Mikor reggel megszólal az ébresztőm dühösen kapcsolom le és dobom odébb a telefonomat. Tegnap este egykor sikerült hazaesnem miután elég nehéz volt kilökdösni a vendégeket, utána meg én voltam záráson. Könyörögtem én mindenkinek, hogy cseréljen velem beosztást, mondván, hogy egy lánnyal lenne találkozóm, de senki nem akarta a jó kis péntek estéjét odaadni csak azért, hogy aludhassak. Egyszóval maradt az, hogy 6 órát aludtam. Még egyszer miért is akarok én ezzel a csajjal annyira találkozni? Ennyire jól nézett ki? Bevallom nem emlékszem. Aznap este vagy hárman megadták a számukat. Bár azt hiszem ebből kettő volt csak lány… Lényegtelen nem is emlékszem semmire, annyira nagy volt a tömeg, hogy alig győztük tölteni a kért italokat, nem hogy még arra is figyeljek, hogy a pénz mellé ki csúsztatott oda nekem egy papírkát a számával. Az biztos, hogy mind a hármat felhívtam. Ebben sose vétek hibát. Ellenben ahogyan az ágyamban heverészek, eléggé elgondolkodok, hogy valóban felmenjek-e Manhattanbe ma. Megéri ez nekem? Simán vissza tudnék aludni. De végül csak kimászok és elkezdek készülődni. Ha jól látom tegnap este annyira fáradt voltam, hogy még a zselét se mostam ki a hajamból. – Ah… megmossam, vagy jó lesz ez így? – kezdek el gondolkodni, de végül elmegyek zuhanyozni. Inkább úgy készülök, hogy szép lány lesz és megéri szenvedni. Bevallom nagyon nem vittem túlzásba se a hajam beállítását, se az öltözködést. Konkrétan tetőtől talpig feketében vagyok, de annyira, hogy még egy fekete sapka és fekete maszk is van rajta. Tipikus bűnöző kinézet. Pedig ma még nem is akartam lopni. Pedig a tömegközlekedési eszközökön lehetne a legjobban, a nagy tömegben úgysem figyel senki rám. De őszintén szólva örülök, ha ébren tudok maradni. Általában hozzá vagyok szokva, hogy záráson vagyok, akkor délig fel se kelek. De ha csak tizenegyig dolgozom is sokáig alszok, mivel másnap általában megint ugyanezt eljátszom. Nemrég dolgozok csak a bárban, de úgy fest, kedvelnek a vendégek. És itt most nem csak a kinézetem miatt, hanem mert gondolom, humoros vagyok. Meg egy kissé őrült, ahogyan ott fogalmaztak. És a főnököm pont ezek miatt előszeretettel alkalmaz is. De jó nekem! Amint megérkezem végre Manhattanbe, egyből elkezdek egy kávézót keresni. Talán egy 3 shotos americano majd megteszi a hatását. Mi a legrosszabb? Sok kávét és energiaitalt fogok ma inni. Amúgy is úgy érzem, haldoklok, csak nem ugrik már ki a szívem a helyéről, ha meg igen, hát… Inkább úgy halok meg, mintsem abba, hogy elalszok valahol és ott maradok. Ám ahogyan belepillantok a tárcámba nem kis meglepetés fogad. – Ebből ugyan meg nem fogom hívni a csajt semmire. – Ennyire hülye lettem volna, hogy a kártyámat is otthon hagyom, meg a pénzemet is? Gratulálok JJ… Na, akkor forduljunk másik pénzkeresési formához. Simán haza tudnék még menni ennyi pénzből, de ha már egyszer eljöttem, akkor inkább csak kölcsönveszek valakitől. Az utca most amúgy is tele van emberekkel, nem lehet majd olyan nehéz valaki tárcáját lenyúlni. A nőknél általában sok pénz van, így egyértelműen rájuk fogok pályázni. Abból is olyanra, aki jómódúnak néz ki, de nem az a dúsgazdag, az túlságosan figyelne az értékeire és nem a zsebébe, hanem a táskájába rakja a pénzt. Végül megakad a szemem egy fiatalabb csajon. Fiatal… Hát tuti idősebb nálam! Szerencsére sok ember veszi körül, így talán nem fog rám annyira figyelni, ha véletlen odamegyek hozzá. De még ha fel is tűnik neki, mit tudna ellenem tenni egy nő?
Nem élek normális életet. Sosem éltem. Vagy… legalább is az már nagyon régen volt, és nagyon rövid ideig, már, ha azt, hogy a nagyszüleim sosem akartak engem elfogadni normálisnak lehet nevezni. Minden esetre sok olyan dologgal találkoztam és tanultam meg az évek alatt, amit normál emberek rossznak tartanak, de valahogy életben kellett maradnom. Az árvaház és a mostohacsalád, bármennyire is szörnyű volt, bizonyos szükségleteket kielégített. Ilyen például az, hogy fedett helyen aludhattam, vagy kaptam valamilyen kaját, még akkor is, ha az állami gondozottaknak, nagyüzemben eléggé „érdekes” ételt is szántak; a semminél jobb volt. Viszont erről dalolva és önként mondtam le, amikor megléptem a mostohacsaládomtól, és Miamiból északnak indultam. Túl sok tervem nem volt, csak lényegében annyi, hogy minél messzebb tőlük úgy, hogy senki se vegyen észre vagy ismerjen fel, ha keresnének. Miamit elhagyni sem volt egyszerű, hiszen ott már abban az időben is sok helyen volt kamera, hiszen azt a környéket leginkább gazdagok lakják, ők látogatják, rájuk pedig vigyázni kell. De itt még annyira nem volt gond, hiszen nem is jutott eszembe olyan prózai dolog, mint az evés. Bár már tizenhét éves voltam, mégsem gondoltam ilyenekre a szökés alkalmával. Nem akartam törvénytelen úton járni, hiszen akkor nem csak a „szökött tini” besorolásom miatt kerestek volna, hanem más okból is jobban bekerültem volna a rendfenntartók látószögébe. Volt olyan hely, ahol gond nélkül adtak az emberek annyi pénz, hogy elég legyen néhány létszükségleti dologra, ha a megfelelő mesét adtam be. Például, hogy „barátokkal jöttünk el várost nézni, de a szüleim elfelejtettek buszpénzt adni”, egy tiniken meg nem feltétlen kell, hogy bankkártyája legyen, amire utalhatnának. De volt olyan kisbolt, ahol napi fizetést adtak, így össze tudtam szedni egy evésre valót. Viszont volt olyan nagyobb város, ahol semmi sem használt, és már olyan régen ettem, hogy azt sem tudtam az mikor volt utoljára. Na, ilyenkor vettem el ezt-azt, mint egy-két kifli, vagy egyéb olcsóbb élelmiszer, esetleg víz, vagy egyéb létszükségleti dolog. Egy hasonló helyzetben vett észre egy fiatal férfi, amikor zsebre vágtam némi ételt. A frász jött rám, és szinte az életem is lepörgött előttem, amikor egy közeli kisutcában „elkapott”. Gőzöm sem volt mi vezérelte, mert minimum a normál anyagi szintre soroltam, ha nem az attól jobbra, de azt mondta, hogy nem akar bántani, és hogy segíthet nekem, mert bár „eléggé ügyes voltam”, azért lehet jobban is csinálni. Így konkrétan megtanított, hogyan lehet kiemelni ezt-azt az emberek zsebéből, mert egyre több boltban van kamera, így ez nem biztonságos, vagy megtanítja, hogyan lehet eltűnni egy üldöző szeme elől észrevétlenül. Néhány nap alatt megtanultam a legszükségesebbeket, de ezáltal azt is megtanultam, hogyan vehetem észre a zsebeseket. Szállást is adott volna, de azt nem fogadtam el. A tanultakat a lehető legritkább esetben alkalmaztam, de így kicsit nyugodtabb voltam, hogy történjen bármi, éhen már nem fogok halni. Amikor Tío befogadott, utána ezt már sosem kellett használnom azért, hogy életben maradjak, de a kollégái bosszantására, néha még bevetettem. Tíotól sosem akartam, de nem is tudtam volna semmit elemelni anélkül, hogy észre ne vette volna. Sőt, ő még azt is észrevette, ha a közelben volt, ha valamelyik beosztottjától veszek kölcsön valamit. Igen, kölcsön, mert mindig visszaadtam, és eszembe sem jutott valóban megtartani. Csak figyelmeztetésnek szántam, hogy „az, ott nincs jó helyen”. Ennek a tudásnak viszont megvan az a jó oldala a mai napig, hogy tudom, mire kell figyelmi egy zsúfolt helyen. Általában táskát is hordok, de most, amolyan „felkészületlenül” vagyok az utcán, és mindenem a zsebemben van. Egy apró pénztárca van nálam, amiben kevés pénz van, meg a nyakláncom, ami megint elszakadt, így azt viszem megcsináltatni, meg a másik farzsebemben a legfontosabb irataim a bankkártyámmal. Ezen kívül van még a dzsekimben egy telefon meg egy kulcs. Nem sok érték, de azok fontosak, és egyik sem lóg ki a zsebemből, elvileg. Az utca, amin most járok zsúfolásig telt, így középen szinte lehetetlen elmenni, ezért kicsit oldalra húzódok, hogy haladni tudjak. Ritka, hogy nincs velem Marcus, aki elvileg vigyázna rám, de most nem ért rá, így magamra kell vigyáznom. Figyelek én mindenkire, de ekkora tömegben nem lehet minden járókelőt alaposan megnézni és megfigyelni, így nem is tűnik fel az a fiatal srác, aki kiszúrt.
Azt mondják, hogy aki egyszer tolvaj volt, az az is marad. És ez igaz. Hiába nem vagyok kleptomániás, mert ugye sokáig ezt hitték rólam, attól még ha valami megtetszik, akkor elveszem, vagy pusztán szórakozásból csinálom. Ez egy elég vicces hobbi, ha jobban belegondolunk. Bezzeg régebben a szüleim azt hitték, hogy betegségem van. Mondhatom elég ostobák voltak, de ez megnyugtatta az ő lelkivilágukat, így én nem mondtam semmit. Bár ha jobban megnézzük, hogy mit is jelent az, hogy kleptomániás, akkor egyből le kellett volna, hogy essen nekik, én nem azért lopkodok. Szerencsére azonban nem voltak tisztában a pontos jelentésével, így könnyen megúsztam, hogy ne csukjanak be. Papírt szerezni erről pedig már gyerekjáték volt. Emlékszem… amikor először a rendőrségen ültem és a szüleim kétségbeesetten magyarázkodtak, hogy biztosan csak a gyerekkori történések miatt összezavarodtam és amiatt csinálom ezt. Utána egyből elvittek egy pszichológushoz. Nyilván úgy mentem már oda, hogy elkönyvelték, én bizony mentálisan beteg vagyok. Semmi ilyesmiről nem volt szó. És miután meghallgatták a mesémet, az összes szakembernek leesett, hogy én bizony tényleg csak azért veszem el mások értékét, hogy elérjem a célomat, azaz, hogy kijöhessek ide. Miután Levi megmentett mi valahogy eltávolodtunk egymástól. Tudom, hogy a bátyám volt a dologban, ezen meg se lepődök, hiszen folyton azzal gyanúsítgatta, hogy megfektetett, pedig nem erről volt szó. Pont, hogy neki köszönhetem, hogy semmi komolyabb bajom nem lett. De ennek ellenére a tesómnak nyilván kreálnia kellett egy saját kis történetet. Hála neki pedig Levi eltaszított magától, sőt el is költözött. De most végre én is itt vagyok, távol a családomtól, akik visszafognának, és nem hagynák, hogy találkozzak vele. Én pedig reménykedek benne, hogy megint minden olyan lesz köztünk, mint régen. Egyszóval még mindig barátok vagyunk. Tudom, én is sokat változtam, főleg a személyiségem. Többé nem a kis ártatlan cuki fiú vagyok, aki mindenkiben a jót látja és bízik a másikban. Sokkal inkább olyan lett a stílusom, amit másik őrültnek hívnak, pedig mögötte ott az értelem is, csak egyedi a gondolkodásmódom maradjunk ennyiben. Valamint anno régen a pénzkeresési módom sem volt éppen átlagosnak mondható. Lopni csak azért, hogy gyorsan sok pénzhez juthassak… Ilyet is csak egy bolond ember csinálna. Na jó, talán mégiscsak van valami abban, hogy nincs ki mind a négy kerekem, de én így vagyok egy egyéniség. Plusz, amíg van, aki kedvel, addig mit érdekel engem, hogy a többiek mit gondolnak rólam. Éppen ezért nem is zavartatom magamat most sem, hogy ugyan nincs pénzem, de majd ugyebár lesz. Remélhetőleg. Ki is szúrom a csajszit magamnak, aki feltehetőleg hordoz magánál valamilyen pénztárca szerűséget. A kártyát nem érdemes megfújni, mert azt gyorsabban észreveszi és lezárja, plusz azt könnyebb is lenyomozni. Szóval egyértelműen nem arra utazok. Bár még mielőtt akcióba lendülnék, gyorsan felmérem, hogy hol lehet a pénz nála. – Bakker. Farzsebes? – kezdek el szitkozódni, mikor realizálom, hogy sajnos nem a dzsekijében van a tárcája. Ez így nehezebb lesz. Sose szerettem onnan lopni, mert azt gyorsabban észreveszik, pláne a lányok, akikre feszül a nadrág, mint az atom és nyilván egyből megérzi, ha benyúlok oda. Ráadásul nagyon ki se lóg. Gratulálok JJ, ha ezt megúszod, akkor megérdemelsz egy doboz vaníliás cigit. De végül csak belemegyek ebbe, elvégre már kinéztem, a többi jó lehetőség, már valószínűleg elúszott. Igyekszem úgy belemenni a lányba, hogy közben a másiknak is kicsit nekilökjem. – Elnézést, jól vagy? – Aztán remélhetőleg ő is elnézést kér a másiktól és eléggé össze lesz zavarodva, hogy ki ment neki kinek és mi volt, addig én ki tudom emelni észrevétlenül a tárcát, de a biztonság kedvéért a karja után nyúlok, mintha el akarnám kapni, így talán kevésbé érzi, hol is van a kezem éppen. A tárcát pedig hihetetlen sebességgel próbálnám zsebre tenni, majd megpróbálok eliszkolni. Remélhetőleg tényleg nem fogja észrevenni egyik mozdulatot sem, ha meg igen, akkor még midig ott a futás. Jaj de nagyon nincs kedvem rohanni, de legalább annyira kéne, hogy ne az egész tömeg előtt égjek itt be, mert a végén még rám hívják a zsarukat. És most azért necces lenne hívni Levit, hogy ugyan no, mentsen már ki ha lehetne.
Az utcai élet és az árvaház is szívás a javából. Viszont egy dolgot megtanít, kiismerni az embereket és ébernek lenni. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy engem még üldöztek is, akkor meg pláne éles figyelmet fordítok a környezetemre. A lopkodás, amire valóban a körülmények vittek rá, pedig még egy pluszt adott a dologhoz. Tolvajtól lopni nem egyszerű, mert ismeri az összes, vagy legalább is a legtöbb trükköt, ami alapvetően paranoiássá teheti az embert, ha egy zsúfolt utcán van. Annak ellenére, hogy komolyabban nem loptam azóta, hogy Tío magához vett, azért még előfordult, hogy a kollégáitól nyúltam le ezt-azt, amit vagy kitettem az asztalukra, vagy később nyomtam a kezükbe jelezve, hogy „az ott bizony rossz helyen volt”. Tío azért, amikor látta rosszallóan nézett rám, de tudta, hogy úgy sem a megtartása volt a célom, így a beosztottjának szólt például, hogy azért mielőtt beül a sofőrülésre, azért vegye vissza az asztalra tett jogsiját, vagy valami hasonlót. De a jelvényhez sosem nyúltam, mert az már komolyabb vétségnek számít, és jobb a békesség. Ezzel viszont sikerült leszoktatni a kollégákat, hogy a farzsebükből kilógó pénztárcával, vagy önmagukban a pénzzel a zsebükben mászkáljanak. A pénztárcában sokan tartanak egyéb iratot is, ami alapján könnyebb lenyomozni az elkövetőt, mert szerintem nincs ember a földön, aki megnézi a papírpénze sorozatszámát és meg is jegyezné, ami alapján le lehetne nyomozni az elkövetőt. A kártyák viszont árulkodóak főleg, ha van rajtuk név is. Mivel én ismerem ezeket a trükköket, így bennem már kialakul egy védelmi mechanizmus is, így ha, lökést, vagy érintést érzek, akkor egyből ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e. Ezen nálam sokat segít a szűk szabású nadrág és ruha, mert így a kezem nélkül is érzem az adott tárgy hiányát. Az emberek, köztük én is, általában belekényelmesedik egy adott helyzetbe, mint egy irattartó a farzsebben, ami nyomást gyakorol az érintett bőrfelületre. Ez nálam is megvan, de ha azt onnan kiveszem, akkor a hiányát érzékelem. Ebből már volt is néha gondom, mert a telefonomat is előszeretettel tartom ott, és amikor automatikusan vettem elő, hogy felhívjak valakit, az első két lépésnél már éreztem is a hiányt, és elkezdtem a telefonomat keresni, amit éppen a fülemnél tartottam. Egy kicsit sem éreztem magam hülyének, amikor elkezdtem keresni a kezemben lévő készüléket. A zsúfolt, New Yorki utca forgatagában egy személyt kiszúrni, úgy, hogy nem is tudjuk, hogy őt kellene kiszúrni, szinte lehetetlen. Most mégis, valahogy az agyam egy eldugott része érzékel valamit, ami miatt jobban figyelni kezdek. Pár pillanat múlva belém is ütközik egy sötét ruhás srác, aki egyből megfogja a karomat, hogy ne essek el, és bocsánatot is kér. Az ütközés hatására én egyet hátra is lépek az egyensúlyom megtartása érdekében, de a táncnak köszönhetően, csak valaki lábának ütközök neki a sarkammal. Viszont a stabilitás miatt az engem fogó kézre kulcsolódnak az ujjaim, még akkor is, ha ő kívülről fogja a karomat. A hátralépés miatt, viszont tudom, hogy lazult a fenekem az egyik zseb. És itt van, amire a tudatalattim figyelmeztetett. - Semmi baj - mondom automatikusan, és a karja elengedése nélkül lépek egyet előre, hogy stabilabb legyek az előző hátralépés után. Ebből viszont egyből érzem, hogy sokkal kényelmesebb lett a nadrágom. Átfut az agyamon, hogy talán annál van a pénztárcám, akire majdnem ráléptem, de ahogy hátrafordulok, egy tizenegy-két éves forma kislányt látok, így nem nézem ki belőle, hogy ebben benne lenne, így gyorsan oda is vetek neki egy „Bocsi”-t. - Főleg, ha visszaadod a tárcámat - nézek a srácra negédesen, kicsit jobban ráfogva a karjára, és áthelyezem a testsúlyomat a tőle távolabb eső lábamra, anélkül, hogy egy negyedke lépést is kellene tennem. Éljen a tánc! Hamarabb keljen fel, ha engem akar meglopni.
Hogy féltem-e bármikor is, hogy elkapnak, amiért lopok? Még szép! Külsőleg tényleg úgy nézek ki, mint akit senki és semmi sem érdekel, de azért vannak dolgok, amiket még én sem merek meglépni. Ilyen például, hogy börtönbe kerüljek. Sose lennék képes azt túlélni. Nem vagyok az a tipikus kemény srác, bár tény és való, hogy elég sok mindent megtanultam az életem során, de nekem az is óriási váltás volt, hogy többé nincsenek ott a szüleim, hogy kihúzzanak a bajból, hogy munkát találjanak nekem, vagy hogy lakást szerezzenek helyettem. Magamnak kellett mindent megoldanom, ami így az elején nagyon nehéz volt. Sírni ugyan nem sírtam, mert bevallom azóta az este nem sokszor tettem. Már csak azért sem, mert erősebb akartam lenni. Bár én is sajnálom, hogy az a kedves mosolygós srác, aki mindenkiben megbízott már nem a részem, mert hiába ül ki a vigyor a képemre, azért ez már messze nem az a barátságos fajta, ami kicsiként jellemző volt rám. Megváltoztam és ez bizonyos szempontból rendjén is van, hiszen meg kellett tanulnom, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Illetve van, akiben tudok, például Levi, de hát őt elég régóta is ismerem, de másban nem nagyon vagyok képes. Most pedig jöhetnének nekem, hogy a családomat sem hagyhatom ki, de őszintén amióta olyan rossz kapcsolatba kerültem velük, nekik sem szeretek semmit sem elmondani. Jó nekem az, hogy megmaradok magamnak. Talán ez az oka annak is, hogy a szerelemben sem hiszek. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki egy életen át tudjon szeretni valakit anélkül, hogy gondolna másra, és végül ne megcsalás legyen belőle. Pont ezért nem is zavarna annyira, hogyha a mostani randimnak annyi lenne és simán lelépnék, nem is kéne lenyúlnom másnak a tárcáját, hiszen annyi pénz van nálam, hogy hazamenjek. Mégis valahol taplóság lenne, plusz, ha már emiatt nem aludtam eleget és eljöttem idáig, akkor inkább csak ráveszem magamat a lopásra. Ki is szúrom magamnak a csajt, és neki is indulok annak, hogy ellopjam a tárcáját, de persze, hogy a farzsebébe kellett raknia, ahol a nők először megérzik, ha hiányzik valami. Utálom ezeket a feszes gatyákat, ezekből tényleg nehéz így kivenni a dolgokat, hogy ne tűnjön fel nekik, hacsak épp nem mással foglalom le. De most így random lesmárolni valakit az utcán nem fogok, inkább majd ha rám akarja hívni a rendőröket, vagy valami. Akkor is inkább azért, mert nem jut jobb az eszembe. Először még úgy is tűnik, hogy sikert aratok, így már egy kicsit megnyugodok, hogy kész is lennék, de mikor elhúznám a kezemet, ő ráfog. Basszus mégis megérezte. Kellett neki úgy esnie, hogy hátramozdult… Kijöttem volna a gyakorlatból? – Tessék. – nyújtom neki vissza mosolyogva a pénztárcát, amit ő ugyan nem lát, mert maszk van rajtam, de szemeim eléggé összeszűkülnek ahhoz, hogy jól látható legyen a vigyor még a ruha alatt is. – Akkor most jön a kérdés, hogy fussak, vagy bocsánatképpen meghívlak egy italra, ami nem fog megtörténni, mert annyi pénzem sajnos nincs! Pedig komolyan szeretnék kedveskedni valamivel, de ha ma még haza akarok jutni, akkor sajnos nem költhetek többet. – mondom, majd ha már úgyis a kezemet fogja, akkor anélkül, hogy szabadulni akarnék a szorításából, próbálom kicsivel odébb húzni a tömegtől, persze csak ha engedi. Nem akarok a sok ember között beszélgetni, plusz ha véletlenül mégiscsak egy rendőr után kiált, akkor egyszerűbb lesz így elmenekülni. Mázlim van, hogy ennyire sötéten vagyok öltözve és sapka is van rajtam a maszk mellett, így nem fog felismerni remélhetőleg. Mert bár mondhatja, hogy ázsiai vagyok, de a vágott szem mindenkinek egyforma, plusz én nem is keleti vagyok, hanem ausztrál. Az akcentusomat meg hiába mondják kínainak, nekem van papírom róla, hogy közöm semmi Ázsiához.
Az árvaház, az utca, megspékelve egy sokat látott, realista gondolkodású ex-katonával, aki a mai napig veszélyes bűnözőkkel foglalkozik, és elvárás nála, hogy tanuljunk tőle, egy olyan tudást ad az ember kezébe, ami megfizethetetlen. Ha ehhez hozzáveszünk egy nagyon kedves és segítőkész törvényszéki kórboncnokot, akinek a repertoárjában van a pszichológiai is, akkor lehet, hogy az általános érdeklődésemmel párosítva jobb alapot kaptam az emberi viselkedésből, mint sok pszichomókus, akik ezzel próbálnak meg pénzt keresni. Bár tudom, hogy a könyvekben sok minden le van írva az emberi viselkedésről, de, mint tudjuk, a papír sok mindent elbír. Ráhúzni egy sablont valakire csak, mert egy könyv ezt vagy azt ír, szinte lehetetlen; ráadásul a „gyorstesztek” pszichológiából sokszor megbuknak éppen a felületességük miatt. Ha valakinek meg akarjuk ismerni a valódi személyét, akkor azzal hosszú-hosszú időt kell eltöltetni, mert egyébként mindenki képes megvezetni még egy szakembert is. Ráadásul ez pont a legveszélyesebb pszichológiai tüneteket mutatókra jellemző. Én még is hiszem, hogy jobban meglátom a valódi szándékot az emberek tettei mögött, mint mások. Nekem a védekezés más valószínűleg már a véremben van, és a szöveteimbe ivódhatott, mert, ha tudatosan nem is látom, hallom a veszélyt, akkor is érzékelem valahogy. Most is így van ez, amikor feltűnik mellettem egy maszkos srác, aki meg akar szabadítani a pénztárcámtól. Túl sok pénz nincs benne, mert, habár nem jó ötlet, most a „kártyás” időszakomat élem, és alig van nálam készpénz. A kártya nekem nem jó ötlet, mert azt bármikor le lehet nyomozni, és bár nekem nem a hatósággal van gondom, illetéktelenek is könnyen hozzáférhetnek az adataimhoz, ha tudják, hogy hol kell keresni. A tárcám maga sem hordoz önmagában értéket, így azt megtartania sem lenne értelme, de a benne lévő lánc, pontosabban a medál, nekem mindennél többet ér. Ebben a medálban van benne az az összesen megmaradt két (három) kép a szüleimről. Ha az is oda lenne, akkor már semmilyen kézzel fogható bizonyítékom nem lenne, hogy ők valaha léteztek. Nem maradt róluk semmi másom, csak ez a néhány régi arckép. A tolvaj viszont ezt nem tudhatja, így persze, hogy azt akarja magával vinni. Pechére nem egy ma született, ártatlan bárányka vagyok, aki csak úgy megijed az árnyékától, jó, néha igen, de ezt most neki nagyon nem kell tudnia. Amikor negédesen felszólítom a tulajdonom visszaadására, egy rossz szó nélkül egyből engedelmeskedik is. Na, ilyen sem volt még! - Köszönöm! - mondom egy egészen enyhe meglepetéssel a hangomban. - Nyugodtan leveheted a maszkot, így feltűnőbb vagy, mint nélküle - mondom neki komolyan, mert előttem fölösleges ezzel álcáznia magát, de másoknak ez könnyen szemet szúr. A hangjáról is felismerem, ha akarom, hiszen nagyon egyedi az akcentusa. Egy kis kínai beütésű ausztrál, ha jól hallom. - Nem kell futnod, nem bántalak, ha Te sem, és ha nem próbálsz megint áldozattá tenni - egyezkedek vele. - Mire kellett volna a pénz? - kérdezem kedvesen, miközben engedem magam arrébb húzni. Valamiért nem az az érzésem, hogy rossz dologra akarná fordítani, hanem inkább, hogy valami az enyémhez hasonlóan, nincs nagyon más választása alapon. Persze nem az, akinek ez lenne az egyetlen megélhetési formája, hiszen ahhoz túl jó állapotú a ruhája, és hátizsák sincs nála, ami az utcagyerekek szinte velejárója. Ők nem nagyon találnak biztos helyet, ahol az értékeiket elrejthetnék, ezért általában magukkal hordanak mindent, na, nem mintha túl sok személyes dolguk lenne. Az ilyen gyerekek is rosszabb helyzetben vannak, mint a felnőttek, mert alapból rosszabb helyzetből indulnak. Néhány felnőtt igaz, hogy próbál segíteni nekik, de inkább az a jellemző, hogy a saját túlélésük miatt, ami nagyúr, könnyebben felül tudnak kerekedni egy tőlük gyengébben, így ezt próbálják kihasználni. Az utca az igazi dzsungel, ahol küzdeni kell az életben maradásért. Furcsa, hogy én mégis inkább ezt választanám a mai napig, minthogy vissza kelljen menni a mostohacsaládomhoz. Bár aki ismeri őket, az talán megérti.
Mondhatni, hogy én nagyon kedves és megértő tolvaj vagyok. Bár nem tudom, hogy ezek a szavak hogyan illenek össze, de nálam mégis egymás mellé kerültek. Meg ha már egyszer létezik olyan, hogy etikus hacher, akkor én is lehetek egy cuki tolvaj. Ezt azonnal kifejtem, hogyan is értem… Én régebben csak azért kezdtem el lopkodni, hogy ide kijussak, mert hát, a szüleim nem igazán díjazták az ötletet én viszont a fejembe vettem, hogy márpedig Amerika lesz az a hely, ahol le akarok majd telepedni. Nagyobbik részben azért választottam ezt a helyet a megannyi sok másik ország közül, mert hát Levi is itt van és ha van valaki, akit családomként igazán tudok szeretni az ő. Dolgozni nem is tudtam az egyetem mellett, plusz az mégiscsak feltűnőbb lett volna, mintsem az, hogy néha a rendőrségen kötök ki valamilyen ostoba indokkal. Azt a szüleim még be is tudták annak, hogy mentálisan valami bajom van. Az már más tészta, hogy köszönöm makk egészséges vagyok mint fizikailag, mint szellemileg. Mióta azonban itt vagyok és van állásom nem igazán vagyok rászorulva arra, hogy mások értékeit elcsórjam, vagy éppen a pénztárcájukat lovasítsam meg. A munkahelyem ad annyi fizetést, hogy tökéletesen jól eléljek, sőt még szállást is adnak, ami így sokkal olcsóbb, mintha albérletbe mennék. Igaz nem vagyok a gazdag kategória, de kinek kell az, amíg jól tudja magát érezni az ember az életében és nincsenek anyagi gondjai? És akkor most köthetnék az orromra, hogy hiába mondom én magam is azt, hogy teljes mértékben felesleges a lopás számomra, ha mégis ezt teszem. Megesik hát na… Ha valami tetszik, azt elveszem. Nem, ez nem kleptománia, mert azt nem tudja az ember befolyásolni, én viszont nagyon is képes vagyok rá. Ez puszta hobbi. Huh, ez igazán furcsán hangzik, de jelenleg nem jut jobb szó eszembe. Valószínűleg azért nem, mert éppen azon agyalok, hogyan is lovasítsam meg a nő farzsebéből a pénztárcát. Ez a másik ok, amiért tolvaj vagyok még mindig. Néha vagyok annyira ostoba, hogy egyszerűen nem hozok magammal pénzt, kártyát… szóval egy vasam sem marad, amiből hazamenjek, vagy meghívjam példának okáért ma azt a szép hölgyikét, aki megadta nekem a számát. Azonban nem járok sikerrel, a csaj elég gyorsan rájön, hogy mit is akartam elérni, valamint fogja a kezemet, így a menekülésre esélyem sincsen. Szomorú, úgy fest, ma mégsem fogok randizni. Na majd talán a következő szabadnapomon. Már ha persze a főnök nem fog megölni, amiért ennyire sok szabiért nyavalygok neki. Múltkor mikor a buliba mentem is alig akart elengedni, mert hogy pont a legforgalmasabb napunkon akarok elmenni. Nekem is lehet életem, ki kérem magamnak. Minden esetre a kérésre egyből visszaadom a tárcáját, mert hát én ilyen kis tündéri volnék, hogyha egyszer lebukok, akkor már úgyis mindegy, akkor még megpróbálok jól kijönni a helyzetből, csak azért, hogy a rendőrséget elkerüljem. – Kellemesebb így, tudod olyan szexin titokzatos. – Közben pedig kap még egy csábos pillantást is tőlem. Na nem mintha ki akarnék vele kezdeni, ez már szinte reflex nálam. Aztán megpróbálom kicsivel odébb húzni őt, hiszen a nagy tömegben elég idegesítő beszélgeti, arról nem is szólva, hogy ott ácsorogva csak feltartjuk az embereket. Sokkal kényelmesebb így, hogy a forgalmat sem akadályozzuk és nekem is van egy biztos menekülési útvonalam, ha úgy jönne ki, hiába mondja, hogy nem bánt. – Nem szokásom kétszer ugyanott próbálkozni, bármiről is legyen szó. – Az nagyon gáz lenne. Pláne ha párkapcsolatról van szó. Visszakúszni valakihez a legnagyobb megalázás. Bár tudom, itt a lopásra utalt, de ott sem érdemes újra meg újra bepróbálkozni. – Meg akartam hívni egy csajt ebédelni, ha már egyszer eljöttem idáig, de mivel úgy esett, hogy beléd mentem, így gyanítom az is bukó. – A hangomban semmi szomorkás sincs, hiszen ez csak egy vacak találka volt. Egyedül az időt és pénzt sajnálom, amit ebbe öltem. De a mosoly továbbra is ott van az arcomon, amit igaz nem lát, de én tudom, hogy ott van. – Amúgy még mindig nem találtad meg az egyensúlyt, hogy fogod a kezem? Nem zavar, nagyon kis romantikus, csak kérdezem. – mondom nevetve, mert ebben a szituációban mi mást is tudnék csinálni?
Ruha ¦ 666¦ Bocsánat, bocsánat, most már vége a legnehezebb vizsgának így leszek ¦ #
Tolvajnak lenni ezen a szinten nem egyszerű, mert nem biztos megélhetés, és fél lábbal mindig a börtönben vagy, viszont van, hogy nincs választás. Nekem régen nem volt. De akkor sokan kiszúrták, hogy elég jött-ment a kinézetem, hiszen váltóruhám nem nagyon volt, mert a szökés alatt azért nem tudtam mindent magammal vinni csak a legszükségesebbeket. Ezen a srácon viszont annyira nem látom, hogy ne lenne pénze, bár az is lehet, hogy ezt a göncöt is megfújta valahonnan. Nem szeretek első ránézésre senkit sem skatulyába szorítani, és próbálom is kerülni, de valahol még bennem is bennem ez a dolog. Ő is simán lehet hajléktalan, bár talán ennek adok a legkevesebb esélyt, olyan… fél-egy százalékot. Inkább kleptomániás, vagy csak egy „úri” fiú, aki így próbál egy kis izgalmat csempészni a szürke, unalmas hétköznapjaiba, és apuci majd kihúzza a bajból, ha kell. Sokat segítene, ha látnám az arcát, mert jól tudok olvasni az arcvonásokból, de a rajta lévő maszk ezt szinte lehetetlené teszi, bár a szeme látszik, ami azért sok mindent elárul. Nem tűnik rossznak vagy gonosznak. Egészen normális fazonnak tűnik, ahhoz képes, hogy most akarta meglovasítani a pénztárcámat. Jól el is beszélgetünk, még akkor is, ha minden pillanatban azt lesem, hogy talán megint próbálkozni fog. Amikor úgy csinál, mintha ki akarna kezdeni velem, csak megforgatom a szememet, jelezve, hogy ez nagyon kamu duma, és hamarabb keljen, ha ezt nekem akarja beadni. - Leginkább csak feltűnő - kötöm az ebet a karóhoz. Bár nem tudom, hogy egy tőlem fiatalabb lánynál bejönne-e a csábos pillantása, de nekem még úgy is túl fiatalnak tűnik, hogy szinte semmi sem látszik az arcából, így ez teljesen lepereg rólam. De azt is sejtem, hogy ezt ő sem gondolta komolyan. - Ezt értékelem - de baromság, bár ezt már nem teszem hozzá hangosan. Egy ügyes kezű tolvaj akkor talán még sikeresebb, ha egy mostani helyzetben másodjára próbálkozna. Az emberek nagy többsége a kezdeti adrenalin-löket csökkenése után kevésbé figyel, mert úgy gondolják, hogy túl vannak a dolgon, már nem lehet baj. Egy érintés, ami éppen, hogy jelentéssel bír, olyan szintű figyelemelterelést jelent, hogy már észre sem veszi az másik, hogy közben kiemelnek valamit a zsebéből. Ezt próbálta igaz ő is használni, de nálam nem működött. A férfi, aki nekem régen segített, tanítgatott, az például bemutatta, hogy egy a mostanihoz hasonló helyzetben hogyan lehet mégis sikeresen zsákmányolni. Bár ehhez hidegvérre, és sármra/bájra van szükség, meg nagyfokú merészségre. Ebben a srácban a második megvan, az első is valamennyire, a harmadikat nem tudom, bár lehet, csak most jól mérte fel a helyzetét velem szemben. Miközben válaszol a kérdésemre nagyon erősen figyelem a szemét, hogy megtudjam hazudik-e, amire jelen pillanatban más árulkodó jelet nem fogok tudni észrevenni. A vigyor viszont még a szemén is látszik. - Te mindig így hívsz randira egy csajt, hogy előtte mástól fújod meg a szükséges összeget? - kérdezem tőle döbbenten, bár nem sok közöm van hozzá. Bár talán mégis, ha én járultam volna hozzá a dologhoz. Már kicsit bátrabban beszélek, mert arrébb jöttünk a tömegből, és most már nem nagyon fognak ránk figyelni, hogy nem tartjuk fel őket az úton. - Egyébként nem nagyon hallom a hangodban a bánatot, hogy ugrott a dolog. Egy éj… - korrigálok a dolgon a napszakra való tekintettel - nappalos dolog akart lenni? - kérdezem tőle pimaszul, bár ehhez még kevésbé van közöm, mint az előbbihez. Talán csak azt akarom vele éreztetni, hogy nekem nem igaz jó ötlet hazudni, mert úgy is átlátok rajta, ha akarok. A következő kérdése viszont meglep. Már miért ne találtam volna meg az egyensúlyomat, ha már voltam annyira stabil, hogy arrébb is sétáltam vele? - Jaa, nem, teljesen stabil vagyok - adok neki őszinte választ. - Bár nem tervezlek sem bántani, sem feljelenteni, de azért bennem van, hogy tolvajt annyira egyszerűen nem hagyunk futni - adom a tudtára társalgási hangon. Nálam ez nem foglalkozási ártalom, de sokat nyom a latba, hogy Tío mégis csak a bűnüldözésnél van, és bár ez nem a szakterülete, de ritkán hagy meglógni bűnözőt. Bár van, hogy a körülményekre való tekintettel egy-egy enyhébb kihágás felett szemet huny, hiszen rólam is tudhatja, hogy loptam mielőtt hozzá kerültem, de sosem éreztette velem, hogy ezért büntetést érdemelnék. Szerencsére ő is tisztában van azzal, hogy van, hogy valaki csak a körülmények áldozata, és nem kell egy életre elvágni, ha mondjuk csak nem akart éhen halni és elemel egy kiflit.
Tolvajnak lenni nem szép dolog. Ezzel maximálisan egyetértek, valóban nem valami kedves és még csak nem is hasznos foglalkozás, szóval egyáltalán nem ajánlom senkinek sem, hogy az legyen. Plusz nem is feltétlenül kifizetődő. Persze, ha ügyes vagy, akkor simán lenyúlhatod valaki tárcáját, meg a kártyáját. Ha bevállalósabb az ember, akkor jobb esetben még egy nyakláncot is meglovasíthat, de ahhoz tényleg profinak kéne már Lennie az embernek. Én sem merem ezt meglépni, illetve többet már nem. Azt hiszem csak egyszer csináltam meg, utána pedig gyorsan el is iszkoltam. De nekem évek vannak a hátam mögött és nekem is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy mi a következménye annak, hogyha valamit elszúrok. Értem ez alatt azt, hogy a szüleim nélkül akár már börtönben is ülhetnék. De szerencsére még nem kötöttem ki ott és nem is mostanában tervezek bevonulni. Lehetséges, hogy ez az egyik indokom arra, hogy miért álltam le hirtelen a lopkodással. Nyilván az elsődleges az az, hogy teljes mértékben fölösleges. Ugyanakkor itt nincs senki, aki kihúzzon a csávából. Most is azt hiszem, hogy csak a puszta szerencsémnek köszönhetem, hogy a lány nem kiált egyből rendőr után. Mondjuk mázli, hogy az arcomon is el van takarva, az edzések miatt pedig relatíve gyorsan tudok futni és sokáig bírom. Mondhatni. Addig biztosan, amíg fel nem szállok egy buszra. Ellenben úgy érzem, hogy neki nem nyerte el a tetszését a csodás maszkom és a pillantásom. Nem is baj, nem arra megyek, hogy az elbukott randi helyére valaki újat szerezzek. Bár, nem volna rossz gondolat részemről. Ki tudja, talán még romantikusnak is gondolnák, hogy ugyan pont az előbb akartam meglopni, aztán hirtelen itt annyira megtetszik nekem, hogy el is hívom valahova. – De azért titokzatos is, ismerd el. – Csak azért sem adom meg magamat. Akkor is igazam van ezzel kapcsolatban. Következő megjegyzésére csak egy mosolygó szempárt kap. Nem miatta teszem és nem is azért, mert ennyire ne lennék ügyes, hogyha akarnám, akkor ne tudnám most rögtön újra elvenni. De mivel elsőre feltűnt neki, és nem úgy fest, mint aki lejjebb engedett volna a figyelméből, még egy támadást nem indítok már ellene. Amúgy is kifejezetten utálok valaminek másodszor is nekiindulni. Ha valami nem jön össze elsőre, akkor a sokadik alkalomra sem fog, így minek erőltessem az egészet? Inkább feladom, az a könnyebbik. Kivéve, ha olyasmiről van szó, amiért megéri szenvedni. Ezért a vacak tárcáért nem pont. A csajnak a kérdésére őszintén válaszolok. Minek hazudjak? Nem valami olyasmi titokról van szó, ami olyan hű de nagyon fontos lenne. Kevés dolgot hallgatok el az emberek elől. Maximum azt az egy incidenst, de azt leszámítva nyitott könyv vagyok. – Hé, van munkám oké?! Csak elfelejtettem pénzt hozni. – Még hogy mindig így hívok meg valakit… Arra már inkább nem is térek ki, hogy nálam mindenki nyerő, nem csak a lányok. Az, hogy ma éppenséggel véletlenül pont egy hölgyet sikerült elhívnom pusztán a véletlen műve. – Egy éjszakás? Nem tudom, hogy ahhoz elég csinos-e. Nem rémlik, hogyan néz ki. De valószínűleg csak egy egyszeri alkalom lett volna. Többre nem is tartok igényt általában. – Kivéve, ha nagyon nincs más. Akkor előfordulhat, hogy két estére is megtartom ugyanazt a személyt. Ellenben tetszik, hogy ilyen kis pimasz. Ha fiatalabb volna akkor talán még be is vállalnám őt, így azonban inkább nem. -Nagyon örülök, hogy nem kell elkapnom akkor, ha esetleg elesnél. – kezdek el nevetni. Bár a kezemet igazán örülnék, ha visszakaphatnám, de ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor nyugodtan markolászhat még. Következő megjegyzésére csak elkezdem forgatni a szemeimet és végül a szabad kezemmel leveszem a maszkomat. Így már láthatja is a levakarhatatlan vigyoromat is. – Egy fokkal jobb? Esetleg személyit is adjak?
Ha megfeszülök, sem fogok most rájönni arra, hogy ezt a srácot mi motiválja. Legalább is magamtól nem. Viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy miért ezt a pénzszerzési módot választotta. Ryder és Marcus sorban állva akarja majd kitekerni a nyakamat, de most valahogy nem érzek félelmet, csak motivációt, hogy kiderítsem a miértet. Van, aki segítségre szorul, és miért pont én legyek az, aki hátat fordít neki. Nekem sem fordítottak hátát anno. Először az, aki megtanított lopni, utána pedig Tío, aki már azért annyira nem nézi jó szemmel az ügyességemet. Persze én sem voltam profi, mert vannak, akik a karkötőt úgy veszik le valakinek a kezéről, hogy ott állnak egymással szemben, és az áldozat észre sem veszi az egészet, csak majd, ha otthon leveszi, és esetleg számon tartja, hogy mi volt rajta. Bár nekem ez fölösleges volt, mert lehetőségem továbbadni nem volt, és egy ékszert kicsit bajos megenni. Tök normális srácnak tűnik, vagy legalább is ahhoz képest, hogy milyen is lehetne az adott körülményekhez képest. Kicsit olyan bolondosnak tűnik, aki már éppen az őrült határát súrolja, de nem feltétlen a rossz értelemben. A folyamatos mosoly, amit a szeméből olvasok ki, az elég érdekes, mert sosem tudhatja, hogy esetleg, nem gyorshívón tárcsáztam-e a 911-et. Persze ezt nem tettem meg, de Ő ezt nem tudhatja, erre, most tök jól elbeszélget velem. - Ümmm… - gondolkozok el. - Nem - csapon végül le a dolgot. Nekem nem tűnik titokzatosnak. Én más környezetben nevelkedtem, és a kelti part nagyvárosainak utcáin rengeteg „maszkos” fazont lehetett látni, bár őket azért elkerültem. Az viszont tény, hogy később merítettem öltözet és kiegészítő ötletet, ha azt akartam maradjanak távol tőlem az emberek, bár ebben később volt segítőm, aki szívesen adott ötleteket. Ez a srác viszont valamiért nem vált ki belőlem félelmet, még akkor sem, ha most akart könnyíteni a terheimen. Nagyon örülök, neki, hogy nem próbálkozik ismét, bár attól még figyelek, és nem csak rá, hanem mindenkire, hiszen más zsebesek is lehetnek a környéken. Azt meg már tényleg cikinek érezném, ha egy másik tolvaj lovasítaná meg valamimet, amikor éppen eggyel tök jól eldiskurálok. [color=#eeeeee]- Jó van, na! /color] - mondom meglepetten a számonkérésen, de egy mosoly mégis megjelenik az arcomon. - Nem sűrűn találkozok olyannal, aki munka mellett ezt csinálja - szándékosan nem mondom ki hangosan, mert páran éppen felénk nézegetnek. Viszont ismét meglep, hogy ennyire őszintén felel a simán pimasznak mondható kérdésemre. - Nem vagy éppen semmi alak, tudod-e? - kérdezem tőle elvigyorodva, és bántó hangszínt nem hallhat, mert egyáltalán nem rosszindulattal mondtam. Amit kihallhat, az meglepettség. Bár én a magam részéről az ilyen hozzáállású pasikat kerülöm, azért tudom, hogy ilyenek is kellenek, mert túl egyhangú lenne a világ. Persze haver, ismerős van ilyen felfogású, de, hogy köztem és közte több legyen barátságnál, na, arról még csak ne is álmodjon. Az előttem álló srác sem jöhet szóba, de nem csak a felfogása miatt, hanem még abból a kevésből, ami az arcából kilátszik, na, meg a hangjából is, azt tudom leszűrni, hogy fiatalabb nálam. - Elég stabilan állok a lábaimon, már, ha valaki nem akar kész akarva fellökni - utalok a korábbi húzására. Nem a magam két ballábassága miatt veszítettem el most sem az egyensúlyomat, hanem, mert „kedvesen” hozzásegített. A tánc jó egyensúlyérzéket adott, főleg, hogy ott vagy magas sarkúban vagyok, vagy lábujjhegyen, így tényleg nem okoz gondot telitalpon megállnom. Ahogy szabad kezével leveszi a maszkot, egyből láthatóvá válik a széles vigyora. - A személyidet köszönöm nem kérem, de azt köszönöm, hogy levetted végre azt a vackot az arcodról - folytatom vele a beszélgetést. - Mit szólnál, ha beülnénk egy kávéra, és elmesélnéd, hogy miért is így próbálod meg kiegészíteni a fizetésedet. Mert észrevettem, hogy ez nem egy egyszeri alkalom volt - ajánlom fel neki a lehetőséget. Ez egy segítségnyújtás a részemről, amit, ha akar, elfogad, ha nem, akkor az is az Ő döntése. Minden esetre, az én lelkiismeretem tiszta lesz, ő pedig szükség esetén segítséget kap. Az ékszerész meg úgy sem tudja, hogy jövök, és Ryderék sem, így az sem gond, ha nem most adom be javításra, így én lényegében ráérek.
A motiváció az mindig egy, a saját belsőnkből jövő késztetés, amely vagy a magunk, vagy a környezetünk hatására jön létre. A lényege, hogy adott cselekvést követően jobban érezzük magunkat saját magunkkal szemben. Ezért lopok! Na jó, ez így sarkos megfogalmazás. Anno azért volt rá szükségem, hogy legyen pénzem miből ide kiutazni. Most a munka mellett semmi szükségem sincs rá. Illetve nem lenne. Mégis teszem. Hogy megszokásból vagy pusztán kedvtelésből… tulajdonképpen mindegy is, hiszen a fő az, hogy nem álltam rá. Bár azt gondolom, hogy a kettő együtt van jelen az én esetemben. Csinálom, mert megszoktam, mert már a véremben van és gyakorlott vagyok. Kvázi egy ösztönösen jövő mozdulat, ami teljesen totál szükségtelen, mert a végén akár még vissza is adom, amit eltulajdonítottam. De ugyanakkor meg ha valami szépet látok meg, akkor csak elveszem. Olyan vagyok, mint valami macska, aki ugrik a szépen csillogó izékra. Sőt, rosszabb, mert azt viszont nem adom vissza és a karmai közül sem lehet kikapni, mert elrakom, eldugom és többé nem látják. Mosolyom folyamatosan ott ül az arcomon, hiába nem olyan a szituáció, amit el kéne viccelni, vagy szórakozni kéne rajta. A nőknél még ha ki is akarom őket fosztani, akkor egy mosoly és egy-két kedves szó egyből megváltoztatja a véleményüket róla. Máris nem a hülye paraszt leszek, aki lopni próbált, hanem a menő és helyes rosszfiú, akit meg kell nevelniük. Bár sosem értettem, hogy mit próbálkoznak itt, mert egyértelmű: Engem soha, senki nem tud rávenni, hogy jó ember legyek. Legalábbis nem teljesen jó és senki kedvéért nem leszek itt angyalka. A szemeim összeszűkülnek, de jelen esetben nem a vigyortól, hanem inkább a csúnyábbik nézésemtől, majd ismét kipattannak, hogy forgatni tudjam őket. – Ti nők… hogy lehettek ennyire különbözőek, miközben hasonlítotok is?! – Talán ezért is részesítem olyan sokszor a férfiakat előnyben. Rajtuk egyszerűbb kiigazodni, mert ha még nem is én vagyok az átlag, akkor is előbb megértem mit akarnak a pasik, mint a másik nem tagjai. Olyan bonyolultan vannak beállítva és ha azt hiszed, hogy eléggé kiismerted őket, akkor fixen jön valaki más, aki ziher, hogy még csak köze sincs a többihez gondolkodásmódban. Tehát pont kezdheted előröl a tanulmányaidat velük kapcsolatban. -Nem sűrűn találkozok olyanokkal, akinek feltűnik, hogy megloptam. – súgom oda neki nevetve. Mondjuk józan embereket nem sűrűn szoktam itt kifosztani, mert… nyilván nehezebb. Egy buliban, ahol már mindenki bepiált, esetleg még szedett is valamit mellé sokkal könnyebb eltulajdonítani az adott illető tárcáját. Azok a mocskos drogok ilyenkor bezzeg jól jönnek. Én nem használom, nem bírom, jó nekem a cigi. Sokkal kellemesebb. – Mit mondhatnék? Az átlagos jófiú szerep foglalt volt pont ahogy a kétszínű főgonosz is, így maradtam a Shakespear-i bolondnál. – mondom, és egyből elkezdem húzogatni a szemöldökömet. Nem tudom ismeri a sztorit a Hamlet-ből de el kell, hogy mondjam… mindenképpen megéri elolvasni. Igaza van a fickónak benne és hát én tökéletesen illek a szerepre. Kár hogy nem abban az időben élek. Nem, jó, ezt átgondoltam és mázli, hogy nem ott és akkor élek. Nem lenen telefon, se túl sok ital… A koktélt pedig mér hírből sem ismerték. -Fellökni? Hát ki akarna ilyet tenni egy ilyen szép hölggyel? – kérdezek vissza tettetett meglepettséggel. Én, de csak mert vicces látni, mikor elesik. Illetve nem specifikusan ő, gyanítom jelenlegi helyzetben csak a fejemre kapnék tőle, de valóban szórakoztató, mikor valaki közelebbről kezd el ismerkedni a földdel. Kivéve engem. Utálok a padlón teremni. – Most mondanám, hogy van mit… De inkább csak egy szívesent mondok és akkor nincs hari rendben? – kérdezem az immáron tökéletesen látható széles mosolyommal. Néhányan Jokernek hívnak, mert szerintünk van annyira nagy a vigyor a képemen, mint neki. Mondanom sem kell, ez inkább dicséret, mintsem bántás nekem. – Nem szeretem a mesedélutánokat, és pénzem sincs kávéra, csak egy hazafele szóló jegyre. – Nem kibújni akarok a dumcsizás alól, csak közlöm a tényeket. Bár ha ezzel megúszom azt, hogy mesélnem kelljen a múltamról, akkor ja… kifogást keresek.
Az esetek nagy részében rosszul tűröm magam mellett a titkokat. Csak nagyon közeli ismerőseimtől fogadom el, ha tudom, hogy abból lenne a nagyobb baj, ha beavatnának. Ezért is tanultam meg a lehetőségekhez képest jól olvasni másokban. Maszk mögé bújni, nekem nem a titokzatosságot jelenti, hanem valami egészen mást, hogy rosszban sántikál az illető. Az ilyeneknél viszont sosem azt figyelem, amit normál esetben, vagy mások tennének. Én a hangjára, estalkatára, mozgására, és a cipőjére figyelek. Igen, a cipőre is, ami most egy fekete, fehér nyelvű, felemás fűzőjű darab, aminek a talpa inkább valami tereptúrázó cipőkére emlékeztet. Az emberek erre sosem figyelnek, még az elkövetők sem, ezért, ha ezt jól megfigyeled, akkor valószínűleg legközelebb is ugyan ez lesz a lábán az illetőnek, mert eszébe sem jut, hogy ezen is le lehet bukni. Arról nem is beszélve, ha támadás ér, és fel akarod jelenteni az illetőt, aki idő közben mondjuk, ruhát cserél, ezt biztosan nem cseréli le. Bár most nem akarok rendőrt hívni, de ez nálam már megszokás, hogy megnézem. - Ezt mire érted? - kérdezem kíváncsian. Más vagyok. Tudom, de érdekel, hogy most mire érti. Egyébként meg mindenki különbözik egymástól. A férfiak is. Az alap ösztönökben pedig hasonlóak a nők és férfiak is, bár itt is vannak kivételek. Így szeretném tudni, hogy ő miben lát másnak engem a többi nőtől. - Mert az emberek nagy átlagban úgy vannak összerakva, hogy rossz dolog csak mással történhet, vele nem. Én ebben (is) eltérek az átlagtól - osztom meg vele. Az átlagtól eltérő múlt az áltagtól eltérő gondolkodásmódot alakított ki bennem. Tudom, hogy velem is törtéhet, történik rossz dolog, amire mindig próbálok felkészülni. Ha tudom, hogy el fogok esni, vagy nagy valószínűség szerint el fogok esni, akkor teszek ellene, hogy ne essek el, és nem úgy állok hozzá, hogy ez velem nem fordulhat elő, és megyek tovább, mintha semmiről sem tudnék. Pedig azt vettem észre, hogy a nagy átlag az utóbbit csinálja, utólag meg döbbenten néz, hogy ez meg mégis hogy történhetett. Visszafogottan elnevetem magam a mondandóján, de nem akarom felhívni magunkra a figyelmet. Az irodalom és a történelem sosem volt a kedvencem, így olvasni sem igazán olvasok Shakespear műveket, de sejtem, hogy mikre, kire gondolhat, már persze itt nem az íróra gondolok, hanem a szereplőre. - Shakespeart olvasol? - kérdezem kíváncsian, és kicsit meglepetten, mert nekem nem nagyon van olyan ismerősöm, aki ilyet olvas. Aki nem olvas ilyeneket, annak eszébe sem jut ilyen példával élni. Viszont, ha ilyet olvas, akkor művelt lehet, legalább is irodalom terén biztosan. Erre a kérdésre csak széles, elnéző vigyorral megforgatom a szememet. - Nem is tudom. Te esetleg nem ismersz ilyen személyt? - kérdezem tettetett tanácstalansággal. - Részemről rendben - mondanám neki, hogy „de akkor engem többet ne próbálj meg meglopni”, de gyanítom, hogy ez nem fog még egyszer megfordulni a fejben. - Amúgy nem fáj az arcod ettől a vigyortól? - kérdezem kicsit talán gonoszan. Kicsit zavaró ez a vigyor, főleg, hogy egyáltalán nem illik a jelenlegi helyzetünkhöz. - Hát… ha nem kell ingyen kávé… - hagyok egy kis hatásszünetet -, mert én úgy gondoltam, hogy én hívlak meg - pontosítok egy kicsit a dolgon. - Ugyanis sejtettem, hogy nincs pénzed. És gondolom, tudod, hogy erre miből jöttem rá - nézek rá jelentőség teljen. És miért ne éppen ezt a pillanatot választaná egy öngyilkosjelölt biciklis futár, hogy nagy sebességgel felénk száguldjon a srác háta mögül. Az autók között már nem igen volt hely, így úgy gondolta, hogy felugrik egy kicsit a járdára, legalább néhány méternyi szakaszra. Én meg, hogy elkerüljük a balesetet, a tőlünk pár lépésre, mögöttem lévő hirdetőtáblának vágom a srácot a karjánál fogva, amit csak nem régen engedtem el, és én pedig egy-két centire állok meg előtte, hogy engem se sodorjon el az az őrült.
Tudom, hogy mindig azt mondják, hogy két ember sose lehet ugyanolyan, mert mindegyiknek megvan a maga személyisége, meg preferenciái stb. De azért lássuk be, hogy akármennyire is szeretnénk különbözőnek tűnni, hasonlítunk. Bezony akármennyire is egyéniségek igyekszünk lenni és másnak tekinteni magunkat, mint a többiek végülis ugyanazok vagyunk belül. A férfiak ugyanúgy csak a külsőt nézik a másikban (nem, nem csak a nőkben, ez kész sértés főleg nekem…) a személyiség pedig csak másodlagos dolog, mivel azt még mindig könnyebb elviselni, mint azt, hogy valaki nem vonzó, ezáltal sokszor fel sem keltik az érdeklődésünket. A nőknél pedig a kinézet mellett mindig is ugyanannyira érdekes lesz az, hogy adott illető kedves legyen, törődjön velük, meg még kilencvenmillió másik dolog, amit elvárnak. De mégis ők sokkalta bonyolultabbak. Már megértés szempontjából. Mert valakinek az tetszik, ha a másik durvább és titokzatos, míg a következő csaj már arra bukik, ha tökéletesen őszinte vagy és egy papucs gyakorlatilag. De ettől a hosszú eszmefuttatástól megkímélem az előttem álló hölgyet, hiszen túl unalmas és egyben szerintem kissé bántó. –Arra, hogy más vagy, mint az eddigi lányok, akikkel találkoztam. – mosolygok rá, miközben válaszolok. Legyen neki elég ennyi. Szívesen elmagyaráznám neki a nézeteimet, de engem nem sűrűn érdekel, hogy udvariasan mondjam el mennyire is megfejthetetlen rejtélyek számomra a nők és hogy sose lehet nekik megfelelni és eléggé furcsán vannak összerakva. Miért nem lehetnek egységesek úgy, mint mi? Na jó, azért pasiba is akad kiakasztó alkat, de messze nem annyi és olyan, mint a másik nemben. -Rossz dolog valóban csak másokkal történik. Borzalmas és drámai ellenben csak magunkkal. – Mert valaki már azt is katasztrófának fogja fel, ha elhagyja a kedvenc karkötőjét. Nem mondom, hogy én olyan rettenetesen sokat szenvedtem, de vajon azon átestek már, hogy a saját családja ellene fordul, majd úgy dönt, hogy annyira elege van belőlük, hogy inkább lelép az totálisan másik országba miattuk? Ha igen, akkor részvétem, ha pedig nem, akkor mit nyavalyognak? Tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb és legfontosabb, de néha azért szembesítenék egy-két személyt mi is az igazi veszteség. A nevetését aranyosnak találom. Legalább sikerült megint valakit megmosolyogtatnom! Ezért már érdemes volt felkelni. Pont nem. Nem vagyok jótevő, de az tény, hogy jó érzés másokon őszinte vigyort látni. Még akkor is, ha nem direkt csináltam. Ah, szeretnék egyszer egy olyan emberrel találkozni, aki előhozza belőlem a kisfiús mosolyomat. – Mi az? Ki se nézed belőlem? – Persze ezzel a külsővel ki a franc gondolná, hogy művelt vagyok. Pedig eskü nem vagyok én hülye. Sőt kifejezetten szerettem tanulni anno, csak aztán megváltoztak a dolgok, de ettől könyvet még veszek a kezembe. – Ne ítélkezz külső alapján. – Mert amúgy elég sokszor megvezet. Azt hiszed őrült vagyok, pedig nem. Pont Yorick szerepe volt az, ami megmutatta az embereknek, hogy gyakran, ha azt mutatod bolond vagy, akkor sokkal több mindent elérhetsz. Nem mondom, hogy ezt használom ki és a viselkedésem nem csak szimplán a zsenialitásom miatt csap át ilyenbe, de a helyzetemet valóban a Hamlet egyik figurájához tudom hasonlítani. A gond csak az, hogy sokan nem ismerik így nem is érhetik a hasonlatot. -Soha nem találkoztam még ilyen faragatlan személlyel szerencsére. – Poénkodok tovább. Nem mondhatja az előbbi kis viccem is tetszett neki, szóval ezt is igazán értékelhetné. Annyira próbálkozok! Na jó, nem ezek csak úgy jönnek visszakézből. Őstehetség volnék elvégre. -Kezet rá. – nyújtom oda neki a jobbomat. Félnie nem kell, hiszen már mondtam, hogy újra lopni nem fogok. – Születésem óta fent van, szóval… hozzászoktam. – De tény, hogy mikor hosszabb ideig szomorú voltam, akkor utána izomláz gyötört, miután újra felvettem ezt a szokásomat. Nincs is rosszabb annál te jó ég, inkább fájjon a hasizmom, de ne a szám. Mondatára felkapom a fejemet. – Ingyen? – kérdezek vissza izgatottan. – Tudod… lehet mégiscsak kinyílik a szám egy pár szó erejére, ha öntesz belém egy kis feketekávét. – Nem kérek sokat gyanítom így is majd vissza kell neki ezt fizetnem. Akár egy itallal! Nagyon profin keverem ki a piát. Közben hallom a mögöttem lévő robajt, de nem igazán törődök vele, majd a következő pillanatban a csaj nekinyom a táblának. Még látom, ahogyan elhúz a biciklis. Emiatt lett volna az egész? Pillantásomat visszavezetem a lányra, aki most már egy kicsit túl közel is van. Hmm… most kéne lekapni. De mégsem teszem, elvégre épp az előbb akartam kirabolni. Hülyén jönnek ki. – Ügyes! Meg is csókolnálak hálám jeléül, de gyanítom nem díjaznád. – A vigyorom visszatér és türelmesen várok, hogy elengedjen, vagy hát… tegyen amit szeretne, mivel ISMÉT szorult helyzetben vagyok.
Csak lemondóan megforgatom a szememet, mert érzem, hogy többet nem tudok kihúzni belőle. - Na, ezzel nem lettem beljebb - fűzöm hozzá szavakban is a meglátásomat. - Mond egy félmondatot, utána meg elhallgat - méltatlankodok tovább egy kicsit. Bosszantó az ilyen, de most nem igazán akarok nekiállni erősködni, hogy árulja el mire is gondol. Egyébként szerintem valóban meglepődne, ha tudná, hogy én mennyivel másabbul látom a világot, mint a többség. - Egy férfi, aki más, mint a többi - idézem őt szándékosan egy kicsit pontatlanul, de a lényege ugyan az. Ő is másabb, mint a legtöbb férfi, bár, ez leginkább azokra igaz, akik nem állnak annyira közel hozzám, mert nekem inkább (ex)katona ismerőseim vannak, vagy olyanok, akik hozzájuk hasonlóan rengeteg szörnyűséget tapasztalnak nap, mint nap. Viszont az, amit ő mondott, valóban nagyban eltér az átlag felfogástól, így csak érdeklődve és merengve félre billentem a fejemet, és próbálom kitalálni, hogy mi is történhetett vele a múltban. Nem kérdezek rá, mert sejtem, hogy nem velem akarja megosztani, hiszen én sem beszélnék vele az én múltamról ennyire nyíltan. - Sajnálom - mondom végül csendesen. - Ezt nem kifejezetten Rád értettem. Valahol sajnálatos, de mostanában egyre kevesebb ember olvas, főleg ilyen műveket, és most már az a meglepő, ha valaki ilyet olvas - fejtem ki bővebben az előző gondolataimat. - Egyébként a külső sokat elárul, de nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják. Nem a ruha, vagy az egyéb kiegészítők, hanem a testtartás, a gesztusok azok, amik árulkodóak. Ezek a külsőségek az igazi árulkodók a belső dolgokról - osztom meg vele, hogy ez egy kicsit én másképpen látom. Az előző megjegyzésemet viszont nem a ruhája alapján vontam le. Van egy nagyon okos barátnőm D.C-ben, aki nagyon keményen punk stílusú, és mégis egy nagyon rendes, nagyon jó szívű ember. Ismét elnevetem magam. - Ahhoz képest nagyon összeillően, stílusosan öltöztél fel - utalok itt haloványan arra, hogy „ki mondaná meg, hogy még tükre sincs”. Tudom, gonosz vagyok, de azért remélem, nem sértődik meg, de ez kicsit magas labda volt. Valahol élvezem ezt a fajta társalgást, mert ebben nagyon ritkán van részem, és hiányzik ez a fajta oda-vissza piszkálódás. Lazán elfogadom a felém nyújtott jobbot, mert tudom, hogy egy esetleges támadásnál mit kellene csinálni, de nem félek attól, hogy most ez fenyeget. - Az orvosok nem csodálkoztak rajtad? A világ első újszülöttje, aki nem sírva, hanem vigyorogva jön a világra - kérdezem én is szélesen elvigyorodva. Visszakérdezésére csak kedvesen elmosolyodva bólogatok, most nem akarom megismételni magamat. Utána egy pillanatra elgondolkozok. - Mi lenne, ha én csak fizetnék, és Te öntenéd magadba? - kezdek el alkudozni vele. Földig ér a lába, tudjon meginni egyedül egy kávét. Meghívom, de meg nem itatom, mint egy kisgyereket. Amikor meggyőződök róla, hogy egyedül volt a kerékpáros, és csak az időhiány okozta a nagy sebességét, és nem az, hogy üldözik, elhátrálok a majdnem tolvajomtól, de még nem nagyon. Lendülettel az előbbi mutatványt nem nagy kunszt megcsinálni, főleg az adrenalin miatt, viszont ezt követően már óvatosabb vagyok. Arra már nem igazán volt időm, lehetőségem figyelni, hogy esetleg mi van éppen a lábam alatt, így óvatosan hátrálok, nehogy az eddigi igyekezeteim ellenére hanyatt vágjam magam. Ekkor kapom a megjegyzést. - Köszi! De valóban nem díjaznám, és Te sem az én erre adott reflex-reakciómat - nézek rá sokat sejtetően, amikor már a normális távolságra vagyok tőle, és a karját sem fogom, így lényegében teljesen szabadon mozoghat. - Az a kávézó jó lesz? - kérdezem kedvesen a néhány tömbbel arrébb lévő épület aljában lévő üzlet felé mutatva. Nem tudom, hogy neki van-e valamilyen különleges igénye, vagy, hogy esetleg valami rossz élmény köti-e a helyhez, így jobb, ha ezt előre tisztázzuk.
-Most szeretnéd, ha valami rendkívül érzelmes megfogalmazással elkezdjek magyarázni? Rossz embernél kopogtatsz akkor. – Ha nincs kedve kifejteni valamit, akkor a világért ki nem fejteném senkinek, hogy mire is gondoltam. Pontosan ezt nem tudta felfogni anno a családom sem, hogy márpedig ha nem akarom, akkor nem mondom. Ők persze tovább erősködtek, hogy márpedig áruljam el mi a gond, majd utána mehettem a pszichológusokhoz. Aj, de milyen jó volt! Imádtam nézni az értetlen arcukat, amikor mindent elmondtam nekik, majd pedig csak pislogtam rám, hogy akkor hát nem is az a gond, amire eddig gondoltak. Én csak szimplán közöltem velük, hogy én ezt már az elején is megmondtam, de persze sose figyelnek rám és azt hiszik, hogy csak azért mert fiatalabb voltam náluk nem lehetek okosabb, vagy nem vagyok tisztában a saját magam problémájával, ami akkor bizony a család volt. -Kiváló meglátás, bár azért én átlagosnak mondanám magamat bizonyos szempontból a többit meg mindenki kitalálhatja. – kacsintok rá jelzésszerűen, hogy ennél többet nem tud meg rólam és inkább a fantáziájára bíznám, hogy mit gondol mi történhetett velem. Senkinek sem beszélek a múltamról. Levi az egyedüli, aki ismeri minden részletét, meg persze a dili dokik, de ennyi. Se a közeli hozzátartozóim, sem pedig a barátok nem is sejtik mi lehetett velem anno. És bevallom jobb ez így. Az átlagos kérdésekre pedig már megvannak a jól begyakorolt válaszaim. Miért jöttél el otthonról? Mert szabad akartam lenni és élni a saját életemet. A szüleiddel miért nem tartod a kapcsolatot? Mert csúnyán megromlott a kapcsolatunk és nem látom értelmét annak, hogy újra felélesszem a régi jó viszonyt. Jól megvagyok én így magamnak. -Nem vettem magamra. – vonom meg a vállamat. – Ennél durvább dolgot is vágtak már a fejemhez az évek alatt, de tény… Sajnos nem mindenki olvas ilyeneket manapság, de azt hiszem csak azért, mert nem tartják fontosnak. – Igen, ha én a tipikus nemtörődöm gyerek lennék, akkor engem is hidegen hagyna, de sose felejtem el, hogy mennyire bújtam a tankönyveket meg a világirodalmakat kicsiként. Lehet most is élvezném őket, de mostanában időm sem sűrűn van rá, így inkább csak hanyagolom őket. -Hah… azért megnézném, hogy ezek alapján rólam mint mondanának az emberek szinte 90%-ig biztos vagyok benne, hogy hibás jellemzést adnának. – Már csak azért is, mert valaki olyan jól játszik egy szerepet, hogy szinte lehetetlen megmondani, hogy belül milyen is valójában. Ezzel nem az akarom lenézni, amit mondott, hiszen tök igaza van, csak egyszerűen arra is ki akarok térni, hogy akadnak olyanok akiknél ez hamis képet alkothat. -Oh hát tudom, rettenetesen sokáig keresgéltem ezeket a darabok, hogy végre összeillő legyen! – játszom meg magamat, mert szó szerint csak kikaptam az első ruhát, amit találtam. Alapból sok fekete van a szekrényemben, így nem is csoda, hogy tetőtől talpig sötét vagyok. Igen, ezt mindenki úgy értelmezheti, ahogyan szeretné most. -Dehogynem! Cikket is írtak rólam. Nem is láttad? Ejnye… - kezdem el csóválni a fejemet rosszallóan, mintha csak tényleg így lenne. A biciklis meglep, ahogyan az is, hogy a falnak nyom. Mondjuk adott esetben nem zavarna és ha nem róla lenne szó, akkor még ki is használnám az alkalmat, azonban kivételesen tényleg használom az eszemet is és nem teszek semmit azon kívül, hogy megjegyzem milyen gyors is volt. – Hát ki tudja, mint már megállapítottuk, igencsak furcsa vagyok. – vonom meg a vállamat, mert ami tény, az tény, eléggé érdekes egy figura tudok lenni. Majd megindulunk és hamarosan megállít egy kávézó előtt. – Tökély. – válaszolom mosolyogva. Igazából nem vagyok válogatós, így nekem aztán bármi megfelel. Az udvariassága meg is lep egy kicsit de ebből mit sem mutatok kifelé.
Összezavarodottan ráncolom a szememet, mert nem értem miért jön most az érzelmekkel. - Nem érzelmekre gondoltam - közlöm vele tárgyilagosan. - A tények jobban szeretem - mondom kedvesen. - Azzal lehet kezdeni valamit, főleg hasonló esetben - fűzöm hozzá. - Az érzelmeknek is meg van a maguk helye, de van ahova nem való - avatom be az álláspontomba. Nem az érzelmi világa érdekel, hanem, hogy ő miben lát másnak. De nem valószínű, hogy válaszolni fog, így hagyom. A múlt rajtam is nyomokat hagyott, és kíváncsi lettem volna, hogy szerinte miben vagyok más ezek miatt. - A zsebtolvajlás bizonyos körökben átlagos. Az ázsiai származásúak is átlagosnak számítanak itt is. Tehát valóban, mondhatunk Téged is átlagosnak. De például kevés zsebes áll meg beszélgetni a majdnem áldozatával, még akkor sem, ha az annyira ragaszkodó, mint én - utalok itt arra, hogy eléggé sokáig tartottam fogva a karját. De ezen kívül is másabb, mint a többi férfi, de erre most nem térek ki külön, hiszen Ő sem tette meg ezt velem. - Ez is lehet indok, de nem feltétlen mindenkinél - gondolok bele kicsit. - Ezekhez a könyvekhez időre van szükség, hogy belemélyedjenek, és ehhez szerintem kell egy bizonyos lelki állapot is, amit nem biztos, hogy mindenki „csak úgy” meg tud teremteni magának. Például egy anyuka, akinek a munkája mellett még el kell látnia egy-két kisgyereket, vagy akit annyira lehajtanak a nap végére a munkahelyén, hogy örül, ha hazaért és aludhat[/color] - nézem egy kicsit máshonnan a dolgot. Bevallom, engem ezek sosem kötöttek le, de vannak olyan könyveim, amik nagyon érdekelnek, viszont egyszerűen nincs időm vagy a nap végére már energiám olvasni. Én meg annak nem látom értelmét, hogy úgy üljek le egy könyvhöz, hogy semmi sem marad meg belőle, csak az oldalak fogynak. Főiskolán is sokszor akkor hagytam abba a tanulást, amikor a sor végére érve, már nem tudtam mi volt az elején. Egy könyvnél sincs értelme ennek a módszernek, főleg, ha az kedvtelésből megy. Így szerintem sokan a körülmények miatt sem olvasnak ilyeneket. A világ értékrendjének megváltozása pedig a másik dolog. Hiszen lehet, hogy az sem változott volna, ha az embereknek több szabad ideje marad, és van rendesen idejük a kedvteléseikre. [color=#eeeeee - Én nem azokra gondolok, akikről most Te beszélsz[/color] - rázom meg a fejemet egy kicsit. - De nehéz ezt így elmagyarázni - ráncolom össze elgondolkodva a homlokomat, és önkéntelenül is kicsit körbenézek. - Látod ott az a párt? Akik ott beszélgetnek? - mutatok egy férfire és egy nőre, akik nem messze tőlünk vannak, és a harmincas éveik végén vannak. A nő könnyeden fogja át a karjaival a férfi nyakát, ahogy a vállain van a keze, és bár mind a ketten mosolyognak, és a férfi is viszonozza az ölelést, de csak egy kézzel, a másik a zakója zsebében van. - A nő marasztalná a férfit pedig ez frusztrálja, és nem csak a közelség, hanem, mert menne is. Ez pedig abból látszik, hogy a lábfeje a nőtől elfelé mutat, arra, amerre szabad utat találhatna magának - elemzem ki egy kicsit a párt, és szándékosan nem őt. - Én erre gondoltam - adom meg neki pontosabban, hogy milyen külsőségekre is gondoltam az előbb. Megjegyzésére végül csak elnevetem magam. - Végül is egy lánnyal készültél találkozni. Érthető, hogy sokáig válogattál - mondom megértően, hiszen ebben is lehet(ne) ráció, és senki sem róhatná fel neki. - Valószínűleg nem jutottam hozzá ahhoz az újsághoz, amiben lehozták azt a cikket - mondom tettetett elkeseredéssel. Nem lehet olyan sok köztünk korban, így nagy valószínűség szerint én akkor San Juanban voltam az árvaházban. Tehát, ha még igaz is lenne a dolog, akkor sem értesültem volna róla, még, ha világszenzáció is lett volna a dolog. - Most higgy nekem! Nem örülnél neki - mondom magabiztosan. Még senki sem örült annak, ha valaki orrba vágja vagy szájba csapja, de egyéb ütésnek/rúgásnak sem szoktak örülni. - Akkor menjünk! - és most már célirányosan megindulok a bejárat felé.
Inkább csak vigyorogok. – Érzelmeknek nálam sosincs helye. Teljesen feleslegesnek minősülnek és csak akadályoznak. – vonok vállat lazán. Bár ez így nem teljesen igaz, nem vagyok egy érzéketlen tsundere vagy hogy hívják ezeket, akik semmilyen érzelmet nem fejeznek ki. Vagy az a yandere? Össze vagyok már kavarodva. De mindegy is, inkább erre terelem a témát és remélem nem kérdez vissza, miért tartom másnak. Egyszerűen nem olyan csaj, amint akikkel eddig volt dolgom. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen eddig nagyon az… egy éjszakára felszedhetőekre mentem rá, ők meg mindenki tudja milyenek. -Mit mondhatnék? Aranyszívű tolvaj vagyok. – kezdek el nevetni. Vagy egyszerűen bolond. Kaptak már rajta korábban is lopáson, igaz odahaza, ahol anyuci és apuci szépen nézett a csúnya rendőr bácsira és el is volt intézve az ügy. Jó, nem volt ilyen egyszerű, sokat kellett magyarázni a nem létező depressziómról és kleptomániámról, hogy kihúzzanak a csávából. Sóhajtok is magamban egy sort, hogy hogyan lehetnek ennyire ostobák az emberek. De főképp a saját családom, amiért mindenfélét kitalált, csak ne kelljen elhinnie, hogy valóban ilyen vagyok. Felvonom a szemöldökömet, de csak bólogatok a szavaira. – Nem vitatom, ez is bőven lehet indok arra, hogy miért nem olvasnak manapság ilyen könyveket, hanem inkább valami csajos limonádét, ami meg az én figyelmemet nem köti le. –forgatok szemet – De nekem, akinek régebben pláne, de azért most is akad ideje és lelki ereje ilyeneket olvasni örömmel teszem. A régi írok amúgy is burkoltak tök nagy igazságokat fogalmaztak meg, hogy mennyire korrupt egy társadalomban éltek és hogy a jó mégsem győzhet mindig. Meg hogy a szülők mennyire irányítani akarják csak a gyerekeiket és még kényszerítették is őket egyes dolgokra. – És ez szerintem most is így van, maximum egy szép kis rózsaszín köntöst adnak rá, hogy „segítség” nyújtásnak lehessen nevezni. Biztos van olyan szülő és család, akiknél az is, de nálunk… Pff, alap elvárás volt, hogy ügyvéd vagy orvos legyek, mint a bátyám, de nálam sajnos nem tudták elérni, hogy hallgassak rájuk. A fejemet lazán fordítom abba az irányba, amerre mutat. – Cukik… - mondom lazán, de magamba mindjárt elhányom magamat olyan nyálas ez az egész. Párkapcsolat! Lehetetlen. Csak teher. Pláne azok alapján, amiket a lány is mond. – Így már értem mire gondolsz. Amúgy ügyes, abszolúte igazad van szóval… - fordul vissza felé vigyorogva- Rólam mit mondanál ezek alapján? – Kíváncsivá tett, szóval tesztelném is, hogy a sok pszicho mókus mellett ő mit tud mondani rólam. Szeretem mikor elemeznek (persze ha csak én kérem), mert vicces mikor totálisan rossz képet alakítanak ki rólam. Azt hiszem eddig csak egy pszichológus mondott nagyjából jó elemzést, ott is voltak hibák, igen méretesek, de fogjuk arra, hogy nehéz kiismerni az állandó mosolyommal és háttérsztori nélkül. -Rettenetesen! Talán két percembe is beletellet – sóhajtok fel drámaian, mint akinek ez oylan nagy nehézséget okozott. Csak elmorzsolok egy álkönnycseppet és mellé szipogok is. – Most igazán szomorú lettem, hogy nem olvastad! Pedig évekig beszéltek rólam. Olyan büszke volt rám a családom, hogy meg se születtem igazából, már híres voltam! – Beszéltek rólam anno a suliban, ez tény és való! „Jaj szegény Jensen fiú, vajon miért jár pszichológushoz? A fiatalabbik Jensen biztos begolyózott! Lehet a nagy Jensen öccse is pont olyan lesz, mint a Kido fiú?” Nem tudom mennyi ideig szekáltak ezzel és hallgattam a pletykákat a gimiben. És akkor még megkérdezték mi a bajom? Miért utálom ennyire az embereket? Hát ezért bakker, úgy mondanak dolgokat, hogy azt se tudják mi történt! Mert persze mindig mindenki okosabb és csak azt nézik le, aki ténylegesen is ismeri a helyzet körülményeit. -Vettem! – forgatok szemet a mondatára is nem is firtatom tovább ezt a biciklis megmentős témát. Hálás vagyok, mondhatni, de akkor csak ennyi. A kávézóhoz érve, meg miután megegyeztünk, hogy mind a kettőnknek megfelelő hely, inkább csak előre sietek és kinyitom neki az ajtót. – Csak utánad! – vetek rá egy bájos mosolyt. Azért nem vagyok teljesen udvariatlan.
A megjegyzésére egy pillanatra megakad a gondolatmenetem, mert ez számomra egy nagyon megdöbbentő információ. Azok az emberek, akik nem mutatnak érzelmeket, vagy pontosabban nem éreznek semmit, azok számomra mindig ijesztőek. Viszont ahogy kicsit jobban megnézem, úgy érzem, hogy ez még sem abban a jelentésben hangzott el, ahogy az elsőre tűnik. És el kell ismernem legalább magamnak, hogy az érzelmek engem is sokban akadályoznak, és könnyebb lenne nélküle az élet. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos szempontból valóban jobb lenne, ha néhány területről kiszorításra kerülnének az érzelmek, mert akkor lehet, egy jobb világ köszöntene be. Persze ez csak bizonyos területeken igaz. - Azért ez nem feltétlen igaz, mert jelen pillanatban is helye van számodra az érzelmeknek - villantok fel egy olyan nézést, hogy érezze: ha igaz lenne az állítása, akkor most a rendőrök elől menekülhetne, hiszen feljelentést kellett volna tennem, hogy megpróbálta lenyúlni a tárcámat. Bár tudom, hogy ez nem az ő érzelme, de akkor is hatással van rá, és helyük van az életében. Vele nevetek én is. - Vagy csak szerencsés, és egy kicsit őrült - nézek rá még mindig széles mosollyal az arcomon, bár ez még mindig nem akkora, mint az övé. Én úgy vélem, hogy kell egy bizonyos fokú őrültség kell ahhoz mindkettőnk részéről, hogy mi most itt beszélgetünk egymással. Figyelmesen hallgatom a meglátásait a régi könyvekről, regényekről, és csak helyeslően tudok bólogatni. - Azok a könyvek az akkori időkről szóltak, hogy az akkori emberek, hogyan éltek, miként látták a világot, legalább is többségében. Ezeket pedig, amennyire én tudom, olyanok írták, akiknek már az akkori világban is szélesebb volt a látóköre, és akár több társadalmi réteggel is jószerint napi kapcsolatuk volt, így látták a társadalmi visszásságokat - értek egyet vele szóban is. Persze pontos adataim nincsenek, mert valahogy nekem ebben a világban sosem volt lehetőségem jobban elmerülni. Bár részben az is igaz, hogy nem is nagyon érdekelt, vagy kötött le, ahogy a történelem sem. Én a régi, történelemben megjelenő dolgokat a mostani korban is látom, és mivel ezen nem tudok változtatni, így próbálom kizárni. Számomra mindig is fontosabb volt az, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amiket úgy tudok hasznosítani, hogy az előre mozdítson, vagy egy adott rossz helyzetből kisegítsen. Ilyen például az anatómia és a biológia, fizika, esetleg kémia ehhez kapcsolódó része, hogy mondjuk egy betegségből, sérülésből akár orvos nélkül is hamar felépüljek. Persze ezt is csak ésszel és mértékkel, de semmiképpen nem úgy, hogy súlyos sérüléssel orvos-kerülő legyek, de nem is úgy, hogy egy szimpla orrfolyással már orvoshoz rohanjak. Azon pedig, hogy esetleg a politikusok vagy felső vezetők ugyan azokat a hibákat követik el, mint az elődjeik, azon meg próbálom nem felhúzni magam, aminek az egyik legjobb módja, hogy nem követem, hiszen tenni ellene úgy sem tudok. A párocskára tett megjegyzésére csak kap egy lesajnáló felet tőlem, hiszen most én sem arra céloztam, hogy ez milyen szánalmas, már nem a párkapcsolat, hanem, ami ennek a konkrét esetnek a hátterében megy, hanem, hogy most jobb példát nem tudok hozni, így lehetne egy kicsit nyitottabb a dologra, mármint a példámra. - Köszönöm! - mondom neki kedvesen. Bár nem vagyok hozzászokva a dicséretekhez, de ez most jól esett. A kérése viszont meglep, nagyon is, mert nem akartam őt górcső alá vonni. - Hűűha!- húzom egy kicsit az időt. - Nem akartalak kielemezni, mert abból, tapasztalataim szerint, mindig gond van - húzom el a számat megmondva az igazat neki. - Dee… talán… - és jobban végignézem. - Nem igazán adsz arra, hogy mások mit gondolnak, ez pedig az öltözékedből látszik. Annak ellenére, hogy a ruháid elég újnak és inkább drágának tűnnek, mint turkálós típusúnak, így azt gondolom, hogy azért nem vagy a szegény utcagyerek. Ennek ellenére viszont mellékes állásra szoktál fanyalodni - itt jelentőségteljesen nézek rá, mert nem akarom nevén nevezni a tolvajlást -, ami szerintem inkább valaki más bosszantása akar lenni, például szülők? - kérdezek rá bizonytalanul, bár választ nem várok. Hiszen ez lehet, nevelő, vagy bárki más, aki nagyon irányítani akarja. - Ebből viszont az következik számomra, hogy valamiért rossz velük a viszonyod. Kezdetben menekültél volna a jelenlegi helyzetedből, de most már felkeltettem annyira az érdeklődésedet, hogy ez megváltozzon. Olvasott vagy, mint az az előbb kiderült, tehát, ha nem vagy csodabogár a családodban, akkor a szüleid is azok, és ebből azt következtetem ki, hogy a munkaválasztásoddal sem feltétlen értenek egyet, amit lehet, máris össze lehet kötni azzal, hogy miért is próbálsz borsot törni az orruk alá. Érzelmeid vannak, sőt, nagyon is, de ezt próbálod elrejteni mások elől, és talán ezt a célt szolgálja az a mosoly is, ami állandóan az arcodon virít - majd néhány pillanatig elgondolkozok. - Azt hiszem, hogy most hirtelen ennyi. És ugye nincs harag ezért? - kérdezek rá. Valamiért fontosnak érzem, hogy, habár nem is ismerjük egymást, e miatt ne legyen köztünk gond. Tudom, hogy hülyeség, de mégis ezt érzem. Akaratlanul is elnevetem magam a megjegyzésén. Valahogy nem is igazán néztem belőle ki, hogy olyan lenne, aki tényleg sokáig válogat a ruhák között. Viszont, ahogy ezt előadja… - Gondoltam - mondom együttérzést mímelve, de elég hatástalan, mert még mindig rajtam van a nevetés ingere. - Bocsánat! - görbítem le a számat, és próbálok a tőlem telhető legszomorúbb kutyaszemekkel ránézni, bár a feladat közel sem olyan egyszerű. Szokott ez nekem jobban is menni, de ez is egy komolytalanabb beszélgetésbe váltott át, amikor még nekem is nehéz megjátszanom magamat. Örülök, hogy viszonylag hamar tudjuk ejteni a témát, amiért egy kacsintást is kap tőlem jelezve, hogy akkor ebben maradtunk. - Köszönöm! - mondom és kicsit rátartva az ajtóra, ahogy azt illik, bemegyek a kávézóba. Bár sosem voltam, aki ezt igényli, de most nem állok le ezt kifejteni, ez most nem az a helyzet.
Kezdőlap
¦ 
¦ 