A középszerű ismertség átka, hogy akárhány emberrel találkozom, valamennyit biztosan tud rólam mindegyikük. Az örökös kérdések között szerepel, hogy ugye a szüleim nyomására lettem ügyvéd, mivel ők is azok. Erre a válaszom általában valami szarkasztikus, mert unom, és nem érdekel, ettől függetlenül viszont van valóságalapja. Állítólag már az első önállóan összeállított mondatszerűségem is valami kötekedés volt. Ők ezt szentül hiszik, még úgy is, hogy hatévesen fogadtak örökbe. Az apám akkor még annál a cégnél dolgozott, ahol a gyakornoki éveit is töltötte. Úgy gondolták, kibasznak vele, ha bedobják egy olyan ügy közepébe, melyben meg kell védenie egy olyan árvaházat, ami nyilvánvalóan rászolgált arra, hogy bepereljék, ezt még a hülye is láthatta - ő azonban megnyerte. Az orra előtt hisztiztem végig egy jó fél órát, hogy én márpedig nem veszem fel az ünneplőm a tárgyalásra, valahogy mégis sikerült elérnem, hogy ne tudjon nélkülem távozni. A biológiai szüleimet sosem ismertem. Nem tudom, mivel foglalkoztak, mi volt az érdeklődési körük, ezáltal fogalmam sincs, hogy van-e olyan része a kialakult személyiségemnek, ami rájuk hajaz. Tekintve, hogy a tizenévesen, és a húszas éveim legelején nem csináltam más, csak lázadtam, mindenki ellen, mégsem kérdőjeleztem meg a jogi pályát, mert családi nyomásnak gondoltam - talán a génjeimbe van kódolva. Én magam mindig is pozitív tulajdonságomnak tartottam azt, hogy bármi áron kötöm az ebet a karóhoz, lyukat beszélek akár egy páncélszekrény oldalába is, és bárkit kiismerek alig félórányi beszélgetés után. Tökéletes példa erre az exnejem. Azon a ponton, mikor már a kezdetleges bizonytalanságnál is sokkal nagyobb felelősségnek és tehernek éreztem a házasságot, pontosan tudtam, mit kell rosszul csinálnom ahhoz, hogy ne én legyek az, aki csak úgy ok nélkül elhagyja. Ettől függetlenül azzal is tisztában vagyok, hogy mások mindent utálnak bennem, amit én szeretek. Hogy érdekel-e? A legkevésbé sem.

- Kibaszott Hampton! - az épületbe belépve, a folyosó végéről hallom az újság szakadásának éles hangját. - Bassza meg! Az a kis szaros már megint megnyert valamit! Eldobom az agyam, Karen, el tudod ezt hinni? Ezért ma nincs kávészünet!
Kuncogva haladok végig a folyosón, behajolok a nyitott ajtón, és megkopogtatom az ajtófélfát. - Ha kidühöngte magát, James, akkor kérem, hozza be az irodámba az ehavi kiadásait összegző papírt, anya lebetegedett, szóval a héten én intézem - képtelen vagyok elrejteni az elégedett vigyorgást, amely rám tör, miután sápadt arccal, a bajsza alatt elmormolt "Rendben, Mr. Hampton" kijelentés kíséretében sietve keresgélni kezd a papírjai közt. Én tényleg, teljes mértékben megértem annak okát, amiért a velem és nekem dolgozók közül senki sem kedvel igazán a szüleimet kivéve. Csak épp nem érdekel. Tipikus példája vagyok az olyan férfiaknak, akik kifejezetten szeretik fitogtatni a hatalmukat, noha tisztában vannak vele, hogy valószínűleg az egyszerű ember számára ez csupán könnyen tűnhet egy sima kisebbségi komplexusnak. Legtöbbünknek bizonyára százhatvan fölé emelkedik a vérnyomása, ha akár saját füllel, akár valaki más által hall magáról negatív véleményt, esetleg valótlant, engem kifejezetten szórakoztat. Körülbelül az összes velem foglalkozó újságcikkben szerepel, hogy biztosan az apám hátán másztam fel ilyen magasra - hiszen sokan még azt sem tudják, hogy a Hampton Ügyvédi Iroda mögött megbúvó név nem én vagyok, hanem ő. Persze, ez részletkérdés, a vezetéknevünk mindig is ugyanaz volt, nekem pedig társtulajdonosi pozícióm van, amióta befejeztem a tanulmányaimat a Yale-en. Egy olyasvalaki számára viszont, aki nem asszociál ilyesmire, ez a hír egy hatalmas nagy botrányt jelent. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy nem gondolnak jónak a szakmában, én pedig nem teszek különbséget pozitív és negatív reklám között.
Az irodába érve lehuppanok a szokásos reggeli kávémmal az íróasztalhoz, majd elkezdem sorra kitörölgetni a rengeteg születésnapi jókívánságot tartalmazó sms-t. Ma lettem harminc. A születésnapomkor mindenki, akinek nem vagyok a szíve csücske, egy kicsit idegesebb, mint máskor. Mindenki, aki pofátlannak tart, amiért ő harminc évesen feleennyire sem volt sikeres, és kétszer annyi idő távlatából még mindig nem ér fel velem. A telefonom nyomkodásából halk kopogtatás zökkent ki.
- Gyere csak - intek a lánynak, miközben félrerakom a készüléket. Az ő jelenléte valahogy mindig megköveteli, hogy rá figyeljek, és semmi másra. Ő az egyetlen ebben az egész épületben, akit még én sem tudok megfejteni.
- Jó reggelt, Mr. Hampton! Elnézést a zavarásért, csak boldog születésnapot szerettem volna kívánni önnek. Sütöttem egy kis epres sajttortát, az édesanyja mondta, hogy ez a kedvence - elpirulva lépked közelebb, hogy átnyújtsa a dobozt. Mosolyogva veszem át, miközben próbálom elkapni a tekintetét - ahogy mindig, szinte sosem néz rám.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Isteni az illata, remélem meg tudom állni, hogy ne faljam be egyből, különben anya kitér a hitéből - nevetek fel szemforgatva, ő pedig szerényen mosolyogva nézi az íróasztal sarkát. Felajánlanám, hogy együnk meg együtt egy szeletet, de épp amint kinyitnám a szám, a telefonom éles rezgésbe kezd az asztalon, ő pedig kiszökken, mint egy őzike.
- Mondjad, Holly - szólok bele a készülékbe kissé bosszúsan, részben, mert megzavart, és részben azért, mert a kijelzőn az exem neve szerepelt.
- Neked is szia, Charlie - kuncog a vonal másik végén gúnyosan, amitől még mindig futkos a hideg a hátamon. - Boldog születésnapot! Csak szólni akartam, hogy anyukád meghívott a partidra este, szóval ne lepődj meg.
- Nagyszerű, király buli lesz - morgom unottan. Amióta csak elváltunk, a szüleim mindenhová meghívják, annak reményében, hogy talán megesik rajt a szívem, rájövök, hogy őrülten szeretem, miután megcsalt. Miután kiprovokáltam, hogy megcsaljon. Ő a legszarabb emberismerő, akivel valaha találkoztam, de a szüleim tudhatnák, hogy egyébként sem azért vettem el, mert annyira szerelmes lettem volna belé.
- Ott találkozunk! Na puszika - megkönnyebbülten lélegzem fel, miután kinyomta. Majd csak lerázom valahogy, a rohadt életbe!
Anya elképzelése mindig is az volt, hogy mire betöltöm a harmincat, már lesz legalább két unokája. Én hatévesen léptem az életükbe. Sosem volt része úgy igazán az anyaságban, a legfontosabb években, szívtelen dög lennék, ha nem érteném meg, hogy miért szeretné görcsösen pótolni ezt az unokáival. Képes még mindig szóba elegyedni Holly-val, pedig tudom, hogy a felszín alatt soha nem kedvelte igazán. Szerinte én tökéletes apa lennék - szerintem viszont borzalmas. Azt hiszem, értek az emberekhez, miközben még azt sem tudom, hogyan kellene szeretni egyet.