Kiöntöm a szívem, és nem tudom, vajon képes vagyok-e még arra, amire megtanítottak. Amire TANÍTOTTAK. Hogy elmondjam azt, amit gondolok, ahogy érzem magam. Nekem ez nehezebb, mert nem mindent értelmezek jól, néha nem értem az emberek szavait vagy tetteit. Nekem sokszor minden fekete és fehér, néha pedig szivárványszínű, de sosem értem tökéletesen azt, ami történik. Gyakrabban értem félre az életet, mint egy átlagos ember. Amióta tudom, hogy van ez a betegségem, már kicsit könnyebb a lelkem, de épp ezért nehezebb is. Mert már tudom, és ez mindig ott motoszkál a háttérben, bizonytalanságot csepegtetve a szívembe.
És most, mikor itt álluk a hóesésben, a Rockefeller Center gyönyörű karácsonyi forgatagában, TUDOM, hogy minden szavammal eltaszítom őt. TUDOM, hogy ő most nagyon akarna. Érzem. Látom. Ahogy hozzám ért. Ahogy megtörte a csendet, amelyet hónapokig fenntartott. Most itt van, és kellenék, és kimutatja. A tekintete is izzik ettől a vágytól. Csak egy szavamba kerülne, és ismét mi lehetnénk Tessa és Jamie.
Mert szeret.
Mert szeretem.
Mert szeret.
Szeret.
De nem. Nem lehet. Mert olyanok vagyunk, mint a tűz és a tűz. Túl nagy pusztítást végzünk egymásban, a környezetünkben. És gyönyörűek vagyunk együtt. Hatalmasak. De veszélyesek. Megégnek azok, akik a közelünkbe kerülnek, fájdalmat hozunk és szenvedést, mert látni napról-napra azt, hogy rámegy erre a se veled se nélküled kapcsolatra a családom, a barátaim, az ő családja, az ő barátai...egyszerűen már nem éri meg. Sem a pusztítást, sem a szenvedést, de még a gyönyört sem. És tudom, hogy most is ez lenne. Nem tanult még a múlt hibáiból, nem látja, merre kéne lépnie ahhoz, hogy ez a mérleg a jó irányba billenjen ki. És nekem már nincs türelmem megvárni, míg rájön. A hála, a szeretet, a folytonos, sosem szűnő vágy mindig hozzá fog kötni. De inkább hagyom, hogy hamuvá égjek, aztán kihűljek, semmint hogy elpusztítsam mindazt, amit szeretek benne, amit szeretek az életemben. És fáj. Pokolian fáj. Ám tudom, hogy ezt kell tennem, mert ez a helyes. Mert még mindig nem látja a nyilvánvalót. Mert túl fiatal, és még alig élt. Nem látott annyi szörnyűséget, hogy ragaszkodjon foggal-körömmel azokhoz a kicsi, jó dolgokhoz az életében. Nem hibáztatom ezekért, és minden tettéért amit értem tett, hálás vagyok. Kitartott, amikor senki más. És hitt benne, hogy megkaphatom még amit akarok. Tudom, hogy hajtóvadászatot tartott azért, hogy visszakapjam a látásomat. Tudom, mit áldozott fel azért, hogy mellettem legyen és a támaszom maradjon, és érzem, hogy az interjúk során sok mindenre választ kapott amikre eddig csupán homályos tippjei voltak. De mégsem tudott teljesen kiismerni. Oliver sok mindent megválaszolt. Üdítő volt megismerni az öcsém életútját. Sokkal többet beszéltem, mint azokon a foglalkozásokon, amiken ő volt a kezelőorvosom és én a páciense. És nem hazudtam. Semmiben. Rendes volt tőle, hogy a párkapcsolatainkat nem teregette ki, csak érintőlegesen és csakis szakmai szemmel elemezte őket, így megkímélt attól, hogy egy amúgy is nehéz időszakban újra éljem Victoria, Olivia, vagy épp az ő elvesztését. Ám Oliver épp elég volt ahhoz, hogy talán elvonja a figyelmét arról az apróságról, amiket én jeleztem felé. Persze tudom, talán nyíltan kimondhattam volna őket, de...hát az nem én vagyok.
S közben ott van bennem az, amiket most a fejemhez vágott, és ez rádöbbent arra, hogy még annyira sem ismer, mint amennyire én hittem, hogy ismerhet. Mert ha ismerne, tudná, hogy nem gyűlölök semmit annyira, mint amikor sajnálnak. Ettől menekülök. Ha megsebeztek, inkább elbújok egyedül, mint a farkas, ha megmarták, hogy a sebeim nyalogassam, de bárki közelít, morgok és harapok, mert nem bírom a közönséget és nincs szükségem szánalomra. Ő mégis úgy értelmezi a tetteimet, hogy gyenge vagyok, és megjátszom magam.
S aztán elenged.
Nem szól semmit. Nem kérlel, hogy adjak egy esélyt, nem kínálja fel a lehetőséget, amire tudja, hogy a legmélyén a szívemben vágyok, csak küzdök ellene. Hagyja, hogy elfussak. Nem marasztal. Mert itt van a vége.


Csend. Fülsüketítő. Észveszejtő. Irritáló. Mint a fehér zaj, ami erős decibelekkel támadja a hallójáratot. Nem hallod igazán, de érzed, hogy hangos, mert fáj tőle a füled és fájni kezd a homlokod.
Merev vagyok. Nem bírok parancsolni a testemnek, önálló életre kel.
A karjaim, az egész lényem egy védőpajzsot von a nő köré, hogy ha kell, újra átélje ugyanazt a borzalmat, de megvédje őt. Ez lenne a szerelem? Ez lenne, amire azt hiszem, hogy nincs meg köztünk? Vagy csak a tudat alatti halálvágy az, ami ezekhez a helyzetekhez hozzá segít. És újra élem azt az estét, és újra végigsétálok a folyosón. Újra érzem a döbbent csalódást, amit Maya idézett elő, és nem értem, hogy lehetett egykor ő a legfontosabbja a szívemnek. És újra látom a folyosón a padokat, a repedést az egyik kép keretén. Érzem a fertőtlenítő émelyítően boldogító szagát a kezemen, amely megnyugvást és biztonságérzetet ad. Aztán látom Tessát, ahogy a kardiológia folyosóján áll. Egy ajtó előtt. Egy vizsgáló előtt. Aztán a tovább szalad a kép, és már egymással szemben állunk. S én elveszek a távolba révedő kék lélektükrökben. Hagyom, hogy fájjon neki. Hagyom, hogy szenvedjen, és tovább tetézem azt a szenvedést. Végül a kép elszakad, s én érzem a vérem szagát, a dörrenés még süketté tesz a világ zajaira. S a pillanat összemosódik a múlttal. Már nem érnek el. Már nem érem el a kapaszkodót. Elveszek a sötét örvényben, amely rabul ejti a testem, az elmém, az emlékeim, és tehetetlen bábként hagyom, hogy az idő kereke nélkülem írja tovább az életem történetét.
A távolból hallom csupán Tessa hangját, amely neme nyomja el az emléket, csak belekeveredik. Érzem a bőrömön a forró leheletét, de nem ér el hozzám sem az érintés, sem a nyugtató szó. A sziréna hangja is csak távolból jut el hozzám, képtelen vagyok reagálni a környezetemre, és ez egyszerre borzaszt el, és egyszerre érzek felette megnyugvást, hisz így legalább már nem érzem azt a nyomást, amely végül összeroppantott. Mintha meghaltam volna, könnyű vagyok, és nem foglalkozom azzal, hogy sajnálkozó pillantások, meglepett mentősök üdvözölnek. Próbálnak kívülállóként tekinteni rám, de nem tudnak. Túl sokszor dolgoztunk együtt. Túl sokszor láttak már munka közben. Hallották a sikereimet, a bukásaimat. Ismernek, és ez meggátolja őket abban, hogy ne szakadjon meg a szívük azon, amit látnak. Ahogy tehetetlen testként, lélektelenül, de még dobbanó kőszívvel hagyom, hogy hordágyra pakoljanak. Hogy levágják rólam a kabátomat, felhasítsák az ingemet, és infúziót kössenek be. S én csak kimerevedett szemekkel bámulom a mentőkocsi plafonját, mintha nem is lennék már jelen. Mintha csak arra várnék, hogy valaki elszakítsa életem fonalát.
Fények futnak végig a mentőkocsi oldalán, aztán zökkenünk, majd kihúznak a mentőből. Hangos zúgolódás támad, de kizárom. Nem akarok visszatérni. Újabb adag gyógyszert kapok és a lebegés fokozódik. A szívverésem lassul, nyugodtabbá válik, én tompává. A zsibbadás kellemes. Nincs fájdalom, nincs Tessa, sem Allegra, sem bűntudat, sem fájó, hontalan vágyakozás. Hallom a hangokat, mert a fülem, az érzékszerveim nem kapcsolnak ki, de a tudatom nem raktározza el őket, vagy maximum nagyon-nagyon mélyen a tudatalattimban. Egy kéz fonódik az enyémre, erőtlenül szorít, majd elsiklik, mint a füstszerű köd egy kísérteties éjen a fák közt. S már csak én vagyok, és a megnyugtató tompaság. Bár mindig így maradhatnék.


*Russell*

A taxi gond nélkül suhan a város épületei közt, mégis csiga lassúnak érzi. A neves pszichiáter aggódva pislog kifelé a kocsi ablakán a számára ismerős mégis idegen nagyvárosban. Ismét itt van, ahol már annyiszor. Titania megjósolta előre. Az emlékre kissé elmosolyodik és a szíve megtelik szeretettel. Az a lány úgy robbant az életébe, akár egy atombomba, és mindent felforgatott. Mégis, sokkalta boldogabb azóta, hogy vele van, mert tudja, hogy nélküle az a lány egy sötét kórteremben végezte volna begyógyszerezve. De most boldogan élheti a fiatalok mindennapos életét, szerelembe eshet és csalódhat. Esélyt adott neki, pedig mindenki óva intette ettől. Ám ő hitt benne, hogy van remény számára, és még javulhat.
S most megint Jamie felé száguld. És Tessához, és megint ugyanott tartanak, mint már nem először, és nem tudja, mi várhat rá, ha odaér. Ám nem fogja feladni, hogy ezek ketten még rátalálhatnak arra az útra, amit ő jósolt nekik. Amit Tia is előre megmondott. A Csillag és az Utazó. Tessa az a horgony, az a biztos pont az égen, aminek a nyomán az örökké úton lévő haza találhat. Szükségük van egymásra. De ő nem mondhatja meg nekik, hogy ha végre jó irányba használnák azt a tüzet amivel élnek, amivel csak kevesen rendelkeznek, hegyeket mozgathatnának meg. Csak el kell engedniük ezt a harcot amit egymás ellen vívnak és össze kell fogniuk valami nagyobbért, és megállíthatatlanok lesznek. És Jamienek szüksége van Tessára. Hogy segítse őt az élete nehézségeiben, emlékeztesse rá, hogy a sok rossz amit a számlájára ír, csupán a jéghegy csúcsa, mert emellett milliónyi olyan esete van, amely boldogságot és életet teremtett, már a kezdetektől kezdve. Jamie tehetsége már gyerekkorában megmutatkozott, mikor még csak az iskolapadban tanították az orvoslás titkait. Zseniális tervekkel állt elő, és már akkor felfigyeltek rá, és lám, később beigazolódott a szimata. Ő hívta fel Virginia figyelmét arra, hogy Jamieből nagyon jó sebész lehetne.
Épp emiatt a hite miatt nem hajlandó lemondani arról sem, hogy Tessa is épp ilyen kiváló lehet a saját területén. Az ikrekkel kapcsolatos kutatása is példaértékű. Esélyes néhány szakmai elismerésre, s ha Tessa nem terjeszti fel, majd ő megteszi helyette, mert kellenek ezek az apró sikerek az utóbbi hónapok nehézségei után. És neki is szüksége van Jamiere. Hogy az a töretlen szakmai elhivatottság megszilárduljon Tessában, átragadjon rá Jamieből, aki minden lélegzetével a műtőkhöz, a tanításhoz, a kórházhoz kötődik. Nem elvakultságot vár Tessától. Csak kitartó munkát és a hitet, hogy van olyan jó, mint amilyennek ő nem gondolja magát. Nem véletlenül adta neki a legnehezebb esetet amivel találkozott. Ha őszinte akar lenni, kicsit csalódott is önmagában, hogy nem ismerte fel egyből a jeleket az autizmusra vonatkozóan, de talán ennek így kellett történnie. Mindennek oka van. Annak is, hogy ő is részese ennek a nagy egésznek.
A kórház elé érve berohan és azonnal felrohan a megfelelő osztályra.
Jake Lester már az ágya mellett áll, a kezelőorvossal egyeztet. Észreveszik. Az orvos, rezidens a névtáblája alapján, azonnal tájékoztatja.
- Súlyos pánikrohama volt, katatón állapotba került. Még sosem láttam ilyet, Dr. Morgan. - tárja szét a karját tehetetlenül, jelezve, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Bólintok. Jake kétségbeesett pillantása sokat elárul arról, ő hogy érzi magát.
- Nem szabadott volna még kiengedni. Túl sok volt neki. Alig néhány hete lát újra, és egyből a műtétek, a kórház, a kinti élet. Még nem készült fel...
A vállára teszi a kezét, hogy megnyugtassa, bár ismerve az idegsebészet fejét ez nem fog egykönnyen megtörténni.
- Senki nem láthatta előre.
- De maga látta, ugye? Tudta, hogy ez fog történni, nem igaz? - kérdi vádlón - Maga mindig két lépéssel előttünk jár Jamie és Tessa esetében. Most is tudta, hogy ez fog történni, ugye?
Bátorítóan pillant rá, de az arca merev.
- Nem pontosan ez. De számítottam hasonló visszaesésre.
Nem tagadja a nyilvánvalót, Jake azonban tőle szokatlan durvasággal emeli fel a hangját.
- Hogy maga mekkora egy szadista köcsög! Ezt hogy képzelte? Mit játszadozik vele mint egy marionett bábuval?
A hangneme erősen sérti a pszichiátert, ezért mély levegőt vesz és a kórlapjához lép. Jamie a gyógyszerektől jelenleg az agyát is képtelen használni, bár attól tart, hónapok múlva még előjöhetnek ezek a szavak a tudatalattijából.
- Minden rendben van magával, Dr. Lester?
Jake haragos vonásai meglepettséggé szelídülnek.
- Én.... ezt....hogy...
- Jól hallotta. Minden rendben van otthon? A családjában?
Összeszorítja a száját, nem felel. Tipikus Lester, mintha Jamie az ő tükörképe lenne. Vagy fordítva. Nem is tudják, hogy sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint ahogy azt gondolnák. Jake sokkalta inkább ikre Jamienek, mint Oliver.
- Nézze, higgye el, semmi olyat nem tennék, amivel ártanék a barátjának. Most maradjunk annyiban, hogy ez volt az a szükséges rossz, aminek meg kellett történnie. Jamie makacs, akár egy öszvér. Ha akkor elveszik tőle az esélyt, hogy visszatérhessen a műtőbe, ismét elveszíti a biztonsági zónáját, és arra már egyszer majdnem ráment, emlékszik? Most bizonyíthatta, hogy még mindig orvos, még mindig sebész. Ezek után pedig már lehet majd rá hatni, hogy a lelkével foglalkozzon. Igaza van, nem volt még kész a műtétekre. Sem arra, ami odakint várja. Még labilis, szüksége van a támaszokra, azokra, akikben megbízhat. Az ő esetében most a bizalmi kör a legfontosabb, ezt ne feledje az elkövetkező időszakban. Tudom, hogy óriási nyomás nehezedik magára, Dr. Lester. Magának el kell engednie őt részben. Már megmentette. Már vége van, túlélte, lát. Nincs végleges károsodás. Ez a gyógyulás nem magán múlik, legalábbis nem úgy, mint az orvosán. Már nem magán múlik, Jake. Most csak legyen a barátja. Ne az orvosa. Engedje el azt a nyomást, ami akkor nehezedett magára amikor az egész világ azt figyelte, miként vág bele a koponyájába. És bízzon bennem. Tudom, mit csinálok.
Mondaná tovább, de Jake csipogója megszólal. Nem szól semmit, csak bólint és kisiet az ajtón. Russell megrázza a fejét és mosolyog. Tipikus Lester. S aztán egy pillantást vet az ágyon fekvő páciensre. Az infúzió csöpögése az egyetlen, ami a csendet megtöri. A mellkas emelkedik. A tüdő oxigént juttat a szervezetbe. Csak a zöld szemek merednek a semmibe. Közelebb lép és sóhajt.
- Mindig a nehezebb utat választod, igaz, Jamie? - keserűn nevet fel - Már rég élhetné a boldogan él amíg meg nem hal storyját, de mindig makacskodsz. Te is, Tessa is. Két megátalkodott...
Lemondón legyint. Összeszorítja száját. Néhány másodpercig csendesen tekint ki az ablakon. Odakint hó hullik.
- Jól leszel. Sajnálom, hogy nem figyelmeztettem senkit erre. Talán Tessa sem számolt ezzel a lehetőséggel. Hisz olyan jól meg tudod játszani, hogy minden rendben. Fejest ugrasz a napokba, felhúzod a maszkodat, és mindenkit átversz. Mestermunka, nem mondom. Le a kalappal. Egy igazi pszichopata veszett el benned, legalábbis ebből a szemszögből. Eszméletlenül jól manipulálod a környezeted, elhitetsz velük bármit, amit el akarsz hitetni. Azt is akár, hogy jól vagy, rendben vagy. És még mindig nem érted, hogy ahhoz, hogy boldogulj az életedben...Tessára van szükséged. Az ő érzékenysége, az éles szeme, a ráérző képessége kell, hogy végül ne kergesd magad öngyilkosságba. Azt hiszed nem tudom, mi jár a fejedben, Jamie? Hogy miért ugrottál a golyó elé? - megrázza a fejét, és elszorul a szíve a gondolattól - Azt hiszed nem tudom, hogy mennyire szereted őt? De nem csak ezért tetted. Hanem mert meggyőzted magad arról, hogy a te életed nem elég értékes ahhoz, hogy megmentsék. Hogy életben maradj! Ez a tetted pedig igazolta az elméletemet. Pajzsként védted meg Tessát, de azon túl, hogy a szerelmed vezérelt, valójában Jamie, te meg akarsz halni.
Elhallgat. Mély levegőt vesz és a hajába túr. Örül neki, hogy ezeket a szavakat most senki nem hallja. Aggódik, és tudja, hogy az aggodalma nem alaptalan.
- Nem vagy értéktelen, Jamie. És nem csak azért, mert orvos vagy. Tessa sem értéktelen, és nem csak azért, mert orvos. És én azon leszek, hogy felfedezzétek mind azt a csodát, amivel végre rátalálhattok az életetekben. Mert nem minden a kínlódás. Nem minden a fájdalom, vagy a sérelmek, vagy a gondok. Ó, te jó ég! Messze nem ez az élet!
Csak magának beszél, mégis, mintha a férfi most is éber lenne és hallgatná őt. Aztán belátja, ennek nem sok értelme van, és kimegy a szobából. Itt jelenleg nincs mit tenni. Neki nincs.
- Milyen terápiát javasol, doktor? - teszi fel a kérdést a kezelőorvosnak, immár a folyosón.
- Nos, még néhány nap nyugtatózás, vitaminok, aztán csoportterápia, lőtt sérültek számára.
- Értem. És egyedül menjen majd el? - kérdezi, és az orvos meglepődve pislog rá.
- Mégis, kinek kéne mennie még?
Russell pedig türelmesen mosolyog a rezidensre, majd kiveszi a kezéből a kórlapot.
- Oké, akkor innen átveszem.
- De a szabályzat...
- A nevem Dr. Russell Morgan. Rám semmiféle szabály nem érvényes, ha Dr. Woodwardról van szó.
- Ezt...jelentenem kell.
Russell már nem figyel rá.
- Ühüm...csak nyugodtan. Visszafelé pedig hozzon egy teát és egy nagy lattét. Édesítővel. Fahéjjal. Karamell is mehet bele. Tűzforrón szeretem. A tea gyümölcsös legyen, leheletnyi citrommal, mézzel. Kis kamilla is mehet hozzá, de ebből se sok. Mire végignézem a kartonját, itt legyen.
Ezzel véget is vet ennek a beszélgetésnek. Méghogy egyedül. Jesszus, tényleg nem tud tőlük távol maradni, ez már nyilvánvaló. Tessának és Jamienek együtt kell terápiára járniuk. Lehet, hogy Jamiet lőtték meg azon az estén, de Tessa is sokkot kapott ott. Látni a szeretett férfit vérben ázni a lábai előtt, tudni, hogy miatta történt mindez, ez túl sok neki is. És segítséggel túljuthatnak ezen. De csak együtt. És rá kell jönniük, hogy mit miért tesznek, különben sosem lelnek majd nyugalomra.



*Napokkal később*

A kórház udvarán ülök egy padon. A telefont szorongatom és nem tudom, elhajítsam-e vagy csak törjem ketté a térdemen. "Nem tudok most menni...azért jól vagy? ... Itt vagyok Dubaiban, csak négy nap múlva indul vissza a járatom, de egy napra megállunk...kórházban vagy, nem? Ott vigyáznak rád, nem igaz? ... Hiányzol...sietek amint tudok..."
Allegra néhány mondata a telefonbeszélgetésből. Gyógyszereket kapok, amik nem tudom mit csinálnak, de egészen jól érzem magam tőlük. Russellel órákat beszélgetek, Jake is sűrűn jár be, és Tessa...
Sóhajtok. Felpillantva egy ismerős alakot látok meg az ajtóban. Mosolyt erőltetek az arcomra, és intek felé.
- Tess, itt vagyok! - állok fel és elindulok felé. Idekint hideg van, de én nem fázok. Jól esik kiszabadulni a négy fal közül, mivel egyelőre nem hagyhatom el a kórházat. Odasietek elé.
- Ráérsz most egy kicsit? Nincs kedved sétálni egyet? Persze, csak ha már jobban vagy. Hatottak a gyógyszerek?
Tétován állok előtte, és csak magamban fohászkodom azért, hogy ne utasítson el. Nem akarok Allegrára gondolni, de szeretném megtudni azt is, ő hogy érzi magát. Nem akarom, hogy a barátságunk is a semmibe vesszen. Nem akarom, hogy kizárja magát az életemből.

A földön ülve reszketek, minden porcikám fáj, és a mellkasom lüktet. Halkan morranok fel, és tömöm a számba a kis öklömet. Az ezüstszínű csillagok töménytelen mennyiségben záporoznak a penészes padlóra, miközben felhúzom az egyik térdemet, és a könnyfüggönyön át megpillantom a másik fal végét. El kellene vállalnom azt az állást, nincs maradásom, ha ekkora kárt teszek magam mögött. Jamie állapota a rossz egy új fogalmát merítette ki. Sosem láttam még ilyennek, ennyire reménytelennek, az ürességbe tekintő zöld íriszekben nem pislákolt semmilyen fény. A szerelmünk egy utazáshoz hasonlítható, és amikor azt hittem, hogy minden rendben van velünk, akkor robbant az arcomba a könyörtelen valóság. Méreg. Tessa Wilson a pszichológus, az elbukott palánta. Russell szavai csengenek a fülemben. Nem akart hibáztatni, sosem tette volna meg nyíltan, de a tekintete elárulta, hogy Jamie mostani helyzete korántsem rózsás. Karácsony van, és a meleg kakaó szürcsölése, a mézeskalácssütés helyett a kórház padlóján kínlódom, mint egy kivert kutya. A reggelt egy nagyszerű indítással kezdtük meg, aztán minden elromlott, mint ahogyan az nálunk menetrendszerűen megtörténik, ha együtt vagyunk. Mi vagyok neki? A nagybetűs nő, egy lángoló karddal a kezében? Szétszabdalom a húsos szöveteket, hogy a mélyebb rétegekbe is eljussak, aztán pedig kitépjem a lelke csillogó részeit. Ó, Tessa…te buta kislány. Nem vagy hozzávaló, nem vagy te mentőangyal, sem pedig az égbolton követendő minta. Jamie tévedett akkoriban, az igazi szörnyeteg én lettem, hogy hagytam ezt a szituációt ennyire elburjánzani. Már régen tovább kellett volna állnom, nem szabadott volna a gyengeségemnek engedni, és bejárni hozzá, el kellett volna költöznöm a világ másik felére, és kivágni a szívem sejtjeiből a nevét, az emlékeit kitörölni a fejemből. Nem érdemlem meg a boldogságot. Megöltem majdnem egy embert. Az életét adta volna értem. A nagyszerű gyereksebészből egy áldozatot, egy zombit csináltam. Legurítottam a földön, és ott hagytam a mocsárban. Megfullad a közelemben, nem bírtam kimondani, hogy akar. Már nem is érzi, hogy jók lennénk együtt. Remegő karjaim tartom ki magam elé, és újabb hullámokban borít el a fájdalom. A nagy zihálásoktól a szívem egy-két ütemet kihagy, jelzi, hogy nem vagyunk jól, mintha most még engem is siratna. Nem lesz időnk, a jövőt eltaposta. A tegnap este, és a ma reggel jutott nekünk. Az emlékkönyvem hasábjaink ezek a képek fognak megelevenedni. Nem értette meg a mondandómat, nem is akarta, mert beteg. Tessa egy autista ember érzéseivel játszottál. Sokkal mocskosabbnak érzem magam, mint Scott meggyilkolásának estéjén. Kopogtatnak az ajtón, de nincs erőm felemelkedni. Mikor lesz már ennek vége? Mikor szakadunk el? Jöjjön a megváltás, nem szeretnék érezni, miért nem kaphatok egy kis amnéziát? Nem vagyok ehhez erős, nem értem őt, ő se engem. A kommunikáció mellett kevesek vagyunk, félek elveszett a belső megérzés, a telepátia képessége is, ha nem jöttem rá az első pillanatban, hogy romokban hever az élete. Hosszú hónapok, talán évek kellenek ahhoz, hogy olyan legyen, mint előttem, mint Olivia, vagy Victoria idejében. Elsírtam a bánatom. Jólesik az egyedüllét. Russell csak a rosszra emlékeztet, és én nem akarok megint az a nő lenni, aki végignézi a tusáját. Az áldozatszerep, a régi orvos kihunyt, és én tehettem róla. Megszáradnak a könnyeim. Véresre rágtam már az öklöm, a bütykeimet felsértettem, de nem mozdulok. Megvárom, hogy besötétedjen, mert nincs azaz isten, hogy én szembenézzek vele, vagy a családjával. Én nem leszek még egyszer ott, hogy kérdésekkel traktáljanak. Gyógyszerek. Elaludnék vajon? Mennyire fájna a tudatlanság? Nem is érezném meg, ha leállna a szívem, csak lebegnék, és átmennék oda, ahova való vagyok. Elzsibbadt már mindenem. Nincs kedvem semmihez, ülök itt, mikor újabb kopogtatás, és egy ismerős hang.
- Tess, Jake vagyok. Gyere ki, és felmegyünk a kardiológiára, rendben? Nem kell senkivel sem beszélned. – megint a vizsgálatok, és megint ugyanaz, mint hónapokkal ezelőtt. A lövés estéjén, mikor Maya felbukkant, és Jamie majdnem meghalt. Feltápászkodom. Mennem kell, de üres vagyok. Kimerültem lelkileg, nem érzem jól magam. Beszélgetnem kellene, különben megölöm magam. A kékjeink találkozásának pillanatában már tudom, hogy összetörök. Jake úgy kap el, és segít fel az emeletre.
- Minden rendben lesz. – csitítgat, de érzéketlen vagyok a hangjára. Az illata majdnem olyan, mint az övé.
Napokkal később, John Norton rendelőjében
Jamie nem látogatható, nyugtatózzák, de már letelt a három nap. Egy merő gúny vagyok, ahogyan kinézek, de volt menedékem. John vitt haza, és Nadia bújtatott ágyba. Mellettem virrasztott, a sírás néha újrakezdődött, mint egy ördögi kör, aztán vége szakadt. Beletörődő módon ettem, vagy ittam, ha hoztak nekem valamit. Most is csak azért vagyok itt, mert át lettem irányítva. Tudom, hogy kereshettem volna mást is a bajommal, de John a legjobb.
- Tess…idd meg a teádat, rendben? – az asztala mögött ül, és engem fürkész. Remegő ujjakkal emelem fel a bögrét, és kortyolok bele.
- Megnéztem a kardiológiai jelentésedet, és az újabb vérvétel eredményt. Megcsináltuk az ultrahangot is. Nem értem én se, hogyan történhetett mindez meg. A kilökődés abbamaradt, de veseeredményeid…borzalmasak. A kiválasztás nem jó, és magas a húgysavad is. Nem értem, voltak előtte ilyen gondjaid, vagy más tüneteid? – érdeklődik, de csak bámulok előre, és meg sem hallom, amit kérdez tőlem. Egy kis fáziskéséssel reagálok, és felocsúdok.
- Nem voltak…zsibbadt a kezem. Semmi egyéb. Meg voltam fázva, lázasan mászkáltam, most sem jobb, de alakulok. Nadia nagyon komolyan veszi, hogy ágyban kell maradnom. – mosolyodom el tőlem groteszk stílusban, aztán felsóhajtunk mindketten.
- Ez már nem simán a szívműtéted szövődménye. Előfordulhatna, de nem találtunk gyulladást. Fel kell írnom neked néhány gyógyszert, és jövő héten megint ellenőrzünk. Nem szeretnék dialízist előírni. Sok folyadék, idd meg a teádat, mert nem leszünk jóban. – nem bírok ránézni sem, mikor előredőlök, és megint a semmiből tör rám a sírás. Felpattan, és megkerülve az asztalt jön oda, hogy a felkarjával átöleljen, és a hasához bújva zokogjak.
- Jobb lesz. Jamie nem adja fel, és neked sem szabad. Nem kell egyedül hordanod a terhet. Nálunk maradsz, nem zavarsz senkit, oké? Nem kell kommunikálnod sem. Úgyis elmúlt már a karácsony, és jön a szilveszter. Na…ne itasd az egereket. Tess… - az állam alá nyúl, és úgy mélyül el bennem, mintha a csontomig hatolna a kék szivárványhártyák kérlelése.
- Nem tehetsz róla, hogy ez történt. Az a csoda, hogy nem hamarabb borult ki. Nem akartuk visszaengedni, de dolgozni akart. Jól volt látszólag… - a szám száraz, és lüktet a fejem is a takonytól.
- Ne okold magad. – simogatja meg az arcélemet, és már el is enged. Félelem szorítja el a torkomat, mégis leküldöm az italt rajta.
- Ki tudja, hogy mennyi ideig lesz odabent? Nem mondanak semmit. Mármint én nem kérdezek. Russell azt hangoztatja, hogy segíthetek….így John? – csuklik el a hangom, aztán ő is megköszörüli a torkát.
- Én sem tudtam neki segíteni, meg másnak sem. A bűntudat ott lesz, de ne hagyd, hogy felemésszen. – mindketten elhallgatunk.

Már látogatható, tudok, amikor jövök. Ma is Nadiéknál kezdtem a napot, és úgy tűnik, hogy egy fokkal jobban vagyok a gyógyszereknek hála. John aggódik miattam, nem mondja el minden alkalommal, de így van, amikor lejövök a lépcsőn, vagy nem kérem a vizemet. Nem bírom elmagyarázni neki, hogy a lelkem darabokban. Kóválygok az épületben, aztán összeakadom Russellel is, aki megkér rá, hogy menjek ki Jamie után az udvarra. Túl váratlanul ér a kérése, de elutasítani nincs időm. A nyakam körül megigazítom a sálamat, és összefűzöm a kabátomat is, amikor elindulok az ismeretlen felé. Jobban lesz, nem hozom rá a frászt? Nem fog kiborulni? Megannyi kérdés kering az agyamban, amikor végre lelépek a lépcsőről, és máris megérint a hangja. A hidegtől is lehetnék lúdbőrös, de kétlem, hogy ez lenne a ludas.
- Szia… - mosolyodom el a sápadtságom ellenére is. Meg akarom kérdezni, hogy jobban van-e, de elém vág, és rám zúdítja az érdeklődését. Valami nincs rendben vele, de most nem fogok ezen megkattanni. Nincs jogom megfürdeni a fejében.
- Van időm, sétálhatunk, ha van kedved. – válaszolom lágy hangon. Megpróbálok tőlem szokatlanul csendesen közelíteni felé.
- Jobban vagyok, sőt egészen jól vagyok. Megkaptam a szükséges adagolást, és a bordám is gyógyul. Nem lesz bajom. – Tessa te is tudod, hogy ez nem igaz. Ne izgasd fel őt.
- Mit szólnál ahhoz a fűzfához a távolban? Nagyon szép ebben a nagy hóesésben. – mutatok a kesztyűujjammal előre.
- Te hogy vagy? Russell mondta, hogy csökkentették a nyugtatókat. – egy pici távolságot tartok tőle, nehogy felidegesítsem. Figyelj oda mindenre Tess.
- Képzeld…beszéltem a nyomdával, és minden rendben a cikkel. – tördelem a kis kezemet, amikor úgy lépek ki, hogy véletlenül hozzá kell érnem. El kellene húznom a kezemet, de nem teszem, csak egy kis fáziskéséssel.
- Lassan itt az évvége. – mondom mosolyogva, még akkor is, ha belül megpusztulok.

Az ember azt hinné, közel a negyvenhez már tökéletesen ismeri önmagát. Hisz magammal élek már több, mint három évtizede, és még ha az elsőben kissé más dolgok kötöttek is le, azért a második derekától már igazán elhihető, hogy némi képem kialakult önmagamról. Arról ki vagyok, mik az erősségeim, a gyengeségeim, mit akarok elérni az életemben. S mégis, most, hogy megtörtént ez a szégyenletes, mégis teljesen érthető és várható dolog a Rockefeller Centernél, még mindig alig hiszem el, hogy így félrediagnosztizáltam saját magamat. Egyre azon járt a fejem attól a pillanattól, hogy magamhoz tértem, hogy vajon nem kellett volna figyelmeztetniük? Mármint az orvosaimnak? Hiszen attól a pillanattól, hogy visszatért a szemem világa, már másnap az ajtóban toporogtam, hogy aláírják az engedélyem, hogy mehetek dolgozni. És aláírták. Nem kellett hisztiznem, csak jó munkát kívántak és megerősítették, hogy nélkülözhetetlen vagyok a kórház számára. Már aznap volt két műtétem, másnap pedig újabb öt. Soknak tűnhet, de nekem rutinból ment, csak egy volt kicsit súlyosabb. Még csak nem is csodálkoztam, hogy nem ellenkezett senki. Nem hezitált, nem kértek lassításra, bevetettek a mély vízbe. S én ahelyett, hogy gyanakodni kezdtem volna, csak örültem, mint a majom amikor megtalálja a lába közt a micsodáját. De ez hiba volt, és a kórházban, amikor visszapörgettem az eseményeket, be kellett látnom, hogy túl gyors voltam. A gyorsaság az életem egyik legfontosabb tényezője. Azonnal dönteni, magabiztosan diagnosztizálni, lokalizálni egy betegséget, kitalálni a megoldást - ez az orvoslás alapja. A legfontosabb a sebészetben. Nekünk nincs időnk hezitálni, azonnal reagálnunk kell. Azonnal megoldani, kitalálni, még ha rizikós is. De az, ami a doktori szférában naggyá tehet, a gyors reakcióra való képesség, a hajlam, hogy dönts és vállald is fel a döntésed, a kinti világban néha nem a legjobb stratégia, és ezt megint a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Elsiettem. Mint általában mindent, ezt is elsiettem. Belevetettem magam, nem hagytam időt arra, hogy kiderüljenek a később jelentkező tünetek, nem hagytam időt a feldolgozásra. A gyógylásra. Mert általában ezt csinálom. Szívvel-lélekkel vetem bele magam mindenbe, s aztán megsérülök, és megsérülnek. Nem vagyok türelmes típus, nem adok időt kivárni a dolgok alakulását. Mindent akarok és azonnal.
Talán Allegrával is ezért ment el ebbe a negatív irányba a kapcsolat. Nem hagytam időt. Sem neki, hogy megértse, nekem mire van szükségem és hogy mit tudok adni, sem pedig magamnak, hogy rájöjjek, akarom-e ezt a kapcsolatot igazán. Beszélgettem Johnnal a napokban, és ő azt mondta, hogy nem azzal van baj, hogy kapcsolatot szeretnék, hiszen ez egy teljesen egészséges igény egy érett férfitól. Hanem az, hogy olyan kétségbeesetten próbálok tartozni valakihez, hogy egyre lejjebb adom az igényeimet. Lassan pedig eljutok így oda, hogy már bárki megteszi, csak ne legyek egyedül. Először megsértődtem kicsit, mert úgy éreztem, lekezel, de aztán beláttam, hogy talán igaza van. És minél tovább gondolkodtam, annál biztosabb lettem valamiben: Tessát nem pótolhatja senki. És nekem Tessa - legyen bármilyen nehéz is vele -, életem szerelme. Ő az, aki újra meg újra képes megdobogtatni a szívemet. Nem a szex miatt, bár amit ő tud nyújtani, az éteri, megfoghatatlan, és megmagyarázhatatlan. Inkább az apró dolgokban. Ahogy megérint és a bőröm alatt szikrák pattognak végig. Ahogy meglátom és van az az erős BUMM érzés a mellkasomban. Elmúlik, hisz már régóta ismerem, ez a szerelem sem új keletű, de mégis. Valahányszor elválunk, s aztán újra találkozunk, ott van az a BUMM. Ha akarom, ha nem. Aztán a veszekedések, a csókok, az emlékek, az utazások. Pillanatok, amikor kiborultam, amikor kiborult, amikor egymásnál találtuk meg a vigaszt. Két törött szárnyú, röpképtelen madár. A kötődés, amely olyan erős, hogy elképzelni sem tudom, hogy többé ne legyen. És nehéz vele. Pokoli nőszemély, kiszívja az életem, az erőm. A kriptonitom. De egyben az a személy is, aki egyben tud tartani. Jake, John, Nadia, Cornelia és a többiek, a családom, és Isten a tanúm, hogy imádom őket, egytől-egyig. Mégis, ha baj van, vagy ha öröm ér, Tessa az első gondolatom. Reggel ébredés után ő az első, és este lefekvéskor, mielőtt elalszom, ő az utolsó aki a fejemben jár. Ez pedig nem publikus, nem mondom senkinek, de olyan természetes, mint ahogy levegőt lélegzem. Néha meg tudnám nyúzni, úgy idegesít, néha pedig felfalni a pillantásommal, olykor kalitkába zárnám, hogy csak az enyém lehessen és senki ne bánthassa, máskor meg kilökném a világba, hogy láthassam szárnyalni. Csak térjen vissza hozzám, az életembe. S hiába tudom, hogy ártok neki, mert nem vagyok számára elég jó, hisz beteg vagyok, sokkal több sérülésem van, mint ahogy azt képes lennék beismerni, vannak olyan részei a lelkemnek, amelyek örök sötétségre ítélnek, és ő jobbat érdemel ennél a sötétségnél. Ám ott van bennem az, hogy az önző, egoista énem nem képes rá, hogy elengedje. Hogy tudjak megküzdeni ezzel a vággyal, ha most még Allegra sem fogja elvonni a figyelmem erről az űrről amit a hiánya okozott?
A hideg padon ücsörögve ezek a gondolatok töltik ki az agyam. A sivárság, ami vár rám. A hideg, amely most átjár, mint a szél, amely északról rettentő fagyot hoz és deresre hűti az ablakokat, és az apró életeket követeli, ha azok nem készültek fel eléggé a fagyra. A lelkem épp így haldoklik most. Nem tudom mi lenne a jó megoldás. Russell segít, ez tény, és nagyon jó, elismerem. De Allegra érzéketlensége eléggé rosszul érint, és nem mutatom ugyan, mert nem az a nő, aki miatt sírni fogok, de ettől még szar érzés. Megint egyedül. Megint én leszek a szánalmas, aki nem tud megtartani egy nőt sem. Persze, mindenki könnyen beszél. Johnnak ott van Nadia és a gyerekek, és hiába panaszkodik néha, hogy mennyire kimeríti Lucy, a hármasikrek és Nadia, kicsattan a boldogságtól. Jake is összejött valakivel, egyszer láttam, nagyon csinos nő a párja, bár nem beszél igazán róla, azért tudom, hogy jól érzi magát. Vagy legalábbis jobban. És Cory...Adrian lesi minden kívánságát, és lássuk be, ha én lettem volna az ő helyében, biztos nem ússza meg egy "Beszélnünk kell!" figyelmeztetéssel, ha megtudom, hogy Tessával kavar. De ők is boldogok. Peterék babát várnak, Oliverék szintén, Maya is gyereket szült Rhysnak, és csak én rekedtem meg azon a szinten, ahol évekkel ezelőtt is voltam. Sehol. Nem tartozom igazán sehová. Nincs életem, nincs célja annak, hogy felkeljek, csak a munkám, és bár vannak barátaim, van családom, akik mindig szívesen látnak, én mindig csak Jamie leszek, a tesó, a barát, a haver, a sógor. Jamie bácsi, aki ajándékot hoz, aki néha megjelenik, és akit kötelező meghívni a családi eseményekre. De ennél több sosem. Nem vagyok Jamie, az egyetlen. Jamie, a nagy Ő. Jamie, életem szerelme. Jamie, aki boldoggá tesz, aki miatt szívesen kelek fel reggel, akihez jó hazatérni, akit szívesen várok otthon. Hülye dolog ilyenekre vágyni? Most, amikor anélkül döntöttem volna, hogy Allegrával véget vetek a kapcsolatnak, hogy egy percig is hezitáltam volna? Talán sosem tudom meg...
Csak hagyom, hogy a keserű csalódás méregként terjedjen szét bennem, és mikor már csak néhány pillanat kellene hozzá, hogy elhatalmasodjon rajtam a harag, a düh és az arra való törekvés, hogy megint elzárjam magamban az érző énemet, észreveszem Tessát. Megint megment, pedig sem ő, sem én nem tudjuk ezt. Talán nincs is rá szükség. Elég a Mindenhatónak tudnia. Köszöntöm őt, és elé sietek. Kérdéseket teszek fel, hogy leplezzem a bizonytalanságom és a tényt, hogy úgy érzem a világ megint ellenem fordult. A hideg nem kintről fagyaszt meg, hanem belülről, és ez egyenértékű az űr végtelen magányával. Elviselhetetlen, percről percre rosszabb. Sétára invitálom, és persze a hogyléte felől érdeklődöm, mert ha még egyszer megkérdezi valaki, hogy vagyok, esküszöm sikítani fogok. Nem ellenkezik, ez pedig egy kicsit megnyugtat, és mellé is fordulok, hogy ne tétlenkedjek előtte tovább. A kezemet a zsebembe süllyesztem, mert a fagy már átjárta és fázik, de amúgy az, hogy a hajam csupa hó már, nem különösebben zavar. Figyelek a szavaira, és kicsit bűntudatom lesz amikor a bordáit hozza fel.
- Hát...ennek örülök - jegyzem meg, mert egyszer már megfenyegetett, hogy ha még egyszer bocsánatot kérek amiért rávetettem magam és eltörtem a bordáját, többé nem jön látogatni. Komolyan vettem a fenyítést, így csak belül mormolok el egy "Sajnálom, hogy eltörtem a bordád...megint!"- et. A szükséges adagolás alatt nem egészen értem, mit gondol, de úgy érzem, nincs is nagyon jogom ahhoz, hogy beleártsam magam a dolgaiba. Bár, magamból kiindulva, ez az elhatározás úgyis csak ideglenes. Ha Tessáról és az egészségéről van szó, nem nagyon tudom visszafogni a kíváncsiságom és a segítő szándékomat, ezt már többször bizonyítottam. Most azonban befogom a számat, és csak bólogatok. A kezem kiveszem a zsebemből, mert a tehetetlenség érzése frusztrál és a mobilom is ott van, ez pedig Allegrára emlékeztet, akire most nem akarok gondolatot sem pazarolni. Tessa a távolban egy fűzfára mutat, én pedig elmosolyodom.
- Te mindig megtalálod a legszebb dolgokat - bólintok elégedetten, és én is a távoli természeti csodára függesztem a pillantásomat. Tényleg csodaszép, ahogy a hó még lejjebb húzza az ágakat, és az egész olyan varázslatossá válik, mint egy téli meseország. A hó még érintetlen azon a területen, csak egy macska settenkedik át a kórház udvarán, valószínűleg egy meleg kuckót keresve, vagy épp verebekre vadászva.
- Jól vagyok, köszönöm. Jól esett kicsit kijönni ide, hogy tisztuljon a fejem - mosolygok, bár erős túlzás, hogy tényleg így is érezném magam - Minden rendbe jön majd, csak kis idő kell még - bólogatok, hogy magam is meggyőzzem, ez így is lesz. A lépéseink alatt roppan a hó. Lassan megyek, és próbálom összeszedni magam, de van pár dolog ami foglalkoztat, nehéz a koncentrálás.
- Igen, lassan itt lesz - mondom csendesen, és nem zavar, hogy véletlenül hozzám ér - A karácsony olyan gyorsan elmúlt - hajtom le a fejem, mert az idei karácsony nekem semmi más, mint egy végtelen pokoljárás, amiben újra meg újra átéltem a halálomat, a visszatérésemet, a hibáimat, és a háttérben az a soha nem halkuló sikoly...
- De a cikk sikerének nagyon örülök. Tudtam, hogy óriási sikered lesz vele, mert beletetted szíved-lelked, és tényleg fantasztikus munkát végeztél. Pedig tudod, hogy én aztán nem tartom sokra a pszichológusokat - lépek közelebb kicsit és gyengéden meglököm a vállammal a vállát. Mosolygok rá huncutul és figyelem, miként reagál, mert azt már tudja ő is, hogy az ellenérzésem az orvoslás ezen ágával kapcsolatban gyökeres változásokon esett át amióta megismerkedtünk. Már jobban hiszek bennük. Jobban hiszek benne is. Azonban a csend közénk telepszik, mintha nem tudnánk egymásnak mit mondani. Néhány lépést csak csendesen, eltűnődve teszünk meg, és a kezem újra meg újra az övéhez ér. Nem tudom mikor történik, hogy az ujjaimat óvatosan az övéi közé fúrom, de nem küzdöm le a vágyat, és engedek neki. Mit veszíthetek? Legfeljebb ellöki a kezem, nem?
- Hallottam valamit - töröm meg végül mégis a csendet, és tovább folytatom a sétát, bár borzongás fut végig rajtam.
- Azt suttogják, felajánlottak neked egy állást. San Franciscoban - mondom, és az arcára függesztem a pillantásomat. Látni akarom a reakcióját. Igen, drágám, hiába vagyok betegként jelen, ettől még ez a kórház is az enyém, mint bármelyik, amelyikbe beteszem a lábam. Minden hír eljut hozzám, ha akarom, ha nem, mert mindig lesznek, akik megpróbálnak a kegyeimbe férkőzni. A fűzfához érve megtorpanok és felpillantok a fára. Nem firtatom tovább egyelőre a hírt, még szükség van úgy érzem némi időre.
- Olyan nagy, nem igaz? Messziről olyan aprónak tűnt, még ha viszonyítható is volt az épületekhez, a kerítéshez, a padokhoz. Mégis aprónak látszott, és most, hogy itt állunk közvetlenül előtte, sokkal nagyobb, mint gondoltuk volna. Néha nem tudjuk jól felmérni egy dolog nagyságát amíg nem látjuk egészen közelről, amíg meg nem tudjuk vizsgálni olyan aprólékosan, amennyire csak lehetséges.
Hülyeségeket beszélek, nem sok értelme van a mondandómnak így elsőre. Ám felé fordulok és a tekintetébe mélyedek. Kicsit remegni kezdek, mert ráz a hideg, de ez inkább az idegesség, semmint a valódi átfagyás, bár már legalább egy órája idekint vagyok a hidegben. Azonban lenyúlok a másik kezéért, és ha engedi, mindkettőt megfogom.
- San Francisco egy szuper lehetőség neked - mondom, majd szeretettel rámosolygok - És Dr. Woodwardként azt mondom, bolond lennél, ha visszautasítanád. Fantasztikus kutatási lehetőségek várnak ott rád, van néhány régi kollégám ott, két egyetemi csoporttársam is abban a kórházban dolgozik, mind nagyon kedvesek, és anyám alapítványának is van ott egy irodája, rengeteg pénzzel támogatják azt a régiót. Tényleg azt mondom, őrült lennél, ha nem mennél.
Támogatni próbálom a törekvéseit, azonban Russell azt mondta, nem szabad elhallgatnom semmit, mert az ugyanoda vezet majd, ahonnan elindultam és sosem gyógyulok meg. Így kissé szégyenkezve hajtom le a fejem és szorongatom meg átfagyott ujjaimmal a kezeit, ha még engedi, hogy fogjam őket.
- De én, Jamie...azt kérem...ne menj. És szégyellem magam, hogy ilyet kérek tőled, mikor a karriered ilyen lehetőséget kínált fel neked. Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, nem érintene rosszul, ha elmennél. Tudom, hogy egy önző, szar alak vagyok, amiért ezt kérem, és hogy nekem könnyű, hisz én már olyan messzire eljutottam. De akkor is azt kérem, Tessa...ne menj. Ne hagyj most itt, mert úgy érzem...sőt, tudom, hogy ezzel...az egésszel, amin keresztül mentünk...nem tudok egyedül megküzdeni, és hiszem, hogy te sem. Szükségünk van egymásra, és...tudnom kell, hogy volt értelme. Érted? Nem a lövöldözésre gondolok, hanem...ez egésznek. Az életemnek. A döntéseimnek. Hogy van még esély arra, hogy jobban legyünk. És ehhez te kellesz. Mindig te kellettél. Te vagy az életem szerelme, és bármi történt is köztünk, tudom, hogy a végére kell járnunk. Mert van valami, ami nem hagy nyugodni, ami már egy ideje a fejemben motoszkál, csak...nem tudom helyre billenteni azt az apró kis részletet, ami az egész megoldókulcsa lenne. Rá kell jönnöm. És egyedül nem fog menni. De nem csak magam miatt kérem, hogy ne menj, Csillag. Hanem miattad is. Mert te sem vagy jól. Hiába tagadod, én ismerlek. Jobban ismerlek, mint te saját magad, és te épp olyan hazugságban élsz a külvilág felé, mint én. De te sem vagy jól, és nem tudom miért nem, de azt igen, hogy szeretnék segíteni neked abban, hogy jól legyél. Csak mondd meg, mire van szükséged, és megadom neked. De ha van erőd még küzdeni velem, akkor kérlek...könyörgök, Tess...ne hagyj el. Ne menj el, mert ha elmész...ha most elmész, azt hiszem nem lesz már bátorságom, hogy utánad menjek.
Kétségbeesetten próbálom elmondani neki, mekkora szükségem van rá, de valahogy nem azok a szavak jönnek ki, amiket el akarok mondani. Hogy Allegra itt hagyott a szarban, és nem nagyon izgatta az sem, hogy napokig nem válaszoltam egyetlen hívására, egyetlen üzenetére sem. Egyszerűen úgy csinált, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És amikor végre felhívtam, közölte, hogy Dubaiban marad, mert még találkozik néhány régi csoporttársával a légiutaskísérő akadémiáról, és majd amikor amúgy is jött volna, visszajön. Mintha az egész kezelésem egy vicc lenne, és én csak egy túlérzékeny, hisztis kölyök lennék. Hogy tudom, hogy elhallgat előlem valamit, ami rosszul esik ugyan, de csak azt szeretném, ha megbízna bennem annyira, hogy el tudja mondani. És hogy nem tudom mi a célja a világnak velünk, de tudnom kell, hogy amikor ellöktem őt magamtól, az volt a legjobb döntés mindkettőnknek, mert amíg nem tudom biztosan, folyton gyötörni fog a kétely, hogy talán elcsesztem megint az egész rohadt életemben az egyetlen csodát, amit kaphattam. A szerelmét.

Itt vagyok, mint egy tinédzser lány, aki mindenáron meg akar válni a szüzességétől, de azt nem tudja, hogy ami után annyira vágyódik, tulajdonképpen nem nagy dolog, mert úgysem lesz jó, nem olyan lesz, mint a fejünkben elképzelt jelenet, a fiút is illúziókkal ruházzuk fel, és minden annyira tökéletes lesz…aztán rájövünk, hogy ez is normális, az élet velejáróra. Az ismeretlenhez tartozó események feszélyezettséggel, és egyéb nem túl kellemes érzésekkel társulnak, de ha túlesünk rajta, akkor már hétköznapivá válik. Egy ideig még ragyog az elménkben a képe, de aztán elhalványul, és emlékké avanzsálódik. Így voltam egy kicsit én is azzal, hogy mit kezdjek Jamie-vel, és a szerelemmel, amit iránta tápláltam. Az emóció nekem sokáig lappangott, ágáltam ellene, megvetettem, és ki is kerültem, de mostanra be kellett látnom, hogy ez nem megy ilyen könnyen. Őrülten viselkedtem, féltékenykedtem, ellöktem, felépítettem, távol kerültem tőle. Az elmúlt két évben nem csináltunk mást, csak hegyeket húztunk fel, aztán lecsúsztunk a völgyekbe, elszakadtunk, miközben sosem váltunk el, megsértettük a másikat, de kompromisszumra sosem törekedtünk. Nem tudom megjósolni előre, hogy mikor fogok készen állni a szerelemre, a komoly kapcsolatokra. Természetellenesen viszolyogtam az elköteleződéstől, és mikor ezüsttálcán nyújtottam át magamat, akkor döbbentem rá, hogy a visszautasítás nem is jöhetett volna jobbkor. Jamie-nek hálával tartoztam, hogy felnyitotta a szememet. Nem állunk készen, sosem voltunk ugyanott időben, ahol lennünk kellett volna. A rosszullétei, a betegsége, a sajátom, a depresszióm, a hátunkon cipelendő batyuk nem csökkentek, hanem növekedtek az idő múlásával. Nem éreztem, hogy ebben a helyzetben hibáztatnom kellene, mert valóban egy áldozat volt, csak én önzően, és csúnyán álltam hozzá. Lebecsméreltem a belőle fakadó kételyt, azt a kis értelmet, ami belőlem hiányzott. A kislányos naivitásom szárnyait törte le a pánikrohama előtt, de ha nem tette volna meg, akkor még mindig abban az álomképben lebegnék, ahol jogom van elvenni tőle minden szépet, és nem vállalni a kötelezettséget a hibáimért. Sokáig ő volt az éberebb, a szerelmesebb, a nyilvánosan látandó energiabomba, aztán rájöttem, hogy lecsendesedett, és megpróbálta úgy élni az életét, hogy elégedett legyen a jelennel, és önmagával is. Már nem akart megfelelni másoknak, egyszerűen sodródott az árral, mert a lövéssel többet veszített, mint engem. A karrierjét, az egyetlen örömforrást, mely valójában ő. A gyógyítás úgy a génjeibe van ivódva, mint másnak a tanári hivatás, az elesetteken való segítés. Jamie arra született, hogy kicsi, gyámoltalan gyerekeknek adjon új esélyt az életre, és nem arra, hogy magában keresse a rosszat. Sebész, gyerekorvos, és ez így van rendjén. Nem kell bizonygatnia, hogy kiváló mellkas sebész, mert ehhez is ért, de amibe igazán beleteszi a szívét is, az a másik irány. Hogyan is kételkedhetett ebben? Összeomlott, sok volt az eltelt időben felgyülemlett probléma, többek között a szívműtétem, a kapcsolatunk megtartása. Szerette a családját, és a barátait is, de sosem szerette önmagát. Lekicsinylően beszél a tetteiről, a világnak adná a másik veséjét is, ami nem jó. Hiányzik a racionális oldala, a kicsit bohókás, az állandóan mosolygó, és nem az aggódó. Megtört. Nem tudom, hogy fel fog-e tudni állni a lövöldözés utáni traumából. Én is beláttam, hogy nem bírok rajta segíteni. Nem rossz ez, ha felismerem a határaimat, ideje volt. Nem lehetek támasza, ha nem ismerem a saját gyengeségeimet, és nekem ő az. Az első betegem, akibe belebuktam. Szeretem, mint férfit, de abban már nem vállalok szerepet, hogy ebből felgyógyuljon. Megégetett. Megtört. Magába olvasztott. A padlón sírva, a saját sorsommal küszködve elég volt az, ami az én lelkemet nyomja, az ő terheit már nem vehettem át, mert akkor mindketten elsüllyedtünk volna.
Russell hirtelen vett rá a sétára, de ha már úgyis bent voltam, akkor nem mulasztottam volna el, hogy szóba elegyedjek vele. Az elmúlt napokban sok minden történt, átértékeltem a hozzáfűződő kapcsolatomat, a karrieremet, melyre nagy lehetőségeim adódtak, aztán a mérlegen kialakult egy kis egyensúly. A mosolyom őszinte, amikor odaérek hozzá, és látom, hogy mennyire meg van illetődve. A fűzfa nincs messze, legalább nem leszünk szem előtt, és talán képes leszek rá, hogy elmondjam neki, ami a szívemet nyomja. Nem felejtettem el, hogy még ingatag, és labilis érzelmileg, nem kellene kizökkentenem belőle, különben visszaeshet a katatón állapotba, és arra senkinek sincs szüksége. Kicsit rosszul érintett, hogy a barátai rám helyezték azt a terhet, hogy tőlem várják a csodát. Nem vagyok angyal, sem pedig életmentő. Egyszer már álltunk ott, hogy megmentettem a szállodában, a parkban, de utána duplán kaptam vissza. A műtétek, a lövöldözés. A hálánál többel tartoztam, de nem azért tette, hogy ezzel visszaéljen, ennyire már ismertem őt. Én sem akartam felhozni neki, egálban voltunk, és úgy hiszem ez most nekem is jólesett, hogy nem kellett úgy tennem, mint aki neki köszönheti, hogy él. Nekem kellett akarni a folytatást, nincs orvos arra, aki képes lenne egy haldokló lelket életben tartani. A test doktorai, de nem azé a huszonegy grammé, amivel én foglalkozom. Baktatunk, nem sietünk, és már ezredik alkalommal hallgatom meg, hogy nem szeretett volna bántani, és eltörni a bordámat. Elhárítom, már elég lesz, émelygek, ha meghunyászkodik, és bűntudatba, és önostorozásba kergeti magát.
- A friss levegő jót tesz, és csodákra képes. – szűkszavú vagyok, nem találom még a helyemet a társaságában a történtek után. A karácsony intenzíven él bennem, ahogyan az együtt töltött idő is, de ami akkor volt, most nincs jelen. A vágy elmúlt, nem érzem, hogy a szex most kellene. Hosszú hónapokig bírtam ki, az különleges volt a lakásán, de a betegsége, és a lelki állapota elvették a kedvemet, hogy megint annyira önfeledt legyek, mint akkor voltam.
- Az idő… - az ajkamba harapok, de terelem a témát az újévre, mely új kalandokat tartogat mindkettőnknek. Nem mondja meg, hogy mit tervez, nekem meg a sötétségben kell tapogatóznom, hogy mivel nem zaklatom fel. Allegra nem jött el. Beszéltem vele, és haragudtam is, de ismertem őt. Nem az a fajta, aki szeret a problémákkal farkasszemet nézni. A szülei elváltak, nem kezeli jól, ha valaki nem tökéletes, mármint a hibákkal együtt nehezen emészti meg a jellemhibákat is, de abban biztos voltam, hogy szereti Jamie-t. Nem látta úgy, mint én karácsonykor. Nem a pénzére utazott, volt neki is elég, csak nem készült fel rá, hogy Jamie bonyolult, és sérült.
- Tényleg köszönöm. – lelassulunk, nekem jön, de csak véletlenül. Jólesnek a szavai, hogy bízott bennem, és a sikeremben is, de aztán halkan felkuncogok. – Nem voltál könnyű eset Woodward. Nem kenyered a pszichológia. – a pilláim alól tekintek fel rá, amikor megáll, és belekezd egy másik valamibe.
- Igen, és mit? – kíváncsiskodom, a hideg ellenére valahogyan nem érzem, hogy tél lenne. Az áhított karácsony tönkrement, és a rémálmom vált valóra. Itt vagyunk megint, ahol hónapokkal ezelőtt, csak én vagyok a gyógyultabb oldalon, ő meg frissen öltötte magára a beteg státuszt. Egy kis pletykákra számítok, de arra nem, hogy visszahallotta az állásajánlatomat. Leesik az állam, amikor elérünk a fűzfához, és a csendbe burkolózunk.
- Igen…volt egy ilyenem. – nem vagyok tudatában, hogy a múlt időt használom, de felkelti az érdeklődésemet, hogy mégis honnan tud róla.
- Hmm? – értetlenül ráncolom össze a homlokomat, amikor a fáról kezd el beszélni, mert megint úgy érzem, hogy a gyógyszer hatása alatt áll. Vissza kellene mennünk? Eltekintek az épület irányába, de ekkor felém fordul, és elmerülhetünk egymás íriszeinek világában.
- Mi az Jamie? – megijeszt, amikor a kezem után nyúl, de nem húzom el, csak lepillantok rá. Mennyire akartam, hogy így érjen hozzám a pánikrohama előtt. Bárcsak ne láttam volna összeomlani.
- Ez így van Jamiee… - kezdenék bele, de amikor a kórházat, és a támogató rendszerét hozza fel, akkor kicsit elönt a méreg. Megint itt tartunk, de komolyan? Mindenáron a hatalmát kell fitogtatnia? A mosolyát nem viszonzom, állok ott, mint egy hülye, és nagyon remélem, hogy ebből a káoszból valami értelmeset varázsol nekem.
- Ez nem kórházi ajánlat volt. – teszem mellé, de lehajtja a fejét, és megint kisfiúsan viselkedik. Kérlelném, hogy legyen őszinte velem, de utána ömlik belőle a szó. Eleinte megdöbbent, aztán könnycseppeket csal a szemembe. Mindent, és semmit sem mondanék. Hull a hó, fehér minden, és összetöri a szívemet ismételten. Szeretem, de óvatosan teszem már. Nem lesz több kiborulásom, sem kérlelésem, mert jogosan döntött úgy, hogy nem szeretne velem lenni. Erős, és ezüstös színű igazgyöngyeim már nem maradnak a helyükön. Sírok, némán, és esdekelve. Megvárom, hogy befejezze, és csak utána szorítom meg a kezét.
- Nem kórházi ajánlat volt, hanem ennél sokkal nagyobb. Az FBI kért fel, tudod, igen ez nagy lehetőség, amivel élnem kéne, de nem fogok. Nem miattad csak, hanem magam miatt is. Nem akarok elmenni a városból. Végre van egy hely, ahol jól érzem magam, még a rosszabb napokon is. Igaz, nem ismerem jól, de lesz időm rá. – elmosolyodom, és most kihúzom a karomat az övéből, és az arcára simítom a sajátomat.
- Szeretlek, sosem hazudtam ezzel kapcsolatban. Itt leszek, mert tudom, hogy van miért, de aki most rosszul van, nem én vagyok Jamie, hanem te. Én felálltam abból, ami a lövöldözést jelentette, megemésztettem, ezért sem látogattalak sokáig, de szívem, te…még nagyon messze vagy tőle. Sírj csak, nem kell erősnek lenned. – a kézhátammal törlöm le, ha neki is megindulnak a könnyei, aztán folytatom. – Hazugságban éltem, de nem az állapotomat illetően, mert azt tudom, hogy mivel jár. A félelem már engem nem tart úgy rettegésben, mint téged. A mélypontokon akkor voltam, amikor megműtöttél, amikor majdnem elveszítettelek. Nekem már nincs mit veszítenem, Jamie…ellenben neked, elég sok. Önmagadat adnád fel? Hmm? Ott leszek, de neked is be kell látnod, hogy értékesebb vagy, mint ahogyan leírod magad. Jamie én már régen nem vagyok a Csillagod, mert te az vagy saját magadnak, egy különálló remény. Százezer gyermek védője, és még megannyi, aki arra vár, hogy Jamie Woodward megmentse. Miért hagyod kihunyni a fényedet? Látsz, egészséges vagy Jamie, ezen is túl leszel. Túléltél már ennél rosszabbat is, drágám. Nincs nagyobb ajándékod, mint amid most van a jelenben. Használd az erődet, bízz magadban. Én is azt teszem. Beteg vagyok Jamie, de láttad rajtam, amikor hozzád bújtam? Ó, Életem…vannak még csodák. Elvileg haldoklom, és mégis itt vagyok, és azt mondod, hogy elvesztél? Akkor én? Most veszek lakást, meg akarok tanulni normálisan vezetni, kutyát venni, praktizálni, ismét beülni az iskolapadba….és egyszer a saját gyermeket ringatni a karomban. Ébredj fel ebből, és lásd meg, ami most van. Nem hagytalak el sosem. Ott leszek akkor is, amikor kijössz…csak bízz magadban, mert akkor mi is túljuthatunk ezen. – suttogom, és lehunyt szemhéjakkal puszilom meg az arcát.
- A Csillag te magad vagy. – bújok hozzá.

A hír amit kaptam eléggé megrémített ahhoz, hogy olyan eszközhöz nyúljak, amihez eddig még talán sosem. Mert ez így ment köztünk, amióta világ a világ. Nem kértünk, a másik akkor is megpróbálta azt adni, amire szükségünk volt. Akkor is, ha épp az ellenkezőjére vágytunk volna, mégis azt kaptuk, amit kapnunk kellett. Ha az egy műtét volt, akkor azt, ha egy eltiltás, akkor azt, ha egy forró szex a zuhany alatt, akkor azt. És ehhez nem volt szükség szavakra.
Ám most, hogy úgy tudtam San Franciscoba megy, a lábam alatt megingott a talaj. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak róla. Nem tudtam csak hallgatni, beleegyezni és végignézni, ahogy kisétál az életemből. Mert tudtam, hogy ez így lenne. Tessa nem csak gyönyörű, hanem kedves, okos, lélegzetelállító is, aki képes megnevettetni, vigaszt nyújtani amikor a legnagyobb a szükség, de benne van a gyermeki énje is, és a vadmacska, aki éjjel jár vadászni. Tökéletes, bonyolult, soha ki nem ismerhető, de mégis, a végtelenségig szerethető. Én így érzek iránta. De ha elmegy most, már tisztán látom magam annyira, hogy feladjam. Nem azt, hogy szeretem. Azt sosem tudnám. De harcolni érte már nem lenne erőm. Bűn ez? Önzőség? Aljasság? Netán gyávaság? Még az is meglehet. De azok után amit átéltem, amit vele együtt éltem meg? A szívem nem bírna ki még egy csapást. Hajszál választ el attól, hogy végleg elveszítsem az egykor még ragyogó, lelkes, soha nem nyugvó Jamiet bennem. Most is csak lézengek, keresem az utat, ami még visszavezet oda, ahová tartozom, de nem találom. Valami eltört bennem, és tudom, ha most elmegy, minden reményem oda lesz, hogy újra önmagam lehessek. A szívem ezerszer sebzett, a lelkem megtört és gyászol. Hogy mit? Talán Russell tudja. Talán az emberekbe vetett hitem. Talán az önmagamról alkotott tökéletes orvos képét. Hisz aki rám támadt egy beteg volt. Egy beteg, akinek hosszú távon én okoztam azt a lelki sérülést, amely ilyen mélyre lökte. Talán a vágyat, amely egy pillanatig azt súgta, talán jobb lenne beletörődni, és egyszerűen kiszállni. A sötétség várna, a végtelen csend, ahol nincs gyász, fájdalom, szeretet, gyűlölet. Semmi van. Ahol várhatok az örökkévalóságig a némaságban, az időn túl, és csak pár évig, netán évtizedig lenne, amíg emlékeznek rám, míg végül eltűnne még az emlékem is. Ha szerencsém van, talán az eljárásom megmaradna. Majd az is a feledés homályába veszne. De már nem hiszem, hogy lenne hozzá erőm, bátorságom, hitem, hogy utána menjek és a figyelmét követeljem. Azt kérni, hogy szeressen. Bizonyítani, hogy érdemes vagyok rá. Hisz tudom, hogy nincs így. Mégis arra kérem, hogy maradjon, és tényleg, őszintén gondolom, hogy segítenünk kell egymásnak. Hogy csak mi vagyunk erre képesek, nem más. Hogy neki és nekem van még dolgunk, ami közös, ami nem elhanyagolható.
S persze ott dobog a szívem mélyén az a mindig rohanó, sosem szunnyadó érzés, amely hozzá köt. Ebben ragadtam, ebben a "szeretem Tessát" állapotban, és újra és újra elindul a lemez, amely ezt a dalt játssza le. A tudat pedig hiába győzköd róla, hogy nem vagyok hozzá való, hogy nem szabadna ezt éreznem, el kéne engednem, sőt talán üldöznöm is...én mégis arra kérem, maradjon. Próbáljon meg még egy kicsit kitartani, hogy értelmet nyerjen az egész létezésem. Önzőség ezt kérni tőle. Baromság önmagamtól ezt kérni. Hogy bármilyen szar is, de küzdeni próbáljak még érte, értünk, az emlékekért. De a szívnek parancsolni nem lehet. Az eszem súghat mást, ha a szívem beleszakad majd megöl a végén.
A beszélgetés alatt az az érzés fog el, hogy most egy új szintre léptünk. Olyan őszinte vagyok vele, amennyire talán még sosem voltam, és ez kicsit meg is ijeszt, de fel is szabadít. Örülök, hogy el tudom mondani neki legalább nagyjából, mi jár a fejemben. Az kicsit meglep, hogy nem kórházi felkérés volt, de figyelmesen hallgatom azt, amit utána mondani akar. Sír, és én is a határán vagyok, mert ez nem egy szokványos nap, egy szokványos beszélgetés. Mi sem vagyunk szokványosak. Hisz ő és én különleges módon kapcsolódunk egymáshoz, és ez olyan dolog, amit rajtunk kívül senki nem érthet meg. Amíg meg nem műtöttek, míg meg nem vakultam én sem láttam tisztán őt. És ő sem látott engem. De már más a helyzet, életünk egy olyan szakaszához értünk, amiben mindketten tisztábban látjuk egymást, önmagunkat, bár ahogy beszél, egyre világosabbá válik, hogy valamit nagyon elnéztem vele kapcsolatban. Viszont már ez sem zavar, vagy legalábbis nem úgy, ahogy régen zavart volna. Az FBI említésére kicsit összeráncolom a homlokom, mert ezek szerint nem pontos információkat kaptam, de hát kéretlenül érkezett, szóval annyira nincs is mit megbánnom ezzel kapcsolatban. Viszont amikor elengedi a kezem és azt mondja, nem akar elmenni, valahogy a könnyeim úgy törnek utat maguknak, hogy még csak észre sem veszem. Lefoglal az, hogy minden szavára odafigyeljek. Hogy tudjam, ő most itt van, és nem is megy sehová. Holnap is itt lesz, és azután is. Hogy az emlékezetembe véssem ahogy a sötét tincseire ráhullanak a fehér hópihék, ahogy a durcás ajkain elolvadnak, amelyek szerencsés véletlennek köszönhetően ott lelhetik halálukat. Nézem, ahogy beszéd közben fehér lehetlet-gombolyagok szöknek ki az ajkai között, majd foszlanak semmivé. És a szívem egyre nehezebb lesz attól, amiket mond. Hogy hihet ebben ilyen meggyőződéssel? Hogy lehet neki megint igaza, és én hogy tévedhetek ismét? Azt mondja, ő nem a csillagom, mert én vagyok saját magamnak. De ezt nehezen tudom elhinni. Ha viszont tényleg így van, legalább már van rá magyarázatom, miért nem tudok kimászni soha a gödörből, miért érzem úgy, hogy lassan betemet a sorsom és megfulladok. Én nem lehetek fény, nem mutathatok utat még saját magamnak sem, hiszen belül...úgy érzem, csak Tessa és a barátaim miatt vagyok még képes lélegezni, még érezni a helyes utat. De amúgy egy hatalmas fekete lyukat érzek magamban, a fejemben, mintha ez sosem akarna elmúlni.
Letörli a könnyeimet, és szégyenkezve próbálok férfi maradni a szemében, habár legszívesebben térdre rogynék és átölelném a lábait, hogy így kérleljem még, hogy adjon vigaszt, reményt, bármit, amivel csak rendelkezik. De nem teszem. Csak bólogatok, csendesen, mintha minden szavát el is hinném. Aztán megfogom a vállát, és mint egy igazán közel álló jó barátot, a kedves kis puszija után magamhoz húzom. A mellkasomra a fejét, a testét a testemhez. A homlokára szorítom az ajkaim, aztán az arcom simítom hozzá, és kicsit ringatni kezdem. Sóhaj szakad fel belőlem, mélyről jövő, reszkető. A könnyeim újra hullani kezdenek a sapkájára, a hajára, de nem érdekel.
- Szóval vezetés, meg saját kecó...- kezdek bele, és bár fel akarja emeli a fejét, én gyengéd erőszakkal szorítom vissza a mellkasomra. Nevetni kezdünk, halkan, meghitten. A tekintetem a fagyban, hóban álló fűzfára mered. Talán innen indul a boldogság. Egy szívünknek kedves ember öleléséből, egy támogató szóból, vagy csak mosolyt csalni azok arcára, akiket szeretünk.
- Ez jól hangzik. Tervek. Talán nekem sem ártana valami tervet kieszelni. A változás jót tehetne, nem? - kérdezem, de választ nem várok, hisz nincs is mire. Ez költői kérdés, nem direkt. Aztán elengedem, és szerényen mosolyogva félre billentem a fejem.
- Nagyon szeretlek. Bármiben segíthetek, szólj azonnal. Akár vezetésben, akár csak bútorválogatásban, de ha pénz kell, akkor is...amire szükséged van, oké? - kérdezem, és mivel csak mindentudón mosolyog rám, visszamosolygok - És most ha nem bánod, meg foglak csókolni.
És bár látom rajta, hogy kicsit kételkedik a döntés helyességében, de az ajkai elnyílnak és megremegnek. A szájára hajolok, lehunyom a szemem. Nem nyitom ki a számat, ez inkább egy hosszabb, gyengédebb puszinak iktatható be, de mégis kell a szívemnek. Talán nem haragszik meg érte nagyon. S ebben a pár másodpercben, míg ő és én a hulló hópelyhek alatt, a fűzfa faggyal dacoló teste mellett átadjuk magunkat a gyász, az emlékek, a vágyak és a szeretet pillanatának, a macska kíváncsian a lábam mellé ül. Tekintetében pedig a végtelen univerzum nagy igazsága rejtőzik, ahogy minket figyel: a sorsunk ellen hiába küzdünk. Az előre meg van írva. Ez a szerelem pedig a csillagokban született. Mindketten tudjuk, hogy egymáshoz tartozunk.


(Köszönöm a játékot, Gyönyörűm!!!! IMÁDTAM!!!!! )