Shakespeare annak idején jól írta... Csak a bolondok tudnak ebben a világban boldogulni. Hiszen ki okos, annak semmit nem árulnak el, a tudást megőrzik, nem adnak át mindent, hogy mások hatalmát sose növelhessék. De az, kiről elhiszik, nincs ki mind a négy kereke gyakran eszesebb, mint az elsőre tűnik. Mert nekik mindent elmondanak, előttük úgy érzik nem kell titkolni semmit.
Most hívhatnám magamat is őrültnek, sőt gyakran teszek így. Azt játszom, hogy fel se tudom fogni elsőre, amit mondanak nekem, gyakran elviccelem a helyzetet, mert hát komolynak lenni olyan unalmas. Meg eleve hangulat gyilkoló, mikor valaki fapofával mered rád, s nem csak vigyorog, mint egy félbolond, mintha tényleg nem kéne aggódnia semmi miatt sem. Ilyen vagyok külsőre, egy srác, aki csak éli világát, sosem aggódik semmi miatt, a memóriája rosszabb, mint egy aranyhalnak, s valószínűleg számológép nélkül még a 2+2 sem menne.
Pedig nem vagyok ennyire ostoba. Egyetértek abban, hogy nem vagyok mindenben zseni, mert szinte lehetetlenség lenne, mindenről akkora tudást összeszedni, amivel már komolyan a zseni kategóriába esnék. Logikai gondolkodás? Sima liba. IQ teszt? Legutóbb 120-as volt. Nem vagyok hülye, sem feledékeny, éppen hogy túl jó a memóriám, s amit olvasok, vagy hallok azt megjegyzem, így az agyam úgy működik, mint egy internetes böngésző, ahol legalább 10 lap meg van nyitva egyszerre. Könnyű elveszni benne, néha bele is kavarodok, még én is, bár ezt betudom annak, hogy hiperaktív is vagyok. Egy egész levendulamező sem lenne elég, hogy megnyugtasson. Pedig néha nem ártana, főleg, mikor valaki felidegesít, mely egyébként igazán könnyű, mivel a türelmem a béka segge alatt van 10 km-rel.
Oh igen, eléggé sűrűn káromkodok, mely egyébként csak hozzátesz az elviselhetetlen természetemhez. Simán belemászok mások képébe, azzal az állandó vigyorommal, meg a hülye poénjaimmal, hogy semmit sem vagyok hajlandó komolyan venni. Mások életét mindig kianalizálom, míg a sajátomról sose beszélek. Inkább hazudok róla, mindenkinek más mesét adok be, s a legrosszabb, hogy nem is érdekel, hogy nem hiszik már el a sok süketelésemet. Szeretném ezzel is jelezni, nem bízom meg senkiben sem annyira, hogy őszinte legyek velük. Bizalmatlan vagyok, néha már paranoiának lehetne nevezni, bár nem vagyok annyira érdekes alkat, inkább titokzatos szeretek csak lenni, meg utálom elölről előadná az egész családi drámát.
Mondjuk most jöhetne az ilyen leírás is még, hogy amúgy magabiztos vagyok, szórakoztató, paraszt, elég sűrűn, meggyőző, kétszínű... A többire meg majd úgyis rájönnek az emberek.

• Dohányzik
  
• Fél a lepkéktől
  
• Beszél álmában
  
• Egyszer kipróbálta a füvet, de nem tetszett neki
  
• Allergiás a csokira (viszket tőle az orra)
  
• Szabadidejében szeret koktélokat kevergetni
  
• Kleptomániásnak hiszik, amúgy tényleg csak szeret lopkodni
  
• Kékre szokta festetni a haját
  
• Igazi konyhatündér
  

- Nos Jeason van valami, amit szeretnél elmondani?
-Inkább kérdeznék! Hogy lehet, hogy egy ilyen kis csinos lánnyal nem egy bárban futok össze, hanem az irodájában, mint egy pszichológus?
-A szüleid szerették volna tudni, hogy minden rendben van-e veled.
-Maga az ötödik ugye tudja? De oké, akkor kezdjük is. Minél előbb túlesünk ezen, annál jobb…
Folyton ezzel jönnek nekem. Mintha szükségem lenne bárkire is, aki meghallgat. Csak azért, mert bezárkózók a szobámba… akármi is lehet az oka. Kamasz voltam, történtek dolgok és így maradtam. Főleg azért, mert akkor sem voltak képesek már békén hagyni. Mindössze egy kevés idő kellett volna nekem, hogy túllendüljek azon az időszakon, erre állandóan nyaggattak. Arról nem is beszélve, hogy a bátyám képzelődésétől a frász is kivert. Szóval maradt az, hogy beszélgessek a pszichológusokkal, amihez szintén semmi kedvem nem volt. De a végén mindig megoldottam, hogy ne kelljen tovább járnom hozzájuk. Ha ez a nő azt hiszi, hogy vele más lesz, akkor téved.

***

A bátyámnak volt ez a haverja, akit mindig is menőnek gondoltam. Nagyon megkedveltem és úgy tűnt, hogy ő sem utál éppen. Emlékszem olyan voltam, mint egy kiskacsa, aki követte az anyját, úgy mentem mindig mindenhova utána. Folyton velük akartam lógni és még többet megtudni róla. Külső szemmel ez elég bizarrnak tűnt, hiszen tulajdonképpen jobban szerettem, mint a saját testvéremet. De ki ne tett volna így? Foglalkozott velem és annak ellenére, hogy fiatalabb voltam nálunk emberszámba vet, amit sokan nem tettek volna meg. Nyugodtan mondhatjuk, hogy rajongtam érte. Nem is csodálkozom hát, hogy félreérthető volt a kettőnk közötti kapcsolat. Nem, sose szerettem őt úgy. Inkább a második bátyám volt, akire sokkal inkább vágytam, mint az eredetire.
Ám ennek is voltak hátulütői. 14 évesen még naiv voltam. Azt hittem az emberek rendesek és őszinték. De sajnos korán meg kellett tapasztalnom, hogy ez nem így van.
Aznap délután a suli előtt néhány random srác várt. Őszintén nem tudom kik voltak. Csak annyit akartak velem megbeszélni, hogy Ő vár rám és valami fontosról van szó. Ijedtemben azt se tudtam nagyjából, hogy hova kapjak. Lehet, hogy baja esett? Lehet valami rosszat tettem? A lehetőségek végtelen sokasága futott át az agyamon, de választ egyikre se kaptam, így úgy döntöttem, hogy magam megyek el és kérdezem meg, mit szeretne. A fiúk elkísértek, hiszen ők tudták, hogy hova is kéne menni. De mikor megkérdeztem, hol van, akkor csak a képembe röhögtek. Bár őszintén, örültem volna, ha ennyi lett volna. Ami utána következett csak még rosszabb volt. Megvertek, megaláztak, és ha nem jött volna a megmentőm, akkor ki tudja még mit tettek volna velem. A bátyám haverja mentette meg az éltemet szerintem.
-…Ugye nem mondod el a bátyámnak, hogy….
- Csssh, ne is gondolj rá picúr, senkinek nem mondom el.
A szavát adta és meg is tartotta. Aznap este vele aludtam. Féltem egyedül, nem akartam semmi hasonlót se átélni soha többé. Mellette biztonságban voltam. A testvérem persze kérdezgetett arról, hogy mi történt. Nem mondtam semmit. Utána kezdett el gondolkodni, hogy én és a barátja… hogy mi ketten… de nem! Nem vetem meg az ilyen jellegű dolgokat, de vele soha nem tenném meg. Persze nem hit nekem. Továbbra is nyaggatott, hogy beszéljek, mi történt, majd mikor a szüleink hazajöttek akkor már ők is teljesen rám szálltak és nem hagytak békén. Kellett a magány, a saját gondolataimba való merülés, hogy fel tudjam dolgozni, hogy túl tudjak lendülni és végül elfelejteni. De nekik mindig fel kellett hozni. Egyfajta kényszert érezhettek arra, hogy tudják. Értem én, hogy segíteni akartak, de csak azt érték el, hogy dühös lettem és kezdtem egyre jobban eltávolodni tőlük. Magamra zártam az ajtót, nem akartam a szemük elé kerülni és alig léptem ki a saját szobámból.
Végül meguntam az örök depizést és valamelyest újra a régi énem lettem. Előtte is mindig mosolyogtam, és most újra mosolygok. A családdal nem békültem ki, de most már legalább hajlandó vagyok velük beszélni. Na persze messze nem olyan a  viszonyunk, mint volt, sokkal többet veszekszünk, sőt azt hiszik, hogy megbolondultam. Ezért járok dili dokikhoz már évek óta. Pedig már tényleg jól vagyok. Na persze a lopást leszámítva. Miután újra előbújtam a kis barlangomból megváltozott a véleményem mindenről. Többé nem bíztam másokban és a magam feje után akartam menni. A szüleim nem akarták engedi, hogy elmenjek Amerikába, ahová Ő is lelépet. Nem adtak rá pénzt, így magamnak kellett megszereznem rá. Jobb megoldás híján pedig a lopás volt az egyedüli dolog, amivel össze tudtam kaparni a repülőjegy árát. És mondhatom a végére már elkezdtem élvezni.

***

-Várjunk csak… akkor te nem is…
-Kleptomániás? Nem, nem éppen. Csak dolgozni nem tudtam a tanulmányaim mellett, meg az feltűnő lett volna, nekem pedig sunyiba kellett pénzt szereznem. Csak ezért kezdtem el az egészet.
-Nos hát… azok alapján, amit hallottam, neked vannak problémáid, de nem egészen azok, amikre a szüleid gondoltak.
-Mondtam, hogy nem vagyok bolond! De amúgy ne is törje magát szívem a terápiákon, jövő hónapban repülök.


-Szóval még egyszer… Sydney-ben éltél, felvettek egyetemre, amit el is tudtál volna végezni, de a szüleid sem éppen szegények, így lazán el tudtak volna ereszteni lóvéval… Miért vagy itt?
-Nem akartam a szüleim és a bátyám befolyása alatt maradni. Kellett a szabadság. Ausztráliában bárhol megtalálnak, de itt ugyan ki a fene keresne?
-Nagyon furcsa vagy ugye tudod?
-Akkor felvesz?
-Fel. A csajok csípni fogják a stílusodat. Meg ha nem riadsz vissza a melegektől, akkor a pasik is.


***

Miután végre hajlandó voltam kikecmeregni a szobámból és ismét szocializálódni, kezdetben sok mindent megváltoztattam. Mondjuk a jövőbeli terveimet. A szüleim akarata ellenére nem lettem se orvos, se jogász, se semmi extra. Vendéglátóira akartam menni, amit ugyan nagy nehezen, de elfogadtak. Úgy gondolták, hogyha nem engednek legalább egy kicsit nekem, akkor fixen lelépek innen, mivel már régóta hajtogattam nekik, hogy vonz New York. De aztán rájöttem, hogy az egyetem nem akkora nagy kihívás és messze nem élvezem annyira. Így csak abbahagytam a családom tudta nélkül. Majd beadtam a szüleimnek, hogy a tanulmányaim miatt jó lenne elvégezni egy bartender tanfolyamot. Rejtély még számomra is a mai napig, hogy hogyan sikerült ezt megetetnem velük. De a lényeg, hogy meglett.
Iskola helyett pedig… Az utcán lógtam. Későig kint maradtam, mondván, hogy bulizok, holott csak megpróbáltam kirabolni az embereket. Az elején még csak a szimpla táskafelvágós és zsebből kilopós módszert alkalmaztam, így is elkaptak párszor, ami miatta a szüleim mindig leszedték a fejemet. Bár tény, hogyha ők nincsenek, akkor most javítóintézetben, vagy börtönben ülnék. De aztán szépen lassan rákaptam az ízére és már olyan dolgokat alkalmaztam, amire más nem lenne ennyire büszke. Együtt aludni valakivel, majd meglovasítani az értékeit… na persze nem annyit és nem olyat, ami elsőre feltűnik, hanem valami olyat, ami nem feltétlenül esik le neki elsőre. Például nem a kedvenc nyakláncát és bankkártyáját, hanem csak a tárcájából némi pénzt. Így aztán lett elég pénzem egy repjegyre és arra, hogy legyen helyem lakni pár napig. Utána nem tudom mit kezdtem volna magammal, de szerencsére hamar találtam munkahelyet ebben a bárban, ahol jelenleg a pultban dolgozok, sőt még szállást is ajánlottak hozzá. Úgy tűnt sínen vagyok.


-Te aztán nagyon szerelmes lehetsz!
-Ezt most mire mondod?
-Se fiú, se lány nem képes lekötni egy hétnél tovább. Tuti nagyon szexi lány, aki miatt nem tudsz más mellett megmaradni. Miatta jöttél ide igaz?
-Valóban volt valakinek szerepe abban, hogy idejöttem.
-Tudtam én! Mondd a csaj nevét és megkeressük. Sokan járnak a bárba, valaki csak ismeri.
-A srác neve *BEEP*

***

Sose mondtam senkinek sem, hogy bárkinek is köze volt ahhoz, hogy idejöttem. Igazából azt se tudom, hogy hol van, de azért idejöttem. Utána. Azt hiszem, erre mondhatjuk azt, hogy őrültség és valóban a legtöbb esetben csak a szerelem képes ilyesmit tenni velünk. Csakhogy én sose voltam belé szerelmes. Gyermeki rajongás volt, ami talán még most sem múlt el. Vagy csak nem akarom, hogy elmúljon. Azután távol maradt tőlem. Nem tudom miért, pedig én kerestem a társaságát. Került és azt hiszem, hogy pont a bátyám miatt. De most már ő nincs a képben, így nyugodtan lehetnénk megint együtt. Már nem úgy együtt! Abban igaza van a kollegámnak, hogy sose tudok megmaradni senki mellett hosszabb távon, de csak mert nem akarok. Nem vagyok belezúgva senkibe és soha nem is leszek. Bár minden alap megvan ahhoz, hogy úgy gondolják, hogy a srác és köztem akármi is lehetett, nem rémlik, hogy lettek volna bennem ilyen érzések. Most pedig már fixre mondom, hogy nincs esély rá, bár hosszabb távra senkinek sincs. Egyszerűen csak meg akarom találni…

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy érdekes srác vagy, és szerintem semmi mást nem teszel csak próbálod megtalálni a helyed a világban, ami remélhetőleg itt New Yorkban sikerülni is fog. Bár nem vagyok pszichológus, aki meg tudná fejteni azt, hogy mit miért gondolsz úgy ahogy - szerintem ezt még Te magad sem igazán tudod -, viszont van egy olyan érzésem, hogy a különös hobbid és lázadásod a családod ellen csakis egy fajta függőség miatt alakult ki. Mert igenis függője lettél annak az embernek, aki olyan sokszor melletted állt, ha szükséged volt valakire. Talán épp a hozzá fűződő rajongásod lehet az oka annak is, hogy közben pedig nem veszed észre, hogy mindenki más is a környezetedben csak segíteni próbál rajtad, hogy ne essél egy olyan mély gödörbe, amelyből nem fogsz tudni kimászni. Én mégis megértelek! Mindannyian tudjuk azt, hogy milyen szeretni valakit annyira, hogy nélküle minden sokkal nehezebb legyen, így szívből kínánom neked, hogy Te is találd meg azt a férfit, aki miatt ennyi mindent megtettél, hogy a csodás városunkban lehess most. Remélem, hogy semmi sem volt hiábavaló, és sikerülni fog egymásra találnotok, na meg, hogy csalódni sem fogsz. Megérdemled, hogy végre ismét boldognak érezd magad. Talán csak egyetlen személy jelenléte lenne a gyógymód mindarra a problémákra, amiket sem a pszichológusaid, sem a családod nem tudott jobbá tenni.
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked de addig is érezd magad nagyon jól köztünk! Köszi az élményt!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!