A mai este a nyugodtak közé sorolható. Egy zűrös vendég sem tévedt még be a klubba, nem törtek még üres üvegeket egymás fején, nem kellett senkit kidobni. Néha megesik, hogy olykor túlfűt egy-egy vendéget a hév, nem bírják kordában tartni az indulatukat, aminek csak egy vége lehet: a biztonságiak páros lábbal dobják ki.
A klub közepén lévő hatalmas pult négy sarkának egyikén táncolok a rúdnál; a másik háromnál három kolléganőm. Öltözékem egy hétköznapi ember számára elég lenge, itteni közegben nézve viszont természetes: egy szál fekete csipkés fehérnemű. Mivel elég sokan vannak, egy főre több bámészkodó jut, de ez nem ritka, sőt. Több bámészkodó viszont több pénzt jelent, ezért panaszra okom nem lehet. A ránézésre különböző anyagi helyzetű, stílusú és korú férfiak hangos kiabálását és néhány éles füttyszót csak a zene dübörgése nyomja el. Ha belegondolok, mennyire nem szeretem a munkámat, mennyire csak muszájból csinálom, örülök is neki, hogy nem hallom azokat a mocskos dolgokat, amiket néha sikerül leolvasnom a szájukról. Amióta pedig tanulok és napról napra egyre közelebb kerülök a tanulmányaim végéhez, egyre jobban elvágyódom innen. Nem tudom, hogy fog sikerülni lelépni, mivel Carlos nem az a fajta ember, akinek csak úgy hátat lehet fordítani, de egyszer a hátam mögött fogom hagyni ezt a kócerájt, az fix.
A rúd előtt terpeszben guggolva kacér mosolyt villantok az egyik férfira, aki éppen egy húsz dolláros bankjegyet tűzött az alsóneműmbe. Csípőmet a hideg fémhez nyomva állok fel, amikor is tekintetem egy pillanatra a bejárat felé siklik. Egy ide nem illő, ám ismerős alakot fedezek fel. Mozgásom hirtelen leáll, arcomra kiül a teljes döbbenet. Amint felismerem a férfit, akinek még csak a nevét sem tudom, teljesen lefagyok. Eszmbe jut a korábbi találkozásunk, sorra villanak be a képek. Eleinte kellemes beszélgetésnek indult, aztán kibújt a szög a zsákból. Amikor lerajzolt, elárulta, hogy már látott. Ráadásul itt. Mindezt egy számomra kedves helyen árulta el. Mivel én adtam magamból egy darabot – hiszen még a hozzám közel álló barátaim sem tudnak arról, mennyire szeretem azt a helyet, azt a parkot, azt a körhintát –, kihasználva éreztem magam. Butaásgnak tűnhet, de így van. Gyáva nyúlként fogtam magam és otthagytam. Minden szó nélkül. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam többet beszélni vele. A legtöbb emberrel, akivel itt találkozom, csakis itt szoktam találkozni. Vagy egyszer látom őket, aztán soha többet, vagy többször, esetleg rendszeresen látom őket, de csak itt. Akikkel pedig a munkahelyemen kívül találkozom, azokkal nem beszélek arról, mit csinálok. Nem akarom, hogy akik megismernek, azonosítsanak a munkámmal. Azt hiszem, kicsit talán szégyellem. Ez a szégyenérzet kerített hatalmába, amikor fogtam magam és elrohantam a parkból. Most ugyanezt érzem. A szívem kalapál, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból, az arcom éget. Gondolataimból az egyik férfi csapkodása ránt vissza a való világba. Felháborodva ütögeti a pultot a lábam előtt. Állítása szerint nem azért vizet, hogy ácsorogjak. Nem válaszolok, mindössze lemászom a pultról és magamra kapom a korábban ledobott szatén köntösömet. Sietős léptekkel indulok el az egyik hátsó folyosó felé, hátha nem vett még észre az ismerős idegen.

Lena & Ewan

A pultról lemászva szélsebesen magamra kapok a vörös szatén anyagot, aminek az alja mindössze a combom közepét súrolja, lazán megkötöm a derekamnál, majd sietős léptekkel a hátsó folyosók felé indulok. Szemem sarkából látom az értetlen tekinteteket, de a lányok nem zökkennek ki a ritmusból, folytatják a munkájukat. Pont, mint a profik. Mert azok.
A zene hangos dübörgése lassan háttérzajjá némul, gondolataim és hangos szívverésem sokkal erősebben hallom. Mintha egy kis hang azt sikítozná, hogy fussak, menjek, amilyen gyorsan csak tudjak, zárkózzak be és ki se lépjek ma már a szobámból. Jókislány módjára szót fogadok ennek a hangnak. Kezemet magam elé emeleve töröm át magam a tömegen. Annyian vannak, hogy a levegő is sokkal fulasztóbb és fülledtebb az átlagosnál. A villodzó fények vakítóan keringenek, egyik fénycsóva váltja a másikat. Hunyorogva igyekszem kikerülni a jól öltözött és a kevésbé jól öltözött férfiakat. Néhányan automatikusan féleállnak, pár emberbe beleütközök. Egyesek elhúzódnak, másoktól pedig kóbor kezeket érzek a hátsó felem tájékán. Ha nem sietnék ennyire, még talán vissza is fordulnék tisztázni velük, hogy ez nem a VIP részleg, de most nem érek rá. Most minél előbb el kell tűnnöm innen, mielőtt még szemben találnám magam azzal a férfival.
A sokkal szűkebb, ám jelen pillantban mégis kevésbé forgalmas, levegősebb, nyugodtabb és halkabb folyosóra érve lassítok lépteimen. Szusszanok egyet, megigazítom magamon a köntösömet. Hajamat kétoldalt előre húzom és a vállamra fektetem. Regina jön ki az egyik VIP szobából az egyik mélyzsebű vendégével. Nem ritkák errefelé a politikusok és a befolyásos emberek. Gyakran érzik úgy, hogy húsz évnyi házasság után valami újra vágynak. Valami olyanra, amit a feleségük nem tud megadni. Valami olyanra, amit nem akarják, hogy a feleségük adjon meg nekik. Regina nem rest átlépni azt a bizonyos határt, ami a munkaköri leírásunkban szerepel, hiszen kell neki a pénz. A táncért is jól fizetnek, de ha valaki szétteszi a lábait, azért még jobban. Van még rajta kívül egy-két lány, aki bevállalósabb, de a legtöbbünk csak táncol. Ki ezért, ki azért. Próbálom a legmegnyerőbb mosolyomat magamra ölteni, amikor Regina elvezeti mellettem a férfit. Hiába nem az én vendégem, mindig jó arcot kell vágnunk. Mindenkihez. Akármennyire undorító, akármennyire nem akarjuk, hogy megérintsen minket. Akármennyire legszívesebben elmenekülnénk előle, akármennyire a pokolra kívánnánk. Azért kapjuk a pénzünket, hogy mosolyogjunk és tegyük magunkat előttük. Továbbindulnék, amikor egy ismerős hang szólal meg a távolból a nevemen szólítva.
- Lena, téged keresnek – dörmögi a folyosó végéről Dante. A gyomrom hirtelen görcsbe rándul, kezeim ökölbe szorulnak. Ajkaimat vékony csíkká préselve nézek magam elé. Homlokomat ráncolva figyelem a szemben lévő falat. Nagyot nyelek. Érzem, ahogy egy izzadtságcsepp végiggördül a halántékomon, le egészen a nyakamig. Nem akarok megfordulni. Nem akarok odamenni. – Lena – szólít meg ismételten, de már hangosabban. Valószínűleg azt hiszi, nem hallottam. Mielőtt még folytathatná, megpördülök. A pániknak és kétségbeesésnek nyoma sem látható arcomon. Ismét előveszem legmegnyerőbb mosolyomat és a két férfi felé lépkedek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Két lehetőségem van: szépen csöndben bólogatva elvezetem az egyik VIP szoba felé, ahol bámuljuk egymást egy órán keresztül, mert én beszélni nem vagyok hajlandó vele, mást pedig abszólt nem akarok csinálni. A másik lehetőség pedig az, hogy eljátszom, fogalmam sincs, kicsoda ő, Dante pedig kidobja, mint macskát szarni. Pörögnek a gondolataim, amíg odaérek hozzájuk, azon filózva, melyik lehetőséggel éljek. Utóbbi sokkal csábítóbb, ellenben kegyetlenebb, mivel akit Dante dob ki, az nem ússza meg néhány kék, zöld, lila folt nélkül. – Azt mondja, téged akar, nem számít a pénz.
- Ó, az jobb is, ha nem számít – villanok az ismerős idegenre egy negédes mosolyt. Ha már ilyen helyzetbe hozott, nyúljon szépen mélyen a zsebébe. – Köszi, Dante, innen átveszem. – Jelzek neki, hogy arrébb állhat és átengedheti a férfit. Még meg fogom bánni ezt a döntésemet. Ki kellett volna csak dobatni. Szó nélkül hátat fordítok és fürge léptekkel, a szokásosnál sokkal gyorsabban indulok meg az utolsó VIP feliratú ajtó felé. Ha követ, követ, ha nem, hát nem. Muszáj sietnie, ha nem akar lemaradni. Nem szólok hozzá, nem áll szándékomban társalogni. A csöndet csak a háttérben szóló zene és magassarkúm ütemes kopogása töri meg.

Lena & Ewan

Ahelyett, hogy Dante gondjaira bíznám a férfit, úgy döntök, elvezetem a VIP szobába. A mosoly, amit lát erőltetett és csak egy álca. Álcázza idegességemet, azt, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam az utóbbi találkozásunk miatt, azt, hogy a gyomrom nagyjából borsó nagyságúvá zsugorodott össze, amikor megláttam a bejáratnál, ez pedig azóta is tart, azt, hogy torkomban hatalmas gombóc ékelenkedik, amitól a beszéd is nehezemre esik, és még sok mást. Amikor már nem bírom tovább a mosolygást, már ajkaim sarkai is enyhén beleremegnek, nem erőltetem tovább. Arcom kemény és szenvtelen. Ebből Dante már szerencsére nem lát semmit. Mivel jó emberismerő, ha látná, egyből leesne neki, hogy a hátam közepére sem kívánom most a férfit. Ismer minket, ismeri a reakcióinkat, látja rajtunk, mikor kell közbelépnie. De nem akarom, hogy kidobja innen a fickót. Vagy mégis? Jobb lett volna azt mondani, hogy fogalmam sincs, kicsoda? Talán.
Szerencséje, hogy jóképű.
Néhányszor megesett már, hogy olyanok akartak belépni erre a folyosóra, a VIP szobákhoz vezető útra, akiknek semmi keresnivalójuk nem lett volna itt; már párszor ki lettek tessékelve, nyilvánvalóan nem tudják megfizetni, vagy csak annyit ittak, hogy képtelenek megtalálni a kijáratot.
Villámgyors léptekkel közelítem meg az utolsó szobát. Az ajtó hatalmas, sötétvörös, fából készült, olyan vörös, mint a folyosón a fal. Egyelőre ez még nem árul el sokat magáról a szobáról. A kilincset lenyomom és kitárom az ajtót, magam elé engedve a férfit. Belépve egy nem túl nagy, ellenben nem is kicsi vörös szobát láthat. Az egyik felén egy franciaágy helyezkedik el, rajta vörös szaténból készült takaróval és kettő ugyanolyan színű párnával. Minden érintetlen rajta. Illetve érintetlennek látszik. Az ágy két oldalán éjjeliszekrények. Hogy miért? Fogalmam sincs. Hülyén nézne ki nélküle, az tény és való, de funkciót nem lét el. Egyébként itt semmi sem érintetlen. Az ágy két oldalán egy-egy erotikus kép lóg, arany kerettel. A belső falak bőr panellel vannak kirakva. Nem műbőrrel. Igazi bőrrel. A főnököm nem elégszik meg az utánzatokkal, neki mindenből a legjobb kell. A szoba közepén egy plafontól földig nyúló ezüstös rúd van, egy kis emelvényen, vele szemben egy kétszemélyes vörös – igazi bőr – kanapé –; így a vendégek mind az ágyról, mind a kanapéről tudják nézni az aktuális látnivalókat. A kanapé fölött a falon egy vörös keretes, fekete számlapos óra lóg. Beleolvad a környezetébe, mégis tudjuk, hogy ott van. A bejárattal rézsútosan szemben lévő sarokban egy minibár árvátlankodik; sokan szeretik a whiskyjüket, vodkájukat, tequilájukat itt szürcsölgetni, így Carlos nemrégiben úgy döntött, ahelyett, hogy kintől hoznák be a lányok az italt, helyben szolgálják fel. A kis kanapé mellett szintén kicsi körlapos üvegasztal van, amin mindössze a pohár és esetleg még az üveg fér el. Régeben nem így nézett ki a helyiség: volt még két kisebb fotel, viszont minibár nem volt. Ahogyan régebben nem volt a rúd emelvényébe rejtett gomb, sem az ajtófélfa oldalán gomb, sem pedig az éjjeliszekrények hátsó oldalára rejtett gomb. Ha valaki megnyomja valamelyik gombot, általában Dante és még néhány kétajtós szekrény jelenik meg az ajtót betörve, az éppen aktuális vendéget pedig kirakják. Szerencsére nekem eddig még nem kellett használnom. Mindenesetre, miután beengedem a férfit, az ajtó mellett maradok. Becsukom az ajtót, de nem akarok messze menni a gombtól. Még jól jöhet. Kifejezéstelen arccal nézek rá, semmitmondó hangon válaszolok.
- Egy óra – mondom tömören és röviden. Kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt. Mélyet sóhajtva pillantok végig a férfin. – Nem kellett volna? – felelek kérdésére kérdéssel. Feltűnik, hogy végignéz rajtam. Nem teszek megjegyzést, csak nyelek egy nagyot. – Remélem, most már boldog – vetem oda. – Viszont az egy óra ketyeg. Ahogy látom, nem hozta magával a zsírkrétakészletét, úgyhogy halljam, amit akar. – Hangom remeg, sürgető. Túl akarok lenni ezen a beszélgetésen minél hamarabb.

Lena & Ewan

Már-már szinte mosolyogni kényszerülök, amikor szemeivel alaposan végigmustrálja a szobát. Általában, akik először lépnek be egy ilyen helyre, azok sem szoktak a környezettel foglalkozni túlságosan. A társaság jobban izgatja őket. A tánc. Az, hogy nincs senki más itt rajtuk kívül. Az, hogy itt csak az ő igényeik lesznek kielégítve, nem kell másokkal osztkozkodni. Az, hogy a lányok figyelme száz százalékosan rájuk irányul. Nyugodtság van, zárt ajtók mögött vagyunk – ez szokta érdekelni a vendégeket általában. A környezet nem érdekli őket. Csak élvezik. Némán figyelem, ahogy körbenéz. Már ebből látszik, hogy nem a szolgáltatások végett jött ide. De akkor mi a francot keres itt? Nincs jobb dolga? Esetleg festegetni, rajzolgatni, színezgetni?
Megtartom a távolságot. Ő hiába lép beljebb, én maradok az ajtónál. Minél messzebb van tőlem, annál jobb. Látom az arcán, hogy nem tetszik neki az egy óra. Mondhattam volna fél órát is akár, ha gyorsan meg akarnék szabadulni tőle. Tényleg, miért is nem mondtam fél órát...? Így jár, aki később gondolkodik.
- Milyen jó megfigyelő – jegyzem meg szenvtelenül. Kérdésre kérdéssel válaszoltam, de ő sem tesz másként. Gúnyos mosolyra húzódnak az ajkaim. Ha ez valami játék, akkor már most nem tetszik. – Az majd kiderül – válaszolom ridegen. Egylőre még nem tudom, hogy jó ötlet volt-e belemenni ebbe az egészbe. Egyértelmű, hogy a legkevésbé sem vágyom erre a mesterkélt, megjátszott, teljesen természetellenes beszélgetésre. De valamiért mégis úgy döntöttem, hogy belemegyek. Kicsit érdekel, mit akarhat a múltkori találkozásunk után. Eleinte egész pozitív élménynek indult. Azt hittem, kedves férfi. Aztán átlépett egy bizonyos határt, amit nem kellett volna. Úgy éreztem, megmutatok magamból egy darabot, de mintha ez nem lett volna elég. A kisujjamat nyújtottam, de egyből az egész karom kellett. Kihasználva és kellemetlenül éreztem magam. Azt hittem, egy teljesen kívülállóval beszélgetek, aki nem ítélkezik, nincs rálátása arra, mi történik itt. Aztán elérulta, hogy már látott. Hátbadöfésnek éreztem. Egy nyugodt délutánt így sikerült teljesen elrontani. Mintha hirtelen kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nem titok, megbántva érzem magam, habár nyíltan nem sértett meg semmivel. Mégis úgy viselkedem, mintha megtette volna. Túlreagálnám? Meglehet. De akkor is úgy érzem, hogy egy kicsit a lelkembe taposott. Még akkor is, ha nem volt szándékos.
Élesen beszívom a levegőt, amikor kiforgatja a szavaimat. Egészen biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele, nem erre gondoltam. Én magam is tudom, aki ide jön, az  boldogtalan. Ellenszert keres a boldogtalanságára, amit itt megtalál. De most nem így értettem. Beszélni akart velem. Megkapta rá az esélyt – erre gondoltam. Nem lettem volna elég világos? Vagy szándékosan táncol az idegeimen?
Magam elé emelem a kezem, ezzel elutasítva az italt. Nem lehet. Carlosnak szigorú szabályai vannak az alkalmazottjaival szemben. Nem lehetünk alkoholos befolyásoltság alatt. A legkisebb mértékben sem. Egyszer ivászaton kapott két biztonsági emberét, még aznap repültek is innen. Nem vagyok az a fajta, aki áthágja a szabályokat. Szeretném ehhez tartani magam. Még akkor is, ha „kifejezetten szeretné”, hogy megigyak vele egy italt.
- Nem – válaszolok egyszerűen. Remélem, nem fog addig tartani ez a beszélgetés, hogy le kelljen ülnöm. – Magától? – kérdezem felhúzva szemöldökömet. – Nem, csupán tisztes távolságot tartok magától – adok magyarázatot végül.
Sürgetem.
Túl akarok már lenni ezen a beszélgetésen.
Nyögje ki, mit akar, aztán ne is lássam többet.
Nagyon meglep, amikor végre lárulja, miért jött ide. Hirtelen nem tudom álcázni a meglepettségemet. Kemény arcovnásaim ellágyulnak, tekintetemből kiveszik a szigorúság. Testtartásom még mindig zárkózott, merev és kimért, de arcom sokkal lágyabb. Szemeim a földre siklanak, a cipőm orrát fixírozom. Kicsit el is szégyellem magam, amiért ilyen ellenségesen viselkedtem vele. Ahogy folytatja, tartásom is megváltozik; kezeimet leengedem magam mellé, így már nem tűnök annyira barátságtalannak. Nagyot sóhajtok. Hajamat a fülem mögé tűzöm, az ágyhoz sétálok és leülök a szélére. A férfi pillantását keresem tekintetemmel.
- Inspirálóan? – kérdezek vissza. Most érezzem magam megtisztelve? – Ezt nem egészen értem – csóválom meg a fejem. Örülnék, ha egy kicsit büvebben kifejtené.
 

Lena & Ewan

Eszem ágában sincs elfogadni az italt. Néha valóban jól esne egy kicsit lazítani, egy kicsit elengedni magam, akár itt is, de nem lehet. A szabály az szabály. Carlosnak pedig mindenhol füle és szeme van. Megtudná, én pedig nem akarok az állásommal játszani. Kell a pénz. Kell a fedél a fejem fölé. Egy pohár italért és egy kis lazításért nem érné meg kockáztatni ezt a kettőt. Ellenségesnek és udvariatlannak gondolhat emiatt, de nincs kedvem magyarázni. Valóban, a legkevésbé sincs kedvem vele cseverészni most, szándékosan vagyok hideg és távolságtartó, de az italt a szabályok miatt nem fogadom el. Nem azért, mert nem esne jól. Olyan hülyeség... de egy ilyen apróság miatt kicszúszhat a lábam alól a talaj. Azt pedig semmiképp sem akarnám. Már így is rezgett a léc egyszer. Egy problémás vendég kicsit többet ivott a kelleténél. Próbáltunk a kedvére tenni, mert hát mindent a vendégért, nem? Aztán egy kis baleset miatt igénybe kellett venni a hátsó folyosókon lévő orvosi szobát. Egy üvegszilánk szép kis sebet ejtett a karomon, amit össze kellett varrni. Szerencsére a közelben volt egy orvos, ha már Carlos magánorvos a főnökkel együtt valahol, ki tudja merre, éppen üzleti ügyben járt el. Nem lett volna szabad oda bemenni, pláne nem Dave-nek, aki Carlos számára teljesen idegen, de a szükség úgy hozta, hogy igénybe kellett venni az orvosi szobát. Carlos természetesen pont akkor nyitott be, amikor még ott voltunk. Láttam a szemében azt a fajta dühöt, amivel senki sem szeretné szemben találni magát. Az volt a szerencsénk, hogy végül Dave hasznos volt számára. Talán emiatt nem is rúgott ki végül.
- Miért ne? – felelek kérdésére kérdéssel egy vállvonás kíséretében. Egyrészt nem érzem, hogy magyarázattal tartoznék neki. Másrészt pedig elég egyértelműnek gondolom. De lehet, az ő nézőpontjából nem az. De... nem is érdekel, csak nyögje már ki, amit akar, aztán vonszolja ki magát azon az ajtón, amin bejött. Felejtsük el, hogy ez az egész megtörtént, ne is lássuk egymást többet és éljük az életünket. Végül csak kiböki, miért jött el egészen idáig. Meglep, amit nem áll szándékomban leplezni. A tartásomon és a testbeszédemen is láthatja, hogy már kevésbé vagyok ellenséges. Nem egészen értem, mire céloz azzal, hogy inspirálóan hatok rá. Kicsit össze is zavar vele. Az ajtóból áttelepülök az ágyra. Hallgatom a magyarázatát, de úgy jön le, hogy ő sem egészen érti.
- Fogalmam sincs – válaszolom őszintén a kérdésére. Sosem gondolkodtam ezen, mert nem volt rá különösebb indokom. – A modell megihleti a festőt, a művész fantáziája szárnyal és azt lát bele a modellbe, amit csak akar. – Ha csak egyik hatna a másikra, az nagyon egyoldalú lenne. Semmi sem ilyen egyszerű. Semmi sem csak fekete vagy csak fehér. Ha a modellben megvan az a valami, ami megihleti a művészt, akkor a művész is sokkal több mindent beleláthat a modellbe. Sokkal többet kihozhat belőle, meglátja benne azt, amit egy átlagos szempár esetleg nem.
A férfi arcát nézem, miközben mesél. Szavaiban érezhető az őszinteség. Érdeklődve hallgatom, de még mindig nem teljesen értem, mi közöm van nekem ehhez. A hírnévről, a díjairól és arról mesél, hogy felkapták a nevét. Mindezek mellett én csak arra tudok fókuszálni, hogy nem is tudom a nevét. Eddig nem zavart. Nem érdekelt. De most már igen. Rákérdezzek, vagy ne? Tolakodásnak venné-e, vagy nem? Ő már tudja az én nevemet. Csak nem akkora kérés, hogy árulja el ő is a saját nevét. De nyilvánvalóan szándékosan nem árulta el eddig. Ha azt akarná, hogy tudjam, már elmondta volna. Sóhajtva dőlök hátrébb, a kezemmel megtámasztom magam a hátam mögött. Amikor a segítségemet kéri, szóra nyitom a számít, de nem jönnek ki belőlem semmi értelmes mondat.
- Nem tudom, hogy segíthetnék – mondom ki egyenesen, amit gondolok. – Nem tudom, ezt hogy kéne csinálni – nevetem el magam zavaromban. Felegyenesedek, kezeimet az ölembe teszem. – Ha megmondja, mit csináljak, akkor szívesen segítek. – Még magamat is meglepem ezzel a kijfelentésemmel. Mintha nem is a tíz perccel ezelőtti önmagam lennék. A lelkesedésem is meglep. Mindig is szerettem segíteni az embereknek, mert olyankor legalább hasznosnak érzem magam. – Az előbbi... – kezdek bele nehezen, mivel úgy érzem, átléptem egy határt, amit nem kellett volna. – Tök hülyén viselkedtem... – csóválom meg a fejem a földet bámulva. – Ne haragudjon – mondom ki végül felülmúlva büszkeségemet.
 

Lena & Ewan

Mindenképp érdekes figura a fickó, ezt el kell ismerni. Van benne valami rejtélyes, valami különleges, ami megfogja az embert. Megmagyarázhatatlan, hogy mi az a valami, de ott van. Elég jó emberismerő vagyok, sokfél férfival találkoztam már, de az ilyen elég ritka. Nem tűnik annak a fajtának, aki csak azért jön ide, hogy legeltethesse a szemét, pénzt dugdosson a lányok fehérneműjébe, közben pedig fantáziáljon. A beszámolója is erről árulkodik. Ellenséges voltam eleinte, de szépen lassan felengedek. Ezt támasztja alá lazább testtartásom, illetve az, hogy áttelepültem az ágyra. Mérges voltam rá, dühös, de már egészen megfeledkeztem a parkban történt incidensről. Csalódtam aznap, mert egy kellemes délutánt egyetlen mondatával sikerült teljesen elrontania. Nem hittem volna, hogy újra találkozunk, erre most itt van. Amikor megláttam, szinte felrobbantam. Nagyon erősen arra koncentráltam, hogy lássa rajtam a sértettséget és a dühömet, de mindkettő elszállni látszik. Nincs értelme tovább tettetni. Nem vagyok haragtartó típus. Ahhoz nagyon durván hátba kell döfni. Ezzel még nem lépte át azt a bizonyos határt a férfi.
Sóhajtva dőlök hátra az ágyon, kezeimen támaszkodom hátulról. Egyik lábamat keresztbe teszem a másikon. Őszintén nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Sokszor kérték már a segítségemet, nekem pedig nem szokásom nemet mondani. Most viszont teljesen tanácstalan vagyok. Ilyen dologgal kapcsolatban még sosem kértek tőlem segítséget. Egy valamit viszont tudom: bocsánatkéréssel tartozom neki. Hülyén viselkedtem, nem kellett volna ennyire elutasítóan hozzáállnom. Végül is semmi olyan rosszat nem tett, ami bármilyen mély nyomot hagyna bennem. Megbántott, ez igaz. Nem esett jól, hogy nem árulta el egyből az igazat, ez is igaz. De be kell látnom, túlreagáltam a helyzetet. Csak legyintek. Hiába gondolja azt, hogy megérdemelte, nekem átgondolva, kicsit más a véleményem. Ezt talán mégsem érdemelte volna meg. Az időt nem tudom visszafordítani, nem tudom semmissé tenni, ami megtörtént, csak egy bocsánatkéréssel tudtam javítani a szituáción és menteni a menthetőt.
- Ez nem az a hely – jegyzem meg halkan a bilincses, szegecses bigyókra. Tekintetét kerülöm, a földet nézem. Tudom, hogy nem úgy értette, de megint egy kicsit olyan pontot érintett, amit nem kellett volna. Valószínűleg nem tudatosan, de mégis kimondta a feltételezését. Tekintetemet felemelve látom, hogy kiissza az utolsó kortyot is a pohárból. automatikusan fellököm magam az ágyról és elindulok a férfi felé. Kezemet nyújtom a pohár után, hogy tölthessek neki, ha kér még.
- Még egy italt? – teszem fel neki a rutin kérdést, amire a legtöbb vendég válasza igen. Néhányan akadnak, akiket nem is kell megkérdezni, csak nagy kegyesen a pohár irányába böknek ezzel jelezve az igényüket. Ha a férfi válasza igen, akkor elveszem tőle a poharat és töltök neki egy újabb adagot.
Úgy látszik, ketten vagyunk. Ő sem tudja, és én sem tudom, hogy segítsek neki. Amikor két ember áll egymással szemben, de teljesen tanácstalanok, akkor elég nehéz produktívnak lenni. Némi gondolkodás után sóhajtva nézek rá.
- Ami nem megy, nem kell erőltetni – vonom meg a vállamat. – Ki kell próbálni valami újat, valami teljesen mást. Valami olyat, amiről sosem gondolta volna, hogy megtenné. Az erőlködéstől jobb nem lesz semmi, az biztos – vázolom fel a véleményemet. Még egészen kicsi voltam, amikor erre tanítottak a szüleim. Sokszor éreztem úgy akár az iskolával kapcsolatban, akár otthoni dolgokkal kapcsolatban, vagy úgy bármivel, hogy valami nem megy. Ha nagyobb erőfeszítés árán sem produktív az ember, akkor érdemes félretenni azt a valamit. Pihentetni. Másra gondolni. Ha kell, akkor pár napig. Ameddig szükség van rá. A férfi esetében valószínűleg nem pár napról van szó. Erősen kétlem, hogy ilyen rövid idő gyógyír lenne a kiégésre. – De nem, még nem találkoztam olyan vendéggel, aki ezt kérdezte volna. Ide általában nem filozofálgatni jönnek az emberek – nevetem el magam.  – Akik idejönnek, azok számára ez nem csak egy szükséglet kielégítése. Ők szórakoznak. Máshogy fogják ezt fel, mint – ezek szerint – maga. – A legtöbb férfi, akivel itt találkoztam eddig, azért jön ide, mert ki akarja engedni a fáradt gőzt, amiről úgy gondolja, fiatal lányok társaságában jó móka. Itt ők irányítanak, ki vannak szolgálva, az történik, amit ők akarnak. – Jöjjön. – Magam után hívom, intek neki, hogy kövessen. Leülök az ágyra és megvárom, amíg ő is helyet foglal. Felhúzom az egyik lábamat, hogy szembe tudjak fordulni vele. – Még nem egyenlítettük ki a számlát – vetek rá jelentőségteljes pillantást. – És ez a helyzet így nem fair – magyarázom oldalra döntött fejjel. – Árulja el a nevét és segítek – ajánlom fel neki a lehetőséget. – Ha a névtelenséget választja, akkor az ajtó arra van – bökök a hátam mögé a kijárat irányába. Ultimátumot adtam neki. A parkban eljátszotta már ezt, akkor sem árulta el a nevét. Nem fogja megismételni. Pláne így, hogy ő már tudja az én nevemet. Vagy ha tovább makacskodna, akkor lemondhat az újabb találkozóról.

Lena & Ewan

Már készülnék az üres pohár felé nyúlni, amikor meglepő mód elutasító választ kapok. Nem is emlékszem, hogy volt-e valaha olyan vendégem, aki egy pohárnál megállt volna. A legtöbben általában tetemes összegeket elisznak itt hátul. A férfi viszont egy cseppet sem hasonlít a legtöbb vendégre. Egy mosollyal nyugtázom, hogy tudomásul vettem. Ha nem, nem. Semmi nem erőszak, csupán felajánlottam neki. Ha később meggondolná magát, és mégis kérne még egy pohárral, a lehetőség akkor is adott lesz.
Szemöldökeimet felvonva, meglepetten pillantok a mai váratlan látogatómra. Erre a kérdésre nem számítottam, de teljesen jogos. Nem specifikáltam, mire céloztam, most már viszont úgy gondolom, nem is szükséges.
- Értse, ahogy gondolja – vonom meg a vállamat halványan mosolyogva. Érdekes a gondolatmenete, még nem találkoztam olyannal, aki ennyire mélyen és ilyen filozofikus megközelítéssel beszélt volna arról az egészről, ami többek között ezekben a szobákban történik. A szavaiból ítélve viszont nekem az jön le, hogy túlságosan görcsösen akar valamit. Kapaszkodót keres még abban is, amiben nincs.
- Nem lehet, hogy éppen ez a baj? – teszem fel félrebiccentett fejjel a kérdést. – Hogy „egy ideje túllépett ezen a szinten”? – ujjaimmal a levegőbe macskakörmöt mutogatva idézem a szavait. – Túlságosan is akar valamit, amit egyszerűen nem talál. Ez pont olyan, mint amikor lerakunk valamit valahova, elkezdjük keresni, mindent felforgatunk utána, de nem találjuk. Aztán amikor abbahagyjuk a keresést, egyszercsak megtaláljuk, pont amikor nem is számítanánk rá. – Nem túl filozofikus megközelítés, viszont életszerű és igaz. Az az érzésem a férfival kapcsolatban, hogy tart valamitől. Mintha kevesebb lenne inspiráció nélkül.
Az ágyhoz hívom, megvárom, amíg ő is leül. Kényelmesen elhelyezkedem, féloldalasan fordulok vele szembe egyik lábamat felhúzva. Amíg mindketten csak névtelen idegenek voltunk egymás számára, az nem zavart. A parkban egymás szemében viszonylag átlagos idegenek voltunk, akiket valami véletlen folytán a sors kifürkészhetetlen elágazásai egy útra tereltek. Örültem, hogy nem kellett megjátszanom magam, hogy elengedhetem magam és természetesen viselkedhetek. Azt hittem, olyan emberrel elegyedtem szóba, aki nem tud rólam semmit. Akinek nem kell magyarázkodnom, miért csinálom azt, amit. Aztán persze kiderült, hogy mégsem olyan rózsás a helyzet – legalábbis az én szemszögemből. Látott már korábban. Itt, a bárban. Ez a tény minden kellemes illúziót lerombolt egy pillanat alatt. Viszont most már kifejezetten zavar, hogy én nem tudom a nevét. Ő egészen sokat tud rólam ahhoz képest, hogy még mindig szinte idegenek vagyunk egymás számára. Segítek neki, de szeretném tudni a nevét. Ezt közlöm is vele, talán nem a legtapintatosabb módon. Mielőtt azonban elárulná, egy apró megjegyzést tesz. Mintha bosszúból a viselkedésemért, még engem akarna kellemetlen helyzetbe hozni. És mit ne mondjak, sikerül is neki. Sokat mondó, amolyan „na nem mondod, kösz a tippet” arccal nézek rá. Erre nem tudok mit mondani, ezt hívják sakk mattnak. A kellemetlen csönd szerencsére nem tart sokáig, és végül a nevét is megtudom. Halványan elmosolyodom, a nevét pedig elraktározom magamban.
- Hát... – kezdek bele mélyet sóhajtva. – Azt mondta, inspirálóan hatok magára – folytatom összevont szemöldökkel, tekintetét kerülve. Ízlelgetem a szavakat, de kimondani is furcsa őket. – Hogy... lát... bennem valamit – hangom bizonytalan, kicsit mintha inkább kérdés lenne, mintsem kijelentés. Egészen elbizonytalanodom, ahogy elhagyják ezek a szavak a számat. Zavaromban tarkómat vakarászom, továbbra is az ágyat bámulva. – Ezt még kimondani is bizarr volt – jegyzem meg halkan, elhadarva, kínomban felkuncogva. Néhány másodperc csönd után viszont megkérdezem: - Mi volt az? – Szemeimmel arcát fürkészem. Tekintetem sóvárgó, kérlelő. Ha tényleg látott valamit, hallani szeretném, mi volt az. Szükségem van rá, hogy kimondja. Másrészt pedig így könnyebben tudnék neki segíteni. A kezemet, amin támaszkodom, előrébb csúsztatom. ujjbegyeimmel finoman, éppenhogy csak megérintve felhúzott térdét. Szemeimet továbbra is az arcán tartom, fogva tartva tekintetét.

Lena & Ewan

Nehezen érzem át a helyzetét, még nem voltam olyan helyzetben, amikor ennyire reménytelennek bizonyult volna minden továbblépésre irányuló próbálkozásom. Voltam már mélyen, a gödör alján, csúsztam lefelé a lejtőn, de még időben kievickéltem. Az teljesen más helyzet volt, mások voltak a körülmények, talán ezért is érzem át ennyire nehezen. Hiába írja le ilyen részletesen, ilyen mélyen és átfogóan, maximum elképzelni tudom, milyen lehet neki átélni ezt az egészet. Reményvesztettnek tűnik, aki kétségbeesetten próbál valamit keresni, ami visszahozhatja a reményt az életébe.
- Talán igaza van – bólintok. Egyetértek vele, ez jogos megállapítás. Kell valami, ami megragadja az ember figyelmét annyira, hogy leköti. De vajon ő akarja egyáltalán, hogy valami lekösse? Vagy csak ezt mondja, egyébként meg folyamatosan a festészet, az elveszett ihlete és a saját nyomorúsága jár a fejében? Így nem működik. Ha fejben mindig ott van, ahol nem kéne, ha folyamatosan miértek és válaszok után kutat, nem fogja lekötni magát, ami talán egy kicsit eltereli a gondolatait. Elhiszem, hogy nehéz lehet neki. A munkájáról, az életéről van szó. Ebben jó, ehhez ért, ezért az, aki. Formálja a személyiségét, a mindennapjait, meghatározza az életének nagy részét.
- Miért fest? – kérdezem tőle félrebiccentett fejjel. Érdekel a válasza, hiszen abból sok mindent le lehet szűrni. A festés önkifejezés, művészet, a festmény közvetíti a gondolatokat, az ember lelki világát, a hangulatát. Mindent elárul az alkotóról. A festés kommunikáció szavak nélkül. Egy festményen ott van az ember belső világa, minden, amiket a szavak nem képesek kifejezni. Nem azért születnek, mert elvárják. Legalábbis nem ezért kéne. Nem azért alkot az ember, mert mások tűkön ülve várják a következő darabot. Hanem saját maga miatt. Hogy átadjon magából egy darabot, egy részletet. Kíváncsi vagyok, ő hogy látja ezt. Talán teljesen más a véleménye róla.
Miután elárulja a nevét, felteszem neki a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztat. Zavarban érzem magam, nem tagadom. Az ő figyelmét sem kerüli el, látom, ahogy elmosolyodik. Ettől csak még kínosabban érzem magam. Az arcom ég, ráadásul valószínűleg a normál helyett pirosas színben tetszeleg.
- Nem is tudom – csóválom meg a fejemet, közben tarkómat vakargatva. – Csak... furcsa. Nem vagyok hozzászokva – válaszolom őszintén. – Pár év egy ilyen helyen, és egészen máshoz szokik hozzá az ember – suttogom halkan, az ágyat bámulva. Tenyeremmel egy nem létező ráncot próbálok kisimítani, hogy lefoglaljam magam. Tudom, hogy én választottam ezt az életet, dönthettem volna úgy is, hogy elmegyek egy kávézóba vagy étterembe dolgozni, de nekem gyorsan kellett sok pénz. Azt hittem, ez jó ötlet. Hogy egy-két év, megszedem magam, azután pedig gond nélkül tovább tudok állni. Hát, nem jött be. Sem a sok pénz, sem pedig az, hogy gyorsan szerzem meg azt a mennyiséget, amire nekem szükségem van. Eleinte elhitetik az emberrel a szépet és a jót, aztán közben derülnek ki a dolgok. Carlos pedig nem az a fajta, aki csak úgy hagy elmenni valakit.
Az a néhány másodperc csönd, ami ránk telepszik, nyomasztóan hat. Vajon most jön az a válasz, hogy amúgy nem is látott semmit, az egész csak egy prank volt? Ez is egy lehetőség. Az arcát fürkészem, tekintetem kérlelő. Hallanom kell, amit gondol. Ennyivel tartozik nekem: egy őszinte válasszal. Tekintetét fogva tartva hallgatom végig. Kellemesen bizsergő érzés járja át az egész testemet, ahogy hallgatom a szavait. Halványan elmosolyodom, amikor befejezi. Mielőtt válaszolnék a kérdéseire, habozok egy kicsit. Reméltem, hogy erre nem kerül sor. Az elmondása alapján, a szavai alapján és a saját megérzéseim alapján ő másnak lát, mint az ide betérő vendégek tetemes része. De ha válaszolok a kérdésére – esetleg demonstrálom is –, akkor is így marad? Vagy hirtelen már nem leszek más a szemében, csak egy fiatal cafka, aki hagyja, hogy férfiak nézegessek és taperolják pénzért cserébe. Végül mélyet sóhajtok, tenyeremet felcsúsztatom a térdére, majd feljebb a combjára. Közelebb csúszok, végig a szemeibe nézve. A korábban szorosan a derekam körül megkötött köntösömet szétnyitom és az ölébe ülök. Kezeimet a vállára helyezem, egészen közel hajolok hozzá, a sülébe suttogok.
- Akkor most nem beszélgetnénk – duruzsolom, közben fogaimmal finoman a fülcimpáját érintem. Végigsimítok mellkasán, aztán kezeit határozottan a combjaimra irányítom. – Ők mást akarnak. Mást csinálnak. Nem szeretik, ha feleslegesen járatjuk a szánkat – magyarázom mindvégig fogva tartva tekintetét. Csípőmet az övéhez préselem, mellkasomat kidomborítom, egészen hozzá simulok. – Mások az... elvárásaik – fejezem be, majd hirtelen felpattanok. – Másképp használják ki ezt az egy órát. – A köntösömet ismét megkötöm és végigsimítok rajta. – Elérheti, de nem itt – válaszolok a második kérdésére. – Valahol máshol igen. – A hajamba túrva ülök vissza mellé. Itt elképzelhetetlen, hogy elengedjem magam. Ez a hely ebben meggátol. Túl sok az olyan tényező, ami miatt nem lehet. Itt van Carlos, a vendégek, egy rossz szó vagy mozdulat lehetséges következményei... Ez nem az a hely, ahol mi oldódunk fel. Itt a vendégeknek kell elengedniük magukat, nem nekünk.

Lena & Ewan

A kérdésemre azonnal válaszol, ahogyan arra számítottam is. Kíváncsi lennék rá, mi jár a fejében, milyenek lehetnek a gondolatai. Egyetértek vele, tényleg jobb hely lesz tőle a világ, csak sajnos kevesen osztják ezt a véleményt. Mindenki el van foglalva a rohanó hétköznapokkal, a megszokott mókuskerékkel, az embereknek nincs idejük megállni egy kicsit, kiszakadni a rutinból, egy pillanatra elengedni mindent és csak értékelni a szépet és az értéket. Az értékrendek teljesen átalakultak, a művészet manapság már csak egy szűk réteget tud lefoglalni, pláne a magas művészet. Az emberek általánosságban nem foglalkoznak ezzel. Régebbi korok híres festői ugyan még a mai napig élnek a köztudatban, de ez a fajta tudás is már egyre kevésbé lesz releváns, ahogy haladunk előre az időben. Egy időben engem is érdekelt ez a vonal, szerettem volna a kreativitásomat kihasználni, valamire vinni az életben ezzel kapcsolatban, de teljesen más irányba sodródtam, így igazság szerint az én életemből is szépen lassan eltűnni látszik ez a fajta klasszikus művészet.
- Akkor miért nem maga miatt csinálja? – bukik ki belőlem a kérdés, amit eleinte nem akartam neki feltenni, de mégsem tudtam magamban tartani. Ez nem ilyen egyszerű, ezzel én is tisztában vagyok. Ha valaki csinál valamit, amit szeret, amiben igazán ki tud bontakozni, később pedig elismerik a munkáját, az nagy hatással tud lenni az emberre. Egy idő után az elismerés viszont elvárás lesz. A kibontakozásból megfelelési kényszer. A kényszer viszont nem mindig hozza meg azt az eredményt, amit várunk magunktól. Érdekel, ő hogyan látja ezt, miként gondolkodik erről.
Mindig is az a típus voltam, aki könnyen zavarba jött, ha saját magáról kellett beszélnie. Ez most sincs másként, ezért csak röviden válaszolok a kérdésére. Az itt eltöltött néhány év tényleg megváltoztatott bennem valamit. Másként látok sok dolgot, másként látom az embereket, másként viszonyulok hozzájuk. Nem engedek túl közel magamhoz senkit, mindenkivel tartom a három lépés távolságot. Ide nem azért járnak az emberek, mert a kisugárzásunk van rájuk hatással. Ez egy pillanatig sem fordul meg a legtöbb vendég fejében. Őket az érdekli, hogy fiatal lányok egyre kevesebb és kevesebb ruhában lengetik előttük a hátsójukat nap mint nap. Ha pedig jól megfizetik őket, akkor egy privát szobát is megengedhetnek maguknak, ahol csakis velük foglalkozunk. Eszközként tekintenek ránk, csak szórakozásként. Tárgyként. Egy idő után én is sokszor feltettem magamnak a kérdést: tényleg csak egy eszköz volnék? Egy tárgy? Férfiak esti játékszere, amit a zsebük mélyére nyúlva megszerezhetnek egy rövid időre? Erre lennék hivatott, semmi többre? Megvan a célom, megvan, miért választottam ezt az utat. A cél pedig már nem is annyira elérhetetlen, de nem látom, hogyan tudnék megszabadulni ettől a helytől, Carlostól, ettől az egész undorító élettől.
Szavak helyett mozdulatokkal demonstrálom, mit akar és mit vár el a legtöbb ide érkező férfi legyen az magányos férj, aki unja a feleségét, pénzes politikus, aki rendszeresn látogat ilyen helyekre, kíváncsi fiatal, akit a hormonjai vezérelnek, áldozat, akit a haverjai fizettek be akarata ellenére egy körre. Finom érintésekkel, lassú mozdulatokkal adok neki ízelítőt abból, általában mi történik itt. Magamon érzem tekintetét. Tehét sikerült magamra vonnom a figyelmét már ennyivel is. Talán mégsem különbözik annyiban a többi férfitól, mint azt eleinte gondoltam. Erre a kérdése is rátesz még egy lapáttal. Nem válaszolok, nem mondok semmit. Egy megérzés volt, de a jelek szerint ezúttal csalt a megérzésem, ami már nagyon régóta nem fordult elő. Féloldalas mosolyja húzódnak az ajkaim. A szavak valóban erős fegyvernek számíthatnak bizonyos helyzetekben, de ahhoz nem elég az egyik fél, ahhoz az is szükséges, hogy a másik vegye az adást.
- Általában jobb szeretnek cselekedni, mint beszélni – válaszolom fejemet félrebiccentve. Körmömmel végigsimítok álla vonalán mielőtt felállnék és köntösömbe burkolóznék. Kérdő tekintettel fürkészem az arcát az előbbi kérdését hallva. Az én elvárásaim? Nekem itt nem lehetnek elvárásaim. Én itt dolgozom. Itt én vagyok az, akivel szemben elvárásokat állítanak fel, ahogyan azt általában egy munkahelyen szokták az alkalmazottakkal.
- Az itt senkit nem érdekel – válaszolok halkan. Hallhatja hangomban a keserűséget. Már nagyon rég volt, amikor érdekelt bárkit is, én mit akarok. Egyszer jó lenne, ha végre nem csak nekem kéne a másikra gondolni, hanem oda-vissza működne ez. Ha valaki foglalkozna vele, én mit akarok. Ha valaki a saját vágyai mellett az enyémekről sem feledkezne meg.
- Bárhol – válaszolom kezeimet széttárva, már az ágyon ülve mellette. – Bárhol, ami nem itt van. – Itt képtelen lennék elengedni magamat. – Nem, sajnos nem – csóválom meg a fejem, majd a szemben lévő falon függő órára pillantok. – De nagyjából egy óra múlva végzek, ha az még nem késő – fordulok vissza a férfi felé. – Ha igen, azt is megértem. – Elvégre nem várhatom el, hogy még egy órát várjon rám, amíg végzek... – Viszont ha késő, én örülnék, ha még találkoznánk valamikor – suttogom halkan az ágyat bámulva. Amilyen dühös voltam rá, amikor megláttam, amennyire azt akartam, hogy csak tűnjön el végre... Mostanra minden ellenérzés kiveszett belőlem. Megint ugyanazt érzem, amit akkor a parkban, vagy legalábbis valami hasonlót. Érdekes férfi, nem olyan, mint a többi, van benne valami más, valami izgalmas. És szeretném még látni.

Lena & Ewan

A válasza egészen más, mint amire számítottam. Elgondolkodtató. Akármennyire is szeretném átérezni a helyzetét, nem tudom teljesen, hiszen sosem voltam ilyen helyzetben Nem kerültem még alkotói válságba, ez a terület tőlem távol áll. De a szavaiból, a hangján tisztán lehet hallani a reményvesztettséget.
Úgy tűnik, mégis igazam volt. Mégiscsak más, mint a legtöbb ide betévedő férfi. Ők nem azért jönnek ide, hogy felfedezzék az érzékiséget, olyat tapasztaljanak, amit előtte még sosem. Nem tartják ennyire az ilyen helyeket. Ez nekik csak játék, szórakozás, egy jól átmulatott este, némi vigasz a nap végén, egy kis kaland, amiről a feleségük nem tud.
- Ez így van – értek vele egyet. Ajkam apró mosolyra húzódik egy pillanat erejéig, majd felállok és eltávolodom tőle. Köntösömbe burkolózva állok előtte, a viselkedésem, a testtartásom szöges ellentéte az előbbi kis demonstrációnak. Éles váltás, de csak szemléltetni akartam, mire vágynak itt általában a vendégek. Közelségre és kéjre leginkább. Ráadásul az idő is kötött, egy érzéki pillanatot pedig nem lehet csak úgy megszakítani. Nem lehet egy órába belesűríteni, nem lehet meghatározni az időtartamot. A körülmények sem alkalmasok rá, a vendégkör sem az a fajta általában, akik ezt igényelnék.
Meglep, hogy a saját igényeimről kérdez, de ahogyan azt említettem, senki nem kíváncsi rá. Igényeket elégítünk ki, nem pedig felállítjuk őket. Nem kérhetünk meg senkit semmire, minket kérnek. Szépen vagy kevésbé szépen. Eltűnődve pillantok rá, amikor visszautal saját magára. A földet bámulva csóválom meg a fejemet, nem is tudok erre hirtelen mit mondani. Igen, mások az igényeim. A legnagyobb igényem az, hogy végre kiszabaduljak innen, amint csak lehet. Arra viszont még várnom kell.
- Nincsenek nagyratörő vágyaim ezen a területen – vallom be végül tekintetemet ráemelve. Amint befejezem a tanulmányaimat, reményeim szerint viszonylag hamar sikerül megpattannom. Persze, nem ez az egy tényező fogja befolyásolni; ott van Carlos, ott van Aaron és ez az egész szarság. Sokkal komplikáltabb lett minden azóta, amióta itt elkezdtem dolgozni. Ráadásul ez nem az a fajta „nyugisabb” bár, ahol erre lehetne lehetőség. A főnökömnek az egyéb üzleti érdekei erősen befolyásoló tényezők. Bő két éve egy félresikerült üzletkötésnek véres vége lett. Az elég sok mindent megváltoztatott. A lányok nagyjából azóta csak robotként dolgoznak. Aki élvezte, az is fél. Nyilván, nem ment el a kedvük tőle, de sokszor félnek, hogy megint megtörténhet. Mert megtörténhet. Akármennyire is hülyén hangzik, a légkör, Carlos sarkunkban loholó kutyái mind-mind nehezebbé teszik ezt. Inkább alkalmazkodunk. Mást nem nagyon tehetünk.
- Tudom – bólintok a megjegyzésére. – Nap mint nap tapasztalom. – Van, aki fizikai közelséget akar, van, aki csak nézni akar minket. Van, aki le sem tudja venni a kezét rólunk, van, aki a fordítottját várja el. De végeredményben ugyanazt kell elérnünk mindenkinél.
Megkep a kérdése, nem számítottam rá. Miért kérdezi, mit akarok csinálni majd? Miért számít ez egyáltalán? Azt hittem, ő akar valamit, de kezdek elbizonytalanodni. Eddig azt hittem, ismerem az embereket, de úgy tűnik, csak a rutinnak köszönhetek mindent. Most először szokatlan helyzetben találom magam és csak pislogok, mint hal a szatyorban. Nem is tudok hirtelen mit válaszolni. A helyzetet pedig tovább bonyolítja a következő kérdésével. Figyelem, ahogy feláll, némán követem a mozdulatait. Tekintetemet fogva tartja, nem tudom róla levenni a szememet, hiába akarom. Alsó ajkamat bejarapva kapom el a fejemet végül. Zavarban érzem magam. Fogalmam sincs, mit kéne válaszolnom. A gondolatok ott vannak a fejemben, de nem tudom szavakba önteni őket. Furcsán hangzanának. A földet fixírozva odalépek hozzá, megállok előtte és ismét a szemeibe nézek. Habozva, de végül a kezei után nyúlok, amiket a köntösöm derekamnál lévő madzagjára helyezek finoman. Ez az aprócska mozdulat elég arra, hogy kioldódjon. Tekintetem az ajkaira siklik. Közelebb araszolok hozzá, lábujjhegyre emelkedem. Lassan közelítek csak felé, óvatosan, minden centimétert alaposan megfontolva. Finoman érek ajkaihoz, alig érintve. Kezeimmel végigsimítok karjain és a vállain pihentetem meg. Szemeimet lehunyva időzök el néhány pillanatig. Kellemes bizsergés fut végig egész testemen, amitől libabőrös leszek. Amilyen lassan közelítettem felé, olyan lassan távolodom el tőle. Remélem, ez szavak nélkül is kielégítő válasz volt.
- Szóval? - Kérdő pillantással nézek a szemeibe. - Hogy szeretné? Később, vagy egy másik nap? - Hangom halk, ha nem lenne teljes csönd a szobában, talán nem is hallaná.

Lena & Ewan