Öt évvel korábban

„A halálnál rémisztőbb gondolat nincsen a hozzátartozók számára, hiszen ők maradnak itt, és éreznek, gyászolnak az elhunyt után. A haldokló számára a megváltást, az újrakezdést hordozza magában a fekete csuklyás érkezése, és nem az elmúlásét.”

- Abby…istenem olyan… - anya fénylő, kövér könnycseppjei tesznek tanúbizonyságot arról, hogy mennyire alattomos érzelem tud lenni a remény, főleg egy szülőnek, aki óvón védelmezi gyermekét, de a természet törvényei ellen ő sem tehet semmit.
- Nem…fog…fáj..ni. – biztatom őt, felkészítem a legrosszabbra. Vigasztalóan kulcsolom rá csontos kézfejemet az övére, és gyengén szorítok rá. Hálni jár belém a lélek, a küzdőszellem feladta a harcot, és továbbállt. Eleonor és Gerald Wilson második gyermekeként nem is kérhettem volna többet a sorstól. Anya remegő ujjakkal viszonozza a gesztusomat, halovány mosollyal törli le a még ki nem buggyant igazgyöngyöket a szeme sarkából. Nem tudja elrejteni előlem a valódi érzelmeit, hiába veszi fel újra és újra a maszkot, imitt-amott már látszik a repedés, és ha én elmegyek, akkor le fog hullani, összetörik, ahogyan apáé is. A nővérem valahol a folyosón kajtat, nem igazán szívleljük egymást. Az elmúlt húsz évben nem ápoltunk közeli viszonyt, nem járhattam társaságba, még a széltől is védeni kellett. Szívelégtelenséget diagnosztizáltak nálam tizenhárom évesen, akkor még volt remény, hogy túlélem, és gyógyszerekkel kordában lehet tartani a betegséget. Az évek múlásával az állapotom látványosan rosszabbodott, a végére már ki sem tudtam kelni az ágyból. A kardiológusom bátorított, erősebb pirulákkal etetett, de a szívátültetés elkerülhetetlenné vált. Egyedül két lépést se tudtam tenni, oxigénpalackkal, és csővel az orromban jártam, és irigykedtem a velem egykorúakra. A kortársaim bulizni jártak, átélték az első szerelmet, elmentek a szalagavatóra, elveszítették a szüzességüket, és a mesébe illő történet végén megkezdték az egyetemi tanulmányaikat, távol a családi fészektől. Molly hasonló cipőben járt, két évvel volt idősebb nálam, mégis úgy éreztem, hogy a kellő korkülönbség ellenére sem vagyunk igazi testvérek. Anyáék soha nem tettek különbséget közöttünk, ugyanúgy szerettek bennünket, de valahogyan a kölcsönös irigység mindkettőnkben kialakult ennek ellenére is. A nővérem eljárhatott a barátaival, miközben nekem a legjobb társaságom Millie (két éves Golden retriever), és egy könyv lehetett. A könyvek világába menekültem, ahol más bőrébe bújhattam. Magányos estéken eljátszottam a gondolattal, hogy én vagyok a történet főhősnője, és miképpen fogok rátalálni az igaz szerelemre. A sorok között utazhattam, világot láthattam, és szabad lehettem, nem egy rusnya test rabja. A nővérem mégis haragudott rám, mert a szüleink több időt töltöttek velem, mint vele. A szakadék óriási lett közöttünk, és most is csak a hálaadás miatt utazott haza a Stanfordról, nem pedig azért, mert a húga haldoklott. Kertészmérnök lesz, ha befejezi az egyetemet. Mindene megvan, mégis irigyli azt a keveset tőlem, amim van. Hát mivel bántottam meg, hogy így, a végső óráimban is hátat fordít nekem? Keserű a rossz viszony, de le kell nyelnem. Nem haragudhatok rá, idővel csak belátja, hogy nem akartam ártani neki.
- Abby…ne mondd ezt. Apa most beszél Dr. Washingtonnal. Kislányom, drága kislányom… - simít végig hamuszürke arcomon, és látom, hogy alig bírja türtőztetni magát, hogy ne fakadjon sírva.
- M..olly? – préselem ki az ajkaimon keresztül a testvérem nevét, mire vélhetően egy füllentés lesz a válasz.
- James-szel telefonál. Azt hiszem, hogy el fogják jegyezni egymást. – mosolyodik el anya, és ettől még nekem is egy fokkal jobb kedvem lesz.
- Fáradt…vagy… - a mondat félbemarad, muszáj pihennem egy kicsit, mert túlterheltem a tüdőmet, és a mellkasom is fájón lüktet minden emelkedésre.
- Pihenj, kincsem… - egy anyai csókkal búcsúzik tőlem, már az álmok világa felé tartok, amikor még hallom, hogy apa beront.
- Eleonor, kap szívet…van egy szív… - ekkor csukódnak le a szemhéjaim…

Három és fél évvel korábban

„Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.”

A vaskos sziklaszirten ülök, és a lábamat a semmibe lógatom. A tejfehér köd elrejti az ormótlan csúcsokat a távolban, és alig látni pár méternél tovább. A lelkem magába fogadja a végtelen táj látványát, miközben a szívem páratlan boldogsággal telik meg. A felkelő nap sugarai halványan sütnek a sűrű felhőzeten át. Peru érintetlen környezetében vagyok, ahova nem ér el a modernizáció keze sem. Scott és én a nyári szemeszter végén hátitáskát húztunk a hátunkra, és felkerekedtünk, hogy meghódítsuk a régi Inka birodalmat. Az arcomat az ég felé fordítom, és lehunyt szemhéjakkal élvezem a napkorong simogató elhajlását. A meleg még várat magára egy keveset, de a vékonyka kardigán átmeneti biztonságot nyújt. Lassan szívom be az éltető, friss oxigént, hogy aztán elteljen vele a tüdőm. A szívem erősen dobog a mellkasom fogságában. Megbékéltem vele, és az új életemmel. Egy évvel ezelőtt még hallani se akartam róla, hogy valaki más szervével létezzem, a lelkem mélyéig gyászoltam, hogy másnak kellett meghalnia miattam. Egy fél éves intenzív terápia, és a nővérem közelgő menyegzője megtették a hatásukat, és kibújtam a csigaházból. Akkor jött azaz őrült ötlet, ha már magántanuló voltam az eddigi életem folyamán, akkor miért ne mehetnék én is egyetemre? Nem vágytam a Borostyánligás trióba, beértem volna a helyi főiskolával is, de Molly szerint meg kellett ízlelnem a szabadság ízét a szüleimtől való elszakadással együtt. Igaza lett, így bekerültem a Stanford Bölcsészettudományi karára, és emellett nagy szenvedélyem lett az orvosi előkészítő is. Az egyetemi órák alatt ismertem meg Scott Harringtont, a fiatalos, és sármos történelem professzort. Eleinte csak az előadásmódja nyűgözött le, ahogyan mesélt a múlt történeteiről, a letűnt korok nagy embereiről. Néhány hét alatt döbbentem rá, hogy a rajongója lettem, és amikor kiderült, hogy ő fog órát tartani az emberi viselkedéstanból is, akkor az elsők között iratkoztam fel rá. Egy percig se fordult meg a fejemben, hogy a könyvekben dicsőített igaz szerelem az egyetem falai között fog rám találni. Tiltott, és lopott órák lettek az mieink a történelmi könyvtár berkein belül, ahol életre keltek kedvenc könyvem főhősei. Az előadásokat, magánórák, majd piknikek, és hosszú, átbeszélgetett éjszakák követték. Három hónap alatt fülig szerelmes lettem a tanáromba, annak ellenére is, hogy többen figyelmeztettek, a tanulmányaimba kerülhet, ha nem állok le a titkos viszonnyal. A nyár magával hozta a menekülés lehetőségét egy ígéretes úttal Dél- Amerikába. A pillanatnak akartam élni, ezért igent mondtam, és távol a társadalmi elvárásoktól élvezhettük egymás valódi érzelmeit, nem kellett félni attól, hogy mit szólnak az emberek, ha meglátnak az oldalán. Olyan tökéletes volt…meleg, az étcsokoládéra emlékeztető szivárványhártyáival, a mézszínű hajával. A tanulói fele odavolt érte, de én lettem a szerencsés, aki végül elnyerte a tanár úr figyelmét. Évek óta először éreztem, hogy élek, és nem bántam meg, hogy eljöttem a kirándulásra.
- Abby…nem félsz idefent, lepottyanhatsz. – karol át védelmezően a két izmos kezével, és a hajamba csókol.
- Nem, olyan szép… - mutatok a távolba, ahogyan megtörik a fény a fátyolfelhőn keresztül.
- Életem végéig el tudnám nézni ezt a képet… - először nem értem, hogy mire gondol, de aztán feltűnik egy ékkő, és a két ujjai között megvillan egy gyűrű. A szám elé kapom a kezemet, és egy „O” –t formálva pillantok hátra a vállam felett.
- Ez mi? – dadogom el, de magam is tudom, hogy ez mit jelent, csak egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
- Hozzám jössz feleségül? Abigail imádlak, nem… - nem kell végigmondania, mert ugyanúgy érzek, ahogyan ő. A szájára simulnak a szív alakú szirmaim, és egy egésszé olvadunk össze.
- Igen… - suttogom bele a reggelbe, és hagyom, hogy a világ legboldogabb nőjévé tegyen…

Három évvel korábban

„Az elhamarkodottan hozott döntések következményei mindig a legsúlyosabbak. Nem hisszük el, hogy a mesébe illő jelenet pillanatok alatt rémálommá változhat.”

Anyáék nem állnak szóba velem, mióta hozzámentem Scotthoz. Minden megváltozott. A barátaim lekoptak, az e-mail válaszok egy idő után elmaradtak, és a tökéletes házasság mintapéldánya lettem…bárcsak igaz lett volna a máz. A nővéremmel is meg kellett szakítanom a kapcsolatot, pedig már úgy éreztem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, de végül Scott tett róla, hogy a családom, és a régi baráti köröm se álljon szóba velem. Elköltöztünk Denverbe, mert ott kapott állást a helyi főiskolán. Otthonülő feleség lett belőlem, unalmas és felszínes életet éltem. A háziasszony szerepét töltöttem be alig huszonkét esztendősen. A gyerekvállalás még korai lett volna, és amúgy sem…nem akartam Scott-tól babát. A nászéjszakánkon vált egyértelművé, hogy hibát követtem el, mert egy idegenhez mentem hozzá. A bájos, és megnyerő személyisége egyik napról a másikra tűnt el, és lépett a helyébe az a férfi, aki a férjemnek vallotta magát. A behízelgő stílusa, és a kifogástalan modora megmaradt a külvilág számára, de a házunk falain belül megismertem az igazi énjét. A Niagara vízesés mellett foglalt szállást az esküvő után, hogy egy ideig utazgatni fogunk, de esze ágában se volt megmutatni nekem a környezetet. Bezárt a szobánkba, és otthagyott az első közös éjszakánkon. Hiába telefonáltam, hagytam sírós üzenetet neki, másnap reggelig egy árva választ sem kaptam. Akkor jelent meg, minden magyarázat nélkül részegen. A csodálatos imázs elveszett, és egy megkeseredett, kiégett férfi lépett a helyébe, aki engem okolt az életében bekövetkező változásokért. A Stanfordról kirúgták, így nem is kapott állást semelyik nagyobb egyetemnél, maradt Denver. Ekkor mondta el, hogy oda fogunk költözni. A nászúton elvette tőlem a papírjaimat, és két napig éheztetve kizárt az erkélyre, mondván, hogy bűnhődnöm kell az ellene elkövetett hibáimért. Nem léphettem kapcsolatba a rokonaimmal, árgus szemekkel figyelte minden lépésemet. Egy alkalommal szökést kíséreltem meg, de annak az lett a vége, hogy lezsibbadt ajkakkal, mámoros ködben…az új otthonunkban ébredtem. Bemesélte, hogy hisztériás rohamot kaptam a repülőtéren, ezért be kellett gyógyszereznie. Elkezdtem félni, életemben először ízleltem meg a zsigeri félelmet, amikor minden porcikádban rettegsz…a tulajdon férjedtől. A hónapok előrehaladtával ez egyre rosszabb lett. A kedvesebb, és józanabb pillanataiban bocsánatot kért, egy alkalommal egy kis kutyával is meglepett, mert tudta, hogy rajongok a Golden retrieverkért. A kis szőrpamacsot Ryan-nek neveztem el, és elég sok időt töltöttem vele. Ő lett az én szeretetgombócom…egészen addig, amíg egy nap már nem találtam meg. Scott megkért, hogy kísérjem le a pincébe…ahol élettelenül feküdt a kutyám. Üvöltözve zavart fel, hogy ássam el, vagy kidobja a kukába, csak ne lássa többet. Kezdtem azt hinni, hogy nem lesz kiút ebből. A karácsonyt, kihagytuk a szüleimnél, pedig elhívtak, sőt kiderült, hogy a nővérem babát vár. Szégyelltem magam, hogy nem jelentem meg, iszonyúan hiányoztak a szüleim, és a testvérem is. Bármilyen ingerre szomjaztam, de egyedül nem találkozhattam senkivel, nem mehettem sehova. Végül megmakacsoltam magam, és elmentem a szomszéddal egy jóga órára…nagy árat fizettem az engedetlenségem miatt. Scott kibilincselt az ágyhoz, és kegyetlenül megvert…tudta, hogy néhány évvel ezelőtt szívátültetésen estem át, de a brutalitása már nem ismert határokat. Aztán..váratlanul megjelent nálunk a nővérem. Nyomokban emlékszem arra a szörnyű éjszakára…a várandós Mollyra, a nadrágszíjra, és az előkerülő késre. Vér borított mindent. Mindenkit…

Jelenben

„Az újrakezdés a legnehezebb dolog a világon, de ami nem öl meg, az megerősít. Szó szerint.”

Még a mai napig tisztán emlékszem Scott halálának éjszakájára. Félholtan hevertem az ágyunkon, mikor Molly beállított, és meglátott. A férjem elszabadult, az elfojtott vágyait rajtam élte ki, és a nővéremnek köszönhetem, hogy most életben vagyok. A hátára csapott az egyik álló lámpával, amit a közelben talált, aztán megpróbált kiszabadítani…nem járt sikerrel. Majdnem odavesztünk, de azt már nem nézhettem végig, ahogyan kioltják a testvérem életét…kétszer szúrtam. Egyszer a hasába, egyszer pedig az oldalába. Megöltem a férjemet. Felmentettek. Nevet változtattam. Az Abigail idegen lett, már nem az a lány voltam, mint évekkel ezelőtt. Tessa lettem, a férjem nevét levettettem, és a leánykori vezetéknevemmel léteztem tovább. Seattle-be költöztem vissza, és befejeztem az egyetemet is. A múltamról nem beszéltem senkinek, de az biztos, hogy ez az eset közelebb hozott Mollyval. Szerencsére nem vetélt el, és megszületett a kis Sophie. A szüleimmel ismét beszélek, de nem tudnak róla, hogy mi történt aznap, azt csak én, és a nővérem tudja. Pár hete meg is kaptam életem első állását, a Virginia Mason Kórházban praktizálok. Szeretem, kezdem megszokni a környezetet. Az életem a normális medrében folyik tovább, csak a férfiakban nem bízom, kivéve az online felületet. A pittyegés…megint Ő írt. Nem ismerem, két hete beszélünk minden egyes nap, de ez így tökéletes. A gépemhez sietek, és egy széles mosollyal az arcomon ülök le.
„ Szia…képzeld ma az iskolában előadást tartottak a végzősöknek, és megkapom az egyik…öhm nagy ászt. A fér…vagyis srác elég népszerű, de még soha nem láttam. Remélem nem lesz vele gondom, és tudok segíteni a jövőtervezésében… ” Ki mondta, hogy az igazat fogom mondani? Senki…