tűnhet egyszerre, mert máris ketten-négyen vannak, ami hirtelen soknak tűnhet. Bár nem biztos, hogy ez van a háttérben nála. A salsa után viszont egy bachata szám csendül fel, aminél ismét a menyasszony-jelölt felé pillantok, itt jobban megállapítható számomra, hogy „milyen viszonyt ápol a táncpartnerrel”, de itt is egy távolságtartó zárttartást vesznek fel, amit mindig a lány határoz meg. - Nincs itt semmi baj. Köztük csak tánc van, ez látszik a tartásukból - osztom meg Bennel azt, amit bennfentesként megállapítottam. - Egyébként, ha erőszakosabban ragaszkodott volna, hogy márpedig, de igen is most ide jövünk, akkor beadtátok volna a derekatokat? - kérdezek rá, bár ha nem válaszol azt is elfogadom. - Viszont, ha ő mindig vele, veletek tartott, amikor leszavaztátok, akkor lehet többet tett Philért, mint gondoljátok, mert szeret táncolni, ez egyértelműen látszik rajta - nézek rá nagyon komolyan. - Nem vagyok házasságpárti, - ezzel nem mondtam újat, mert már a múltkori találkozásunknál is érintettük ez a témát - de, ha csak-e miatt mennének szét, talán életük legnagyobb hibája lenne. - Egy kis gondolkodási időt hagyok neki, hogy átgondolja a hallottakat, bár nem neki kell döntenie erről, és ha megkér akár még Philnek is elmondhatom. Ezt követően felteszek egy - szerintem - fontos kérdést. - És a gyűrű átadására mi a terv? - mert a pult mögötti falon feltüntetett itallistán láttam egy, az alkalomhoz illő koktélt, amibe akár még el is lehetne rejteni a gyűrűt, ha a mixer srác elég ügyes, és van a díszítéshez megfelelő alapanyag.
Amikor a Rickel közös múltunkat vázolom, meglátom a tekintetében a meglepetést, ami csak megerősíti, hogy bizony többet képzel el a háttérben, mint, ami bármikor is volt köztünk. Valahogy a parketten kívül nem esett nehezünkre megmaradni a kényelmes, baráti viszonynál, de ezt most - egyelőre - nem kötöm az orrára. - Remélem egy orákulum veszett el benned és igazad lesz - mosolygok rá kedvesen. - Nem - nézek rá enyhén bizonytalanul, elgondolkodva. - Miért úgy tűnt? - ha engem látott táncolni valószínűleg az is láthatta, ahogy Cassie reagált a látottakra, ahogy csillogó szemekkel nézett ránk és jött oda hozzánk.
Enyhén megrázom a fejem, amikor a bölcsességre fogja a mondandómat - A bölcsesség a tapasztalattal jár - nézek rá. Viszont, amikor máris a következő kört akarja rendelni, megállítom. - Ne kapkodd el, ha csak nem az a célod, hogy engem is leitass - nézek rá viccesen, de úgy, hogy érezze, nekem most az már egy kicsit sok lenne.
A múltkoriakra vonatkozó magyarázatba nagyon sok minden belefér. Nem mondom, hogy állandóan azon kattogott eddig az agyam, de azért néha megfordulta fejemben egy-egy pillanatra, de mindig másik magyarázat jutott eszembe. - Ha kifejted egy kicsit jobban, akkor válaszolhatok egy Richez kapcsolódó kérdésedre. Na, mit szólsz? - Igen, ez gonosz volt, főleg, ha tényleg érdekli a téma és nem lesz semmilyen romantikus felhang a történetemben, mint ahogy szerintem gondolja. Ezt a gonoszságot, ami most a felszínre tört belőlem, viszont ennek az utolsó bornak a számlájára írom. Szeretnék egy bővebb választ kapni a múltkor történtekre.

Látom rajta, hogy elgondolkozik és emésztgeti a kávéra tett megjegyzésemet, és mit ne mondjak, jól esik, hogy másban reménykedett, és meg tudom érteni az enyhén zavart tekintetét, mert biztos, hogy döglenek érte a csajok. Ha normális lennék, lehet még én is, de tizenhét éves korom óta nem sorolom magam ebbe a kategóriába. Egy dolog viszont biztos, hogy talán ő lesz az a kivétel a korosztályomból való férfiak közül, akit ismeretlenül is, hogy bármi konkrétumot tudnék a múltjáról, a leghamarabb a bizalmamba fogadok. Tío már nem egyszer kis híján leharapta a fejem, ha valakit a szeme alapján ítéltem meg, mert ő mindig azt mondja, hogy a „közhiedelemmel ellentétben a szem nem a lélek tükre”, de neki mégis van valami a szemében, ami miatt képtelen lennék ártó szándékú személyként gondolni rá.
Az ajánlatomra, mi szerint én készítem mindig neki a kávét a Rosában, nagyon furcsa hangsúllyal reagál, amitől összeszorul a gyomrom, és rossz érzés kerít hatalmába. Mert van egy olyan érzésem, hogy nem úgy értette, hogy a rendelései lesznek egyszerűek. Ennek ellenére próbálok arra utalni, hogy nem biztos, hogy ezzel én olyan könnyen kiegyezek - Azért én bízok benne, hogy nem így lesz - próbálok igazi mosolyt erőltetni magamra, hogy ne látszódjon a csalódottság, amit a szavai mögött sejtett tartalom okoz.
- Bizony - és most sikerül szívből jövő mosolyt villantanom rá. A számon véletlenül kicsúszott megjegyzést viszont csak nem engedi el a füle mellett, mint ahogy reménykedtem. Hogy tudta ezt kritikának venni? Ez dicséret akart lenni, de úgy látszik, hogy nem vagyok benne túl jó, bár tény, hogy én se sok dicséretet kapta életem során, így nem is lehetek benne túl jó. - Te melyiknek gondolod? - dobom vissza egyből a labdát egy kedves, bíztató mosoly kíséretében. Ha a kritikára adja le a voksát, lehet, elsírom magam, mert nem lehetek ennyire béna, vagy magát látja ennyire sötéten?
A „tereljük el Phil figyelmét itallal” taktikában egyet értünk, hogy nem jó ötlet, de nem ismerem, így jobb ötletem egyelőre nincs, de ami késik, nem múlik.
Helyes, elkapta a felé küldött gyilkos pillantásomat, amire próbál is javítani, de én csak a fejem rázom, amolyan lemondó stílusban.
- Helyes - nézek rá kihívó szemekkel - Bár így nem teljesen értem, hogy akkor miért nem voltál még ilyen helyen vagy más stílusú táncokat kedvelsz? - kérdezem hamisan.
- Viszont Te jobban ismered, hogy mi lenne a leghatásosabb nála, én nem ismerem, nem tudhatom, hogy mi a célravezető - hívom fel a figyelmét, hogy ehhez egyedül olyan kevés vagyok, mint lakatlan szigeten a tömegverekedés. Ahogy hallgatom, nem igazán tudom eldönteni, hogy ki az igazi hunyó ebben a dologban, mert lehet Lorainne is lehetett volna erőszakosabb, legalább a barátjával, de Phil is ludas ebben, mert nem érdeklődött kellő képen kedvese hobbija iránt. Nem egyszerű a helyzet az biztos, de arról sem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy most kellene sort keríteni a lánykérésre, ha ez így lesokkolta a srácot, de ez már nem az én dolgom. Ben arra kért a gyűrű átadásáról kell meggyőzni a haverját, és bízom benne, hogy nem akar neki(k) rosszat.
- Jogos, csak eszembe jutott valami, ha nincs ötlet. És azért beszélgetünk most, hogy legyen átadás, nemde? - nézek rá bíztatóan. Ha azt szeretné, megoldjuk. „Észérvek”… hmmm… lehet el kellene vinni egy kicsit táncolni? Mutatni néhány lépést, közben elmagyarázni, hogy hogyan működik a kommunikáció a táncosok között? Ha a saját bőrén tapasztalja meg valaki a dolgokat az más, mintha csak szóban próbálják meggyőzni valamiről. - Ugye Phil még sose táncolt rendes táncot? - kérdezek rá hirtelen - És nem, a diszkók és iskolai bulik nem számítanak - fűzöm hozzá gyorsan, mielőtt még félreérti.
- ¡Jesús! Gyógynövényes italt legfeljebb akkor iszok, ha betegség miatt már szinte a halálomon vagyok - fanyalgok a Bénédictine összetevőjére gondolva, - ami egy gyógynövényes likőr -, és még a hideg is kiráz tőle. - De lelked rajta, ha ki akarod próbálni… - ajánlom neki a lehetőséget egy laza „engedélyező” kézmozdulattal, hogy csak miattam ne hagyja ki, a mosolyom viszont ismét visszakúszik az arcomra.
Mellette az vagyok, aki régen voltam, nem kell hozzá alkohol, hogy feloldódjak, bár az is igaz, hogy a munkahelyemtől való távollét még jobban elősegíti a dolgot, de ezt nem kell tudnia. A részegség viszont nálam gyakran olyan hatást vált ki, amit inkább nem kellene, mert sötét titkokat tud felhozni, ha egy kicsit többet iszok a kelleténél, és nem akarom, hogy tudjon róla; New Yorkban ne tudjon róla senki, tiszta lapért jöttem ide; legalább is most így gondolom. Ettől függetlenül a titokzatos mosolyára csak egy, amolyan, „hűűhaa, most kíváncsivá tettél” nézéssel reagálok.
- ¡Gracias! - köszönöm meg spanyolul, miközben kihúzom magam és enyhén oldalasan egy kicsit meghajlok fejjel a bók előtt. „Zűrös magánélet”, háát nem is tudom van-e nekem olyan, mert rám inkább a zűrös múlt a jellemzőbb. Magánéletem jelenleg nincs is annyira, mert nincs rá időm. Bár lehet ez nála inkább Freudi elszólás volt, ami azért elgondolkodtat, de egyetértek azzal, hogy Phil magánélete most hamarabb szorul megmentésre, mint a miénk. Az utolsó félmondata viszont túlontúl csábító számomra, bár lehet, ez mindenki számára az lenne. - Vigyázz! A szavadon foglak - hívom fel a figyelmét, hogy én ezt ígéretnek vettem, és már szinte indulnék is vele. Arról viszont egy kicsit megfelejtkeztem idő közben, vagy legalább is arra nem számítottam, hogy a többiek sem tudnak róla, így egy pillanatra meg is torpanok és veszek egy mély levegőt. Oké, akkor csak burkoltan, ezzel együtt viszont úgy döntök, hogy akkor át is adom a gyeplőt Bennek. Remélem jó játékos, és tud annyira irányítani, hogy ne lőjek bakot, és áruljam el a meglepetést. Csak ezt követően indulok el utána.
Szép nyitás mit ne mondjak, remélem, én sose fogok tőle ilyen „bókot” kapni, mint Phil. A nekem szánttól viszont megint elpirulok egy egészen kicsit, de most nem tudok visszalőni, így csak egy - Köszönöm-re futja. A bemutatást követően helyet foglalok Phil mellett Bennel szemben, és eleinte furcsállom, hogy miért nem fordít egy másik széket is az asztalhoz, de egyelőre hagyom magam irányítani. Közben figyelem a játékmester tekintetét, hogy tudjam mi is lenne a feladatom, és nagyon bízom benne, hogy tudja, hogy mit csinál, és hogy Lorainne nem a féltékeny vadmacska, mert akkor Ben is kapni fog.
- Régóta táncolsz? - kérdezi a másik csajszi.
- Láttunk az előbb - fűzi hozzá a Ben mellett ülő srác, akinek a szemé látszik, hogy már több van benne kettőnél, így őt figyelmen kívül is hagyom. Nem tetszik sem a hangsúlya, sem a felém küldött tekintete.
- Mondhatjuk, hogy bele születtem a tánc világába - felelem kedvesen a lánynak. - El sem tudnám képzelni nélküle az életemet, az egyik legjobb kikapcsolódásnak tartom, és szerencsére ezeken a helyeken nem is feltétlen a pasizáson-csajozáson van a hangsúly, hanem magán a táncon.
- Ahhoz képest, hogy nem azon van a hangsúly, elég közel engeditek magatokhoz a partnert - jegyzi meg Phil sértetten.
- Ha rám gondolsz, akkor valóban, de én már régóta ismerem azt a srácot, akivel táncoltam, valamint az egy olyan baráti társaság, ahol mindenki táncol valamilyen szinten, így az itteni kommunikációt már ismeri mindegyikünk - próbálom érthetően elmagyarázni egy laikus számára a dolgot, de nem biztos, hogy egyszerű lesz a féltékeny barátot meggyőzni.
- Kommunikáció? Én nem látok semmilyen kommunikációt köztük, azon kívül, hogy fogdossák egymást - néz ismét választottjára.
- A táncban a vezetés-követés számít kommunikációnak, ahol a férfi vezet, a nő követ, és mind a kettő egyformán fontos. Ha a nő nem akar egy figurát kitáncolni, akkor nem fogja lekövetni, valamint a partnerek közti távolságot is a nő határozza meg, amit a férfi elfogad, ellenkező esetben nem fog működni a tánc, és legközelebb a nő úgysem fogja elfogadni a felkérést - osztom meg vele az egyik legelső megtanulandó dolgot, ami az első táncórákon el szokott hangozni. - Nézd meg, hogy hol és hogyan van például Lorainne bal keze a partnere vállán - próbálom megmutatni neki, hogy mit kell figyelnie, mielőtt elítéli. - A keze kettőjük között van a srác vállán, így tudja tartani a számára elfogadható távolságot, és nem hátul, ahol inkább húzná maga felé a partnert. - A most szóló, lassabb salsa pedig pont kapóra jön, mert itt viszonylag kevesebb a forgatás, és több a „séta”, ahol látni lehet ezeket a részleteket. Látom rajta, hogy próbálja meglátni a dolgokat, de nem vagyok benne biztos, hogy ez elég lesz, így Ben felé fordulok egy kis segítségért vagy legalább valami megerősítésért. Ezt ettől jobban elmagyarázni egy „enyhén” illuminált állapotú, féltékeny pasinak nem egyszerű. Tényleg segítségre van szükségem, lehetőleg olyantól, aki tudja mi a tét és még ismeri is a meggyőzendő személyt.

- Hidd el, hogy nem így van, mert akkor kizárólag a Rosában lennék Veled szívélyes, itt meg… - gondolkozok el egy kicsit csak a hatás kedvéért - lehet, meg se ismerlek - reagálok pimaszul a feltételezésére. (A munkakörimben nincs benne, hogy munkaidőn kívül is a főnök kedvére kell tennem, vagy betartani bármilyen szabályt.) - Én tényleg nagyon örülnék, ha így lenne - és a mosolyomon tényleg látszódhat, hogy őszintén mondtam.
- Megbeszéltük, de erre hivatkozni fogok, hogy Te kérted - mondom magabiztosan. - Egyébként a kedvenc vendégeimnek az egészségére is oda szoktam figyelni - jegyzem meg mellékesen, hogy bizony tudok csúnyán nézni azokra a „kávézós barátokra”, akik az egészségükkel játszanak, mert volt már példa, hogy átvertem őket és koffeinmentest kaptak, mert tudtam, hogy néha magas a vérnyomásuk, és sikerült úgy elkészíteni, hogy nem tűnt fel nekik a különbség.
Kezdek komolyan kételkedni saját magamban, de ha kritikának veszi, akkor nem tudok vele mit kezdeni. Benen látszik, hogy milyen férfi, hogy ad a külső megjelenésre, hogy ért a nők nyelvén, és hogy pénze is van. Ezt viszont sok nő gátlástalanul kihasználná, ha tudnák, hogy még szíve is van, így nem csodálom, hogy először ő is játszik a kiszemeltjével. Ezt viszont valahogy most nem akaródzik neki elmondanom, de lehet még néhány pia és ki tudná szedni belőlem; ellenben kap egy csalódott, elkámpicsorodott arckifejezést.
- Ooh, nem csak a salsa létezik, vannak olyanok, ahol „macho”-sabbak - fejezem ki magam az itteni szlengnek megfelelően - a férfilépések. Ez Kubában mulatósnak számít, amit mindenki ismer, bár nem azt a fajtáját - húzom el kicsit a számat, mert az itteni salsákat a szülő országban fel sem ismerik, ha nem hallják a zenét. - Akkor viszont remélem, hogy minél később fog ez megtörténni vagy egy másféle ígéretet fog belőled kiszedni erre vonatkozóan - nézek rá először komolyan, majd hamisan. Valamiért nem igazán tudnám elviselni, ha Bennel (is) történne valami, de az indok még előttem is homályos.
Amikor kijelenti, hogy neki sincs ötlete barátja meggyőzésére csak egy nagyot sóhajtok, ez így tényleg nem egyszerű.
Nevetése széles mosolyt csal az én arcomra is. - Nem volt ott veletek, a közeletekben egy csajszi, akit esetleg fel akart szedni? - kérdezek rá bizonytalanul, mert, ha egy kicsit tanult volna táncolni, nem hiszem, hogy ennyire kiborul, bár gyerekkánt nem jártam táncórára, így nem tudhatom, ott mik hangzanak el.
A csapat elég jól fogadott, bár nem szeretek ennyire a figyelem középpontjában lenni, ehhez még kevés bennem az alkohol. Phil következő megjegyzésére viszont lehunyom a szeme, és egy mély levegővétel kíséretében tagadóan megrázom a fejem, „ezt nem hiszem el” gondolattal a fejemben. Ben viszont megkönyörül rajtam, és a segítségemre siet, és én is koccintok velük, ahogy a többiek is.
Az ötletbevezetőjére viszont összeharapom az ajkaimat, hogy nehogy elnevessem magam a beszólásán, de még a szemem is összeszorítom, mert félek attól, ha ránézek nem sikerül visszatartani, pedig a nevetés most csak olaj lenne a tűzre. Az ötletére viszont én is értetlenül nézek rá, a nekem szóló kérdésre viszont csak hirtelen feltartom a kezemet, hogy jelezzem, én ártatlan vagyok (vagy legalább is nem tudok a bűnösségemről).
Ben ötlete viszont pont azt a reakciót váltja ki, amire számítok, a pasikból ellenkezést, az egy szem lányból pedig lelkesedést.
- Szerintem ez egy nagyszerű ötlet, mert a csajok szeretik, ha a párjuk tud táncolni, az összehasonlíthatatlanul másabb érzés, mint egy ismerőssel táncolni - jegyzem meg, elsősorban Philnek célozva. A tanítással viszont bajban leszek, mert a salását csak követni tudom, vezetni nem, így minden kép kell Rick segítsége, bár azt nem tudom, hogy Lorainne, hogy áll ezzel a dologgal. Nekem minden esetre könnyebb, ha nem kell megmutatnom a fiúlépéseket, de tudok úgy vezetni, hogy a lánylépést táncolom, és megtartom az illúziót, hogy a férfi vezet, de ahhoz tudni kell, hogy hova kell lépnie. Bár ha az igazat meg akarom vallani, fogalmam sincs, hogy pontosan mit akar ezzel elérni, vagy pontosabban, hogy ez hogyan segíti elő a lánykérést, de figyelek arra, hogy ez ne látszódjon rajtam. A nagy pillanatig vezető úton az irányítást viszont teljesen átadtam cinkostársamnak, amihez tartom magam.
Az ötlet viszont úgy látszik, Bennél hirtelen jött, mert a legkézenfekvőbb kérdésre nem készült fel. Mi legyen a nyeremény? Marha jó kérdés, és közben ösztönösen körül nézek a közelben, hátha eszembe jut valami, de semmi használható, majd a pult melletti oszlopon meglátok egy tengerparti hotelt, amiről beugrik egy ötlet. - Egy kétfős hétvégi utazás? - kérdezek rá láthatóan bizonytalanul, és elsősorban Benre nézek, hogy Ő mit szól hozzá, de a többieknek is szól a kérdés. - De én úgy tartanám korrektnek, ha csak azokat értékelnénk, akik nem tudnak táncolni - egészítem ki, hiszen velünk szemben esélyük sincs.
- Akkor én most lelépek pár percre, és idehívom Rickéket, hogy segítsenek egy kicsit - távozok miután megbeszéltük a nyereményt. Rickéknek csak annyit kellett mondanom, hogy a verseny hátterében nemes cél van, és egyből segítettek. Viszont tőlem Rick kért egy táncot, mert úgy érezte engem ma estére elveszített, mint lehetséges táncpartnert, amiben lehet van egy kis ráció, így nem mondtam neki nemet, meg amúgy se nagyon tudok egy ilyen profi táncost visszautasítani.
Ezt követően viszont csatlakozunk Benékhez. - Visszatértem, egy kis segítséggel. Ő Enrique, azaz Ric, ő fogja a srácok alaplépéseit megmutatni - mutatok rá, és közben vázolom a helyzetet. - Ő pedig Cassie, Ric barátnője. - A többiek is bemutatkoznak nekik, és közben megpillantom az asztalnál Lorainne-t is, így be is mutatkozok neki én is. - Szia, Flor vagyok! - gondolom, vagy legalább is remélem, hogy a helyzetet Ben már vázolta, így nem kell elmagyaráznom, hogyan is csöppentem a társaságba.
- Hogy állunk a sorsolással? - nézek az ötletgazdára.

Már éppen készülnék visszaszólni, hogy ez nem is igaz, egyből megismertem, ahogy megláttam, csak tánc közben nem néztem körbe, amikor meglátom a hamis mosolyát, ami elárulja, hogy csak szórakozik. Így viszont mindössze veszek egy mély levegőt és lemondóan megcsóválom a fejem, amolyan „Ne, szépen vagyok, ezt nem hiszem el” stílusban, de a végére már halkan kuncogok.
Tudom, hogy nem ígért semmit igazából, most mégis jó érzéssel tölt el ez is, így kedvesen visszamosolygok rá.
- Rám mindig számíthatsz, ha táncról van szó - jegyzem meg kedvesen viccelődve, de valahol érzem, hogy erre biztos, hogy csak a távoli jövőben kerülhet sor, ha egyáltalán sor kerül rá valaha.
Lehet bennem is több van már két kanyarnál, mert tuti, hogy ezt nem gondoltam át rendesen: átadni egy ismeretlen pasinak az irányítást. ¡Díos Mío! Mi lesz még itt, de most már mindegy, megtörtént.
Az ötletem a nyereményre vonatkozóan Ben tetszését minden esetre elnyerte, így a felém nyújtott kézbe bele is csapok. Ahogy cinkostársam összegzi végeredményben a dolgokat, az eddig vonakodó férfiak szemében is felcsillan az érdeklődés.
- Így azért már van értelme a dolognak. Benne vagyok - száll be Sean is, és ahogy átpillantok Philre, feltűnik, hogy az ő fantáziája is megmozdult a dolog iránt. Egy ingyenes hétvégi út két főre, azért szép kis jutalom, főleg, hogy a partnert szabadon kiválaszthatják.
- Rendben, legyen, megadom magam - egyezik bele nagy nehezen a vőlegényjelölt is.
- Akkor ez megbeszélve - összegzem a felállást, és Benre nézek, akinek sikerül elvesznem a szemeiben, (megint!).
Rickel egy kizomba számot táncolunk mondhatni búcsúként, mert még én sem tudom, mit hoz az este további része. Még nem nagyon volt lehetőségem vele ilyet táncolni, de mint eddig bármikor, az összhang tökéletes köztünk, most is profin vezet. Amikor elemel a talajtól, akkor azért egy egészen kicsit meglepődök, de egy kívülálló valószínüleg nem lát belőle semmit, mert ismerem a lépést, csak nem számítottam rá. Annyi viszont biztos, hogy a kizomba szépen kiürítette - megint a parkettet - így valószínűleg Benék is látták, hogy már megint mit alkottunk. A megjegyzésekre viszont nem nagyon adok lehetőséget, mert egyből a tárgyra térek és bemutatom a csapatot.
Kérdésemre meg is kapom a választ, és gyorsan kiderül, hogy Bennel leszek párban, amit, hogy őszinte legyek, annyira nem is bánok. Sőt mondhatni, hogy még örülök is neki, amit nem is igazán értek, hogy miért van, hiszen alig ismerem jobban, mint a többieket, de akkor is így van. Amíg a többiek elhagyják az asztalt, én nem mozdulok semerre, mert meg akarom figyelni, hogy milyen arcot vág Lorainne, hogy végre Phillel táncolhat, és pontosan az, amire számítok. Az arca és a szemei ragyognak, és látom is, hogy a mozdulatai is lágyabbak lettek, mondhatni, csábít minden mozdulatával. Ben megjegyzését pedig éppen ezért ki is javítom - Neem, tökéletes - és szándékosan a párocskán hagyom a szemem én is. - Egyébként azt hittem még kezdetben, hogy nekem kell elvinnem egy táncra, hogy Lorainne-t féltékennyé tegyük, de ez így sokkal jobb - jegyzem meg elismerően. Ebből a szempontból jó ötlet volt, hogy Ben szervezte a dolgokat. - Gyere, egy kicsit távolabb megyünk, nem akarok kiabálni - a táncparketten azért elég hangos a zene, itt meg nincs hely az asztaloktól és a székektől, de persze a tánctér közelében maradunk, hogy lássam a többieket, még ha Ben nem is figyeli őket. - Akkor figyeljen a tanuló - jegyzem meg mosolyogva, szemtelenségét pedig még mindig nem tudom sértőnek venni, mert pont annyi van benne mindig, amennyi kell. - Na, azt majd meglátjuk - nevetem el magam. - Figyelj, ideállok melléd, és mutatom, hogy milyen a fiúlépés. Ballal egyet előre, ráteszed a testsúlyt, majd vissza a jobbra. Ballal a jobb mellé zársz, és négyre áthelyezed a testsúlyt a bal lábadra. Ez az első négy ütem. A második négy pedig, jobbal hátra lépsz, ráteszed a testsúlyod, majd ballal előre a jobb mellé, és a nyolcra átviszed a testsúlyt a másikra - közben mutatom is, ahogy mellette én is lépegetek. Ezt megpróbáljuk közösen is megismételni néhányszor. Ez után viszont beállok vele szemben, így hogy a jobb kezemet felemelem, a balt pedig a vállára teszem, ha hagyja és nem lép el mellőlem. Bízom benne, hogy jobb kezét tudja, hogy a hátamra/lapockámra kell helyeznie, hiszen ez egy nagyon alaptartás minden táncnál, legalább is szerintem. - Ez az egyik alaptartás, ebben könnyebben meg tudom mutatni a vezetést - magyarázom, mert biztos látta a többi táncoson, hogy teljesen nyitott tartásban is gyakran kezdenek, ahol csak egymás kezét fogják a partnerek és bizonyos lépéseknél a lány balját el is szokták engedni. Ebben a testhelyzetben viszont könnyebb vezetni, mert több a kontakt, jobban érezni a másik mozdulatait. - Most lépjük ismét az alapot ebben a tartásban, rendben? Egyre indulunk számolásra. Ezzel a lábaddal kezdesz - mozdítok egy nagyon kicsit, jelzésként a bal kezén, hogy ne legyen kavarodás az első lépésnél. - Egy, kettő, három, négy. Vissza, hat, hét, nyolc. Ismét, kettő… - és közösen megismételjük még egy párszor, számolásra, határozottan nem a zene ütemére táncolva, de így egyelőre könnyebb, hogy egy lassabb tempót követünk. - Ha van kérdésed nyugodtan tedd fel - mondom lépkedés közben. Ha ezen a részen túl vagyunk utána, megmutatom neki az oldallépést, ami ugyan ez csak nem előre-hátra mozgunk. - Próbálj minél kisebbeket lépni - adom a következő instrukciót, mert jó az, amit csinál, de mint minden kezdő, ő is nagyobbakat lép, de ez most elég veszélyes, mert már én sem vagyok elég stabil, így könnyen elveszhetem az egyensúlyom, ha túl messzire kerülünk egymástól. Igazából túl sokat nem tervezek megtanítani neki, mint az alapokat és talán néhány forgást , mert a többit meg tudom oldani, és igazából ráerőltetni sem akarok semmit. Sokat hülyéskedtünk régen Washingtonban is a táncosokkal, hogy egy profi lány mellett elég, ha a fiú az alapokat lelépi a díszítéssel meg a csajszi el tudja terelni a figyelmet a hiányosságokról. Egyébként fél óra alatt nem lehet sokat elvárni senkitől, pláne meg, ha előtte még elég rendesen ittak is. - A karodat majd azért tartsd lazábban, mert így most több erő van benne, mint amennyi ahhoz kellene, hogy kreatívan meg tudjam oldani a vezetést, úgy, hogy kívülről úgy tűnjön, mintha Te vezetnél - súgom neki cinkosan. De el kell ismernem, hogy sokat ittam, így nem fogok csodálkozni, ha elsőre ezt nem fogta fel. Ilyenkor mindig hatalmas körmondatokban beszélek, amik nem lesznek mindig értelmesek.

Amikor elvonulunk Bennel gyakorolni kellemes csalódás ér, mert egészen könnyedén veszi az alapokat, amiből leszűröm, hogy jó érzéke van hozzá. Szívesen tanítanám igazából is, ha egyszer komolyan gondolná, hogy elkezd táncolni, mert szerintem két-két és fél év alatt szinte profivá válna, de most nem a versenyekre gondolok. Ráadásul nem is feltétlen kellene minden nap, órákat gyakorolnia, szerintem elég lenne heti egy, maximum két alkalommal órát vennie, utána meg otthon egy kicsit ráerősíteni a tanultakra.
Kérdését megmosolygom, mert nagyon aranyosnak találom, hogy ennyire nyerni akar, és igazából én is ilyen vagyok. Ha valamit csinálok, azt a legjobban akarom azonnal csinálni, minél hamarabb. - Persze! Nem csak ennyi lesz, de erre épül a többi, és a szűkös időkerethez képest minél jobban rögzülnie kellene - bíztatom, hogy nem kell aggódnia, de ez szükséges. - Rendben, és egyet mindenképpen kipróbálunk, hogy meg tudjuk-e csinálni, mert ez általában mindenkinek nagyon tetszik, de nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre látszik - osztom meg vele egy, hogy már van is ötletem a „többiek lefőzése” témakörben. - De előtte ezeket csináljuk meg a zene ritmusára is, rendben? - és megállok egy kicsit, amivel őt is megállásra késztetem, hogy fel tudjam venni a zene ritmusát. Azt még a legtehetségesebb kezdőktől sem várja el senki, hogy az első órán megtalálja az egyet a zenében, ahhoz kell néhány óra, és nagyon sok, a stílusnak megfelelő zenehallgatás. A kurtított lépésekkel ő is jobban tartani tudja a ritmust, és egész jól elsajátította a lépéseket, nem lesz itt baj.
A ritmusból viszont én esek ki először, ahogy meghallom felháborodott és sértődött megjegyzését a vezetésre vonatkozóan. Ezt viszont nem tudom csak úgy annyiban hagyni, viszont nem a megállásom az egyetlen reakcióm, amivel valószínűleg meglepetést okozok nem csak neki. A pia egyre jobban dolgozik bennem is, ami még pont olyan szinten van bennem, hogy nem a depis hangulat felé tendál, hanem a közvetlenebb, személyes érintkezések felé, de még tudom kontrollálni a határokat. Ezért kiveszem a jobb kezem az övéből, és finoman a tarkójára csúsztatom, majd egy egészen kicsit felnyújtózkodva hozzá, kap egy puszit az arcára, de még vigyázva, hogy nehogy más legyen/lehessen belőle, és szinte azonnal vissza is lépek a helyemre. - Akkor kérlek, indítsd el a táncunkat erre az új zenére - nézek rá kihívóan. Ha ő akar vezetni, akkor érezni/hallania kell(ene) az egyet, és a zene változásait. Ez persze tudom, hogy nem fog menni, és Ricen kívül egyetlen fiú sem fogja elindítani a táncot, a vezetés is, szerintem úgy fog történni, hogy begyakorolnak egy rövidebb lépéskombinációt, amit ismételni fognak. Most viszont önkéntelenül is a többieket kezdem figyelni, hogy mit is csinálnak pontosan. Ezt a számot még az alapoknak szenteljük, hiszen ez egy rövidebb dal, nincs is négy perc az egész.
Ezt követően pedig olyan forgásokat veszünk, ahol vagy csak helyben kell lépnie, vagy megfordulnunk a közös tengelyünk körül, és ezekből van néhány, a vacila, a vacilala, a setenta, a sombrero és a medio sombrero. Valamint azt, amikor maga mellé vezet, majd én a bal kezemmel végig simítok a bal karjától a vállán át egészen a jobb karjáig, utána meg ismét az alap lépés következhet. Remélhetőleg könnyedén veszi ezeket is. - Azért lennének ezek jók, mert itt a fiúnak nem kell nagyon trükközni, csak az előbb tanultakat kell lépnie - magyarázom neki a választásom okát, és kérdőn nézek rá. - Tetszenek ezek a figurák? - Megmutatom azt is, hogy ezeket, hogy kell indítani, és utána már, igazából, én le is táncolom, tehát nem kell nagyon vezetnie, elég, ha addig nem engedi el a kezem, amíg én nem teszem az övével. Ezek mellet pedig még megpróbálkozunk azzal, amikor hármat-négyet akár ötöt is forgat a fiú a lányon, bár ehhez azért kell a gyakorlás, hogy ne rántsák el egymást a partnerek. - Próbálj meg úgy forgatni, hogy a függőleges tengelyemben tartasz. Ez tényleg nem egyszerű, de ha ez megy, akkor esetleg megpróbálhatjuk, azt is, hogy megállunk, én leguggolok neked háttal - emelem ki szándékosan, nehogy félre értse - és utána forgatva felállok. Na, mit szólsz? - kérdezem kíváncsian, és igazából rábízom, hogy mi legyen végül. Ez az utolsó nagyon nehéz, de éppen annyira látványos is, de ehhez stabilnak kell lennie mindkettőnknek, hogy ne essünk el, így ehhez nem ragaszkodom.
Amikor lejár a fél óra, és sikeresen begyakoroltuk mi is a figuráinkat, visszamegyünk a többiekhez megbeszélni a továbbiakat. Ben magabiztossága viszont egy kicsit megijeszt, mert mi van, ha véletlen még sem mi nyerünk. Valahogy nem szeretném, ha csalódna, meg én sem akarok a rossz tanár színében feltűnni, hiszen akkor Nekem nem sikerült rendesen megtanítani neki a lépéseket. Jó fej, mondhatom, le akar lépni, de még nem ismer, előlem nem menekül ilyen könnyen. Igazából csak Cassie és én nem kérünk „bátorságnövelőt”, aminek azért meg van az oka. Lányként újonc fiút irányítani nem egyszerű, és nem akarunk bajt, de úgy látszik Lorainne-t ez nem zavarja. Ric meg hááát… ő profin vezet, ha kell lendülettel, ami ellen nincs lány, aki védekezni tud, azt táncolja, amit ő akar; meg amúgy is jól bírja. - Ne rohanj annyira! - kapok Ben keze után, amikor indulni készül. - Ez most bachata szám, és ha tartják az eddigi sorrendet lesz még legalább egy. Tehát időnk most van szusszanni is, ha kell. Meg arra gondoltam, hogy Cassie és még valaki hozhatna egy-egy zsűritagot a tömegből, meg én is hozok egyet, hogy ne egy ember döntsön, de ne is lehessen döntetlen - ismertetem az ötleteimet, ha már Ben rám bízta. - Mit szóltok? - kérdezek rá.
- Várj, segítek az italokkal! - szólok Ben után, ha indulni készül. Amikor távolabb érünk akkor meg beavatom a másik ötletembe. - Meg arra gondoltam, hogy az egyik pincérsrácot kérem meg, hogy segítsen nekünk a zsűrizésben. Az egyik, amúgy is latin amerikainak tűnik. Mit gondolsz? - kérdezek rá egy kicsit bizonytalanul, hogy nagyon nagy marhaság-e, mert a pia ezeket az ötleteimet is befolyásolni szokta, és kell a visszacsatolás valakitől. Ha Ben és a srác is rábólint a dologra, akkor egyelőre csak mi megyünk vissza az italokkal a többiekhez, hogy csak munkájából ne vegyük ki nagyon a pultost, csak amennyire nagyon muszáj. Bár igazából most úgy is szinte mindenki vagy táncol, vagy a korábban megkapott italaikat fogyasztja.

Annyira aranyosnak találom felháborodását, és az arckifejezését még jobban, hogy nem tudom megállni, hogy ne adjak neki egy ártatlan puszit. Amikor viszont értetlen arccal rákérdez az okára, megzavarodok egyetlen pillanatra, de válaszolok neki őszintén - Mert ez járt - és egyenesen belenézek a szemeibe, hiszen érzékelem, hogy keresi a pillantásom. Szemeimben és arcomon viszont nem láthat semmit, ami többről árulkodna, mert még tényleg nincs bennem annyi pia, hogy olyat tegyek, amiből tudom, hogy utána csak kellemetlenség(em) van.
Megértően, és egy kicsit elégedetten, - amolyan, gondoltam én kifejezéssel - bólogatok néhányat. - Én is így gondoltam - ehhez azért még kevés a tudása, ami teljesen rendben van. Lehet akaratomon kívül a puszi többet ért el, mint amit akartam, mert kizökkentette annyira, hogy önként engedje át a vezetést. Ahogy indítom a kezdést, és ahogy a mozdulatsorokat is jelzem, én, így innen, nagyon jónak ítélem meg. Persze azt, hogy ez külső szemlélő szerint milyen, nem tudhatom, mert itt nincs tükör, bár nem mintha bármikor figyeltem volna tánc közben, hogy mit csinálok, még akkor sem, ha volt rá lehetőség.
A társaság egyet ért velem, a háromfős zsűrivel kapcsolatban, és már indulnak is keresgélni, és mivel, Sean megy el még valakiért, biztos vagyok benne, hogy nő lesz az illető, aki lehet, hogy nem is ért annyira a táncokhoz, csak, mint laikus. Ez viszont nem baj, sőt, lehet még előny is.
Ahogy elindulunk Bennel a pult felé megérzem Ben ujjait az enyémekre kulcsolódni, ami most annyira meglephetett, mint őt a puszim, de teszem szóvá. Viszont akaratlanul is eszembe jut, hogy én jöttem már össze így az egyik barátommal, még régen.
Ben most ért egyet velem, a pincéres dologban is, így további gondolkodás nélkül kérdezek rá a dologra, amibe egyből bele is megy a srác. Carlos, mint kiderült, eléggé belelkesült a gondolattól, így még engem is sikerült zavarba hoznia, amikor felkonferálja az eseményt. Te jó ég! Lehet nem gondoltam át ez kellően? Bár az is igaz, hogy így van helyünk, és nem kell attól tartanunk, hogy most salsán kívül más zene is lesz. A szerencse viszont az, hogy nem mindenkit érdekel a dolog, így - igaz helyet adva nekünk -, mások is táncolnak a parketten.
A Phil és Lorainne párosra nagyon kíváncsi vagyok, hiszen pont miattuk alakult ki ez a helyzet. A srácon érződik, hogy nem nagyon érzi a ritmust, de egészen jól levezeti az elemeket. A lányon viszont látom, hogy ragyog már csak attól is, hogy Phillel táncolhat, így mozdulatai sokkal bensőségesebbek, mint amikor másokkal táncol. Amikor oldalra pillantok észreveszem Ricet, hogy a mellettem ülő Cassie mögött áll, és épp sunyiban felveszi a táncot. Remélem csak ezt! - Hogy tetszik az eredmény eddig? - kérdezek rá Benhez fordulva egy kedves, cinkos mosollyal, hogy ne pánikoljak be, mert utálom, ha filmeznek, meg egyébként is kíváncsi vagyok a véleményére.
Ric szerencsére Lorainnék tánca után, zsebre is teszi a készüléket így megnyugszok, hogy minket már nem szándékozik rögzíteni. Mi a versenyen az utolsó előtti pár vagyunk, így Ben kényelmesen (el) tudja fogyasztani azt az italt, amit most hoztunk. Nekem az már biztos, hogy sok lenne. A tánctérre érve, ahogy az arcára nézek, látom, hogy hatással is van rá, de szerencsére nem a koordinációjára. A kezdést, és a figurákat én jelzem, hogy mikor csináljuk, de szerencsére Ben jól megjegyezte őket, és még akkor sem feltűnő, amikor én pont a másikra gondoltam, mint amit vezet. Szépen le tudom követni az összes mozdulatot, de hogy ne legyen a külső szemlélőknek sem unalmas, díszítem a mozdulatokat. Ezzel lehet a legjobban elérni, hogy látványos legyen, és elterelni a figyelmet a hiányosságokról, amit az extra-gyorstalpaló okoz. Minden esetre én élveztem a táncot, és a közönséget is sikerült kizárnom, így nem voltam zavarban. - Nos, Te hogy érzed?- kérdek rá Bennél már a helyünkön.
Az utolsó pár Ric és a jelenlegi partnernője. Tőlük félek a legjobban, (én is nyerni akarok,) mert eddig mindenki egy betanult - kicsit hosszabb - sort ismételt, kivéve minket, mert mi össze-vissza kevertük a figurákat. Ric lendületből szinte akármit levezet, bár ezt a partnernő tapasztalatlansága és az alkohol miatt néha egy-egy pillanatnyi egyensúlyvesztést okoz, de azért mentik a menthetőt. Milyen jó, hogy nem ittam meg az utolsó kört, erősítenek meg a látottak.
Amikor mindenkinek lement a tánca Carlos jelez a DJ-nek, hogy végeztünk, nincs több pár, így szabadon zenélhet. Kap is az alkalmon és egy kis kizomba blokkot tesz be bachataval vegyítve.
- Köszönjük a táncokat, és hogy ennyire bevállalósak voltatok! Egy kis türelmet kérünk, amíg megbeszéljük a látottakat, és meghozzuk a döntést, hogy ki lett a nyertes pár - veszi át a szót a pultos, és vissza is vonulnak, de szerencsére nem a pulthoz.
- Na, jó, nekem most kell valami ital - jegyzem meg határozottan. - Kinek hozhatok valamit? - nézek körbe a társaságon. A pult mögött szerencsére még van két bartender, így nem maradunk pia nélkül. Ha megvan az italok száma, akkor el is indulok, hogy elhozzam őket, és reményeim szint a visszatérésig meg is hozza a zsűri a döntést.

Na, igen, nem is tudom, hogy milyen extra véleményre számítottam, hiszen Ben nem láthatja azokat az apró mozdulatokat, amiket egy, a táncokban jártas személy. Ettől függetlenül örülök, hogy így látja, mert tényleg ügyesek a többiek. - Igen, valóban azok - mosolyok rá kedvesen.
Amikor mi vagyunk a tánctéren, figyelem Ben reakcióit is, hiszen szeretném tudni, hogy Ő mennyire élvezi a dolgot, és ahogy elnézem, élvezi. Jó látni, hogy egy ennyire kezdő srác is annyira tudja élvezni a salsát, mint ő. Látni lehet rajta, hogy hatással van rá az egész, ami egy kis önbizalommal tölt el, hiszen én tanítottam, és most is velem táncol, bár ezt a magam részéről annyira nem is érzem furának, hiszen én gyakran táncolok casi (majdnem) idegenekkel.
Már a helyünkön ülve vissza is dobja a labdát, és visszakérdez, hogy én milyennek láttam a dolgokat. Pedig milyen kíváncsi voltam a véleményére, de ezt most azt hiszem, fújhatom. Ahogy felém fordul már megint sikerül elvesznem a szemeiben, ami most nem annyira jó, így gyorsan válaszolok is a saját kérdésemre lényegében. - Szerintem nagyon jók voltunk, főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen kevés idő állt a rendelkezésünkre. És, ha jól láttam, akkor nagyon élvezted Te is a táncot - mosolygok rá szívből, kicsit kérdőn, ahogy a hangsúlyom is felviszem egy kicsit a végén.
Amikor már éppen indulnék a pult felé, Phil visszaültet a helyemre, amit először nem is tudok hova tenni, de örömmel tapasztalom, hogy most már nem olyan levert, világ vége hangulatot áraszt magából, hanem ő is aktívan bekapcsolódik a társaságba. Amikor viszont megjelenik az általa választott italokkal, nem kicsit lepődök meg, de én azt hiszem, egy kicsit hamarabb kapcsolok, mint Ben, hogy mi is akar pontosan. Így mikor megkér minket, hogy álljunk fel, mert tósztot akar mondani, már alig bírom visszafogni a mosolyom, így inkább Benre nézek, hogy vajon leesett-e már neki, hogy miről is van szó. Ahogy lopva követem a tekintetét, ami Lorainne-ről rám téved kis idő után, próbálva észrevétlenül, egy elismerő bólintást kap, hogy jelezzem szépen megoldotta a dolgot, hogy Phil összeszedje végre magát annyira, hogy megkérje a barátnője kezét, mert ahogy látom neki is leesett mi készül itt pillanatokon belül. Maga a lánykérés szép volt, de engem sose hatott meg az ilyen, mert valahogy én sosem voltam az átlagos kislány, aki már az oviban is a Nagy Napról álmodozik. Így ez inkább részemről, amolyan kötelező társadalmi elvárásnak megfelelő dolog, hogy gratulálok nekik, de semmi több érzelmet nem vált ki belőlem.
A pezsgővel viszont elkövetem a lehető legnagyobb hibát, amit csak lehet, mert igaz, hogy nem szoktam túl gyakran inni, de nincs nagyon ellenemre néha napján egy-egy pohárral, de azért még sem - szinte - húzóra kellett volna ledönteni a bő felét. Ebbe viszont hozzájárult az az apró tény, hogy szomjas voltam, és ez kifejezetten finom pezsgő.
A kihirdetett eredmény engem is legalább olyan jó érzéssel tölt el, mint Ben, így széles vigyorral csapok a felém nyújtott tenyerébe. A Phil felé intézett szavaira meg csak megforgatom a szemem, hogy „de lökött vagy”, és legurítom a maradék pezsgőt. Ben nagylelkűen átengedi a nyereményét, ami egy megmagyarázhatatlan okból jó érzéssel tölt el, de nem nagyon foglalkozok az okokkal. Valahol most kezd tudatosulni, hogy nagy hülyeséget csináltam az előbb, és Ben az én nevemben is beszélt, amikor az „amíg még tudom, mit beszélek” témát hozza fel.
A nagy örömködés közben látom, hogy Ric, Cassie-t félig magához ölelve, beszélget Lorainne-nel, és a telefonját babrálja, gondolom, most küldi át neki a videót a táncukról. Közben észrevétlenül elindulok a régi asztalunkhoz és áthozom a cuccaimat ide, azzal, hogy lassan megyek haza, mert egyre jobban érzem az alkoholt, és még haza is kellene valahogy jutnom. Mire azonban visszaérek, Cassie-éket már nem is látom, így viszont a hazajutás még kérdésesebb, hiszen akkor nagy valószínűség szerint marad a metró, a taxi meg meg sem fordul a fejemben. Az alkoholon kívül igazából elég fáradtnak is érzem magam, ami nem is biztos, hogy annyira meglepő főleg, hogy olyan éjfél körül járhat az idő, de az sem kizárt, hogy már el is múlt, és én reggel fél öttől fent vagyok.
Egy széken ülve próbálom kitalálni, hogy mit is kellene csinálnom, amikor Ben rákérdez, hogy „Minden rendben?”. - Hát nem igazán - nézek rá körülbelül úgy, ahogy érzem is magam. - Azt hiszem sok volt ez nekem mára - utalok itt a napra és a piára egyszerre. Amikor felajánlja, hogy hazavisz, átfut az agyamon, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, de inkább ő, mint egy idegen, na, nem mintha őt túl jól ismerném, de valahogy bízok benne. Ricre meg most nem számíthatok, hiszen, ők még tök jól érzik magukat, nem akarom őket megzavarni, mert közben meg is látom őket, ahogy egymásba felejtkezve táncolnak. - Azért nagyon hálás lennék - nézek rá hálásan, és egy kicsit elesettebben a kelleténél, de tényleg egyre jobban dolgozik bennem a pia, és egyre jobban kell koncentrálnom a körülöttem lévő dolgokra is tudatosan. Így, ha ő is el kezd készülni, akkor én is átveszem a cipőmet, és felöltözök, úgy, hogy lehetőleg ne fázzak meg a kinti hidegben. Itt meleg van, de az utcán azért tombol a tél, főleg, hogy a hó is elkezdett esni időközben, és elég vastag takarót képez már az utcákon. Az alatt a pár perc alatt, amíg a taxit vártuk, egy kicsit is átjárt a hideg, így mikor beülök a taxiba és elhelyezkedem, mint egy támasztékkén, magamhoz ölelve a táskámat szinte el is szenderedek a kellemes melegben. Már évek óta itt lakom az Államokban, de ezt a hideget még nem tudtam rendesen megszokni.

Maga a buli nagyon jól sikerült és azt is pozitívumként könyvelem el, hogy segíthettem egy ismerősöm haverjának abban, hogy egy olyan bagatell dolog miatt, mint a tánc, ne csessze el a kapcsolatát. Bár még mindig nem értem mire ez a nagy felhajtás a pároknál a házasságra vonatkozóan, de ha nekik ez kell… a válóperes ügyvédeknek is kell a pénz, ami befolyik a sok elhamarkodott esküvőkből.
Ami meg engem illet, már nagyon rám fért egy kis kikapcsolódás, de a két hét a kávézóban, a buli és a pia azért elég rendesen kiütött. Nem ittam olyan sokat, szerintem, de az a pezsgő a végére nagyon nem kellett volna, így örültem, hogy Ben felajánlotta, hogy hazavisz, mert a haverjaimat nem akartam volna megzavarni a bulizásban, ahhoz túl jól érezték még magukat. Egyedül meg nem is tudom mennyire lett volna jó ötlet elindulni.
A taxi kellemes melegében szinte azonnal elnyomott az álom, bár arra még valamennyire emlékszem, hogy Ben megmondja a sofőrnek, hogy Queensbe megyünk, de már ez is olyan távolinak hatott. Úgy érztem, annyi erőm sincs, hogy a szemem kinyitásával próbálkozzak. Néhány pillanat múlva viszont teljes képszakadás. Nem tudom, hogy mennyit utazhattunk és mennyit aludhattam, de hamarosan egy kellemes férfihang ébresztget és egy lágy érintést érzek az arcomon, amire álmosan nyitogatom a szemem, és öntudatlanul bólogatok, hogy jelezzem, „Rendben, megyek”. Bár igazából annyira fel sem fogom még a dolgokat, mert még az álom hatása alatt vagyok, ahol ismét Washingtonban voltam, bár az mutatja, hogy teljesen mégsem zártam ki a külvilágot, hogy elég sokáig azt hiszem, hogy Tío egyik kollégájával tartok haza egy buliból, ahova értem jött. Ez még akkor is igaz, amikor megköszönve az utat a taxisnak Ben után, az ő oldalán kimászva a kocsiból, elindulok a fényes előtérrel rendelkező lakóépület felé. A fény bántja a sötéthez szokott szemem, így kicsit eltakarva azt megyek automatikusan Ben után. Dean, Tío kollégája is hasonló előtérrel rendelkező épületben lakik, így nehéz beazonosítanom helyszínt.
Valamikor a lift környékén kezdek magamhoz térni igazából, és az ott is uralkodó erős fényviszonyok el is kezdik teljesen kiverni a szememből az álmot. Ekkor fogom fel, hogy nagyon eltájoltam magam, és nem Washingtonban vagyok Deannél, hanem New Yorkban Bennel.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de már a legelső pillanattól kezdve olyan ismerősen kellemes érzés töltött el, ha Bennel voltam. Arról sincs fogalmam, hogy jelenleg az alkohol is befolyásol-e a dologban, de valamennyire köze lehet hozzá, de megbízom benne. Ami számomra nagyon furcsa, mert hosszú évek óta nem fordult elő velem, hogy egy ennyire idegenben megbíztam volna, pláne meg nem annyira, hogy mindenki tudta nélkül a lakásán kössek ki. Valahogy nem tudok róla rossz szándékot feltételezni. Azt viszont bártan állíthatom, hogy zavarban vagyok, főleg, amikor a liftben el-elkapom a pillantását, így muszáj megtörnöm a köztünk beálló csendet. - Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy egyedül induljak el a buliból, és sajnálom, hogy elaludtam a taxiban. Remélem, nem okozok túl sok gondot ezzel - nézek rá hálásan és egyben bocsánatkérően. Ha nem alszom el, akkor biztos, hogy nem így alakult volna a dolog. Ha egyedül kellett volna hazamennem, akkor félek, olyan dolgok is történhettek volna, amiket esélyem sem lett volna befolyásolni. Viszont ezek szerint nála fogom töltei az éjszakát, mert erőm már biztos, hogy nincs, hogy hazakeveredjek.
Amikor felérünk az emeletre, követem az ajtajáig, amit miután kinyit, mindketten belépünk az otthonába. Itt is kellemes a klíma, így leveszem a kabátomat, a sálat és csizmát, a táskámból pedig kiveszem a tánccipőmet, és a másik lábbelim mellé teszem. Nem szeretem a zsákban hagyni, mert bőr és nem tesz neki jót, ha nem kap rendesen levegőt. - Remélem nem zavar, hogy ezt is ide teszem - nézek fel kérdőn Benre, miközben felegyenesedek, és ahogy beljebb megyünk a lakásban, jobban szemügyre tudom venni, hogy hol is lakik. - Nagyon szép a lakásod, és illik is hozzád - adom tudtára meglátásomat kedves mosollyal az arcomon.
A nappaliba érve rájövök, hogy mennyire szomjas is vagyok, meg a holnapi másnaposságtól, ha nem is teljesen tudok megszabadulni, de jó lenne, ha legalább a fejem nem fájna. - Ben, kérhetnék egy pohár vizet? - kérdezem hirtelen a semmiből. Amennyiben Ben elmegy vízért, én kimegyek az erkélyre, ami a nappaliból nyílik. Lenyűgöz az egyre nagyobb pelyhekben hulló hó, amitől szinte már alig lehet látni. Nem zavar a magasság, így teljesen kimerészkedek a korlátig, hogy még közelebbről megcsodálhassam ezt a gyönyörű látványt. Életem első, majdnem tizennyolc évében nem volt alkalmam ezt a természeti csodát megfigyelni, így még mindig lenyűgöz. Nem is nagyon foglalkoztat most, hogy mennyire hideg van, hogy igazából csak egy zokni van a lábamon vagy, hogy a hajamon megmaradnak a hatalmas pelyhek egy ideig, amiktől vizes is lesz, amint elolvadnak. Látni akarom, ahogy alább hullnak, így egy egészen kicsit kihajolok a korláton, de azért megkapaszkodok a korlátban, mert kiesni végképp nem szeretnék. De lassan visszaegyenesedek, hogy megpróbáljam meglátni a hóesésen keresztül Manhattan látképét, és nem is mozdulok még egy jó darabig erről a lenyűgöző látványt nyújtó helyről. Még azt sem veszem észre, hogy kezdek megint átfagyni és enyhén remegni a hideg hatására.

Valahol mindig irigyeltem az olyanokat, akik ilyen helyen laknak, de ettől függetlenül valahogy nem feltétlen tudnám elképzelni azt, hogy én jól érezném magam egy ilyen helyen úgy, hogy azt az otthonomnak tudnám érezni. Legalább is eddig még mindig így gondoltam. De ettől függetlenül Benhez nagyon illik ez a környezet.
A lift meghitt csendjében valahogy megint feszélyez az, hogy egymagam vagyok egy mondhatni idegen férfivel, aki ennyire piszkosul jól néz ki, mert bármennyire is bízok Benben, tudom, hogy úgysem engednék többet egy csóknál, de ez nem miatta lenne, hanem a miatt, amit még régen életem át. Mindig azt hiszem, hogy már feldolgoztam, de ilyenkor mindig érzem, hogy csak nem sikerült annyira, mint szeretném, és így talán sose leszek olyan, mint a legtöbb korombeli, amiről nem tudom, hogy mennyire jó vagy rossz. Így viszont, egy ilyen helyzetben gyakran akaratomon kívül verem át a férfiakat, mert az alkohol is dolgozik, a kémia is, de az agyam és a félelmeim mindig erősebbnek bizonyulnak mindennél, így gyakran az utolsó pillanatban húzom be a féket vagy rosszabbik esetben, az utolsó utániban.
Ben elég hamar rávágja a bocsánatkérésemre, hogy „Nem gond”, így nem is firtatom tovább a dolgot. Bár, ha jobban belegondolnék, akkor rájöhetnék, hogy most már úgy sem mondana mást, de valahol talán mégis megfogalmazódik bennem ez a dolog, így csak egy félszegen hálás mosolyt küldök felé.
A lakásában a kérdésemre adott válasza eléggé komplikáltnak tűnik most számomra, mert először csak értelmetlenül és zavartan nézek rá. Túl részeg és fáradt vagyok már ezekhez a rejtvényekhez, így először teljesen zavarban kezdem el visszarakni a cipőket a zsákba egy - Persze - beleegyezéssel. És, ha nem állít meg, akkor be is fejezem a mozdulatsort. - Nem akarom átlépni azt a határt, amit Te még elfogadható viselkedésnek tartasz egy olyannal szemben, akit a lakásodba engedsz, de a klubban lévő pára és nedvesség nem igazán tesz jót a bőrnek, de egy alkalommal biztos, hogy nem fog ártani neki - nézek rá kedvesen és megértően. Hű de sokat beszélek, állapítom meg ismét, amit részegen elég gyakran megteszek.
Amíg a vízre várok, és normál esetben vele is mentem volna, de a kinti csodavilág teljesen elvarázsol, így muszáj kimennem az erkélyre. Gyönyörködésemből Ben kedves hangja zökkent ki, ahogy átnyújtja a vizet. - Nagyon szépen köszönöm - adok hálát kedvességéért, majd bele is kortyolok. A víz kellemesen hideg, de most mégis teljesen átjár, így még jobban megérzem a tél hűvösét, és végig is szalad a hátamon a hideg.
Ben telefonja folyamatosan csipog, és már majdnem meg is kérdezem, hogy nem szeretné-e megnézni, amikor már nyúl is a zsebe felé, hogy megnézze, kinek hiányzik ennyire. Már az első pillanatban biztos voltam benne, hogy nem az enyém, mert az a kanapé mellé tett, hátitáskába rejtett kisebb táskában van, így képtelenségnek tartom, hogy bárki is meghallja. Ráadásul nem is tudom, most hirtelen engem ki keresne, hiszen azok közül, akikkel a klubba mentem, néhánytól el is búcsúztam, így tudják, hogy eljöttem.
Nem tudom, hogy kitől kapott üzenetet Ben, de biztos, hogy már ő sem teljesen józan, mert vendéglátóm hangosan felnevet és csak a sokadik neki futása után tudom meg, hogy mit is szeretne mondani pontosabban kérdezni, és hát… eléggé el is képedek a dolgon. Hogy mi van? Ki az a beteg állat, aki a nőstény kenguruk nemi szerveivel foglalkozik pénteken éjjel, vagy pontosabban szombaton hajnalban? Így csak kérdőn nézek a mellettem álló férfire. De valószínűleg nekem is baj van a fejemmel, mert az első dolog, ami az eszembe jut, az ki is csúszik a számon. - De akkor nagy valószínűség szerint a hímeknek is több pénisze van. - Az meg, hogy ezt mennyire volt jó ötlet kijelenteni egy pasi előtt, azt nem tudom, de már lényegében mindegy, már kimondtam.
Ez az üzenet viszont teljesen elterelte a figyelmemet a téli tájról, és végre tényleg tudatosul bennem, hogy hideg van. Így mikor Ben is beinvitál - ismét - a lakásba, gondolkodás nélkül követem. Megjegyzésére viszont csak felvonom a szemöldököm még akkor is, ha érzem, hogy csak viccelt. - Ugyan, Te tehetsz a legkevésbé róla, hogy képes voltam kimenni télen az erkélyre ilyen ruhában - mutatok végig magamon, ahogy egy pulcsiban, egy vékony nadrágban és zokniban vacogok. Én mindig akkor érzem meg leginkább, hogy mennyire átfagytam, amikor már a melegben vagyok.
Ahogy körbemutogatja a lakás eddig még nem látott részeit, próbálok a most tőlem telhető legjobban figyelni és memorizálni, hogy, ha kell, sötétben is meg tudjam találni az utat egyik helyről a másikra. A gyors elköszönés viszont feltűnik, de nem akarom firtatni a dolgot, mert sejtem az okot. - Neked is jó éjt, salsabajnok! - mosolygok rá kedvesen - De én azért még innék a helyedben egy pohár vizet, hogy holnap kevésbé fájjon a fejem - utalok arra, hogy az alkohol szárít, így nem árt pótolni a folyadékveszteséget, és így csökkenteni a fejfájás mértéke is.
Majd felkapom a földről a táskámat, és bevonulok a vendégszobába, ahol szétnézek a szekrényekben, hátha találok valami ruhát, amiben alhatok. Az egyik szekrényben találok is egy elég nagyméretű pólót, vagy legalább is hozzám képest nagyméretűt, mert az alja körülbelül a combom közepéig ér. Ezzel együtt vonulok át a fürdőbe, ahol az egyik szekrényben találok egy törölközőt is, így már minden megvan, hogy alvás előtt vegyek egy jó forró fürdőt, hogy átmelegedjek egy kicsit, és tényleg aludni is tudjak.
Az éjszakám viszont nem a legnyugodtabb, mert az álmaim nagyon kuszák. Nem is tudom, hogy honnan szedte az agyam, de az éjszaka eseményeit úgy rakta össze, hogy még ébredés után is, szinte éreztem az ajkaimon Ben csókját. De sehogy sem tudnám megmondani, hogy az a csók megtörtént-e vagy csak álmodtam, mert annyira valóságosnak tűnik, még reggel, ébredés után is. De annyi biztos, hogy nem otthon ébredtem, hanem egy idegen helyen, egy idegen ágyban, de egyedül, és elképesztően zavarban érzem magam, ráadásul elég sok minden kiesett az éjszakából.