Az este hűvös szele hűti le sajgó testem bőrfelületét. Izzadt vagyok és fáradt, de leginkább tehetetlen düh tombol bennem. Hol az ördögben lehet ez a nő? Amióta csak visszavonta a javaslatát a boxmeccsre, nem látta senki. Nem jött vacsorázni, a telefonját nem veszi fel senkinek, üzenetekre nem reagál. Az aggodalom széttép belül, de valami azt súgja, hogy ne keressem. Kétszer végigjártam a Campus területét, és a szálloda környékét is, de miután nem találtam, rájöttem, hogy valószínűleg nem akarja, hogy megtalálják. Így türelemre intettem magam, és miután körbetelefonáltam minden kórházat a környéken és megnyugtattak, hogy nincs a betegek között, inkább visszajöttem a szobába. Egy ideig az ágyon feküdtem, próbáltam olvasni, aztán mivel a feszültség kezdett teljesen kiborítani, nekiálltam fekvőtámaszozni, felülésezni meg guggolni, hogy ez is elterelje a gondolataimat. Az egyetlen amit nem tudtam csinálni, az alvás. Pedig párszor eszembe jutott, hogy inkább lefekszek, alszok és mikor épp haragudtam rá amiért megint elfutott előlem, arra gondoltam, ha nem is alszok, még eljátszhatom. Hogy beszélni se kelljen vele, mert...mert akkor épp haragudtam. Épp csalódott voltam. Épp utáltam, amiért ennyire önfejű és képtelen megérteni egyetlen dolgot velem kapcsolatban, méghozzá azt, hogy ha eltűnik, agylágyulásig aggódom magam érte.
A tusolóban a tükörképemet bámulom míg megengedem a zuhanyt. A képem kicsit feldagadt, mikor eldurvultak a dolgok Peter és köztem, de meglepetésemre hagytam nyerni az öcsémet. Ő is meglepődött rajta, amikor a durva kezdés után egyszerűen hagytam magam legyőzni. Engem is meglepett, főleg mikor hirtelen váltottam és Peter akkorát vágott a képembe, hogy megtántorodtam. Aztán kaptam még párat, Fejre, az oldalamra, gyengén próbáltam visszaszorítani, aztán egyszerűen elterültem. Nem bántam, nem is érdekelt. A gondolataimban akkor és ott teljesen máshol jártam. Megvilágosodtam, vagy mi volt, nem értettem a dolgot. De rájöttem, hogy nem akarom legyőzni az öcsémet. Nem akarom bizonyítani neki, hogy megérdemli, hogy visszaadjam neki legalább így az engem ért sérelmeket. Egyszerűen...nem érdekelt már a bosszú. Mert felfedeztem valami egészen mást magamban. A valódi okot az egészre. Ez pedig letaglózott. Azért haragudtam Peterre az esküvő után, mert elmondta a megcsalást. És azért tartottam a haragot vele, mert Tessát féltettem tőle. De valójában nem kettejükben nem bíztam meg, hiszen tudtam, hogy Peter imádja a feleségét, sosem csalná meg őt, és Angie sósavban oldaná fel a szitává lőtt holttestét, ha megtenné. Nem is Tessában kételkedtem. Hanem magamban. Attól féltem, mi lesz, ha Tessa egyszercsak rádöbben arra, hogy nem vagyok elég jó számára. Mi van, ha megunja az állandó harcot velem és a könnyebb utat választja? Hiszen fiatal, gyönyörű, a pasik a térdükön csúszva könyörögnének egyetlen pillantásáért! Miért akarna velem maradni? Hisz beteg vagyok a fejemben, beteg a lelkemben, a szívemben. Minden tekintetben rossz döntés vagyok. Elcseszett. S ha ez még nem lenne elég, munkamániás vagyok, olyan családi háttérrel amivel kevesen tudnának megküzdeni és számtalan olyan rossz tulajdonságom van aminek a fele elég az elviselhetetlenséghez.
Ez az új gondolat pedig egészen más megvilágításba helyezett sok mindent. Persze ennek ellenére még mindig nem bízom az öcsémben. A megbocsájtás nem érkezett még el, még mindig fáj amit tett. De a saját érzéseimmel egészen más viszonyba kerültem.
Azonban Tessa eltűnése még ezen sem változtatott. Furcsa volt az egész, és próbáltam visszatekerni magamban az eseményeket, vajon hol értelmeztem félre valamit, de egyszerűen nem találtam azt a bizonyos pontot. Tessa bezárkózott, és úgy éreztem, bármit teszek, az szart sem ér. Ha jobbra lépek az a baj, ha balra akkor meg az, és ez tehetetlenné tett a megoldások keresésében. Csalódtam magamban is, mert úgy éreztem, van köztünk valami, a beköltözése estéjén én azt hittem, megbeszéltünk sok mindent és végre elindultunk a fejlődés felé, és egy párt alkottunk, de rádöbbentett, hogy ez csak a fejemben létezett. Összezavartak a jelek, az egész ami történt köztünk, és nem értettem, hogy akkor miért egyezett bele, hogy együtt jöjjünk? Vagyis persze, értettem, hisz azért tudja már jól, hogy én vigyázok rá, és Sydney óta Tessa rettenetesen félt az idegen helyektől és emberektől, jelentősen beszűkült az a kör ahol biztonságban érezte magát. De akkor sem értettem, hogy akkor most mi a fene is van köztünk? Most akkor szakított velem? Vagy így akarta elmondani, hogy csak barátok vagyunk és ez sosem lesz több?  Nem tudtam értelmezni az események alakulását, bizonytalanságban tartottak az oda-vissza ugrálások, a kimondott majd visszaszívott szavak, és az, hogy kerülgettük egymást, mintha félnénk. Ha én közeledtem, ő menekült. Ha ő közeledett, én csináltam valami olyat, amivel feldühítettem vagy megbántottam.
De a tehetetlen düh, az aggódás és az időnként fellépő haragomon túl mégis az az érzés uralta minden lélegzetem, hogy elveszíthetem. Talán már rég elvesztettem, csak próbált időt hagyni, hogy én is észrevegyem? Nem tudtam biztosra semmit, ez pedig újra összetörte az amúgy is megsebzett szívemet.
A zuhanyzás után beleugrok egy melegítőnadrágba, és mivel a zuhany alatt túlságosan felhevültem így kilépek a teraszra, hogy kis levegőhöz jussak és lehűljek. A villany lekapcsoltam a szobában, most jól esik csak a tompa fényeket nézni és gyakran pillantani lefelé, hátha meglátom valahol. Nem messze hallok a fejünk felett elzúgni egy repülőt. Nem vészes a hang, de felismerhető. Autók dudálnak egymásra a távolban és a sosem alvó, nyugtalan város a maga szépségével és rettenetével tartja fogva a tekintetem, s a gondolataim egyre visszaszállnak Tessához. Nyugtatgatom magam, hogy jól van. Biztos nem esett baja, biztos csak gondolkodik. Az előadás miatt is kivan, izgul, kell egy kis idő számára. Mentségeket gyártok, forgatókönyveket, amelyek azt bizonyítják a fejemben, hogy jól van. Aztán a rémálmaim elevenednek újra, a Sydney-i eset, és amikor én magam bántottam őt. Elképzelem, hogy valaki más épp bántja őt, amitől fulladozni kezdek, és elkap a kétségbeesés, s a sürgető érzés, hogy gyalogszerrel kezdjek el átkutatni minden eldugott bárt, minden sikátort, minden félreeső motelt és lehúzódott furgont. Kínomban markolom meg olykor a korlátot, de a lábamat a padlóhoz szögezem. Ha egyetlen lépést tennék, azonnal útra kelnék, de valami azt súgja, hogy most az egyszer ne tegyek semmit. Csak várjak türelemmel. Akkor is, ha fáj, ha megrémít, ha feldühít és elpusztít.
Amikor meghallom a teraszajtó nyílását szinte hallom a szívemről lezuhanó kősziklát. Túl csendes, túl óvatos ez ahhoz, hogy ne Tessa legyen. Mégsem mozdulok nagyot, csak megkönnyebbülten hunyom le a szemem, hogy a saját lábán érkezett vissza, aztán ránézek, s egyetlen pillantással felmérem, hogy sértetlen.
- Szia - suttogom elszorult torokkal, s aztán nem mondok semmit. Összeszorítom a számat, még ha ezer szavam is lehetne hozzá, most a hallgatást választom. Nem nekem kell beszélnem, nem én tűntem el, így várakozón mélyedek el a tekintetében. De a pillantásomban benne van minden csalódottságom, minden aggodalmam, minden haragom, minden örömöm, ami a lelkemben kavarog. Hallgatom, ahogy beszélni kezd, és érzékelem, hogy távol tartja magát tőlem. Talán valóban szakított velem. Az érzés újra késdöfés a szívem mélyére, de tartom magam, hogy végighallgassam. Scott említésére azonban megfeszülök és felegyenesedek, mert nem tudom mi történt, de először az jön le, hogy bántotta őt csak esetleg nem látszik rajta. A kocsikázás gondolatától is kiráz a hideg, hisz tudom, hogy Tessa egyedül velem hajlandó kocsiba szállni, esetleg még Jake az, aki mellett nyugodtabban közlekedik, de amúgy nincs az az ég, hogy csak úgy beszálljon bárkihez ha csak fegyvert nem szorítanak a fejéhez. A testem pedig azonnal reagál és védelmező üzemmódba kapcsol. Ösztönösen fújom fel magam és egyenesedek fel, s tudattalanul veszek mélyebb levegőt és a karjaimat kissé távolabb tartom a testemtől, hogy nagyobbnak tűnjek. A veszély már nincs jelen, mégis mintha még mindig itt ólálkodna körülöttünk, feláll a szőr a hátamon is. Az orrcimpáim kitágulnak ahogy a levegőt veszem, az állkapcsom megfeszül. De csak tovább hallgatom, hogy el tudja mondani amit akar. A szemeim kikerekednek a döbbenettől amikor elmondja, hogy örökölt Scott után és hogy kihasználta. Azt hittem, ennél jobban már nem tudom rühellni azt a pasast, de hogy még a sírból is képes legyen belerúgni Tessába az már mindennek a teteje. A következő mondatai azonban arra késztetnek, hogy visszatérjek egy kevésbé feszült testhelyzetbe. Az alkaromat a korlátra támasztom és összekulcsolom az ujjaimat, ahogy hallgatom, de a fejem felé fordítom. S amikor sírni kezd, újra felegyenesedek, de már nem az a fajta erő van bennem, mint pár perccel ez előtt. Majd' minden haragomat száműzöm, mert úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Gyengéden, de mégis határozottan nyújtom felé a kezem.
- Gyere ide - utasítom csendesen és ha közelebb lép, a mellkasomra húzom a fejét és szorosan magamhoz ölelem.
- Ne mondj már butaságokat. Nem foglak elhagyni - biztosítom, és csendesen simogatom a haját míg pár percig kisírhatja magát. Scott, te rohadék, remélem a pokol legmélyebb bugyraiban sütik ropogósra a segged, hogy miattad ennyit szenved ez a lány. Ha kissé megnyugodott, kibontakozok az öleléséből és a két vállánál fogva egy lépésnyire eltávolodok tőle, majd az álla alá nyúlva emelem fel a fejét, hogy rám nézzen.
- És most jól figyelj rám! - villantom rá zöld íriszeimet és komoly hangon beszélek hozzá - Gyönyörű vagy! Okos! Érzékeny! Erős! Segítőkész! Próbálod megtalálni az utad, és néha ez egyszerű, de néha nem annyira. Messze vagy az elképzelttől? Milyen elképzelttől? Amit tizenhat évesen kitaláltál magadnak? Vagy a főiskola első szemeszterén? Jézusom, Kicsim, hogy mondhatod magadra azt, hogy nem vagy jó? Te nem egyszerűen jó vagy! Hanem elképesztő! Fantasztikus! Csodálatos! Amikor először találkoztunk, azt hihetnéd, hogy a külsőd fogott meg, de ez rohadtul nincs így. A lényed ragadott meg. Az egyetlen voltál aki szembe szállt velem, az anyámmal, a kórház igazgatóval, mert hittél abban, hogy ez a helyes és a jó döntés. Akkor is, ha ezerszer vágtam beléd a kést, ezerszer támadtam neked, te visszaverted, mert tudtad mi lenne a jó nekem. Ha akkor hallgatok rád, talán ma nem itt tartanánk. Sokkal előrébb lehetnénk. Eljöttél velem Sydney-be, pedig sejtetted, hogy rossz vége is lehet. És a szálloda? Amikor Rióban kötöttünk ki? Azt mondtad, csak akkor mondasz le rólam, ha kitépem a szívedet. Szerinted ez mire vall? És ez csak a saját tapasztalatom, még nem említettem mennyit segítettél Jake-nek, vagy Corynak, vagy sok más betegnek. A családodnak. Mindenkit mindig magad elé helyezel, és nem vagy jó? Egy hajléktalannak olvastál a tél közepén, is Isten szerelmére és csak akkor nyugodtál meg mikor megkapta a megfelelő ellátást és megírta, hogy jól érzi magát Sydneyben az öcsémékkel. Mire is nem vagy jó, Csillagom? A munkádra? A kapcsolatteremtésre? Barátnak? A kedvesemnek? Áruld el, miért érzed úgy, hogy nem vagy jó? Hogy rossz ember vagy? Mert ez egyáltalán nem igaz! Te jó vagy! Jó szíved van. Hozol rossz döntéseket? És? Ki a picsa nem hozott még rossz döntéseket? Én például jószerével egyfolytában ilyeneket csinálok. De az élet nem egy tökéletesen megkomponált lányregény. Vannak benne szar dolgok. Érted mire célzok? Nem irányíthatsz mindent, és nem vállalhatod mindenért te a felelősséget. Ez túl nagy teher egyetlen embernek - magyarázom csendesen és gyengéden nézek le rá.
- Hozzám tartozol, Tess, és ez teljesen független a kapcsolatunk milyenségétől. Az embered vagyok. Bármit rám bízhatsz, bármit rám pakolhatsz, és bármikor, ha szükséged van rám, itt vagyok neked. Segítelek, ahogy csak tudlak, ahogy csak igényed van rá. Nem fordítok hátat, csak mert épp rossz napod volt, vagy heted, vagy hónapod, vagy akár éved. Rohadtul sok dolgon mentünk már át együtt, és ne hidd, hogy én nem emlékszem arra, amikor épp ugyanezt tettem veled. Én ugyanúgy ellöktelek magamtól, nem emlékszel? Nem is egyszer! - emlékeztetem a múltunkra, és megfogom a kezét.
- Elcseszettek vagyunk. Ez az igazság. Kibaszott szar dolgok történtek velünk. Bizalmatlanok vagyunk, nem bízunk magunkban, a képességeinkben, egymásban. Senkiben. Néha jobb, néha rosszabb. De melletted mégis...kevésbé érzem elcseszettnek magam. A közelséged mindig megnyugtat. Én melletted önmagam lehetek. Nem számít, mit kell tennem, tudom, hogy te ott leszel mellettem. És néha nem egyezik a véleményünk. Na és? De ha össze is veszünk, ha rám is vágod az ajtót, vagy épp én rád, mindig visszajövök és mindig itt leszek. Nekem te vagy a világom, és ezen semmi nem változtat! - emelem fel a kezem, és megcirógatom az arcát.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám. Tényleg értékelem. De már nagyon késő van. Gyere, menjünk be és feküdjünk le. Majd holnap mindent megbeszélünk. Most aludnod kell egy kicsit, de persze ha van még valami ami kikívánkozik, azt ne tartsd magadban, meghallgatom, de szerintem mára elég ennyi is - nyitom ki az ajtót és behúzom a szobába. Már elpakoltam az ágyról, így ha zuhanyozni akar, van rá lehetősége, addig én megcsinálom az ágyat, hogy le tudjunk feküdni aludni. Ha éhes, rendelek neki kaját is, de én nem eszek. Az ágyba bújok inkább immár megszabadulva a melegítőnadrágtól, csupán az alsónadrágomat hagyva magamon és azon agyalok, amiket mondott. Scott csak a pénz miatt vette el? És nem elég jó, de próbálkozik? Mintha egymás tükörképei lennénk bizonyos tekintetben. Ez pedig egyszerre csodálatos és rémisztő is. Mert ezek az érzések borzasztó kemények, nehéz velük együtt élni, és sok mindenen elcsúszhatnak a dolgok. Elég egy rossz döntés, és örökre bezárulhat a kapu amin az emberek besétálhatnak és szeretetet adhatnak. Tessa pedig egyszerűen nem tudja feldolgozni a tényt, hogy valaki érdek nélkül, csak önmagáért akarjon vele lenni. Nem azért, ahogy kinéz, nem azért, amit elért. Ez pedig Scott hibája, mert elhitette vele, hogy értéktelen, hogy szemétre való és hogy a kutyának se kéne. És megannyi más dolog tette őt ennyire menekülővé azzal szemben, ha valaki közeledni próbált volna. De én nem fogom feladni. Mert szeretem őt olyannak, amilyen, és azt akarom, hogy a legjobb legyen neki. És el is fogom érni. Csak még nem tudom, pontosan mit is kéne tennem. De talán most az is elég, ha csak csendben meghallgatom, ha szeretne még mondani valamit. Holnap pedig elérem, hogy a legbüszkébb lehessen önmagára!