Fáradtan sóhajtok egyet, s jobban megmarkolom a kormány bőrborítását. Az autóban sorra erősödik fel majd halványul el a fény, oszlopról-oszlopra haladva előre a kietlen országúton. Már közel járunk Bostonhoz, nagyjából egy óra és ott vagyunk. Már több, mint három órája úton vagyunk, és alapesetben ez nagyjából helyes menetidő is lenne, ha a Rover nem falná a mérföldeket nagyobb sebességgel, és nem kellett volna megállnunk minden órában legalább tíz percre. Auburn-nél ráadásul megbolondult a GPS és bevitt a belvárosba, így azzal is vesztettünk legalább fél órát. Már későre jár, de még kitartok, bár a szemem már viszket és ég a fáradtságtól.
A rádióból monoton zene hallatszik halkan, életemben nem hallottam még a számot. Úgy hat rám, akár az altató, kissé laposakat pislogok. Tessával sem tudtam érdemben beszélgetni, mert egész úton az előadására készült. Nem haragudtam érte, csak kicsit unatkoztam. Úgy volt, hogy lehetséges, hogy inkább repülővel jövünk, de a baleset óta ha csak el lehet kerülni, én nem szállok gépre és a napokban rossz időket mondtak, így arra kértem Tessát, inkább induljunk el egy nappal előbb, és aludjunk egy hotelban Bostonban, minthogy nekem az égiekre meg egyetlen pilóta szerencséjére kelljen bíznom az életünket. Nem bírtam volna ki a repülőutat úgy, hogy ne kapjak pánikrohamot, ezt már tudom jól. Így mindenki jobban járt és az út elején még nagyjából tizenöt percig Tessa osztatlan figyelmét is magaménak tudhattam míg ismertettem vele az útvonalat, az úticélt és megbeszéltük, hogy mikor és hol állunk majd meg pihenni pár percet. Aztán egy "ó, egy pillanatra beleolvasok még az előadásomba, nem baj?" kérdés után gyakorlatilag hozzá sem lehetett szólni.
Haragszom-e rá emiatt? Cseppet sem. Megértem. Első nagy előadás, igen neves doktorok előtt fogja előadni és nem kevés az érdeklődő sem. Nagy dologba tenyerelt úgy tűnik, a kutatása sokak érdeklődését felkeltette, nem csak a Harvardon. Még az anyám is elismerte, hogy amit összehozott az nem semmi, érdemes arra, hogy kinyomtassák és továbbadják a jövő nemzedékének. És én emiatt (is) határtalanul büszke vagyok rá, nem akadályozom abban, hogy előrébb jusson a karrierjében, amíg ez őt boldoggá teszi. S ha ezért tesztalannyá kell válnom, azzá válok. Ha sofőrré, hát sofőrködöm. A lényeg, hogy boldog legyen.
Áttekintek rá és amennyire a vezetés engedi, szemügyre veszem. A térdeit felhúzva ül, épp, mint ahogy a foteljében szokott. A papírjaiba mélyed, szinte fel sem fogja, hogy épp száguld vele egy autó az országúton a Harvard Egyetem felé.
Utolérek egy furgont, megelőzöm. Mosolygok azon, hogy Tessa valószínűleg még ezt sem érzékelte, annyira koncentrál.
- Nem baj, ha kicsit lejjebb viszem a klímát? - kérdezem tőle halkan bár abban nem vagyok biztos, hogy válaszol is. De ettől függetlenül lecsökkentem kissé a hőmérsékletet mert a kellemes meleg jól esik ugyan, de fáraszt is. Egész nap dolgoztam, tegnap úgyszintén késő estig. Aludtam összesen vagy öt órát, beleszámítva azt a másfél órás szundítást amit beiktattam délután mielőtt műteni mentem volna. Fáradt vagyok. A kissé hűvösebb levegő jót tesz, és kortyolok párat az ásványvízből is amit bekészítettem magunknak. Automatikusan nyújtom Tessa felé is a magáét, mert ha rajta múlik, már napok óta nem evett és nem ivott volna az idegességtől. De így olykor sikerül az ösztöneire hatva belediktálnom pár kortynyi vizet és pár falat akármit amit épp a kezem ügyébe kapok. Egy fél banán, pár szem mandula és dió, egy kis aszalt gyümölcs, netán apró pogácsa, amit elé tudok rakni egy kis tálban és automatikusan, önkéntelenül veszi magához, ha nem erőltetve kínálgatom. Ennyi amit tudok tenni érte, mert ha Tessa ráfókuszál valamire, olyan lesz mint a nyomtató ló. Nem lát, nem hall.
Még nagyjából háromnegyed órát küzdök az álmosság ellen, de mikor már beérünk a város azon részébe ahonnan nincs messze a hotel, finoman megsimogatom Tessa combját.
- Életem, pár perc és odaérünk a hotelbe. Egy kicsit tudsz rám figyelni, ha szépen kérlek? - kérdezem kedvesen és gyengéden, nehogy úgy szakítsam meg a gondolatmenetét, hogy kiszálljon a fejéből, mert akkor attól tartok a kocsi magától gurul majd be a hotel parkolójába, életem nője ugyanis nagy eséllyel úgy rúg ki páros lábbal az ajtón, hogy ki se kell nyitni hozzá.

Tessa & Jamie

Az autóban a csendet csak a rádió töri meg, olykor közbe iktatva a közlekedési és egyéb híreket és az időjárást, de amúgy teljes csend uralkodik. Életem nőjéhez hozzá sem lehet szólni mert képtelen elszakadni az irományától. Nem vagyok mérges miatta de azért bevallom, nem így képzeltem el az utazást. Ám tekintve, hogy pár nappal ezelőtt még azt hittem, hogy kikaparja a szemeimet amiért beköltöztem a szomszédságába az engedélye nélkül, nem szólok egy szót sem.
Kicsit meredek volt az a nap, és nem tudom mikor fogja végre megérteni a mechanizmusát a gondolataimnak, mikor érti meg végre, hogy nem vagyok az a fajta pasi akinek bármit meg lehet tiltani vagy parancsra ugrik mint egy pincsi kutyus. De azt sem tudom, azt mikor fogom megérteni, hogy Tessánál mikor váltja ki és mi az épp aktuális haragját. De ilyenek vagyunk, és egyfelől biztosítottam, hogy ha össze is veszünk, azzal sincs semmi baj. Nem jó, persze, nem ezt mondom. De heves természetűek vagyunk, nálunk ez óhatatlanul elő fog fordulni. De ettől még nem szeretek ki belőle és nem is fogom visszafogni magam teljes mértékben, mert nem hinném hogy egy papucsot szeretne maga mellett tudni. Nem, én tudom, hogy a kettőnk viszonya másnak talán érthetetlen és felfoghatatlan. De ezt csak mi ketten tudjuk, hogy mi van bennünk, mit érzünk a másik iránt. Hogy meddig mehetünk el, és mi az, amiért még jár a megbocsájtás. Mindketten követtünk el a másik ellen galád tetteket amiket legszívesebben meg nem történtté tennénk ha tudnánk, de ez már csak ilyen. Az erős kapcsolatok, az igaz szerelmek túlélik ezeket. A gyengék elbuknak.
És mi nem vagyunk gyengék. Mindketten ugyanazt akarjuk. Családot. Tartozni valakihez aki nem köt gúzsba, aki mellett szárnyalhatunk, és aki akkor is visszavár, ha túl magasra repültünk vagy épp felsegít, ha lezuhantunk. Megpróbáltam mással, nem jött be. Mert nekem Tessa kellett. Mindig rá vártam. Ő nekem a tökéletes. Akkor is, ha a szabadságvágya nagyobb, mint az enyém, akkor is, ha fiatalabb nálam és még más célok űzik előre, mint engem. De vagyok annyira szerelmes, hogy ezeket előrébb helyezzem a saját vágyaimnál és ne akarjam egy olyan helyzetbe hozni amiben ő nem érzi jól magát. Ezért is mondtam azt neki, hogy nyugodtan koncentráljon a tanulmányaira. Én ráérek még. Nekem ha nem jut más, csak ő, akkor azzal is beérem. Nem azért akarok vele lenni, hogy mindenáron gyereket csináljak neki., hogy megadja azt amire vágyom azon az áron, hogy ő boldogtalanná lesz általa. Akkor nem érne többet egy tenyészkancánál. Én őt akarom. Nem csak beérem vele, hanem ő kell, a szeszélyeivel, a vadságával, az okos meglátásaival, a betegségével, mindenével együtt. S ha szeretné, elveszem. Ha igazán szeretné. S ha tényleg akarja, lehet közös gyerekünk is. Vagy örökbefogadott. Vagy béranyától. Nekem már teljesen mindegy. A lényeg, hogy őt boldoggá tudjam tenni. De ezért képes vagyok türelmesen várni is, igazán nem gond. Néha kicsit türelmetlenkedek, de olyankor átmegyek Johnékhoz vagy Corneliáékhoz, babázok egy kicsit és ha kigyerekeztem magam, vittem elég ajándékot vagy szerveztem valami klassz programot a csemetékkel, akkor megnyugszik a lelkem, hogy szeretve vagyok. Én vagyok mindenki Jamie bácsikája a közvetlen környezetemben és most ez is elég. Ha Tessa van, akkor minden elég mert akkor mindenem megvan. Ha vele lehetek akkor kevésbé fájnak az életem hibái, a bűneim kevésbé gyötörnek, a hiányokkal könnyebben megküzdök.
Az autóval elérem a város határát és felkészülök, hogy Tessát kiragadjam a tanulmányainak bugyraiból. Mintha egy álomkórost próbálnék magához téríteni, szinte alig fogja fel mit magyarázok neki. Nem csodálom, a vizet is élből utasította el, a klímára nem is reagált. Rosszabbra számítok reakcióként, de önmagához képest elég higgadtan fogadja, hogy megérkeztünk. Egy bólintás után én is felpillantok a szélvédőn keresztül a Mercury Hotel épületére. Nem ehhez vagyok szokva, ez tény, de ha van ágy meg fürdőszoba, nekem már az is megfelel. Direkt nem akartam nagyzolni, mert tudom Tessát ez mennyire kiborítja és igyekeztem tekintettel lenni az érzéseire is. Szerencsére már nem akarja mindennek kifizetni a felét, erről leszoktattam, de azért tudom még, hogy jár az esze, ezért is gondoltam arra, hogy megpróbálok valami kevésbé kirívó szállást foglalni számunkra.
- Hát, nem a Four Seasons, az tény, de azért melegvíz meg áram itt is akad - vigyorgok rá élcelődve, mert azért nem is egy lepratelepet választottam szálláshelyül. Remélem értékeli a viccelődést és nem vág tarkón érte. Épp felvetném a vacsora lehetőségét és a szobaszerviz szolgálatainak lehetőségét amikor kiszállás előtt még beelőz. Ujjai az alkaromra fonódnak, mint mikor valami fontosat akar megosztani velem vagy valakivel aki közel áll hozzá.
- Meglepetés? - ráncolom össze a homlokomat de aztán elmosolyodok. Talán előre megrendelte a kedvenc kajámat. Ölni tudnék egy bazi nagy hamburgerért, az mát biztos, talán megsejtette hogy éhes leszek mire ideérünk. Mosolyogva pillantok felé - Nekem van a legdrágább kedvesem a világon...- kezdenék bele amikor kiböki, hogy meghívta a tesóimat a nagy eseményre. Az arcom lefagy.
- Mi? Mármint...- kérdezem elhűlve és teljesen lesokkol amit hallok. Mire felocsúdhatnék, már ki is pattan és a szálloda ajtajánál megjelenő Olliet és Gracet megy üdvözölni.
A meglepettségtől megnyikkanni sem tudok, nemhogy megmozdulni. Azóta nem láttam az öcsémet, hogy eljöttem Seattle-ből. Mennyi idő is telt el azóta? Kipattanok a kocsiból és még mindig lefagyva megyek feléjük. Szélesre tárom a karomat és az ölelésembe zárom a fivéremet, aki a kiköpött másom. Vicces, hogy mindketten akaratlanul is fekete pólót vettünk fel sötétbordó inggel, farmerral. Még a sportcipőnk is szinte teljesen egyforma.
- Hogy vagy Jamie? Jó rég beszéltünk! - pillant rám az öcsém, és én kissé reszkető kézzel lapogatom meg a hátát.
- Jól, köszönöm, de kimászhatnál végre a képemből, azt nézegetem már lassan negyven éve, a kis utódod és a szépséges feleséged sokkal jobban érdekel nálad - viccelődök vele, és most Gracehez megyek aki a karjában tartja az unokaöcsémet. A gyerek szerencsére nem fél tőlem, mert azt hiszi az apja vagyok.
- Hát te milyen nagyra nőttél, Pocok - nyújtom felé a karomat és azonnal csimpaszkodik is át rám a kicsi, aztán megpuszilom Grace arcát is - Hogy lehet, hogy te napról-napra fiatalodsz, míg ez a fajankó lassan száz évesnek látszik melletted? - bókolok a sógornőmnek, és hátra pillantva az öcsémre látom, hogy jót röhög azon, hogy a bratyója egy valódi mókamester. Vagy legalábbis nagyon erőlködik rajta.
- De ezért veled még számolunk, drágaságom - nézek azért mosolyogva Tessára, mert ha ezt tudom, akkor készülök valami kis ajándékkal az unokaöcsémnek, mert én sajnos képtelen vagyok nem ajándékokkal elhalmozni a szeretett gyermekeket a családomban. Nap mint nap látom a nélkülözést, a hiányokat amikkel családok küzdenek, és tudom, hogy ezzel nem válthatom ki az időt amit távol töltök de ha csak egy percnyi jó emléket adhatok, nekem megéri. Oliver kisfia, aki a Mark Storm nevet viseli (első ezen a néven) kissé álmosan bújik a mellkasomhoz míg meg nem látja az apját. Aztán kissé zavarodottan pislog fel hol rám majd az apjára, majd ismét rám.
- Na, kishaver, most ilyenkor mi van? - kérdezem tőle, aztán megpuszilgatom a kis szöszke fejét és átadom az édesanyjának. Épp jókor, mert ebben a pillanatban megérkezik egy másik autó, a miénk mellé. S ha az imént meglepetést látszódott az arcomon, most őszinte rideg harag uralkodik el a vonásaimon, amin egy pillanatig nem tudok úrrá lenni. A kocsiból Peter száll ki, a másik öcsém, s vele egy időben Angelica.
- Sziasztok! - integetnek mindketten és rajtam kívül úgy tűnik mindenkinek teljesen normális ez a családi összejövetel. Én azonban hirtelen újra Sydneyben találom magam, ahol az esküvője előtt pár perccel Peter a nyakamba akasztotta a bűnt amit évekkel ezelőtt elkövetett. S bár akkor és ott nem tettem semmit, de ez nem jelentette azt, hogy csak úgy megbocsájtottam neki. Nem véletlenül nem tartottam vele a kapcsolatot, csak Tessán keresztül üzentem, vagy épp Angiet hívtam fel.
Ám most csak egy vádló, haragos pillantást vetek Tessára, hogy értsen belőle, ezért még biztos számolni fogunk mi ketten, és szigorú hangon bököm oda.
- Nahát, micsoda meglepetés! - lépek feléjük és gondosan kikerülve az öcsém felém nyújtott jobbját egyenesen Angiehez lépek és megcsókolom az arcát majd kiveszem a kezéből az unokahúgomat, aki egy bébihordozóban alszik egy sötétkék takaróval letakarva. Meg sem lepődöm hogy az Ausztrál nyomozóiroda emblémája van belehímezve.
- Szia Gyönyvirágom, hogy te milyen csodaszép kislány vagy! Jamie bácsi nagyon szeret téged, kicsi angyalkám! - hajolok hozzá és megpuszilom a kis lábacskáját, direkt figyelve rá, hogy nehogy csupasz bőrfelülethez érjek. Nem szeretnék valami nyavalyát ráragasztani, hiszen alig két hónapos, Mark azért már elmúlt egy éves is. Ahogy azonban a kisebbik öcsém közelíteni próbál, visszaadom a hordozót a kezébe és felpillantok a majd két méter magas óriás zöld szemeibe és a kezébe nyomom a lányát.
- Gyönyörű kislány, szívből gratulálok ismételten.
- Jamie, várj, kérlek...- kezdi az öcsém, megérezvén, hogy valami nincs egészen rendben, de én az autóm hátuljához megyek és elkezdem kipakolni a csomagokat. Nem, ez nekem így nem megy. Hogy hozhatott ilyen helyzetbe? A gyerekek előtt nem fogom megvitatni ezt a dolgot, de most legszívesebben akkorát húznék be az öcsémnek, hogy a feje lerepülne. Nem akarom Tessának kelteni a feszültséget de képtelen vagyok ennél jobban türtőztetni magam. Annak is örülhetnek, hogy nem ülök vissza a kocsiba és hajtok egyenesen hazáig. Ehelyett míg a többiek még csacsorásznak, addig én elkezdek kipakolni a kocsiból nagy durrogással. Isten hozott Bostonban, Jamie.

Tessa & Jamie

Nem készültem fel. Sokként ért, hogy végre szemtől-szemben állhatok ismét Oliverrel és a családjával, de Peter megjelenése nem azt a pozitív kimenetelt hozza magával, mint amire valószínűleg számítottak.
De mire is számíthattak? Hogy a nyakába borulva éneklem el a himnuszt? Meglapogatom a hátát és irigy büszkeséggel pillantok majd a családjára? A családjára, akiket szeretek teljes szívemből? A nőre, akit feleségül vett? Akit úgy vett feleségül, hogy engem megsemmisített? Ő elérte a tökéletes boldogság békéjét míg én a poklot éltem át? Hiszen ott, azokban a napokban minden átértékelődött. Addig még valahol hittem benne, hogy ha más nem is, de annyira vagyok jó és szerethető, hogy ne alázzanak meg ilyen módon. Amúgy is elég bizonytalan vagyok magamban. Azokban a napokban viszont a teljes világom omlott össze azzal, hogy Tessa is mást választott helyettem, aztán majdnem elveszítettem, végül én magam taszítottam el magamtól őt. S most? Mit kéne tennem? Megölelnem? Eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben? Hisz ha csak ránézek elönti az agyam a lila köd és képen tudnám verni. Az kattog az agyamban újra meg újra, hogy nem hagyhatom Tessával egyedül. Pedig tudom, hogy fülig szerelmes Angiebe, és hogy Tessa sosem tenne ilyet. Tudom, hogy azt mondta akkor is, hogy berúgtak és Vicky biztos neheztelt valamiért, ő meg fiatal volt, még nagyon kelekótya. Nem tudta felmérni a következményeket. És bár azt tudnám mondani, hogy megértem. De nem értem meg. Képtelen vagyok rá. Mert lehet, hogy lefeküdtem Coryval míg Tessa beteg volt. Igen, nem tagadom. De Cory az én barátom, nem Tessáé. Ha Nadiáról lett volna szó, sosem tettem volna meg. Ha Mollyról, nem tettem volna meg. Miért? Egész egyszerűen mert vannak elveim. Nem sok, de azokhoz foggal-körömmel ragaszkodom. Az öcsém pedig úgy tépte szét a testvéri eskünket akár egy pókháló szálat, amit aztán tovalibbentett az első hajnali szél.
Megtört.
S én hordozom magamban ezt az érzést amióta csak tudom, megkérdőjelezve mindenkit aki közeledni próbál hozzám. Mert ez vagyok én, egy egyszerűen bonyolult lélek, egy ezerszer térdre kényszerített férfi, aki ezeregyszer is talpra állt. Egy ember, aki mindig menekül, amikor maradnia kéne, és marad, amikor más már elmenekült volna. Nem vagyok jó, különösebben fantasztikus sem, nem állítom be magam a világ legjobb pasijának, testvérként is tudok csapnivaló lenni. De mégis én vagyok a legjobb nagy testvér, mert mindig támogatom az öcsémet, és Oliverrel is megbékéltem, még ha nehezen is ment az eleje. Talán picit érthető volt a dolog, hogy nem ment egyről a kettőre, de a végeredményt tekintve sokkal jobb a viszonyunk, mint az elején volt. Oliver amúgy is egy kicsit Johnra hasonlít, végtelen türelme és empátiaérzéke van másokkal szemben és a végtelenségig kitartó, ha a céljairól van szó.
Azonban Peterrel a viszonyom alapjaiban ingott meg. Ez egy stabil bástya volt, amit a hazugságai, a bűne és a játszmái úgy mostak alá, akár a sziklát a tenger. Lassan, alattomosan, míg végül elég volt egy utolsó hullám, hogy alázuhanjon az örvénylő mélységbe. Neki könnyebb lett. Én a legkritikusabb időszakomban vesztettem el az anyám után a testvéremet is.
A gyerekekhez kedves vagyok, igyekszem tényleg nem feltűnően kimutatni a bennem kavargó érzéseket, és Tessát sem rettentem el azzal, hogy kiborulok az egyik nagyon is fontos életeseménye elején, hát tartom magam. De érezhető a hangulatváltozás, ahogy visszavonulót fújok azután, hogy mindenkinek köszöntem. Nem akarok sem vitát, sem harcot, de meghajolni sem fogok. Ennyi amit tehetek, s ha ez nem elég, mindenki bekaphatja.
A sötét gondolatok magukba szippantanak, az emlékek örvénye magával ránt. Érzem Tessa illatát, a földet, amely körbeölelte. Látom magam előtt Emma porladó csontjait, a megszürkült barna hajzuhatagot melyet befedett a kiásott sír földje. Hallom, ahogy Tessa ernyedő keze elereszti a felkarcsontot s érzem a bőrömön, ahogy a mellkasomba mar reszkető keze. Élő váltja a holtat, hogy menedéket s kapaszkodót nyújtson ehhez a világhoz. Mert ő még ide tartozik. Eltemették és eltemette magát, de még él. Én életben tartom majd bármi történjék. Látom, ahogy kiemelkedünk a sírból, ahogy megpróbálják kiszedni a kezemből, de nem ereszt. Érzem Angie aggódó tekintetét, s az öcsémét, akit akkor és ott idegenebbnek éreztem mindenkinél. Jóformán én neveltem férfivá, s ennyit tudtam kihozni belőle és ez által magamból? Könnyebb volt akkor Tessára hivatkozva elbújni egy szoba négy fala közé mint szembenézni az igazsággal.
Mellém lép, és azonnal csendre int - feleslegesen. Nem akartam semmit mondani. Itt és most, nem. Bólintok, és követem őt a bőröndökkel, jószerével oda sem figyelek merre vezet. Letisztuld, szépen, elegánsan de egyszerűen díszített hall fogad a recepciónál, s hagyom, hogy Tessa vegye kézbe az irányítást. Követem aztán a lifthez amely felvisz minket a szobánk folyosójára, s onnan is némán hagyom, hogy vezessen. Azt sem tudom melyik szobát kaptuk, nem is nagyon izgat, hogy őszinte legyek. Egyik szálloda olyan nekem, mint a másik. Ágy, mosdó, zuhanyzó ha van, nekem már épp elég. Hogy ez egy ötcsillagos hotel vagy egy egyszerű panzió, már édes mindegy. A szobába érve összeszorított fogakkal húzom be a bőröndöket, s egy felületes szusszanással tudatosítom magamban, hogy a nagy utazás első fele véget ért. Véget ért? Vagy most jön csak a neheze? Még mindig Peteren és a múlton bosszankodok, amikor életem nője lóbálni kezdi előttem a piros zacskót. A feltételezését értetlen, kissé talán bosszús arckifejezéssel honorálom.
- Szitokszavak? - kérdezem, s elveszem tőle a felém nyújtott zacskót, majd belekukkantok. Bokszkesztyűk. Rá emelem zölden csillanó tekintetem, s megrebbennek a sötétszőkébe hajló szempilláim - Ezt meg minek hoztad? Szerinted nekiállok most bokszolni? Vagy ez valami terápiás módszer lenne? - kérdezem értetlenül, és próbálván nem megbántani őt nem ledobom az ágyra a bokszkesztyűket csak leteszem. Kibújok a kabátomból s hanyag eleganciával a fotel karfájára hajítom, majd kigombolom az ingemet a csuklóimnál és mindkét alkaromon feltűröm. Igyekszem nem felemelni a hangomat, sem erőszakosan fellépni vele szemben, mert a szívem mélyén tudom, hogy csak jót akar, de nem értem mire jó ez az egész.
- Nem állt szándékomban szitkozódni, sem csúnyán beszélni. Még a hangom sem akarom felemelni veled szemben, édesem. De tényleg nem értem, mire jó ez az egész. Bokszkesztyűket hoztál? Minek? Menjek le egy kicsit ütögetni? Verjek szét egy zsákot? Vagy álljak ki az öcsémmel szemben? Ha te akartál velem ringbe szállni, előre szólok, hogy akárhányszor megüthetsz, de én nem fogok kezet emelni rád. Tényleg nem értem, mit akarsz ezzel elérni, épp itt és épp most! Neked az előadásodra kéne figyelned, nekem pedig rád. Olivert meghívtad, rendben, megértem. de Őt? Nem akarok vele beszélni, nem akarom helyrehozni, mert ezt már nem lehet, érted? - tárom szét a karomat, és összeszorítom ismét a számat, hogy meghallgassam az ő véleményét is, mert ez így igazságos. Még akkor is, ha kicsit úgy érzem, elárult és kijátszott a hátam mögött.

Tessa & Jamie

Az este jó hangulata elillan, s bennünket egy sötét örvény ránt magával a végtelen homály otthonába. Nem értem a dolgokat amiket tesz, amiket tett, nem értem azt sem, hogy ezt miért mostanra kellett időzítenie. Elmondom csendesen azt, amit gondolok, ám a válaszából azt szűröm le, hogy csalódott. Jól érzékelem? Csalódott volna bennem azért, mert nem álltam le harciasan kiosztani? Értetlenül hallgatom a felvetéseit, és sajnos azt is látom, hogy nem igazán partner most abban, hogy értelmesen megbeszéljük a dolgokat. Nem azért, mert amúgy nem értelmes, azt hiszem itt valami más bújik meg a tettek mögött, csak én nem látom tisztán.
Érdeklődve nézem, ahogy reagál rám, arra amit mondok. Kicsit mintha lemondott volna rólam, és ez az érzés befészkeli magát a szívem legbensőbb zugaiba. Lemondott? De miért? Miért olyan fontos számára, hogy megbocsássak az öcsémnek? Hisz láthatja, nem voltam bunkó, mindenkit üdvözöltem, nem csináltam jelenetet. Persze érezhető volt az öcsém és köztem a feszültség, de tényleg igyekeztem moderálni magam, ami ahhoz képest amilyen durva voltam régebben, igazán nagy fejlődésnek mondható. Vagy mégsem? Lehet, hogy nem is ez számít? Csak pislogok a szavaira, értetlenül húzom össze a szemöldökömet.
- Nem tudsz olvasni bennem? Hisz nyitott könyv vagyok számodra - teszem szét a kezem, mert tényleg így is érzem. Beszélek, megosztok vele őszintén mindent amit csak kérdez, a kutatása során is olyan őszintén igyekeztem elmondani mindent amennyire csak tőlem telt. Ami ezután jön azonban lesokkol. A szavai folyékony nitrogénként fagyasztják le minden izmomat, idegvégződést, minden sejtet a testemben. Pislogni tudok csupán a kemény szavaktól, és attól, ahogy bennem lecsapódik. Aztán csapódik az ajtó, és egyedül maradok. Észre sem vettem, hogy csak felületesen lélegeztem ez idő alatt, így most egy nagyobb sóhajjal szabadítom meg a testem a feszültségtől.
A teraszra sétálok és lenézek a mélységbe, majd onnan a távoli város fényeire, s magamban őrlöm meg a szavakat amelyeket mondott nekem. Barátként van jelen, s valami többként amit nem mondunk ki? Bocsássak meg Peternek, mert ő megbocsájtott nekem? Neki nehezebb volt? Tényleg? Eszembe jutnak emlékek amelyek Peterhez kötnek, és amelyek Victoriához, és persze megannyi másik amelyik Tessához. Az életünk egy hatalmas, kavargó katyvasz, tele jó és rossz élményekkel, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk. De miért akarja mindenáron, hogy kibéküljek az öcsémmel? Miért akarnék én vele a halott exemről beszélni? Nem állt szándékomban, és mielőtt ez az egész kiderült volna, akkor sem akartam. Az, hogy egy mérlegre helyezte Cory esetét az öcsémével pedig határozottan nem tartom igazságosnak. De már megtanultam Tessánál, hogy sokszor az érzelmei erősebbek a józan ítélőképességénél, és miért is tudna ebben az esetben érzelmek nélkül ítélkezni? Hisz az egyik szereplő pontosan ő a történetben. De nekem így nem megy, és már látom, hogy ő sem bocsájtott meg nekem. Megmagyarázta magának, hogy ez a dolog megbocsájtást nyert, mert volt rá logikus magyarázata. Igen, ezt én is tudnám tenni. De vele ellentétben én nem akarok megbocsájtani.
De tényleg nem tudnám megtenni? Legalább tettetni valahogy? Kicsit eljátszom, hogy baromkodok, vagy akármi, mint régen. Senkinek nem kell tudnia valójában mit érzek, nem? Ez egy járható úgy is lehet akár.
A gondolatmenetet egy üzenet szakítja félbe. Megnézem ki írt, gyors válasszal reagálok rá. Szakmai dolog, annyira nem sürgős, hogy azonnal válaszoljak, de legalább eltereli kicsit a figyelmem. Nem tudok ebben most döntést hozni. Még időre lenne szükségem, csak attól félek, hogy ez így ebben a formában most nem igazán áll rendelkezésemre. Visszamegyek a szobába és kinyitom a bőröndömet és előveszek  egy tiszta fekete pólót. Leveszem az ingem és az alatta lévő pólót is lecserélem erre, aztán felkapom a boxkesztyűket, amiket Tessa hozott nekem. Hát legyen, én nem vagyok semmi jónak elrontója.
Elindulok lefelé, még magam sem tudom milyen érzésekkel magamban. Nem értem a dolgokat, és nem tudom mit hoz még ez az este, de tényleg nem szeretném ezt elrontani Tessának. Neki fontos ez az előadás, ez az egész esemény, nekem pedig nincs jogom elvenni tőle ezt. Túl sokat vettem el már tőle, ezt most nem szúrhatom el. Odalent meg is látom a családot, és a körükben Tessát. A szívem megint összeszorul fájdalmas gyönyörűségben. Mert lehet akármennyire túlérzékeny, olykor dilis, néha magába zárkózó, szeszélyes és őrült, de imádom ezt a nőt. Annyira szerelmes vagyok belé, hogy ha ez az érzés kiszabadulna a szívemből letarolná a fél univerzumot. Szeretem őt minden dilijével együtt, minden érzésével, minden hibájával együtt és annak ellenére is. Szeretem őt, ahogy embert még nem szerettem. És fáj, hogy azt mondta, nem fér bele ő sem, ha Peterrel nem békélek meg. Mert ez nem igaz. Eltávolodtam az öcsémtől, de őt továbbra is szerettem. A kettőnek semmi köze egymáshoz. Némely viszonyok megváltoznak, némelyek maradnak. Ilyen az élet.
Mégsem teszek semmit, hogy az akaratom érvényesítsem, nem próbálom meggyőzni őt arról, hogy ez helytelen hozzáállás, és hogy a vesztünket éppen ez fogja okozni, ha nem ébred fel időben. Nem irányíthat mindent, nem tud, nem teheti. Ez túl nagy felelősség. Nem menthet meg mindenkit mindentől. Néha csak el kell fogadni, hogy van, ami nem változik meg. Már ez van, az idő kereke így halad tovább. De ahelyett, hogy ebből ismét egy versenyhelyzetet kreálnék, odalépek a családunkhoz. Igen, nem az enyémhez. A miénkhez. Mert Tessa hozzánk tartozik. Mindenkihez. Akkor is, ha ő még nem érzi ezt így.
- Peter, van kedved benevezni velem a jótékonysági boxra? - kérdezem, és érzem, hogy a levegő megmerevedik körülöttünk. A zizegés elmarad, a hangok elhalnak, minden szem rám szegeződik. Angie furcsán húzza össze a szemöldökét és kérdőn pillant Tessára, mintha azt kérdezné: Ez a te műved?
Állom a sarat, nem visszakozok, csak az öcsém bánatos, zöld szemeibe mélyedek el. Pislogás nélkül néz rám, és elindul egy érzésfonal, amit nem tudok hová tenni. Bólint, és a majd' két méter magas óriás felkel a felesége mellől, megigazítja az ingét.
- Természetesen. Hol kell nevezni? - lép elém, de nem nyújtja már a kezét, még csak nem is mosolyog. Valami van benne, de nem mondja ki. Érzékelem én is, de válasz helyett inkább Tessához fordulok.
- Beszélhetnénk? - kérdezem, és ha hajlandó rá, kicsit félre vonom.
- Odafent rádöbbentem valamire, és azt hiszem nem ez a legjobb hely és idő, de muszáj kimondanom. - nézek rá, és kissé félrebillentem a fejem - Bocsánatot kérek. Nagyon bánom, hogy fájdalmat okoztam neked Corneliával, és azzal, amit tettem. Tudom, hogy a múltat nem tudom megváltoztatni, de azt hiszem még sosem kértem tőled emiatt bocsánatot. Ha van rá mód és esély, akkor fogadd kérlek őszintén - mondom, és finoman végigsimítok a karján. Nem engedek több érintésnek, de ha mondani szeretne valamit, megvárom.
Aztán elindulok az öcsém felé.
- Nemsokára kezdődnek a meccsek, majd gyertek ha szeretnétek látni, ahogy szétrúgom a seggét.
Gyenge nevetés követi a félig komolynak ható ígéretet, de Peter azonnal levágja, hogy csak enyhíteni akarom a légkört.
- Ó, bátyó, azért ahhoz lenne nekem is néhány szavam - neveti el magát és összeborzolja a hajam. Elrántom a fejem és megbököm a könyökömmel vesetájékon, hogy arrébb ugorjon kicsit, így már majd' mindenki arcán mosoly lesz.
- Oda nem elég, ha nagy dumás vagy, haver. Ütni kell meg állni a verést!
- Hozzászoktattál, nem emlékszel? - kérdezi, és enyhültebb környezetben indulok el vele a helyszín felé. Még mielőtt elhagynánk a családi kört, Tessára nézek és bátorító mosolyt küldök felé. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát miatta, pedig Angie arcából ítélve nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését a dolog. Ahogy eltávolodunk viszont a csend hamar ismét társul szegődik hozzánk.
Percek telnek el, míg Peter nem bírja tovább és megszólal.
- Figyelj, én megértem, hogy mit érzel...- kezd bele, de azonnal megtorpanok, és szembe fordulok vele.
- Nem, kurvára nem érted meg, mit érzek. Tudod miért nem? Mert én nem feküdtem le egyetlen csajoddal sem. Sem amikor együtt voltatok, sem azután, hogy szétmentetek. Pedig akadt jelentkező. De nem tettem, mert az öcsém vagy, és nekem van gerincem.
Peter döbbenten pislog rám.
- Évekkel ezelőtt volt, Jamie, elmondtam, hogy sajnálom. Elmondtam, hogy bepiáltunk, és Vicky régóta magányosnak érezte magát, én meg csak egy kanos tinédzser voltam lényegében...nem direkt csináltuk. Nincs mentségem, tudom, de nem akartalak bántani - pislog rám könyörgően, de szenvtelenül állom a pillantását.
- Neked csak ennyit jelentett. Egy botlás, amit megbántál. Nekem viszont az egész életemet alapjaiban ingatta meg. És pont az esküvődön kellett kiböknöd? Hány lehetőséged lett volna erre a beszélgetésre? Sydneyben együtt laktunk, Seattleben is hosszú hónapok álltak a rendelkezésedre, és te...te az esküvőd napját választottad? Inkább tartottad volna magadban, esküszöm, azt kívánom bár sohasem tudtam volna meg, hogy mekkora patkány vagy.
- És Cory? - kérdez vissza, mert érzem, hogy most felhúztam. Bólogatni kezd értetlen arcom láttán - Aha, igen. Corneliáról beszélek. Azt hiszed nem tudom mi történt? Azt hiszed, te olyan jó vagy és szent? Mr. Mindenre Van Mentségem, Mert Én Jamie Vagyok uraság? Igen, tudom, mit műveltél Coryval. Tessa beteg volt, te meg egy másik bombanőt keféltél egy szállodai szobában. Viszonyod volt a mentoráltaddal, és nekem ugatsz itt erkölcsről? Ha Tessa nem kapja meg azokat a fotókat, talán ugyanígy nem tudna semmiről, igaz? Mert neked ez lett volna a kényelmesebb. Szóval cseszd meg Jamie az egész bűnbak keresést, amit a nyakamba varrtál.
Nem mondok semmit, csak lökök rajta egyet, hogy induljon el a nevezési pont felé.
- Ezt még kifejtheted ütögetés közben is, most menj és iratkozz fel. Ez az esemény fontos Tessának, nem fogod tönkre vágni, különben megnyúzlak elevenen.
Testvérek vagyunk, köztünk ez a fajta kommunikáció teljesen működőképes. Peter sértődötten szegi fel az állát, és elindul. Nem vitatkozik. Én pedig időt kapok újra, hogy átgondoljam mi legyen.
A nevezés gyorsan megy, és kapunk boxnadrágot is, meg cipőt és persze fog-, és fejvédőt. Nem tipikus felszerelés, de nem bánom, fő a biztonság. Nem véres leszámolás lesz, inkább csak barátságos mérkőzések, játék, viszont nem mindenki jár boxolni, én sem vagyok profi benne. Azért még el lehet szórakoztatni a kíváncsi nézőket.
A bemelegítés alatt a terem két különböző végében tartózkodunk. Nem nagyon megy egyelőre a felengedés, sem az, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. És bevallom, ez most piszkosul fáj. Nem akarok Victoriáról beszélni, mert már igyekszem lezárni a múltam azon részét. Mindig fájni fog a halála, mindig bennem lesz, mert vele halt meg a gyerekem is, ez pedig egy olyan veszteség amin nem jut túl az ember sosem. Vártam azt a picit. Vágytam arra, hogy apa legyek, hogy a karomban tarthassam, de ez sosem jött el. És körülöttem mindenkinek családja van már, egy-két-három-négy gyerekkel, csak én vagyok még mindig a munkám megszállottja. És igen, el tudom ezt fogadni, ha Tessa az enyém, mert az életemnél is jobban szeretem azt a nőt. Akkor is így van, ha ezt ő nem látja ilyen tisztán és egyszerűen. Nem bánom, ha nem lehetek apa, ha őt nem veszítem el, mert ő fontosabb. Tudok gyerek nélkül élni. Nélküle viszont nem. De az öcsém elvesztése, a véleménye rólam most sebezhetővé tett és kiszámíthatatlanná. Megbolygatta a lelki nyugalmam, mert nem számítottam ekkora támadásra. Valahol jogos, valahol pedig nem értem, hogy nem látja a különbséget a kettő között. A boxzsák előtt állva kesztyűvel a kezemen püfölöm a zsákot. Izzadtság csorog végig rajtam, pedig alig mozog a zsák. A szívműtét óta jobban kell vigyáznom magamra, gyorsabban elfáradok. De a tekintetem lopva makacsul az öcsém felé téved. Jó ötlet kiállnunk egymás ellen? Jó ötlet elszeparáltan tartózkodni minden érintkezéstől? Tessa vajon mit csinálhat? Remélem tényleg megpróbál az előadásra koncentrálni, mert holnap nagy napja lesz. Lemegy ez a pár mérkőzés, kicsit idétlenkedünk, aztán vacsora és visszavonulunk, hogy tudjon pihenni. Legalábbis ez a tervem, aztán lehet, hogy ebből semmi nem valósul meg. Meglátjuk.

Tessa & Jamie