Vannak olyan pillanatok az életünkben amik teljesen a padlóra küldenek. Azt gondoljuk, hogy vége a világnak, hogy sosem leszünk ezen túl, de az igazság az, hogy mindegyik elmúlik. Túllépünk rajtuk, éljük tovább az életünket, de sosem leszünk már ugyanazok az emberek mint egykor voltunk. Aztán jön valami ami felülírja az akkori fájdalmat. Mellette eltörpül a régi szenvedés és helyét felváltja egy új. Mindent túlélünk, és minden csak erősebbé tesz minket. Átvészeljük a csalódásokat, a megbántásokat, a kínokat, a szavakat amiket a fejünkhöz vágtak, de soha nem felejtjük el. Ott lesz valahol a lelkünk legmélyén, megpihen, néha felsóhajt, előre tör és örök életünkre magunkat cipeljük. De mindig lesznek újak, amik formálnak, amik kihívások elé állítanak és ilyenkor elővesszük a régieket is. Csokorba gyűjtjük őket, átszámoljuk, megvizsgáljuk, a töréseket mélyebbnek érezzük, de nem változtak.
Ahogy ültem a bárpultnál, unottan köröztem a borospoharam peremén, hallgattam a körülöttem lévő emberek zaját ami lüktetett a testem minden porcikájában, azon gondolkodtam, hogy hányszor éreztem már azt, hogy sosem leszek ezen túl. Mikor meghúztak az alkotmányjog vizsgámon, mikor az első nagy szerelmem szakított velem, mikor megcsaltak, mikor az egyik barátom minden szó nélkül szakított meg velem minden kapcsolatot, mikor meghalt a nagyi és most. Most minden egyszerre kezdett fájni. Fájt, hogy kiskoromban nem voltam elég apás, hogy az egyetemi éveim alatt szinte alig beszélgettem apával, hogy sosem köszöntem meg neki, hogy gondomat viselte. És mikor jön rá az ember minderre? Mikor már nem tudod senkinek azt mondani, hogy Apa.


Fél órával ezelőtt…

- De ugye haza jössz a hétvégén? - anyám hangja olyan síron túli volt, hogy őszintén rettegtem attól, hogy a szomorúságba fog belehalni. Mikor apám lelépett anyámnak csak egy levelet hagyott.

„Drága Audrey!

Szívem minden szeretete a Tiéd, a 42 év amit melletted töltöttem sosem múlik el bennem. Te voltál a napom, a hold az égen, a szellő amely megsimította reggelente az arcomat. Az, hogy veled öregedhettem meg minden volt amit valaha kívánhattam magamnak. De egyszer minden jónak vége szakad. Kívánom, hogy az életed olyan legyen mintha sosem ismertél volna, szeretném ha újra szerelembe esnél és olyan mellett találnád meg Önmagad aki a tenyerén hordoz. Én már nem tehetem ezt meg. Többé nem.

Kérlek tartsd tiszteletben a döntésemet. Mindenem Örökre a tiéd:
David.”

Anyám hetekig zokogott. Hisztérikus állapotba került, üvöltött, dühöngött majd bömbölt és kezdődött elölről. Persze, hisz tökéletes szerelmük volt. 42 évig szerették egymást, mély tisztelettel és őszinte csodálattal. Nem múlt el úgy nap, hogy ne monták volna egymásnak, hogy milyen mélyen szeretik egymást és 42 évig minden pénteken elmentek sétálni ahol átbeszélték a hetüket és a hétvégéjüket. Minden áldott héten.
- Persze anya, tudod, hogy nem hagynám ki. - erőltettem mosolyt az arcomra, hogy ő is hallgassa a telefonon keresztül. Bár én péntekente nem tudtam vele lenni mert előadást tartottam, szombaton reggel elmentem hozzá és 2 hónapja minden szombat este én voltam a séta partnere.
- Csak mert tudod, apáddal minden pénteken sétáltunk. - minden pénteken sétáltunk… mondtam anyámmal egyszerre. Mély csönd telepedett a vonalra. Nem akartam bántani vagy megsérteni, de rohadt fárasztó volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával elmondta ezt ahogy azt is, hogy milyen tökéletes volt az ő kapcsolatuk és hogy apám egy rohadt gazember amiért elhagyta.
- Sajnálom anya. Holnap reggel ott vagyok. Mint minden szombaton. Most le kell tennem. Szeretlek. - a hangom olyan édes volt mint a cukrozott fánk. Tapadt, ragadt tőle a szám, de anyám lelkének erre volt szüksége.
- Én is szeretlek bogárkám. - majd bontotta a vonalat. Én pedig ott maradtam egyedül, a csokorba szedett fájdalmammal, ami erőszakosan indult el a gerincem mentén egyenesen a könnycsatornáimig. Leitattam egy sós cseppet az orcám pereméről, az orromon keresztül teleszívtam a tüdőmet a friss őszi levegővel majd a számon keresztül élesen kifújtam azt, mintha ezzel távozhatna belőlem a gondok garmada. De semmivel sem lett jobb. A torkomat a láthatatlan kéz ugyanúgy szorította, a gyomromban egyre nagyobbodó gombóc beékelődött és szűnni nem akart.

Jelen…

Azt gondoltam, hogy az mindennek a legalja ha egyedül ülök be inni egy bárba, de átértékelődött minden. A szükség nagy úr, szokták mondani s milyen igazuk is van. Kortyoltam egyet a vörösborból miközben intettem a pultosnak, hogy hozhatja a következőt. Hogy a részegség volt-e a cél azt nem mertem volna őszintén kijelenteni, de azt igen, hogy a feledés és az agyam tompítása. A hazugságok amelyek behálóztak az elmúlt 2 hónapban, kezdtek egyre jobban szorítani. Apám velem őszinte volt és elmondta, hogy belekeveredett valamibe amibe nem lett volna szabad így a rendőrség beintézte a tanúvédelmi programba. Ezt a titkot őrizni anyám előtt végtelenül nehéz volt, de tudtam, hogy nem keverhetem bajba. Apám hiánya, a tehetetlenség, a frusztráltság és a szomorúság olyan elegyet alkottak a fejemben amit meg kellett volna tanulnom kezelni mert azt éreztem felemészt és egészében bekebelez.
A pincér óvatosan lehelyezte elém a borospoharat aminek az alját éppenhogy megszínezte a vörös ital.
- Ne haragudjon, kérhetnék ebből egy egész üveggel? - szóltam utána, de a hangomat elnyelte a zaj. Halkan felsóhajtottam, azt éreztem, hogy még ez sem jön össze, mintha az univerzum egyöntetűen akart volna kicseszni velem. Keresztbe fontam a lábaimat a bárszéken, a cipőm sarkát beakasztottam a szék lábtartójába és tovább simogattam a poharam száját, várva, hogy a pultos ismét a látóterembe kerüljön.