Nem azért, hogy bajom volna velük, de a hasonló helyek kicsit mindig megmosolyogtattak. Valószínűleg azért, mert a saját családomra emlékeztettek kissé. Némelyek jobban, némelyek kevésbé. Persze ezt rendszerint magamban tartottam. Hiszen alapesetben nem volt nekem semmi bajom a gazdagokkal, ismertem én egy csomót, és sokat kedveltem, párat a mai napig is kedvelek, nem általában véve a gazdagsággal van baj szerintem, hanem amikor a gazdagok azt hiszik, jobbak másoknál, és mindent megkaphatnak, mindent megtehetnek, mert nekik pénzük van. Az olyan hozzáállást nem szerettem. Mint nagyapámét. És apáét. De ahelyett, hogy bosszankodtam vagy undokoskodtam volna az afféle hibás hozzáálláson és értékrenden, inkább magamban mulattam rajtuk. "Szegény gazdagok", ugyebár, hiszen hiába van pénzük, sok olyan dolog van, amit pénzért nem lehet megvenni. Én vagyok az élő példa. A családomnak rengeteg pénze van, de nem tudtak pénzből "helyrehozni", mert az én "bajomra" nem lehet árcímkét ragasztani, se kijavítani, se a rosszat jóra cserélni. És épp az a bizonyos hibás hozzáállás, a rossz értékrend, az mérgezte meg a kapcsolatom nagyapával, mert szegény nem bírja elfogadni, hogy valamit nem kap meg, nevezetesen a tökéletes unokát.
Arról már ugye nem is beszélve, hogy emellett micsoda tiszteletlenség volt részemről az irányába ugye, hogy én "sérülten" is tudom magam jól érezni, elégedett vagyok az életemmel, a képességeimmel, boldog vagyok, és úgy élek, ahogy akarok. Talán, ha szégyellném magam, ő is jobban érezné magát, de... sajnálom, hiába szeretem őt, a kedvéért sem fogok megváltozni. Neki pedig nincs hatalma felettem, hogy rákényszerítsen az ilyesmire. Már nincs. A magam ura vagyok.
Szóval igen... "szegény gazdagok"... 
Az ajtó kisvártatva kinyílt, és egy szobalány ruhás, fiatal, csinos nő nézett velem szembe, üdvözölve, s érdeklődve, mit is akarok itt. Én már készültem, a kezemben volt a noteszem, és fülem mögül előhúzva a ceruzám, leírtam számára a válaszomat, miszerint: "A nevem Adrian Brouen. Én vagyok a festő. Úgy tudom, várnak már engem." Majd a hölgy felé nyújtottam a füzetet, hogy elolvashassa a mondataimat. Közben átpillantottam futólag a válla felett, tekintetem átsiklott a helyiségen mögötte. Követtem szememmel a lépcsőt felfelé, de csak egy villanásnyi időre, utána figyelmemet visszakormányoztam az előttem állóra, várva a válaszát, és a remélt bebocsátást, egy kedves, udvarias mosoly kíséretében.

Milyen az, mikor az ember jó érzéssel ébred? Én magam ezt többféleképpen is el tudom képzelni. Például, az is jó érzés lehet ébredéskor, mikor kellemes, vidám madárcsicsergésre kelsz, főleg, ha ez New Yorkban van, ahol azért nyilván kevesebb a madár, mint vidéken. Tény, hogy galambunk az rengeteg van a városban, de legyünk őszinték, ők nem tesznek hozzá túl sokat a kellemes ébredéshez.
Nekem általában két-három dolog jut eszembe, ha arra gondolok, mitől lesz kellemes számomra az ébredés. Igen, a madárcsicsergés a listán szerepel, mindegy, hogy ez mennyire elcsépelt. A macskáim dorombolása is kellemes ilyen téren, bár tény, hogy amikor erre úgy ébredek fel, hogy közben legalább az egyik az arcomon fekszik... és az orrom tele van a szőrével, az csökkenti kicsit a kellemes érzetet, de ne legyünk szőrszálhasogatóak. Harmadiknak pedig talán azt nevezném meg, ha bárki kérdezné, amikor az ember arra ébred, hogy nincs egyedül, mert valaki a karjai között fekszik, tehát, feltételezhetően előzőleg volt egy kellemes éjszakátok, és nem már megint azt volt szerencséd álmodban végigvenni, milyen az, amikor apád talán meg akart ölni... hanem egy ennél sokkal kellemesebb dologgal tölthetted az éjszakát, és például egy szép lánnyal szeretkezhettél. Egy ilyen után, együtt, kettesben, nyilván sokkal kellemesebb az ébredés. Érzed a lány illatát, a bőre melegét, a haja csiklandozza az orrodat, meg ilyenek... és ez jó.
Mindegy, nekem ezekből ma reggel összejött a rémálomból ébredés, keverve a macskával, aki rajtam fekve dorombolt. Ezt fél sikernek könyveltem el, miközben kíméletesen lesöpörtem őt magamról, és felültem az ágyban. Végülis, ez már egy 50%-ban jól induló napnak volt vehető, ezzel a gondolattal is keltem fel, és láttam hozzá a teendőimhez. Hisz miért is állnánk az élethez szürkén, ha lehet színes is, nem igaz?
Mondjuk, már csak amiatt sem akartam bal lábbal kelni, mert ma munkanap lesz. Nem úgy, nekem szinte minden nap munkanap, de az állatkertbe, meg lovagolni mehetek morcosan vagy feszülten is, az állatok úgyis felvidítanának, fél perc alatt elűznék a rossz kedvemet. De ma festeni megyek. És mégse várhatom el a megrendelőtől, hogy mielőtt dolgozni kezdünk a portrén, vidítson már fel, hogy ne úgy nézzem a vásznat, mintha citromot szopogatnék közben. Az nem volna profihoz méltó viselkedés. Úgyhogy eleve nem akartam hagyni semminek és senkinek, hogy elszúrja a kedvemet. Cicuséknak rendszerint amúgy is nehéz ezt elérni, de apámnak meg simán nem fogom hagyni és kész, ott pukkadjon meg, ahol van!
A tegnap esti lovaglásom direkt jól elhúztam, hogy Moon és én is felkészüljünk erre a kis távollétre... Na jó, ha egészen őszinték akarunk lenni, ez csak rólam szólt. Moon remekül megvolt, akkor is, ha én épp kicsit távol voltam tőle, kettőnk közül mindig is nekem volt nagyobb szükségem őrá, és nem fordítva. Ő mindig is azért volt velem, mert szeret velem lenni, én meg azért vele, mert szeretem, és mert szükségem van őrá. Lehetne ezt szépíteni, csűrni és csavarni, de minek? Ez az igazság. Szükségem van rá, mint a levegőre. Nem tudom mi volna velem nélküle. És nagyon hálás vagyok, hogy velem van.
Tétlenkedni egyébként sem szoktam, de mikor az ember megy valahova, eleve úgy érződik, hogy gyorsabban telik az idő. Amint letudtam a szokásos teendőimet, és átnéztem, hogy minden szükséges dolgot összeraktam-e, amit vinnem kell magammal, tulajdonképpen oda is értünk, hogy a már előre odahívott taxim lassan megérkezik. Nekem megfelelt volna az utazás tömegközlekedéssel is, de a megrendelő azt írta az egyeztetés során, hogy menjek nyugodtan taxival, állják az utazást. Én meg nem vitatkozom, miért is tenném, ha nekik ez nem gond, akkor nekem se az.
Még ellenőriztem, hogy a noteszem a farzsebemben pihen, ahogy kell, a ceruzám pedig szokás szerint már a fülem mögé volt dugva, tehát, minden a helyén volt. Elköszöntem a két szőrös kis bohócomtól a kanapén, akik egy-egy dorombolással tarkított nyávogással jelezték, hogy ők még elviselték volna a simogatást és a fülvakarászást, amit kaptak... dehát, időre megyek, úgyhogy a vágyuk, hogy maradjak még, az most nem nyert, hiába is hízelegtek, ott kellett hagynom őket.
Mivel kedves vagyok, és a konfliktust sem szeretem túlzottan, a taxirendelés kapcsán előre jeleztem, hogy nem árt, ha a sofőr tudja, hogy az utasa kapcsán felléphet némi nehézség a kommunikáció terén. Amúgy ritkán taxiztam, de nem azért, mert némelyik sofőr hatalmas gondnak fogta fel az úgymond nyelvi bonyodalmakat köztük és köztem, a cetlijeim kapcsán pedig időnként sikerült a lehető legtürelmetlenebbeket vagy az olvasni alig tudókat kifognom... de amúgy nem feltétlenül ezért kerültem el őket, ha arról volt szó, hanem egyáltalán, felesleges pénzkidobásnak éreztem, hogy mondjuk tíz percet spóroljak az utazásomból, vagy ilyesmi... főleg amilyen szörnyű tud lenni olykor a forgalom a városban ugye... akkor már, ha nem jó a séta vagy a biciklim, akkor megelégedtem a tömegközlekedés nyújtotta lehetőségekkel a magam kis útvonalaimon. Tény, hogy így messzebbre kényelmesebb és elvileg gyorsabb is lesz az utazás, de... mondjuk úgy, ha végső soron én fizettem volna, valószínűleg nem kocsikázok, beértem volna a busszal. De a megrendelő szava szent. Úgyhogy taxiba szálltam.
A sofőrnek előre felírtam a címet a noteszem egyik lapjára, hogy pontosan hová is kell mennem, és hogy ha megvan rá a lehetőség, akkor meddig is kéne odaérnünk. Mikor beültem a hátsó ülésre, meg is kapta az instrukciókat, ő pedig egy bátorító vigyorral nézve vissza rám a válla felett, biccentett, hogy rendben leszünk, amire én magam is hálásan biccentettem neki.
Útközben nyilván nemigen folytattunk társalgást, eszembe se jutott volna elvonni a figyelmét a vezetéstől a cetlijeimmel, hiszen nemigen szándékoznék még meghalni, például egy csúnya autóbalesetben, főleg nem úgy, hogy magammal vigyek egy másik ártatlan embert is, vagy akár többet is. Nem, köszönöm, szárad már elég bűn a lelkemen, nem kell több. Úgyhogy, útközben a magam csendes elfoglaltsága az volt, hogy a fülembe dugtam a füldugókat, és hallgattam, amint egy álmos, monoton hang felolvasta a Háború és békét, közben pedig az ablakon kitekintve figyeltem az elsuhanó várost.
Az út ahhoz képest nem is volt olyan vészes, bár lehet azért, mert én jól elvoltam közben. Míg a fülemben szólt a világirodalom egyik remekműve, közben a noteszem egyik lapjára firkálgattam... tulajdonképpen jobb ihlető jelenség nem lévén, a taxi belső terét, amíg meg nem érkeztünk.
Ugye megvan még, hogy az ébredésem táján a madárcsicsergést emlegettem? Na, itt volt. Magas fák a ház előtt, zöldellő, élénk bokrok, és csicsergő, vidám madarak. Elvigyorodtam, ahogy az ablakon kitekintettem, mikor leparkolt a kocsi. Esküszöm, az első gondolatom az volt, milyen szívesen megfesteném ezt a képet is, így, a házzal... Ha mást nem, majd emlékezetből otthon festek valami hasonlót, ha itt elvégeztem a dolgomat, amiért jöttem.
Kifizettem a taxisnak a fuvart, és meg is köszöntem azt, majd kiszálltam, s magamhoz véve a holmimat, felsétáltam a bejárati ajtóig, ahol is becsengettem, és vártam, hogy ajtót nyissanak nekem.