Az autóban töltött percek fájdalmasan lassan telnek. Talán azért is, mert ezzel a két személlyel kell egy légtérben utaznom. Azt mondják, jó társaságban gyorsan telik az idő. Ez könnyen megmagyarázza, miért vánszorognak a másodpercek ólom lábakon. Wyatt idegesít, Aaron bosszant. Ha nem lenne bezárva a kocsi, szó nélkül pattannék ki az egyik piros lámpánál. Még a Carlosszal esedékes beszélgetésemen is szívesebben túlesnék, mint hogy egy levegőt szívjak Bennettékkel. Fejemet az üvegnek támasztva nézek ki, figyelem az embereket, a házakat, a sötét kirakatokat, a rácsokat, a sikátorokat és az üres mellék utcákat. A nyomasztó csöndben nehezen tudok megfeledkezni a halott srácról a szobámban. Ártatlannak nem mondható, de ne ezt érdemelte volna. Wyatt dühös lehet rám, gyűlölhet is miatta, de nem tudtam volna segíteni a barátján. Csodákra nem vagyok képes.
Pár nap alatt ő a harmadik, aki Lopez miatt halt meg. Hannah, a vőlegénye és most Wyatt haverja. Azt hittem, magam mögött hagyhatom ezt a démont, nem kell többet a Lopez nevet a számra venni, nem kell többet aggódnom miatta, félnem tőle, menekülni előle. Hosszú időre egészen meg is feledkeztem róla. Aztán váratlanul felbukkant. Fenekestül felfordított mindent, amit csak lehetséges. Pár nap alatt annyi minden történt... Felfogni is nehéz. De nem csak Lopez kavarta meg a dolgokat. Mi is. Aaron és én. Az az éjszaka...
Gondolataimból az ránt vissza, hogy letérünk az útról, a kocsi lelassul, végül leáll. Elsőnek pattanok ki a járműből, az ajtót pedig becsapom magam mögött. Idegesen halászok elő egy szál cigit. Le kell nyugodnom. Szó nélkül hagyom, hogy a két Bennett bemenjen az ismerős épületbe. Déjà vu érzésem van.
Mélyet szívok a cigarettából, engedem, hadd járja át a füst a tüdőmet. Nem is emlékszem, mikor dohányoztam utoljára. Talán 16 évesen, lázadó kamaszként. A felerősödő szél arra sürget, hogy gyorsan szívjam el, ami a kezemben maradt. Az utolsó slukk után a csikket a ház falán nyomom el, a kis  összetrancsírozott darabot pedig elpöckölöm. A lépcsőházban az ismerős lépcsőkön sétálok fel az ismerős ajtóig. Automatikusan nyitnék be, de az ajtó zárva. Sóhajtva kopogok az ajtón egészen addig, amíg ki nem nyitják belülről. Az ismerős ajtót ismerős arc nyitja ki; Sawyer, ha jól emlékszem. Szó nélkül áll arrébb és enged be. Az arcom nyúzott, a szemeim karikásak, ennyi valószínűleg elég ahhoz, hogy ne forszírozzon beszélgetést. Wyatt pont az egyik helyiségből viharzik át a másikba. Tekintetemmel követem a mozgását, de nem szólok hozzá. Egyértelműen engem hibáztat Taylor haláláért. Ennyi erővel én meg hibáztathatnám Hannah és a vőlegénye haláláért. Lopez tehet róla, Wyattnek pedig köze van Lopezhez. Legalább annyira logikus következtetés, mint engem hibáztatni a srác haláláért. Egyáltalán nem logikus, a rohadt életbe! De én nem is hibáztatom őt...
A Sawyer nevű fickó a hátam mögött krákog, amire felfigyelek. Valószínűleg ez is volt a célja. Mutogatással jelzi, hogy becsukná az ajtót, de én még a küszöbön állok, ezért nem tudja. Fel sem tűnt. Kimerült vagyok és fáradt. És elegem van mindenből és mindenkiből. Beljebb lépek, tekintetemmel Aaron-t keresem. Néhány hosszú pillanatig csak nézem őt, de nem szólalok meg.
Aaron Bennett.
Mindennapjaim felforgatója.
A hétköznapi rutinjaim megbonyolítója.
A zsaru, akinek az öccse benne van abban a szarban, ami miatt egyre többen halnak meg.
A zsaru, aki tudta, hogy az öccse benne van abban a szarban, de nekem nem mondta el.
A férfi, akivel egy csodás éjszakát töltöttünk együtt, amiről azóta sem beszéltünk.
A férfi, akire, ha ránézek, pillangók ezrei kezdenek repkedni a gyomromban.
- Magyarázatot ígértél - közlöm vele szárazon és hidegen. Ha a szívemre hallgatnék, odamennék hozzá, átölelném, mert tudom, hogy vele biztonságban vagyok. De a hiúságom ezt nem engedi. - Csupa fül vagyok. - Közelebb lépek hozzá, karjaimat mellkasom előtt fonom össze. Tekintetemből sugárzik minden érzelmem; feldúlt vagyok és egy kicsit csalódott is, amiért nem közölt velem ilyen információt. - Mi köze van Wyattnek Lopezhez? - teszem fel ma már legalább ötödjére a kérdést. Addig innen nem mozdulunk - se ő, se én -, amíg nem válaszol.

← aaron&lena & wyatt →

Mindig is azt hittem, hogy ilyenek csak a filmekben léteznek. A rosszfiú a rendőr, egy bajkeverő és egy nő. Annyira tipikus szereposztás. A sztori is szinte elcsépelt. Lerágott csont, ami már annyira unalmas, hogy senki sem kíváncsi rá. Nagy költésgvetésű film, amit jól behrangoznak, a trailerbe bevágják azt a három jelenetet, amit még értékelni is lehet valamire, de maga a film egy nagy rakás szar. A forgatókönyv, mintha másolással lett volna megírva, a dramaturgok próbálnának hatást gyakorolni a nézőre, de már annyira kiszámítható, hogy mi történik... Az ilyen filmek az imdb-n általában 6.2-nél nem kapnak többet, mindenki borzalmasan unja, de mégis mindenki megnézi. Vagy azért, mert van benne egy jó pasi, vagy azért, mert van benne egy jó nő. Vagy csak azért, mert hallották, hogy mennyire szar, úgyhogy nekik is látniuk kell. De nem, ilyenek nem csak a filmekben léteznek. Nagyon is valós, ami most történik. Húsvér emberek élik át ez a sok borzalmat, nem pedig színészek, akiket jól megfizetnek azért, hogy megpróbálják hitelesen átélni az adott szerepet.
Miután elszívom a cigarettát, a csontig hatoló hideg betessékel a lakásba, ahol azonnal magamon érzem a kényelmetlen légkör negatív hatását. Feszült leszek, ideges. Nehezemre esik átlépni a küszöböt. Nem akarok itt maradni, ezekkel egy fedél alatt. A saját ágyamban akarok aludni, még akkor is, ha előtte Carlosszal kell elbeszélgetnem. Még azt a beszélgetést is könnyebben venném, mint amire most készülök. Aaron-t keresem pillantásommal, akit a konyhában találok. A Sawyer nevű férfi árnyékként követ, mintha attól félne, hogy valami hülyeségre készülök. Feleslegesen tart ettől. Inkább Wyatt-et kéne bébiszittelnie, ha meggondolatlan cselekedetektől tart, nem engem. Összefont karokkal lépek Aaron elé. Felteszem neki a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat. Nagyon szeretnék választ kapni végre, hiszen engem is érint az ügy. Hátam mögött hallom a távolodó lépteket. Egy kisebb szikla gördül le a mellkasomról, amikor kettesben maradunk. Mélyen tudom, hogy ez egy kellemetlen beszélgetés lesz, de így legalább viszonylag magunk között tudjuk lerendezni. Arca kifürkészhetetlen, amikor szemembe néz. Még nem láttam ilyennek korábban. Szinte érezhető kettőnk között a feszültség, amit az együtt töltött éjszaka emléke valószínűleg csak fokoz. Ahogy kimondja a szavakat értetlenül nézek rá. Tessék? Wyatt Lopeznek dolgozott? Erre a cliffhangerre nem számítottam.
- Mi? – préselem ki ajkaim között halkan. – Hogy... Wyatt... és Lopez... – karjaimmal szorosan átölelem magam, mintha próbálnám magam védeni valamitől. Hátrálok néhány lépést. Nehezen fér a fejembe, amit Aaron mondott. Mindig is tudtam, hogy Wyatt nehéz eset, egy igazi bajkeverő, ráadásul hajlamos rossz társaságba keveredni. De Lopez? Ezt még tőle sem vártam volna. – Hogy mit kellett volna tenned? – kérdezem néhány pillanatnyi hallgatás után, miután feleszmélek a sokkból. – Közölhetted volna. Az öcséd egy gyilkos, Aaron. Bűnöző – vágom hozzá vádlón a szavakat. – Nyakig benne vagyok én is, igazán illett volna közölnöd egy ilyen információt. – Idegesen dörzsölöm meg az arcomat. Csak ekkor veszem észre, mennyire lehet érezni rajta a cigit. A mosogatóhoz lépek, megnyitom a csapot, egy kis mosogatószert nyomok a kezemre és dörzsölni kezdem a tenyereimet. A kézfejemre pillantva meglátok néhány oda nem illő vércseppet. Nem az enyémek. Nem is Aaron és nem is Wyatt vére. Hirtelen bevillan a szobában fekvő halott fiú képe. Erősebben dörzsölöm a kezeimet, egészen addig, amíg meg nem szabadulok az odaszáradt vértől is. A csapot elzárván megtörlöm a kezem, derekammal pedig a pultnak támaszkodom.

← aaron&lena & wyatt →

Letaglóz az információ, amit Aaron közöl velem. Mindig is tudtam, hogy Wyatt a törvény másik oldalán áll, nem ugyanazokat a nézeteket képviseli, mint a bátjya, de az, hogy Lopeznek dolgozik... Ezt még róla is nehéz elképzelni. Annak a férfinak a csatlósa, aki miatt Aaron egyszer majdnem az életét veszítette. A gondolattól is kiráz a hideg. Forró vizet engedek a kezemre, lemosom magamról a cigaretta taszító szaga mellett Lopez legújabb áldozatának kézfejemre száradt vérét is. Rengeteg vér tapad Lopez kezéhez. Túl sok. Meddig fog ez még így menni? Mikor lesz vége? Hány embernek kell még meghalni ahhoz, hogy végre leálljon? Túl sok ártatlan és kevésbé ártatlan ember halt már meg. Egyikük sem érdemelte meg a halált, legyen az törvénytisztelő állampolgár, vagy rossz útra tévedt fiatal. Lopez már a saját embereit küldi a halálba. Ahogy egyre többen távoznak az élők közül, egyre jobban szűkül a lehetséges célpontok spektruma is. Ebbe a spektrumba pedig Aaron még mindig beletartozik. Wyatt is. Én? Talán, nem tudom... Reménykedem benne, hogy vagyok annyira jelentéktelen porszem a gépezetben, hogy nem, de abból kiindulva, hogy Hannah hogy végezte... Senki sincs biztonságban, akinek valaha köze volt valamilyen módon ahhoz a fickóhoz.
A csapot elzárom, a kezemet megtörlöm a sütő ajtaján lógó konyharuhában, a derekammal pedig némán a konyhapultnak támaszkodom. Csöndben állunk egy darabig egymás mellett. Amíg Aaron meg nem szólal, a számat elhagyott szavak visszhangoznak a fejemben. Wyatt gyilkos, bűnöző. Már nem csak egy drogos fiatal, akit anno a sikátorokban kellett elkapnom a hozzá hasonló haverjaival. Már nem csak egy nagyszájú, lecsúszott srác, aki pusztítja magát, ellök magától mindenkit, aki törődik vele. Gyilkos, akinek vér tapad a kezeihez. Veszélyes és kiszámíthatatlan. Olyan, mint egy időzített bomba. Ez az időzített bomba pedig itt van a lakásban valamelyik szobában. Nem érzem magam biztonságban a közelében. Hiába gondolja Aaron biztonságosnak ezt a lakást, nem fogok nyugodtan lefeküdni aludni. Mellkasom előtt összefonom a karomat, fejemet pedig Aaron felé fordítom. Hallgatom, amit mond. Hangjából tisztán kihallatszik az indulat. Sokszor láttam már dühösnek, ingerültnek, kiabálni és a kelleténél agresszívabban reagálni, de akkor nem ijedtem meg tőle egyszer sem. Egészen idáig. Mert most miattam ilyen, miattam ennyire ingerült. Én idegesítettem fel, az én szavaim dühítették fel. Nem áltt szándékomban, de nem gondolkodtam, amikor kimondtam azokat a szavakat. A félelem és az ijedtség beszélt belőlem. Hazudhatnám, hogy nem gondoltam komolyan, de... felesleges ilyenekkel áltatni őt is és magamat is. Talán, ha nem követeltem volna ennyire magyarázatot... Elvégre is, kettőnk közül mindig is én voltam, aki a másiknak szolgáltatta az információt. A szükségesnél én sosem tudtam többet. Az az éjszaka mindent összekuszált. Azt hittem, az az éjszaka egy lépéssel közelebb vitt minket a kölcsönös bizalomhoz, de úgy tűnik, tévedtem. Csak elrontott mindent. Szeretném kiverni a fejemből, valószínűleg Aaron is ezt tette. Nem beszél róla, szóval feltehetőleg már túllépett rajta. Nekem is ezt kéne, de nem olyan egyszerű, mint szeretném. Ahhoz túlságosan is jó volt.
Megrémiszt az a sok indulat, ami belőle árad. Egy kis belső hang hatására lassan arrébb oldalazok, de tekintetemet nem veszem le róla egy pillanatra sem. Elkerekedett szemekkel nézek rá. Nem értem, mire céloz. Illetve, ő nem érti, mire célzok. Tényleg ezt gondolja rólam? Szólni akarnék, de egy mozdulattal belém fojtja a szót. Leveri a poharakat a pultról, amik hangos csörömpöléssel landolnak a padlón. Ijedtemben összerezzenek, szemeimet erősen lehunyom és még hátrébb is ugranék, ha ebben nem akadályozna meg a konyhapult. Tompa, de határozott csattanás követi mindezt. Becsukott szemekkel is nyilvánvaló, hogy a szekrénybe rúgott, hiszen még én is megéreztem. Kezeimmel erősen kapaszkodom a pult szélébe, mintha attól félnék, hogy nélküle képtelen lennék megállni egy helyben. A rémülettől torkomban dobog a szívem, erősen lüktet a fejem. Azt érzem, ha kinyitom a szemeimet, nem leszek képes visszatartani szökni vágyó könnyeimet. Lassan pillantok csak fel pilláim alól. A konyhában szanaszét hevernek a kisebb-nagyobb pohárdarabok. A legtöbb összetört, csak egyet látok, ami egyben maradt. Aaron szavai csengenek a fülemben, aminek hatására a rémület helyét gyorsan átveszi a düh és a csalódottság. Gyors léptekkel szelem át a köztünk lévő távolságot, jobb kezem pedig lendületből csattan az arcán.
- Tényleg azt hiszed, hogy ezt kívánom neked? – kérdezem tőle fennhangon, kiabálva. – Tudom, hogy milyen pokoli érzés elveszíteni valakit, és elhiheted, hogy nem kívánom neked – vágom hozzá a szavakat egészen közel hajolva hozzá. Eddig tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. – Ismerhetnél már ennyire. Tudhatnád, hogy soha nem akarnék neked rosszat – hadarom tovább. Próbálok határozott maradni, de a hangom elcsuklik. Fáj, hogy ezt képzelte rólam. Hogy ilyet feltételezett. Ő lenne az utolsó ember, akinek rosszat akarnék, mert... Fontos nekem? Igen. De ezt neki nem kell tudnia. Pláne nem azt, hogy mennyire. – Teljesen normális, hogy mindent megtennél az öcsédért. Csak nem akarom, hogy valami hülyeséget csinálj – fejezem be már sokkal halkabban, ezzel egyetemben pedig hátrálva néhány lépést. Nem tudom, mi lesz a reakciója, egy esetleges dühkitörés esetén pedig szeretnék nem kartávolságban lenni. Egy darabig csak lehajtott fejjel állok és a cipőmet bámulom. – Nem akarom, hogy bajod essen – motyogom halkan homályos tekintettel. Az arcomon végigzáporozó könnyeket letörlöm, szemem sarkából pedig néhány szilánkot szúrok ki. Ösztönösen a mosogató alatti szekrényt nyitom ki, ahol megtalálom a szemetest. A vödröt kiemelem, a tetejét leszedem, a nagyobb üvegdarabokat pedig elkezdem összeszedni.