Már nem számolom a napokat, heteket, hónapokat, éveket, hogy anyám lelövése után apámmal mióta próbáljuk meg hidegebb helyre tenni az orosz maffia vezető személyeit, pontosabban a keresztapát, aki kiadta ezt a kegyetlen utasítást. Már nem keresem a miérteket, elkönyveltem, hogy ezek az emberek nem úgy működnek, mint a normális emberek, és talán valamikor kisbabaként még nem voltak teljesen romlottak, de mára már nincsen bennük semmi, ami jó, nem tudok számukra mentséget vagy megbocsátást adni.
Szóval már nem igazán gondolkodom ezen, csak beprogramozva egy robothoz hasonlítva önmagam végzem a rendőri munkámat, emellett pedig életem célja, hogy megbüntessem az ruszin maffiózókat.
Hol apám, hol én indulunk el egymástól is eltitkolva különféle magánakciókra vagy felderítő utakra egy-egy füles után, hogy a másikat megvédjük a tényleges fenyegetéstől, azaz az életveszélytől. Apámat talán önmagától is próbálom megvédeni, hiszen tudom, hogy ha szemtől szembe kerül majd Serenovval, gondolkodás nélkül lepuffantja őt vagy még rosszabb – már, ha lehet ettől rosszabbat elképzelni.
Kettőnk közül, azt hiszem, még mindig én vagyok a hidegvérűbb, a józanabb, a reálisabb: tudom, hogy az orosz maffia után is van számomra élet, azaz New York romlottsága egyre csak nő, egyre több a korrupt rendőr. Mégis ki vigyázna a város rendjére, ha én gyilkosság és önbíráskodás bűnével börtönben csücsülnék?
A mai nap is csak egy a sok közül, és mégis egy olyan nap, amikor egy új lehetőséget kapok, hogy kiírtsam ennek a mocsoknak a gyökerét.
Már rongyosra jártam a lábam és jártattam a számat – pedig nem vagyok egy szószátyár -, mire végre megszereztem a mai infót egy East River melletti raktárbeli fegyverátadásról, amit az oroszok bonyolítanak le valakivel. Arról nem sikerült tudomást szereznem, hogy kivel, de nem is lényeges.
Igazából nem tudom, mit tudok tenni egyedül egy egész sereg ellen, de szükségem van fotókra, bizonyítékokra, tanúkra, besúgókra, bármire, amivel végre le tudnám fülelni ezt az állatot.
Mindenki tudja, hogy az orosz maffia létezik és nagyon is jelen van New York alvilágában, tudjuk, miket tesznek, tehetnek meg büntetlenül, de mégsem tud senki tenni ellene, mert nincs egy nyavalyás kézzelfogható bizonyítékunk sem ellenünk. Talán ma este már lesz.
Hülye vagyok, hogy egyedül megyek oda? Meglehet, azonban mégis csak rólam van szó, Adriana Lane-ről, nem akármilyen rendőr vagyok, és szinte biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten sikerrel járok.
Este tíz óra előtt érkezem meg egy kicsivel ama bizonyos raktárépület környékére, de csak akkor közelítem meg a helyet, amikor már az összes mocsadék odabent van.
Hm, nem Serenov jött személyesen, hanem csak az egyik vezető emberét küldte. Nem a legmegfelelőbb szituáció ez, de még ebből is ki lehet hozni egy olyan helyzetet, ami számomra pozitívan fog végződni, hiszen az sem lenne kis dolog, ha a másik nagypályást kapnál el Ivan helyett. Igen, nekem már csak így, Ivan, olyan régóta ismerjük mi egymást plátói módon.
Mondjuk, a rohadék, lehet, hogy nem is tud róla, hogy elvette az életem, de ez lényegtelen.
Szóval miután az egész bagázs behúzta a belét az épületbe, én magam is utánuk osonok, majd odabent elbújok egy ajtónyílásnak kinéző vájat mögötti falhoz, ahol egészen jól láthatom, hogy mi történik odabent.
Click-click, és már lövöm is a blitzmentes fotókat, közben pedig próbálom kivenni a beszélgetés másik részvevőjének arcát és azt is, hogy vajon miről cseveghetnek.
Úgy néz ki hamarosan megköttetik az üzlet, de az oroszok valószínűleg más megint többet akarhatnak a fegyverekért, mint amit megbeszéltek a másik féllel, sosem a korrektségükről voltak híresek.
Még mindig nem tudok rájönni, ki lehet a másik pasas, azaz elméletben a lehetséges vásárló. Egy asztalnál ül valamiféle kicseszett nyugodtsággal, látszik, hogy nem egy beszari alak. Hm, meglátjuk, milyen lenne, ha bevinnél egy kis elbeszélgetésre.
Az így ülve is lerí róla, hogy ő a nagyfőnök, hogy nem kisdarab, legalább 180 cm magas, izmos testalkatú, de azt hiszem, semmi exrta, akivel jómagam nem tudnék elbánni.
Aztán egyszer csak pontosan az történik, amire számtok: a ruszki kiabálni és méltatlankodni kezd, majd azt nem látom pontosan, de az oroszok által eldörren egy fegyver. Ezután pedig egyszerűen kitör a pánik, eluralkodik a pánik és a két csapat fegyverharcba keveredik. Mindkét oldalról esnek el emberek, legalább is lövést biztosan kapnak, csak az ismeretlen főmufti maradt nyugodtan a helyén. Csak ott ül, mint egy szobor. Hihetetlen, hogy ennyire megbízik az embereiben, vagy csak simán halhattalannak képzeli magát, de egy dologra nem számított, méghozzá rám.
Kihasználva a még tartó felfordulást, óvatos macskaléptekkel és testtartással megközelítem a pasast, ha már Serenov ma nem jött el a randinkra. A testőrei se velem vannak elfoglalva jelenleg, így szabad a pálya, hát hirtelen mögé lopódzom, majd egy kattanással kibiztosítom a fegyvert pontosan a tarkója fölött…

Adriana & Reginald

Már rengeteg romlott, és zűrös alakkal kötöttem üzletet, így pontosan tudom, hogy hogyan mennek ezek. Az orosz maffia különösen nagy hatalommal bír, és bármit betudnak szerezni egészen rövid idő alatt, ami számomra most kedvező volt. Mr Serenov-val, aki az orosz maffia vezetője biztosított arról, hogy minden a megbeszént fog alakulni, és hogy ő maga fog megjelenni, amikor az üzlet megköttetik. Ehelyett azonban szembe kellett néznem a ténnyel, hogy maga helyett mást küldött az üzleteléshez. Ez már magában sértette az önérzetem, mert ezzel tudtam, azt akarja kifejezni, hogy nem vesz komolyan. Sértetten sóhajtottam, miközbenfigyeltem, hogy egy öltönyös alak jelenik meg az embereivel szegélyezve. Magabiztosnak tűnt, ám amikor egyenesen a szemeibe néztem, elfordította a fejét.
-Jó estét. Igor Kovanov vagyok. Mr Serenov engem küldött, hogy képviseljem őt. -mutatkozott be, ám csak tetette, hogy magabiztos. A tekintete és a testtartása elárulta, hogy szinte csak az izzadság cseppek nem jelentek meg a homlokán, amilyen feszült.
-Jó estét, Mr Kovakov. -fogok kezet a velem szemben álló férfival, majd előveszek egy szál cigit, nem is törődve vele.
-Bevallom, nem arra számítottam, hogy Mr Serenov mást küld maga helyett. -teszem hozzá, miközben kihúzom a szálat a dobozból, majd a számba teszem, és gyújtó után nézek. Eközben persze nem nézek rá, hiszen ő csak egy kis senki. Még ha Mr Serenov maga érkezik, az sem hatna meg, de mégis csak nagyobb hatással lenne rám, mint Kovanov.
-Ha tudtam volna, biztosan nem tisztelem meg a jelenlétemmel. -küldhettem volna én is valakit magam helyett, miközben én otthon maradok valami dögös kis cicababával, de úgy éreztem, nem tehetem meg ezt mindig, ha én vagyok a maffia vezetője. A vezér, aki mindent irányít. Egyébként pedig nem akartam, hogy azt gondolják, hogy gyáva vagyok, hiszen ez sohasem volt jellemző rám.
-De nem számít. Ha már így alakult, üdvözlöm. Reginald Payton vagyok. -mutatkozom be, majd hosszan beszívom a Marlboro füstjét, és addig meg sem szólalok, míg ki nem fújom.
-Nos, nem húznám sokáig az időt, szóval megnézem az árut, és ha mindent rendben találok, beszélhetünk a többi dologról is. Teszem azt, a fizetségről.
Az orosz szeme felcsillan. Erre várt, ezért int az embereinek azonnal, miután befejezem monológom. Egy cingár pasas jelent meg, kezében aktatáskával. Nem hiszem, hogy orosz volt, mégis a ruszkikhoz pártolt. Gyakorlott mozdulatokkal nyitotta fel a táskát, melyben egyetlen fegyver volt, egy AK-47-es géppuska. Kivettem a fegyvert, és szétnyitottam a tárat, és mikor meggyőződtem arról, hogy van lőszer a tárban, visszazártam, és a vállamhoz illesztettem, majd lőttem vele.
-Remek. -csak ennyit mondtam. Nincs ezen mit ragozni, és egyébként sem voltam sohasem a szavak embere, mintsem inkább a tetteké.
-Ha megfelel önnek, akkor áttérhetnénk az anyagi részére a dolgoknak. Mr Serenov-val kötött egy megállapodást, csakhogy több költség merült fel. Mr Serenov több pénzt kér a fegyverekért. -szólal meg Kovakov.
Halk nevetést hallatok. Jót kacagok azon, hogy próbálják velem a bolondját járatni.
-Mr Serenov azt gondolja, hogy ide küldi a madarát, megmutat egy fegyvert, és én hanyatt esve fogok fizetni azon felül, amiben megállapodtunk?
Kovakov sötét pillantást vet rám, a következő pillanatban pedig már azt veszem észre, hogy az egyik ruszki előveszi fegyverét, és az enyéim is ezzel egy időben fegyvert rántanak.
Mr Kovakov rémülten ugrik fel a székről, míg én mozdulatlanul maradok a széken. Sötét pillantással szugerálom a beszari alakot, aki ijedtségén próbál urrá lenni, mert látja, hogy a fegyverropogástól sem rémülök meg.
Nem kell sok. Szinte azonnal menekülőre fogja, az embereivel együtt, miközben embereim utánuk mennek.
Mozdulatlanul várom a fejleményeket, hiszen tudom, hogy mi jobbak vagyunk náluk. Az embereim jobban fel voltak készülve erre is.
Miközben azonban várok, hideg vascsővet nyomnak fejemhez, és hallom a fegyver kibiztosítását.
-Bátor vagy... -szólalok meg, habár nem tudom, ki van mögöttem. Azt sem tudom, mennyi idős, én mégis azonnal letegezem, és mint aki nem veszíthet semmit, felé fordulok.
-Egy önjelőlt hőshöz van szerencsém... -teszem hozzá gúnyolódó hangnemben, miközben apró, féloldalas mosoly jelenik meg arcomon.
-Sokféle indok áll amögött, ha egy nő fegyvert tart a fejemhez. Biztosan emlékeznék, ha közöm lett volna valaha hozzád. Csak nem egy barátnőd, vagy rokonod miatt akarsz bosszút állni?
Hangom, és mozdulataim gúnyosságot sugallnak, mégis úgy nézek végig rajta, mintha csupán a tekintetemmel le tudnám vetkőztetni.
-Nem kellene beleszólnod olyan dologba, amihez vajmi kevés közöd van? -teszem hozzá lassan, ám úgy ülök azon a széken, mint akinek semmi veszíteni valója nincsen.

Külső szemlélőként elég mulatságosnak tartanám a dolgot, ha nem rühellném a maffiózókat ilyen szinten, amikor pontosan az történik, amit én jó előre megjósoltam a mai történésekkel kapcsolatban.
Tisztában vagyok vele, hogy örökös hatalmi harcot, pontosabban kinek nagyobb a micsodája című játékot játszanak az effélék folyamatosan, ezért azonnal tudni lehet, hogy ebből az összejövetelből előbb-utóbb csak valamiféle galiba lesz.
Az a baj, hogy a bűnözők nagy része csak irányítás alatt működik jól, a legtöbbjük csak eszetlen, tesztoszteronnal, haraggal, adrenalinnal megtöltött fatuskó, egy üres váz, akit ha jól használnak, megtöltenek életcéllal - nem számít, hogy az valaki által kreált vagy létező cél - kiváló fegyver válhat belől. Azonban ha már gondolkodniuk kell, cselekedni, mérlegelni, saját döntéseket hozni, azaz nincs meg felettük a szükséges kontroll, akkor már a gatyájukba csinálnak, vagy, mint most is, össze-vissza lövöldöznek és rohangálnak fel-alá, mint a mérgezett egerek. Ez van, ha az ember nem születik kellő hidegvérrel vagy ezt a tulajdonságot nem tanulja meg elsajátítani élete során. Meggyőződéssel állíthatom, hogy az a képesség tanulható.
Ez a helyzet azonban a számomra több szempontból is kedvező. Ha nagyon akarnám, most lenne rá esélyem, hogy egy tucattal bevitessek belőlük, csak jelentenem kellene az őrsön, hogy jöjjenek ide a többiek. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb ezek közül, csak értéktelen kishal, nekem viszont az igazi cápákra van szükségem ahhoz, hogy valamit találjak Serenov ellen. Ez a valaki pedig halálos nyugalommal ül még mindig azon a nyavalyás széken. Most ő az én célpontom.
Mivel Serenov nem jelent meg, hanem az egyik tehetetlen emberét küldte maga helyett, így csak ennek látom jelen pillanatban értelmét. Ráadásul, ha most ide csődíteném a kollégáimat, azzal is számolnom kell, hogy lebukik a kis magánakcióm. Licoln Lane lányaként nyilván nem rúgnának ki, de nem akarok ilyesmivel foltot ejteni a hírnevén és én magam fittyet hányni a rendőri hivatás szabályaira, ezzel azt kifejezve mások előtt, hogy talán nem tisztelem a rendőrfőnököt.
Pedig ez nem így van: ha van olyan ember ezen a fölkerekségen, akit tisztelek – és Isten a tanúm rá, hogy nem sokan vannak -, akkor az, pontosan az apám. Többféle szempontból is. Tisztelem őt mint embert, mint rendőrt, mint férfit, de apaként is őt tartom a legjobbnak, azonban azzal is tisztában vagyok, hogy akármilyen pártatlan és nem részlehajló ember ő, akkor is az egyetlen lánya vagyok az egyetlen, aki még maradt neki és tudom, hogy mindennél jobban félt engem.
Szóval most egy ideig várok. Megvárom, amíg kitombolják és leölik egymást ezek az ősemberek, esetleg a gyávábbja kimenekül az épületből, aztán kivárva a megfelelő alkalmat megindulok az én „áldozatom” irányába, aki még most is pontosan ott ül mozdulatlanul, ahol az üzletkötés – ha ezt lehet annak nevezni – legelején is tette.
Ahogy megfigyeltem a szóváltásokat és eszmecseréket, az azonnal lejött, hogy ez a férfi nem egy ijedős fajta, hiszen még csak akkor sem rezzent, amikor az első lövés eldörrent és akkor se, amikor hullani kezdtek az emberei közül is. Hogy ez mennyire jó nekem, azt nem tudom, de mivel én sem vagyok az az ijedős fajta, így egy percet sem tétovázva közelítem meg őt.
Mikor elérem a megfelelő távolságot – hihetetlen, hogy ez még mindig itt ül -, a fegyverem tarkója irányába tartom, habár nem áll szándékomban lelőni.
- Igen. Ezt mindenki tudja – fűzöm csak hozzá ridegen ennyit, amikor a pasas rövidet-tömören megállatást tesz a jellemről. Igen, bátor vagyok, ez nem újdonság, de az majd a későbbiekbe kiderül, hogy ő mennyire az. Ha egy nála „jobbal” találja magát szemben. Jelen esetben egyelőre háttal.
- Nem önjelölt, de valami olyasmi – felelek ismét csak kurták a következő, egy fokkal már hosszabb gúnyos megjegyzésére, habár nem áll szándékomban végig magamról beszélgetni ezzel a bűnözővel.
- És itt meg egy önjelölt hulla? – kérdezek én meg vissza, hogy lassan elérjünk arra a pontra, hogy felfogja, inkább róla pontosabba inkább a fejében lévő információ. Nem, nem áll szándékomban vele csevegi, csupán a lényegről, ami engem érdekel.
Nem egyszer láttam már ezt az arckifejezést, amit akkor produkál, mikor meglátja, hogy nővel van dolga, méghozzá nem is egy túl nagy darabbal.
De nem is egyszer nevettem már azon az arckifejezésen, amit a hozzá hasonlók vágtak, amikor végeztem velük – mármint nem olyan értelemben.
- Ó, arról te csak álmodhatsz, hogy dolgod legyen velem – szakítom őt félbe lekezelően, amikor találgatni kezdi, hogy vajon mit akarhatok tőle.
Bosszú. Talán ez az egy betalalált, de neki ehhez semmi köze, és természetesen nem fogom neki elmondani, hogy mi gondom akar Serenovval.
- Nem szólok én bele semmibe. Ma szerencsétek volt, úgyhogy azt csináltatok egymással az üzletfeleddel, amit akartatok. Viszont te már kevésbé mondhatod magad szerencsésnek, ha beviszlek – felelek és fenyegetem meg lazán, miközben kabátzsebemből előhúzóm és meglebegtetem szeme előtt a nyomozói jelvényemet. Igen, én is letegezem őt, egy ilyen nem érdemli meg a magázódást és a tiszteletet amúgy sem. – Hacsak nem akarsz inkább itt beszélni...