Fákat tép a szélvihar, amikor kilépek a kórházból a fülemre szorított telefonnal. A hideg fuvallat a hajamba tép, de olyan melegség jár át, amelyet még ez a cudar idő sem tud kioltani. A gyerekek, akiknek a meglepetés karácsonyt szerveztük, határtalanul boldogok voltak, és ez megért minden fáradtságot. Sok ember fogott össze, hogy egy összevont szentestét tartsunk itt azoknak a piciknek, akik nem mehetnek haza karácsonyra. Sok kis és nagy testvér jött el, a nővérek és az orvosok is műsorral készültek, és sikerült felkérnünk néhány színészt, hogy jöjjenek el hozzánk meglepetésként. Ian, Nina, Candice és Paul egy vámpíros sorozatban szerepelnek, míg néhány fiatalabb feltörekvő palánta népszerű disney filmek szereplői. Szerencsénk volt, hogy ránk szántak ezen a napon néhány órát az életükből, és remélem csodálatos emlékekkel térnek haza, mert ezek a gyerekek....
- Ha láttad volna, Ollie! Annyira boldogok voltak, néhányuknál attól tartottam, esetleg túlterheli magát az izgatottságtól. Sikoltoztak! Ennyi sírást és nevetést már rég láttam az osztályon - nevetek bele a telefonba, míg az ikrem a túloldalról nevet a készülékbe.
- Szuper lehetett. Nem tört rád a nosztalgia? Biztos megkerestek a régi kollégák, hogy mikor mész már vissza hozzájuk. El kell ismerni, a te irányításod alatt fantasztikus újítások mentek végbe.
Megrázom a fejem.
- Nem, egyelőre nem tervezem. Tudod, az utóbbi időben sok minden átértékelődött bennem. Muszáj...lélegeznem. A magánklinika jó, pont elég elfoglaltságot ad ahhoz, hogy ne szenvedjek hiányt műtétekben, és tudjak gyakorlatban is tanítani, és az egyetemi oktatás is eléggé inspirál. De az egész életem a kórházról szólt. Arról, hogy főorvos legyek, hogy lenyűgözzem a világot, és közben szinte nem is éltem. Most, hogy visszanyertem a látásom, hála Jakenek és a kitartó munkájának, nem szeretném úgy érezni, hogy eltékozlom az esélyemet egy teljesebb életre.
- Értem. És mi a terved ma estére? Tudod, Grace és a kicsi miatt mi csak csendesen ünneplünk, de tudod, hogy szívesen látunk. Anya holnap érkezik, Róma után szerintem szívesen találkoznál vele újra, nem?
Ismét belenevetek a telefonba, mert ez annyira Oliver.
- Te kis sunyi, te! Persze, beszéltünk róla, hogy majd találkozunk, és kösz a meghívást, de inkább itthon maradnék. Van még azért mit bepótolnom, és Peter is hívott magukhoz, de azt is visszautasítottam, illetlenség lenne hozzád elmenni, remélem nem haragszol.
- Allegrával töltöd a karácsonyt amúgy?
- Hát...nem tudom. Nem érzem most át ezt a karácsonyi hangulatot. Szóval lehet, hogy lesz valami, de ha nem hozza fel, akkor én biztos nem erőltetem. Ajándékot vettem ugyan, de...
- Nem az igazi még?
Oliver jobban ismer, mint gondolnám, és ez mindig meglep, pedig tudom, hogy sok mindenben hasonlítunk.
- Most mit mondjak? Ismersz. Allie jófej, meg jókat hülyülünk, de nem ért bennem sok mindent, és utálok minden szavamra figyelni a jelenlétében. De közben meg nagyon kedves és a szex...hát, tud valamit a csaj, na, nem tagadom.
Oliver ismét belenevet a telefonba.
- Hát persze...
- Igen, tényleg így van, de...
Elhallgatok. Oliver tudja jól, hogy valahol bennem még nagyon is mélyen él Tessa emléke.
- Értelek.
Perceken át beszélgetünk tovább, míg a kocsimhoz érek, és még folytatjuk amikor elindulok, csak immár kihangosítón. Az öcsém közelebb került hozzám az elmúlt idők során, és a római kirándulás az anyámnál meglepően jól sikerült. Persze a nevelőanyám kicsit féltékenykedett, de aztán vele is eltöltöttem egy hosszabb időt, és hagytam, hogy babusgasson, így megnyugodott a lelke. Még mindig nehezen kezelem, hogy két anyám van, és nagyszüleim, akik imádnivalóak, de ettől még kicsit nehezen találom a Storm családban a helyem, főleg mióta a drága papa felvetette, hogy felvehetném a Storm vezetéknevet, és ez kicsit elgondolkodtatott. Ahogy lerakom a telefont azonban újra az életem bizonyos szegmensei kerülnek terítékre. A kormányt markolom és megsimítom a heget a halántékomon. Milyen szerencsés vagyok! Olyan tudás birtokosa, amelyről egyesek csak álmodnak. Csodás barátok és családtagok vesznek körbe, emberek, akik a karrierjüket, az életüket kockáztatták azért, hogy én életben maradjak, és amióta a lövöldözés megtörtént, nem tudok Jake Lesterre nem úgy tekinteni, mint egy szuperhősre. Nem tudom hogy volt lelkiereje leteríteni a támadót, mielőtt valakit megsebzett volna még, aztán pedig megmentette az életemet. És itt vagyok. Élek. Elvesztettem a látásomat. A vakság pedig olyan új megvilágításba helyezett mindent, amely gyökerestül változtatott meg sok szemszögből. Majdnem meghaltam, és ez kellett ahhoz, hogy úgy döntsek, ideje végre élnem. Az élet nem lesz hosszabb. Lehet, hogy holnap meghalok. És még annyi mindent szeretnék megélni. Szeretnék világot látni. Szeretnék tanítani. Átadni mindent amit tudok, hogy amikor majd elmegyek, tovább élhessek azokban az emberekben, akiket megtanítottam arra, hogyan legyenek jó orvosok és jó tanítók. Szeretnék családot. Tartozni valakihez, úgy igazán. Szeretném, ha úgy szeretnének, ahogy megérdemlem, hogy szeressenek. Igen, erre is rá kellett jönnöm. Nem akarok már küzdeni. Küzdöttem Oliviáért, küzdöttem Mayáért, bár érte nem ebben a vonatkozásban. Küzdöttem Tessáért. De már nem akarok. Allegra megadja ezt nekem. Nem tökéletes, de én sem vagyok, szóval nem panaszkodom. Vele legalább nincs harc. Béke van, csend, és nyugalom. Ő nem fáj. Igaz, nem is éget, nincs az a tűz, amit hiányolok, de valamit valamiért. Mindent nem kaphat meg az ember, ezt már tudom, és belenyugodtam. De élnem kell, mert lassan negyven leszek, és mit ér a vagyon, a siker, ha nincs akivel megoszthatom? Csak az bánt, hogy Tessa újra és újra felsejlik a ködből és nem hagy nyugodni. Vége van. Elbúcsúztunk, megadtuk a módját annak, hogy szépen váljunk el. Nem haraggal. Megbocsájtással. Felszabadító volt, még ha én magamnak sosem bocsájtottam meg amit tettem akkor éjjel. A közös munka is csodásan ment és Tessa sokat járt bent nálam a kórházban is. Ott volt, hogy segítsen levetkőzni a paranoiámat, amely azóta jelentősen csillapodott, bár elmúlni talán sosem fog már. Segített, amikor járni tanultam a látás segítsége nélkül, velem sírt vagy nevetett amikor botladozva tanultam a hangok, az érintés útján boldogulni. Meglátogatott a vakok intézetében is, és még mindig nem hiszem el, hogy tudok braille írást olvasni, pedig nem kellett egy hét, hogy teljesen megtanuljam. A kutatásához is sokat beszélgettünk, és sokszor Oliver is ott volt, ami szerintem nagyon sokat segített a mi kapcsolatunkon is az öcsémmel. És tudom, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Tudom, hogy el kellett szakadnunk, és hogy ő nem akar engem. Nem akarhat. Mert megváltoztam, de az a Jamie, aki bennem él, az még mindig ott van. És bár kontroll alatt tartom, ha Tessával vagyok érzem, hogy kevésbé bírok vele. Mert Tessa...nem is tudom. Olyan, mint a benzin. Lángolok, de ha a közelembe jön, robbanni is képes vagyok, mert felerősíti a jó de a rossz tulajdonságaimat is.
Hiányzik-e? Nem mondom, hogy néha nem mar belém, de próbálom kioltani. Allegrával minden olyan könnyed, és ez leköti a figyelmem. Próbálom nem összehasonítani őket, de amúgy nagyon nehéz.. Allegra igazán sokat beszél, általában csacsiságokat, de amúgy nagyon aranyos. Segített akkor is, amikor nem láttam, felhívott, aztán meglátogatott párszor. Az első randink idején már visszatért a látásom, és elkezdtük felépíteni a magánklinikát, ráadásul visszakaptam a régi életem is, szerencsére nem ítéltek el, de nem hinném róla, hogy a pénzemre hajtana. Neki is van elég, és nem követelőzik. Elvagyunk együtt, és a hálószobában is kezdünk összehangolódni. Kedvelem őt, és most ennyi nekem pont elég.
Leparkolok az utcán, mert nem szívesen megyek le már a parkolóházba. Biztonságosabbnak tartom, ha nyílt terepen vagyok, még itt Manhattanben is. A lakásom ugyanaz, visszakerült az én nevemre, ahogy a Sydney-i házam is. A kocsiból kiveszem a délelőtt bevásárolt cuccokat a vacsorához, és elindulok befelé. Ahogy azonban megközelítem a fényárban úszó bejáratot, egy ismerős hangot hoz felém a szél. Az ajtó mellett gubbasztó páros idegennek hat ebben a környezetben, még sosem láttam itt hajléktalant. A hallásom a vakság miatt kiélesedett, megtanultam megkülönböztetni dolgokat amikre eddig nem figyeltem, és nem kell több néhány szónál, hogy felismerjem Tessa hangját, és döbbenten állok meg tőlük alig egy méterre. Hallgatom ahogy olvas, és összeszorul a szívem a szavaitól. Minden cikkét olvastam, az összeset kívülről fújom, némelyikben még segítettem is, de ez...ez most teljesen más. Mi változott meg? Talán nem vettem észre valamit? Tiszta lélek? Szerető oldal? Ki ez a nő? És kiről beszél? Mégis, az összhatása annak amit felolvasott, valahogy olyan furcsa érzést kelt bennem. Fáj látni, hogy sír, miközben olvas, mintha sajnálná, hogy véget ért a kutatása, pedig tudja, hogy a kapcsolatunk ettől még nem kell, hogy megszakadjon.
A kék lélektükrök az enyémbe fúródnak és néhány pillanatig csak nézem őt, ahogy ott ül a földön, az arca tűzpiros, a szeme ragyog.
- Tessa... - mondom halkan, és akaratlanul is kedves, szelíd mosolyt küldök felé. Aztán lerakom a kezemből a szatyrokat és lehajolok hozzá - Gyere, kelj fel a földről - nyúlok a kezéért, majd felhúzom álló helyzetbe. Azonban szinte azonnal el is komorul az arcom és aggódva nézem meg jobban a szemeit és az arcára simítom a tenyerem, majd a homlokára, a nyakára.
- Neked lázad van. Gyere, felmegyünk - mondom, és nem tűrök ellentmondást. A lent üldögélő, láthatóan feszült férfi igyekszik láthatatlannak lenni, nekem azonban ennél jobb a megfigyelő képességem.
- Ön segített neki?
Azonnal felpattan.
- I...igen, Uram. Elnézést, mondtam a kisasszonynak, hogy talán nem kéne...- tördeli a kezét, mintha attól félne, talán kiabálni fogok vele, de nem teszem.
- Semmi baj, tudom milyen. Makacs, akár egy öszvér - mosolygok a lázban égő angyalra, és átkarolom a rogyadozó térdű pszichológust.
- Mi a neve?
- Conrad, Uram.
- Üdvözlöm, én Jamie vagyok. Conrad, megkérhetem, hogy azt a két zacskót felvegye és felhozza hozzám?
- Én nem is tudom...
- Hagyjon csak itt mindent, mindjárt kiküldök érte valakit, és felhozatom. Kap vacsorát és ha akar, le is fürödhet. Reumája van? - kérdezem lenézve a lábára, mire meglepetten néz rám.
- Honnan....
- Orvos vagyok. Na, jöjjön fel, arra is kitalálunk valamit.
Nem kérlelem tovább, egyszerűen betámogatom Tessát az előcsarnokba.
- Dr- Woodward, boldog...hé, maga azonnal.....- ugrik ki a portás meglátva Conradot ahogy félénken követ bennünket, de leállítom.
- Velem van, Igor, nyugodjon meg. Kérem menjen is a ház elé, az ajtó mellett van az úr személyes poggyásza, küldje fel kérem a lakásomhoz, hiánytalanul.
- De...
Mérgesen pillantok a portás felé, aki egyből bedugul.
- Talán valami gondja van a vacsoravendégemmel, kedves Igor?
- N..nem, természetesen nem, doktor.
- Remek. Akkor várom. Boldog karácsonyt - mondom, és belépek a liftbe Tessával. Alig áll a lábán, de azért még észnél van. Conrad félve lép be mellénk, és nem szól semmit, én egyelőre nem vele vagyok elfoglalva.
- Te buta, buta lány. Miért nem vártál meg odabent? Miért nem hívtál fel? Igor odaadta volna a lakáskulcsot is, tudod jól te is, Conrad sem zavart volna, ha felmegy veled - simítom meg a tűzpiros arcát és ismét rámosolygok, de ez jóval aggodalmasabb, mint az első - Lázasan kint ücsörög a betonon. Zseniális. Komolyan mondom, könyvet fogok írni a praktikáidról. A dilonyósság ötven árnyalata, avagy hogy nyírjuk ki magunkat Tessa Wilson módra? Ez lesz a címe - mosolygok rá, és amikor felér a lift, szó nélkül viszem a lakásomig. Azonban amikor benyitok, kicsit meglepődök, mert odabent a kanapén egy pohár borral épp Allegra üldögél és a tv-t nézi. Először mosolyogva néz fel, de aztán elsötétül az arca.
- Hát ez...
- Én is ezt akartam kérdezni. Nem úgy volt, hogy ma még dolgozol? - kérdezem és Tessát a kanapéhoz támogatom. Allegra kicsit sértődötten pillant rám.
- Miért? Talán nem örülsz a meglepetésemnek? - kérdezi, és elfog a bűntudat, hát esengve pillantok rá.
- Jaj, ne haragudj, persze, hogy örülök, csak megleptél. Azt hittem csak reggel találkozunk - hajolok hozzá közelebb egy röpke csókra, miután Tessát lefektettem a kanapéra. Conrad idegesen toporog az ajtóban, de intek neki, hogy jöjjön beljebb.
- Conrad, bemutatom a barátnőmet, Allegrát. Allie, ő itt Conrad. Képzeld, Tessa lent üldögélt vele a betonon, így gondoltam karácsony este lévén meghívom vacsorára. Amíg Tessának adok gyógyszert és megvizsgálom megtennéd, hogy ennek a kedves úriembernek megmutatod a fürdőszobát? A ruháim közül adhatnál neki valami tisztát ezeket pedig ha nem haragszik, leküldetem a mosodába. Természetesen nem töltheti kint az éjszakát az utcán, itt alszanak mindketten, van pótágyam.
- de én...
- Conrad, az éjszakai hőmérséklet mínusz húsz fok alá süllyed ma. Ha kiengedem, garantálom, hogy nem éri meg a holnap reggelt. Szóval ne vitatkozzon, csak menjen, fürödjön ameddig jól esik, borotválkozni is tud, ha szeretne, és van hajnyíró gépem is. Allegra pedig segít mindenben, ugye szívem? - kérdezem, mire a nő kissé erőltetett mosollyal, de utat mutat Conradnak. Ketten maradunk Tessával.
- És most te...- csóválom meg a fejem - Hozom a felszerelésemet, és megvizsgállak. Aztán főzök egy levest, és szépen megvacsorázunk. Nincs vita.
A szobáig sietek, aztán felkapom az orvosi táskámat és kihozom a megfelelő felszerelést. Tessát felültetem, lehúzom róla a kabátot, aztán segítek levenni a pulóverét is. Az ingét is segítek kigombolni, és kicsit felszökök a vérnyomásom a látványától, nem tagadom, de kitartóan koncentrálok a feladataimra. Meg kell állapítanom mi a baja mielőtt kezelést adnék, de addig innen el nem megy az biztos.

A szenteste nekem most nem egy olyan estét jelent, amit másoknak. A család, a szeretteik közelsége, a meghitt együttlét örömének ígéretét hordozza magában a világ számos pontján. Egy percnyi megálló a rohanó világban, amikor hálásak lehetünk azért, hogy élünk és van miért és kiért élnünk. Kicsit más, mint a hálaadás, ez talán bensőségesebb, de nem kevésbé fontos.
Számomra mást jelent ez a nap idén.
Csendre vágyom. Nyugalomra. Nem egy zajos karácsonyi partira, nem is egy családi összejövetelre. Van még mit elintéznem magamban, és a holnapi csendes ébredés, a friss reggeli kávé, egy apró ajándék vagy egy videóhívás Petertől vagy Olivertől, esetleg Nadiéktól bőven elég a boldogságomhoz. Jake ígérte, hogy átjön egy kicsit dumálni Hannah-val és az öccsével, Jasonnel, de erre mérget azért nem vennék, kiindulva a Lester-családból. De ezek a kis apró dolgok boldogsággal töltenek el, nem teherként tekintek rájuk. A nyugalom inkább a felhajtás, a sietség, a kapkodás mentességéről szól nekem. Nem akarok nyüzsögni. Csak szépe ücsörögni a kanapén, beszélgetni, ha van kivel. Nem vitatkozni. Nem ordibálni, nem megvédeni magam, vagy támadni. Beszélgetni. Emlékekről, tervekről, múltról, jövőről, vagy épp a semmiről. Egy kicsit kibújni az őrült zseni orvos szerepéből, kicsit elhagyni az autizmus bélyegét, letörölni a homlokomra égetett billog nyomát. Elhinni, hogy lehet az élet egy kicsit más, és mégis ugyanaz.
Elmélkedni szeretnék. Kicsit magamba nézni, megvizsgálni, honnan hová jutottam. Jó-e még az irány? Szeretem-e azt, aki lett belőlem? Mi hiányzik, min kell még változtatnom, hogy még jobb lehessek, vagy mit kell elfogadnom önmagamban? Vannak már erre is válaszaim, de úgy hiszem van még min gondolkodnom.
A hazatérésem a kórházból csodás örömmel töltött el, az öcsémmel való beszélgetés is jól esett, de a lakásomhoz vezető út egy nem várt meglepetéssel borította fel a terveimet. Tessa a földön ült és épp a befejező cikkét olvasta könnyek között egy hajléktalanhoz bújva. Én pedig csak álltam és hallgattam. Megmozdulni sem voltam képes, míg fel nem pillantott. Ekkor keltem csak újra életre, s húztam fel magamhoz. S most állok és nézem a lázban égő arcát, a zavarosnak ható kék lélektükröket, és csak mosolyogni tudok rá aggódva, mikor azt kérdezi, hallottam-e amit mondott.
- Nem teljesen, de majd elolvasod újra - nyugtatom meg, mert őszintén megmondva a legkevésbé szeretnék ezzel foglalkozni, sokkal inkább aggaszt, miért ül a hideg betonon ilyen fog vacogtató hidegben sál és sapka nélkül. Egy részem most ha visszatérne a régi Jamiehez biztos kiakadva ordibálni kezdene, de most mégsem ezt a módszert választom. Felesleges lenne bosszúért kiáltva kardot rántani, inkább a megoldásra kell törekednem, így átkarolom, majd egy rövid értekezés után Conraddal már befelé megyünk. Odabent meleg fogad és fény, fahéjas süti illata és égősorok. A hideget kint hagyjuk, és a portaszolgálat hű tagja már védelmünkre kelne a betolakodóval szemben, de megnyugtatom, hogy Conrad az én vendégem. Tessa reflektálására szinte elmosolyodom magam. Olyan hatást kelt, mint mikor a doberman mellett ugatni kezd egy csivava. Nem szólom le, inkább arra fókuszálok, hogy eljussunk a lakásomig, mert a láza nagyon magas és még egy egészséges embernél is veszélyes lehet a hosszan tartó magas láz, nemhogy Tessa esetében.
A liftben van elég hely hármunknak és a szatyroknak is, és kicsit szabadabbá teszem Tessát azáltal, hogy lazítok a szorításomon, ha képesnek látom arra, hogy megálljon egyedül a lábán. A nagy tükörből a háta mögött visszaköszön a mosolyom, ahogy gyengéden dorgálom meg amiért nem szólt, hogy itt van, vagy nem jött fel egymaga, vagy akár Conrad kíséretében. Ez utóbbit persze nem gondolom át eléggé, mert az idegenekkel való társalgásokat jobb szeretem én is szemtanúk előtt végezni már, de ettől még így is áll a dolog, hogy feljöhetett volna. Bármikor. Hiszen így beszéltük meg. Nem vagyunk többé egy pár, nem versengünk tovább, de a szakmai és a magánéleti jó viszony folytatódhat. Részt vettem a kutatásában is, segítettem megírni a cikkeket, támogattam, amennyire tőlem telt és amennyire igényelte, még ha fájt is a tudat, hogy ami volt köztünk csak röpke felvillanása lehetett a gyertyafénynek a falon, s aztán újra elnyelt a sötétség.
A fejemben számtalan pillanat emléke sejlik fel. A kórházban, majd a vakok intézetében töltött hosszú hetek eleinte zavart, majd egyre megszokottabbá váló rítusai. A kávék, amiket együtt ittunk meg, míg Tessa előmeneteléről elmélkedtünk, vagy óvatosan puhatolóztunk, hogy nem-e esett át valamelyikünk a ló túloldalára ismét. Aztán a belenyugvás, hogy ez visszafordíthatatlan, nincs már tovább, míg eljött a pillanat, hogy Tessa szerepét átvegye valaki más. Ridegen hangozhat, de tudom, hogy az elválást így tudtam csak meggyorsítani, véglegessé tenni. Amíg meghagytam a kiskapukat, még ha haloványan is, de ott volt a remény, hogy talán újrakezdhetnénk. Az a csók...az utolsó csókunk, amelyet a kétségbeesés, a bűntudat és a veszteség keltett életre, az is azt bizonyította, hogy bár a tudatunk győzött felettünk, az ösztönök, a vágyak még erős mágnességet hoznak létre köztünk, és ez veszélyes volt akkor is. Most, amikor itt áll velem szemben, most sem tudok ezer százalékra azt mondani, hogy nincs meg köztünk a vibrálás, de ezt betudom annak, hogy van múltunk és a szakítás még eléggé frissnek mondható.
- Szenteste? Lári-fári, ha annyira érdekelt volna, nem ültél volna a ház előtt. Orvosok vagyunk, Tessa, néha a szenteste a műtőben telik el, néha a toxikológián, néha meg a pszichiátrián - legyintek a kifogására, és valahogy nem áll össze a kép nekem, miért is üti a szavával a tettét, de nem akarok jobban belemenni, mert felesleges is lenne. Azért még felvetem a megfelelő könyvcímet a remekművemhez, persze neki rögtön vitatkoznia kell, de erre már nem is felelek, mert felérünk arra az emeletre ahol az apartmanom van. A lakáshoz irányítom a dinamit duót. Persze látom Conradon hogy nem érzi itt komfortosan magát, de most nem tudok az ő lelki világával érdemben foglalkozni. A lakásba érve azonban Allegra vár, nem kis meglepetést okozva ezzel. Látom rajta, hogy nem így tervezte az estét, és történetesen tökéletesen meg is értem, de igyekszem kellően higgadtan és kedvesen irányítani abba az irányba, ahol nem bedurcázik, hanem partnerként vesz részt az események ilyen alakulásában. Conradot a gondjaira bízom abban a reményben, hogy stewardessként azért találkozott már pár érdekes alakkal így az, hogy adjon a vendégnek pár tiszta ruhát, egy törülközőt és mutassa meg mit hol talál, nem esik kívül nagyon a komfortzónáján. Mikor végre kettesben maradok Tessával már tudok arra fókuszálni, hogy meg kell őt vizsgálnom, és hiába szólít a nevemen kérlelőn, könyörtelenül az orvosi táskámért megyek, és ha egy kicsit is ismer, tudja jól, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Először a kabáton húzom le a cipzárt, de nem is ő lenne, ha nem kezdene ellenkezni.
- Hát hogyne, persze - bólogatok, mit sem törődve az ellenkezésével - Még mindig elfelejted, Stanford, hogy kettőnk közül én vagyok a test doktora. Majd én eldöntöm, mennyire kicsi vagy nagy az a megfázás -  mondom csendesen, és tovább vetkőztetem. A kabát a kanapé másik végében landol, majd a pulóverétől szabadulok meg ismét. Hideg víz csorog a szőnyegre, a kanapé szövetét is eláztatja itt-ott, de majd megszárad. Aztán a pulóverét húzom át a feje felett, és persze ismét tovább beszél.
- Majd elmondod, nem fogyott ki a tinta a nyomtatóból, nem? Meg is fog jelenni, hat ökörrel sem tarthatnál vissza, hogy megtudjam hová is akartál kilyukadni azzal az irománnyal - mosolygok rá szelíden, és kicsit beleborzongok a felidézett szavakba. Tényleg érdekel az egész cikk, mert az elejéről lemaradtam, és kicsit zavaros volt az egész, de még ráérünk megtudni mit is takart az utolsó cikk. A kezem könyörtelen rohamot indít a blúza gombjai ellen, és meglepő gyakorlottsággal szabadítom fel egymás után a kicsi fehér zárakat a keblei felett. Lassan előtűnnek a hegek, és még inkább előtérbe kerülnek a dús halmok, de remegni kezd. Lázas. Tudom, hogy valami kórság van benne, és nem tudom elűzni a gondolatot, hogy megtudjam mi az, és kiűzzem belőle. A fürdő felől víz zubogása hallatszik, de olyan távolinak tűnik most, mintha nem is az én lakásomban lenne. Előveszem a sztetoszkópomat, de mielőtt meghallgathatnám a mellkasát, rám dől.
- Tess, dőlj előre mert így nem tudom meghallgatni a mellkasod. Csúnyán zihálsz. Engedd, hogy megvizsgáljalak - kérlelem csendesen, de Riót említi fel. Az emlék hatására kissé megmerevedek és bólintok.
- Emlékszem - ugrik meg az ádámcsutkám, mert ez az emlék körbe van vége gyásszal és szenvedéssel. A parkolóban ő mondta azt, hogy nem jelentett semmit. A múlt, és mint olyan, a feledés homályába is kell vesznie, mert nincs létjogosultsága. A mellkasomnak dől, így csak kissé előrenyúlva húzok rá egy plédet, hogy ne fázzon annyira. Hogy mi volt a hiba, azt nem tudom meg, mert mire szóra nyitnám a számat, Allegra tette kerül nyilvánosságra.
- Hogy micsoda? - kérdezem, és igencsak megdöbbent az, amit hallok - Nem engedett be? - kérdezek vissza, de nincs szükségem megerősítésre. Tessa nem arról híres, hogy össze-vissza hazudozzon, ráadásul miért is tenné? Kicsit felmegy a vérnyomásom, de megerőltetem magam és nem kezdek el tombolni, csak fújtatok egyet. A tekintetem haragos hullámait elcsendesítem, mire újra a vakító kékségekbe merülnék. A dacoskodására már újra mosolyogva felelek.
- Már hogyne maradhatnál. Csssss, ne pazarold az erődet. Mindjárt megvizsgállak és adok gyógyszert amivel jobban leszel - suttogom, észre sem véve, hogy a köztünk lévő távolság percről-percre egyre csökken. A meghitté váló pillanat fájó pontot érint. A kérdése forró kés az eleven húsba. Még túl korai. Még túl fájdalmas. ~Mindent~ vágnám rá azonnal, de inkább nem mondom ki. Pedig így van. Mindent elrontottunk. Azzal, hogy titkolóztunk. Hogy hazudtunk egymásnak, magunknak. Hogy alig ismertük egymást, mégis hagytuk, hogy kibontakozzon valami beteges orvos-beteg kapcsolat mindkettőnk részéről. Tessa pszichológusként, én kardiológusként, mit sem törődve megannyi figyelmeztetéssel vágtunk bele a kapcsolatunkba, amely aztán ennek megfelelően csúfos kudarcot is vallott.
Nem felelek. Csak gyengéden megcirógatom az arcát, és bár nagy a csábítás, egy gyengéd csókot lehelek a homlokára.
- Ne agyalj ezen, Csillag - mondom halkan, majd sóhajtok és könyörtelenül felültetem - Sóhajts mélyet. Gyerünk, ne kelljen kétszer mondanom - utasítom gyengéd erőszakkal, és a hátára simítom a sztetoszkópot amit a fülembe illesztettem előzőleg. Felhúzom a hátán a blúzát, akaratlanul is érintkezésbe kerülve a bőrével. Puha és selymes, mint mindig, és a haja is a megszokott illatát árasztja. Allegra valami nagyon trendi cuccal ápolja a haját és nincs szívem megmondani, hogy utálom azt a sampont, akármi is a neve, de Tessa haja otthonos érzettel tölt el. Vajon meddig fog még a hiánya fájni? Meddig szorul össze a szívem, ha megérzem ezt az illatot, vagy ha hozzáérek a bőréhez, vagy csak meglátom azt az ütőeret feszesen lüktetni a nyakán, amely olyan, akár egy inda. A fehér bőre alatt egészen hosszan végig lehetett követni az erek hálózatát. Éjjelente sokszor megfigyeltem, mikor aludt, hogy merre szaladnak az erecskék a bőre alatt, akár a kis patakok a nagyobb folyók felé amelyek végül a tengerbe ömlenek.
A vizsgálatot szokatlan gyengédséggel végzem, és megállapítom, hogy valami nagyon nem stimmel. De egyelőre nem akarom terhelni őt, csak kiveszem a stetoszkópot a fülemből és szembe fordulok vele, míg megmérem a vérnyomását.
- Mióta tart ez a lázas állapot és a köhögés? - kérdezem és kissé szigorúan nézek most rá - És nagyon kérlek ne gyere azzal, hogy ma kezdődött, mert ismerlek már, tudom, hogy ez több napos. Pontos dátumot kérek, pontos adatokat.
Ha megkapom amire szükségem van, feljegyzem azt a státusz és a vérnyomás adatok mellé, aztán felállok mellőle és csípőre tett kézzel végignézek rajta.  
- Fordulj meg és húzd le a nadrágodat - mondom, és nem bírom ki, hogy kajánul el ne vigyorodjak - Mutasd a kis seggedet - mondom, és ösztönösen húzom feljebb a szemöldököm majd nyalom meg a számat. Hiába minden ellenkezés, sajnos kénytelen szót fogadni, mert nem engedek a huszonegyből. A legkényelmesebb póz az, ha a kanapé háttámlájára támaszkodik meg, és feltérdel, és meg kell mondjam, a combja közepéig letolt nadrág és az ingerlő kis fehérnemű láttán erős ösztönök indulnak el bennem. Akaratlanul is halk morranás tör fel belőlem, de sajnos nem játszhatok a gondolataimmal tovább néhány pillanatnál, így amikor végre elhelyezkedik, egy kis fertőtlenítő kendőt veszek elő a táskámból és egy fecskendőt, akiben szemvillanás alatt szívom fel a megfelelő koktélt. Kicsit eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem a tűt kapnám kost elő, de tudom, hogy ez nem vezetne jóra. Azért, hogy eltereljem a figyelmét szemtelenül mögé térdelek, mintha épp készülnék magamévá tenni, és pofátlanul simítom meg a fenekének azon részét a kendővel, ahová az injekciót szánom, majd előre hajolok és a fülébe suttogok.
- Bocs, ha egy kicsit nagynak érzed majd és feszíteni fog - morgom forró leheletemmel csiklandozva meg a nyaka és az állkapcsa közötti érzékeny kis területet, majd finom cirógatások után gyengéden összecsípem a bőrét, és egy határozott mozdulattal a fenekébe bököm a tűt.
- Ne mozogj! Ne mozogj - nyugtatom meg, míg beadom a lázcsillapítót és az antibiotikumot, és amikor kicsit káromkodni kezd, szemtelenül elröhögöm magam - Ez az, tudod, hogy gerjedek mikor csúnyán beszélsz! - morgok a fülébe, majd egy vattapamacsot emelek fel a táskámból és a piciny szúrás helyére szorítom.
- Na, most már kész vagy, felöltözhetsz - mondom, és felháborodását és zavarát látva kaján élvezettel vonom meg a vállam - Tudod, hogy másképp nem engedted volna az injekciót, szóval vagy ez, vagy a hűtőfürdő - dobom be a használt tűt a táskámba, de azért még ingerel a látványa, és meg kell hagyni, elég volt néhány pillanat, hogy merevedésem legyen tőle, így inkább elfordulok. Nem, nem kezdhetjük megint ott, ahonnan indultunk, bár a gondolataim jelentős részében ennek a jelenetnek teljesen más folytatása volt. Emlékszem egy estére, amikor hasonlóan beteg volt, és egy liliom segítségével juttattam a csúcsra. Talán azóta sem láttam olyan észvesztően csodálatosnak, mint mikor akkor, sok-sok évnyi önmegtartóztatás után először élvezett el. Az a felszabadulás, az a mámor és megkönnyebbülés, ami akkor az arcára volt írva azóta is a legszebbek közé emeli az emléket. Vajon neki melyek a legkedvesebb emlékei rólam? Vannak egyáltalán?

Nem tudom, hogy mi volt a célom azzal, hogy idejövök, és felolvasom neki a cikkemet. Szerettem volna, ha akkora lelkesedéssel lát be a sorok mögé, mint ahogyan én tettem az írás megszületésének pillanatában. Megannyi alkalommal zongoráztam végig magamban, mi lesz, ha véget ér a kaland, és kilépünk egymás életéből. Áltatás volt a részemről, hogy mindig ott leszek neki…igen, ha több lettem volna, mint barát. A hónapok elteltével szorosan függtünk még a másiktól, természetesnek véltem, hogy minden második napon találkozunk, ha nem a kórházban, akkor egy semleges terepen, vagy az öccséék átmeneti lakásában, a vakok intézetében, bárhol, ahol napi kontaktban maradhatok vele. Claire számtalan esetben felhívott, de sosem az írásommal zaklatott, hanem a Jamie-hez és Oliverhez fűződő viszonyomról. Mit akart az újdonsült barátnőm, mire törekedett Russell? Sosem kaptam válaszokat rá, de ma este nekem is fel kellett tennem a kérdést. Miért éppen hozzá rohantam, amikor úton lehettem volna Seattle felé? Anyáék az utolsó pillanatig abban a hitben léteztek, hogy velük töltöm a szentestét. A nővéremék is hazaköltöztek, immár egyedül én voltam New York szívében, és fogalmam sincs, hogy mi vett rá arra, hogy itt maradjak. Az állapotom romlott, a repülés nem volt ajánlott, de már az sem számított volna, ha megteszem…mégsem vettem repülőjegyet, és anyáéknak is azt hazudtam, hogy Claire házában leszek szenteste. Ez csak félig volt füllentés, mert holnapra be volt iktatva egy ebéd, de arról szó sem esett, hogy az öreg hölgy házában töltöm az éjszakát. Az első olyan karácsonyom volt, mikor nem akartam nagyközönséget, sem a vér szerinti családom körét, egy kis nyugalomra, és befelé fordulásra vágytam, talán egy-két ilyenkor esedékes kötelező filmmel, de szigorúan az ágyból, megannyi édességgel, és egy remek könyvvel. Ehhez képest egy vadidegennek olvastam fel sírva a kutatásom eredményét, majd feltűnt a színen az exem, és felborultak azok a bizonyos elképzelések. Nem éreztem jól magam, ez tény, de napok óta ebben az állapotban lebegtem, a láz csak tegnap óta kísértett, de a mellkasi fájdalom, és a köhögés már két hete a barátom volt. Nem foglalkoztam vele különösebben, megszoktam, hogy a tünetek hol erősebben, hol pedig gyengébben jelentkeznek. Az önuralmam csodákat tett, egészen addig, míg viszont nem láttam ma este Jamie-t. Mi a fene ütött belém? Úgy olvadtam szét a karjai között, mint egy óvodás kislány, nem bírtam megállni a lábamon, és megeshet, hogy a fejemmel is gondok adódtak. Megfogadtam az Allies beszélgetés után, hogy nem fogom keresni, addig biztosan nem, amíg le nem megy az ünnepi nagy áradat, és ha eljön az újév, akkor egy szolid kísérőlevélben elküldöm neki a kéziratot, vagy bármi is ez, mert gondolkodni már nem nagyon tudok. A San Fransico-i állásajánlat még váratott magára, nem mondtam határozott nemet sem a felkérésre, de őszintén? Az igen felé sem hajlottam. A pszichológia szerteágazó tudományág, és rengeteg lehetőséget kínál a magamfajtának, de még egy ekkora horderejű döntésre nem érettem meg. Besegíteni az FBI ottani irodájának? Borzalmasan nehezen emésztettem meg, hogy rám esett a választásuk annak fényében, hogy korlátozottak voltak a lehetőségeim is. Mindenesetre ezek a kis gondolatfoszlányok kiszorulnak a fejemből, mert Jamie minden érzékszervemre úgy hat, mint egy éhező gyermek a vekni kenyérre. A liftben a tükörnek támaszkodom, a karom alulról fogja át a kapaszkodót, és a pillantását kutatom. A láztól kipirult orcám még vörösebb árnyalatra vált, hiszen buja vágyálmok rabjává válok. Tessa nem szabadna fantáziálnod arról, hogy átölel, és megcsókol, majd a sarokba szorítva a nyakadba csókol, és beismeri, hogy sosem tudott elfelejteni. Butuska fruska vagyok, egy kis naivitással, miközben a torkomban gombóc nő, és az emeletek elhagyásával realizálódik, hogy Allegra és én ma este még találkozni fogunk. Conrad nagyon kedves, a háttérbe húzódik, úgy tesz, mint aki nem is létezik, és ettől összefacsarodik a szívem. Mit tett szegény ember, hogy erre a sorsra jutott, és senki nem figyelt fel rá? A szekundumok indába ragadnak, és nincs menekvés a legrosszabb rémálmom elől. Egy-két percig rejtőzködöm, de Allie elől nem bújhatok el. Jamie intézkedik, úgy tesz, mintha természetes lenne, hogy megzavartuk a karácsonyi készülődésüket, de bennem rossz érzéseket kelt. Bűntudatom van, hogy betolakodtam a lakásukba…hónapokkal ezelőtt még én fogadtam volna másokat, mint a háziasszony, de mára minden megváltozott. Allegra átvette a helyemet, és példamutató barátnő, odaadó társként erősítette annak a férfinak a hitét, a belé fektetett bizalmát, amit én elvettem tőle. Nem vagyok ostoba, én akartam szakítani eleinte, de végül Jamie tette fel az i-re a pontot. A fájó csók után eltávolodott, és meghúzta a határokat, melyeket már hamarabb meg kellett volna tennünk. Az események felgyorsulnak, én csak ellenkeznék, de mi haszna, ha Jamie Woodward áll a ring másik felében. A kezem félig lelóg a kanapéról, mikor visszatér az orvosi felszereléssel, és felültet. Ó, ne tedd ezt velem! A kabátom az első megálló, így itt kezdem meg a felvezetést arra nézve, hogy elodázzam a terveit.
- Stanford…sosem fogsz erről leszokni, ugye? A Harvard a legjobb, de ne becsüld le a másik helyszínt sem. Remek oktatási rendszere van… - sóhajtok, és észre se veszem, hogy eltereli a figyelmemet, és már a nyakamon át bújtat ki a pulóveremből, mintegy próbababás öltöztetős est főszereplőjét.
- Ígérd meg, hogy elolvasod, és véleményt is mondasz róla. – kósza mosolyféle költözik az ajkaimra, de a szemhéjaimat már alig bírom nyitva tartani. A fagyhalál szélére sodródom, és elemi erővel tör rám a reszketés. Jamie szótlanul teríti rám a közelben fekvő plédet, de már késő, mert nekidőlök a mellkasának, és a fejem oldalra bicsaklik. Eligazítom, a tarkómon érzem, hogy végigfolyik a víz, és most jól esne egy plusz takaró is, vagy egy ágy, ahol kialszom a nyavalyámat. A következő szekundumban azonban felrémlik a harmadik fél is, aki Condradnak segít a fürdőben, hogy kiigazodjon a felszereléseken. A vizsgálat gátolása közben nekem is jobban esik, ha egy meleg helyre űzöm az elmémet, és vele együtt utazom az emlékek útján. Rió az egyik legszebb város, ahol jártam. Azon az estén nem tudtam a pszichológusa lenni, egy kislány voltam, aki örül, hogy egy olyan férfival jutott el oda, aki akkor is szépnek találta, mikor más sebeket ejtett a lelkén. Hiába kérdezget, hogy miért nem maradhatok…tudja ő is, hogy hiba lenne. Szépen elfojtom magamban a képet, hogy megcsókolja Alliet, a barátnőjének szólítja, de egyszerűen nem megy, és kicsúszik a számon az igazság.
- Nem, de nincs harag. A legjobb barátnőm…megérdemli, hogy… - álszent vagy Tessa Wilson. Neked nincs jogod a boldogsághoz, te nem érdemled meg ezt a férfit? Elhallgatok, kinyitom a szememet, és a kékjeim összeforrnak a tavaszi erdő zöld selymességével.
- Nem pazarlom…csak… - pár centiméter választ el tőle, sóvárgok a testi érintkezésre, akarom, hogy szeressen, de…önző vagy. A mantra kitör belőlem, és csak egy aprócska sóhaj szökik ki az ajkaim fogságából, mikor a homlokomra szór egy puszit. A tettei beszédesebbek a feltett kérdésemnél, tehát a múltunk árnyaitól sosem fogunk tudni megszabadulni. A szerelem, mint fogalom csak az én fejemben élő illúzió. Mégis miért fáj, hogy nem tekint már úgy rám? Egy kicsike könny fakad ki belőlem, mikor előredönt, és felhúzza a blúzomat. Teszem a dolgomat, lélegzek, de fáj a létezés is. A mellkasomnál óvatos, el sem mondhatom mennyire az, mert akkor beleroppannék. Illedelmesen tűrök, a szívem néha kihagy egy ütemet, de nem szólalkozunk össze. Tudja, és én is tudom. A szívdobbanásaim száma csökken, de még erősen túlélő üzemmódban hajtja a testemet. Szembefordul velem, a kezemre erősíti a szokványos vérnyomásmérőt, és elillanni látszik az intim varázs.
- Két hete…akkor kezdődött a köhögésem, de a láz csak tegnap óta van. – megvárom, hogy felírja az adatokat, és elvégezze az utolsó simításokat. Már megkönnyebbülnék, de mikor feláll, és arra kér, hogy húzzam le a nadrágomat, meg is merevedek ültömben. A blúzomat sem sikerült még visszaigazítanom.
- Tessék? Most komolyan? – nem tűnik vicces embernek, így kioldom a korcot, és letolom, miközben megfordulok, és a kanapé háttámlájára fektetem a két alkaromat. Ég a nyakam, hogy hátulról lát, és ezt még szórakoztatónak is találja. Csendben tevékenykedik, mint egy rossz kisfiú, és kíváncsian várnám a végkifejletet, de ekkor mögém térdel, és belém szorul a levegő is. A köhögéssel palástolom a zavaromat, de még tetézi a nem túl előnyös helyzetünket azzal, hogy a fülembe suttog.
- Mi fog feszíteni, de most komolyan? – értetlenkedek, de hamar megértem az utalását. A fenekembe döfi az injekciót. Korántsem lazultam el hozzá, befeszülök, és ettől csak jobban fáj a mozdulat.
- Vedd ki, ez fáj….megöllek miatta. Nem vagy vicces, ez… - megfordulnék, de ekkor már csak a vattacsomót szorítja rá a szúrás helyére. Szédelgek, és legszívesebben felpofoznám a tekintetünk egybeforrásának pillanatában.
- Hűtőfürdő? Mit gondolsz, ez jobb? Meg sem engedtem…Woodward. – ingatom a fejemet, és úgy helyezkedem, hogy gyorsan felhúzzam a nadrágot, más illetéktelen ne lássa a fenekemet.
- Ezért nem szólok hozzád már ma este… - nem gondolom komolyan, de érezze, hogy átlépett egy határt, de tudom, hogy mindketten élveztük. Mi lenne, ha nem lenne Allegra? Lám…egy emlegetett szamár.
- Jamie…szívem. – somolyogva jelenik meg az előszobából, nekem még időben sikerül az utolsó gombot is begombolnom, mielőtt hátulról átölelné a nyakát neki. -
Jobban vagy Tessa? – a negédes felvezető után felfordul a gyomrom a hamis érdeklődés hallatán.
- Nagyszerűen. Maradjatok kettesben, én megnézem Conradot. – bizonytalan lépésekkel lódulok neki a fürdőnek. Halkan bekopogok, de még hallom, hogy mit mond a barátnőm.
- Holnap el kell utaznom LA-ba, azt hittem, hogy ma kettesben töltjük az estét Jamie. – jön a női praktika, így egy „szabad” után bemegyek a fürdőbe, és a megilletődött Conradra mosolygok.
- Sok az elektromos kütyü, igaz? – egy kicsit megnyugszik, vagyis úgy érzem, mert a vállait is lejjebb ereszti.
- Igen, régen jártam ennyire szép fürdőben. – mondja az orra alatt motyogva. Körülnézek, a fenekem még sajog, mikor rátalálok a villanyborotvára.
- Segítsek? – ajánlom fel, és neki is látok az előkészületeknek. Borzalmasan rossz a közérzetem, és azt se tudom kiverni a fejemből, hogy előbb mennyire közel volt Jamie.
- Csak ne pattogjon, mint a szőkeség. Nagyon szép, csak teátrális… - ezen nekem is el kell mosolyodnom, mert egyetértek vele.
- Igen, az. Jöjjön Conrad, és üljön le a kád szélére. Ígérem, nem fogom bántani. – dugom be az aljzatba a szerkezetet, mire rám néz.
- Maga honnan tudja, hogy mi hol van? – erre nem kéne őszintén felelnem, de elegem van már a hazugságokból.
- Egykoron én is itt laktam. – a tekintetünk találkozása mindent elárul, mikor nekilátok felvinni a habot a férfi arcára, és gyengéden a dzsungelbe kanyarítom a borotvát. Nem panaszkodom, elzárom a kis kételydobozomat, és ma kivételesen alkalmazkodó leszek. Nem akarok vitát, sem nézeteltérést. Ha Jamie kitesz, akkor viszem magammal Conradot is. Jólesne a meleg, a takaró, de ha Allegra a közelemben van, inkább felakasztom magam, de nem fogom gyengének mutatni magam.

Ellenkezik. Valahogy mintha minden beszélgetésünk ide lyukadna ki. Ha ő mond valamit, én kötök belé, ha én mondok, ő okoskodik. Így működünk. Elfogadtam, mégsem tudom azt mondani, hogy nem zavar. Most mégis nosztalgiával ismerem fel a megszokott klisénket, és örömmel fogadnom, hogy ez nem változott. Hisz minden más igen. Már nem ő főzi a reggeli kávémat, legtöbbször egyedül ébredek. Nem látom a sötét hajszálait a fürdő padlóján, nem sorakoznak a pipere cikkei a fürdőben, a ruhái helye még mindig üresen lógnak a szekrényben. Kicsit olyan, mintha még mindig visszavárnám, de valószínűleg ez csak a gyászidőszak miatt van. Majd elmúlik. Egyszer lesz erőm, hogy kinyissam azt a szekrényt és belepakoljak valamit. De most még úgy érzem, az Tessáé, és ezt ugyan nem mondom senkinek, de ettől még kiborulnék, ha valaki oda pakolná a cuccait. Allienek inkább kipakoltam az egyik iratos szekrényemet, a benne lévő kutatási anyagokat bevittem az irodámba, de nem engedtem, hogy oda pakoljon. Mondjuk nem is kérte szerencsére, és amennyit itt van, nem oszt és nem szoroz a dolog, hogy hol van az a bőröndnyi ruha amivel elmegy dolgozni meg időről-időre megjelenik. Persze nem mondom, hogy ez lehetne komolyabb is, de én megmondtam Allienek amikor észrevettem, hogy valami lehetne is köztünk, hogy ne várjon semmi nagy, lángoló érzelmekkel megélt dolgot tőlem, mert erre nem vagyok képes. Amit adni tudok, csak annyit várok el én is. Ha később több lesz, nem zárkózom el előle, de ennél többre nem vállalkozom jelenleg. Nem magyaráztam túl a dolgot. Kellett a szex, azonnal és gyorsan, és mivel Cornelia most el van foglalva az új magánpraxisunk szervezésével, és Adriannel is jobban szeretnék építeni a kapcsolatukat, így őt nem tudtam előrángatni a zsebemből. Allie készséges volt, és jókor volt jó helyen. De nem szól ez a dolog most többről, legalábbis bennem, még ha a külvilág esetleg ezt másképp is látja. Jól érzem vele magam, megnevettet, elvagyunk, és ennyi bőven elég. A szex nem mondom, hogy eget rengető, bár meg kell mondjam, hogy a teste, az arca akár egy szupermodellé, de míg az első két alkalommal még igazán szuperül tudtam teljesíteni több hónapnyi cölibátus után, az utóbbi időben ez is kezdett csökkenni. Allie állandóan igényelné, de én...fáradtságra hivatkozom, vagy épp szívfájásra, fejfájásra, és mivel Allie nem orvos, könnyen elhiszi, hogy ez a lövöldözés utóhatása, ilyenkor kímélet kell a szervezetemnek. Nem tehetek róla, valahogy, valami hiányzik. Csak bevallani nem akarom, mi az. Tagadni könnyebb és struccpolitikát folytatni, mint elismerni, amit amúgy is tudok. A szívem még mindig Tessához húz, még ha az eszemet meg is tudtam győzni róla, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk, mert megöljük egymást, a testemet nem tudtam átállítani arra, hogy ne vágyjak rá. Senki olyan hatással nem volt rám, mint ő. A leggyengédebb érintés is villámcsapás-erősségű feszültséget gerjesztett bennem. Vagy egy gesztus, egy fintor. Ahogy a haját tekerte az ujja köré gondolkodás közben, ahogy az alső ajkát beszívva ráharapott a dús sziromra míg vágyakozott valami után. Egy csepp víz, amely megült a szája szélén ivás után, vagy ahogy a zuhany alatt lecsorgott a gerince gyöngy sora mentén a víz és a sötét haja a hátához tapadt. Gyakorlatilag bármivel képes volt begerjeszteni, csak jó ideig ez a képessége rejtve maradt a betegsége miatt. Ám most, amikor vetkőztetnem kell, valahogy akaratlanul is felelevenedik bennem az emlékek sora, bármennyire is szeretném kizárni őket. Lehúzom róla a kabátot, aztán a pulóverrel küzdök meg. Kis elterelés kell, hogy az agyát lekössem míg a kezét úgy mozdítom, ahogy akarom, különben sosem engedné, hogy megvizsgáljam. Az ahogy védi az egyetemet ahol tanult, nem is lep meg. Az első találkozásunk alkalmával is ezen akadt fenn, mert lenéztem a suliját. Mondanám, hogy a véleményem azóta megváltozott, de ez nem lenne teljesen őszinte. A Woodwardok közül mindenki a Harvaron tanult, így számomra az az egyetlen elfogadható egyetem. Még Cory is megjegyzi néha, hogy leállhatnék azzal, hogy csak a Harvardon végzetteket tekintem elég jónak, mert ő is a Yale karán végzett. Igyekszem javítani rajta, de ami igaz, az igaz. Talán egy nap valami megváltoztat. Most viszont tényleg csak szórakozok vele, nem szándékosan cukkolom.
- Nem, nem valószínű - mosolygok, mert valóban, még mindig kitartóan használom a beceneveket amiket másokra aggattam. Coryt többször hívom Cinderellának mint a nevén, de ő már csak röhög rajta, főleg, mikor utána kiabálnak a folyosón, hogy Dr Cinderella. Egyszerűen ráragadt, mint ahogy annak idején rám az, hogy A Kivégző.
Látom rajta, hogy fáradt, a láz beszél belőle, és őszintén sajnálom, de a cikke most kevésbé izgat, mint az állapota.
- Persze, véleményezem is majd - egyezek bele, mert tudnia kell, hogy tényleg érdekel amit írt, odalent úgy tűnt, ez más lett, mint az előzőek, érdekel mit akart kihozni belőle. De most itt van előttem, és beteg. Valami nem stimmel, és tudnom kell, mi az, hogy segíthessek. Megígértem, hogy bármi történt is köztünk, a barátságunknak, a szakmai kapcsolatunknak ez nem fog gátat vetni. Beszélgetünk, kávézunk, ebédelünk, megbeszéljük a dolgainkat. Ha most azt mondta volna, vegyek neki egy házat, megtettem volna, szó nélkül. Ha a kocsimat kérte volna, odaadtam volna, ha neki kellett volna vennem egyet, megteszem, ha szakmai kérdésben kellett volna segítenem, azt is megtettem volna. Mert én tartom a szavam, még akkor is, ha legbelül tudom, hogy messze nem vagyok túl rajta, és még nem vagyok jól. De idővel majd javulni fog minden. Menni fog, hogy ne gondoljak rá minden percben, és akkor majd szabad lehetek. Azonban igencsak meglep amikor azt mondja, hogy Allie nem engedte be a lakásba, és ez eléggé fel is háborít. Zöld szemeim vészjóslóan villannak fel a hír hallatán, és hiába Tessa hárítása, már megalapozta a hozzáállásomat a dolgokhoz.
- Mindegy, hagyjuk a témát - zárom le ennyivel, de abban biztos lehet, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Csalódtam Allieben, és ezt most nem is fogom szó nélkül hagyni. Azt mondja, nem maradhat, de persze ezt meg én nem fogadom el. Ő is a családom, ahogy Johnt, Nadiát vagy Jake öccsét sem zavarnám el, főleg nem ilyen állapotban. A családot nem a vér határozza meg, ezt már megtanultam. Tessára mindig számíthattam, attól függetlenül, hogy a szerelmünk nem a várt szerint alakult, akkor is segített sok dolgot leküzdenem az életemben. Már oldódott a szorongásom is, Russellel pedig dolgozunk még sok dolgon, de Tessához is bármikor fordulhatok, ha szükségem van rá, én most miért fordítanék hátat neki? Mayát sem dobtam ki a gyerekével, pedig ha valaki, ő aztán megérdemelte volna.
A kérdése, a közelsége, ahogy érzem a leheletét a bőrömön, megzavar. Mindent elrontottunk, csak nem vettük észre időben, hogy ennek katasztrófa lesz a vége. Én túlságosan szerelmes lettem, ő pedig ettől úgy érezte, megfullad, mert nem tudta viszonozni. Aztán ott volt az én betegségem, és annyi rosszul végződött helyzet, amiből már nem volt felállás. A végére már csak éltünk egymás mellett, mindketten a szívére koncentráltunk, én hajtottam magam, küszködtem, nem vontam bele semmibe, amibe be kellett volna. Mert sosem éltem így, neki ez volt a normális, és még annyi igazságot elmondhatnék. Minden lépés csak a szakadék széléhez vezetett, míg végül belezuhantunk. Allievel épp ezért vagyok jóval óvatosabb. Előre lefektetem a szabályokat, előre elmondom mire számítson. Ha így is ellenem cselekszik, az már az ő baja, nem az enyém. Ha valami változik, megbeszélem vele. Mint ahogy hamarosan lesz egy röpke is beszélgetésem vele arról, mit engedhet meg magának és mit nem, és a barátaim, a családom kizárása az ÉN lakásomból nem tartozik a jogkörébe. De ezt nem mondom Tessának, mert nem tartozik rá. Majd elrendezem úgy, ahogy nekem tetszik. Így inkább elterelem a figyelmem arról, mennyire közel van hozzám és ez milyen hatást vált ki belőlem ahogy kigombolva a blúzát felsejlik előttem az a két ingerlően hullámzó halom, amely pont megfelelő keménységű, pont tökéletes méretű volt ahhoz, hogy elég legyen rá egy kósza pillantás, hogy az agyam azonnal Stand by üzemmódba kapcsoljon. Sok szép nő volt már körülöttem, igazán szerencsés ember vagyok, mert szebbnél-szebb barátnői voltak, de Tessa magasan veri mindegyiket. Nem tudom miért van így. Valami belső kisugárzás az, ami megadja azt a tökéletes elegyet, aminek nem tudok ellenállni. Nem túl beképzelt, de nem is játssza túl a senkinek nem kellek és csúnya vagyok szöveget. Jake is ezért van megveszve miatta, meg Cory miatt is, pedig Cornelia az az igazi végzet asszonya típus, aki csak átgyalogol rajtad és kihasznál, mert az ő szíve már rég Adrianért dobog, még ha ezt igyekszik is minden pillanatban titokban tartani. Főleg Adrian előtt.
A szíve azonban elárulja, hogy valami nincs rendben odabent. Ez nem csak egy megfázás, ezt már most tudom. De mielőtt letámadnám azzal, hogy alaposabb kivizsgálás kellene, inkább csendben maradok. Nem kívánom, hogy ismét úgy érezze, rá akarok erőltetni valamit, de a lázcsillapítás azonnal szükséges, így kicsit kétértelmű célzást teszek számára. Arra kérem vetkőzzön le és térdeljen fel a kanapéra, majd észrevétlenül állítva össze a kellő elegyet, mögé térdelek. Még mindig neki van a legjobb segge Sydneytől Seattleig, így elhessegetem a képet, hogy az injekciós tű helyett valami mást veszek elő, bár a nadrágom egyre jobban feszül a látványára. A kis rüfke még be is pucsít nekem, bár ez valószínűleg nem szándékos. Azért a füléhez hajolok miután mögé térdeltem, csak hogy még egy kicsit húzzam az agyát, és felkészítem, hogy mire számíthat. Szerencsére jól tudom, hogy a méreteim eléggé jól megfeleltek az ő igényeinek, sőt egyszer azt mondta, valahányszor együtt voltunk, mindig úgy érezte, kettészakad, mikor egyesültünk. Látom rajta, hogy most teljesen zavarba jött, de ahelyett, hogy egy röpke pásztorórát húznék le vele a kanapén, inkább a fenekébe döföm a lázcsillapítót és a nyugtatós gyulladáscsökkentőt tartalmazó elegyet. Ettől lemegy a láza és hamarosan el is fog álmosodni, így tudom, hogy reggelig fog valószínűleg aludni. Addig legalább tudom, hogy biztonságban van. A felháborodása persze jogos, egy percig sem firtatom, de azt is tudom, hogy a harag bár igazi a szúrás miatt, valójában most nem mérges. Inkább zavarban van amiért láttam a fenekét(mintha eddig nem láttam volna még) és kicsit úgy tettem, mintha meg akarnám húzni. Ez utóbbi ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nem teljesen alaptalan, de azért tudom, meddig mehetek el, hisz én magam fektettem le a szabályokat.
- Dehogynem, hozzám fogsz. Mert mindjárt nekilátok főzni, és leülünk enni nagyjából egy óra múlva, és addig szépen megbeszélünk pár dolgot. Például azt, hogy ha két hete kezdődtek a tüneteid, miért nem voltál még orvosnál vele. És azt is, hogy milyen veszélyekkel jár, ha vadidegen férfiakkal kezdesz diskurálni az utcán. Conrad szerencsére kedvesnek tűnik, de ez nem jelenti, hogy mindegyikük az, és hogy ilyet többé nem tehetsz. - mondom, míg öltözik és én bepakolok a táskámba, épp akkor mikor Allegra visszaér. Tessa magunkra hagy, én csak bólintok az ötletére, hogy megnézze Conradot a fürdőben és nem is nézek Allegrára míg nyafogni nem kezd. Aztán sóhajtok és igyekszem nem felhúzni magam, mikor felegyenesedve a kezembe fogom a táskámat hogy a helyére rakjam.
- - Ezek szerint változott a beosztásod. Van ilyen, nem tragédia - mondom és megvonva a vállam kisétálok a mögöttem toporgó Allievel a hátam mögött.
- Igen, de szenteste van, Jamie. Nem lehetne, hogy kettesben legyünk? - kérdezi, mire megpördülök és úgy nézek rá, hogy még össze is rándul ijedtében.
- Hogy mondod? Nem elég, hogy nem engedted be Tessát, mikor láttad, hogy nincs jól és éppcsak neonfény nem világított a homlokán, hogy magas láza van, de most még rakjam is ki őt? Mindkettejüket? Van fogalmad meddig jutna el ilyen állapotban? Szenteste van, nem járnak sem a buszok, sem a metrók, még taxit sem tudna hívni. Az ég szerelmére te tényleg ennyire kegyetlen vagy? - kérdezem felháborodva, mire meglepetten hápogni kezd. De nem hagyom, hogy megszólaljon, folytatom - Meg se merj szólalni. Figyelmeztettelek amikor először beszéltünk erről, hogy nekem problémás a családom, és a családomhoz tartoznak a barátaim is. Tessa is. A kapcsolatunknak vége van, ez igaz, de ettől ő még ugyanúgy a családom része, és ha nekik hajnali egykor kell mennem, akkor kiugrok az ágyból, és akkor megyek. Ha kell, gödröt ások, házat építek, gyerekre vigyázok, vagy megoperálom azt akit csak kérnek, ha erre van szükség. Az én pénzem az övék is, akkor is, ha nekem egy fityingem sem marad, mert nekem ezt jelenti a családot. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor pedig takarodj innen de rohadtul gyorsan, és ha nem kérsz Tessától bocsánatot, garantálom, hogy nem is kell magadtól menned, mert én doblak ki. Világos voltam?
Nem kiabálok, valójában fojtott hangon suttogok neki. De ez épp elég ahhoz, hogy tudja, nagyon is komolyan beszélek. Sírni kezd, és erre én nem vagyok kíváncsi, így elindulok kifelé.
- Most kimegyek főzni, és ha szeretnél majd csatlakozni, kint várunk. De szeretnélek emlékeztetni rá, hogy szenteste van, és ennek megfelelően kellene viselkedned Conraddal és Tessával is - mondom csendesen, aztán rácsukom a hálószoba ajtaját. Még hallom, hogy az ágyra veti magát sírva, de nem érdekel. Azonban csengetnek, így kicsit meglepődve nyitok ajtót, ahol is egy futár áll.
- Woodward? - kérdezi, és bólintok, mire elkezdi a kezembe pakolászni a rengeteg zacskót és dobozt, amit eddig cipelt.
Nem értem a dolgot, de átnyújt egy kártyát, majd elszelel. Behordozom a rengeteg zacskót és lepakolom, aztán kibontom a borítékot. Épp belép Tessa és Conrad, mikor elkezdem olvasni.
- Nem tudom mi ez, az előbb csöngettek és egy futár a kezembe nyomta - magyarázom, majd elolvasva az első sorokat azonnal mosolyra fakadok,majd átnyújtom Tessának a kis levélkét. Nadia csodálatosan elnyújtott írása van rajta.

Drága Jamie! Mivel tudom, hogy ma nem volt időd főzni, és gondolom nem is nagyon készültél az ünnepre, engedd meg, hogy kicsit meglepjelek. Remélem nem haragszol, hogy főztem neked. A kedvenceidet. És hogy megnyugtassalak, Jake is kap egy hasonló adagnyit, mielőtt még újra leveritek egymáson. Szükséged van az erőre, és azok a gyorsan felmelegíthető mikrós vackok...brrrr...
Teljen kellemesen az estéd, és gondolunk rád. Jövő héten gyere át ebédelni. Hiányzol!
Boldog karácsonyt, Szívem! Szeretünk: Nortonék

Kibontogatom a csomagokat, és azonnal megcsapnak a kellemesen ismerős illatok. Annyi ételt küldött Nadia, hogy egy hadseregnek is elég lenne, és mikor mosolyogva felpillantok, észreveszem, hogy Conrad...egy igazán kellemes megjelenésű idősebb úriember lett.
- Nahát, Conrad, maga igazán jól néz ki - érintem meg barátságosan a vállát, amely alatt érzem a régóta tartó éhezés nyomait és próbálom elűzni a zavarát - Üljön csak le bátran, mintha otthon lenne. Kér valamit inni? - kérdezem, majd elindulok a konyha felé. Az átjáró azonban eléggé szűk, Tessa pedig épp ott áll, Így kénytelen vagyok egy kicsit hozzá simulni.
- Bocs, itt el kell mennem - mondom, és csak egy pillanatig tart, míg a tekintetünk egybe fonódik, de a levegő hőmérséklete mintha azonnal ezer fokra hevült volna. A blúza még mindig kicsit ki van gombolva, pont belátok a mellei közé, az altestünk ingerlően nyomódik egymáshoz a szék háttámlájának és az oszlopnak köszönhetően. Idejét sem tudom, mikor voltam hozzá ennyire közel, talán van nyolc-kilenc hónapja is, hogy utoljára szexeltünk, mégis még mindig így reagálok rá. Kicsit zavarba is jövök, meg élvezem is, ahogy ő is lángba borult arccal szégyenlősködik, mert én is tudom, milyen hatással vagyok rá. Látom a lúdbőrt a nyakán, a pupillája tágulását, ahogy elnyílnak az ajkai, és ahogy a mellbimbója majd átszakítja a vékony kis szövetet. Megszakítom a kontaktust, és inkább elsuhanok a konyha felé, remélve, hogy a farmerom eléggé eltakar és hogy háttal állva kicsit lehiggadhatok. Bakker, Jamie, szedd már össze magad, Allie a szobában van, Tess meg már rég nem a csajod, szakadj le róla végre. Korholom magam, igyekszem meggyőzni az ellenkezőjéről a testemet, de kell pár percnyi csendes tányérpakolás meg hideg hűtő előtt való ácsingózás mire úgy érzem, szégyen nélkül vissza tudok menni. A terítés néhány percet vesz csak igénybe, és közben csendesen hallgatom, ahogy Conrad magáról kezd beszélni. Szegényt kisemmizte a felesége, a gyerekei nem állnak vele szóba, mert szégyellik az apjukat. Vállalkozó volt, de egy nagyobb munkát nem fizettek ki neki, és tönkre ment. A felesége elvált tőle, mikor már nem volt elég pénze.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt tette magával - mondom csendben, és jelentőségteljesen Tessára nézek - Meg kell becsülnünk azokat, akik a nehéz pillanatokban is mellettünk maradnak, és nem a pénz miatt szeretnek, hanem önmagunkért - helyeslek, néma hálát adva neki azért, amiért akkor is kitartott, amikor rezgett a léc, hogy talán földönfutóvá válhatok. Nem volt könnyű menet, és nem felejtem el, amikor azt mondta, költözzünk Brooklynba albérletbe. Ha az az este másként alakul, talán már megtaláltuk volna a boldogságunkat. Lelkiismeret furdalásom van ismét, de nem szólok semmit. Csak lehajtom a fejem és tovább folytatom a megterítést. Conrad valószínűleg éhes, talán napok óta nem evett, és Tessa is hamarosan elálmosodik majd, Nadia főztje nem is jöhetett volna jobbkor.

Nem is értem, hogy mit gondol Jamie, hogy simán bead nekem egy injekciót, és még el is vicceli, mert neki ez a kényelmes, vagy éppen feszültségoldó. Állandóan hadakozunk, ez sosem fog megváltozni, mert a nézeteink különbözőek, sosem fogja olyan szinten látni a világot, mint én, én pedig sosem fogom megérteni azt, hogy miért ennyire fellengzős, honnan meríti az erejét, hogy a nap huszonnégy órájában magabiztosan cselekedjen. A személyiségünk a tűz és a víz, akadnak metszési pontok, de valljuk be, hogy azért a legtöbb esetben a két ellenpólust képviseljük. Zavarban vagyok még az előbbi kis atrocitás fényében, mert lehetséges, hogy poénnak szánta, de bennem valami egészen mást mozgatott meg. A meleg lehelete az oázis előszelét biztosította, kiléptem a komfortzónámból, és elhittem, hogy még él közöttünk az a fajta vibrálás, ami másnak nem adathat meg. A találkozásunk sorsszerű volt odalent, nem bírtam elszakadni a zöld íriszeitől, kívántam a közelségét, akárcsak az elmúlt pillanatokban, mégsem érzem, hogy komolyan venne. A betegség neki ellenség, kiirtandó faj, és munkál benne a legyőzhetetlen vágy, hogy meggyógyítson. Tipikus orvos, ezt szeretem benne, hogy sosem adja fel, de lássuk be, hogy az én ügyem egészen más, szinte a vesztünket okozta, rá is ment a kapcsolatunk, hogy felállítson a gödörből. Féltettem őt a sötét, és depresszív énemtől, mert tudtam, hogy nem bír megküzdeni vele. Jamie nem az a fajta ember, aki megéli hosszabb ideig a fájdalmát, rövid időintervallumon keresztül raktároz, aztán robban. Nem elemezget, és fontolja meg a döntéseit, mert a legtöbb esetben a szíve, és az érzései viszik előre. A feladatának tekint, de én már régen nem így élek. Hatalmas pofont kaptunk mindketten a lövöldözéssel, de remek ébresztő is volt arra nézve, hogy élvezzem a hátralevő napjaimat, és ne azon aggódjak, hogy mit hoz a jövő. Minden egyes ember meghal, nincs kivétel, ez a nagy univerzum titka. Elfogadtam, hogy beteg vagyok, a testemnek vannak korlátai, de ezekkel együtt mozgok, és emelkedem felül rajtuk olykor. A kórházban, és az azt követő időszakban a tehetetlenségem, a hasztalan szerepem maga alá temetett, hiába volt mellettem Jamie, nem látta át a belső vívódásomat. Szomorúan hangzik, de mikor elszakadtunk képletesen egymástól, úgy szabadultam fel, mint a fuldokló a vízből kikelve. Elkezdtem magam keresni az utamat, és rálelni arra az ösvényre, ami nekem jó. Megemésztettem, hogy az ő áldozata nagyobb, mint én valaha leszek, mert sokkal mélyebb érzésű ebből a szempontból, mint az átlag. Odaadta volna szemrebbenés nélkül az életét értem, és ezt valahol én is úgy értelmeztem, hogy a kapocs sosem fog megszakadni közöttünk. Bárki jöhet, megingathat, de el nem szakíthatja. Kölcsönösen romboltuk le egymást, aztán hátraléptünk, és fellélegeztünk. Kis idő kellett külön, hogy tanuljunk a hibáinkból, de sosem szándékoztam kilépni az életéből. Ugye hülyén hangzik? Nem vagyunk egy pár, csak barátok, amolyan lelki szemetesei a másiknak, de akkor is ott vagyunk. Nem tudnám teljesen elhagyni, és éppen emiatt nem fogom elfogadni az állást sem San Franciscóban. Összevont szemöldökkel húzom fel a nadrágomat, és gombolnám be azt a nyamvadt gombot is, mikor morogva közlöm vele, hogy nem szólok hozzá többet. Nem gondolom komolyan, de érezze, hogy megint atyáskodott felettem. A hazugságaim előtte sosem maradnak rejtve, kicsit ijesztő, hogy ilyen hatással van rám. Mikor fogom beismerni, hogy a szívem éppen kilökődési fázisban van, és nem tudják megmondani, hogy mikor fog ez bekövetkezni?
- A főzéssel akarsz lekenyerezni Jamie? Ugyan már. Ismersz, az orvosi látogatásaim csak akkor szükségszerűek, ha már nem bírok két lábon járni. Nem vagyok törékeny virágszál. A megfelelő gyógyszerek bennem vannak, ennél több méreg már nem kell a szervezetemnek. Nem hiszek a tudomány eme ágában már. A csoda az egyetlen…mindegy is, és mióta mondhatod meg nekem, hogy kivel álljak szóba? – mosolyodom el, mert megenyhülök az irányába.
- Nem vagy az apukám, hogy tilts az idegen bácsiktól. Conrad is remek ember. Én vagyok a lelkek doktora, ha a testé. Nem feltétlenül hibátlan, de jó az emberismeretem, különben annak idején veled sem álltam volna szóba. Különbséget tudok tenni jó és rossz között, rendben? – figyelmeztető pillantással zárom le a témát, mert feltűnik Allie, és a mézesmázos viselkedése. Most valamiért nem kedvelem, a legjobb barátnőm, de mintha egy másik ember lenne. Szűkszavúan felelek az érdeklődésére, aztán egérutat nyerve inkább meglátogatom Conradot a fürdőben, mert egy cseppnyi kedvem sincs ahhoz, hogy gyertyatartóként üzemeljek a gerlepár mellett. Az első mondatot még elkapom, de többet nem hallok, mert a kopogás után engedélyt kapok a belépésre a mosdóba. Conrad egészen megváltozott egy sima fürdéstől is. Jamie ruhái kicsit nagyobbak, és egy-két helyen lógnak rajta, de az összhatás sokkal kellemesebb, mint odalent. A szakálla lenyírása után pedig már olyan lesz, mint egy igazi úriember a múltból. A segítségemet felajánlva keresem meg a villanyborotvát, és dugom be az aljzatba, miközben egy rövidke párbeszédbe elegyedem az öreggel. Mesél ezt-azt, és véleményezi Alliet is, amivel egyet tudok érteni. A színvallás nem az erősségem, de megteszem, és ezzel sok mindent elárulok magamról is. Gyengéden viszem fel a habot az arcára, és mosolyogva teszem mindezt, annak ellenére is, hogy alig állok a lábamon.
- Miért ült odalent a bejárat előtt? – csúszik ki a számon a kérdés, és nem akarok illetlen lenni, mert nem tudom, hogy ezzel milyen kárt okozhatok neki.
- Egykor itt laktam kedvesem. – nem kis meglepődést okoz ezzel, és el is nyílnak az ajkaim a csodálkozástól. A barna szembogarakba tekintve nyelek egy nagyot, és bekapcsolom a szerkezetet.
- Akkor már van bennünk egy közös, ugye? Nem szeretem a fényűzést, Staten Islanden van egy kis bérelt lakásom, de a legtöbb időmet egy másik hölgy házában töltöm, aki nem New Yorkban lakik. Manhattan nekem a luxus paradicsoma. Még sosem jártam a Rockefeller Centerben, nem láttam az óriási fenyőfát, pedig nagy vágyam. Képeken már meglestem, de az nem ugyanaz, mint élőben megtapasztalni. – hallgatok el, és az első szakaszon már le is viszem a szőrt, és megpillanthatom a ráncosodó, de sima bőrfelületet.
- Hányszor láttam, és szilveszterkor a fények. New York varázslatos hely. Egyszer még a feleségemmel...nem volt sok pénzünk, de már terhes volt az első gyermekünkkel…akkor is december volt, és sétáltunk egy nagyot. Emlékszem, hogy egy kis nyávogásra figyeltünk fel. A közeli kocsi alatt be volt szorulva egy kiscica. – a remegő tenyerével ábrázolja nekem a levegőben a macska méretét, én pedig figyelmesen hallgatom a történetét. – Kihúztam onnan. Aprócska volt szegény pára, és nagyon remegett. Nem is volt kérdés….hazavittük. Az volt életem egyik legszebb napja. – mereng el a kisöreg előttem, én pedig úgy érzem, hogy vele együtt élem át újra az emléket.
- Hogy nevezte el őt? – kuncogva igazítom ki a másik oldalát is az arcának, és lejjebb hajolok, hogy egy szemmagasságba kerüljünk.
- Mázli. Mi mást adhattam volna neki? Tíz évig volt velünk. – eszembe jut Millie, és a gyerekkorom.
- Nekem az egyik legjobb barátom egy kutya volt. Millie…mindig velem aludt, és evett. Sosem hagyott egyetlen percre sem egyedül. A szüleimtől kaptam ajándékba. Majdnem beleroppantam a halálába. – elevenítem fel a régi kedvencem képét a fejemben, és szeretettel telik meg a szívem.
- Készen is vagyunk. Ott a törölköző, és nyugodtan mossa le a habot. – mutatok a kagylóra, én meg elpakolok, és a polcra helyezem Jamie tulajdonát. Óvatosan húzom végig az ujjamat rajta. Az enyém volt.
- Mehetünk is ki. – kitárom előtte az ajtót, ha végzett, és csatlakozunk a többiekhez, de Allegrát már nem látom sehol. A csengő éppen ekkor szólal meg, és Jamie ki is nyitja a bejáratot. Conrad kíváncsian méri fel a terepet, engem is ez az érzés hajt, és odasétálunk mindketten a házigazdához. A futártól jó néhány csomagot vesz át, mire végez, és egy boríték is társul mellé.
- Kiraboltad a mikulást? – kuncogok fel, és a farmerem zsebébe süllyesztem az egyik kezemet, mikor átadja nekem a táviratot. A kékjeimmel futom végig a sorokat, azonnal örömteli mosoly költözik az ajkaimra.
- Nadia tudja hogyan ajándékozzon meg. – meglepő módon, éppenséggel tőle nem távolodtam el, és telefonon is tartjuk a kapcsolatot. John felesége egy igazi földre szállt angyal, meleg szívvel.
- Mindenképpen látogass el hozzájuk. – a tekintetem az övébe fúrom, és leteszem az asztalra a papírt, aztán segítek kibontani a csomagok egy részét.
- Hiszen ez az én kedvencem. A sajtos fasírt….istenem. – teljesen meghatódom, hogy ha nem is feltétlenül abban a felállásban készítette össze az ételeket, hogy felmerüljön benne az ittlétem, de gondolt rám, és ettől még inkább nagyot nő a szememben. A konyhapultra támaszkodom, amíg Jamie eligazítást tart a konyháról, de csak akkor nézek fel rá, mikor közli, hogy elállom az utat. Nekidőlök a fenekemmel a bútornak, de még így is hozzám kell dörgölőznie. A mellkasa az enyémhez ér, a melleim nekiütköznek, és igencsak megemelkednek. Hirtelen válok vörössé a tudattól, hogy megint testközelbe kerülünk.
- Igazán semmi baj. Én vagyok rossz helyen. – javítom ki, miután sikerül átevickélnie rajtam, de kell egy kis idő ahhoz is, hogy ne bukjak le. Mi volt ez Tessa? Megbámultad a mellizmait? Szemet vetettél rá, és ma már nem először? Úgy döntök, hogy a távolságot tartok, és kipakolok az étkezőbe. Csendben teszünk és veszünk, Conrad az egyetlen beszélő, de így is a legjobb elterelő. A kép lassan összeáll, mikor asztalhoz ülünk. A története szomorú, és szívet tépő, de Jamie szavai keltenek bennem igazán bűntudatot.
- Igen, így van. – helyeselek, és a hálószoba felé tekintek. Nem hagy nyugodni, hogy Allie nincs itt, és bármennyire is nem tetszett a hangvétele, még a barátnőm. Csendesen emelkedem fel az asztaltól.
- Mindjárt jövök, csak kimegyek a mosdóba. – a férfiak valami másik témát vesznek elő, én meg beosonok a hálóba. A szőke hajzuhatag a párnára borul, és keservesen imitálja a magzati pózt. Allegra össze van törve…ismerem. Szótlanul ülök le az ágy szélére, és megvárom, hogy neki is feltűnjön, hogy nincs egyedül. Kell egy-két másodperc, mire kisírt szemeivel rám tekint. Látom a kékjei mélyén ülő fájdalmat.
- Tess….sajnálom. – bukik ki belőle, és az arcát a párnába fúrja. Megenyhül a szívem, sosem tudtam igazán haragudni rá.
- Nincs semmi baj Allie. – simogatom meg a hátát vigasztalóan, és közelebb merészkedem hozzá. Nem mondunk semmit, jelzem, hogy itt vagyok, de sokáig nem mozdul, aztán felém fordul, és halkan rebegi közénk a félelmét.
- Sosem fog úgy szeretni, mint téged, ugye? – eleinte csak zúgolódás…aztán eljut az agyamig a kérdése. Ezernyi minden suhan át a fejemen, és hirtelen megértem őt. Nem látom ellenségesnek, sem pedig féltékeny perszónának…csak egy szerelmes nőnek.
- Allie…idő kell neki, hogy felejtsen. Adj neki időt. – borzalmasan érzem magam, mikor tudatosul, hogy Allegra már régen többet érez Jamie iránt, mint amit a másik képes lenne megadni neki.
- Én nem utállak…csak látom, ahogyan rád néz, ahogyan emleget. Próbálkozom Tess…nagyon is. Sosem éreztem még így. – újra elkezd sírni, én pedig felülemelkedem a saját vágyaimon. Felhúzom őt, hiába vagyok fáradt, tompa…de a mellkasomra fektetem.
- Allie…nem tudom, hogy mit mondott neked, de nem akart bántani. Jamie nagyon jó ember, de mostanában sok minden történt vele. A vakság, a betegsége…a családja. Nem olyan, mint a legtöbb férfi. Ha igazán figyelsz rá, akkor megérted a jeleit is. Reggelente szereti, ha kicsit hagyod még aludni, a kávét melegen, és két cukorral készíted el. Az alsói tabuk, ahogyan a telefonja, vagy az orvosi dolgai. – mosolyodom el, de már én is könnyezem, és magamban nyelem le a békát, hogy éppen most segítem hozzá a barátnőmet ahhoz, amit én eldobtam.
- Ha mérges, akkor hagyd tombolni, de ha hallgat, akkor öleld át. Légy türelmes, a barátait sose szidd, mert a családját jelentik. A munkája az élete, mint neked a repülés. Néha csak szeret ejtőzni, filmeket nézni…abban jócskán le van maradva. A takarítás nem az erőssége. A vasaló a mumusa, ne is engedd a közelébe. – érzem, hogy ő is elmosolyodik, aztán eltávolodik, és a térdemre fekteti a két karját.
- Köszönöm Tess….igazi barát vagy. – szorítja meg a kezemet, én meg ismételten összetörök, mert rájövök, hogy Jamie már sosem lesz az enyém.
- Nincs mit. Menjünk vissza enni, oké? – ezúttal nem engedek, és ha összeszedte magát, akkor magammal viszem. A fiúk felnéznek, mikor kilépünk a hálóból, és csatlakozunk a társasághoz. Az egész vacsora meghitt, nincs már az a fajta ellenségeskedés, mint az elején. A fáradtság ólomsúlyként nehezül rá a vállamra, és már elfojtok egy ásítást is a desszert közben.
- Én azt hiszem lefekszem, mert a fejem is hasogat már. – pislogok párat, muszáj eldőlnöm. Felállok az asztaltól, és mindenkitől elköszönök, végül Jamie-t hagyom utoljára.
- Jó éjt Kivégző…megleszek. Befoglalom a vendégszobát. Köszönök mindent Jamie. – jelentőségteljesen nézek rá, de már nem úgy csillognak a kékjeim, mint odalent a hóesésben. A lemondás fájdalma tükröződik vissza bennük, mikor megérintem óvatosan a vállát. Lassan húzom végig az ujjaimat emlékeztetőként.
- Jó éjt. – egy puszit nyomok az arcára, és hátat fordítok. A szobába lépve csak a kis villanyt oltom fel, és a legnagyobb plédet veszem elő, ruhástul bújok bele az egyiptomi ágyneműbe, és fektetem magamra a takarót. A másik oldalamra fordulok, és most én veszem át Allegra reménytelen érzetét. A hüvelykujjam bekapom, és némán sírok, álomba ríkatom magam, mert ott talán teljesülnek a vágyaim, és Jamie mellett lehetek minden bűntudat nélkül.

„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág,
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, Istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kõszirt, mit a hegyrõl a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le…”

A delírium ködén keresztül csak a kezem ér a takaró széléig, és halkan nyöszörögve fúrom bele alabástrom bőrömet a selymesnek ható, ámbár durva tapintású szövetbe. Percek, avagy a másodperceket felfaló időhurkot képző mutatók ébresztenek fel a kellemesnek éppen nem ható álomvilágból. A határmezsgyéjén tengődöm a valóságnak, és a tudatalattinak, de kénytelen vagyok kinyitni a szememet, mert hideg verítékcseppek gyöngyöznek a homlokomon, és a hátam ívén egészen a medencecsontomig. A tenyerem belső felével törlöm le a felesleges nedvet, és harapom be az alsó ajkamat. Mit kerestem Detroitban, aztán Sydney-ben…tulajdonképpen helyileg most melyik földrészen vagyok? Lelassul minden, a légzésemre koncentrálok, miközben a szemem is hozzászokik a félhomályhoz, a spalettán átszűrődő holdfény miatt. A szoba sziluettje nem ismerős, vajon elaludtam egy idegen lakásán? A képek lassan térnek vissza, amint a hideg betonon olvasom fel a cikkem utolsó sorait, egy zöld szempár társul a New York-i télhez, és beugrik, hogy Jamie lakásán vagyok szenteste, de az is lehet, hogy már karácsony van. Huszonötödike a családé, a szeretet meghitt ünneplése azoknak szól, akikkel jól érezzük magunkat, akikkel megosztanánk az örömünket, és ajándékokkal fejeznénk ki a bennünk tomboló boldogságot. Tudom, hogy Seattle-ben kellene lennem a szüleimmel, Mollyval, és Sophie-val, de helyette útra keltem tegnap este, és végül annak a férfinak a lakásán kötöttem ki, akihez csak a szívem vezetett, de nem az eszem. Fáradtan emelkedem fel a párnáról, és az alkaromra támaszkodva fürkészem a digitális óramutatót. Hajnali egy óra, csendesnek tűnik a ház, nem úgy, mint órákkal ezelőtt, mikor tudtam, hogy Allegra, és Jamie valószínűleg kibékültek az én jóvoltamból. Nem bírtam elviselni a vékony falakon átszóló nyögések mámorító izgatottságát, mert fájt, hogy nem én vagyok a résztvevője a cselekményszálaknak. Jamie borzasztóan jó szerető, gondoskodó, de vad is tud lenni, odafigyel a másikra, ha nem borul el az agya. A liliom, a szirmok puha érintése a bőrömön…most is lúdbőrözöm tőle. Talán már mindketten álomba szenderedtek, és nem veszik észre, ha valaki használatba veszi a fürdőjüket. A lakás egyébként nyugati fekvésű, remek az elosztása…és nem utolsó sorban az én kezem munkáját dicséri a berendezés egy része. Vakon is eltalálnék a fürdőbe, tudom, hogy hol nyikorog a padló, milyen hőfokra kell állítani a vizet a tusolóban, és milyen erővel kell a WC-n megnyomni a gombot, hogy a megfelelő mennyiségű vizet adja le, ha elvégeztük a dolgunkat. Felülök, szédelgek a szobával párhuzamosan, de a fejem a helyén marad, és meg kell állapítanom, hogy ez a lónyugtató, amit Jamie adott, hogy is mondjam, de valószínűleg levitte a lázamat, mert totálisan kiizzadtam magam, és csuromvizes a ruhám, szerintem még a bugyim anyaga is a farpofáim közé szorult. Az ágy szélére merészkedem, és mikor sikerül a takarót átforgatnom, akkor lehelyezem a földre a lábamat. A hónaljamat felemelve egy kis szagmintát veszek, de össze is facsarodik az orrom, mert büdös vagyok. Szükségem van egy életmentő zuhanyra, és hiába vagyok vendég, ennek most eleget fogok tenni, mert gyűlölném, ha így kellene visszabújnom az ágyba. Kicsit kótyagos fejjel egyenesedem ki, és egy kisebb kutatómunkát végzek a szobában. Feloltom a villanyt, és a szekrényből előhalászok egy sárga színű törölközőt. A fehérnemű, mint váltás szóba sem jöhet, de akkor maximum kölcsönveszek egy pólót Jamie-től az éjszaka maradék részére. A kezembe markolom a kis szerzeményemet, és elindulok a kijelölt tervem céljához. A nappaliban alszik Conrad, kicsit hortyog, de amúgy nagyon édesen alszik. Jamie-ék szobája felől nem szűrődik ki fény, és ez most megnyugtat, mert nincs kedvem kellemetlen szituációba csöppeni. A kilincset halkan nyomom le, és foglalom be a fürdőt. Odabent már nyugodtabban veszem a levegőt, és pakolok le az egyik fürdőszobai szekrényre. A minimális stílustól az ember úgy érzi, hogy egy paradicsomba csöppent. Az átlátszó üvegfelület, a fadeszkás alappillérek, és a hatalmas tükör. Egy pillanatra tekintek csak oda, de máris látom a változást az arcomon. A sápadtságom kitűnik, nem pirospozsgás, mint amikor feljöttem ide. Meg is érintem, egy részét megcsípem, és elmosolyodom. A szédülés enyhén jelenlévő tünet, de azt hiszem csodát tett velem. A mellkasom sajog, de elviselhető, akárcsak a hétköznapokban. Muszáj realizálnom, hogy újra ott vagyok, amit egykoron otthonomnak neveztem. Karácsony van hivatalosan, és bár nem szabadna, de egy szégyenlős mosollyal ismerem be, hogy ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna, minthogy Jamie-vel töltöm ezt az időt. Elképzelem, hogy ma délelőtt megreggelizünk, elvisz a Rockefeller Centerbe, korcsolyázunk, és csokis popcornt eszünk, mert mindketten odavagyunk érte. Este forró csokival, és egy jó kis filmmel, mint a Holiday, vagy az Igazából szerelmet lessük összebújva a kanapén. Tess, bilibe lóg a kezed! El is hessegetem az ábrándképeket, és nekilátok a vetkőzésnek. A nadrág könnyűnek nem mondanám, szinte lerángatom magamról, mire a lábszáramig elér. A zokniktól egy másodperc alatt válok meg, de a felsőm…jobb lett volna, ha előtte levetkőzöm, és úgy bújok be az ágyba. A melltartómmal elbíbelődöm, és a bugyival is. Jesszusom…meztelenül vagyok! A kezemmel takarom el a mellemet, de aztán rájövök, hogy a házban mindenki alszik, és nem kell ennyire komolyan vennem a szabályokat. A talpam a padlófűtésnek hála nem fázik, egy kis tánclépést is megejtek, mikor belépek az üvegfal mögé, és tanulmányozom a tusolót. Jé…ezt sosem próbáltam ki. Egy kis zene, hmm? Mit ér a luxus, ha nem használjuk? A lelkem megnyugszik, hogy biztonságban vagyok, így a panelen beállítom a kellemes harminc fokot, és benyomom a gombot, és a hármas fokozatot. Az első zuhi váratlanul borítja be a vállamat, és a hajamat. Nevetve csukom be a szemhéjamat, és túrok bele az ujjaimmal a barna hajzuhatagomba. Nyelem a vizet, de jólesik a testemnek, hogy megmártózhat a nedves közegben. El kell igazgatnom, mert a számba fújja, és bekapom az egyik hajtincsem végét is. Gyönyörű, hogy nézhetek ki? Végül úgy döntök, hogy két perc alatt már a merev testrészeim is felengedtek, emiatt a panelhez megyek, és engedve a hangulatomnak, keresek egy jó kis zenét. A karácsonyi hangulat valahogyan rám ragadt, így onnan választok egyet, és naná, hogy Mariah Carey All I want for Christmas is you kezdetű dala az. A dallamok lágyan duruzsolva másznak bele a fülembe, és maradnak is ott, mikor elindul a sláger. Az ajtónak háttal állva keresem meg a tusfürdőt, és nyitom fel a tetejét. A narancs illata azonnal felkúszik az orromba, és a tenyerembe nyomva a fenekemet riszálva habosítom be.
- I don't want a lot for Christmas..There is just one thing I need and I don't care about the presents… - énekelek a tus alatt, és a kezemet feltartva a gyertyához hasonlító mozdulatokkal táncolok, aztán a melleimet kezdem el megmosni, de a hab beterít. Hogy is van ez? Ügyelek arra, hogy ne verjek nagy hangzavart, de ragadós ez a téma, és valóban csak egy dolgot akarok…Őt. Nem is hallom, hogy nyílik az ajtó, és félelmetesen gyorsan válnak valóra a karácsonyi kívánságaim. A második refrénig táncolok neki háttal állva, és emelem fel a kezemet, mire megérzem, hogy valaki figyel. Hirtelen fordulok meg a tengelyem körül. Jamie álmosnak ugyan nem ható meglepett arckifejezése ugyanarról árulkodik, mint az enyém. Nem számítottunk egymás jelenlétére, és mégis…a szívem őrült sebességbe kapcsol. El kellene takarnom magam, de valahogyan az agyam nincs összeköttetésben a testem többi részével. Állunk, nézzük egymást, pár méterre egymástól, de nem csinálunk semmit. Nincs rajta semmi…Ádám-kosztümben van. A tekintetem lesiklik a formás csípőjére, a hatalmas…nagyot kell nyelnem. A mellizmai megfeszülnek, ahogyan a levegőt veszi, a hasa még kockásabb lett, és a tetoválásai. Zavaromban visszatérek a zöldjeihez, és csak ezután merek kissé rekedtes hangon megszólalni.
- Azt hittem alszotok… - most komolyan Tessa Wilson? Meztelenül álltok egymással szemben!!!

+18

Allegra helyre rakása nem tart sokáig, és nem is vagyok hajlandó ennél több időt erre pazarolni. Kemény vagyok? Kegyetlen? Szívtelen? Meglehet. Talán bánhatnék vele úgy, mint ahogy megérdemelné. Kedvesen helyrerakva, biztosítva róla, hogy Tessa nem jelent veszélyt a kapcsolatunkra. Már nem számít, mert ami köztünk volt, annak vége. Végleg, végérvényesen. Nincs kiskapu, nincs visszajátszás, sem hosszabbítás. A meccs lefújva, és ha csak Tessa mondta volna azt, hogy nincs tovább, még megérteném, hogy hadakozik, de én tettem fel az i-re a pontot. Én mondtam, hogy legyen vége, ne szórakozzunk egymással, mert nem fair. Nem bírok tovább lépni, ha vágyom rá, és ez nem múlik el, csak ha távol maradok tőle. Nem könnyű, mert a gondolataimban él, az emlékek hozzá kötnek, de be kellett látnom, hogy veszélyt jelentek számára. Akkora tűzzel szerettem, hogy ez végül megsebezte, és többé ezt a veszélyt nem vállalom. Inkább haljak meg úgy, hogy élek a langyos vízben, őrült szenvedély és rabláncok nélkül, mint hogy bántsam őt újra. Neki is jobb lesz nélkülem, és majd vigaszt lelünk a barátság hűs hullámaiban, és talán egy nap képes leszek jobban kedvelni Allegrát is. Mert most egyelőre csak kicsikarom magamból a nevetést, a mosolyt, és kerékbe töröm magam, hogy eljátsszam a szuper pasi szerepét. Vannak persze jó részek, nem nyaggat folyton, érdeklődik, és ha elutazik és mondjuk nem veszem fel a telefont, nem csap nagy hűhót miatta. És tényleg kedvelem. Gyönyörű nő, mert el kell ismernem, hogy tényleg szép, és a teste...más férfiak térden csúsznának egyetlen csókjáért, nekem pedig a kezem kell csak kinyújtanom, és az élet tálcán kínálja. De tudom a lelkem mélyén, hogy engem az a sötét hajzuhatag, az az alabástrom bőr, azok a dús, dacos ajkak és azok az igéző, vakító kék szemek tudnak igazán feltüzelni, lázba hozni és ebben az állapotban is tartani.
Kilépve a szobából átveszem a meglepetés csomagot amit Nadia küldött, és ismét meghatódom azon, hogy milyen csodálatos barátaim vannak. Amióta meglőttek, már egészen másként tekintek rájuk. Azelőtt készpénznek vettem őket, mindegyiküket. Hisz én voltam Jamie, a nagyszerű sebész, akivel állandóan történik valami, akit imádnak. De azóta...minden megváltozott. Szorosabb kötelék fűz mindegyikükhöz, mint valaha, és nem tudok elég hálás lenni nekik, hogy kitartottak mellettem. Kicsit büszke is vagyok, és van bennem némi gonosz indulat, mert látni akarom, ahogy Allegra szembesül azzal, amit mondtam odabent neki. Mert nekem ilyen barátaim vannak. Akik megmentik az életem, a karrierem. Akik megveszik a lakásom és a házam, biztosítják, hogy legyen hol laknom és tudjak azzal foglalkozni, ami a legfontosabb: Tessával. És nem számít nekik hány milliójukba kerül ez, nem számít, milyen áldozattal jár, mert szeretnek. Olyanok, akik bátran rám bízzák a gyerekeiket, akár napokra is, és akik szenteste egész nap főznek a családjuknak, négy gyereknek, karácsonyfát állítanak, és ajándékokat csomagolnak, de futárt hívatnak, és nem feledkeznek meg a szeretteikről. Nem csak rólam. Egyikükről sem, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Átadom Tessának a kis levélkét, aztán elkezdem kicsomagolni a dolgokat.
- Persze, átmegyek. Már hiányoznak a lurkók is - mosolygok, és tényleg nem a levegőbe beszélek. Imádom Johnék gyerekeit, ahogy Dylant is, és Hannah-t is. Imádom minden nyűgjükkel, hiszijükkel, sírásukkal együtt, így az ígéret nem légből kapott, és ezt Tessa is nagyon jól tudja. A számon van, hogy áthívjam, de inkább befogom és a vacsorára koncentrálok. Teríteni kéne, és el is indulok, de az átjáróban pont összeakadok Tessával, és kissé kellemesen kellemetlen szituációban találjuk magunkat. A nő ma már sokadjára emlékeztet arra, milyen teste van, az én testem pedig akár a kifeszített nyíl, amikor végre enged a húr, úgy reagál rá. Kicsit aljasnak érzem magam, mert észreveszem, hogy ő is megbámul, és amikor elpirul a közelségemre, a bennem élő vadász azonnal újra életre kel. A merevedés egy másodperc törtrésze alatt indul meg, főleg, mikor lepillantva a kis pírról az arcán szembesülök az ikrekkel. Tessa mellei úgy tökéletesek ahogy vannak, és ezt...ezt kár lenne tagadni, őrült lenne az, aki mást állít. Hónapok múltával is emlékszem az érintésére, a tömörségére, ahogy reagált az érintésemre. Most azonban megszakítom a kontaktust, mert attól tartok, ha nem teszem, a végén még neki esek. Allie jó az ágyban, de elég nehezen találja meg hozzám a kulcsot, és így...nem mondom, hogy nem kelt kellemes érzéseket, de attól még messze van, hogy megvaduljak tőle. Elhagyom hát Tessát, és a szűk átjárót, hogy tálalni menjek és adjak pár percet magamnak míg lehiggadok. Rég voltunk ennyire kínos helyzetben, és nem igazán tudom kezelni azt hiszem. Tessa közben kimegy a mosdóba, így van is rá lehetőségem.
Kicsit beszélgetünk vacsora közben Conraddal, aki egyre jobban enged fel, és bár látom rajta, hogy nem érti, mi ez az egész körülötte, de míg odabent tombol a hideg és a fagy, itt bent meleg van, kedvesség, finom ételek és sztorik, amiket megtudhat rólunk és megtudhatunk róla. Érdekes embernek tartom, és el is döntöm, hogy nem fogom reggel csak úgy kihajítani az ajtón, mert ami történt, az nem az ő hibája, és mindenképp segíteni szeretnék neki abban, hogy talpra álljon. Nem iszik, nem drogozik elmondása szerint, csak éhes és a hideg miatt kialakult néhány betegsége.
A vacsoára csatlakozik Allie is, de még mindig be vagyok rá rágva, és ugyan látom, mennyire ki van idegileg, nem foglalkozom vele különösebben. Megsértett, megbántotta Tessát, és ugyan mikor visszatértek Tessa bólintásából már tudtam, hogy megvolt a bocsánat kérés, részemről azért a harag nem száll el egy-két pislogás alatt. Végül Tessa elbúcsúzik, és Conradon is látom, hogy elpilled, vágyakozva pislog a kanapé kényelme után. Én még beszélgetnék, de nem akarok senkit kínozni. Allie ugrálni kezd körülöttünk, és épp Conradnak hoz egy kis narancslevet, mikor Tessa elbúcsúzik. Aggódva pillantok fel a kék szemeibe, amikor megköszöni az estét, és én félmosolyt küldök felé majd hosszan pislogok. Kivégző? Nem sűrűn hívott így az elmúlt két évben. Azt hiszem ezt a Stanford miatt kapom, de nem bánom. Tőle még ez is jónak hangzik.
- Ugyan, nem tesz semmit - nézek rá, és a tekintetébe költözött vágynak és zavarnak már nyomát sem látom. Beszélt Allievel, és ennyi elég volt ahhoz, hogy tudja, nem lehet több ennél. Nem csinálhatjuk ezt, nem táncolhatunk vissza, ha már kimondtuk a búcsút. Most Allievel vagyok, mert ő nem akart engem, és mert valóban jobb lesz így mindenkinek. Csak a szívem szakad meg újra, amikor puszit lehel az arcomra, majd a vendégszoba felé veszi az irányt. Legszívesebben utána ordítanék, hogy nem ott van a helye, húzzon be a fő hálóba mielőtt seggbe rúgom, de Allie hirtelen lehajol hozzám és hátulról átkarolja a nyakamat. Conrad hosszasan ásít egyet.
- Gyere kicsim, hagyjuk Conradot aludni. Bújjunk ágyba - suttogja a fülembe buján, és én még mindig csak Tessa suhanó libbenését nézem, majd a helyet, ahol eltűnt a folyosón. Kicsit újra belehalok az életembe, de sóhajtok. Vége van, ebből kell élnem most, ami adatott. Még elbíbelődök Conrad gyógyszerével, amivel jól tud majd aludni, és megígérem, hogy holnap kora reggel beugrok a kórházba neki egy speciális kenőcsért, és megnyugtatom, hogy aludhat nyugodtan, nem kell reggel elmennie, mert lesz még mit megbeszélnünk. Aztán hagyom lefeküdni, és a hálószoba felé veszem az irányt. Pólóban fekszem be az ágyba, csak a farmeromat veszem le és a zoknimat. Nincs kedvem most fürdeni, csak aludni akarok, és kiverni a fejemből az érzést, mennyire gyűlölöm, hogy Tessa már be sem teszi ebbe a szobába a lábát.
- Bújj ide, Kincsem - búgja nekem Allie, és tudom, mit akar, de most nincs kedvem vele szexelni, így a hasamra fordulok.
- Fáradt vagyok, ne haragudj. Aludhatnánk? - dünnyögöm, és lehunyom a szemem. Hallom, ahogy lemondón sóhajt egyet és a hangja is megremeg amikor megszólal.
- Hát persze, aludj csak. Jó éjt - suttogja és cirógatni kezdi a pólón keresztül a hátamat. Én csak lehunyom a szemem és úgy teszek mintha aludnék és addig csinálom a szuszogást, míg el nem unja a simogatásomat, és végül feladva le nem fekszik ő is. Hallom, hogy kicsit szipog, talán sír is, de nem tudok az ő érzéseivel foglalkozni. Dühös vagyok. Csalódott. Frusztrált és zsibbadt. Mi a fasz volt ez ma este? Minek jött ide? Hogy feldúljon? Hogy belém rúgjon? Idejön betegen, lázasan, egy cikket olvasva, aminek a felét nem is hallottam, de amit igen, abban annyi szeretet volt, hogy életben tartott volna egy árvaházat, aztán a képembe vágja, hogy minden oké vele? Megint eljátssza a beteget, aki nem szól, mikor tudja, hogy ez a halálom? Minek kellett most ez? Miért volt erre szükség? Hogy lássam újra testközelből? Hogy meg kelljen hallgatom? Hogy újra hozzá érjek? Miért gyűlöl ennyire az Isten, hogy így kínozzon? Alig bírok kitartani Allie mellett, így is kínlódok minden téren vele amikor épp nem filmet kell néznünk, és erre idejön a tökéletes testével, a beszédével, a megértésével és megpróbálja helyre hozni a kapcsolatomat a barátnőjével?
Órákig tart, míg elalszom, és az álmom is felületes. Hajnaltájt megriadok, és ki is mászok az ágyból. Muszáj ellenőriznem Tessát, különben megbolondulok.
- Hová mész Édesem? - szól utánam rekedtes hangon Allegra, és megcirógatom az arcát. Még mindig duzzadt kicsit a szeme az esti sírástól.
- Aludj csak nyugodtan, mindjárt jövök. Csak szomjas vagyok - suttogom, és hagyom, hogy vissza dőljön. Átmegyek halkan a nappalin, az alvó Conrad mellett és hangtalanul benyitok Tessához. Alszik. Csak a kislámpa ég. Ki van tekeredve, a homloka gyöngyözik. Felnyög, a háta ívben megfeszül kissé és elfordítja a fejét. A haja kócosan terül szét a párnán. Alig érve hozzá fogom meg a csuklóját, de a pulzusa most egyenletes. A láza lement, ez már csak az utóhatás. Reggelre sokkal jobban fogja érezni magát, ebben biztos vagyok.
- Minek kellett most ez, Csillag? - suttogom alig hallhatóan magam elé és kisimítok egy kósza tincset a szájától - Miért kínzol? Mikor tudod, hogy mit érzek irántad. Hogy szabaduljak a horgonyodtól, ha folyton felbukkansz? Nem bírok el ekkora teherrel. Meg fogsz törni, ha így folytatod - sóhajtok, és mikor újra mozdulva ismét felnyög, mintha valami nagyon izgatót vagy épp rémisztőt álmodna, az ajkamba harapok. Hogy lehet, hogy ez a nő még álmában is képes úgy felizgatni, hogy ha most felébredne talán azt gondolná, valami kukkoló szatír vagyok, mert úgy áll a farkam, akár az árboc?
A hajamba túrok fáradtan és hagyom, hogy a dühöm eluralkodjon rajtam. Sarkon fordulok és kisietek a szobájából, vissza a sajátomba. Menjen a picsába, de tényleg. Hát minek néz ez engem, valami mazochista állatnak? Hónapokig feküdt betegen, rá sem néztem másra, azon egy alkalmon kívül, mikor Coryval volt az az affér. Aztán ismét böjtölés jött, majd mikor már lehetett volna valami köztünk, szégyellni kezdte magát előttem. Úgy öltözött, mint egy vénasszony, de még ezt is kibírtam, kemény menet volt, de néhány perc egymagamban azért segített a helyzeten. Aztán a szakítás, a lövés a fejembe, a vakság...
Hetekig kamerák előtt éltem az életem, nyilván semmiféle szexre nem gondolhattam, nemhogy csináljam, nem csoda, hogy Allie felbukkanására azonnal férfiként reagáltam. De akkor is. Bassza meg, itt van, egy lakásban velem, és nem nyúlhatok hozzá? Pedig vele a szex....te jó ég, az ég leszakadt, a föld megindult amikor együtt voltunk! Alig bírtam betelni vele, és most itt van, és nem tehetek semmit.
Feszesen mászok vissza az ágyba, és próbálok vissza aludni, de nem megy. Csak az a nő jár az eszemben, és az, hogy visszamegyek, lerántom róla a takarót, aztán a ruháit, és felidézem neki miért is volt óriási hiba elengednie. Allie megérzi a közelségem, és felém fordulva átkarol, reflexből ölelem át én is. A szuszogása azonban irritál, így mikor álmosan felpislant rám, megmakacsolom magam és lehajolva megcsókolom. El kell űznöm a fejemből Tessát, különben megbolondulok.
- Szia idegen - mosolyog rám, de én nem akarok dumálni. Újra lecsapok az ajkaira, majd elfordulok és fölé tornyosulva lenyomom a párnák közé.
- Wow, de élénk lettél - suttogja meglepetten, és most már vadabbul csapok le a szájára.
- De dumálj - morgom, és a nyakára térek át. Ívben feszül a háta, ahogy megfogom a térdénél, majd a combja belső felén végigsimítva egyenesen a lába közé vezetem a kezem. Kellő erősséggel segítem őt az izgalmi pontig, de nem bírom sokáig, hogy ne csináljak valamit, a dühöm egyre erőszakosabban veri az emlékeim ajtaját.
- Fordulj hasra - utasítom, és lehúzom magamról a pólómat, aztán míg ő engedelmesen hasra fordul, kibújok az alsómból is. Ingerlően feszes fenék látványa fogad, a sárga hálóing a derekára csúszik vissza. A hasa alá nyúlok és térdeplő állásba húzom fel. Fel akar támaszkodni, de a hátát lenyomom.
- Pucsíts! - morranok rá, és újra csak az jut eszembe, hogy ezt Tessának mondani se kellett. Sosem kellett mondanom semmit, mert mindent úgy csinált, ahogy kellett. A térdéig húzom a bugyiját, és bedugom az egyik ujjam a forró résbe, amelynek következtében hangosan felnyög.
- Jamie!
Ki be mozgatom egy kicsit, kitapintom a g-pontját, míg újra hallom, most már erősebben:
- Ó, Jamie!
Mikor már úgy hiszem kellően felizgult, feltérdelek mögé, és könyörtelenül magamra húzom. Lehunyom a szemem, és egy másik világba repítem magam. Míg ő előttem hullámzik, az emlékek közül egy riói tengerparti éjjel sejlik fel. A langyos homok. A forró szél, amely a hajába kapott, míg felettem hullámzott. A melle ringása, ahogy a hajába túrt és hátra vetette a fejét, ahogy a mellkasomba markolt, amikor orgazmus söpört végig rajta.
Eszeveszett tempóban kezdek mozogni Allieben, aki csak levegő után kapod és a párnába szorítja a fejét, hogy némileg tompítsa a sikolyait. A hajába túrok és hátra feszítem a fejét míg erőteljes mozdulatokkal merülök el benne. A nedve már a combján csorog végig, izzadtság csillog végig a testemen, és már majdnem sikerül elélveznem, de ekkor kinyitom a szemem, és...rájövök, hogy ez nem Rió. Nem az a szikla, és nem Tessa van előttem. A harci kedvem ebben a pillanatban foszlik porrá. Nem akarom Alliet megbántani, így kirántom belőle magam és néhányat rántva a szerszámomon úgy csinálok, mintha a fenekére élveztem volna, aztán a bokámra ülök és visszahúzom a pólómat a fejemen át a testemre. Ő ragyogó szemekkel, szinte elaléltan fekszik el előttem.
- Ó, te...jó...ég...
Nem nagyon akarok vele beszélgetni most, és furdal a lelkiismeret, de még mindig eszméletlenül frusztrált vagyok, így csak mellé dőlök.
- Eszméletlen jó voltál, Szívem - nyög fel és csókért hajol rám, én pedig visszacsókolom lemondón, bár igyekszem úgy tenni, mintha kimerültem volna.
- Te is - suttogom, aztán csak fekszem mellette, míg vissza nem alszik. Nem kell hozzá túl sok, elég pár perc hozzá. Aztán csak bámulom a plafont a fejem alá húzott karommal, és azon agyalok, vajon meddig bírom még így idegekkel az életem. A halántékom fájdalmasan lüktet egyet, rászorítom az ujjaimat, és úgy érzem az egyetlen ami segíthetne a feszültségemen az az lenne, ha valaki vagy agyonverne, vagy futnék vagy tíz mérföldet. Vagy egy kibaszott érdekes, hosszú, bonyolult műtét. Igen, az kéne. Egy talány, egy szörnyű krónikus betegség, amely hatalmas tudást, szakértelmet, precizitást igényel, amely lefoglalja az agyam annyira, hogy ne arra gondoljak, hogy nem tudom úgy megdugni a csajom, hogy el is tudjak élvezni. Miért nem tudok elélvezni? A férfiasságom úgy érzem haszontalan, nem vagyok eléggé férfi, nem vagyok elég jó. Egy impotens kis szar lettem, akár egy vénember. Talán lassan már fel sem fog állni?
Mikor Allie már elég mélyen szuszog, kimászok mellőle. Nem bírom ezt már, muszáj csinálnom valamit, de a nappali foglalt, a vendégszoba szintén, és bár Conrad végtelenül kedvesnek és szimpatikusnak tűnik, azért nem hagynám egyedül vele a lányokat. Jobb a biztonság. Úgy döntök, legalább valami haszna legyen annak, hogy felkelek, bemegyek a fürdőbe és megborotválkozok, megfürdök, meg hasonlók. A nappali után nem is figyelek másra mint a tervre, hogy rendbe szedjem magam megint, és lefoglaljam magam, még a folyosón lehúzom a fejemről a pólómat. Meztelenné válok, de Conrad még mélyen alszik, kicsit hortyog is, és a lányok még alszanak szintén, így nem nagyon zavartatom magam. Belépek a fürdőbe, és első gondolatom, hogy valaki úgy felejtette este a zuhanyt, mert a víz halk zubogása üti meg a fülem, de amikor belépek még a szám is tátva marad. Tessa magában énekelgetve egy karácsonyi számot énekel és közben habos tusfürdőt ken magára. A csípőjét ingerlően tekergeti és láthatóan sokkal jobban érzi magát mint korábban. Képtelen vagyok kimenni az ajtón, holott az agyam azt súgja, tűnjek innen de gyorsan. De bassza meg...az a test...
Ahogy becsukódik az ajtó, nekivetem a hátam, különben talán állva sem tudnék maradni. A csípője keskeny, mégis van egy kis íve, a feneke maga a tökély, és azok a hosszú, karcsú combok, amelyek közé merülni maga volt a mennyország! A sötét haja vizesen tapad a hátára, a bordái minden mozdulatnál kínzó tökéletességgel villannak ki hol az egyik, hol a másik oldalán. Megkövülten bámulom, és mikor felém néz...hát, igen. A tekintete azonnal elárulja, hogy bizony szembetűnő a hatás amit kiváltott belőlem ez a kis műsor. All I want for christmas is you! Hát bazd meg, Wilson! Te most direkt ki akarsz készíteni? Kitartóan várok míg végre visszatér a szemeimhez.
- Eléggé felébredtem már - mondom kétértelműen, és talán most lenne a pillanat, amikor elnézést kellene kérnem, és egy törölközőt magam elé fogva ki kéne oldalaznom, de mégsem megyek. A késztetés elhal abban a pillanatban, amikor Tessa engedve a kísértésnek végre egyértelmű bizonyságát adja annak, hogy még érdeklem. A tekintete újra elszakad a szememtől és ugyan leplezni próbálja, de csak végignéz rajtam újra, és amikor a férfiasságomhoz ér, egy sóhaj szakad fel belőle. Nem nagy, alig hallható, ha nem tudnám mire figyeljek, észre sem venném. De ismerem őt. A szája kissé elnyílik és a tekintetének nem tud parancsolni. Nem mozdul én kitartóan nézem őt, várva mit reagál. Nem tesz semmit, így én vagyok kénytelen megmozdulni. Először észrevétlen bezárom az ajtón a zárat. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom ugrik egyet ahogy ellököm magam az ajtótól. Igen, drágám, az utóbbi időben kicsit jobban odafigyeltem a testemre, és igen, azok a kockák a hasamon. Igen, az a két csík a csípőmnél tudom, hogy mindig izgatott, főleg, mivel tudtad mi vár rád a folytatásnál. A mellkasom megemelkedik egy mélyebb lélegzetnél, és nem nagyon zavartatom magam, sőt, kicsit el is mosolyodok mikor végre magához tér és zavartan, paprikavörössé válva elfordul, de alig néhány lépés, és már ott vagyok a zuhanyzó mellett. Nem nagyon zavartatom magam, szó nélkül belépek mögé. A forróvíz a testemre csorog és szorosan mögé kell állnom, ha nem akarok a peremre szorulni.
- Nem baj, ha csatlakozok? - kérdezem rekedtes hangon, de a válasz valójában nem érdekel. Nem szabadna itt lennem, nem illendő. De basszus...hogy teheti ezt velem? Hogy csinálhatja, hogy így táncol, simogatja magát előttem, és azt gondolja, képes leszek uralkodni magamon? Ismét elkap a harci ideg és grimaszolva lépek egyet hátra.
- Bocs, tudom, hogy nem kéne - fordulok oldalra, hagyva neki egy kis teret, aztán a feje felett elnyúlva a tusfürdőmért nyúlok.
- Ne haragudj, sietek majd - mondom, aztán kis helyet kierőszakolva a zuhanyból kilépő vízsugár alá állok. Hagyom, hogy beterítsen a víz, lehunyom a szemem, aztán tusfürdőt öntök a tenyerembe és gyorsan megmosom a hajam, a nyakam, a mellkasom. Kis víz a számba is jut, azt fújtatva távolítom el a számból, de mikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy néz rám. A vízsugár alatt meztelenül, kiszolgáltatottan állunk egymással szemben. A mellkasán a heg ami az én kezem által keletkezett. Az enyémen a heg, amely az élete megmentése miatt lett ott. A farkam még mindig áll de nem zavartatom magam. Ha zavarja, majd kimegy, ha meg nem...már úgyis látta, nem? A tekintetünk összeakad, és most már végképp nem tudom, mi járhat a fejében? Bárcsak belelátnék azokba a csodálatos gondolatokba! Olyan szexi ez a nő, hogy nehezen fogom vissza magam, hogy ne essek itt és most neki, így inkább felé mutatom a tusfürdőmet.
- Megmosnád kérlek a hátam? - kérdezem, és mikor kinyújtja a tenyerét csorgatok bele egy kicsit a zseléből. Aztán hátat fordítok. Bátortalan érintéssel kezd neki, mintha attól félne kiderülhet a titka a világ előtt. Borzongás fut végig rajtam, amikor akaratlanul is megkarmol.
- Hé, vigyázz! Tudod, hogy a karmolás ingerlően hat rám - vigyorgok hátra a vállam felett és az alhasamban újra görcs indul útjára a gyomromig kiterjedően. A szexuális frusztráltság iszonyatos kínokkal jár, de hagyom, hogy befejezze a műveletet.
- Kösz - fordulok vele szemben, és akaratlanul is túl közel kerülök ismét hozzá. Alig néhány centiméter van köztünk. Megköszörülöm a torkomat és sajnos a tekintetemnek nem tudok parancsolni, a szeméről a szájára vándorol, onnan pedig a melleire. A mellbimbói ingerlően ágaskodnak, az ajka dúsan csillog a víztől és szinte ordít, hogy csókra vár. A vonzalom tagadhatatlan, és kezdem elveszíteni a kontrollt a tetteim felett. Tessa pillantása azonban újra végigvándorol a testemen és bátortalanul megérinti a mellkasom. Finoman siklik le a vizes bőrömön, egészen a mellizmom alatt, majdnem az oldalamnál elhúzódó feliratig. Egy tetoválás. Nagy, szépen ívelt betűk, árnyékolás, néhány liliom, és egy név. Tessa. Követem a tekintetét, a kezét amíg egyesével végigsimít a betűkön, megérinti a liliomokat. Tudja. Emlékszik rá. Akkor is beteg volt. Lázas. Az alkarom azóta is őrzi a vágás nyomát, amit ejtett rajtam, ami saját kezűleg kellett össze varrnom. Hosszú ideig ültem vele ebben a kádban, míg lecsillapodott a láza és magához nem tért. Aztán az a liliom...
A tekintetére emelem a sajátomat.
- Tetszik? - kérdezem, és megfeszítve a hasizmomat emelkedek feljebb, míg végül hagyom, hogy a gyilkos ösztönök eluralkodjanak rajtam. Közelebb lépek hozzá. Menekül, de nincs hová.
- Gondolsz még rám? - kérdezem, és finoman megérintem a vállát, egészen a csuklójáig végigsimítva.
- Gondoltál arra, mi lenne, ha kettesben maradhatnánk? Büntetlenül? - kérdezem, és addig megyek előre, míg a háta a csempének nem szorul - Mondd, hogy nem gondoltál, és elmegyek - nézek keményen a szemébe, aztán a hüvelykujjammal végigsimítok az alsó ajkán - Meg akarlak csókolni. Itt és most. Gyengéden, lassan, kiélvezve minden cseppjét a szád ízének. És a magamévá akarlak tenni. Látni akarom, ahogy a tested beleremeg a gyönyörbe. Így - morgom, és lehajolok a szájára. A farkam majd szét durran, de gyengéden csókolom meg. Élvezettel húzom el a halk nyögést, amit kiad magából, majd kissé begyorsítok. A keze a nyakam köré fonódik, és nem bírok tovább várni. Elfordítom, hogy a vízsugár alá kerüljünk és a térde alá nyúlok. Itt már nincs szükség szavakra tovább. Mindketten tudjuk, hogy ez az út hová vezet. A pokolba visz, és én nem bánom, ha ez az ára, de ha ma nem lehet a enyém, abba belehalok. Nem kell magyarázni semmit, tudja, hogy mit kell tennie. Látom rajta, hogy ő is akarja, így nem teketóriázok. Egyetlen csókba fojtom bele  a sikolyát mikor irányba állítva magam megtalálom a mennyország bejáratát és benyomulok rajta. Kicsit felszisszen, és én remegni kezdek a gyönyörtől. Olyan szűk és forró, hogy az agyam eldobom tőle, de megállok egy pillanatra míg a nyakamba kapaszkodik.
- Bocs ha túl nagy és feszít - mondom pimaszul és mielőtt felháborodásának hangot tudna adni ismét kihúzódok belőle, majd lecsapok a szájára és újra erőteljes lökéssel merülök el benne. Nem bírom sokáig, ha ez így megy tovább, mintha évek óta először lélegezhetnék friss oxigént. A picsába, miért szeretem ezt a nőt ilyen hévvel? Miért csak ő képes így megőrjíteni? Elég egy pillantás és nekem befellegzett. És bármennyire is kéne, cseppet sem furdal a lelkiismeret, hogy Allegra a szobában alszik.

+18

A karácsony szelleme járja át a testemet, és az elmémet is. Nem mindennap fordul elő, hogy abban a lakásban aludhatok el, ahol egykoron az összes estém végződött, és reggelem kezdődött. Egyfajta ajándék ez, nem kézzel fogható. A vízcseppeket szemlélem, miképpen folynak szét a karomon, a tenyerem fogságából szabadulva. A dal refrénje is azt sugallja, hogy nekem ez a tökéletes pillanat, mikor tudom, hogy valami nem lehet az enyém, mégis, ha adatik még egy találkozás, egy esély arra, hogy együtt legyünk, akkor megbecsülöm, és szép emlékként elraktározom. Az igazi és megmásíthatatlan érték, hogy még itt vagyunk, és a sok rossz ellenére összetartunk. Jamie megszenvedte ezt az évet, a műtéteket, a vakságot, a reménytelenséget, hogy elveszítheti a hivatását. Nem érdemelte meg, hogy miattam kínlódjon, mégis magára vállalta az áldozat szerepét. Mit tehettem ezekben a hónapokban? A példaképemmé avanzsálódott, megértettem, hogy amit tett az ő belsőjéből fakadó jóság, és szerelem egyvelege volt. Az önfeláldozás nagyon kevés ember erénye, a legtöbben nem ugrottak volna a másik elém gondolkodás nélkül. Lehetőséget nyújtott nekem, és nem éltem vele. Nem akartam elpazarolni ezeket az apró csodákat, és nyavalyogni azon, hogy fájdalmaim vannak. Szerettem volna ismételten életerős, vidám leányzó lenni, akire örömmel néznek az emberek, kitárják előtte a szívüket, és a lelküket is. A szakmám nem követelte meg ugyan ezt a hozzáállást, de én csak így tudtam végezni, másképpen nem ment. A fél gőzzel beleadott energia nem az én munkámat jellemezte, én úgy álltam a betegeimhez, ahogyan én elvártam volna, hogy velem bánjanak, ha összetörök, ha útmutatásra van szükségem. Senki sem őrült, vagy eredendően rossz, csak eltévelyedett. Elkalandozok, mosolyogva éneklek, a hangom kicsit hamiskás a magasabb régiókban, de azért ahhoz elég tiszta, hogy ne kergessek őrületbe vele senkit. Mariah Carey az egyik kedvenc előadóm, főleg az ünnepek közeledtével. Nem pártolom a színészi majmolást, és a túlzott rajongást, de ha tehetném, akkor egyszer meghallgatnám élőben, de ezzel az erővel találkoznék a Vámpírnaplók sztárjaival is. A sorozatra akkor bukkantam rá, mikor az egész betegségem kezdődött, mármint a második fázis, a legutóbbi átültetés előtt. Nem sikerült egyik fiú mellett sem letennem a voksomat, de imádtam, hogy valakinek még ilyen sorsot szántak a feljebb valók. Stefan a jó, de Damon…az a férfi, aki a legközelebb állna Jamie személyiségéhez. Impulzív, gyerekes, de hajlamos a változásra. Már megint ott kötök ki, hogy ő benne van a képletben, és nem bírom száműzni a fejemből. Sóhajtok egyet, és a fenekem riszálásával vagyok elfoglalva, meg a narancsillatú tusfürdővel egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy valaki figyel. Rögtön áttekintek a vállam felett, és észreveszem Jamie-t. Nem is fogom fel, hogy ő áll az ajtóban, és engem néz az üvegfalon keresztül. Az első áramütés észlelésekor lepillantok az éledező férfiasságára, és a méretétől is nagyot kell nyelnem. Az elmúlt hónapokban kikupálódott, és nyoma sincs annak a csenevész pasinak, akire annyit panaszkodott. Tisztában van vele, hogy mekkora hatalom van a kezében? Cornelia, Allegra, és én. Mi a közös hármunkban? Hogy Jamie Woodward szeretői voltunk. Szívem szerint nem osztoznék rajta, de fel kell elevenítenem, hogy én voltam az az ostoba fruska, aki eldobta, és átengedte másnak. Coryval sosem álltam versenyben, de Allegrával igen. A barátnőm az első találkozás alkalmával szemet vetett rá, de sosem vallotta volna be, de amikor ajtót nyitott neki…hát már ismerem ennyire Alliet, és nem az a fajta, aki elhallgat. Szerelmes az én pasimba…kódolj Tess, nem a tiéd. Buta kijelentés csúszik ki az ajkaimon, hát az alvás már múlt idejű cselekvés. Pirospozsgás arccal térek vissza a zöldjeihez, ha már lehet égni, akkor nekem megvolt Reichstag is.
- Igen? – megszeppenve érdeklődöm, és talán a hangom egy oktávval vékonyabb is lesz, amolyan egércincogás, miközben ezzel párhuzamosan a testem életre kel. Ha Jamie éledezik, akkor az azt jelenti, hogy vadászszezon van, és nem volt elég az étvágyának egy bizonyos szőke gazella. Megvillannak a kékjeim, megnyalom az alsó ajkamat, és rá is harapok a nedves sziromra. A hasamban lévő gumók összetörnek, és a lepkék ezresével bontogatják a szárnyaikat. Jamie…ki kell menned, nem maradhatsz itt, mert akkor mindketten a pokolra jutunk, és nekem már nemcsak bérelt helyem van, hanem törzs utas leszek ezen a nem túl kellemes zuhanáson. A szemmel verés jól megy mindkettőnknek, és ha verbálisan nem is bátorítom, de a jeleim egy másik radaron üzennek neki. Gyere baby, és tegyél a magadévá, hogy megtörd a több hónapja tartó cölibátusomat! A műtét után az orvosi előírás tiltotta a szexuális közösülést, aztán én magam gátoltam a beteljesülést. Nem akartam, hogy meztelenül lásson. Most nem zavar, hogy a veszélytől csillogó smaragdjai elkalandoznak a két völgyem közötti vágáson. Az életem jele, és ő sem maradt ki a szórásból. Hegek, és egyéb lenyomatok csúfítják el a bőrünket, én még sem érzem, hogy ez szégyellnivaló lenne. A múltunk hordozói, emlékraktárak, és ezek is hozzátartoznak ahhoz, hogy önmagamat elfogadjam. Ő teszi meg az első lépést, útra kel a végzete kénköves útján, és felém tart. El kellene fordítanom a kék szivárványhártyáimat róla, de nem megy. Az ajtó zárja kattan, és a zuhanyzó mellett köt ki, mire ráveszem a csípőmet, hogy egy fél fordulatot tegyen, és visszakerüljek a hűsítő víz alá.
- Öhm…nem tudom. – az eszem tiltakozik, hogy beengedjem, de valljuk be…ez az ő háza, és nincs jogom nemet mondani a ház urának. A válaszom már nem is igazán hatja meg, mert odasomfordál, és csökkenti a közöttünk húzódó méterek számát. Elérkezik az igazság pillanata, mikro hátralép, és felfogja, hogy nem helyes, ha ebbe a játékba belemegy, és vele együtt ránt engem is, de aztán átnyúl felettem, és leesik az állam.
- Sietsz…tényleg? – igazából én magam sem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. Ha már bent van, és nem zavartatja a pőreségünk látványa, tőlem nyugodtan tisztálkodjon meg. Fel kellene fognom a kis agyammal, hogy Allegra nedve van rajta, de ebbe most nem akarok belegondolni, mert akkor levágom a farkát, és felajánlom valami szervezetnek, hogy csodálják meg, de nyúljanak hozzá, mert az én tulajdonom. Micsoda remek ötleteim vannak, és áááá nem üvölt belőlem a sárkány! Tetőzzük még a kellemetlen szituációt. Pofátlanul beáll velem szemben, a mosakodásra koncentrálva, de nekem minden agysejtem most megy nyaralni. Állok ott, mint egy cövek, és tőlem szokatlan módon totál megbámulom. Észre sem veszi, hogy milyen hatással van rám? Nézem őt, de nem látom, mert lekötnek a kockák, meg a különböző matematikai formák sokasága. Lehetséges, hogy hozzáérjek úgy, hogy ne vegye észre? A távolság centikben mérhető…mi lenne, ha ránk törné Allegra az ajtót? Idegesen kémlelődöm, de nem nyílik ki, és a zeneváltás be is következik eközben. Komolyan mondom, de nem figyeltem, hogy a slágerek mennek tovább, és éppen Robbie Williams és Nicole Kidman Something Stupid című limonádé akkordjai csendülnek fel a háttérben. Ott tartunk, hogy itt fogok szívrohamot kapni, ő meg majd álló farokkal éleszt újra? Mi ez…valami másik dimenzió? A felém kínált tusfürdő ránt vissza a valóságba, és az ostoba bólogatásom, hogy segédkezem a tisztálkodásában. Na….oké….többet….semmire…sem….gondolok. A kezembe nyom egy adagot, én lassú mozdulatokkal habosítom fel, és óvatlanul érintem meg a vállát. Egy izomkolosszus lett belőle, akitől menekülnöm kellene, de a lábaim gyökeret vertek a csempébe.
- Nem is karmoltalak meg. – védekezem, mert szerintem ezt már beképzelte, de nagyon belemerülök a simogatásába, és már szívecskéket rajzolok a háta közepére. A víz egy részét lenyelem, a hajam már csuromvíz, akárcsak ő maga. Legszívesebben átölelném hátulról, a csípőjét, és ráfektetném az arcomat, és úgy maradnék az idők végezetéig. Hirtelen szakad meg a mozdulatsor, mert felém fordul, és a zöldjei különös árnyjátékával hálálkodik.
- Szívesen. – bambán figyelem, megbabonázott. A dús, és férfias ajkain vízcseppek egész armadája hadakozik, de én nem érinthetem. Kínzás. A szememet mustrálja, de amit ezután tesz…a tekintetével éget fel, a mellbimbóim megkeményednek, a mellem elnehezül, és szaggatottan kezdem venni a levegőt. Nem akarok az adósa lenni, ha már ennyire merész. A kékjeim sóvárogva járják be a csípője vonalát, a két csíkot….aztán egy fura feliraton akadok meg. Ó…azt rosszul olvasom? Oldalra döntöm a fejem, és úgy is falom a betűket. Ez az én nevem.
- Mikor…megfoghatom? – elnyíló ajkakkal a mutatóujjammal körberajzolom a T betűt, aztán a többit is. – Ez egy liliom? – lepődöm meg mosolyogva, és még nagyobb szerelemmel telik meg a szívem. Könnyek szöknek a szenem sarkába, de nem buggyannak ki. Nem érzékelem, hogy hozzám ér, mert totálisan leköt, hogy a tetoválását fürkésszem.
- Tessék? – ártatlanul pillantok fel rá, mert a kérdése nem egyértelmű.
- Kettesben? – átvált egy másik üzemmódba, és a falig való hátrálásra kényszerít. – Sosem Jamie… - hazudva remegem közénk, és megakadok. A hátam a hideg felületnek vetül, és nincs menekvés.
- Miért érdekel? – a választ ő maga adja meg. Hüvelykujja felégeti a számat, és forróságot lobbant az alhasamban. Allegra. A barátságunk. Az örökké tartó kapocs. Mit ér az életem, ha nem kaphatom meg újra? Ha nem csókolhatom úgy, mint régen? A szája lecsap rám, éhező sikoly helyett egy jóleső nyögés tör fel a garatomból, és átölelhetem a nyakát. A tarkójánál túrok bele a hajába, és tolulok át a nyelvemmel az ő szájüregébe. Nem kutakodom, most újraélem az életemet, a legjobb dolgot, amit valaha kaptam. A térdeim alá nyúlva emel fel, nem tétlenkedve szorítom neki a faromat a csempének, és kulcsolom át a lábát. A melleim a kőkemény mellizmainak feszülnek, a maradék távolságot is elűzöm, mikor egy határozott mozdulattal belém hatol.
- Csendben legyél már, elrontod a pillanatot Kivégző… - a szájára tapasztom a sajátom, és elébe megyek az ölemmel. Eleinte túl nagy, és fáj is, de ez csak egy múló szekundum. Nevetve tapadok rá, mint egy kismajom. A szívem az ő szívének az ütemére ver. A lelkeink találkoznak, táncra hívják egymást, mint a régi szeretők tennék. A sikolyom elfúló, mikor kihúzódok, és újra elmerül bennem. Lehunyom a szemhéjamat, és elszakadva tőle lihegek. A víz csak folyik ránk kimeríthetetlenül, én csillagokat látok a szemem sötétségében. Érzem a légvételei gyorsulását, az izmaim kemény munkáját, és a nemi szerveink ölelkezését. Cuppogva tölt ki. A szárnyalás robbanásszerű, a nyakszirtjébe bújok, a puszikkal simítom el a bennem lévő vulkán kitörését, de még várat. A fülébe nyögök…ütemesen teszem, amíg egy erőteljes lökéssel meg nem pecsételi a sorsunkat. Elhal bennem minden kétely, a jövő iránti félelem, a múlt bűntudata…a jelenben lebegek. Hazaértem. Lehetséges, hogy Jamie a nagy Ő? Kinyitom a szemem, mikor átölel, és a nyakamba csókol. A fejem nekivetem a csempének, és felfelé nézve egy szekundumra hálát adok. Ne vedd el tőlem Istenem, sosem. Szeretem, de az én titkom marad. Megragadom az arcát, és elmerülök a zöld íriszekben. Kelyhet formálva egy meghitt, de a legbensőségesebb csókkal ajándékozom meg. Allegra mit vártál? Sosem lehet a tiéd, ami az enyém.

+18


Egy ismeretlen belső erő űz, hajt maga előtt. Nem tudom hová, csak azt érzem, hogy nincs maradásom. Sem Allegra mellett, sem az ágyamban. Idegen minden. A falak. A mennyezet. A lepedő. A nő mellettem.
Ez nem az otthonom.
Olyan, mintha az lenne. De mintha mindentől elválasztana egy vékony lepel, amely nem hagyja, hogy igazivá váljon. Azt hittem könnyebb lesz elszakadni tőle. Azt bizonygattam, hogy ez az érzés majd elmúlik.
De nem. Ez lassan öl meg. Észrevétlen szívja ki belőlem az életet. Először csak a nyugalmat. Aztán a lelki békét. Aztán már a vágyak következnek.
A tudat, hogy itt van egyszerre öröm és kín. De nem mehetek vissza a vendégszobába újra, így a zuhany magányát kívánom inkább igénybe venni azért, hogy kicsit lehiggadjak, magamra találjak. Ám odabent egészen elképesztő műsor fogad, és a bennem munkáló erőknek hála fel perc sem kell, hogy a józan eszemnek búcsút intsek.
Tessa a tökély. A teste sziluettje átsejlik a vízzel permetezett üvegen és nézve őt úgy lenni, olyan felszabadultnak és boldognak, mint amilyennek már rég nem láttam, egyszerűen szívfacsaró és észbontó.
Hogy van képe? Hogy lehet boldog? Hogy engedheti meg magának, hogy így legyen? Míg én napról-napra létezem csak, a poklok poklát állom ki és éppcsak túlélek?
Órákig tudnám nézni. De észrevesz. És imádkozom. Küldj el! Mondd már, hogy takarodjak! Hogy nincs itt semmi keresnivalóm! Mert én...ehhez nekem nincs erőm. Nem tudok gondolkozni, nem tudok visszalépni. Ám a tekintete megadja a választ a ki nem mondott kérdésemre. Ahogy sóvárogva siklik végig a pillantása meztelen testem minden porcikáján, már nem kérdés, mit akar.
Kattan a zár.
A józanság az ajtón kívül reked.
Óriási erővel tartom vissza a bennem feléledt gyilkos vadat amely kitörésre készen mordul fel. Bemászok mellé a víz alá, ám a bizonytalansága egy kis időre arra késztet hogy visszalépjek. Az elutasítás rideg felismerése úgy suhan át rajtam mint a jeges szél, pedig itt állva mellette már szinte úgy éreztem kezdek élni. Nem lenne szabad itt lennem. Illetlenség. Felelőtlenség. Alig egy órája jártam nála, tudom, mit képes kihozni belőlem. A kórházban az a csók is erre emlékeztetett. Kettőnk közül neki kell a józanabbnak, az elutasítóbbnak lennie. Neki, mert én nem vagyok elég erős hozzá. Tudom. Érzem. Ha csak egy apró jelét adja annak, hogy akar, hogy még megkaphatom, nem fogok teketóriázni, ebben biztos lehet. Ismerhet már annyira, hogy tudja, nem szokásom lazán fogni a pórázt, teljes hévvel élem az életet, és nem szokásom hezitálni sem. Sokszor megyek fejjel a falnak, könnyen elveszítem a kontrollt. Vigyázni kell velem és olykor bizony nem tagadom, rám is. Azt hiszem ezt már többször bizonyítottam. Ám ő nem ellenkezik mégsem, inkább csak nem tudja, mit is feleljen a feltett kérdésemre. Talán itt még megállhatok anélkül, hogy sérüljünk. Úgy döntök, mivel az iménti kezdeményezés részéről lezárult, nem próbálok semmit. Ez van. Ma frusztrált, ideges, kezelhetetlen leszek, mert két nő is van az életemben, aki képes megőrjíteni, mindegyik másképpen. Míg az egyik nagyon akar és próbálkozik, a másik éppen ellenkezőleg. Nem akar. Ahogy tulajdonképpen amúgy én sem értem magam, miért jut eszembe nagyjából minden fél percben az, hogy mit is csinálnék vele legszívesebben, amikor én sem akarom őt. Nem jó neki, ha velem van, nem vagyunk egymáshoz valók. Túlságosan hasonlítunk több szempontból is, ez pedig veszélyes. Mégis, olyan természetességgel állok be mellé a víz alá, mintha mindennap ezt csinálnánk. Biztosítom róla, hogy igyekezni fogok nem sokáig zavarni, és úgy is tervezem, hogy ne sokáig maradjak a nyakán, ha már így alakult ez a kora reggel. Odakint zimankó van, jeges viharral csap le a városra a tél, de ebben a kis helyiségben pára van és fojtott vágytól terhes a levegő. Bosszantó, ha az ember nem teheti azt, amit akar. Megfogadtam viszont, hogy soha többé nem teszek olyat, amit ő nem akar, és ebbe beletartozik az is, hogy nem nyúlok hozzá, ha nem adja egyértelmű jelét, nem beszélek hozzá, ha nem vágyik rá, és nem keresem a társaságát, ha nem kívánatos személlyé fokoz le. Soha többé nem kényszerítem semmire, mert amikor utoljára ezt tettem, majdnem odavesztünk mindketten, és ezt ugyan nem hangoztatom mindenhol, de azért tartom magam hozzá. A kérdése azonban olyan meglepetésként ér, amivel nem számoltam. Muszáj kicsit felkuncognom rajta, mert ahogy visszakérdez, hogy tényleg sietek-e, szinte úgy hangzik, mintha megsértődött volna amiért sietni akarok. Mi a franc, Wilson? Tán csak nem jár valami az okos kis buksidban? Elmerülök a kékjeiben, aztán a tusfürdőmért nyúlok és megkérem, mossa meg a hátamat, amit készséggel meg is tesz, de egy kicsit megkarmol. Húzni kezdem az agyát, mert ez az egész szituáció annyira röhejes, hogy ha Jake vagy John most látna, tutira a fejüket vernék a falba. Vagy épp az enyémet. Érzem, hogy az ujjával cirógat, és nem értem mit csinál, valószínűleg a hátamon lévő tetkót olvasgatja, vagy ilyesmi, megszámolja, de muszáj megfordulnom, mert így sosem végzünk.
- Nem hát - fordulok felé csípőből, és somolyogva borzongok meg ahogy a keze a hátamon marad és így simít végig. Hol vannak a régi idők, amikor ezek az érintések jelentették a mindenséget? Amikor azért imádkoztam, csak még egyszer öleljen magához? Csókoljon. Vagy csak nézzen rám. Hová tűntek ezek a percek? Miért tűnnek olyan távolinak, akár a nyár meleg fuvallata?
Aztán ismét ugyanoda lyukadok ki, ahonnan elindultam. Itt és most kéne megállnom. Túl közel kerül hozzám, vagy én hozzá. Akár a szobrok, akik képtelenek mozdulni, mi sem lépünk sehová. Az a néhány centi választ el csupán egymástól, s csak a pillantásunknak engedünk teret. Már szemérmetlenül bámul meg, és én sem teszek másképp. A szája, a szeme, a mellei emelkedése, a nyakán kidagadó ér és a pupilla összeszűkülése mind elárulják. Lelkesen, éhesen simogat végig a tekintete. A mellkas bőre alatt feszülő tömör mellizmok játéka, a hasfal szédítő kidolgozottsága, a csípőnél elinduló mélyedés az ágyék felé mind lekötik minden figyelmét és felélesztik a vágyat benne. Azelőtt sem voltam épp elhanyagolható, de most határozottan szálkás lettem és erre büszke is vagyok. Kemény munka volt összehozni, és javarészt ez mentett meg az idegösszeomlástól amikor azt hittem, a vakságom végleges.
Az izmok kidolgozottsága azonban eltörpül egy másik felfedezésre váró újdonság mellett, amely nem más, mint egy a bordáim alól a csípőmig húzódó elég nagy tetoválás Tessa nevével. Gyönyörű, elegáns, légies, nekem pedig ez a tetoválás épp olyan jelentőséggel bír, mint a hátamon lévő angyal, vagy a mellkasomon lévő pentagram. Érzelmek, amelyeket örökre magammal akarok hordani.
- Nemrég - felelem a kérdésére ködösen, és nem tudom, kell-e ehhez többet hozzáfűzni. Nem tök mindegy mikor volt? Már begyógyult, és piszkosul fájt míg megcsinálták, de megérte, mert olyan lett, mint amilyet megálmodtam. A liliomot is felfedezi, és a keze a bőrömön végigcirógat minden egyes betűt, amit csak talál. S én hagyom neki. Ez az övé. Nem is tagadom senki előtt, mert ami köztünk volt, az nekem nagyon sokat jelentett. Most azonban valami különös dolog van kibontakozóban, és engem nagyon érdekel, merre is visz ez az út. A kérdésem meglepi, nem is fogja fel először talán, mire akarok kilyukadni. De én igen. Én tudom, mit akarok. Azt a tüzet a szemében, ahogy most néz rám. Ahogy hónapok óta nem nézett már. Nemrég a hálószobában kételkedni kezdtem abban, eléggé férfi vagyok-e még, vagy az a lövés elvette a méltóságom utolsó morzsáit is, ezért nem tudok teljesíteni. De most, ahogy rám néz, ezzel a vággyal már érzem, hogy talán mégis van megoldás a gondolataim helyre rázására, csak össze kell szednem a bátorságot, hogy megtegyem. Finoman érintem meg a kezét és gyengéd erőszakkal kényszerítem hátrálásra. A kérdésemre azonnal válaszol.
- Hazudsz - morranok fel és kicsit elégedetten nyalom meg a számat, aztán felvázolom neki, mit szeretnék tenni vele. Egyetlen jelre várok. Hogy azt jelezze, nem kíván. Nem akar. Támadást várok, felháborodást, kirohanást. Azt, hogy ellökjön, az ajtóhoz rohanjon, elhordjon fennhangon mindennek és rám vágja az ajtót. De a szeme beszédesebb, mint bármely szava. A sóhaj, amely felszakad a mellkasából, a halk, sóvárgással telített nyögés még mindig a legszebb zene amit hallgathatok, még ha valami dögös r&b szám is indul el a lejátszóban, miközben a száját ízlelem.
Egy pillanat csupán elég, hogy elengedjem a gyeplőt és csak a fejem után menjek. Akarom őt, annyira, hogy amióta csak belépett a lakásba, nem tudok másra gondolni, és hiszem, hogy minden ami történt, ide vezérelt. Ebbe a nedves, párás közegbe, a forró vízcseppek armadája alá, ahol újra felfedezem önmagamban azt a férfit, aki képes arra, hogy elnyerje egy nő teljes szívét, még ha csak egy órára is. Mert hiszem, hogy itt és most ő az enyém. Ennek így kell lennie, ez nem lehet véletlen. Allegra csodás, istenemre mondom, tudom micsoda mázlista vagyok. De Allegra nekem csak egy test, épp annyit ér, mintha egy kedves fizetős numerára hívtam volna meg. Tessában számomra minden tökéletes, és nem tudok másképp gondolni rá. Én nem vagyok neki az, tudom jól. De ő nekem...igen. A teste, ahogy mozogni tud, ahogy átadja magát és követeli a jussát. A csókja, a harapásai, ahogy bevadul, majd lecsendesedik, elmélkedővé válik, vagy épp kicsattanóan jókedvűvé. Minden tekintetben tökéletes. Ezt pedig senki nem veheti el tőlem és tőle sem.
Nincs hezitálás amikor nem ellenkezik az ötletemre, sóvárgó tekintete szinte perzselni kezd, így nem gondolkozok a következményeken. Az első mozdulatnál határozottan engedem magamra, de vigyázva, és határtalanul elégedett és boldog vagyok, hogy micsoda szűk, forró és nedves rés fogad. Nem volt mással. A birtoklási vágy olyan erővel tör rám, hogy még én is meglepődöm. Ez a nő az enyém, én az övé, és ha valaki mást állít, az menjen a pokolba. A csókunk egyre hevesebbé válik, a mozdulataink összehangoltak és akár egy koreográfia, tökéletességre komponált előadássá növik ki magukat. Egyre jobban száll le a lila köd. Nem kéreti magát, mikor mozdulni kell. A fülledt perceket észveszejtő nyögésekkel és sóhajokkal édesíti meg. Imádom, ahogy minden mozdulatra a fülemben hallhatom a gyönyöre hangjait, ettől mindig elborult az agyam. Tovább hajszolom, meg sem érzem a súlyát ahogy tartom, csak azt az érzést kergetem, azt keresem, ahol még ilyen és ilyenebb érzések nyári mezővé változtatják lelkemben a fagyos, kopár síkságot. Az angyalok letekintenek ránk és hiszem, hogy nem ítélkeznek, mert tudják, hogy ennek így kell lennie. Megőrjít a nő, és csak egy nevetős, heves csókkal tudom elismerni az igazságát annak, amit mond. Nincs értelme pazarolni a szavakat, itt már nincs helye beszédnek. A tekintetünk amúgy is többet mond ezer szónál. Szeretlek. A tiéd vagyok!
Egyre hevesebbé válik minden mozdulat, és ahogy megérzem az orgazmusát, én is akkorát élvezek, hogy úgy érzem, a gerincem kiszakad a helyéről. Egy pillanatig attól félek, talán el is ájulok, és a szívem vad dobbanása emlékeztet rá, hogy annyira nem volt régen az a műtét. A testemen apró remegések futnak végig, az izmaim elárulják, hogy a kéj óriási erőket mozdítottak meg és rengeteg energiát követeltek meg tőlem, de érzem rajta is, hogy ez nem volt megjátszott. Nedvesség, forró és pézsmaillatú boldogságcseppek ölelik körbe az ölem, az övét is, és nem akarom, hogy a kapocs megszakadjon, nem akarok eltávolodni. A lüktetés mintha az egész testemben jelen lenne. A nyakára hajolok és finoman érintve a kis gödröt, a puha bőrét puszilgatom, mert tudom, hogy ezt szereti. Amikor megfogja az arcom és megcsókol, valami földöntúli boldogság az, ami végigsöpör rajtam. Viszonozom a csókot, lehunyom a szemem aztán eltávolodok és csak a szemébe merülve nézem őt. Nem tudok betelni vele, egyszerűen...nem. Nem tudok. Kicsit zavarba is jövünk ettől és elnevetem magam.
- Jól van na, nem bámullak tovább - mondom, aztán kénytelen vagyok megadni magam a fizika törvényeinek, és bármennyire is fáj, kicsusszanok belőle, hogy letehesse a talpát és szilárd talajt érhessen a lába. Rohadtul nem tetszik és grimaszolok is egyet.
- Ezt a részt utálom a legjobban - morgom és ragyogó, most nagyon világos zöld szemekkel pillantok végig rajta sóvárogva - De úgy hatvan-nyolcvan másodperc és kipróbálhatjuk a fürdőszoba többi extra szolgáltatásait is. Például van pezsgőfürdő, és van hely bőven itt is, meg azon a széles fürdőszobaszőnyegen is - vonom fel a szemöldököm, és elképzelem, ahogy most ő lovagol meg, vagy én kényeztetem, míg ő felteszi a lábát a vállamra, egészen megfeledkezve arról, hogy Allegra valahol kint várja, hogy visszatérjek hozzá. Mintha nem is létezne. Soha nem is volt. Tessa elveszi az eszem, megbolondít és percek alatt képes kifordítani önmagamból. És én ezt cseppet sem érzem itt és most bűnnek.

+18

A nyakamon még lüktet az ér, mikor a testemen átszáguldó vibrálás az alhasamban összpontosul, és a góc feloldódik. Az éteri síkon a lelkem húrjai egy lágy dallamot játszanak, és valahol a kettőnek a találkozása adja meg azt a pikantériát, melyet jelen helyzetben én szerelemnek neveznék. Jamie-vel már dugtam, erőszakoskodtam, és szeretkeztem is, de ez most egészen más volt. Annyira ösztönös, és mélyről jövő, hogy félek még szavakkal sem tudnám körbeírni az érzést, mert lehetetlen. Nem vagyok a túlzottan ragaszkodó fajta, mármint mióta Scott kihasznált, úgy félve nyitom meg a szívemet is, és megpróbálok nem teljes hévvel szeretni, mert annak csak sérülés lehet a vége. A mai egyesülés viszont felülmúlja a félelmeimet, meg az erkölcseimet is, mert ha lett volna bennem annyi bűntudat, hogy vitába szálljak a józanabbik énemmel, akkor biztosan nem engedtem volna meg neki, hogy lefeküdjön velem. A zuhany, a karácsonyi hangulat, a betonon ülős pillantás, azt hiszem ezek úgy összeadódtak, és most teljesültek ki. Jamie nem az a férfi, akinek képes lennék nemet mondani, megtettem néhány alkalommal, de akkor nem viszonoztam úgy az emóciókat, amiket irántam táplált, mint most. Az eszem tudja, hogy Allegrához tartozik, de én nem így látom, ha a szívem a súgóm. Ez a valami, ami közöttünk van, nem éppen hétköznapi, az összetartozást még egy szakítás sem fogja elmosni. Mi ez, ha nem egy olyan delírium, mint ami csak a mesékben köttetik? A nyakamhoz hajol, és lágy csókokkal halmoz el, miközben már az utórezgéseit érzékelem az orgazmusnak. A kéjes nyögések elhalnak, meghittebb, és bensőségesebb momentumok következnek. Az ölemben van, nem akarunk elszakadni egymástól, mert az fizikai fájdalmat okozna, mégis tudom, hogy nem maradhatunk így örökre. A víz szakadatlanul hull alá, és nincs megállás. A szemhéjaim automatikusan csukódnak le, a fejemet a rózsa felé fordítom, és elregelek egy imát magamban. A fohászkodás nem az én kenyerem, de most valamiért sokkal jobban megértem, hogy mit jelent, ha a sors szól közbe, és nem mi irányítunk. Seattle-ben lenne a helyem, és nem itt, mégis egy tusolóban állunk, és alig pár perccel ezelőtt lettünk egymásié. Csendben lélegzem, még szapora a pulzusom, és a szívverésem is, de nem fáj annyira a mellkasom, mint számítottam rá. A tények természetesen nem ellenem beszélnek, hiszen vannak korlátaim, de túlontúl fel vagyok még spannolva ahhoz, hogy észrevegyem a jeleket. A testi közelsége reményt ad, elfantáziálok arról, hogy ez csak mi rólunk szól, és nincs más akadály, ami meggátolhatná, hogy ennek a végén hozzábújjak. Az idő múlik, és végül ő az, aki megtöri a varázst, de nem hibáztatom érte. Lúdbőrös a vállam, reszketek, de fel sem tűnik, hogy így van, mert eddig ő védett a testével. Kihúzódik belőlem, én pedig a talpamra tudok állni. Eleinte ügyetlenül megy a helyzet, de aztán kitámasztom a kezemet a csempén, és nem figyelek arra, hogy lüktet a hüvelyem. Bizony régen szeretkeztem már, és Jamie méretei nem elhanyagolhatóak. Kedvem lenne világgá kürtölni, hogy hölgyeim a nagy farok hátrányokkal is jár, ha véget ér az aktus. Az előbbi bámulása sem zavart különösebben, de az tuti, hogy elpirultam tőle. Mikor fogjuk fel, hogy elkerülhetetlen, hogy ez megismétlődjön?
- Én is utálom, de nem maradhatsz bennem. – mosolyodom el halványan, és mikor fellobban a zöldjei mélyén lévő vágy, bennem is megindul valami, de még egyszer nem fogok bedőlni az ördögnek.
- Jamiee…. – rázom meg a fejemet tagadólag, mert nem lesz több luxus, sem pedig szőnyeg. Meg kell értenie, hogy ez egy kivételes alkalom volt, nem állítom, hogy nem folytatható, de jelen állás szerint nem fogom engedni neki az extra menetet. Gyerekes imádatával édesen duruzsol, és gyorsan végez is a zuhany alatt, így marad elég hely nekem, hogy befejezzem a megkezdett műveletet. Törölközőt keres, én a narancsillatú tusfürdővel frissítem fel magam. A belső combom fájdalmasan tapad össze, és nem kerülheti el a figyelmemet a rám ragadt ondója. A fal felé fordulok, és óvatosan mosom le, és elképzelem, ha nem tenném meg, akkor mi történhetne, de egyértelmű, hogy a sok gyógyszer miatt esélyem sincs teherbe esni. A gyermekáldásra, mint jövőbeli tervre még nem is gondoltam. Nem vagyok az a tipikus anyajelölt, Mollynak jól áll ez a szerep, vagy Corynak, de nekem nem. A két szívműtét, a megannyi tényező, mind afelé visznek el, hogy eszem ágában sincs belevágni a babaprojektbe. Egy pillanatra lemerevedek, mert felrémlik, ha én nem adom meg neki, akkor lehet más fogja. A vállam felett tekintek rá, jókedvűen szárítgatja a mellkasát, felitatja a vízcseppeket. El fog a vágyódás, hogy én tegyen meg helyette, de csak csendben intézkedem. A fejem kóvályog, fáradtabb vagyok, mint az elalvás előtt. Nem kalkuláltam bele, hogy ma éjjel még szeretkezünk is. A tusolással hamar végzem, és mielőtt kilépnék, már lendül is felém a száraz frottír.
- Köszönöm. – elveszem a kinyújtott karjából, de előtte elzárom a csapot. A pára óriási, nem sokat lehet látni a tükörben, de én így is szemmel vételezem őt. A csípőjére köti a törölközőt, és engem bámul, ettől viszont ma először válok feszélyezetté.
- Nem csinálhatjuk ezt, akárhányszor rám nézel. – hátat fordítok neki, és gyorsan szárítkozom, hogy a melleim alatt kössem meg az anyagot. A hajamat felfogom, szerencsére van nálam egy gumi, így nem csapódik a hátamnak. A hossza nem érte el az eredetit, sokat vágattam belőle anno, de az elmúlt hónapokban megint nekikezdett, és egy kicsit már a vállam alá ér. Elgondolkodom, hogy mi lenne a helyes, és végül eljutok oda, ha még egy kis időt együtt maradunk bezárva, akkor sosem lesz vége, így én töröm meg a csendet. A háta mögé lépve átkulcsolom a derekát, és megnézem a homályos alakunkat a tükörben.
- Csodálatos volt. – puszilom meg a vállát, majd elé lépek, és mélyen a szemébe tekintek.
- Jamie… - keresem a szavakat, de nem lelem, így bátorkodom tenni még egy lépést felé, aztán egy puszit nyomok az arcára. – Te vagy a legszebb karácsony ajándék. Elmondom, hogy én mit tennék, ha most minden más lenne, mint ahogy van. Ha még együtt lennénk, akkor az egész ünnepi kavalkád alatt csakis veled szeretnék lenni, filmeket nézni, nevetni, sütni, szeretkezni, csókolózni, összebújni, a hóesést nézni….hétköznapi dolgok, de veled még ezek sem unalmasak. Bárcsak így lenne, de itt van Allie…légy szíves a kedvemért adj neki egy igazi esélyt majd. Nem holnap, de valamikor a jövőben. – suttogom, és könnyezve csókolom meg a jobb arcélét. – Boldog karácsonyt Jamie. – eltávolodom, és a cuccaimat felkapdosva rohanok át a fürdőből a vendégszobába. Az ajtót gondosan becsukom, és nekidőlök a toknak. Micsoda őrültség….miért sírok most? Miért kell ennek ennyire fájnia? A pólójába bújok bele, és kiterítem a többi dolgomat. Roppantul le lettem szívva, a porhüvelyem elfáradt, szinte fáj minden végtagom. A betegség, vagy éppen a kihagyás miatt gyengültem el, de az jobban idegesít, hogy Allegra itt van. Bebújok a takaró alá a sírással küszködve. Az ajtó éppen nyílna, de meghallom Allie hangját.
- Szívem nem jössz vissza? Lassan kelek, és szeretnék még hozzád bújni. – összeszorítom a két szemhéjamat, és megerőszakolva magam, az öklömet a számba nyomom, hogy a fájdalmam az enyém legyen. A szerelem szívás. Mire észbe kapok már az álommanók kísérnek…

Reggel hat óra környékén

Nem sokat aludtam, miután Allegra felébredt, és Jamie kikísérte. Conrad valószínű ebből semmit nem vett észre, mert kiütötték a gyógyszerek, melyeket kapott. A hajnali indulás öt után volt esedékes, azt hiszem. A csevetelés beszűrődött hozzám is. A plafont bámultam kisírt szemekkel, meg is duzzadtak a párnácskáim. A szédülésem felerősödött, de úgy sóvárogtam, mint még soha. Rendben…odaadnád neki, de elmegy. Nem lesz itt. Győzködtem magam, hogy ne tegyem meg, de itt állok a háló előtt. Conrad keze lelóg, de még nagyon is alszik. Óvatosan nyitok be a sötét helyiségbe. Az ágyat egyből kiszúrom, és vele együtt az egyenletes légzését is Jamie-nek. Szerintem a „zuhany” után nem sokat aludhatott. Lábujjhegyen közelítem meg a terepet, és Allegra kihűlt helyére ülök le. A talpamat behúzom a térdem alá, és a szememet a félhomályhoz szoktatva figyelem Jamiet álmában. Mennyire édes, és ki van takarózva. Elkap a vágy, én is álmos vagyok, rám férne még a pihenés. Vissza kellene mennem, de nem teszem, inkább befekszem a háta mögé. Egyet szusszan, de különben szuszog tovább, így óvatosan ölelem át hátulról, és hozzábújok, az arcomat a lapockájára fektetve…nyugszom meg. Még egy mély sóhaj…és bumm már alszom is. Milyen könnyű elcsábulni?

+18

Kegyetlen az élet. Bárhogy próbál az ember küzdeni a sorsa ellen az úgyis beteljesül.
Sosem voltam hívő. Victoria és a baba haláláig is szkeptikusan álltam hozzá, de azóta bizonyított ténnyé vált hogy Isten nem létezik. Mert ha valóban létezne egy szerető Mindenható valahol, akkor nem hagyta volna meghalni a családomat. Nem hagyott volna ennyi fájdalmat és szenvedést hátra.
Tessához bújva a nem tervezett szex után azonban már csakis Istennek tudok hálát adni. Ölelem őt, magamba szívom az illatát, az emlékezetembe vésem a pillanatot. A mozdulatokat, a nyögéseket, a sóhajokat. Allegra képe úgy vész el az emlékek homályában mintha sosem lett volna. Mindig is csak Tessa létezett.
A pillanatnak azonban legyen bármilyen meghitt is, meg kell szakadnia. Nem maradhatunk így, és a fizikai kontaktus intim részét meg is szüntetem bár hangot adok a nemtetszésemnek. A gerincem fáj, a testem egy nagy lüktetés, az agyam pedig egy szivacs. És még engem nevezett a Kivégzőnek? Ki kell találnom valami becenevet neki.
Azonban a percek telnek és tudom hogy mennünk kell. Bárhová de itt nem maradhatunk.
- Elég nagy baj az - sóhajtom epekedve és szemtelenül siklok végig rajta a tekintetemmel, aztán felajánlom a folytatás lehetőségét, és nem is tagadom, hogy ez nem csak kósza ígéret részemről. Ám nem kér belőle, és a nevem kimondva rázza meg nedves tincseit, ami egy kicsit elkeserít, de nem annyira, hogy bánkódni kezdjek. Még nem.
- Az én veszteségem - sóhajtom, de megvonom a vállam és nem erőszakoskodom. Így is többet kaptam, mint reméltem, és ha képes lennék gondolkodni ésszerűen, megkérdőjelezném a döntéseink helyességét. Azonban jelenleg két dologra vágyom. Az egyik az nagyjából másfél liternyi víz, a másik az ágyam. A fáradtság ólomsúllyal nehezül rám, végre igazán érzem a kimerültséget. Furcsán bizsergető érzés, rég nem éreztem ilyet. Mintha a csontjaim is elnehezültek volna, az agyam, akár a kő, a vállam, a karom le akar szakadni és alig állok a lábamon. De a lelkem...az láncra kötve sóvárog a szárnyalás után, pedig tudja jól, hogy még mindig ugyanoda van horgonyozva. Le, a szakadék mélyére, ahová zuhantam miután Tessa és én úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább. Ez a kettősség pedig arra késztet, hogy a könnyebb utat válasszam: homokba dugom a fejem, és úgy teszek, mintha ez lenne a teljesen normális. Hogy a szomszéd szobában Allegra alszik és én itt vagyok Tessával, alig pár perccel az évszázad legforróbb szeretkezése után. Nem tudok párhuzamot vonni aközött, mint mikor Cornelia kihozta belőlem az állatot. Köszönőviszonyban sincs a kettő egymással.
Gyorsan befejezem a tusolást, és megszabadulva a kínzó önmarcangolástól, hogy talán valami összeköttetés alakult ki a férfiasságom és a lövöldözés között már vidámabban ugrok ki a zuhany alól, hogy törölközőt keressek. Mire Tessa végez, meg is találom, és elkezdek megszárítkozni, és egyet neki is átnyújtok. A narancs és a fűszer, a nőies és férfias illatok keverednek a levegőben, és szemrebbenés nélkül adom át magam annak, hogy ismét bűnre csábítson az ördög. Nem bírom a tekintetem távol tartani tőle. Néznem kell, mintha attól félnék, a következő pillanatban semmivé foszlik, és felébredek az álomból. Hozzá akarok érni, magamhoz húzni, ölelni és csókolni amíg sebes nem lesz a szám, mert az eszem ugyan figyelmeztet, akár a visszhang, hogy vigyázzak, ez csak ábrándkép. De a szívem nem tudom meghazudtolni. Nem tudok csalni azzal kapcsolatban, hogy szeretem őt. Még mindig. Örökké. Valami sokkal nagyobb dolognak kéne történnie ahhoz, hogy azt tudjam mondani, nem így van, és jelenleg elképzelni sem tudom, mi lehetne az.
Elnevetem magam mikor arra figyelmeztet, a nézésemtől vágyak kelnek életre benne, és tudja, hogy bennem is.
- Csak nemrég kaptam vissza a látásom, hadd használjam már ki teljes mértékben - kérlelem játszott sértettséggel és a halántékomra mutatok, ahol az a lövedék behatolt. Egy pillanatra összeugrik a gyomrom a gondolatra amikor felidézem a sötét homályból azt a momentumot, de elhessegetem a kellemetlen emléket. Nincs helye itt, ez a múlt, és ami most van, az a jelen. Tessa hátat fordít, így viszont én is veszem a lapot, hogy ez számára talán kellemetlenség, és erőt veszek magamon. Nem erőltetek semmit, amit ő nem akar, erre emlékeztetnem kell magam újra és újra, de a terápia hatásos legalábbis egyelőre. Kicsit hideg lesz minden attól a távolságtartástól amivel most szembesít, és olyan hülye érzésem támad. Mint mikor az egyéjszakás kalandok után az ember olyan kényelmetlenül érzi magát. Nem tudja, megkínálja-e kávéval az alkalmi partnert, vagy csak kapkodja fel a ruháit és küldje el, vagy ha épp a másiknál van, meneküljön. Most menjek ki és hagyjam itt? De hát ő Tessa. Tessát nem fogom csak úgy itt hagyni. Nem fogok vele úgy bánni, mint ahogy a lotyókkal szokás. De mi van, ha ő nem akar több időt velem tölteni? Bizonytalanság költözik belém, tétován állok egyik lábamról a másikra a tükör előtt, és csak hogy csináljak valamit, letörlöm a párát a tükörről szemmagasságban. Zöldjeim vakító élénkséggel világítanak a tulajdon tekintetembe, és most kicsit megvetem magam. Nem ezt ígértem. Nem ezt mondtam. Nem ezt kértem. A francba is, hogy gondolhattam ezt az egészet?
Nem szólok semmit, amikor mögém lép és hátulról átölel, a szívem mégis elárul. Nagyot dobban az érintésére, és a vállam felett nézek hátra mikor megpuszilja a vállam.
- Te még csodálatosabb - kelek versenyre vele, mert ha tudnám, elmondanám neki, hogy mitől mentett meg. Vajon van erre szó? Magam sem tudom. A következő szavak azonban amelyek elhagyják a száját, rögtön védekező állásba kényszerítenek. Feszültté válok, ahogy kiejti a nevem és ahogy elém kerül. Összeszorítom az állkapcsom, és némán hallgatom. Megint itt tartunk. Megint ugyanoda vezet az út. Távol. Minél távolabb. Ez a lényeg. A kést úgy vágja a szívembe, hogy fogalma sincs róla, mit tesz. Nem is sejti talán. Allie? Miatta adjak egy esélyt? Mi a fasz? Nem értem az összefüggéseket, pedig nem állok ostoba ember hírében, csak a homlokom ráncolom és elfordítva a fejem a saját vonásaim homályos sziluettjét nézem a párás tükörben. Ahogy az arcomhoz ér, engedelmesen fordulok felé, és hagyom, hogy arcom csókoljon.
- Boldog karácsonyt neked is - suttogom rekedten, és összeszorult torokkal nézem, ahogy felkapja a dolgait majd kioson, akár a tolvajok az éjszakában. Visszaadott valamit, de megint magával is vitt. És Tessával ilyen az élet. Amennyit ad, kétszer annyit vesz el. Nem direkt csinálja. Csak fogalma sincs róla, mit tesz és azt miért teszi. Fiatal még és össze van zavarodva. Magyarázatokat próbálok gyártani magamban miért is kezdtünk bele ebbe a macska-egér játékba, de pár pillanat után megint csak felidegesítem magam, és tehetetlen dühömben letépem magamról a törülközőt és a padlóhoz vágom. Hangtalan puffanás csupán amilyen hangot kiad. Aztán a hajamba tépek és némán sikoltva tátom ki a számat, így adva ki magamból azt az őrült fájdalmat, amit az újabb seb a szívemen okozott. Megkaphatom őt. De sosem lehet az enyém. A tudat, hogy mire döbbentett most rá, elviselhetetlenné fokozza a létezést. Képes rá, hogy odalökjön a barátnőjének. Tudja jól, hogy érzek iránta, mégis arra kért, adjak esélyt Allienek. Ezt mégis hogy képzelte?
Csalódottan, nehézkes mozdulatokkal veszem fel a törülközőt a padlóról, aztán a fürdőajtót kinyitva lépek ki a folyosóra, magam mögött hagyva a váratlan pásztoróra emlékét. Nem hozhatom magammal, pedig még a testem érzi maga körül az ölelését, a szám a csókja ízét hordozza. Allie hangja halk és csábító. Nem válaszolok, csak a konyhába megyek, iszok egy nagyot, aztán bemegyek hozzá. Nem is fáradok azzal, hogy felvegyek valamit, meztelenül bújok a takaróm alá, hogy elmenekülve a valóság elől inkább aludjak egyet. Egyelőre nem tudok dűlőre jutni a dolgaimmal, talán egy kis alvás segít majd ezen. Allegra azonnal hozzám bújik, és én bár a szívem azt súgja, becsapom őt is és magam is, mégis magamhoz vonom. Alig tíz perce még a legjobb barátnőjét dugtam a fürdőben és még csak nem is ez ami bánt az egészben, pedig tudom, hogy tisztességtelen. Mégis úgy érzem, mintha Tessát csalnám meg Allievel, nem pedig fordítva történt volna. Ezen a dolgon kora hajnalig rágódok, míg végül elér a végzet és elpilledek a csendben én is.

Allegra kora reggel indul el. Felkelt ugyan és ki is kísérem, de szinte magamnál sem vagyok, amikor búcsúcsókot ad az ajtóban és ismét elmondja, milyen fantasztikus voltam éjjel. Ó, ha tudnád, mennyire a közelében sem jártam a teljesítményemnek! De csak bárgyún mosolygok, és nem gondolok arra, hogy alig várom, hogy végre becsukhassam az ajtót és visszafeküdhessek aludni. Miután a távolodó léptei elhalnak lassan a folyosón, egy pillanatra Tessa szobájának ajtaja felé pillantok. Talán bemehetnék. Csak, hogy megnézzem, hogy van. Ám aztán megmakacsolom magam. Nem. Ha ezt akarja, akkor ezt fogom tenni, így páncélt kezdek növeszteni a szívem köré. Nem megy elsőre. De ahogy ő is mondta: egy nap majd igen. Igaz, hogy az lesz a halálom utáni életem első napja, de egy nap menni fog. Visszamegyek a saját szobámba és ismét lefekszem. Nem próbálok meg gondolkodni, csak örülök, hogy a kanapén Conrad alszik, láthatóan elégedetten, és hogy végre egyedül lehetek.
A reggel gyorsan érkezik, könyörtelenül tépve szét az álomtalan álmom foszlányait. A nyálam a párnára csorog, érzem, hogy a párna meggyűrte az arcom, és zsibbad a kezem is. Valaki átfog hátulról, puha kéz simul a hasfalamra, egy térd illeszkedik a térdhajlatomba és egy másik a csípőmön vetődik át. Rab vagyok. Kissé kábán pislogok egyet, majd nagyot ásítok, bármennyire is próbálnám visszatartani, és első pillanatban azt sem tudnám megmondani, ki az, azonban amikor rádöbbenek, hogy Allie már elment, kissé megijedek. Az első gondolatom ismét ugyanaz, mint mindig: valaki meg akar ölni. Aztán megnyugszom. A saját lakásomban vagyok, a saját tárgyaim között, olyan emberekkel, akiket ismerek. Conrad nem tartozik közéjük, de az a lórúgásnyi adag altatószer nagyjából tizenegyig simán kiütötte, és ide hallom az egyenletes szuszogását. Valószínűleg van egy visszamaradt, krónikus arcüreg-gyulladása, nem ártana ezt is meglesni mielőtt bármihez is kezdenénk vele, de egyelőre elengedem ezt a témát.
Lassan fordulok meg, hogy szembenézzek a trónbitorlóval. Tessa jelenléte nem mondom, hogy nem lep meg, mert nagyon is így van, de kellően össze is zavar, így most csak tétován nézek rá álmosan. Aztán megcirógatom az orrát a mutatóujjammal, és mivel erre sem kel fel, egy hajtincsével kezdem el csiklandozni az arcát.
- Hé, hétalvó - suttogom alig hallhatóan, és belesajdul a szívem - Ébresztő!
Nem nagyon akaródzik a felkelés, így észrevétlen ellenőrzöm a lázát és a pulzusát. Erős hőemelkedés, a vérnyomása kissé ingadozik, de nem vészes egyelőre. Még kell pár perc mire hajlandó kinyitni a szemét és bár belepusztulok, rámosolygok.
- Nem vagy te egy kicsit túl merész? - kérdezem mosolyogva és megsimogatom az arcát, aztán aggódva nézek rá - Minden rendben? Miért jöttél át? Rosszat álmodtál? - kérdezem, és tényleg érdekelne, miért csinálta ezt.
Újra ásítanom kell egyet, mert baromira fáradt vagyok, és megdörgölöm a szemem.
- Én sem aludtam valami túl jól - nyögöm, és megérzem mennyire fáj a hátam. Nyüsszögni kezdek, de csak pár pillanatig, aztán abbahagyom a nyafogást. Férfiember nem csinálhatja ezt. Az ébredés azonban előhozza a gondolatokkal az emlékeket is, és máris hatással van rám az, hogy itt van.
- Csak halkan megsúgnám, hogy egy gyönyörű nő fekszik az ágyamban. Én pedig a takaró alatt meztelen vagyok - pillantok rá kacéran, és a vágy új életre kel bennem. De aztán mégsem megyek ezen az úton tovább.
- Mit művelünk, Tess? - kérdezem tőle elkomolyodva és a füle mögé tűrök egy tincset. Annyi mindent tudnék kérdezni, de nem tudom, akarnám-e hallani rá a választ. Nagy baj lenne, ha most megcsókolnám? Mert csak a száját tudom nézni. És nem akarok érezni. Nem kell ez a bizonytalanság, ez a fájdalom, ez a veszteség, sem a bűntudat. Csak az az álomtalan álom, amiben szeretkeztünk, amiben minden csak rólunk szólt. Amiben nem volt semmi baj, csak mi ketten, összeforrva, lebegve. Ahol nem kellett éreznem csak azt, hogy biztonságban vagyok és ő is ott lehet, mert vigyázok rá. Hogy tudnék most rá vigyázni?

+18

Az ágyban fekszem, és az előbbi élmények hatása alatt sodródom. Sűrűn pislogok, magam sem fogom fel, hogy mi történt. Jamie megcsalta volna velem Alliet, és most mindketten bűnös szeretőkké avanzsálódtunk? Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy én tetszelegjek a rossz szerepében, nem voltam egy buja kísértés, nem is tartottam magam szépnek, de tegnap este minden a visszájára fordult. Ha Jamie néz rám, akkor nem tudom megjátszani, hogy ne húzzam ki magam, ne emeljem fel tudat alatt a melleimet, hogy jobban kirajzolódjanak. A szempilláimat sűrűn rebegtettem annak reményében, hogy feltűnik neki a visszahúzódó, ártatlan szende kislány, és a mélyben rejtőző vadmacska egyvelege. Meg akartam mutatni neki, hogy még nő vagyok, nem veszítettem el azon oldalamat, aki kívánja az együttlétet, és olykor minden szabályra fittyet hányva csak azt teszi, amihez éppen kedve van. Órákkal ezelőtt nem számoltam a felemészthetetlen bűntudattal. A torkomra gombóc forr, alig bírok nyelni, mikor még az öklömet is beletuszkolom. A sírás elkerülhetetlen módon kerít hatalmába, és fogva is tart. Nem számolom a könnycseppeket, melyeket ejtek, csak létezem ebben a nyomorult pillanatban, mert hallom, hogy az a férfi, akit én szeretek, éppen mást ölel át, és neki mondja el azokat, melyeket nekem kellene. Irigy lennék, vagy önző? Mindkettő egyszerre, de leginkább féltékeny, és ez is abból fakad, hogy eldobtam őt. Miért nem sikerült együtt maradnunk, miért kellett megműtenie, aztán ketrecbe zárnia, most meg úgy viselkednie, mikor a múltban kellett volna ezt tennie? Jamie-t szeretném hibáztatni, de tudom jól, hogy semmi értelme, mert a hiba bennem leledzik. Nem mertem kinyilvánítani, hogy szeretem, nem volt meg bennem a teljes elköteleződés érzete. Megértette volna, ha időt kérek, de ha kidobom, mint egy állatot szokás, akkor mégis mit vártam cserébe? Még az is csoda, hogy szóba állt velem, és nem zavart haza. Nem Allegrának kellett volna mennie, hanem nekem, és ez jobban fáj. Vétkeztem Atyám, és most segíts ki, mert a bűn csábít! A vállamon ülő angyalra illene hallgatnom, aki azt súgja, hogy engedjem el Jamie-t, és többet ne beszéljek a kettőnk között történt dolgokról, de ha a másik oldalara pillantok, akkor a sokatmondó mosolyával az ördög azt súgja….Tess, ő a tiéd, és miért engednéd át annak a nőnek, aki ellened fordult majdnem Sydney-ben is? A barátnőm, de nem olyan, mint amilyen szerepet társítottam hozzá. Most döbbenek rá, hogy nekem tulajdonképpen nincsenek is barátaim. Allie az egyetemről maradt meg, de vele is egy időre megszakadt a kapcsolatom Scott mesterkedéseinek hála. Tulajdonképpen a családomon kívül csakis Jamie rokonaival, és barátaival érintkeztem, de egyikük sem miattam volt jelen. Felrémlik az öreg hölgy segítő jobb keze, amikor majdnem megöltem magam, és ettől még jobban rázni kezd a sírás. Nem számolom az eltelt perceket, a szemeim már felduzzadtak, ajkaimon és az orromon keresztül is takony folyik. Claire nem hagyna cserben, most mégis karácsony hajnalán úgy érzem, ennél magányosabb nem is lehetnék ebben a puha ágyban. A családom körében lenne a helyem, és őrültséget tettem azzal, hogy eljöttem ide. A repülőre kellett volna jegyet váltanom, vagy Mollyékkal egy időben elmenni, mert nálam jártam pár héttel ezelőtt. A cikkemet Seattle-ben is befejezhettem volna, és akkor ott keresek állást utána…vagy elfogadhatnám azt az FBI felkérést. A fejemben keringenek a rosszabbnál rosszabb ötletek, mikor sikerül lenyugodnom annyira, hogy a mellkasom már ne hullámozzon, és a légzéseim száma is meghaladja a normális tartományt, mert kezdtem szédülni. A lázam hirtelen szökik fel, és elnyom a betegség utolsó nagy hulláma is.
Egy-két óra elteltével térek csak magamhoz, amikor az előtérből hangok szűrődnek ki. Allegra távozni készül, és vele együtt az én józan eszem is. Felemelkedem a párnáról, de a póló anyaga hozzám tapadt. A digitális kijelzőn lévő számok összemosódnak, de a végén kiderül, hogy öt óra múlt pár perccel. Ejha, akkor aludhattam kemény két órát. A fejem lüktet, a tarkóm satuba szorul, és az is nehezemre esik, hogy koncentrálni tudjak, de azért eljut a fülemig, hogy becsukódik a bejárati ajtó, és egy másik is utána szinte azon nyomban. Jamie egyedül maradt a szobájában, és nincs senki, aki megakadályozzon, hogy átmegyek. Az egyedüli gát én magam lehetek, ha leszámolok a kétes emócióimmal, és felfogom végre, hogy nem tartozik hozzám ez a férfi. Felülök, és megdörzsölöm a két duzzadt szemem, ásítva nyújtózkodom az ég felé, és úgy döntök, hogy felkelek. Az ablakig botorkálok el, és amint kinézek még látom, hogy Allegra beszáll a taxiba, és feltekint az épületre. Nem szúrhat ki, nem hiszem, hogy olyan gondolatok járnak a fejében, hogy a legjobb barátnője lefeküdt-e a pasijával. Az ajkamba harapok, és káromkodva indulok meg az ágy felé, de félúton meggondolom magam, és a nyílászárót választom. Egyértelműen a szívem utasításait követem, amikor benyitok a hálóba, és az alvó férfit lesem meg álmában. Bűnbe esek újra? Egy ideig nem csinálok semmit, csak nézem őt, ahogyan emelkedik a mellkasa, hogy az arca még szexisebb, mint valaha. A haja szétáll, de borzalmasan jól áll neki még ez is. A mellkasom furán nagyobbodik meg, egyszerűen képtelenség betelni vele. Mire észbe kapok már az ágyán ülök, és bámulok a nagy sötétségbe. Conrad szuszogása sem zavar meg különösebben, mikor bemászok végül mellé, és rátekeredek, akár egy kígyó. Nem szép dolog tőlem, de ha már szeretkeztünk, akkor egy kis alvás már nem ront az átlagon. Amint a fejem a bőréhez ér, szinte meg is nyugszom, és átadom magam annak az érzésnek, hogy biztonságban vagyok.

Egyenletesen szuszogok, végre a lázam sem olyan magas, mint az előbb a sok sírástól, de arra nem számítok, hogy valaki felzavar az álmomból. Öntudatlan tettek veszik kezdetét, mikor valami megcsiklandozza az orrom hegyét, és összerántom az orrnyergemet. Még nem akarok felkelni, akkor sem, ha ez a hang arra sarkall, hogy tegyem meg. Az arcom alá csúsztatom az egyik tenyeremet, és elszámolok háromig, de az ostromlás folytatódik. A hajamat érzem a jobb arcélemen, tüsszentés tör rám, de visszafojtom az ingert, és csukva tartom a két szemhéjamat. A hang összetéveszthetetlen, a nyálam kifolyik, és úgy fordítom a tenyeremet, hogy a külső felével le tudjam törölni alkalom adtán. Valaki a homlokomhoz ér, a puha és meleg bőr szinte eggyé válik az enyémmel. A csuklómat alig húzza meg, de ettől már kénytelen vagyok észhez térni.
- Merész? Sosem voltam az… - válaszolok rekedtes hangon a feltett kérdésére, de még hunyorgok egy párat, mire felfogom, hogy a smaragd színek nem az álmomban szerepeltek, hanem a valóságban. Olyan könnyű lenne ehhez hozzászokni, és minden reggel így ébredni.
- Nem tudom, hogy mit álmodtam… - nyöszörgök, de ő is követi a példámat, mert átfordul hanyatt, és a hátát fájlalja. Nem szólok semmit, csak figyelem őt fáradt, őzike tekintetemmel, mire eljut arra a pontra, hogy nincs tovább.
- Én meg alul vagyok meztelen, mert a pólód alá már nem vettem fel semmit. – viszonzom a kacérkodó megjegyzést, de hirtelen válok forró a talaj a lábam alatt. A kérdése nehezen ül közénk, az oldalára fordul, és most belát engem is. Úgy fordulok én is, hogy ne kerüljem el a zöld íriszek hívogatását, de a vágy helyett hirtelen váltunk, és rám tör az újabb zokogás.
- Nem tudom Jamie….tényleg nem. Olyan egyedül vagyok, és nem tartom bűnnek, hogy lefeküdtem veled… - itatom az egereket, nem bírok megállni, és ömlenek belőlem a szavak,a kétely szakítja fel a szívemen ejtett sebeket. - …Nem kellene itt lennem, és sajnálom. Ostoba voltam, elmegyek, nem zavarlak meg. – borzalmasan fáj, hogy felülök, és a mellkasom sajgó fájdalma emlékeztet rá, hogy nem vagyok jól, de nem maradhatok itt. A kérdése csúnyán hozza vissza a valóságot, megpróbálok kibújni, de a takaróba gabalyodom. – Sajnálom…sajnálom… - ezt ismételgetem, de most nagyon jól esne, ha csak magához ölelne, és nem tenne fel kérdéseket. Őt akarom magyarázkodás nélkül.

+18
Egyedül kéne ébrednem az ágyamban egy kiadós, pihentető alvás után, azonban az első rémület után lassan eljut a tudatomig, hogy nem vagyok egyedül. Nem mintha ezt különösebben bánnám, mert már azért is hálát adhatok az égnek, amiért Tessa még szóba áll velem. De összezavar. Nem tudom hányadán állok, nem tudom mit kéne tennem. Szeretném azt tenni, amit kér. Szeretném, ha boldoggá tudnám tenni őt, de milyen áron? Hogy csináljam?
Kérdések kavarognak bennem, miközben megfordulok, hogy felébresszem. Még van időnk bármire. A reggel korai, Conrad még órákig aludni fog. Még hosszú percek várnak ránk, ha úgy akarjuk. Reggelizhetünk, aludhatunk, beszélgethetünk. Csak csak feküdhetünk némán egymás mellett. De nem tudok úgy mellette lenni, hogy közben nem tudom merre kellene haladnom, ha nem mutat irányt. De vajon ő tudja mit csinál? Tudja, hogy a szavai milyen hatással vannak rám? Eszembe jutnak azok amiket a fürdőben mondott. Elküldhetett volna, mégsem tette. Egyetlen alkalmat sem ragadott meg, hogy leállítson. Aztán meg azt mondta, adjak esélyt Allienek. Miközben én vagyok számára a legklasszabb karácsonyi ajándék? Ezt...mégis most hogy kéne értenem? Mit kéne tennem ezzel kapcsolatban? Szóba hozzam egyáltalán vagy hallgassak róla? Elmondjam neki, hogy mennyire összetört? Vajon van sejtése róla? Vagy inkább játsszam el neki, hogy jól vagyok? Talán ezt kéne tennem. Elzárni magamban a fájdalmat, és megkímélni őt attól, hogy szembesítsem azzal, hogy mit tesz vagy tett velem, és hagyni, hogy azt tegyen amit akar, ahogy akarja. Ha erre van szüksége, megadni neki, hogy rátaláljon önmagára, ahogy szeretné.
Míg az arcát cirógatom és csiklandozom, hogy felébredjen, igyekszem megkötni a gondolataim szertelenségét. Nem agyalni, csak megélni a pillanatot.
- Oké, semmi baj, csak megkérdeztem - sóhajtom, és megnyugtat, hogy rémálmai legalább nincsenek. Nekem még vannak. Majd' minden éjjel hallom a lövést. Érzem a fájdalmat, a vérnyomásom az egekbe szökik. Érzem a vér ízét, illatát, ahogy deciliterenként elhagyja a testem és sikolyokat, meg Jake hangját...
A gondolatokat elűzöm. Nincs helyük itt, nem akarok erre gondolni. Túl sokszor jut eszembe így is, még mindig vannak paranoiást rohamaim, még mindig összerezzenek minden hangosabb zajra, és sosem pihenő tekintettel pásztázom a kórház folyosóját, ha bent járok, támadástól rettegve. Hónapok teltek el. Mégis bennem maradtak a történtek, és hiába próbálok racionálisan gondolkodni, nem mindig sikerül. Russell terápiája sokat segített, de tudom, hogy még sok mindenen kell dolgoznom. Inkább Tessára fókuszálok. Allie már a reptérre ért, talán fel is szállt a géppel. Nem tudom az úticélját, és azt sem, hogy mikor jön vissza. Holnap, vagy egy hét múlva? Említette, de nem nagyon izgatott a dolog. Majd úgyis szól, ha kellek, mert azt hiszem a tegnapi esetből kicsit tanult. Nem minden esetben szeretem a meglepetéseket, és ha így történik, a végén még ő húzhatja a rövidebbet. Ilyen egy élet egy orvossal, és neki meg kell tanulnia. Tessa már tudja, ő sosem akadt ki azon, ha mennem kellett, ha későn jöttem haza, ha utána még órákig dolgoztam, mert tudja, mindig is tudta, mi a tét. Beképzeltségnek tűnhet, de egyedülálló vagyok a magam módján. Talán csak sokszor volt szerencsém, talán tényleg áldott vagyok, nem tudom. Hiszek azonban magamban annyira, hogy elhiggyem, hogy a kezeim nélkülözhetetlenek, ahogy a szervezőkészségem, a rálátásom is. Nem egy rendszert buktattam meg majd építettem újjá hónapok leforgása alatt. Nem az vagyok, akit a világ akar. De kétségtelenül az vagyok, akire szüksége van. Érvényes ez a kapcsolataimra is? Az azonban kicsit eltereli a figyelmem, hogy Tessa milyen hatással van rám, és játékosan meg is osztom vele a gondolatomat, amit éles, buja pillantás követ. Elmerülök álmos kékjeiben, a pillák rezzenését figyelem és felkészülök rá, hogy elhajt. Hogy is mondta? Nem csinálhatjuk ezt valahányszor ránézek? Ez volt az a pillantás? Már nem emlékszem tisztán. A takarót viszont a válaszát hallva szemtelenül felemelem és kicsit elfordulva próbálok a combok tövére egy szemvillanást vetni.
- Komolyan csak egy póló van rajtad? - kérdezem rekedten suttogva és érzem, hogy a gyomrom ismét összeugrik. A franc essen bele, elég ennyi, hogy merevedésem legyen tőle. Még semmit nem láttam, csak sejtem, mi lehet odalent, és máris kész vagyok.
A kérdés azonban hirtelen tör ki belőlem, és ez is mutatja, mennyire nem vagyok ura önnön tetteimnek, gondolataimnak. A szabadkozását meglepetten hallgatom, és lelkiismeret furdalás kezd el gyötörni. Ahogy felül és sajnálkozni kezd, én is felülök, és bár talán el kéne engednem, mégsem teszem. Utána nyúlok, szerencsére a lába belegabalyodik a takaróba, és megakadályozza abban, hogy elszaladjon. Meg nem értettnek tűnik és zavarodottnak, és bánt, hogy ezt tettem vele. Újra eszembe jut az az ötlet, hogy talán kicsit rájátszhatnék a dolgokra, hogy legalább neki könnyebb legyen.
- Gyere ide, hé! Nincs semmi baj, nyugodj meg! - húzom vissza a vállánál fogva a mellkasomra a hátát, és szorosan magamhoz ölelem. Sóhajtva duruzsolok neki, miközben a szimpatikus idegrendszerére erőteljes hatást gyakorolva és a szívem szakad meg, hogy így szenved. Mennyire másként működik, mint én. Azt hiszem lelkiismeret furdalása van amiért ez tette Allie háta mögött, holott szerintem rohadtul nem is barátok már régóta, de ez nem az én tisztem megítélni. Perceken át csitítom, ölelem míg el nem hal a sírása.
- Nem akartalak felzaklatni. Én sem bánom, hogy megtörtént, bevallom őszintén - fordítom kissé magam felé, és könnyedén rámosolygok - Tudod mit? Nem kell mindent felcímkézni, nem igaz? Mi összetartozunk. Ez örök és végérvényes. Szóval...van egy ötletem. - ülök fel - Várj egy percet. - mondom, és felmutatom a mutató ujjam. Az orvosi táskámhoz megyek, és előveszem a recept tömbömet. Néhányra ráfirkantok valamit, lepecsételem, aláírom, majd átnyújtom Tessának.

Beteg neve: Tessa Wilson
ect.

Rp.
Egy alkalom bárminemű kihasználási engedély korlátlan idejű felhasználásra.

Dr. J. D. Woodward

Mosolyogva nézek rá és visszabújok mellé.
- Ehhez mit szólsz? Semmi megbánás, semmi magyarázkodás, semmi számonkérés. Ha kellek, hívsz, és jövök. Ha szekrényt kell pakolni, ha szexre van szükséged, ha csak kell valaki, aki mellett nyugodtan tudsz aludni, vagy elkísér valahová, felhívsz. És én nem fogok kérdezni, nem magyarázom túl, nem kell, hogy bármit is mondj, ha nem akarsz. Úgy történik minden, ahogy te szeretnéd. Ha sosem használod fel, akkor sosem használod, nem fogok megsértődni és nem is fogom számon kérni rajtad.
Aztán sóhajtok egyet.
- De ennek a lehetőségen van egy nagy ára - mondom, és mielőtt azt hihetné, hogy van lehetősége arra, hogy ellenkezhessen, villámgyorsan elé térdelek, és megfogva a két térde alatt, a csípőm köré rántom a lábait majd fölé magasodok és kíváncsian kukucskálok be a póló nyakánál a mellei közé.
- Meg kell mutatnod, hogy is áll az a póló a szőnyegnek. Bár, ha belegondolok...ez nem is annyira lényeges - suttogom, majd a hasához nyúlva elkapom a póló alját és lehajolva én is bebújok alá. Kicsit szorít, de nem akadályoz meg benne, hogy odaférkőzzek az ikrekhez, akiket a tusoló alatt egyáltalán nem volt érkezésem néhány érintésnél tovább kényeztetni, így mindennemű nevetős ellenkezést ignorálva a két buja halom közti puha területre csókolok. Majd felfelé indulok a dombon, itt-ott a fogaimat is bevetve, míg el nem érem, hogy amikor a kezem végre birokba veszi a halmokat, a mellbimbók már akár a gyémántvágó kés, olyan keményen várakozzanak. Nem akarom, hogy sírjon, sem azt, hogy szenvedjen, vagy rosszul érezze magát. Vállalom ezt a szerepet, ha neki erre van szüksége. Most viszont kell egy kis szünet, amikor csak arra figyelhet, hogy lélegezzen. Érzem a szívverését, hogy a levegőt kapkodva kezdi venni, így kibújok a póló alól.
- Hé, nyugi! - duruzsolom neki kedvesen - Ne agyalj annyit. Csak szabadulj fel. Nem lesz semmi baj - mondom, majd várok még néhány pillanatot míg megnyugszik, aztán visszatérek, de ezúttal a hasához. Apró csókokkal hintem be, lassan körözve a köldöke körül, majd haladva egyre lejjebb. Most nem sietek, nem kapkodom el. Élvezem a bőre illatát, az érintésem nyomán keletkező libabőr látványát, és ahogy a teste elárulja őt. Nem tud hazudni. A szája talán igen, de a szeme, amely éget, vagy ahogy a gerince íve megfeszül, az minden titkát elárulja. Nem akarok ráerőltetni semmit, de ha engedi, akkor a combjai közé helyezkedem, és forrón, kínzó lassúsággal és alapossággal kezdem csókolni, majd nyelvemmel ingerelni legféltettebb kincsét, kiélvezve nedvének minden cseppjét, remegése minden feszültségét. Ha úgy dönt, ennyi elég, nekem az sem fáj, de ezt addig folytatom, míg el nem élvez. Szüksége van rá, és nekem is. Csak még egyszer kell, hogy érezzem a gyönyörét, hogy valamit adni tudjak amiért reggel felzaklattam. Ez a legjobb módja a feszültségoldásnak. Tudom, hogy felejtenem kéne, hátat fordítani és magamat választani, de hogy tehetném meg, ha láthatóan neki valami másra van szüksége. Én csak próbálok rájönni, hogyan tudnék neki a legjobban segíteni. Akkor is, ha én magam belehalok a kísérletbe, hogy megfeleljek az igényeinek. Mert odalök Allegrának, miközben én csak rá vágyom. És már tudom, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy teljesítsem a kéréseit, még ha azok őrültek és ellentmondásosak is.

+18

Mitől leszünk szerelmesek? Erre van egy biztos recept, ha a megfelelő emberrel találkozunk, vagy számítanak a külső tényezők is? Mikor kerülünk egy hullámhosszra, mikor érünk el oda, hogy mindketten azt érezzük, amit akkor kell? Az igazság az, hogy ehhez nincsenek megkötött szabályok, sem jó javaslatok, hogy hol keressük a Nagy Ő-t, a tények egyetlen valóságon alapszanak. A jó helyen, a jó időben lásd meg. Nem fog bekopogni az ajtódon, nem valószínű, hogy a fehér lovat fogja használni, hogy megtaláljon téged, de ha elég nyitott leszel, és befogadó a szerelemre, akkor jönni fog. Óriási felismerés ez a részemről, mert idestova lassan két éve kerülgetjük egymást Jamie-vel, de sosem éreztem azt, amit ő. Nem álltunk egálban, a balansz nem jött magától, és hol az egyikünk volt jobban oda a másikért, és akadt olyan is, amikor totálisan eltávolodtunk, és nem láttuk a közös jövőben a metszetet. Megpróbáltunk kilépni a szerepünkből, itt értem az orvos és a beteg viszonyra, de sosem sikerült teljesen elhagyni ezt az álcát. Nem a férfit láttam, hanem a beteget, ő meg egy talánynak titulált. Mostanra letisztultak a határok, és volt időm arra is, hogy jobban megismerjem a saját vágyaimat. Időutazáson vettem részt, és a miértekre a felelet egészen mélyről jött. A szerelem nem egy rózsaszín köd, ez csak a kezdet, a fellobbanó szikra, ahogyan én nevezném. A szexuális vonzalom megvolt az első pillanattól kezdve, de ez nem volt garancia egy hosszú távú ismeretségre. Megdughatott volna, és továbbléptünk volna mindketten, hogy ez egy hiba volt, és a karrierem során többet nem tehetem kockára a jó híremet. Jamie azonban nem a testemmel elégült ki, hanem a beszélgetéseinkkel, így természetessé vált, hogy együtt töltjük az időt, és szánunk energiát arra, hogy megismerjük a másik személyiségét, félelmeit. Nem volt könnyű menet, sokszor tévelyedtem el, nem tudtam, hogy miképpen működik, mit gondol, aztán szépen elértem azt az eredményt, amire én is vágytam. A gondolatolvasás nem művészet, elég, ha az ember jó megfigyelő, és máris egy egész kincs, vagy éppen használati útmutató birtokába jut a másik személyt illetően. Jamie-nek megvan a maga rezgés spektruma, nem mondom, hogy nincsenek rések benne, de már ismerem annyira, hogy egy szimpla idegességet megkülönböztessek a valódi dühtől, amit elfojt, vagy hagyja érlelni. Impulzív, nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit tegyen, szereti maga rendezni a dolgait, a kiszolgáltatottság a rémálma, akárcsak nekem. A hétköznapi dolgoknál megilletődik, mert világéletében megcsináltak helyette mindent. Az anyukája vásárolt lakást, felfogadott lakberendezőt, bejárónőt alkalmazott, még alsóneműt sem vett fel kétszer. Hogyan is érthette volna meg, hogy milyen egy átlagember élete, ahol szükséges a bevásárlás, a mosógép használata, a főzés tudománya. A legjobb orvost nevelték fel, de az anyai védőburok miatt egy kicsit életképtelenné is tették. Mostanra sokat edződött, nem rinyál, alkalmazkodik, és borzasztóan büszkévé tesz. Látom a változást a tetteiben, a személyiségében, mert fejlődik. Annyi pofon után is erős, és magabiztos, játékos, és gondoskodó egyszerre, és a legnagyobb szívű férfi, aki csak jóságot hoz az életembe. A szemhéjaim még csukva, de ehhez hasonló gondolatok cikáznak át a fejemen abban a röpke pár másodpercben, amíg magamhoz térek, és egy kis erőt sugárzok át a végtagjaimba, hogy mozgásra bírjam a kezemet, vagy éppen a szememet. Cirógatja az orrom hegyét, az arcomat birizgálja, vagy éppen a hajammal játszik, de sikert azzal ér el, hogy megszólal. Az álmosság még ott ül a kékjeim mélyén, és igazából könnyedebben veszem azt az akadályt is, hogy bemásztam mellé a piros betűs tiltás ellenére is. A rémálmok nem gyötörtek, el is aludtam egy időre, de érzem, hogy fáj a fejem, és kapar a torkom is. Mosolygok, nem szólok semmit a feltételezéseire, mert tetszik, hogy nem bír kiigazodni rajtam. Izgalmas vagyok, sosem tudhatja, hogy mire számítson tőlem. A beszélgetésünk egyirányú, nem eszik forrón a kását, de ő is tudatja velem, hogy meztelen, és nem szeretnék az adósa lenni. A hangjából kivehető a bizonytalanság, amikor rákérdez, hogy valóban csak egy póló van-e rajtam.
- Szerinted hazudnék? – igazítom meg a takaró szélét, de belém fagy a szó. Miért kellett elrontani mindent, és címkézni? A kezdeti lelkesedésem alább hagy, és ha már nyílt lapokat akar, hát legyen. Nem felelek egyértelműen, bocsánatot kérek, hogy bejöttem hozzá, és ha már nincs maradásom, akkor a teljes megsemmisülés előtt jobb kereket oldani, különben elárasztanak a könnyek, és nehezen magyarázom meg neki, hogy ezt miért is tettem. A vallomások ideje meg nem most érkezett el. A lábam belegabalyodik a takaróba, menekülőre fognám, de utánam nyúl. Az első könnycseppek már utat is törtek, és szépen az arcomon folynak végig.
- Ne… - kérlelem, hogy ne roppantson szét, de csak óvatosan a hátam mögül nyúl előre, és magához szorít, mint egy kisgyermeket. Reszketek, és alig bírok nyelni, mert szó szerint összetörök, de ő csak csitít, és velem együtt hintázik. Egy kis időnek el kell telnie, hogy lenyugodjak, és ne emésszem fel a maradék erőmet is. Az alsó ajkamba harapok jó erősen, a vérem kiserken, és a nyálammal együtt keveredik el, aztán le is nyelem.  Odafordít, és bevallja, hogy ő sem bánta meg a tegnap éjszakát. A mosolya aranyos, és szívet tépő egyszerre, de ettől azt hiszem egy fokkal könnyebb a lelkem is. A felcímkézésnél csak megtörlöm a felpüffedt táskáimat, és érdeklődve figyelem, hogy mit művel. A táskájáért nyúl, bízom benne, hogy nem az orvoslás lesz a téma, vagy amit tegnap este hallott a mellkasomban, egyszerűen egy papírlapot nyújt át, és elolvasva a szöveget egy pici nevetés tör fel belőlem.
- Kihasználás, de mire? – ledőlök a párnára, és elnyújtózva mellettem folytatja a kiegészítését ennek a papírdarabnak, amit szorosan tartok, és a mellkasomhoz szorítom.
- Jamie ezt ne… - valahogyan másképpen fordítom le, vagy tényleg elbeszélünk egymás mellett. – Én nem akarlak kihasználni. – megint lebiggyesztem az ajkamat, mert ha tényleg azt hiszi rólam, hogy ilyen nő vagyok, akkor semmi keresnivalóm mellette.
- Milyen ára? – kíváncsiskodom, és áthajolok, hogy letegyem a papírt, de az leesik az ágy mellé, én meg felsikoltok, mert a térdemet ragadja meg, és maga alá húz. Fölém magasodik, a pillantásunk összeakad.
- A szőnyegen a póló? – értetlenkedek, lassú az észjárásom, de felvilágosít, és az anyag alá dugja be a fejét. A hasamra hint egy puszit, izgága módon fészkelődni kezdek, és ráfogok az üstökére, de már bent jár, és a két halom között cirógat a meleg leheletével.
- Nem szabad… - suttogom szaggatott légvételekkel, de könyörtelen módon csap le a két mellbimbóra, és a fogaival kínoz. A hátam ívbe feszül, és minden játékosság elszáll belőlem. Ó istenem, ennek nem lesz jó vége. A szívem még nem készült fel egy újabb támadásra. Ismét szünetet iktat be, és rám tekint.
- Hogyan, ha nem hagysz időt rá? – kapkodom a levegőt, de aztán valóban van egy kis esélyem, hogy ne essek szét.
- Nem lesz semmi baj? Tudod hányszor hallottam tőled. – mosolygom meg a kijelentését, de aztán a hasamon folytatja az ostromlást. A köldökömbe nyal, és úgy okoz fizikai szenvedést, alapos, és gyengéd, kezdem elveszíteni a kontrollt a testem felett, és a néma kérésére széttárom a két combomat is. A nedvem már egyértelműen az ágyneműm van, az egyik karom a pólón pihen, a másikkal a nagypárnájának a szegélyét markolászom. A kiengesztelés egy váratlan formáját választja, és ha okos lennék, akkor nem mennék bele, de csak ide-oda dobálom a fejemet, és nyöszörögve leszek az alárendeltje. A nyelve többször érinti a kis idegcsomómat, hónapok óta nem voltam férfival, vagyis ma hajnalig, és most még ez is. A lábujjaimat megfeszítem, az alhasam óriási méretű, azt hiszem…azok a csillagok nem is olyan elérhetetlenek. Az orgazmus pillanatában nincs menekvés, mert spirálisan kúszik végig a gerincem mentén, és teljesedik ki az ölemben. Nagy mennyiségű nedv távozik belőlem, egy hangosabb sikoly kíséretében, aztán minden elcsendesül. Békés vagyok, lebegek, és a szemhéjaimat is lehunyom. A láz kicsipkedi az arcom szélét, vörös vagyok, de boldog. Kell egy kis idő, hogy magamhoz térjek, és a szeme világát keressem.
- Erről szokj le, mert nem lesz visszaút. – megcirógatom a kézfejét, mikor mellém fekszik, és szerelemittasan iszom be a látványát.
- Tetszik ez itt. – nyúlok a csípője vonalához, és játszadozva írom körbe a nevemet legalább kétszer. Az oldalamra evickélek, és csak simogatom, és mintákat rajzolok rá, miközben az állam alá fektetem az egyik karomat. Nem zavartat a félig felcsúszott póló, mert ő meztelen.
- Hmm…várj. – átnyúlok a hasfala felett, és meg is lököm magam, így ráfekszem, de csak átmenetileg, amíg elő nem kerül a sztetoszkóp.
- Játszunk. – a nyakamba akasztom, és ha már így egymásra hangolódtunk, akkor elhelyezkedem rajta, és a csípőjére ülök, de nem fogadom magamba.
- Fel tudsz velem ülni? – a nyakába kapaszkodom, a hideg orvosi eszköz közénk szorul, mikor erőt vesz magán, és felül. Én az ölében ülök, annyira közel vagyunk egymáshoz, és mégsem engedem, hogy belém hatoljon. A lábaimmal átkulcsolom a csípőjét, és a nyakamba akasztom az orvosi eszközt.
- Szabad? – mutatok a mellkasára, aztán ráhelyezem a kis fémes lapot. – Nem találom a szíved… - rendes doki módjára „útba igazít”, de érzem, hogy már kellően kemény, és a bejáratomat birizgálja, a tekintete is hasonlóról árulkodik.
- Azta….én még sosem hallottam ezt. Ilyen gyors? – őszinte csodálkozás ül ki az ajkaimra, és megbabonázva hallgatom az övét. –
- Ez gyönyörű… - suttogom, és lejjebb megyek a sztetoszkóppal, ahol éppen a vágás helye van.
- Összenőttünk Woodward. – pillantok fel egy szekundumra a zöldjeibe. – Örökre… - kihúzom a fülemből, és a nyakamba lógva, hajolok oda hozzá egy lágy csókra, az már más kérdés, hogy nem minden ennyire finom, hanem kőkemény…

+18


Az új reggel maga mögé utasítja az éjszaka bűneit. Nem kéne egy ágyban feküdnünk és arról beszélnünk, melyikünk mennyire meztelen. De a lélek megköveteli a lecsupaszított igazságot. Talán mert most minden olyan csendes, puha és meleg. Talán mert könnyebb elbújtatni a bujaság, a test kívánsága mögé azt amit a szívünk diktál de az eszünk tiltana.
Nem könnyű. Itt feküdni, érezni az illatát, látni őt a pólómban, az ágyban, ahol először szerettem és nem gondolni arra, milyen bűnt követtem el ellene ugyanitt, vagy hogy miként tettem tettestárssá egy olyan bűnben amire talán sose adta volna a fejét. Miért nem érzem magam mégsem bűnösnek? Miért érzem sokkal inkább bűnnek azt, ha megcsókolom Allegrát?
Nem tudom rá a választ. Van rá esély, hogy sosem tudom meg, bár sejtésem azért van róla. És bár szeretném, ha magyarázatot kapnék azokra a fogalmakra, az eseményekre amelyekre nem tudom a választ, mert nem értem, de nem olyan áron, hogy Tessa sérüljön. Így inkább magamhoz vonom, kicsit erősebben, hogy még érezze, hogy ez nem erőszak, de a szimpatikus idegrendszerére hatással legyek. Magamhoz ölelem és úgy biztosítom, hogy nem kell törődnie semmivel, miközben valójában némán könyörgök azért, hogy ne hagyjon megint el. Hülyén érzem magam, szánalmasnak és bolondnak de inkább ezt érezzem, mint azt, hogy ismét bántottam és egyedül maradjak nélküle. Megnyugtatásul könnyedre veszem a figurámat. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy elhitessem vele, hogy nem kell szarul éreznie magát, főleg nem miattam. Nem érdemelném, hogy így tegyen, ezen agyaljon sem így, sem másként, úgyhogy bár én kicsit megőrülök ettől, de inkább elhallgattatom a kérdéseimet önmagamban. Majd kitalálok erre valamit, ha többet tudok. Most ez is jó.
Felpattanok, mert támad egy ötletem és a recepttömbömért megyek. Nem érti, látom rajta, hogy mennyire összezavarom, de ez csak az én malmomra hajtja a vizet. Addig jó, míg kicsit labilis, míg nem egészen biztos benne, mit is tegyen és hogyan, mert addig még van esélyem arra, hogy ne hajtson el a francba. És én nem állok készen erre, ezt a tegnapi nap és az éjszaka is bebizonyította nekem. Kitöltöm a papírokat, majd elkezdem magyarázni Tessának miről is szólnak a receptek.
- Majd meglátod - mosolygok lelkesen, és befejezem a lapok írását. Aztán a kezébe nyomom, és elmondom mire gondoltam. Nem érti elsőre, fel is nevetek, mert annyira édes, hogy mindent tökre komolyan vesz tőlem.
- Nyugi, tudom, hogy nem vagy ilyen, de ezt most nézd pozitív szemszögből. Minden kényelmetlen kellemetlenség, kínos zavartság nélkül. Anélkül, hogy egyszer is a lelkiismeretedre kellene fókuszálnod. Csak olyan természetesnek vedd, mint a levegővételt - próbálom megnyugtatni, és remélem célt érek vele, mert tényleg nem az a szándékom, hogy megbántsam, vagy rosszat gondoljak róla. Azt sem szeretném, ha rólam rosszat feltételezne, de muszáj valamiféle keretet szabnom ennek, és ismerem Tessát annyira, hogy tudjam, megnyugtatja, ha valaminek van határa, célja, értelme és nem csak úgy lóg a levegőben. Talán nekem is könnyebb lesz elfogadnom, ha nem kér az egészből semmit. De még szükségem van arra, hogy itt legyen, és legalább a reményem megmaradjon, hogy ami köztünk volt, nem foszlott semmivé. Pedig az eszem az egészen mást diktál. Azt súgja, engedjem el, védjem meg önmagamtól. Azzal nyugtatom magam, hogy neki van szüksége erre igazán, neki segítek, ha nem utasítom el teljesen, és nem magamnak. Ugye milyen álszent tud lenni az ember, ha az érdeke úgy kívánja?
Azonban a recepteknek ára van, és gátlástalanul hajtom be az árát rajta. Először nem érti, mire is gondolok, de pillanatok alatt mutatom meg mire is gondoltam. Először ellenkezik, de érzem rajta, hogy valójában akarja, így nem tántorodok vissza. Ostrom alá veszem a testét, a póló alá bújok és kitüntetett figyelemmel törődni kezdek a nőiessége szimbólumaival. Jól esik ez a kényeztetés nekem is, valahogy élvezem látni, hogy mennyire tetszik neki, még ha talán zavarban is van tőle. Hol van ez attól a hidegtől amit akkor produkált, mikor itt együtt éltünk? Amikor alig érhettem hozzá? Amikor minden szavamra ellentétesen reagált, bármit tettem vagy mondtam, szisztematikusan elzárkózott a pozitív visszacsatolástól? Nem, ez szörnyen bosszantó volt, épp ezért ez a mostani énje valahogy közelebbivé és közvetlenebbé válik számomra.
Elnevetem magam, ahogy a nyugtatásomra kétkedését fogalmazza meg. Felvonom a szemöldököm és kérdőn nézek rá.
- Hát, ezzel nem vitatkozom - egyezem bele, mert valóban igaza van. Mikor legutóbb azt mondtam, minden rendben lesz és vigyázok rá, világszenzáció lett, egy orvosi csoda és hónapokig élt egy védőburokban. Talán az, ami nekem a "minden rendben lesz" égisze alá tartozik, az számára annyira nem kifizetődő és nem is ugyanazt jelenti. De ezzel már együtt kell élnünk mindkettőnknek, nincs mese, így nem veszem véresen komolyan amit mond, inkább csak kérdőn pillatok fel rá - Akarod, hogy abbahagyjam? - kérdezem, és várok, hátha azt mondja, tényleg nem akarja. Megállnék. Nem erőltetném, ha egy percig is azt gondolnám, nincs erre most a lélegzetnél is égetőbb szüksége. De a tekintete nem hazudik, a teste, az illata az is elárulja az igazságot. Akarja. Akar engem. Mert tudja, hogy a gyönyör kapujához rajtam keresztül vezet az út. Mocskos, esztelen, megmagyarázhatatlan. De Igazi. Így nem állok le, hanem tovább hajtom. Minden nyelvcsapás, minden mozdulat, a fogak gyakorlott, mégis megismételhetetlenül finom érintése épp ott, ahol kell, és akkor amikor kell....nem hiába vagyok orvos. Mérnöki pontossággal találom el azokat az érzékeny kis pontokat, amely végül addig emeli a testében a hormonok bonyolult összjátékát míg a tökéletes egyveleg elérésekor úgy robban szét benne az extázis, az endorfin, akár a bomba. Megremeg, reszketegen felsóhajt, elakad a lélegzete, a szíve, amelyet én tartottam egykor a kezemben újabb őrült vágtára kényszerülve hajtja tovább a kapilláris hálózatba a vért, amely most az alhasából, az ágyékából indul szét. Az egész nő lüktet, és eszembe jut a hajnali menet amit levágtunk. Nem volt semmi. Meg kell hagyni, volt pár nővel dolgom. Olivia csodás volt, odaadó és kedves, csipetnyi pikantériával. Victoria huncut volt, és pár alkalmi partner is akadt, akikre szívesen emlékezem vissza. De Tessa....Tessa egy megveszekedett ördög. A sátán maga angyalbőrbe bújtatva. Meghatározhatatlan, mennyire vonzódom hozzá, mennyire nem tudok betelni vele. Fegyvere van ellenem, hatalma felettem, amire nem tudom rájött-e már, mert ha nem...az Isten óvjon meg tőle, hogy megtörténjen.
Boldogan fekszem mellé amikor végül normalizálódik a lelkiállapota. Mosolyogva nézem a csillogó szemét, és arra gondolok, ennek mindig így kéne lennie. Kár, hogy elrontottam az egészet. Elrontottuk. -  Nem áll szándékomban leszokni róla, ha csak te nem akarod - mosolygok rá, aztán hagyom, hogy újra megcsodálja a tetoválást ami őt jelképezi.
- Örülök neki. Szomorú lettem volna, ha csalódott lennél, vagy nem tetszene - vallom be őszintén, bár igazából nem számítottam arra, hogy valaha még egyszer látni fog akár félmeztelenül is, nemhogy ennél pőrébb változatban. Most sem vagyok azonban zavarban tőle, hisz ismeri a testem minden porcikáját. Amikor meglök és rám ül, meglepetten engedelmeskedem neki.
- Játszunk? Mit? - kérdezem, és csak ámulva nézem ahogy magára akasztja a fonendoszkópomat.
- Te jó Isten - nyögök fel, mert azt hiszem sosem láttam még Tessát bármilyen orvosi eszközzel a kezében, de most, hogy megtörténik azt hiszem életemben még ilyen szexi dolgot nem láttam. Kb. ezt érezhetik a drukkerek mikor a csajukon meglátják a kedvenc csapatuk mezét. Elkerekedett szemekkel pislogok rá fel.
- Azt hiszem új fétisem alakult ki - nyögök ismét és érzem, hogy eddig ugyan tartottam magam, de pillanatok alatt lettem olyan kőkemény, hogy elég egy szó vagy mozdulat és azonnal letámadom. Felülök vele és hagyom, hogy meghallgassa a szívemet. Fizikai fájdalmat okoz az, hogy nem tehetem magamévá, de a testbeszéde árulkodóbb, így visszafogom magam, bár majd belehalok. Először nem találja a szívhangot, így elnézően mosolyogva pillantok le a vágásra helyezett hideg kis lapocskára, majd finoman érintve a kezét húzom arrébb.
- Az a szegycsontom, Édesem - mondom, majd helyre rakom a lapot - Ez itt a szívem - pillantok fel rá, és elhallgatok. Csendesen várom, hogy meghallja, amit én hallottam először nála. Az életcsodáját. Azonban egy másik testrészem szintén önálló életet él, és egyértelmű jelét adja annak, hogy nagyon is szeretne részt venni ebben a játékban. Kihívóan pillogok rá, már azt sem bánom, ha szánalomból hagyja magát, de ez kezd nagyon kínozni. Pont fölöttem térdel, a mellei átlátszanak a póló anyagán és ingerlően emelkednek és süllyednek, és nemrégiben nyaltam ki, így a puncija nedvesen és forrón simul hozzám. És az a fonendoszkóp...Csoda, hogy még nem bolondultam meg ennyi ingertől. A kérdésére kicsit elnevetem magam és kihívóan pillantok fel rá.
- Alapvetően nem. Szexuális izgatottságnál a vérnyomás és a pulzusszám jelentősen megemelkedhet - magyarázom. Bólintok amikor azt mondja örökre összenőttünk.
- Örökre - hangzik tőlem is a néma ígéret, és újra eszembe jut, ha visszamennék az időben újra golyó elé vetném-e magam érte, és a válasz még mindig egyértelmű igen. A csókja kedves, bújós és lágy, akár ő maga, de a testem többet követelne még belőle, így néhány szekundum után reszkető hangon sóhajtok és kissé megemelem a csípőmet.
- Észveszejtő vagy. De most vagy leszállsz rólam, és tíz perc múlva találkozunk a konyhában, hogy reggelit készítsünk, ezt az első verzió - pillantok rá jelentőségteljesen - vagy a második, hogy magadon hagyod azt a sztetoszkópot, újra megcsókolsz, aztán szépen beleülsz a farkamba, és úgy megbaszlak, hogy a nevedet is elfelejted egy időre, nemhogy azt, hogy ebben a lakásban van konyha is, meg néha az ember megéhezik. Lassan már az agyműködésem is felmondja a szolgálatot, annyira kívánlak és ez így, itt, most, felér egy inkvizíciós vallatással - mormogom és szemtelenül nyúlok a melleihez a pólón keresztül. Újra megemelem a csípőmet, erőteljes, de izgató nyomást gyakorolva a csiklójára, miközben ujjaimmal gyengéden játszadozok a mellbimbóival a pólón keresztül. Élvezettel cirógatom meg a kebleit és nézek rá várakozón, mert itt és most neki kell döntenie.

+18

A karácsonynak megvannak a maga állomásai, mikor évvégén lelassul a malomhajtás, az idő is amolyan ünnepi üzemmódba kapcsol, és mindenki elfelejti, hogy miért dolgozott annyira. Nekem is ideje lenne számot vetnem, hogy mivel lettem gazdagabb, mit engedtem el, az vajon jó hatással volt-e rám, megérte-e, hogy ismét munkába álltam, a karrierem fontosabb, mint a szerelem, vagy a család? Ízlelgetem az előbbi fogalmakat, de a szeretteim köre mindig meglesz, nem menekülnek előlem, ha felhívom anyát, vagy apát, akkor szóba fognak állni velem, Molly szintén, mert a testvérem. Nem választhattam meg őket a születésem pillanatában, mégis van egy másik út, ami szabadon választható, és az nem más, mint a jövendőbelink kérdése. Nem feltétlenül a házasság intézményére célzok, az is lehetséges, hogy rosszul neveztem el a FÉRFIT, mondjuk úgy, hogy életút kísérő…mennyivel többet jelent ez a megnevezés, mint az előbbi. Nem mindenki lesz jó férj, vagy feleség, de ha van egy ilyen partnered, aki az életed különböző szakaszaiban részt vesz, akkor azt hiszem, hogy már megérte a keresést. Jamie ágyában fekve morfondírozok ezen, mert valamiért meg kellett szegnem a szabályokat, hogy befeküdjek mellé, hogy újból a számon érezzem a csókja melegét, a borotválkozó szettje aromáját, a karjai biztonságos menedékét. Érezni akartam, hogy hozzám tartozik, és nem a barátnőmhöz, hogy van még esélyünk egy másik univerzumban felépíteni azt, melyet hónapokkal ezelőtt tönkretettünk. Élek, és halok érte, mert ez egyértelmű. A feszült légkörben, a bezártságtól kifordulva önmagamból, még akkor is annyit szerettem volna, ha jelen van az életemben. Sosem lennék képes elszakadni egy hosszabb időre tőle, beleroppannék, ha eltűnne egyik napról a másikra, és soha többet nem jelentkezne. Az első nap, mikor megismerkedtünk egy életre szóló kapcsot szőtt közénk. Fájdalmasan csűrtük és csavartuk, már gordiuszi csomók keletkeztek rajta, de repedés sosem. Félelmetes, hogy így látom magam a műtét után. Ragaszkodva, és lemondva az igényeimről, elhagyva a bűntudatot Allegra irányába. Egy belső hang azt súgja, hogy az enyém, és mégis eldobtam, de igazán sosem engedtem el. Jamie vajon egyszer rájön a titkomra, és felfogja azt, hogy amit én eltaszítás alatt műveltem nem más, mint a saját félelmeim kivetülése? Későn érő típus vagyok, a szüleim egy ideig védőburokban éltettek, és nem tapasztalhattam meg, hogy milyen érzés, ha máshoz is annyira kötődsz, mint a családodhoz. Ma reggel a csend magányában megfogalmazódott bennem a vágy, hogy saját családot alapítsak. Életemben először képzeltem el, hogy édesanya lehetnék, hogy egy gondoskodó férfi oldalán rám találhat a boldogság, és nem kell attól tartanom, hogy megbánt, vagy kiszipolyozza belőlem az életet. Jamie-nek, és nekem is voltak rosszabb periódusaink, de egyik sem lökött olyan mértékben a sötétségbe, hogy halálfélelmem legyen tőle. Nem néznék úgy rá, mint most, amikor a két combom között veszik el, és nyelvcsapásaival a nőiességem legérzékenyebb pontját ostromolja. A takaró puha ölelése kínzó melegséget áraszt, a párna szélébe markolok, és legszívesebben összeszorítanám a fejét, satuba fogva, de ez a kényszer inkább a lábfejem lefeszítésében jelenik meg. Az orgazmust átélni sokkal valóságosabb, mint a könyvekben, vagy az elmém elrejtett vágyábrándjaiban. A libidóm alább hagyott az eltelt hónapokban, nem kértem belőle, mert nem is hiányzott. A szívműtétek az önbecsülésemre is rosszul hatottak, szégyenlőssé, és elutasítóvá váltam, még Jamie sem volt képes kihozni belőlem akkor a nőt, mert nekem kellett akarni a változást belülről, és nem neki. Ezekben a szekundumokban nem hazudtolom meg őt, a gerincem mentén bizsergés fut körbe, és hirtelen robbanok fel, mint egy bomba a levegőben. Csillagokat látok, kell némi idő, hogy észhez térjek, de forog velem a szoba négy sarka. Az oldalamra fordulok, pihegve hunyom le a szemhéjamat, míg Jamie is utat talál mellém, és ledől. Nem tudom eldönteni, hogy figyel-e, mert túlságosan kimerültem, szóval a csendbe menekülök, és a mellkasomban dobogó szervek összjátékára gondolok. A kardiológus szerint a kilökődés folyamata még lassú, nem tudják megmondani, hogy be fog-e fejeződni, de az tény, hogy a kísérlet sajnos ebből a szempontból nem mondható sikeresnek. A tudományos elnevezésektől a hideg futkos a hátamon, mert szerintem már az is eredmény, hogy lélegzem, és megéltem a karácsonyt. Jamie mellett fekszem, pironkodva nyitom fel a kékjeimet fedő redőket, és bújok közelebb hozzá. Az ujjaim saját célt lelnek, és a Tessa feliratú tetoválást járják megint körbe. Hihetetlen, hogy a történtek fényében még magára varratta a nevemet, és nem bánta meg, hogy így esett. Örök billog vagyok neki, sosem leszek más, mert elém ugrott egy golyó miatt.
- Tényleg szomorú lennél? Nem is tudtam volna róla…igaz én félek a tűtől, és nem fogom magamra varratni a neved, de ez egy szép gesztus. – mosolyodom el, és szeretet ittasan mérem végig a felsőtestét neki. Jamie mostanában kidolgozta magát, vagy nem tudom, hogy mi a megfelelő kifejezés erre, de látszik rajta, hogy foglalkozik a testével. Végül feléled bennem kis a kislány, és átnyúlva felette kapom ki a sztetoszkópját a táskájából, és döntöm le, majd ráülök, de azt nem engedem neki, hogy belém hatoljon, de azt igen, hogy mennyire készen várnám, ha beteljesülne a kettőnk szerelme jelen pillanatban. Kacérkova kapaszkodom bele a nyakába, és szórakozok az orvosi eszköz végével.
- Ez ne legyen már fétis, csak akkor, ha engem képzelsz oda. – meg akarom őrjíteni, ahogyan ő tette velem az előbb, és azt hiszem a legjobb úton haladok felé, hogy igazam legyen. Eltervezem, hogy meg fogom hallgatni, de eleinte a kísérletem félrecsúszik, és neki kell helyreigazítania, ha valóban el akarom játszani a doktor nénit.
- Hát nem vagyok egy szakértő, de a lélekkel jobban bánok, mint ezzel. – somolygok, de másodpercek alatt találok rá a lüktető izomkötegre, és az ajkaim is elnyílnak a csodálkozástól. Mennyire szép, és egyedi. Ez Jamie szíve, és olyan őrült tempót diktál, hogy nem is tudom, hogy ez egészséges-e. Neki kell megmondania, hogy mi a teendő, ha elveszem az eszét.
- És te akkor most szexuálisan izgatott vagy? – játszom a butát, és kiöltöm a nyelvemet is rá, de aztán elkomolyodom. A vágás láttán kibukik belőlem, hogy ez már amolyan testvéri kötelék, de ha belegondolok, akkor jóval több. A lelki társammá avanzsálódott, nem kertelek, valóban így érzem, és ettől könnybe lábad a szemem is. Lágyan csókolom meg, törleszkedve feszülök neki, mégsem közösülünk még, mert nekem kell egy kis idő, hogy az újabb rohamra felkészülhessek, mármint testileg. A légzésem megint szaggatott, de ő szakít el magától, és emel fel átmenetileg.
- Hmm…nem is tudom, hogy melyik legyen. – hezitálok, de amikor hozzám ér anyagon keresztül, és a melleimet kezdi el izgatni, akkor megszűnik létezni a józan oldalam. A megemelkedésnél, a sztetoszkóp kettőnk közé szorul, és mielőtt megszólalna, a szirmaimmal belé fojtom a szót, és nagyon lassan ereszkedem le, hogy magamba tudjam fogadni. A méreteivel sosem adódtak gondok, még nagyobb is, mint az átlag, de én meg túl szűk vagyok, mert az elmúlt hónapokban kalóriaszegény étrendet követtem. A bejáratomat ingerlem, már csupa nedv vagyok, mire elkezdődik az egyesülés. A vállába mélyesztem a körmeimet, fokozatosan ülök rá a farkára. Az első tövig hatolásnál, a két válla a biztos pont, és a hátamat is kiegyenesítem.
- Még ne mozdulj, nagyon szokatlan…oké? – kérlelem, hogy az én tempómban csináljuk. A nyaka ívét ölelem körbe, az arcéléhez bújok, és úgy adom meg a startra a zöld jelet. Bent reked a levegő, fáj, ahogyan kitölt, de teljességet is biztosít. A ritmusától nem kell félnem, mert az enyémet követi, és nem sürget. Az első két löket még tágít, de hamar alkalmazkodom, és a fülébe nyögve hunyom le a szemhéjamat. A csípőm előremegy, nem engedem, hogy ő legyen az irányító, most nem. A combjaimat még jobban széttárom, és vele együtt mozgok. Az ágy recseg alattunk, a nyögéseink összhangban egy új dallamot jelentenek. Az egész teste merev, érzem, hogy vissza kell fognia magát, de mikor már a hüvelyem lüktet, a hallójáratába adom az ukázt.
- Most…engedd el magad Jamie. – átlököm mindkettőnket azon a bizonyos kapun, és hirtelen érünk el a csúcsra. A végtagjaim cseppfolyóssá válnak, a légzéseim a szívemmel együtt táncol, a mellkasom szabálytalanul emelkedik. Kifáradok a második kör végére, érzem, hogy az arcom ég a láztól, de nincs kedvem menni sehova. Odabújok hozzá, lejjebb csúszok, és a válla gödrébe temetem az arcomat. A csípőjét kulcsolom át, és félig aléltan, és félig már nem tudva magamról nyögöm ki, amit talán nem kellene.
- Szeretlek Jamie… - nyöszörgöm, aztán az ölelésében, abban a biztos tudatban szenderem el, hogy nem fogja engedni, hogy bajom essen. Hazataláltam.

Az ágyamban fekszünk, abban, ami egykor az övé is volt, és mindez olyan természetes, akár a kint fújó téli szél, vagy a meleg, ami a radiátorokból, a falfűtésből árad. Nekünk természetes. Az, hogy erre mások hogy néznének, már egy egészen más kérdés. Eszembe jut-e Allegra? Nem. Tudatosan száműzöm a gondolataimból, mert nem akarom lelkiismeret-furdalással elrontani ezt a reggelt. Az, hogy Tessa van mellettem, egy valóra vált álom nekem, és nem engedem, hogy bárki elrontsa ezt. Olyan sokat vártam erre, és bár nem az igazi, sőt, valójában rohadtul hamisan cseng, ettől még nem fogom hagyni, hogy tönkre menjen. Most és itt legalábbis nem. Mert a nyögései, ahogy megfeszíti a testét, ahogy a testéből áradó forróság elborítja és reszkető sóhajjal átlép azon a kapun, amely elválasztotta eddig a gyönyör beteljesedésétől, arra vágytam már olyan régóta. És kell nekem. Kell neki. Kellünk egymásnak, mert a kapcsolatunk néha maga volt a menny, néha pedig a legsötétebb pokol. De ha itt voltunk - képletesen-, az ágyban, semmi nem számított. Úgy tudta elvenni az eszem egyetlen pillanat alatt, hogy órákra delíriumba kerültem tőle. Imádtam minden vele töltött percet, mert egyszerre volt benne egy természetes kislányos báj, egy játékos kiscica, egy igazi vad amazon és a legördögibb végzet asszonya. Úgy tudott bánni a testemmel, a testével, hogy csoda, hogy nem őrültem bele. És ez az egy terület volt a kapcsolatunkban, ami mindig tökéletesen működött. Addig a napig.
A tetoválást simítja végig újra, és bevallom, hogy csalódott lennék, ha nem tetszene neki, aztán csak mosolygok a válaszán. Lemondó, szomorú mosoly ez, bár eléggé visszafogott.
- Nem is kell, hogy magadra varrasd a nevem, nem azért csináltattam. Nekem kellett - húzom a fejem alá a karomat és úgy nézem őt tovább. Nem akarom megerősíteni abban, amit mondott. Tudja, hogy így van, én is tudom. Nem is szabadna tudnia erről a tetoválásról. Még Allegra sem tudja, pedig tudom, hogy egyszer úgyis lebukok, bár ebbe sem akkor, sem azóta nem gondoltam bele. Miért? Mert Allegra kedves lány, tényleg, és tudom, hogy nagyon akar engem, de a szívem mélyén tudom, hogy én Tessát szeretem. Nem lehetek vele, mert megölnénk egymást, borzalmas pár lennénk. De ettől még a szívem hadban állhat az eszemmel, nem? Ettől még kívánhatom, hogy ne így legyen. Kívánhatom, hogy megbocsássak magamnak, hogy ne gyűlöljem mindazért, amit tettem, és ne gyűlöljem egy kicsit őt is azért, amit velem tett.
Furcsa ezt gondolni nem igaz? Hogy gyűlölhetsz valakit, akit ennyire nagyon szeretsz? Pedig a szívem mélyén így van, tudom. Mert ha nem találkozunk, ha nem fordítja ki a négy sarkából a világomat...még mindig lehetnék egy híres, nagyszerű orvos. Nem kimagasló, nem a legjobb, nem olyan, aki megváltoztatta a világot. De az egyik legjobb. És lehetnék ugyanabban a szürke, megszokott kis buborékban mint amiben éltem. Jöhetnének Allegrához hasonló csajok, talán egyik mellett meg is maradnék. Talán már gyerekem lehetne, családom. Csinálhatnám az unalmas életem unalmas, hétköznapi dolgait. És nem vágynék egyfolytában Rá. Nem kívánnám szüntelen, hogy Allegra bárcsak átváltozna Tessává. Nem kívánnám, hogy vele legyen családom, ő akarjon annyira, mint amennyire a szőkeség, nem akarnám, hogy elmúljon az érzés, amit iránta érzek, mert így csak vergődöm. Vergődöm, tehetetlenül szenvedve a béklyókban amelybe önmagam taszítottam, és tudom, hogy sosem lehetek szabad többé. Csak amikor így néz rám, amikor ő van velem.
Rám ül, a szívem keresi, de útba kell igazítanom,
- Nem baj, neked az a dolgod, hogy ahhoz érts. Az enyém pedig az, hogy hozzád értsek - kacsintok rá, és van ebben egy kis igazolás is. Való igaz, hogy egymásra, a betegségeinkre nem találhattunk volna jobb embert, még akkor is, ha úgy érezheti talán, hogy elbukott velem szemben. Nem így tekintek rá. Szerintem a legtöbb dologra jól csinálta a terápiát, csak épp azt nem tudtuk, hogy az autizmus ezen foka épp az ezekre adott válaszreakciót torzítja majd el. Sosem tudhatta, hogy miért nem válnak be a megtanult, begyakorolt terápiái, és ez végül persze oda vezetett, ahol most vagyunk. Szerencse, hogy Russell valahogy megérezte, rájött, felfigyelt rá, különben még mindig ugyanott toporognánk talán.
A fülébe dugott eszközzel a szívhangom keresi, és közben azt gondolja talán, ez rám semmiféle hatással nem lehet. De sajnos orvos vagyok, orvos családból, és elég dilis is ahhoz, hogy úgy érezzem, ezzel a látvánnyal kihúzta a talpam alól a talajt. Borzalmasan felizgat ez a pillanat, bár azért igyekszem visszafogni magam.
- Szerinted? - kérdezem a buta kérdés hallatán, és nagyon is tisztában vagyok vele, hogy tudja, mit vált ki belőlem. Igen, babám, ha a szívverésem nem árulná el egyből, hogy szexuálisan izgatott állapotban vagyok, a lábad között merevedő szörnyetegem azért elég árulkodó lehetne egy laikusnak is. Úgy játszik velem, mint a macska az egérrel, és egyrészt iszonyatosan idegesít, mert már megbolondulok, annyira kívánom, másrészről pedig nagyon bejön. Nem erőltetett, semmi rájátszás nincs, és épp eléggé tartja fenn az érdeklődésem és a vadászösztönöm, hogy ne unjak rá a játszmáira. A fürdőben sem tett semmi olyat, amivel egyértelműsítette volna, hogy akar, és ez a kis bizonytalanság, amiben még ott van, hogy én vagyok a Férfi, ő a Nő és nekem kell elkapnom őt...hát ez nekem eléggé tud imponálni, mit ne mondjak.
Hangot is adok annak, milyen felfedezéseket tettem a lelkem piros lámpás negyedében. Szemtelenül elmosolyodok a bizonytalansága láttán, és tudom, hogy ez is a játék része. Már a combomon folyik a nedve, a lepedő lassan úszik, és tudom, milyen hatást tudok kiváltani azzal, ha a melléhez érek, vagy a bőrébe harapok. Orvos vagyok, a test az én játszóterem, és az ő testét szó szerint kívül-belül tökéletesen ismerem, mégsem erőltetek rá semmit. Hagyom, hogy döntsön. Ha nem kívánja most, nem erőltetem, elég csupán nagyjából két perc egyedüllét hogy könnyítsek magamon, és aztán nem fogom szembe pisilni magam, de erőszakoskodni nem fogok. Ez a póz azonban úgy tűnik neki is kedvére való, mert újabb csókért hajol le hozzám, és nem fukarkodom a jóval, adok, amennyire csak igénye van. Ingerlem, becézem, a hajába túrok, és gyengéden elviselem a fájdalmat, amit a vágy okoz. Édes bűn ez, keserű szerelem, amely sosem lehet ennél több, ennél teljesebb. Újra emlékeztetem magam, hogy most rajtam a sor, hogy azt adjam, amire szüksége van, mert én már túl sokat vettem el tőle. Én nem lehetek már jobban, csak ha kitépem a szívemet a helyéről, ő azonban még lehet, és bármire van szüksége ehhez, meg fogom tenni neki. Így hagyom, hogy rám üljön, magába fogadjon. A fejem hátra vetem és hosszan szívom be a levegőt. Szűk, pedig alig pár órája voltunk együtt, mégis úgy szorít, hogy félek, mikro-sérüléseket fogok okozni neki. Aztán felnézek rá, és nem látom, hogy fájdalmasan torzulna el az arca, így megnyugszom, csak nézem, ahogy elmerülök benne. Érzem a méhnyakát, valószínű ez kicsit kellemetlen, de ha ő van felül, nem kontrollálhatom mennyire jutok mélyre.
- Oké - suttogom rekedten, és tényleg nem mozdulok. Hagyom, hogy használjon. Csak finoman markolok a combjába, a fenekébe, hogy ezzel könnyítsek a terhén amit a testére helyez, felvéve az ő ritmusát. Kegyetlen összpontosítást igényel, de az,a hogy hozzám bújik, ahogy a fülembe nyögdécsel megér minden áldozatot.
- Ez az, Kicsim! Istennő vagy - suttogom és kisimítom a haját az arcából, hogy láthassam, hogy élvezi azt amit csinál. Férfinek nem lehet szebb látvány a retinájába égve, mint a gyermeke megszületése, az esküvőjén a pillanat, amikor meglátja a leendő feleségét és a szerelme, ahogy élvezi az együttlétüket. Ez a hármas, amely ha nincs meg egy férfiben, akkor a pokol legmélyebb bugyrában rohadjon meg, mert nem érdemli meg azt, hogy Férfi legyen. Nekem csak ez jutott, bár jelenleg ezért az egyért is hálaimát rebegek, mert Tessa, ahogy rajtam lovagol és egyre feljebb kerül az örvényben, ennél szebb dolog nem létezik a világon. Gyönyörű úgy ahogy van, minden porcikájában, a lelke minden sötétségével, fényével, és bárki aki most rossznak vagy szívtelennek látná őt, lecsapnám. Ahogy Coryra sem tudtam megcsaló cédaként tekinteni egyetlen pillanatra sem, úgy őrá sem így gondolok.
Az ágy alig bírja a terhelést, lassan talán el kéne gondolkodnom a cseréjén, de jelenleg a legkevésbé sem gondolkodom most ebben a témában. A testünk összhangban van, de ő irányít, és nem erőszakolom ki, hogy átvegyem a gyeplőt, bár egyre nehezebben fogom vissza magam. A mozdulatai olyan intenzívek, hogy már szédülök, a vérnyomásom az egekben, csatakos vagyok akár egy versenyló a vágta után, és nem tudom meddig vagyok még képes kibírni addig, hogy el ne élvezzek, de megfeszítem magam, hogy kitartsak még ameddig neki szüksége van rá. Csókokkal halmozom el a vállát, az arcát, az álla vonalát, a nyakát , a kulcscsontját, és újra édes érzések kerítenek a hatalmukba míg hallgatom a gyönyöre hangjait. Csodálatos hangja van, és eszeveszetten tud vele játszani. Alig bírom visszatartani magam, míg végre megadja a jelet, és ekkor elszabadul a pokol. az utolsó ütemekbe már én is teljes odaadással tudok bekapcsolódni, és ennyi épp elég ahhoz, hogy úgy érezzem ismét, hogy a szívem kiugrik a mellkasomból, a gerincem meg egyszerűen kisétál a bordáimmal együtt a hátamon. Hangosan hördülök fel, nyögök, vagy már nem is tudom, milyen hangot adok ki magamból, de az biztos, hogy versenyre tud kelni ez a menet a fürdőszobaival, pedig azt gondoltam, annál nagyobb orgazmusom megfeszülve sem lehet többé. De Tessával mindig ilyen. Mikor már azt hitted volna, ennyi volt, elérted a maximumot, egy következő körben rácáfol, és egy újabb arcát mutatja meg, amivel elveszted az eszedet. Levegőért kapkodok, pedig nem is én dolgoztam igazán, a szívem vadul ver és úgy érzem, a számba költözött a Szahara. A mellkasomra dől, én is hátra hanyatlok a megfeszített testtartásból és egy párnát igazítok óvatosan a hátam alá, aztán próbálom visszanyerni a testemet. A hátát cirógatom, de amikor szerelmet vall, megakadok, igaz, csupán egyetlen szekundumra.
- Én is szeretlek - suttogom összeszorult torokkal, és ebben a másodpercben elrepül minden melegség, ami ehhez a pillanathoz kötött. A józanság hideg szele fúj át a lelkemen, kiszakítva ebből a szerelmes, kifacsart, puha közegből, aminek a takarója Ő maga. Szeretlek. Ez a szó...akár az átok, úgy sújt le rám. Miért kellett ezt mondania? A kurva életbe, most ezt...ezt nem teheti velem.
Hagyom, hogy elaludjon, jó mélyen, aztán óvatosan átemelem magamon és hagyom, hogy tovább pihenjen. Beteg, ezt nem szabad elfelejtenem, hagynom kell, hogy pihenjen, hogy a gyógyszerek tegyék a dolgukat. Magára hagyom, a fürdőbe osonok és letusolok gyorsan. A zuhany alatt hagyom, hogy a fájdalom újra átjárjon, kisírom a könnyeimet, a tehetetlen dühömet a víz alatt, ahol tudom, hogy senki nem lát. Aztán felöltözöm, farmert, pólót veszek fel, és mivel Conrad még mindig alszik, Tessa vendégszobájába megyek. Felhívom Russellt. A beszélgetés gyors, lényegre törő, és hatékony. Helyre billent annyira, hogy tudjam, hogy kezeljem a továbbiakat. Kellett. Mire Tessa felébred, már sült szalonna, gofri és omlett illata szálldos a levegőben. Kalóriadús reggeli, egészséges pékáruval és finom, nyers zöldségekkel. Conrad épp a fürdőben van.
- Szia Csipkerózsika - mosolygok rá, és átkarolom a vállát majd homlokon csókolom - Conrad is nemrég ébredt, gondoltam készítek reggelit nektek. Mit szólnál hozzá, ha bevinnénk a kórházba? Az állapota indokolttá teszi, ott többet tudnak segíteni neki. Biztos kezekben lesz. Nekünk viszont nem kell bent maradnunk. Van kedved elmenni egy kicsit csavarogni? Tiszta az idő, és egy kis friss levegő neked is jót tenne szerintem - pillantok rá - De csak, ha van kedved. Hallgatom a véleményed - teszem az asztalra a kávét és a narancsdzsúszt, és kíváncsian várom, van-e ellenvetése. Conradnak kórházban a helye, és ha újra kettesben maradok vele a négy fal között, attól tartok, a történelem megismétli önmagát. Nem, mintha bánnám, de tudom, hogy nem kéne beleélnem magam a dolgokba, amiket a pillanat heve szült. Ő nem szeret engem. Felfokozott idegállapotban volt, kiszolgáltatottan, egyedül, kicsit talán elkapta a féltékenység. De ami korábban probléma volt, az most is probléma még, nem lett megoldva. Én csak én vagyok, nem olyan, aki neki való. Ha most visszalépek, még van esély megmenteni ami megmenthető. De tanácstalan vagyok, hogy mit kéne tennem. Remélem kis gondolkodás után rájövök majd.

Életem folyamán meghatároztam én már mindent. Egy ideig csak álomvilágban tengődtem, mert nem tudtam, hogy mi vár rám a nagy falakon túl. Idealizáltam a szerelmet, a vágyódást, aztán rájöttem, hogy semmi sem egyszerűen fekete vagy fehér. Színátmenetek képződnek, az emberek sokszínűsége miatt ez a skála sokkal szélesebb, mint azt egy átlagos emberi agy képes lenne befogadni. Nem véletlen, hogy külsőségekben hasonlítunk, mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a Homo sapienst, akkor nincs még egy ugyanolyan belőle. Az ikrek is különböznek, a személyiségükben, a viselkedésükben. Előtör belőlem a pszichológus, az állandóan elemezgető kisasszony, aztán visszafordulok, és most saját magamat veszem górcső alá. Sosem leszek tökéletes, mindig lesznek hibáim, rosszul meghozott döntéseim, de ha nem ezekből táplálkozom, akkor nem is élek igazán. A félelem ott munkál bennem, nem merek megtenni dolgokat. A változás ijesztő, a kis korlátaink között nem kell szembesülnünk a nagy kihívásokkal, megelégedhetünk azzal, hogy így éljünk le akár negyven vagy ötven évet egyhuzamban. Az egészben az a legrosszabb, hogy valóban akadnak olyanok, akiknek ez jó, és boldogan ellubickolnak benne. Jamie mellett feküdve elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen mit kifogásoltam a kapcsolatunkban. Nem volt elég szerelmes, megfojtott a szeretetével, egy bábnak, vagy éppen betegségnek titulált? Jómagam sem tudnám megmondani, de az érzéseim napról napra változtak felé, aztán a bennem lévő kétely tört felszínre, és mikor rám akart mászni, utolsó mentsvárat látva abban, hogyha erőszakos lesz, bele fogok menni a testi kontaktusba. Nem mentem bele, mert nem akartam vele lenni, mármint intimitás szinten. Ez a karácsonyi különszámunk is egészen mást hozott ki belőlem, mert akartam, hogy az övé legyek, most is elfogadnám, imádnám, ha egyesülhetnénk…csak a múltban és a jelenben más Tessa voltam. Hónapokkal ezelőtt őt okoltam azért, hogy haldoklom, hogy kísérleti patkányt csinált belőlem, mert szerinte nekem ez biztosan jó lesz. Tévedett, és eltaszított magától…most amikor óvatos, és hivatalosan nem tartozom hozzá….én kezdeményezek. A külön töltött időben rájöttem, hogy szükségem volt a tisztánlátásra, de csak azért, hogy magammal is képbe jöjjek. Szerelmes vagyok, talán már sokkal hosszabb ideje, mint azt meg tudnám saccolni, de mélyen benne vagyok. Menekülési útvonalakat, kifogásokat kerestem, hogy ne legyünk együtt, és ha már tiltott távolságba került, hát láttam, hogy mit veszíthetek. Allegra lehet az a nő, akit feleségül vesz, annak ellenére is, hogy az én kezemet akarta. Allegra lesz az a nő, akivel ágyba bújik, és gyermeket nemz neki. Nem is a terhesség, vagy a gyermek bosszant, hanem a tények, hogy a jövőjében már nem úgy szerepelek, mint a nagy Ő. Nem tervez velem, nem szeretne mellettem ébredni, és nem suttogná a fülembe, hogy szeret. Félelmetes, hogy ennyi hónapnak kellett eltelnie, hogy rájöjjek a bajok forrására, de megtörtént, és jobb később, mint soha. Az oldalára varratott nevem egy új reménysugár, önteltté tesz, mert ismerem már annyira, hogy csak akkor folyamodjon egy ilyen horderejű döntéshez, ha azt véglegesnek tartja. Beszélgetni támadna kedvem, a láztól kifáradtam, de azt is sejtem, hogy neki is kell a kielégülés. A játékunk szórakoztató, amint kitalálom, hogy merre vigyem el a nap kezdetét. Már nem panaszkodom, hogy fáj a szívem, már nem mondom neki, hogyha hevesebben reagál egy-egy mozdulatomra, akkor automatikusan nyilall bele a fáradt izomköteg, de még dobog, még küzd. Jelenleg ez is elég, nem kell aggódnunk, vagyis neki nem kell, mert nem fogja tudni, ha eljön nekem a vég. Nincs kedvem belegondolni, hogy belehalhatok a kilökődésbe, főleg úgy nem, hogy kettő szív is van bennem. A csípőjére ülök, a sztetoszkóppal játszadozunk. Ingerlem, a halálba csábítom, akár nevezhetnénk ezt amolyan haláltáncnak is, mert megőrjítem vele. Mosolyogva hallgatom meg a szívét, csodálattal tölt el, hogy az övé mennyire életerős, és férfias. A mellkasán kalandoznak az ujjaim, és akkor úgy döntök, hogy véget vetek ennek a kalandozásnak. Komoly vizekre evezünk, ahol fájdalommal élem meg az első igazi együttlétünket, a zuhany csak a kezdet volt. A mérete nagy, sosem volt kisebb, most mégis ennyi kihagyás után csoda, hogy nem repeszt szét odabentről. Túlságosan bensőséges együttlét lesz ez, nem tudtam, hogy mit vállalok fel vele. Ezernyi emóció kavarodik bennem az ijedtségtől kezdve a féltésig minden. A lökésekkel együtt lényegülök át, a nyakához bújok, élvezem a ritmust. A lelkeink szólnak egymáshoz, olyan töménytelenül émelygős kép ez, mégis az enyém, az övé…a miénk. Nem védekezem az érzelemkitörés ellen, és mikor elérünk a csúcsra, már csillognak a kékjeim. A kimerültség csak egy átmeneti állapot, de itt és most ő hozzám tartozik, és én meg hozzá. Szerelmes vagyok a haja illatába, a bőre tapintásába, a szíve dobbanásába, az egész lényébe, mely engem birtokol. Most először tudhat teljesen a magáénak, nem játszom meg magam, lecsupaszítom a lelkemet, hogy belém lásson. Scott sem jutott el idáig, senki nem láthatta, hogy mit takarnak az én rabigát láncaim. Végül elengedek, ráborulok, és kiejtem a féltve őrzött titkomat. Hallja-e, vagy nem vesz róla tudomást? Nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy hamarabb alszom el, mintsem fény derülne az igazságra. Jamie Woodward láthatott, és más senki nem fog. Ez volt az én karácsonyi ajándékom neki, egy megismételhetetlen pillanattal.
Az álmok azért vannak, hogy segítsenek megfejteni a tudatalattink üzenetét. Én aztán valóban nem vagyok egy jó kódfejtő, de az, hogy a gömbölyödő hasamat simogatom…nem éppen az, amire eddig számítottam volna. Könnyedén siklik a jobbom a lapos hasfalamra, és megismétlem a mozdulatsort, miközben magamhoz térek a kábultságból. Nagyot ásítok, és megpróbálok észhez térni, de ehhez kell egy kis nyújtózkodás is. Az ágy mellettem üres, mikor a kékjeimet a mellettem lévő helyre vezetem. Talán álmodtam, hogy Jamie-vel aludtam, és szerelmeskedtünk? Az éjjeliszekrényen ott fekszik a sztetoszkópja, úgyhogy nem hiszem, hogy ez álom lett volna. A fejem még lüktet, mikor felülök, és a kócos hajamba túrok a kezemmel. Szétválasztanám a szétkuszált barnaságomat, de nem megy. Úgy döntök, hogy az ügy végére járok, és a pólót megigazítva magamon lépek ki a nappaliba. A kilincsen még a karom, amikor Jamie meglát, és átölelve egy csókot nyom a homlokomra. A szívem vad sebességbe kezd ettől, és tőlem szokatlanul csillogó szemekkel pillantok fel rá. Annyi mindent mondanék hirtelen, de aztán belátom, hogy korai megrohamozni. A megterített asztal felé sandítok, és követem őt, ezzel párhuzamosan begyűjtöm az infókat is. Conrad a fürdőben, éppenséggel kettesben vagyunk, és a nyál összefut a számban, mert olyan éhes vagyok.
- Ejha…ez neked a kis reggeli? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és helyet foglalok az egyik széken. A törökülés nem annyira ideális, de ez a legkényelmesebb pozíció. Elveszek egy gofrit, és megkenem vajjal, aztán felé sandítok.
- Igen, nem lenne rossz, ha bevinnénk a kórházba. – helyeselek a téma kapcsán, csak én nem óhajtok oda bemenni, ha nem muszáj. Elég időt töltöttem ott, és a lövöldözés, meg a Sydney történet óta…úgy nagyjából kerülöm a hasonló helyeket. Az elmúlt hónapokban is csak miatta mentem be, hogy segítsek, de most…nincs kedvem.
- Mi lenne, ha te bevinnéd? Karácsony van, de nem vágyom a hidegbe. A levegő biztosan jót tenne, de nem oda. – rázom meg a fejemet. – Esetleg megoldható az, hogy megvárjalak itt, és te elintézd? – fürkészően mérem végig a lezser öltözetét, és beleharapok a gofrimba.
- Jamie…beszélgethetnénk is, lenne miről, nem gondolod? – nyújtom el a pillanatot, hogy érzékeltessem, ez most fontos lenne.
- Jó reggelt. – köszönök oda a kilépő öregnek, aki szélesen mosolyogva foglal helyet, és észre sem veszi, hogy megzavart valamit.
- Jó reggelt…ilyen jót aludni. – sokkal életrevalóbb, ahogyan barna szembogarai rám vetülnek. Nincs kedvem elrontani a mókát, ezért viszonzom a derűjét, de gombóc nő a torkomban, mert azt sem akarom, hogy függőben maradjon a vallomásom. Tudnia kell neki.

Hit. Csak ennyi kellett. Hogy elringasson egy érzés, egy megfoghatatlan köd, amely elhomályosította a látásomat, és csak arra fókuszáljak, amit látni akarok. Hinni, hogy amit átélek, az a valóság lehet. De ez hazugság volt. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, szeretlek, minden megváltozott, s a kellemes bódultság helyére kétségbeejtő üresség költözött.
S most éhezem. Nem tudatosan, nem önszántamból. De annak a hiánya, amit ő hagyott bennem újult erővel támad rám. Mert hiányolom. Azt, ami volt köztünk. A vibráló energiákat, amiket csak ő tudott elővarázsolni, nem tudom hogyan, nem tudom miből. A végtelen megértést, az összetűzéseket, amikbe újabb és újabb hullámokat vetett az ellenkezése, hogy mindenre volt válasza, nem hagyta, hogy fölé kerekedjek. Kivívta a tiszteletemet, ahogy azt is elérte, hogy nélkülözhetetlenné váljon. Aztán egyszerre csak meghalt. A kezeim között. És én olyan mereven hittem benne, hogy minket egymásnak szánt a sorsunk, hogy képtelen voltam elengedni őt, és végül ez a ragaszkodásom, ez a vak hitem lett a vesztünk amelybe majdnem mindketten odavesztünk.
Talán túlzás ilyen mértékű összefüggést alkotni a valóságban megtörtént események között, de tény, ami tény. Nem voltunk egymáshoz valók, és bár a szívem hozzá húz, tudom jól, és a Russellel folytatott beszélgetésem csak megerősített abban, hogy nem szabad ész nélkül rohannom felé, mert az nem vezetne jóra. Így ahelyett, hogy nekiállnék bármiféle egyéb tevékenységnek, inkább, hogy lefoglaljam magam, a konyhába megyek. Nem vagyok egy nagy konyhaművész, bár tény, hogy a grillezéseket nagyon szerettem Ausztráliában, de azért éhen sem vesznék, ha arra szorulnék, hogy magamra főzzek. Na, jó, azért talán mégis aggódnék, mert ha van, amihez nagyon de nagyon nem értek, az a háztartás, de míg Tessával igen csekély pénzből kellett kijönnünk egész jól megtanított pár dologra. A tojásrántotta, a gofri például már istenien mennek. Így míg gondolkozom, hogy merre lépjek tovább, reggelit készítek. Tessa érkezésével pedig épp befejezem a műveletet, csak az elpakolás marad hátra. Kissé zavarban vagyok, mert nem is tudom miként kellene közelednem hozzá, de ha arra gondolok, hogy talán örökre elmegy, az eléggé szíven üt, így tudom, mennyire óvatosnak kell lennem. De talán a helyzet magától megoldódik, nem is kell aggódnom emiatt, és csak én fújom fel. Talán Russellnek lesz igaza, és én csinálok megint elefántot a bolhából. Szokásom. Általában rosszul mérem fel az embereket.
Elnevetem magam szerényen amikor a reggeli mértékét említi, és csak megvonom a vállam. Igazából Conrad miatt csináltam főleg, mert én sosem voltam nincstelen, elképzelni sem tudom, milyen amikor az ember nem saját döntéséből kifolyólag éhezik, de szerettem volna, ha ezt mostantól megszűnik számára és tartósan.
- Hát, örültem volna, ha te is ott vagy, de ha Conradnak nincs ellene kifogása, akkor nekem így is jó. Visszajövök érted, aztán mondhatod a célállomást - mosolygok rá, ám a mosolyom először csak megszelídül, majd elhalványodik lassan, ahogy azt mondja, beszélnünk kell.
- Igen, tudom - mondom halkan és idegesen gyűröm meg a kezemben a konyharuhát, majd elkapom a kékségeiből a tekintetem. Basszus! Conrad épp jókor jön, így el tudok fordulni, hátha nem látják meg a zavaromat és a konyhába megyek.
- Lássatok neki a reggelinek, én addig elpakolok. Én már ettem főzés közben - pillantok feléjük, majd nekilátok kissé zörögve elpakolászni a konyhában. A mosogatógép lassan megtelik, és mikor a kezembe akad Allegra bögréje amiből hajnalban a kávéját itta, egy pillanatra megállok és elmerengek, de ez alig észrevehető, hamar véget is vetek neki. A konyha lassan újra liszt és pormentes lesz, minden a helyére kerül míg Conrad jóízűen megreggelizik. Hallom, hogy Tessának mesél valamit, de nem tudom mit, de ahogy visszaérek, egy igazán eleven, élettel teli úr tekint fel rám. A szeme akár a gyémánt, úgy ragyog rám, és tudom, ez az őszinte hála jele. Ezerszer láttam már szülők szemében, akik visszakapták a gyermeküket. Mosolygok rá, mert őszintén jól esik segítenem, és örülök, hogy örömet okozhattam, de az idő rövid, haladni kell.
- Conrad, ha megreggelizett, akkor öltözzön fel és beviszem a kórházba - kezdem, de látom a rémületet az arcán és ahogy megugrik, így mellé lépek és nyugtatni kezdem - Nyugodjon meg, nem olyan kórházba. Csak a lábát kell kikezelniük. Mivel senkije nincs aki ápolná, nekem viszont van hozzá elég befolyásom, egy pár napot eltölt az én felügyeletem alá vont egyágyas szobában, ahol pihen, olvas, tv-t néz, és követi az orvosok és nővérek tanácsait, előírásait. Én minden nap többször meglátogatom, és Tessa is minden bizonnyal figyelemmel kíséri majd a sorsa alakulását, de ettől a perctől, Conrad fogja fel, hogy nincs egyedül. Ért engem? Magán tartjuk a szemünket, és segítjük magát, hogy talpra álljon. Most viszont gyógyulnia kell, és bár zseninek tartanak a magam területén, ettől még vannak akik kicsit jobban értenek az ön betegségéhez, és átadom nekik a stafétabotot.
Néhány percig tart csak, míg meggyőzzük arról, hogy nem egy rémmesébe csöppent épp és nem fogom levágni a fejét egy sikátorban, így röpke másfél óra alatt meg is járom a kórházat. Ígéretet teszek, hogy amint kinyitnak az üzletek viszek neki egy nem drága mobilt amin tud minket értesíteni, aztán hazafelé veszem az irányt. Kíváncsi vagyok, Tessa hová szeretne menni, mert nem árulta el, de nem megyek fel a lakásba, csak felhívom. A fülemhez tartom a készüléket, és amint felveszi, beleszólok.
- Itt vagyok a ház előtt. Lejössz akkor, hogy indulhassunk? - kérdezem, aztán bevárom míg lejön. Amint beül az autóba indítok, és elindulok.
- Na, és kitaláltad akkor hová szeretnél menni? - kérdezem, majd a kocsi műszerfaláról leolvasom mennyi üzemanyag van még benne - Félig van a tank, úgyhogy nagyjából...tök mindegy meddig megyünk, mert minden sarkon van egy benzinkút - vigyorgok, majd az útra szegezem a tekintetem, hogy ha végre elárulja hová szeretne menni, arrafelé vegyem az irányt.
- Conrad elhelyezkedett amúgy, és külön meghagytam a főnővérnek és a kezelőorvosának is, hogy úgy bánjanak vele mintha maga az elnök lenne abban a szobában, mert ha megtudom hogy bármiféle negatív élmény érte, személyesen vonom felelősségre az illetőt. Az előzetes vizsgálatok alapján lehet, hogy több napot kell bent lennie, de ha minden jól megy, rendbe jön. Viszont fagyási sérülései vannak és nagy eséllyel idegkárosodása is, szóval lehetséges, hogy maradandó károkat okoztak neki a kint töltött téli éjszakák - pillantok felé szomorkásan és kissé idegesen pillantok újra az útra.
- De azon gondolkoztam, hogy ha hajlandó lenne rá...az öcséméknek nemsokára szülők lesznek, és elkelne nekik egy kis segítség. Nem dadára van szükségünk, inkább...amolyan mindenesre. Ismered Petert, zseniális ortopéd sebész, de nem ért a villanykapcsolókhoz, és a fűnyíráshoz sem. Szerinted? Jó ötlet lenne felvetni neki ezt a lehetőséget? Nem nagy munka, alig pár óra naponta, és az öcsém elég bőkezű fizetség terén. Ott mindig meleg van, de amúgy is lenne hol laknia, és többé nem kellene aggódnia. Vagy...ez hülye ötlet lenne? - kérdezem, és újra ránézek. Mit ne mondjak, tényleg zseniálisan tudom terelni a szót, még ha tudom azt is, hogy nem sokáig menthetem meg a bőrömet attól, hogy Tessa belekezdjen a kioktatásomba, hogy miért is vagyok egy rohadt szemétláda amiért elcsábítottam.

A reggelem nem úgy indul, mint egy átlagos napszak megkezdése. Több okból
kifolyólag nem állná meg a helyét az átlagos megnevezés. A közös, vagyis
pontosítok, az egykori közös ágyunkban fekszem, már nem tartozom ide, de
jólesik, hogy a melege nyújt nekem biztonságot. Oldalra fordulok, és egy
ásítok egy jó nagyot, mert Jamie már sehol sincsen. A fejemet megemelve
szemlélődöm, ki is szúrom a hajnali játékunk bizonyítékát, és mosolyra
kúsznak az ajkaim. Nem vagyok az az ömlengős fajta nő, de azért az elmúlt
pár hónapban sokat változtam, és ezt részben neki köszönhetem. Felülök, és
nyújtózkodva szánom rá magam, hogy kikeljek a melegből, és elinduljak a
nappali irányába, de szinte még ki sem lépek, és ott van Ő. A lezser szó új
értelmet nyer, ahogyan az én szívverésem gyorsasága is. Tényleg én értem
félre, de homlokon csókol? Gondoskodó pasi, nem hagyja éhen veszni, és nagy
gesztus tőle, hogy magától készítette el a reggelit, és nem rendelte
valahonnan. Be kell vallanom, de büszke vagyok rá, hogy ennyit fejlődött,
és már nem jelent gondot neki, hogy önállóan ellássa magát. A bonyolultabb
ételek nem az erősségei, de van itt támogatás a háttérből, és sosem
hagynák, hogy éhezzen. Elmosolyodom, szinte még lazább is vagyok, mint ő,
mert totálisan abban a hitben létezem, hogy ami ma reggel és tegnap éjszaka
történt közöttünk az normális, és természetes, ha másnap a legnagyobb
egyetértésben foglalkozunk a másik jelenlétével. Meg is tenném, ha nem
látnám a kétely árnyékát az arcán, és ettől máris az én gyomrom is
összeszűkül. Törökülésben foglalok helyet az egyik széken, és csenek el egy
gofrit magamnak, hogy megkenjen vajjal. Az egyszerűség híve vagyok,
szeretem, ha egy étel a maga ízében pompázik. Kicsit fura, hogy nem ül le,
nem osztozkodik velem a reggelben, és ettől nemcsak bizonytalanná válok,
hanem lassan a kétségbeesetthez közelítek. Miért olyan nehéz meglátnia,
hogy nem hazudok, és most az egyszer nem megjátszom? Az éjszaka kinyíltam
neki, a vallomásom nem csak egy légből kapott ígéret volt. Karácsony van,
de a szívem környéke kezd hidegbe fordulni. A kórház említésére amolyan
félelem bontakozik ki bennem, és bármennyire legyek modortalan, de nem
vállalom be, hogy most bemenjek vele, még akkor sem, ha ezt Conrad kedvéért
teszi. Sóhajtok egyet, elpillantok másfelé, amíg válaszol, de kénytelen
vagyok visszakanyarodni a zöld íriszek felé. - Hát persze… - itt jön el az
a pillanat, amikor az arcába üvölteném, hogy tulajdonképpen nem akarok
menni sehova. Ha nem ismerném, akkor elhinném, hogy a jó szándék vezeti, de
most jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy nem akar velem kettesben
maradni. Az étvágyam mélyrepülésbe kezd, de pont jókor jön az öregúr, és
megmenti a helyzetünket. A jókedve ragadós, megpróbálok nem szétszakadni,
és arra figyelni, hogy mennyire válok üressé. Mire volt ez jó? Amolyan
ultimátum, hogy használjam ki? Komolyan egy sekélyes ribancnak tart, és
most döbbenek rá, hogy nem akar tőlem semmit. Allegra…szereti, hogy nem
vehettem észre a jeleket? Biztosan akarom ezt a beszélgetést, vagy bújjak
ki én is alóla? Az előbb még azt terveztem, hogy elmondom neki az
érzéseimet, mert nem félek a reakciójától, de mostanra…mit akarsz Tess? -
Meglesz, ne aggódj. – legyintek egyet, mintha nem zavarna, hogy vendégként
kezel, tehát igyekszem felvenni a ritmusát. Elmajszolgatom azt a
péksüteményt, de a többihez már nem nyúlok hozzá. Tessa a Seattle felé
tartó járaton lenne a helyed, és nem itt…hülyét csinálva magadból.
Bólogatok, sőt még helyeselek is Conrad meséjére, de igazából azt sem
tudom, hogy miről beszél. A háttérben Jamie pakolászik, sandán tekintek
felé, és kiszúrom azt a pillanatot, mikor elréved egy bögre felett. El
fogok süllyedni, engedtem, hogy álomvilágban éljek, és elhiggyem, hogy
nekünk van még közös jövőnk! Beharapom az ajkamat, és megiszom a vizemet,
mikor odatér mellénk Jamie, és beavatja az öregurat a tervébe. Én sem
reagálnék másképpen a kórház említésére, de annyira emberségesen bánik
vele. A kézhátamon támasztom meg az államat, és úgy leszek ennek a
momentumnak az ellopója. Jamie maga a jóság. Nem kellett volna befogadnia
bennünket, de megtette, és most azon ügyködik, hogy a legjobb ellátást
nyújtsa egy idegennek. - Így van, vigyázni fogunk magára. Jamie jó ember,
és nem fogja engedni, hogy bántsák. Nyugodjon meg. – emelkedem fel a
székemről, és bátorítóan megpaskolom a vállát, aztán amolyan kíséret
leszek, és a szobáig üldözöm. Nekem is vissza kellene mennem, hogy
felöltözzek, és ne Jamie pólójában szaladgáljak. Az elindulás előtt még
kerülgetjük egymást, mint a forró kását, és ettől csak még rosszabbul érzem
magam. A homlokomra van írva, hogy nincs jogom itt lenni, nem én leszek az
a nő, aki megváltja a világot. Hamar mennek el, még integetek az ajtóból,
de amint becsukódik mögöttük a nyílászáró, már megyek is, hogy összeszedjem
a ruháimat. A zuhanyt nem vállalom be, pedig szükségem lenne rá. Simán
megmosakszom, a tegnapi szettet kanyarítom a testemre. A hajamra ráférne
egy fodrász, de csak összefogom lófarokba, és az ő fogkeféjét használva
varázsolom magam elfogadhatóvá, mire visszaérne, de helyette a vonalas
készülék csörög. Félve lépek oda hátha a családja keresi, de aztán
megnyugszom. - Megyek. – közlöm vele annyira lelkesen, mint ahogyan ő tette
velem, és leellenőrizve a tisztaságot zárom be az ajtókat. A liftben már
tudom, hogy nem fogom szóba hozni neki a hajnalt, mert csak elrontanék
mindent. A portásnak köszönök, kedvelem az itteni személyzetet, és mikor
beülök a kocsiba…megint rám tör a bizonytalanság. - Öhm…nem igazán találtam
ki. Menjünk a Rockefeller Centerhez. – jobb ötletem nem támad, és a
kesztyűmet az ölembe fektetve dőlök hátra, és csatolom be a biztonsági
övemet. Onnan nincs messze a távolsági busz, Claire biztosan örülni fog
nekem, ha elmegyek hozzá ebédre, elvégre ezt ígértem neki.
- Bármilyen károsodása is legyen, Jamie már többet tettél érte, mint bárki más. – nézek
rá, aztán kifelé, mielőtt folytatná. Nem is számítottam kevesebbre,
mosolyogva tekintek le az ölemre, mikor az öccsét hozza szóba, meg a
lehetséges állásajánlatot.
- Hülye ötlet? Jamie… - nem tudatos, mikor
megérintem a vállát, és szeretetteljesen veszek el a zöld íriszekben.
- A legszebb karácsonyt adtad neki…nekünk. – elhallgatok, rosszul esik, és nem
bírom türtőztetni magam, amikor a Center környékén cirkálunk már. Itt van a
lehetőség, hogy mondjak neki valamit. Megköszörülöm a torkomat, és
megvárom, hogy találjon egy parkolóhelyet, de azt már nem engedem, hogy
kiszálljon. A kézfejére simítom a sajátomat.
- Köszönöm ezt az egészet. A tegnap estét, az éjszakát…és úgy mindent. Nem tudom, hogy mikor volt utoljára ennyire szép karácsonyom. – már könnyek áztatják a kabátomat, de
nem hagyom abba.
– A kis ajándékodat azonban nem fogadhatom el. Sosem leszek olyan nő, aki kihasználna, vagy azért szólna neked, hogy ott legyél, ha nem akarsz. Butácska voltam, hogy nem vettem figyelembe Allegrát.
Mindezek ellenére azonban én is adtam valamit, amit nem vettél észre. –
simogatom meg a kezét.
– A szívemet Jamie. Sajnálom ezt az egészet. Tényleg egy álom volt. Én most… - nem bírom folytatni, egy finom puszit nyomok az arcára, aztán se szó, se beszéd pattanok ki a kocsiból megsemmisülten, és indulok meg az útkereszteződés irányába…

Elviszem Conradot a kórházba, de olyan gyomoridegem van, hogy úgy érzem, menten szétszakadok. Nem sok jót sejtet Tessától, ha azt mondja beszélnünk kell. Az ilyen beszélgetések végén a nők sírnak, a férfiak dühösek, és úgy általában véve minden szar lesz abból, ami jó. Nem vágyom rá. Annyira örültem, hogy Allegra elment, és csak egy csendes karácsonyt szerettem volna. Még a karácsonyfát sem igényeltem. Csak a melengető jó érzést, amit a gyerekek okoztak és a kedves hírességek akik tényleg kitettek magukért, aztán jött Tessa és Conrad, és nekik is csak segíteni akartam, de most úgy érzem, mindent elcsesztem. Ez pedig diszkomfort érzetet okoz. Mert alapvető, hogy én mindig mindent elcseszek. Mert alapvető, hogy sosem azt teszem amit kellene. Mert alapvető, hogy rosszul olvasok az emberekben, és ez nem zavart addig a percig míg fel nem hívták rá a figyelmem, de azóta állandóan bizonytalan vagyok, és most sem tudom, hogy jól olvastam egyáltalán a jeleket, vagy csak megint egy pöcsfej voltam annak ellenére is, hogy nem akartam alapvetően pöcsfej lenni.
Bevárom a kocsiban, és kissé idegesen dobolok a kormányon, de izgatottan várom, mit talált ki, mert abban biztos vagyok, hogy Tessa jó a programválasztások terén. Legalábbis biztosan jobb, mint én, így kissé meg is lep amikor beszáll és azt mondja, nem talált ki semmit.
- Hát...sebaj...akkor Rockefeller - bólintok és elfojtom magamban a meglepettséggel párosult csalódott sóhajt. Azt hittem a lelkesedéséből ítélve, hogy valami igen klassz dolgot talált ki nekünk mára, de a jelek szerint valami változhatott. Talán köze van ahhoz, amit mondott reggel? Vagy időközben gondolta meg magát? Nem tudnám megmondani. Tájékoztatom Conrad állapotáról is, de a dicséretét most valahogy mégsem érzem igazinak. Nem azért, mert nem hinném, hogy őszinte, csak valahogy most ez is megkeseredik a számban. Látom, hogy valami nyomasztja, és szar, hogy itt izgulok, és mégsem tudom azt mondani amit gondolok. Hogy tudom, hogy bántja valami, de nem mondja ki, és ez engem mennyire felkavar. A jelenléte is felkavar. A tudat, hogy mellettem van mégsem az enyém, az is felkavar. De csak makacsul hallgatok, és azt magyarázom, milyen lehetőséget tudnék én felajánlani Conradnak akit nem egészen tizenhat órával ez előtt ismertem meg, és még annyi hozzá hasonló küszködik az utcákon segítség nélkül, én mégis csak neki nyújtottam segítő kezet. Ez pedig a jó ember képéből letaszít oda, ahol képmutatónak és szemétnek érzem magam.
- Ha te nem vagy mellette, lehet, hogy én is csak elsétálok - vallom be és azt kívánom, bárcsak mondhatnám az ellenkezőjét, de a szívem mélyén tudom, hogy nincs így. Elsétáltam volna mellette, mint már megannyiszor megtettem másokkal. Mert az anyám arra tanított, segítsek, de ismerjem fel a határaimat. Nem tudom megváltani a világot, válasszak egy valamit, amiben megtalálhatom azt az örömöt, amit a segítségnyújtás adhat, de fogadjam el, hogy a világ kegyetlen, és nem vagyunk egyenlőek. S amíg forog ez a Föld, ez így is lesz. A hontalanok pedig lassan elhalványodtak, s míg gyerekként még feltűnt, érdekes volt, felnőttként bezártam magam a drága kocsikba és könnyebb volt háztól-házig műtéteken, szerelmen, barátokon gondolkodni, semmint azon, hogy odakint emberek fáznak, éheznek, félnek s várják a halálukat. Most sem érzem magam ettől szentnek, hogy ennyit megtettem érte. Conrad pont az a fajta, aki megérdemli. Aki sokkalta jobban megérdemli, hogy jó élete legyen, mint én valaha megfogom. S ez el is gondolkoztat egy picit. Vajon ha én is hajléktalanná, munkanélkülivé válnék ki maradna így is mellettem? Én kire számíthatnék akár halálomig?
A Rockefeller Centerhez érve parkoló után kutatok és amikor végre találok egyet, gyorsan be is vágódok. Amikor azonban kiszállnék, Tessa megérint és ez megállásra késztet. A keze a kezemen pihen de én csak azt nézem, ahogy sír. Összefutnak a ráncok a homlokomon. Aggódva pislogok rá, és összeszorítom a számat, úgy hallgatom, és amikor kiszáll, zsibbadtan fordulok a kormány felé, hogy magam elé meredve csak raktározzam a hallottakat. De nem telik bele fél perc és kipattanok a kocsiból, hogy bevágva az ajtót utána fussak.
- Tessa, várj! - kiáltok, és amennyire csak tudok futni, utána rohanok, hogy beelőzzem és elé vágva az útját álljam. Lihegek, a levegőben gombolyagként kering majd oszlik el a lélegzetem. Hó kezd el hullani, nagy pelyhekben, sűrűn. Aztán csak állok előtte és a fejem ingatom.
- Hogy...- sóhajtok és elgyötörten nézek rá - ...hogy mondhattál ilyet? Én nem akartam ezt. Én csak azt akartam, hogy jól legyél. De ne csinálj már belőlem most egy érzéketlen faszt amiért Allegrával vagyok vagy amiért megpróbáltam kihozni egy helyzetből a legjobbat - mondom és megrázom a fejem - Nem gondoltam, hogy a szavaimon fogsz lovagolni, de akkor ne használd fel azokat a baszott kártyákat. Nem azért adtam, mert egy olcsó ribinek nézlek, hanem mert ismerlek és tudom, hogy biztonságot nyújt neked, ha valamit meg tudsz nevezni, számszerűsíteni tudsz vagy csak megfogalmazni. És nem is azért, mert bármikor nem akarnék ott lenni. Hogy gondolhatod ezt rólam? Mikor teszek én olyat, amit nem akarok megtenni? Hát nem veszed észre, hogy azért csináltam, hogy önmagamnak is határokat szabjak, mert ha nem így teszem...nem bírtam volna megálljt parancsolni magamnak. De bazd meg...- mondom és most megremeg a szám széle s könny kezd el gyűlni a szemembe - Ne mondd, hogy ez egy álom volt. Kurvára nem volt álom. Ott voltam és ott voltál te is. A francba is...hogy...hogy mondhattad azt nekem? Hogy mondhattad, hogy szeretsz? Hogy nekem adtad a szívedet? - kérdezem és megrázom a fejem - Nem, ez nem így történt. Mert te sosem voltál az enyém. Sosem lehetsz az enyém, mert mindig lesz egy részed amelyik kibúvókat keres majd, amelyik szabotálni fogja, hogy közel kerülj nem csak hozzám, akárkihez. De tudod mit? Nem is baj, hogy ez így van. Talán egyszer majd jön valaki, akinek sikerül téged teljes valódban megismerni és úgy tud szeretni, ahogy neked szükséged van rá. De az nem én leszek, Tessa. Én nem tudlak jól szeretni. Csak annyira, hogy nem kapok levegőt. Csak annyira, hogy égessen belül, marjon, mintha savat öntöttek volna az ereimbe, és egyszerre érezzem magam a mennyekben és a pokolban. Amikor elhagytál én belehaltam, Tess, de te felszabadultál. Azt hiszed nem vettem észre? Hogy mennyire megkönnyebbültél tőle? Mert én így tudlak szeretni. De sosem leszek elég jó neked, mert nem vagyok jó ember, és te...te sokkal jobbat érdemelsz, mint amennyire én a legjobb napjaimon jó tudok lenni.
Lehajtom a fejem, nem hagyom, hogy a szavamba vágjon, ha beszélni próbál is, egy kézmozdulattal mutatom, hogy még nem fejeztem be.
- De én? Mi lesz így velem? Amint megláttalak tegnap, mintha lángra kaptam volna, és...hogy éljek nélküled? Mert mindenre megtanítottál. Arra, hogy tudok megtalálni valamit a szekrényben vakon, hogy figyeljek jobban a környezetemre. Ott voltál, amikor kiderült, van még remény és nem hagytad, hogy feladjam. De nem tanítottál meg arra, hogy hogyan éljek tovább nélküled. És most, amikor végre valahogy elértem a szárazföldre, te visszarántottál. De mi nem lehetünk együtt Tessa, hát nem érted? Mert szeretlek. Még mindig szeretlek, és hatalmad van felettem. De én nem vagyok elég jó neked és újra csak csalódást okoznék. Mert én még mindig ugyanaz vagyok. Jamie. Jamie, aki üvöltözött veled a rendelőben, aki az öccse esküvőjén átadott az unokatestvérének. Jamie, aki mit sem törődve a te kéréseddel, rád kényszerített egy hosszadalmas kezelést, egy szívműtétet. Jamie, aki beteg. Olyan beteg, ami még nekem is nehézséget okoz, a környezetemről nem is beszélve. Allegra is csak azért tudja elviselni, mert abban a néhány napban amit együtt töltünk, legtöbbször én a kórházban vagyok aztán ő elutazik hetekre. Te tényleg ennyire vak vagy vele kapcsolatban? Hát nem látod, hogy vért izzadok azért, hogy mellette maradjak? Mert így legalább lefoglalja annyira az agyam, míg tompává nem válok és nem fáj tovább a hiányod, különben már rég alkoholistává váltam volna. De tudod mit...mindegy is. Hagyjuk, itt most nem ő a lényeg.
Megtörlöm a kézfejemmel a szemem és oldalra pillantok. A hó megállíthatatlanul hullik, megül a tincseim között, a kabátom vállán, a varrások mentén. Reszketve sóhajtok és nem tudom mit mondjak még, pedig tudom, hogy túl sok minden van a szőnyeg alatt amit ki kéne söpörni. Talán haza kéne mennem és kibontani egy üveg whiskeyt.

Amikor megérkezik a telefonhívás, akkor szinte már rosszul leszek, tudom, hogy én idézem elő, de képtelen vagyok nem idegeskedni azon, hogy ennyire semmibe vette a reggeli próbálkozásomat. Voltak nekem elképzeléseim a mai napra, de az csak a négy falra tartozott, és ránk, de ő úgy határozott, hogy feszélyezi a társaságom, és keres egy nagyobb teret, nehogy kettesben maradjunk, és főzzünk, vagy süssünk mézeskalácsot. Bármit jobban akartam jelenleg, mint kimenni a hidegbe, és bolyongani a családok között. Nem szerettem a tömeget, és ha már ennyire szépen indultak az ünnepek, akkor miért rontjuk el egy olyan kényszerrel, hogy autóba üljünk? Megannyi ötletem volt, de egyik sem fog megvalósulni, mert Jamie menekül. Ismerős a helyzet, hónapokkal ezelőtt pontosan ebben a cipőben járt, mint én most, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire idegőrlő, ha nem akarom. A visszautasítás jobban fáj, mintha nyíltan elküldött volna, és az a recept is? Nem térek napirendre, hogy ott legyen nekem, ha éppen szükségem van rá. Egy belső hang azt mondja, hogy ez több is annál, amit megérdemelnék, de egyelőre elraktározom, és jó messze dobom a kulcsot is. Nem kell hallgatnom a megérzéseimre, éppen elegendő, hogy a reggeli beszélgetésünkkel el lett rontva minden. A vallomásomat biztosan hallotta, nem készült fel rá, ott van Allegra, és vele tervezi a nagy házat, és a sok gyereket. Nem szabadna féltékenynek lennem, de az vagyok, most mégis azt kívánom, hogy bárcsak Allie lenne itt, és nem én. A protokoll szerint felöltözöm, nem bízom abban, hogy a mai nap folyamán már visszatérek ebbe a lakásba. Elbúcsúzom a magam módján, és felkészülök arra, ha eljön az ideje, hogy lelépjek. A liftben hányingerem van, bukdácsolok is, de nem jön ki belőlem semmi. Borzalmasan le vagyok merülve a szexuális együttlétek után, a szervezetem nem regenerálódott, és ez is az egyik oka volt annak, hogy nem akartam kimenni a hidegbe. Mit nekem még egy megfázás! Dühít, hogy tegnap papol nekem a lázcsillapítás szabályairól, még ráadásul meg is szúr, aztán kétszer esünk egymásnak, és nem esik le neki, hogy felemésztette a tartalékaimat? Általában nem bosszankodnék ilyesmin, de Jamie orvos, és jól tudja, hogy mi lesz, ha ismételten belázasodom. Mit csinálunk a kinti hóesésben? Elmegyek Claire-hez, és ott töltöm az éjszakát is egy jó könyv társaságában. Nem fog kérdezősködni, csak beterel, és nekem most éppen erre van szükségem, hogy ne a giccses köröket fussuk le. A boltok zárva, New York kihalt, de még így is arra megy ki a játék, hogy eltávolodjon tőlem. Undorodom magamtól, már sehol sincs az a nő, aki tegnap este buján táncolt a zuhany alatt. Elszállt a varázs, és a kedvem is, hogy szóba hozzam a történteket. Megragadom a kilincset, jön a műmosoly, és beülök mellé. A kérdésétől csak még inkább azt érzem, hogy ki kellene szállnom, mégis maradok, és becsatolom magam, mint egy jó kislány. Mikor váltam elfogadóvá, és beletörődővé? Komolyan még ez is jobb, ha mellette lehetek, mint az, hogy…el kell fordulnom. Lekötöm a figyelmemet a biztonsági övvel, és kibököm, hogy tulajdonképpen nem találtam ki semmit, de menjünk a központba, mert onnan úgyis mehetek tovább, ha már így alakult közöttünk az év vége. A belső hangom megint megszólal, kérlel, hogy nézzek rá, és vegyem észre az egyértelmű jeleket, de makacsul ellenállok. Conrad kerül szóba, meg az ötletei, de érdemben már nem figyelek rá. Az ajtón babrálom, mint egy unatkozó utas, és azt várom, hogy érjünk már oda. Megdicsérem, sosem kételkedtem benne, hogy jó ember, de csak akkor nézek a szemébe, mikor azzal hozakodik elő, hogy elsétált volna mellette, ha én nem vagyok ott.
- Máskor lehet én is ezt tettem volna. Nem tudom, hogy most mi változott meg Jamie. – vonok vállat, és ismételten a gondolataimba mélyedek. Zavaros a helyzet, de aztán végül meglátom a nagy, kivilágított épületet, és összetörök. Lefékez, de mielőtt kiszállhatna, a kezére helyezem a sajátomat, és gyorsan adom ki a bánatot, hogy ne legyen ideje reagálni. Nem kell a felesleges feszkó, értettem a célzásból, és boldog vagyok, hogy ettől a tehertől megszabadultam. Az alakoskodással már régen felhagytam, nem kívánok hazugságban élni. Kipattanok, és az útkereszteződés felé veszem az irányt. A kezemet a zsebembe süllyesztem, mert arra sem maradt időm, hogy felvegyem a kesztyűmet, de nem telik bele fél perc, és hallom a nevemet. Megállhatnék, és normális esetben megtenném, de most hajt az elszántság, és meggyorsítom a lépteimet, de utolér, és bevág elém. Ki akarom kerülni, de nem engedi, és határozottan tagadja meg az előbbi kijelentésemet.
- Jamie… - tartom fel a kezemet, de már reszketek is, mert elkezd hullani a hó, és nincs megállás. Az időjárás megváltozásával tör ki belőle is a megannyi elfojtott titok, és érzelem. Nagyokat pislogok, a szemem erkélyén állnak meg a hópihék, és olvadnak szét. Ezt hihetetlen, ne…nonverbálisan avatkozom csak közbe. A szívemre helyezem a kezemet, és sírni támad kedvem, jól példázza az első kövér könnycsepp, mely elhagyja a kékjeimet. Bánt minden egyes szavával, még akkor is, ha új hajtások növekednek a szívemet övező bokron. Azt akarom, hogy elhallgasson, hogy ne mondja ki, mert ezzel mindkettőnket megöl. Hibának vélem, hogy elmondtam a titkomat, a legsebezhetőbb pillanatban dőlt össze minden, akár egy jól felépített kártyavár. A végén ő sem bírja ezt emóciók nélkül, látom, hogy a szemét törölgeti, és ezzel csak még jobban megerősít abban, hogy elcsúsztam az időben. A közös jövő képe oly távoli, a reggeli fantazmagóriák megfagynak, és örökre a sötétbe távoznak.
- Elég legyen. – rivallok rá, a tőlem nem megszokott módon, és odalépve egy pofont keverek le neki.
- Térj már észhez. – lihegek, a szám kékes árnyalatot ölt, de nem megyek innen sehová, amíg nem öntök tiszta vizet a pohárba.
- Nem hazudtam, mikor azt mondtam az előbb, hogy neked adtam a szívemet. Nem kell állandóan a szenvedő alanyt játszanod Jamie, már elég volt. Megbűnhődtél mindenért. Ne csinálj magadból újabb ökröt, és áldozati bárányt, mert nem erről szólt az, amit én a hajnali órákban mondtam neked. Nem kértelek, hogy hagyd el Allegrát, vagy, hogy ne tenném meg veled újra, ami a zuhanyzóban, vagy az ágyban történt közöttünk. Nézz a szemembe Dylan. – a kényszer nagyúr, és most a két hideg tenyeremmel irányítom magamra a zöld íriszek világát.
- Nekem nem fájt, mikor megvakultál, mikor az életedet adtad értem, és mégis elhagytalak? Nem voltam képes elfogadni, hogy ennyire képes vagy szeretni. Nem eltűrnek, hanem szeretnek, de még hányszor mondjam ezt el, hogy el hidd nekem? – könnyek áztatnak, fázom, és valóban kezdek olyan szinten kimerülni, hogy annak nem lesz jó vége.
- Egy másik férfiról beszélsz, egy nem létező figuráról. Gyűlöllek, hogy nem veszed észre, hogy elegem van a folytonos mártírkodásból. Légy férfi Jamie, mert most vagyunk itt, a múltat nem tudod megváltoztatni, de a jövőért tehetsz, de nem később, hanem most. – halkulok el, de a szemem az ő zöldjeiben egyesül. A havazástól nem sokat látok belőle, de az biztos pont. Felforgatta a világomat, ideje elkezdeni újraépíteni.

A kocsiban várom meg, de a reggel...valami egészen újat hozott. A varázs oda lett. Érzem én is, attól a pillanattól, hogy kimondta AZT a szót. Próbálom kitalálni, mi is lenne jó, de úgy tűnik, bármit teszek az a visszájára sül el. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, amit teszek az jó-e vagy rossz. Nem tudom minek kellene jelentőséget tulajdonítani és mit figyelmen kívül hagyni. Nem tudok semmit, az agyam kiürült és csak a szívem fájó sajgása emlékeztet arra, hogy ez nem egy álom. A hó esni kezd, és bevárom Tessát, de a beszélgetés a kocsiban is elhal majd felváltja a kínos csend. Megint elrontottam valamit, de nem tudom mi az. Vagyis tudom, de mégsem tudom, és ez...idegőrlő. Próbálok kedélyes lenni, tettetni, hogy minden rendben és minden úgy van jól, ahogy van. De semmi nincs rendben. Darabokban van az életem és én is darabokban heverek. Miért gondolja bárki a környezetemben, hogy jól vagyok? Russellen kívül talán Jake áll a legközelebb ahhoz, hogy értsen, és úgy látszik Tessa sem fogja a jeleket. Próbálkozom, hogy elfedjem a sérüléseimet. A lelkemen ejtett sebeket, amelyek még véreznek, fájnak, lüktetnek és lassú kínhalállal kecsegtetnek. Próbálom befedni őket mosolygással, segítségnyújtással, próbálom elhitetni mindenkivel, hogy rendbe jöttem. Hogy hálás vagyok amiért élhetek, amiért még itt lehetek. És persze, ez így is van. Látok, pedig meghalhattam volna. Megvakulhattam volna. Élek és mozgok, pedig elvérezhettem volna. És mégis itt vagyok. Akkor miért érzem magam mégis úgy, ahogy? Miért menekülök el minden olyan helyzet elől amikor kicsit is éreznem kell? Tölthettem volna a karácsonyt a családom körében. Az öcsémék is hívtak Sydneybe, Oliverék is Seattlebe, a szülőanyám Rómába, az édesanyám, Johnék...Miért maradtam mégis itthon, holott tudtam, hogy egyedül leszek majd? Hisz Allegrára nem számítottam nálam, hiszen mi nem élünk együtt. Akkor mégis miért? Azért, mert így könnyebb volt. Nem látni mások boldogságát. Nem látni azt, amit feláldoztam. Ami áldozatául esett a Jamie Woodward katasztrófának.
Elcsendesedve tekerem a kormányt és kutatok parkolóhely után. Azonban csak sokára lelek egyet, amire azonnal le is csapok. Kényszerítem magam, hogy nyugodt arcot vágjak amikor belekezd, de mire a végére ér, már csak bénultan tudok magam elé nézni, és próbálom felfogni, hogy mégis mi a fene volt ez az egész. De mire mondhatnék bármit is, Tessa lelécel, és otthagy a nyakamban egy tonnányi súllyal. A szívem fájdalmasan sajdul fel, és bár tudom, hogy talán most hagynom kéne egyedül, mégis utána megyek. Nem tudom csak így elengedni, hogy nem mondtam el mi jár a fejemben, így utána rohanok. A nevét kiáltom, de csak jobban el kezd futni, ami csak még nehezebbé teszi azt, hogy ne fájjon ez az egész. Nem akarom bántani, miért rohan el előlem? Rám dobja ezt az egész bombát és most hagyja, hogy egyedül pusztuljak el a repeszektől amiket a szívembe lőtt?
Megállítom. Nem akarom bántani, Istenre esküszöm, hogy nem ez a szándékom, de...belefáradtam. Hajkurászni őt. Megérteni. Kutatni. Megpróbálni valahogy dűlőre jutni vele. De ez úgy tűnik túl nagy falat nekem, ezért kifakadok. Nem akarom, hogy sírjon, de már a saját érzéseimnek sem tudok parancsolni. A mentális összeomlás pedig szépen lassan eléri a csúcspontját. Már nem érdekel ki lát vagy hall bennünket. Nem érdekel, hogy reszketek a hidegtől, és nem látom, hogy Tessa ugyanígy reszket. Megfeledkezem minden előírásról, amit önmagamnak szabtam. Egy kellemes sétára számítottam, egy forró csokira, vagy egy kis kocsikázásra a hóesésben a hegyekben. De arra, hogy itt állunk a legszebben feldíszített karácsonyi kavalkádban, a mézeskalács, sült gesztenye és forralt bor illata ölel körbe bennünket és még csak élvezni sem tudjuk mert épp egymásnak esünk, erre nem. Az ember azonban tervez, Isten pedig a maga módján intézi a dolgait. Kiadom magamból ami nyomja a szívem és amit meg tudok fogni a lelkemben, és nem ellenkezem amikor hatalmas pofon csattan az arcomon. Az állkapcsom belesajdul és szipogva szorítom össze a számat. Kitörlöm a szememből a könnyeket, és próbálom értelmezni amit mond. Talán segíteni akar. Hinni akarok benne, hogy csak segíteni szeretne. De minden szavával újabb kést döf a szívembe és ingatag lábakon álló magabiztosságomat egyetlen szóval romokba dönti. S én megfagyok. Aztán újra. Meg újra. S a végére, akárcsak ha lebénultam volna, megkövülten, némán állva állom a tekintetét. Csak néhány másodpercig sikerül valahogy tartanom a szemkontaktust, aztán becsukom a szemhéjamat. Visszaemlékszem arra, amikor vak voltam. Amikor nem hagyatkozhattam másra, csak a hallásomra, a tapintásomra. Most épp olyan elveszettnek érzem magam mellette. Reszketve sóhajtok, és szóra nyitom a számat. Mondani akarok valamit. Elmondani, mennyire bánt, hogy gyengének lát. Olyannak, aki csak sajnáltatja magát. Hogy nem ez a célom, csak egyszer az életben próbáljon már engem is megérteni. De valahogy a szavak nehezen jutnak el a számig, nem tudok megszólalni. Két kezébe fogja az arcomat és magára irányítja a figyelmem. A második nevem használja, azonban ez jobban fáj talán mint az arcul csapás. Dylan. Ki az a Dylan? Sőt, ki az a Jamie? Az vagyok-e még egyáltalán? Hogy lehetséges, hogy azt mondja, nem létező személyről beszélek? Hogy játszom az áldozatot? A szavai súlyát talán ő sem érzi, azonban én igen. Érzem a kezét, ahogy az arcomhoz ér, s kinyitva a tekintetem elmerülök a kékjeiben. Nincs jól, látom rajta, hogy nincs. Reszket. Talán fél, de a betegsége nem múlt el nyomtalanul. Látom rajta én is.
- Én nem játszom az áldozatot, Tessa - rázom meg a fejem, és lefejtem a tenyerét magamról. Talán még sosem csalódtam benne ekkorát, mint most. - Áldozat vagyok. Nem eljátszom, hogy megsérültem azért, hogy mások sajnáljanak. Nem akarom, hogy mások együtt érezzenek velem. Te sem. Nem akarom, hogy úgy nézzenek rám, ahogy néznek. De megsérültem és nem csak a lövés által és nem csak azért, mert felbontottuk a jegyességünket. Nem elképzelem, hogy fáj. Hanem fáj. Butaság azt képzelned, hogy amiatt kesergek, hogy esetleg többet nem bújsz ágyba velem és hogy ez a legnagyobb problémám, mert ez a közelében sem jár. És sajnálom, ha ez neked kényelmetlenséget okoz. Sajnálom, ha úgy érzed, hogy eltékozlom magam, vagy nem jól kezelem. Hidd el, szemernyit sem élvezem ezt az egészet.
Újabb könnyek gyűlnek a szemembe, de megemberelem magam és mosolyra húzom a számat.
- De igazad van. Az életem most van. Ahogy a tiéd is. És szeretlek, Tess, és néhány hete még az életem adtam volna azért, hogy azt mondd, enyém a szíved - mosolygok rá és mélyet sóhajtok, hogy a feszültség egy része távozzon, de a szorítás ugyanúgy ott marad. Nem múlik, mert nem múlhat el sosem. Nem történhet meg, mert ez a szív, ez a sérült, átlőtt, összetákolt szív még mindig sóvárog azért a törékeny boldogságért, amit mellette kaphatott meg, még akkor is, ha ez fájdalommal járt. Az eszem azonban mást mond.
- De most...- rázom meg a fejem - ...most csak arra tudok gondolni, hogy elpazarlod az érzéseid egy olyan emberre, aki nem érdemli meg ezeket. És ez fáj. Fáj. Néha tompán, lüktetve, néha élesen, mintha késsel feszegetnék a mellkasomat, és néha éget, akár a tűz, de fáj. Érted? Nem csak azért, mert szakítottunk. Téged szeretnem a legfájdalmasabb dolog amit valaha tettem. Mert minden nappal elvettél tőlem valamit, és most, hogy elmentél...már nem tudom ki vagyok valójában és nem tudom, valaha önmagam lehetek-e még. És ez az, amit te gyengeségnek írsz le, és azt mondod, ökröt csinálok magamból, és játszom az áldozatot. De te nem látsz engem, Tess. Nem látsz, mert annyira el vagy foglalva magaddal, azzal, hogy milyen szar életed volt, hogy bántottak, hogy csak azt vagy hajlandó észrevenni ami neked tetszik. Ami neked jó, ami téged érdekel, ami szerinted történik. De az a te igazságod. Megírtad a cikksorozatot, de nem vettél észre benne engem. A szavaim mögötti igazságokat, amiket próbáltam elmondani, de sehogy nem tudtam. Olvasd végig azt amiket írtál még egyszer. A jegyzeteidet, az újságban lehozott verziókat. Ott hevertem előtted, de te mégsem láttál meg. És ezzel sincs semmi baj. Mert fiatal vagy. És mert szar életed volt. És bántottak. És én ezt megértem, nem hibáztatlak érte. De én nem akarok fájdalmat érezni többé. Nem akarom, hogy fájjon, hogy nehéz legyen, és bonyolult. Nem akarom, hogy ágyba bújj velem azért, amiért ma ágyba bújtál. Vagy úgy érezd, attól érzem majd jobban magam, ha átmegyek Nadiáékhoz. Vagy ha elmondod mennyire szeretsz és nekem adtad a szíved amit én nem vettem észre. Csak szeretném valahogy túlélni a napot, aztán a holnapot, és aztán remélni, hogy még utána is lesz lehetőségem műteni, gyógyítani. Mert ez az egyetlen, amit jól tudok csinálni anélkül, hogy megsérülnének körülöttem vagy én megsérülnék.
Nem tudom folytatni a dolgot, ezért magamra kényszerítem a mosolyomat és széttárom a karom.
- Látod? Megy ez. Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád, nem igaz? - kérdezem, majd lehajtom a fejem. Szükségem lenne...valamire. Valakire. De már magam sem tudom mi tudna segíteni. Talán semmi sem. Talán már örökre összetört maradok és sérült és...ilyen. Ilyen akármilyen, ami biztosan nem jó. Nekem sem jó. De miért nem tudok közelebb kerülni ahhoz, hogy ezt valaki észre is vegye? Miért nem figyel senki igazán rám? Miért nem tudom elmondani, hogy érzem magam? Hogy mire lenne szükségem? Mint egy kölyökkutya amelyik nem tudja, hogy a kirakott kajájához fusson először, vagy a teniszlabda után, netán simogatásért a gazdájához. Elveszett vagyok és belefáradtam már, hogy megpróbáljam összevakarni magam a padlóról. És nem akarom, hogy ez az ember épp ő legyen. Nem akarom, hogy úgy érezze, felelősséggel tartozik felém, mert az rosszabb lenne, mint meghalni. Nem tudok mit mondani, és az a sejtésem, hogy ő sem tud, így megfordulok, hogy abbahagyjam ezt az egész marhaságot. Be akarok szállni a kocsimba és egyedül akarok lenni. Vagy még inkább - műteni. A kórházba akarok menni, oda, ahol ismerős közeg fogad, Olyan, amelyiket értem. Minden rezdülését. Minden pulzálását, a földszinttől a padlásig. Az én világom. Ám mielőtt teljesen megfordulhatnék, hogy megakadályozzam Tessát abban, hogy tovább szapuljon és hordjon el mindennek ami csak rossz ezen a Földön, hirtelen ismerős hang üti meg a fülem. A szívem óriásit ugrik és fájdalmasan szorul össze a mellkasom. Pisztolylövés hangja hasít a levegőbe, és én újra a kardiológia folyosóján találom magam. Ösztönösen vetem magam Tessa felé.
- Földre - kiáltok amikor a második lövés is eldördül, majd lerántom a földre. Az ijedtségtől alig látok és amennyire tudom, próbálom őt védeni, de mintha az egész jelenet újra megismétlődne, amit egyszer már átéltem. Érzem a mellkasomba csapódó lövedék fájdalmas előrehaladását, érzem ahogy a testem Tessáénak csapódik. Még a gondolatot is fel tudom idézni. Hogy bármi történjék is, neki élnie kell. Nem számít az ár. Érzem azt a pillanatot is, mielőtt a második lövedék a fegyverből kirobbanva megindult felém, majd elérte a homlokomat. És már a földön fekszem, rémülten zihálva, a hóban, és fel sem fogom, miért nevetnek rajtam az emberek akik körülöttem állnak. Fogalmam sincs, hogy nem messze innen rendőrségi bemutatót tartanak, hogy így gyűjtsenek egy árvaháznak. Ha tudnám, most nem markolnám a jeges havat a földön és felfognám azt, mi történik körülöttem. Most azonban csak a vérem szagát érzem újra, és Jake hangját hallom a sikolyok közé keveredve. Nem vagyok itt fejben és ez a tekintetemen is látszik. Sápadt vagyok és a homlokomon a hideg ellenére is verejték gyöngyözik, a pupillám kitágul. A szívem őrült tempóra kapcsol és fájdalmasan, egyre fájdalmasabban szorít, levegőért kapkodok. Talán nem volt a legjobb ötlet ide jönni.

Hisznek a csodákban? Karácsonykor azt várják az emberek, hogy a bajaik egy kis időre ugyan, de elmúljanak. Nem az teszi különlegessé ezt az ünnepet, hogy fát állítunk, vagy ajándékot adunk a másiknak, hanem az, hogy a szeretteink körében lehetünk. Egészen reggelig én is úgy gondoltam, hogy jó helyen vagyok, és Jamie mellett a helyem, mert amíg forog a Föld, a nap nyugaton nyugszik, és keleten kel fel, addig képes leszek szeretni. Nem számít, hogy másik nő melegíti fel az ágyát, vagy a kórházban más van mellette, amíg érezhetem, hogy velem van, azt hiszem a többi másodlagossá válik. Elrontottam volna a szerelmünket? Megnyíltam, és úgy éreztem, hogy ezzel a legszebb emléket hozom el neki, de most, mikor a tekintetünk összeolvad a pofon égető bizsergetése után…valami megváltozik. A smaragdszínű íriszekben nem találom a viszonzott delíriumot, csak a fájdalmat, a könnyeket, és a végelláthatatlan harcot. A hangom puha, és kérlelő, szinte már esdeklem, hogy válasszon engem, mossuk el a sok rosszat, és kezdjünk valami újat, de borzalmasan nagy tévedésben élek. Szinte megbénít, ahogyan az ujjaimat lefejti magáról, a könnyeit letörli, és eltávolodik. Kialszik a szemében a fény, és az a férfi, aki az életét adta volna értem, már nincs sehol. Hallom, hogy beszél, a hangját még a legrosszabb rémálmomból felébredve nyugtatólag fel tudtam idézni, de most megsemmisít. Lehanyatlik a testem mellé a kezem, a szája mozgását figyelem, a kis fehér gomolyagot, ami felszáll a hidegbe. Csoda…ebben hiszünk. A szerelmet is annak tartjuk, egy óriási eufóriának, de kérem, aki ezt kitalálta az volt az ökör, és nem ő. Megnémulok, nincs értelme mondanom bármit is. Elmondja helyettem, hogy mit érez, hogy amit felajánlott csak valami nem is tudom, értem tett dolog volt. Sűrűn pislogok, én is teszek egy lépést hátra, ahogyan ő is. A szakadék növekszik, két világ ellentétes pólusán foglalunk helyet. Én az életet akarom vele, és az ő oltalma alatt, de amit én jónak hittem, csak méreg. Az vagyok neki, a Nemezise, de nem a jó fajtából. A szám belső felét rágcsálom, hogy ne a tenyerembe nyomjam a körmömet. Megöljük mi ketten a jövőnket. Volt egyáltalán? Miért maradtál itt Tess? Azt vártad, hogy minden jó lesz a lövöldözés után, hogy majd együtt fogtok élni egy csodás házban? Reggel még a gyerekáldás, és a házasság forogtak a fejem központjában, mostanra meg az, hogy tulajdonképpen egy átok vagyok neki. A létezésem egy olyan mítosz, ami jobb, ha az marad, és nem válik valóra. Nem áldozatot játszik, hanem az. Nincs jól, csak úgy tesz, és úgy robbantja az arcomba az igazságot, hogy már nem is érzem a boldogság meleg fuvallatát. El akarok menni. Futni, ameddig a szívem bírja még. A cikkek, az eltelt hónapok a kukába mennek, és hiába igyekeztem barát lenni, társ, valahogyan nem feleltem meg a kritériumoknak, mert az, akit szeret, ő bántja a legjobban. Elmondja, hogy mi van, beszélnék, ha nem érezném, hogy lassan üres leszek. A kezeim átfagytak, a hidegben állunk, és közöttünk egy ember is elférne. Az elmúlt három év jelenetei forognak a fejemben. Siratom a múltunkat, azt a röpkényi örömet, amit okoztam neki. Nem vetem a szemére, hogy megmentett, hogy elém ugrott, hogy nem képes felfogni, hogy akarnám, de nem hagyja. Nem kellek neki, és ez úgy mar a bőrömbe, hogy az ereimben szétfolyó méreg csak lassan öl meg. Nem most fogok ebbe belepusztulni, talán egy hónap múlva, talán egy év múlva. Nehezen fogadom el a szavai értelmét, hogy magammal voltam elfoglalva, hogy bántottak. Igen, sokan ütöttek meg, de a legnagyobb sebet ő okozza. Nem Scott már, hanem ő. Azzal, hogy folyton reményt táplál bennem, hogy újból elhiszem, hogy mi ketten még egymásnak lettünk teremtve, de nincs így. A végén csak annyit teszek hozzá, amennyire képes vagyok.
- Menj műteni, életeket menteni. Ennél többet nem kívánhatok. – tudom, hogy azt várja tőlem, hogy rohanjam le, de szokatlanul csendes leszek, és elfordulok, hogy megkönnyítsem mindkettőnk helyzetét. Az út másik oldalán ott egy buszmegálló, ő beül a kocsiba, én meg megyek az utamra, de ekkor eldördül egy pisztoly. A történelem megismétli önmagát. Jamie felkiált, és rám veti magát. Nem észlelem a mozdulatsorát, csak tudom, hogy ő az a kabátja színéből. Leterít a hideg aszfaltra, amikor másodjára is eldördül, és összeszorítom a szemhéjaimat. Fel akarok kiáltani, de rám telepszik, elszívja előlem a levegőt, és a súlyával a mellkasomat nyomja.
- Jamie…nem kapok levegőt. – hiába kérlelem, hogy mozduljon, atom biztosan védelmez, miközben jóformán összeroppant, aztán elmúlik. kapkodó levegővételekkel, kitágult pupillákkal emelkedik fel rólam, de csak annyira, hogy az arcára tudjak nézni. A Central park elevenedik meg előttem, a pánikrohama. Ez most sokkal rosszabb, a tünetek súlyosbodnak, és a veszekedés sem tett jót neki.
- Jamie… - tapogatom meg az arcát, de nem figyel rám, és önkívületi állapotba kerül. Nem várhatok arra, hogy a körülöttünk állók, akik csak azt hiszik, hogy ez játék, valódi segítséget tudjanak nyújtani. Lelököm, hogy fölébe tudjak ülni. Magamhoz húzom, még akkor is, ha érzem, hogy egy bordám már tuti, hogy eltörött.
- Hívjanak mentőt, és ne álljanak ott. – rivallok rájuk, és a mellkasomra vonom a merev testtartása ellenére is.
- Jamiee….pssz lélegezz. Ne kapkodj, ez nem a kórház. Szívem. – a haját simogatom, és megpuszilom, a füléhez közel hajolva.
- Tessa vagyok, nézz rám. Nem lőttek ránk, hallod? – kérlelem, és ringatózom vele, az ölembe húzva. Felpörög bennem az adrenalin, mire egy járókelő kapcsol, és tárcsázza az előbb kért számot. Kizárom a külvilágot, a szeme világát kémlelem, és fölé hajolok. A hajam széthullik, nagyon hideg van.
- Jamie…lélegezz, együtt, rendben. – babusgatom, megpróbálok higgadt maradni, de széthullok belül. A könnyeim már rám fagytak, mire meghallom a szirénát. Gyorsan érkezik meg a segítség, nem engedem még el, elmondom, hogy mire van szüksége, és ha nem ellenkezik, akkor ráfektetik egy hordágyra, és oxigénmaszkkal együtt rakják be hátra. A keze, az enyémben. Szótlanul foglalok helyet a mentőorvos mellett, és nézek előre.
- Most már minden rendben lesz. – nyugtatom, aztán halkabban kérem meg a kollégát, hogy adjon nekem egy telefont. Elsőre el is ütöm, de másodjára sikerül felhívnom, akit kell.
- Russell…tudom, hogy karácsony van, de Jamie…itt vagyok vele egy mentőben. Most megyünk a Presbiter felé. Szerintem idegösszeomlása van. Kapott…igen. Köszönöm. – bontom is vonalat. Percek telnek el, mire egyáltalán felismerem, hogy beértünk a kórházba. Kezd kicsit kába lenni, elengedem a kezét, és bebotorkálom a hátsó bejáraton.
- A pszichiátriára legyenek szívesek. – mutatok előre, és az első műanyagszékre leülve az arcomat a tenyerembe temetem, és zokogni kezdek.

Egy vagy két óra múlva
Egy ideje már itt ülök, nem mozdultam, nem kértem segítséget. Russell azonnal felment ellenőrizni az állapotát, miután bejött, de nekem nem volt lelki erőm még ehhez is. Vártam, hogy elmondja, mi lett vele. Egyáltalán, hogy van-e remény. Egy kis idő múlva egy gőzölgő pohárral a kezében jön le, és ekkor emelem rá a kisírt kékjeimet.
- Hogy van? – csuklik el a hangom, de előtte átnyújtja nekem a teát.
- Most alszik. Jake fent van nála. – erre csak bólintani tudok, aztán újra rákezdek.
- Miattam történt. Méreg vagyok neki. – nyögöm ki, és Russell már az ellenkezőjét kezdené el mondani, de én leintem.
- Köszönöm, de nem kell. Elmegyek mosdóba. – feltápászkodom nagy nehezen a székről, az összes végtagom elgémberedett. A tea sem melegít át. Odabent azonnal az ajtónak dőlök, és leülök a földre, felhúzva a két térdemet. Ha ez véget ér, ha jobban lesz, elmegyek. Elfogadom azt az állást San Fransiscoban, és soha többet nem jövök vissza.