Sokáig úgy tűnt, hogy Wang és Nate között sosem fog félre billeni a mérleg hinta, mert egyenrangúak voltak, és egyikük sem volt hajlandó másként harcolni, mint szokott. Nos... ami azt illeti, lehet pont ez zökkentette végül ki őket, mert Natenek szokása pimasszá válni, ha nem érzi, hogy ellenfele igazán odatenni magát. Már pedig az, hogy Wang elfordult Rowannek segíteni, aki nélküle minden bizonnyal elvesztette volna a csatát a túlerő miatt, Nate rossz néven vette, ezért lőtt rá, s ezért döntött úgy, hogy meg is szúrja ellenfelét. Wang valójában ekkor szívta fel magát talán annyira, hogy felhagyjon a finomkodással.
- Mondtam, hogy a véred nélkül nem megyek sehova... - sziszegte morcosan, de a szúrás mélységét illetően elégedetten Nate, miközben Wang megfogta a csuklóját. Arra mondjuk Nate sem számított, hogy feje helyett, most a gyomrát támadja be, ám mivel Naten modern golyóálló mellény volt, így, ha meg is érezte az ütéseket, a mellény kellően tompította azt. Persze ettől függetlenül fájt neki, de annyira nem gyengítette le, mint Wang számított rá. Mivel előre görnyedt az ütésektől, egyet talán az arcába is kapott, de észnél volt annyira, hogy a többit kivédhesse szabad kezével, vagy épp hárítsa. Az orra vérzett ugyan, de a halántékát már nem hagyta elérni, mert bár egy kezét erősen fogta, attól még lábai és másik keze szabad volt, s mivel, hogy távolabb nem engedte Wang, így Nate a közelségét használta ki és kilökve egy ütésnél kezét, lefejelte, hogy aztán azt kihasználva ki csavarhassa kezét a másikéból és odébb tántoroghasson a hasát fogva. A tökön térdelést ugyan tompította, de tény és való, hogy így is megérezte, noha begörnyedése miatt gyomorszájon így alig tudta ütni Wang. Könyökkel biztos nem. Ezáltal a kezét sem tudta eltörni, de tarkón vághatta, amitől Nate valóban megingott, viszont, amint Wang ismét könyökével támadt bordáira, Nate megint kihasználta a dolgot és ezúttal ha nem is teljesen közepén, de hason szúrta a késsel. A pisztolyt elvette Wang, de a térd védő kivédte a lövést, és Nate sem vesztette eszméletét, ellenben most kezdte csak igazán élvezni a harcot. Csak hogy közben felértek Ewaldék. Azt mondanám, hogy akinek minden második mondata halálos fenyegetés, az biztosan csak blöfföl, dee... ma azt hiszem ebben is egészen jól meginogtam. Mikor arra gondolnék, hogy csak a szája nagy, megérzem az állkapcsomba nyilaló ütést nyomát és egyből arra gondolok, hogyha ez neki csak egy kis semmiség, mit kaphat az, akiből hasznot sem húzhat és csak meg kell ölnie. Bár az elmém is elzárkózott volna ettől az egész naptól, hogy több lelki - és fizikai - sérülést már ne szenvedjen, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy most először beszélt úgy Rowan gyerekéről, mintha a közös gyerekük lenne. Mondanám, hogy biztos csak az ütközés okozta gubanc a fejében, de erre valószínűleg sosem derül fény, lévén, hogy perpill az időt sem merném megkérdezni tőle, nem, hogy mégis mi a fenéről beszél. Fáááj a pofim! Utolsó mentsvárként lököm fel és próbálom nyeregbe érezve magam elvenni a fegyverét. De ha tudom, hogy ez a szemüvegem elvételével jár... Mégis, hogy gondolja ezt?! Ez sánta alól is kirúgná a botját?! Vagy a tolókocsist kirúgná a kocsijából? Ki hát, miket beszélek én is... Persze így vakon már nehéz megtalálni a stukkert, és ami azt illeti ő sem várja ki a végét, így hamar megint én kerülök a mocskos padlóra, ezt nem hiszem el!! Persze próbálom megsuhintgatni azt a világos pacát a sok feketeségben, de minek után váratlan csapódik nekem még egy világot paca, elcsitulok annyira, hogy pillanatokig csak a haldoklásom érdekeljen. Jó, hát, lehet, hogy azonnal ebbe még nem halok bele, de az orrom vére is biztos eleredt, és a fájó állkapcsomra kapni egy újabb ütést sem a legjobb érzés, szóval igenis, haldoklom! Fájó pofival, fél vakon fogok meghalni a hülye telefon miatt, és mert ez is azt hiszi, hogy erőszakkal minden megoldható! Ráadásul hisztizni sem merek, már csak magamban, mert még a végén kapok még egyet. Szóval előbb halk pityergésben majd bőgésben török ki, ahogy egy kézzel szégyenszemre takargatva szemeim, lökdösöm kezemmel, hogy hagyjon már békén. Anyám szerint nem szégyen, ha egy férfi sír, szóval... nem is kéne szégyenkeznem, de lehet, ha még egyszer megüt, már nem is szégyenkezni fogok, hanem bepisilek.
- Jóóó! Jóóó! - hisztizek zokogva, mert még zsepi sincs nálam, és ami a legrosszabb, hogy nem tudom, hogy most a taknyom fog folyni vagy a nózim vére. Mi lesz, ha nem amrad abba a vérzés? És ha abba marad?! Még akkor is nyűglődöm, mikor a felsőmnél fogva húz fel, mert nem tudom, hogy nem e akar megint behúzni vagy valami. Miért olyan kiszámíthatatlan?! És most még a reakcióját sem látom, ha ütni akar... Akkor zendítek csak rá megint, mikor közli, hogy ez még a kíméletes bánás mód volt.
- A csudi mudiba... - pityergem. - Neked börtönbe lenne a helyed, nem kommandósként szabadon... - hüppögöm, és bár igyekszem minél előbb legalább a sírást abbahagyni, ami menne is, de mikor lökdösődve haladunk kifele, hallok egy reccsenést valamelyikünk cipője alatt, amit biztosra veszek, hogy...
- A szemüvegem!! - zokogok sipákolva egyet. Jó, persze akadhat a kocsiban is egy pót, ha még ép a kesztyűtartó, és otthon is van még néhány, pont amiatt, mert sose tudni, de akkor iiis...
Mire felérünk Rowan az utolsó emberem szedi lemagáról, Wang és Nate pedig még nagyban verekszik, de a többiek már vagy a földön nyöszörögnek, vagy alszanak... reméljük. A fényben jobban láttam, de csak az emberi alakokat tudtam megkülönböztetni minden mástól és persze hajszínből nagyjából, hogy Rowan merre lehet.
- Álljatok le! Hallottátok! Elég legyen a harc! Ne öljétek meg őket, és állítsátok le Lola elrablását is! MOST! - sikítok egyet, amiért látom távolabb, hogy valakik - Nate és Wang - még mindig küzködnek. De akkor Nate is abbahagyja és kicsit odébb lép Wangtól és minket figyel, hogy mi lesz a következő parancs.
- Menjetek haza! Innentől... e.... egyedül oldom meg a dolgot! De siessetek, mert tarkón fog lőni!!! Most, kapjátok össze magatok és tűnés! - kiabálok, néha hunyorogva hátha többet látok majd a dolgokból, de eleinte nem igazán látok mozgást, aztán végül mégis csak elkezdenek felkelni, akik tudnak, illetve Nate is szemeit forgatja és utoljára még elnéz Wang felé, majd elindulnak vissza a kocsikba, hogy ki tolassanak, forduljanak és elmenjenek.
- De az én telefonom nem jó... hogy hívjak...? - nyöszörgöm oldalt fordítva a fejem, ha már hátra nem tudok nézni, mert nem is biztos, hogy akarnám látni az arcát. Mondjuk nem is látnám... Arra viszont odakapom fejem, ahogy látom, hogy valaki közeledik. Sok mindenre számítok, pl, hogy az emberem végül alkut jön kötni vagy megment, esetleg békét kötünk és mehet mindenki a dolgára, de arra rohadtul nem számítok, hogy megint kapok egyet. Pláne, hogy Ewald mögöttem bökdösi a tarkóm a pisztolyával. Ha nem tart meg biztos, hogy legalább térdre esem, miközben most már a számból is csöpögni kezd a vér, és persze nyilván nem tudom hang nélkül tűrni, mint egyesek, így megint rá zendítek.
- Ti... beteg szörnyetegek! - sírdogálom, és igazán már fel sem tűnik, hogy a piszkos kezemmel törölgetem a szemem, mert ígyis úgyis csíp. Ezt még nagyon, nagyon megfogják bánni... De csak ha már kilométeres távolság lesz köztünk. Rowan pedig látva, hogy Wang is odament, ő is közelebb merészkedik, minek után előtte még a nagy kiabálások közepette, oda intett Lambertnek mosolygósan, mégha róla is úgy folyt a vér majdnem, mintha izzadság lett volna. Az ő közeledtét már nem is láttam, mert a szemeim törölgettem, mint egy kis gyerek.
- Hála a kibaszott égnek... - lépett oda Rowan megkönnyebbült sóhajjal, Lambert mellé, már ha nem lépett odébb, hogy hajába markolva nyomhasson egy csókot a fejére, majd még kicsit rá is hajtotta fejét, mert ugyan verekedés alatt fel sem tűnt neki, hogy szalad az idő, de végig izgult, hogy mi tart már ilyen soká. Aztán Wangra nézett. - Kórházba kéne mennünk... Mindenkinek. - nézett Wangról Ewaldra. Nem is feltételezve, hogy ne lennének már cél egyenesbe, lévén, hogy a rosszfiúk odébb álltak, én pedig megadóan várom, hogy eztán elengedjen. - Így nem mehet oda Wang aláírni a papírokat, és lehet, hogy őt is megkérdőjeleznék így... - bökött el felém Rowan, majd kissé meglepődve, azért hozzátette. - Azért persze durva, hogy képes voltál életben hagyni... Én meg még azt hittem kettőnk közül te vagy a türelmetlenebb.

Sea of shit

Step aside, get in line

Szentséges szar, sohasem hittem volna, hogy egyszer így hallom sírni „Rowant”. Elég nagy drámakirálynő tud lenni, és annak idején is voltak pityergős pillanatai például a javítóban, de így, teli torokból zokogni basszus még egyszer sem láttam őt. Persze most sem a Vörös tigrisem kiborulását nézem végig, hanem a testvéréét, de mint a mai napon már nem először, teljesen belezavarodik az agyam és a szívem abba, hogy ugyanazt az arcot látom és hangot hallom, mint ami Répacukorhoz tartozik. És tulajdonképpen ez az egyetlen szerencséje Kiannek, mert annyira kizökkent a siránkozásával, hogy rohamosan apad bennem az idegbaj. Meglehet, ha odakintről nem dörrennének lövések, szégyen szemre elkezdeném nyugtatni is, hogy ne kínozzon már, ám így sikerül erőt venni magamon és felnyalábolni magunkat a padlóról.
- Neked meg egy pszichomókusnál, komoly bajaid vannak – horkantok fel a megjegyzésére, miközben kifelé vezetem a sírhelyről. Egy óvatlan lépésnél viszont a bakancsom talpára már nem csak a szar tapad, hanem a szemüvege szilánkjai is, mihelyt sikerül véletlen ránehezednem. Hupsz… - Jézus, majd veszel másikat. Mindenért ennyit bőgsz? - forgatom meg a szemeimet, elvégre nem arról van szó, hogy az utolsó összekuporgatott dollárjaiból megvett pápaszemét pusztítottam el, hanem számára nyilván egy tucatdolgot. Egek… Ha ezt a napot túlélem egyetlen ép kibaszott idegszállal is, akkor pezsgőt bontok. Vagy inkább egy tequilát, hatos sörrel kísérve.
A mauzóleum bejáratához érve megpróbálom magunkra vonni a kintiek figyelmét, noha elnézve a pusztítást, már nem sok mindenkit kell Kiannek leállítania. Nem tagadom, kissé zavarodottá válik az arcom, aztán meg… csalódottá, hiszen olyan, mintha egyedül erre az egy kurva feladatra sem lettem volna képes. De éljen, itt van city wok, hogy megmentse a napot Rowannek. Megint. Ha nem Loláról lenne szó és Répacukor épségéről, asszem kezet fognék ezzel a picsogógéppel, és útjára engedném, csak azért is, hogy keresztbe tegyek a két jómadárnak. Vagy inkább, hogy minimálisan visszaszerezzem az irányítást a kicseszett dolgaim felett. Nem… nem gondolhatom komolyan, amiket Spániel mondott… hogy nincs beleszólásom semmibe.
A dühöm ellenére viszont meg is könnyebbülök, látva, hogy bár a szexi ördögöm is alaposan összevérezte magát, még egyben van és két lábon. Akkor pedig végkép legördül egy jókora súly a mellkasomról, amint Kian hajlandó az utasításom szerint tenni, és felfüggeszti ezt a foscunamit, ami kialakult.
- Látod, nem is volt olyan nehéz… - sóhajtok fel fáradtan és nyűgösen, mielőtt még kiélezné a figyelmemet arra az aprócska problémára, hogy kocsi mellett telefonja sincs. Elmormogok az orrom alatt egy „faszomat már”-t, és leeresztem a fejétől a fegyveremet, épp akkor, amikor Wang felénk kezd rongyolni. Összevont szemöldökökkel figyelem, elvégre nem fest a legjobban, pontosan emiatt nem is gondolnám egyből, hogy képen fogja verni az egyelőre-foglyomat. De megteszi, én pedig olyat teszek, amiért valószínűleg a következő hetekben a nem létező kanapénkon fogok aludni;
- Nem megmondtam, hogy maradjatok távol?! - förmedek rá, miközben felhúzom a földről, majd magam mögé tolom ezt a sipítozó jómadarat. Lehet, hogy egy óvodás seggfej, akitől biztosan hamarabb fogok megőszülni, de az én feladatom vele törődni és lerendezni az ügyünket, márpedig megígértem neki, hogyha teljesíti, amit kell, sértetlenül távozhat. Vagyis… nem többel, mint amennyit kiharcolt magának. Oké, annyit el kell ismernem Wangnak, hogy még így félholtan is bőven akad benne spiritusz, legalább annyi, mint itt bármelyikőnkben, kivéve Kiant, de ez nem jelenti, hogy jó pofit fogok vágni a közbeavatkozásukhoz.
Úristen, de felbasztak. Szívem szerint mindenkinek leosztanék még egy kör öklöst, ugyanakkor egyiküket sem bántanám szívesen. Vágott szemű barátunkra és a belőle távozó vér mennyiségére elég ránézni, hogy szánakozzak inkább, Kiannel kapcsolatban hasonlóan érzek, míg Rowot örülök, hogy egyben látom. Ezért sem húzódok el, amikor közelebb jön hozzám, és bár legszívesebben a nyakába omlanék, hogy vigye haza a seggemet és felejtsük el ezt az egész napot, túlzottan sok feszültség örvénylik még bennem ahhoz, hogy képes legyek bármi mást érezni, kimutatni, mint a haragom. Főleg, mert egyértelműen nem bízott meg bennem. Idehozta az exét, hogy lerendezze a dolgomat, amit alapból az én nyakamba varrt, komplett idiótát csinálva belőlem. Nem épp az volt a lényege az egésznek, hogy ő ne kerüljön egy légtérbe az ikertestvérével? Faszomat az egészbe.
- Mégis csak a testvéred, ember… - bököm ki csöndesen, hogy miért lélegzik még mögöttem a tükörképe. Közben azért megsimítom a mellkasát, hogy röpke pillanatokra érezhessem a tenyerem alatt lüktetni a szívét, utána viszont odébb tolom, és mindkettejüknek bemutatva, másik kezemmel Fertőtlenítő reklámot a felkarjánál megragadva rongyolok odébb tőlük.
- Mindenesetre leszophattok mindketten. Komolyan, basszátok meg. Ha még egyszer kell valami, Rowan kibaszott Mills, ne hozzám fuss, vagy ha mégis, ne köpj pofán – morgok rájuk sértődötten és dühösen, húzva magam után Kiant. Mégis csak porba tiporták a büszkeségemet. - Majd találkozunk a kórházban – vetem nekik oda, annak ellenére, hogy tulajdonképpen semmi dolgom nem lenne már Vöri fivérével. De biztos vagyok benne, ha két percnél tovább kellene a nyerő-páros mellett lennem, agyvérzést kapnék. Illetve… azt sem ártana elkerülni, hogy mihelyt szabadon engedem Kiant, visszaküldjön ránk mindenkit is. Persze, Lambert, remek ötlet, Lambert, miért is nem gondoltunk erre, Lambert? Zsák szarért. Fuhh… Szóval a terv, hogy húzom az időt a szipogóval, amíg ők biztonságba jutnak. És ha nem állítanak meg, akkor egy tetszőleges padhoz sétálok vakegérrel, akit leültetek rá, mielőtt még össze akarna esni nekem. Én vele szemben állok meg, karba tett kezekkel. Hulla fáradt vagyok, a mindenem is sajog már, ráadásul fingom sincs, hogy egyébként milyen sérüléseket szedtem össze korábban. Ám nem engedek az elhatározásomból, mert legalább ennyit megtehetek. Őrködök, amíg a nap hősei elmennek sebeket nyalni. Ehhez talán engednek asszisztálni.
- Mi a garancia arra, hogyha elengedlek, nem gondolod meg magad? - kérdezem a korábbiaknál sokkalta… rezignáltabban.

zene: Are You Ready for Me? xx credit: •

Bár Rowan sem unatkozott, nyilvánvaló volt, hogy Wang és Nate küzdelme még órákig eltartana, ha több idejük és lehetőségük lenne egymásra. Jó ideig nagyon nem is sikerült fogás találniuk egymáson, míg Wang úgy nem döntött, hogy Rowan segítségére siet, amit Nate rossz néven véve fülön lőtte, majd oldalba szúrta. Na onnantól nem is volt félre tekingetés. Az sem zavarta, hogy másodjára nem sikerül hasba szúrnia... nem teljesen, mert a keze is eléggé lesérült, ami lassú és fájdalmas gyógyulásnak nézhet elébe, ráadásul az izmok és idegek többé talán nem is fognak úgy funkcionálni, ahogy eddig. Arra viszont Nate sem számított, hogy Wang eltöri a csuklóját, noha többször is próbálkozott már hasonlóval eddig. Fel is kiáltott, de nem állította meg, hogy ezzel lefoglalva magát Wang, ne tudja fejbe rúgni. Ugyan kézfeje innentől használhatatlanná vált, volt még másik. Neki ütődött a fának, mikor ellenfele térddel oda küldte, de amíg Wang nate hátrányait látta benne, addig ő az előnyökre koncentrált. Könnyebb lesz támaszkodnia, a lábát használnia. Igaz, ezekre végül nem került sor, mert elég volt csak kifordulnia a fa mellől, hogy célt tévesszen abban a pillanatban, és meg sem várva mikor üt, könyökével meglőtt fülére célozva sújtott le. Visszaakarta volna szerezni kését, és befejezni, amit elkezdtek, akár fél kézzel is, de addigra én lefújtam a küzdelmet. Nos... már ami a küzdelemből maradt.
Kész terror volt Ewalddal a lenti idő is, de itt fent sem éreztem nagyobb biztonságban vagy megnyugvásban magam, hiszen újfent kiszolgáltatottabbá tettem magam, ráadásul... itt volt Rowan is. Nem hittem volna, hogy ígérete ellenére tőle is megvédene a kamu testőröm, de jelenleg nem nagyon tudtam önként cselekedni, amíg a tarkómhoz nyomkodta a pisztolyát. Őszintén szólva akkor féltem csak igazán, mikor már csak négyen maradtunk. A közeledő alak láttán összébb húztam magam kicsit, de valójában nem számítottam ütésre, szóval... meglepett és bevallom, rohadtul fájt, a már így is fájós pofikámnak. Kiskoromban valahogy pont így képzeltem el az első fogorvosi látogatásunk. Fájó képpel, bőgve, ahogy csöpög a számból a vér, meg... nyál keveréke, fúj de undi! Lenyelni biztos nem fogom. De mondjuk sok időm sincs töprengeni rajta a földön, mert ha magamtól biztos nem kelnék fel, csak felhúznak. Nem tudom miért, de ilyenkor valamiért arra gondolok, hogyha a földön vagyok, ott már biztos nem ütnek tovább... max Ewald, de esküszöm, még egy ütést nem bírok ki, hát ez baromira fáj! Pedig estem már el bicajjal, de ez...! Ha nem volnék úgy elkenődve meg is lepődnék a látszaton, mikor mintha védelmemre kelne a kamu exkommandós, mármint nem csak szóban, de fizikailag. De annyit azért érzékelek a dolgokból, hogy előttem áll, és bár van némi termet különbség, igyekszem összehúzni magam, hogy most már megkíméljenek, ha már tartottam a szavam. Legalábbis a levadászásukat illetően. Közben Rowan is odaér hozzánk, hiába nem látom, felismerem a hangját... a hangunk...?
- Ó, hidd el nekem, megbocsájtottam volna, ha véletlen tudod... bumm a fejbe... - poénkodott, még el is mosolyodott szórakozottságában, alsó ajkát beharapva, mikor Ewald kölcsönösen örült neki, legalábbis az első két másodpercnyi reakciójával, mert utána Rowan is megszeppenve hökkölt hátra, hogy most meg mi van. Persze sejthette volna, és meg is forgatta rá végül szemeit, széttárva karjait, miközben figyelte, ahogy útnak indultunk, aminek karrántására csak nyüszögtem egy halk szipogósat, mert egyrészt nem sokat láttam, másrészt nem tudtam, hogy mi fog történni, hiszen abban a tudatban voltam, hogy szerzünk egy taxit és mindenki elmegy, lehetőleg békével.
- Ne csináld már, Lambert! Aggódtam! Féltem, hogy valami balul sül el... Mert te is tudod, hogy szokása ilyesmit csinálni, és Wang ötlete volt, hogy nézzük meg, rendben vagy e! Tudtam, hogy te nem szúrod el, de azzal rendesen elbizonytalanított, amit Kianről mondott. Csak biztosra akartam menni! Nem olyan nagy baj ez! De tudod mit? Inkább basszál le és verd ki a fogam, mint, hogy még egyszer elveszítselek, te oroszlánok oroszlánja! - kiáltotta oda, ahogy ment utána, míg Ewald nem közölte, hogy nem azért indult el, hogy libasorban tocsogjunk a sárban.
- Ember... ne már... - állt meg végül Rowan, de nem volt olyan messze, mikor Wang is Lambert elé állt. Az sosem volt kérdés - legalábbis Row számára -, hogy ha választania kell, hogy Lola vagy Lambert, nyilván Lambert. Bár csak a reakció idején és közelségén múlt, hogy sikerült elkapnia Wang lendülő lábát. Az nem érdekelte, ha Kiant akarta a sárba fojtani, na de Lambertet. Egyébként sem, de így, hogy láthatóan ő sem volt jobb állapotban, még inkább szó sem lehetett róla.
- Megőrültél?! - ordított rá Wangra dühében, előre tolt állkapoccsal. Rowan megértette, hogy Wang dühös Ewald viselkedése miatt, valahol egyet is értett vele, de sose hagyná, hogy ártson neki. De amíg kialakult a szóváltás köztük, Wang tett róla, hogy én annak már ne legyek fültanúja.
- Hé! Ez egyáltalán nem így van! - mordult Wangre Rowan, majd Ewaldra nézett. - Nem ölt volna meg, annyi vér nincs a pucájában, hogy egymaga megtegye. És te is tudod, hogy megbeszéltük a mentőövet, amivel mentheted magad, ha elfajulnak a dolgok. Ismerem Kiant. Egy sunyi fasz, igen, és biztos, hogy szociopata is, de jobban gyűlöl annál, hogy kínozzon, mint sem, hogy csak úgy elvegye tőlem örökre, akiket szeretek. Még Wangra is pályázott, pedig ő elvileg az ellenségem! - lökte meg kicsit Wang vállát, amiért amaz még itt arról próbálja meggyőzni Lambertet, hogy Rowan a halálba akarta küldeni. Kár, hogy nem hallottam, biztos jót kuncogtam volna rajtuk, ha nem fájt volna az arcom. Hogy miért nem előbb Wanghoz fordult Rowan, hirtelen ő sem tudta megmagyarázni ténylegesen. A válasz az, hogy egyszerűen lökött a tervek alapos kiterveléséhez. Szégyellte is magát, de túl dühös volt, hogy elismerje.
- Ó, remek! Már megint jössz itt a nagy áldozatoddal! - kiabált vele Rowan idegesen, miközben morcosan figyelte, ahogy odébb áll. Legalábbis próbálkozik. Egyikük sem volt éppenséggel nyugodt vérmérsékletű, de mikor Rowan látta, hogy Wang is mindjárt padlót fog, hamar rájött, hogy ez így sehogy se jó. Nem hagyná meghalni. Nem csak azért, mert segített neki és fog még segíteni, mert hát, ha kipurcan nem lesz, aki magához vegye Lolát, de legbelül tudta, hogy most csak mindenki ideges, és fáj mindene, azért megy az üvöltözés. Végig is dörgölte idegesen véres képét, mert kevés lett volna ennyi idő, hogy lehiggadjon, viszont így előbb rávette magát, hogy odamenjen és felsegítse.
- Olyan egy idióta vagy, baszki... - morogtam halkan, miközben felhúzta és segített neki beülni az anyós ülésre. - Hármunk közül szerintem jobb, ha én vezetek... - jelentette ki, bár amint ez megtörtént, azért bizonytalanul be is harapta alsó ajkát, miközben odalépett Lamberthez is, hogy tudjon neki segíteni. Már ha elfogadta, mert hogy se ő nem volt olyan állapotban, se én nem igazán szoktam alvajárni. Akárhogy is, bízott benne, hogy Wang sem szándékszik itt hagyni őket, és belemenni valamibe, miközben elvérzik, így megvárja, míg mi is beleszünk pakolva hátra és végül Rowan ült a vezető ülésre.
- Oké, hát... nem lehet olyan nehéz... - sóhajtotta, miközben beindította a kocsit. - A lámpákat végülis ismerem. A táblák meg... - motyogja főleg magának, miközben elindul kifelé a temetőből. Nem úgy ment, mint, aki sosem vezetett, de a normális tempó és a táblák gondot okoztak neki, így kicsit tényleg olyan volt, mintha egy oktatáson lennének. Persze elfogadta az instrukciókat, de néha így is idegesen válaszolhatott vissza, mert nehéz is egyszerre az útra meg a tanácsokra figyelni. Ha nem voltam bekötve, kapaszkodás hiányában, egy-egy merészebb kanyarnál akaratlan is ide-oda dőlhettem, s ha nem támasztottak meg valamiben, meg lehet, néha lefejeltem az üveget, vagy dőltem másik oldalra, rá Ewald vállának, esetleg onnan le. Mondanám, hogy ezek a koccok az ablaküveggel felébresztettek, de a kocsi melege és, ahogy alapvetően ringatott minket, nem nagyon segítette a dolgot.
Végül rendőri beavatkozás nélkül, valahogy csak sikerült eljutnunk a legközelebbi kórházhoz.
- Oké... Tavaszi tekercsünknek mindenképp szüksége lesz egy gyors ellátásra, bekísérem, és amíg összefoltozzák kimagyarázom a dolgot. Aztán jövök értetek... khm... érted... - állította fel rögtönzött tervét Rowan hol Wangra, hogy Lambre nézve.
- Ha felébred, vagy valami, tojt le, hogy a hasonmásom... Belőlem egy is elég, szóval nyírd ki nyugodtan. Szívességet tennél a világnak... - tanácsolta oda sietősen Lambnek, majd kipattant a kocsiból és sietve átfutott Wang felére, hogy segítsen neki a kórházba sántikálni.
- Jó volna, hallani, hogy van ismerősöd, akinek nem kellene magyarázkodni, de ha nincs, majd improvizálunk... Mondjuk azt mondjuk, hogy karamboloztunk... A sérülésekről hihető... - magyarázta Rowan Wangnak, miközben haladtak befelé, mert azért ezzel is simán elhasalhatnak és kerülhetnek szarban, ha valaki jelenti őket a rendőrségen.
- De azért... azért remélem csak poénkodtál odakint... - értek be a kórházba, miközben kissé szégyellve a temetői vitájukat, Wangra nézett. - Nem... nem hagynád, hogy Lola rossz kezekbe kerüljön, ugye? - nézett rá, noha lehet, a választ már nem kapta meg, mert egyből odaugrottak hozzájuk az orvosok, hogy elsősorban Wangot vihessék a műtőbe.
A leállított kocsi viszont már nem nyomta a meleget, és nem ringatta a hátsónkat, nekem pedig megint elkezdett lüktetni az arcom, azontúl, hogy ismételten megcsapott a kutyakaki szag. Hiába volt eldugulva az orrom kissé, ezt a szagot szerintem még a füleimen keresztül is képes lennék megérezni. El is kezdtem köhögni, amitől ismételten belenyilallt a fájdalom a pofikámba, s ami végül ténylegesen fel is ébresztett.
- Szent ég... - köhécseltem nyitogatva szemeim full kábán, fájó fejjel. De még így is eltartott egy darabig, hogy ráeszméljek nem rémálom volt ez az egész, hanem valóság. Miért van ilyen sötét és levegőtlenség?! Miért nem vagyok már a kádban??? - Áúú... - tettem óvatosan kezem arcom jobb oldalára, ahová a legtöbbet kaptam, de egyenlőre megálltam bőgés nélkül.

Sea of shit

Step aside, get in line

Összeszorított fogakkal trappogok, mint egy felbőszült bika, mert nyilván abba egyik se gondol bele, hogy rohadtul elterelték a figyelmemet, ami miatt meg tudott lógni Cillit Bang, és ez az egész sokkal hosszabbra és fájdalmasabbra húzódott, mint kellett volna. Legszívesebben jól meg is mondanám Répacukornak a magamét, miszerint ha van egy kurva tervünk kivételesen – KIVÉTELESEN –, akkor kövessük már és ne aknázzuk alá egymást, de amikor bedobja a jolly jokerét egymás elvesztésének emlékeztetőjével, kiveszik belőlem minden harci szellem, mert… bassza meg, a helyében biztosan én is szétaggódtam volna érte az agyamat. Sőt, abban a pár percben, amíg nem tudtam, mi folyik idekint és ki lövöldöz kire, közel kerültem a szívinfarktushoz. Ám közben itt van Wang, aki a két lábon járó emlékeztető arra, hogy nem vagyok elég a Vörösömhöz, és ezt a keserű szájízt a büdös életbe nem fogom tudni száműzni magamból. Gyűlölöm, hogy rá kell támaszkodnunk, ha akarok ha nem, mintha egyébként egy életképtelen idióta lennék. Köszöntem rohadtul nem szépen, eddig is túléltem valahogy a gazdag jótevők nélkül is.
Szóval nem, nem állok meg, kivéve, amint újabb lépteket hallok meg magunk mögül, sokkal gyorsabbakat, mint amilyenekkel Vöri követett minket. Megemelt szemöldökökkel fordulok hátra, éppen akkor, amikor Rowan elkapja a pattogó bolha lábát, ami nyilvánvalóan nekem lett címezve. Na meg az anyádat. Igaz, ha nem öntené el a koponyámat ismét az idegbaj, megreppennének a bensőmben azok a sorvadt kis molylepkék az ördögöcském védelmezése miatt, de így kész csoda, hogy képes vagyok visszatartani magamat attól, hogy foggal körömmel essek neki Wangnak. Kurva nagy szerencséje, hogy úgy néz ki, mint a mosott fos! Aki, mintha a szaros gondolataim között olvasna.
- Lószart sem tudsz! - társulok be a kiabálásba, mert miért ne alapon. Majd még elviselem, hogy leordítsa a fejemet, mintha a kutyája lennék, akit meg kell nevelni. - Megköszönni, hogy nagyobb szart csináltatok, mint ami volt?! És baszd meg, ne ugasd le Rowan fejét, mert nem a kiskutyád! - ordítok rá teli torokból, amibe még a fejem is belesajdul, jobban, mint eddig. - Te pedig ne kezdj magyarázkodni neki – mutatom fel fenyegetően a mutatóujjamat Vörösnek, ami nem ellene szól, inkább érte. Nem kell elviselnie egyikünknek sem a kioktatást a francba is. - Inkább egyed a kutyákat és ne minket nézz annak, seggfej! - rázom utána az öklömet, amikor már odébb battyogott tőlünk. Már a feltételezés is felbasz, hogy mindenért hozzá kellene futnunk, mintha a kibaszott életünket csak ő oldhatná meg. Komolyan, ha nem lennénk ilyen fostaliga helyzetben, a világért bele nem mentem volna, hogy ő nevelje Lolát is, de ez egy amolyan szükséges rossz döntés volt. (Persze, ha nem lennék ilyen irdatlanul féltékeny, és nem érezném sokkal kevesebbnek nála magamat, hálás lennék a segítségéért azok ellenére, amiket legutóbb is tettünk vele szemben, elvégre bakker, a vérét adta most is valamiért, amihez egyébként semmi köze nem lenne. De mondtam már, hogy szar ember vagyok?)
Végül egy mély, kicseszettül mély sóhajjal nézek le a kiütött Kianre, akinek történetesen nem tudtam tartani a szavamat. Hogy van az, hogy mindent elbaszok? Végigdörgölöm az arcomat a sáros kezemmel, és valahogy fel sem tűnik, hogy Rowan közben már intézkedett is, csak akkor, amikor mellém lép, hogy segítsen bepakolni a szerencsecsomagot is a kocsiba. Vetek rá egy kósza, bocsánatkérő pillantást, mert nem kellett volna leugatnom, és az egészet sokkal jobban kellett volna csinálnom, úgy, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, de ahhoz nem vagyok elég bátor, hogy ennek hangot is adjak. Helyette csöndben beszuszakolom vele hátra Kiant, és én is beseggelek mellé. Egy-két pillanatig némán bámulok ki az ablakon, mielőtt leesne, hogy ki maradt így a volán mögött. És mintha egy vödör hideg vízzel öntöttek volna le, sebtében bekapcsolom a biztonsági övet, amit egyébként eszemben sem lenne használni.
- Csak menj lassan, könyörgöm – nyögöm ki elhalóan, előre készülve arra, hogy ha az agyrázódástól nem fordult fel a gyomrom, akkor most majd megízlelhetem a saját receptemet a vezetés terén, amitől nem is olyan régen éppen, hogy a mellettem kábuló akarta összeokádni magát. Akit természetesen basztunk bekötni, így hol az ablaknak koccan, hol a vállamnak, és bár igyekszem a zakójánál fogva tartani, nem mindig járok sikerrel.
Valahogy mindezek ellenére, és mert talán az égiek sem akarnak még megszabadulni tőlünk, épségben megérkezünk egy kórházhoz, aminek már a közelétől is borsódzik a hátam. Nem is vitatkozok azon, hogy ki kísérje be Wangot, és ki maradjon a kocsiban. Jó itt nekem, nem kellenek fehér köpenyes barmok és vakító fények. Némán biccentek Vörinek, igaz, a hozzátoldásánál elhúzom a számat, mert nem azért szenvedtem ennyit, hogy végül egyszerűen kifingassam a fivérét.
Aztán a nagy motoszkálást követően és Rowan hangja után metsző csend ül be az autóba, ahogy ketten maradunk a kiütött Kiannel. Észre sem vettem, hogy eddig feszengő vállakkal ültem, csak, amikor egy mély sóhajt követően kissé ellazulok. Mormogva nyúlok a halántékomhoz, igyekezve kitapogatni a szélvédővel való smacim nyomait, mert végre „egyedül” vagyok és nem kell előadnom a kemény arcot. Kurvára fáj az egész, és ahogy megpiszkálom a sebet, a nyakamat tenném rá, hogy beleállt a bőrömbe néhány szilánk is. Be fogok szarni, amíg ezt otthon kitisztítom, tisztítjuk majd. Mert, hogy a hentesklubba be nem teszem a lábamat, amíg nem az életem múlik rajta, az is biztos.
Effajta gondolatok között „élvezem” a feszengés-mentes nyugalmat, amíg hirtelen fel nem köhög mellettem Kian, ahogy ébredezni kezd. Istenem, még igazán hortyoghatott volna. Újabb, mély szusszanást engedek le a mellkasomról, és bár a magam részéről nem tervezek kárt tenni benne vagy tovább baszakodni vele, rájövök, hogy tőle igen is várható egy ismételt picsogáshullám vagy ellenkezés. Megelőzöm ezért a szavakkal, kihasználva, hogy még kába.
- Jó reggelt Csipkerózsika – mukkanok meg, elégedetlenül figyelve a nyöszörgését. Egek, ekkora egy anyám asszony katonáját. - Mielőtt elkezdesz hápogni és sikítozni, a kórháznál vagyunk – tudatom vele, és igazából fingom sincs, mit akarok kihozni ebből az egészből. Korábban garanciát akartam tőle arra, hogy ne gondolja meg magát, de mostanra kiveszett belőlem az akarat. - Ha el akarod kerülni Rowant, menj a másik bejáraton át. Vagy keress egy taxit, nekem mindegy – vonom meg a vállaimat, hátradöntve a fejemet az ülésnek egy pillanatra. - De előbb még meg kell tenned valamit – húzom ki a zsebemből a telefonomat, ami kész csoda, hogy még egyben van. Oké, itt-ott berepedezett, de még működik. Kikeresem az intézet telefonszámát, aztán felé nyújtom a mobilt. - Mondj le Loláról, és többet nem látsz. Wang nevében nem tudok beszélni, de Rowant is távol tartom tőled. Vagy ne, de akkor hosszú lesz még ez az este – vonom meg az egyik szemöldökömet. Pont úgy hangzok, mint azok a seggfejek, akik mindig csak ígérnek és ígérnek, de sohasem hagynak fel a követelőzéssel, ám ezt az egy dolgot még el akarom intézni. Mert minden más, ami megelőzte a dolgot, csupán egy fossal megrakott töltelék volt a napunkban.

zene: Are You Ready for Me? xx credit: •

Vicces módon, most talán Rowan volt - persze rajtam kívül - a legtisztább, legalábbis egy ideig, mert az sosem volt kérdés, hogy bárkit ketté harapjanak, ha bántva van a másik. Megkockáztatnám, hogy Lolát is együtt üvöltenék le, de ez maradjon a nem létező jövő zenéje.
- Dehogy ölték volna! - puffogott Rowan Wangnak. - Engem, igen, még talán téged is, ahogy elnéztem, de Lambertet nem. Ez tuti! Ember, nézz már rá... - bökött karjával Ewald felé. - Egyrészt miattam nem ölte volna, másrészt... hagyjuk a másrészt. - legyintett, mert ő is tudta, hogy olyasmiket mondott volna, ami mégha korhatáros is, nem egy temető közepén akarná kivesézni Wanggal, hogy ide szexi rossz fiú, oda cuki srác, kétségtelen, hogy a felszerelése kellően dögössé tegye. - Elég! Kuss legyen! - mordult fel Rowan, éppen csak nem kettejük közé csapva.
Akárhogy is, végül csak lecsitultak a kedélyek, és bár mindenki haragudott mindenkire, rám meg többszörösen is, pedig még csak ébren sem voltam, mint valami családi kirándulás, mindenki be lett pakolva a kocsiba, hogy Rowan és a GTA féle vezetési technikája, valahogy eljuttasson minket a kórházig, amire főleg Wangnak és Ewaldnak volt szüksége. Én örülhettem, hogy végig aludtam és reggeliztem az utat, mert noha, "épségben" elértük a célt, azért voltak necces pillanatok. Ám végül úgy tűnt mindenki életben fog maradni. Mármint nagyon remélem, hogy lesznek olyan szívesek és ha már megkíméltem őket, ők is megkímélnek engem is. Rowan gyorsan előre is ment a majdnem elvérző Wanggal, amíg mi a kocsiban maradtunk kettesben.
- Nem te evőpálcika... - forgatta szemeit. - De balesetkor egy csomó törmelék, törött alkatrészt szanaszét repül, belefúródik ebbe, abba, simán ráfogható, hogy egy fém lemez állt bele, csak azt gondoltuk jó ötlet kihúzni... - magyarázza meg nagy okosan. Ugyanakkor kínos vagy sem, tudni akarta azt is még a műtét előtt, hogy számíthatnak e rá, mert ha én lemondok Loláról, tény, hogy nincs világvége, ha megint ott kell töltenie az idejét a lánynak, de nagyobb biztonságban éreznék. Pff... mintha nekem ne volnának katonáim. És ha iskolába megy? Na mindegy, Rowan megnyugodott, és ahogy Wang tisztázta a dolgokat, a végére még el is mosolyodott, mégha fájt minden porcikája is a verekedésektől. Átkarolta a vállát és közelebb húzta.
- A mi családunk sosem lesz normális Wang, ezt jól jegyezd meg. De attól még eltudjuk fogadni egymást... idővel... Én örökké bolond maradok, Lambert sem lesz kevésbé makacsabb, te pedig... ugyanolyan beképzelt barom leszel, mint mindig. Bár remélem Lola egyikünktől sem tanul el semmit, mert már így is kamionosokat szégyenítő szájkaratés, jó is volna, ha erről leszoktatnád, mert amúgy meg kinézetre egy tündi bündi. Lambert más családban nevelkedett, mint én vagy te... Ne hibáztasd azért, amit onnan hozott. Ő azt tanulta, hogy, amit rá bíznak, az egyedül kell megoldania, akkor is, ha beletörik a bicskája. Itt egyedül én voltam a hibás, amiért meggondolatlan voltam, bár most is azt mondom, hogy nem bántotta volna. Ráijesztett volna, igen, talán hergelte is volna, de megölni biztos nem ölte volna meg. És tudod miért? Mert Kian sosem fogja tudni elviselni, hogy míg nekem itt vagytok ti, neki soha sem lesz senkije. Megpróbálhat és meg is fogja próbálni maga mellé láncolni az én szeretteim, cukorkával, pénzzel és hatalommal lekenyerezni benneteket. Utál, ez tény, de akarja, amim van. Nem éltem vele együtt, de mióta ismerem ilyen volt. Szóval szedd össze magad, cowboy, mert most saját szemével láthatta, hogy az ellentéteink ellenére is összetartunk, ami kurvára baszni fogja a csőrét. Tudom, hogy téged se hatalommal, se pénzzel nem fog tudni meggyőzni, viszont, amilyen kis naiv tudsz lenni néha, mindig emlékeztesd magad rá, ahányszor bevágja a szomorú pofit, hogy ő nem én vagyok. Meg kell védenünk egymást, mert most majd már nem csak rád fog pályázni és Lolára de... ahh... Lambertre is. Őt meg aztán nehéz lesz visszatartani. Még szerencse, hogy én vagyok a pasija... - mosolyogta büszkén Rowan és lassan el is engedte Wangot, bár ha tudta volna, hogy mi mindezalatt mit műveltünk, biztos jobban szedte volna a lábát.
- Nah jó! Mielőbbi gyógyulást! Aztán csörgök, ha a lányom végre szabad és viheted! - intett oda neki, miközben Wangot elvitték az orvosok, majd a mellettük ülő elszörnyedt várakozókra pillantott. - Jah, nem úúúgy... Nem vagyunk mi pedofilok... Meg kereskedők se... - mosolyogta, bár érezte, hogy a dolog túl kínos, hogy ott maradjon. Csak rontana a helyzeten a magyarázkodásával, ezért elindult kifelé hozzánk, hogy Ewaldra is sort kerítsen.
Bevallom kellemes volt szunyálni, még ha nem is párnán sikerült, önszántamból álomra hajtani a fejem. Addig a fájdalom is elmúlt, legalábbis csillapodott. Az orrom ugyan el volt dugulva, minden bizonnyal a számon vettem a levegőt, álmaimban pedig kicsit be voltam náthásodva. De nem ám egy temetőben, csupa kutyakakisan, miközben épp olyasmikre kényszerítettek, amit nem akartam. Hanem otthon az ágyamban ülve, kicsit fáradtan, kótyagosan, de kíváncsian várva a reggelit és persze a mellé járó vitaminokat. A friss narancslevet, a paradicsomos, mozzarellás melegszendvicset, a mandula tejes, fahéjas lattét, karamellás kekszel és persze egy miniatűr csomag gumimacit. A nevelőszüleim is mindig ezzel ajándékoztak meg, ha jó jegyet vittem haza, vagy elvégeztem a házimunkát. A vitaminok beszedése után mintha még jobban is éreztem volna magam, bár olykor megfájdult a fejem, de betudtam a nátha okozta láznak és fejfájásnak. Ki is akartam szólni Ulriknak, hogy az újságot elfelejtette a reggelihez, de még azelőtt, hogy szólhattam volna, nyílt az ajtó. Egyből megcsapott a trágya szag és mikor kitáródott a dupla ajtó ott állt a három démon, Ulrik meg sehol. Mind háromnak világított a szeme, fültől fülig ért a vigyora és őszintén szólva nem sokat ácsorogtak az ajtóban, egyből elindultak az ágyam felé. Wang az ujjait ropogtatta, Ewald kezében egy nagy kupac gusztustalansággal közeledett, míg Rowan kicsit lemaradva egy kést forgatott a kezében. Akkor kap egy a fuldoklás a tömény szagtól, mikor egy ugrással az ágy végében terem a mocskos, kommandó ruhás démon és kishíján a képembe nyomja azt a paca valamit. Nem is csoda, hogy egyből felébredek, bár a szag ezt követően sem szűnik meg, és akkor még a pofim is belesajdul. Ennyit a nátháról, meg a gyümölcs ízű vitaminokról és gumimacikról. Magamtól biztos elkélne pár perc mire rájövök, hogy hol is vagyok, pedig fejem az ablak üvegnek dőlve próbálok rájönni, hogy a hang nem azért ismerős, mert az egyik cselédem hangja lenne, hanem, mert nem olyan rég is őt hallgattam. Ó, édes istenem, még mindig itt?! Gyorsan ki ismerhetett a napon, hogy ennyire tudta mire készülök, mert már a fejet is bevágtam hozzá, hogy megint hisztibe kezdjek, mikor tudatosult bennem, amit mondott. El is kapok a fejem az üvegtől, hogy kinézhessek rajta. Persze a fejem belesajdul, amire vágok is egy kisebb grimaszt, de való igaz, ez itt bizony nem a temető. Sőt! Tényleg a kórház! Megmenekültem! S bár már tettem volna a kilincsre a kezem, remélve, hogy ez nem valami csapda és kifogom tudni nyitni, mikor ismét megszólalt, én meg duzzogva elfordítottam tőle fejem az ajtó irányába. Aha, és ha inkább megszököm? Vagy elkezdek kiabálni és ütögetni a kocsi ablakát, hátha észrevesz valaki? Eleinte nem is nagyon akaródzok megfordulni, mert elegem van az ígérgetésekből, meg alkukból, de idővel rájövök, hogyha sokáig várok, ha Wang nem is, de Rowan visszatérhet és őszintén szólva nem szeretném, ha eztán ketten ötletelnének a sorsomról. Egy picit még duzzogok azért, mert nem akarok felé fordulni, de végül egy hangos, náthás szusszanást és meg egy kósza könnycseppet követően hátra nyúlok, engedelmeskedve. Megint. És néhány semmit markolás után sikerül elvennem a telefont és teljesen hátat fordítva neki, még a lábaim is valamennyire felhúzva, fejem az ülésnek döntve oldalt nézek a kivilágított kijelzőre, ahol megbizonyosodok róla, hogy az a szám. Mondjuk ki másé, nem igaz? Rá is nyomnék a hívás gombra, ha nem fogna el megint az a fura érzés, hogy tegyek egy kis kitérőt. Persze csak, ha nem csapkod meg előtte, vagy rángat meg, hogy forduljak vissza, mert akkor nyilván semmi lehetőségem rá, hogy a kis kockára nyomva a háttérbe küldjem a telefonszámot és belépjek a gallériájába. Csak kíváncsiságból. Nyilván a telefon sokat elárul a tulajdonosáról, még hozzá olyan dolgokat, amikre nem is számítottunk egészen odáig. De mégha meg is kellett küzdenem a képekért, megpróbáltam valahogy a kocsi végébe nyomni, kézzel, lábbal, legalább néhány lapozás erejéig. Nem mondom, voltak képek, amik jól leírták milyen... küllemre. A lehetséges lementett mémeken is max szemeim forgattam. Na de mikor szembejött velem egy közös képük, aztán még egy és még egy, és nem is igazán az fogott meg, hogy legtöbbjén ott sem voltak tisztábbak vagy vágtak volna normálisabb fejet, és oké, a temetőben nyilvánvalóvá vált az is, hogy ők tényleg így együtt vannak, de valahogy még is egészen más volt így látni őket. A kép távolról sem arról árulkodott, hogy a rajta felhőtlenül vigyorgók igen komoly elmebajjal küzdenének, hanem, hogy tényleg, de tényleg boldogok. El tudom képzelni mekkora mocsokban és csóróságban élnek, és szélesebb a vigyoruk, ahogy egymás arcához préselődnek, mint másnak, miután megnyerik a lottót. Egyrészem - egy nagyon kicsi - elmosolyodna, nevetne, mert valahol jóérzés ezeket a képeket látni, a bolondozós videójukat, ahol valami ocsmányságot énekelnek és bohóckodnak, ám ugyanebből az indokból kiindulva keserű féltékenység ül ki arcomra, utálkozó tekintettel, lapos pillantásokkal, ahogy tudatosul bennem, hogy ez még akár én is lehetnék valami nem létező, alternatív világban. De nem én vagyok. A nevelőszüleim is szerették egymást, sose hallottam őket veszekedni, de az ő fotóik a falakon valahogy sokkal műbbek voltak. Vasalt, tiszta ruha, fodrászt, smink, egyenes hát, semmi váratlan a pillantásukban. Fogalmam sincs mi ütött belém abban a pillanatban, mert Wang elmondása ellenére én igenis józan gondolkodású, egészséges ember vagyok, szóval, nem tényleg nem tudom, miért csináltam, amit csináltam, de kiléptem a gallériából, akkor is, ha még küzdöttünk, és beléptem helyette a... nem... nem a hívás menüjébe, hanem a kamerába. Na vajon miért? Háttal fordultam neki, és ezúttal ténylegesen kihasználva, hogy nagyobb vagyok, és talán még erősebb is jelen pillanatban, hátra csúszva nem is igazán az ölébe, szorítottam az ajtó és az ülés sarkába, lábaimmal nyomva az én oldalamon lévő ülést, hogy ne nagyon tudjon mocorogni és készítettem magunkról egy selfiet. A fejem már nem volt bátorságom közelebb dugni, de szemben volt a kijelző, és igyekeztem úgy időzíteni, hogy ő is pont belenézzen. Igazából még passzolt is a fejünk egymáséhoz, mert mindketten véresek voltunk. Még mosolyogtam is... mármint próbáltam produkálni valami olyasmit, aztán engedtem a préseléséből és kilépve a kamerából, vissza a hívásra, végül inkább vissza dobtam ölébe a telefont.
- Inkább nem. - jelentettem ki se nem duzzogva, se nem szomorkodva, se nem félve. Inkább olyan egy hangúan. - Marad az alku. - teszem hozzá felé pillantva egy röpke időre, majd kifelé az ablakon. Nem tudom miként reagált az előzőkre, de ha csendesebben a szokásosnál, úgy én sem kezdek el újfent szorongani, hogy megint valami nagy őrültséget csináltam. Ellenben megfogan a fejemben egy még logikátlanabbnak tartott kérdés. Őrlődöm egy rövidke ideig, de ha csak nem kapok közben egy újabb horgot vagy hogy is nevezik ezeket, felé nézek - de inkább az előtte lévő ülést nézve -, hogy kérdésre nyissam ajkaim.
- Ewald...? - s ekkor látom meg kilépni Rowant a kórházból, mondjuk ugyanolyan véres fejjel, mintha el se látták volna. Mondjuk nem is, mert elég gyors is lett volna. Remek... Most még ez is... El is fordítom a fejem irányukból és inkább folytatom a duzzogást és bámészkodom kifelé az ablakon.
- Na, hát nem nagy meglepetés, de Wangot bent fogják tartani még egy ideig. Szóval... szóval most te jössz, Lamborzi. - vázolta fel Rowan a helyzetet röviden, ahogy kinyitotta Ewald felén az ajtót. Igaz, közben eleredt az eső is, szóval addig is ázhatott kint. - Tudom, hogy nem vagy oda a dokikért, de legalább a buksid nézessük meg és ápolják le, mert kurvára nem néz ki jól.

Sea of shit

Step aside, get in line

Alapvetően rühellem a csöndet. Ha csönd van, az azt jelenti, hogy valami nagy fos van készülőben, amire még csak rálátásom sincs. A javító vagy a börtön folyosóján koppanó cipőtalpak felkészítettek arra, hogy mi közeledik, akár még éjszaka is, ahogy az utcán felcsendülő riasztók, kiabálások és fegyverdörrenések. Szívesebben hallgatom a zajt, hiszen akkor nem tud semmi sem meglepni, ráadásul már hozzá is vagyok szokva. De most, a kocsiban ücsörögve jóformán egyedül, kivételesen boldog vagyok, amiért végre senki nem beszél, nem kiabál, nem baszogat, vitatkozik azon, hogy meghaltam volna-e vagy sem, vagy mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Kussban, mindenki szeme elől takarva nyalogathatom a sebeimet, és fél percre leengedhetek a feszengésemből. Persze Vöri már ezerszer látott ennél kutyább állapotban is, viszont ez nem jelenti, hogy szívesen gyengélkedek akár az orra előtt – és most még csak egyedül sem vagyunk. Már kölyökkorom óta belém ivódott a tudat, hogyha elesettséget mutatsz, akkor felfalnak a nálad erősebbek, és ez a börtön évek alatt talán igazabb volt, mint valaha. Tíz évet húztam le úgy, hogy senkiben nem bízhattam, és állandóan arra készültem, mikor fog valaki belém állítani egy fogkeféből kihegyezett bökőt. Ehhez a leghatékonyabb megelőzés, ha elhiteted mindenkivel, hogy nincsen nálad nagyobb szarláda, illetve hogy egy alapos verés sem fog rajtad. Vagy történetesen egy karambol egy kibaszott mauzóleummal. Nyilván az esetek többségében nem történt semmi, és a legnagyobb kihívás az volt, hogy ép idegekkel túléljem az idióták könyves klubját, akikkel kényszerből összeverődtem, de a fenyegetés az állandóan a fejem felett lebegett. Szóval nem, nem engedem el magamat könnyen, és ebből kifolyólag – meg talán azért, mert öregszem –, rohadtul jól esne már egy kibaszott nyugodt nap. Egy olyan, amit egyedül a Szeplőkirályommal töltenék el úgy, mint annak idején vagy nagy ritkán; felhőtlenül, pizzatekercsek százait zabálva, hülye sorozatokat nézve vagy az utcán csatangolva, hogy a nap végén lerészegedve zengjük be a környéket a hamis kornyikálásunkkal. Egy olyan napot talán nem tudnék elkúrni, nem úgy, mint a mait.
Egek, ugyanis ezt a kifejezés összes értelmében elbasztam. Leginkább azért érzem magamat egy címeres fasznak, mert letorkolltam Rowot meg a pajtását, és mindezek tetejébe kurvára semmit nem sikerült elintéznem. Bohóckodtam egy napot a fivérével, aztán valahogy az egészből annyi kerekedett, hogy Wangot alaposan helyben hagyták és a kandúromat sem kímélték. De ugyanott tartunk, ahol eddig, sőt, most már legalább azt is tudja Kian, hogy létezek. Ami, ha hihetek a többieknek, egy bődületes taktikai hátrány. Bravó, és még én vagyok kiakadva, hogy City Wok hármunk közül a legnagyobb hülyének nevezett? Hát kurvára igaza van. Legszívesebben az ablaknak verném a fejemet, ha nem sajogna már amúgy is, illetve nem ébredezne mellettem a koszfóbia koronázatlan királya. Nem, én agyfaszt kapok, ha folytatódik a sipítozása, így még azelőtt rászólok, mielőtt belekezdhetne a hüppögésbe.
Hála a magasságos kibaszott égnek nem zendít rá a cirkuszra, helyette a világért nem fordulna felém. Most komolyan duzzog? Jézuso- nem, nope, nem fogok ezen fennakadni, koncentráljunk a lényegre, amit a telefonom és a megfelelő szám kíséretében odanyújtok a kezének, amivel vakon tapogatózik felém. Megemelt szemöldökökkel figyelem a balfaszkodását, és a világért sem segítenék neki azzal, hogy egyenesen a tenyerébe nyomom a mobilomat.
- Hé. El ne baszd, mint a tiédet, mert én nem fosom a ropogós dollárokat egy újra – figyelmeztetem kissé gyanakodva, ahogy túlzottan soká sunnyog ott egymagában, nekem háttal. - Mi a faszt csinálsz? Add vissza – elnyúlok a vállához, hogy magam felé fordíthassam, és akkor tudatosul bennem igazán, hogy valamiben mesterkedik, mert ahelyett, hogy visszadobná a telefont, még nekiáll hadakozni velem. Közben egy-egy pillantás erejéig sikerül rálátnom, hogy mit molyol, és amikor megpillantom az egyik közös képünket Vörössel, az én fejem az ő hajszínét ölti magára. Hát még, ahogy a dulakodás közben elindul egy videó hangja is a vonyításunkkal. Oké, le kell szoknom arról, hogy minden szirszart megörökítsek. - Cseszed, add már vissza! – mormogom nyűgösen, megcsapkodva a lábát, ami a kocsi ajtajának taszít, de még akkor sem könnyebbülhetek meg, amikor végre odébb teszi a virgácsait, mert aztán a hátával préselődik nekem és… most komolyan egy közös képet csinált a csupavér fejünkről? Mi.a.picsa. És még mi vagyunk az elmebetegek.
- Ez most mi a fasz volt? - bukik elő belőlem a kérdés, miután végre-valahára visszazuttyan az ölembe a telefonom, bár a szaros intézetet csak nem hívta fel. Hát elég hamar megtudom, hogy miért nem. Ohh. Remek. Az alku. Rowan ki fog nyírni. Kihajít a negyedikről, ahol lakunk. Vagy álmomban telefirkálja az arcomat. Vagy többé nem szexelünk. De az fix, hogy meg fogom emlegetni, amit kapok tőle a rózsás ötletért, amit az autós üldözés hevében sikerült megálmodnom. Mégsem vesz rá a lélek, hogy erősködjek, mert minden egyes pillanattal egyre fosabbul érzem magamat. Legszívesebben ledőlnék a matracunkra otthon, és többé fel sem kelnék. - Bwahh, rendben… - forgatom meg a szemeimet, aztán kinyújtom felé a kezemet, mert akkor már tegyük hivatalossá. - De csak, ha megígéred, hogy ha valamilyen csodánál fogva elvesztem a fogadást, se bántod Lolát. Kurvára nem tehet róla, hogy idióta családja van – vonom meg rá az egyik szemöldökömet, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Mr. Proper nem akkora szörnyeteg, mint azt állítják róla. Nem nagyobb, mint bármelyikünk. Persze ettől függetlenül mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy élete legrémesebb napját élje majd meg velem, mert… a faszomat is, már elkönyveltem magamban a vörös fürtöst a sajátomnak. Éppen ezért sem fűlik a fogam ahhoz sem, hogy Wang nevelje, de nincs túl sok opciónk.
- He? - nézek rá várakozóan, valahol furcsállva, hogy a valódi nevem tudatában is úgy hív, ahogyan bemutatkoztam neki – nem mintha ez nem lenne igazi, csak a pöcsöm se használja, úgy értem milyen idióta név ez? –, ám nem tudom meg, mit akart volna mondani ez a szipogógép, mert megjelenik a világom közepe. Az örömöm viszont pontosan addig tart, amíg el nem kezd itt nekem olyanokat káromkodni, hogy én meg kórház és orvosok. Elhűlten nézek fel rá az ülésből, amivel legalább annyira próbálok egybeolvadni, mint mellettem Kian. Azon fenn se akadok, hogy már megint milyen becenevet talált ki.
- Ne csináld már, ember… - kezdek el nyafogni, mintha átszállt volna rám Domestos hangulata, de inkább érzem magamat egy ártatlan macskának, akit a gazdája el akar vinni az állatorvoshoz, hogy kiheréljék. Nem nem. - Majd öntesz rá abból a vodkából, amit amúgy se embernek találtak ki, és jó lesz – próbálkozok be harmatgyengén, de van egy olyan sanda balsejtelmem, hogy ebből nem fog engedni Row, és amúgy is… a bűntudatom miatt nem is akaródzik annyira ellenkezni. A faszomat. Meg fogok dögleni. - Amúgy sincs erre pénzünk – teszem még hozzá, hátha, ám, ha nagyon hajthatatlan a szeplősöm, akkor drámai sóhajok és szenvedések közepette kimászok a kocsiból. - Te fogj magadnak egy taxit. Vagy nézesd meg magad – vonom meg a vállaimat, visszahajolva a Könnyező Madonnához, majd megadással odakullogok Vöri oldalára, és átkarolom a derekát.
- Csak akkor hagyom magamat, ha téged is megkínoznak – pillantok fel rá morc arckifejezéssel.

zene: Are You Ready for Me? xx credit: •

Bízva benne, hogy Wangi-mangi megértette mire akarok kilyukadni és innentől jó kezekben lesz, egy időre magam mögött hagyom, hogy a soron következő kis balhé bajnokom is összeszedjem, mert kurva élet, hogy innen anélkül nem megyünk el, míg egy orvos azt nem mondja, hogy nincs gáz, ez csak egy kis vér. Azt még akár le is nyalom róla, nem probléma, de ha a buksija belseje is dobott egy hátast az ütközés közben, azért arról szeretnék tudni. Nem mintha nem szeretnék egész nap a seggében lenni mostantól... bhwa... mármint... most nem a szószerintire gondolok. Nem folyamatosan arra. A lényeg, hogy szeretném tudni, hogy minden okés vele, mert én is épp úgy tudok érte aggódnia, mint a fasz, mint fordítva. Már a mozgó ajtóknál hallom, hogy odakint közben elered az eső, de annyi baj legyen, ingyen fürdő... Viszont ha tudatában lettem volna, mit le nem művelnek ezek a kocsiban, előbb robogok oda, hogy szét csapjak köztük, amiért már megint megy a kötekedés. Viccelek ám, Lamborzit biztos nem fogok bántani, de az ő részét is megkaphatja az a kis utánozós majom. Mert hát mi más, ha nem az... Nem bírt volna más képpel kimászni anyánkból, neeem, még kancsal sem lett, nem, neki pont úgy kell kinéznie, mint én. Isten nem figyelt oda a csodálatos énem megalkotása közben és véletlen nyomott egy ctrl+c-t és egy ctrl+v-t?! Aljas, nagyon aljas...
Idővel Lambandita is megtanulja, hogy Kian egy sunyi pöcs, mert ha már ereje nincs, nyilván az eszét próbálja meg majd használni, és az aljasságra hagyatkozik. Szóval lényegében még időben észrevette, hogy az öcsém már megint nem bír magával, és még ő kezdett el hisztizni és nyüglődni, meg ellenkezni lábaival, kezeivel, mikor az én kis szexuális eredetű katonám megpróbálta visszavenni, ami az övé. Mondjuk magamat ismerve, lehet, hogy fél percig a zuhogó esőben állva néztem volna befelé a harcukat és röhögtem volna.
- Nem! Nmmm! - küzdött, néha már teljesen érthetetlenül hümmögve azt a három betűs szót is, miközben, mint egy gigantikus pólyás baba, kisajátította, ami nem az övé, és "erőszakosan" a kocsi ajtónak préselte Lambikát. Többször is, de végül felhagyott vele egy közös selfie után, sőt még a telefont is visszaszolgáltatta, hogy aztán megint át kászolódjon a kocsi másik felébe és duzzoghasson tovább, ily módon tiltakozva minden ellen. Ugye, hogy ugye? Én mondtam, hogy az öcskös nagyobb drámakirálynő, mint én. Hallgatott is volna, ha az én drága Medvecukrom nem volna még mindig olyan imádnivaló, hogy aggódjon Lola testi és lelki épsége miatt, amit szóvá is tesz, mert arra még Kian is megfordul, hogy összevont szemöldökkel rá, majd a kezére pillantva hallgassa. Először nem akaródzik neki karba tett kezeit elengedni, de végül szemeit forgatva, száját húzva kezet fog vele, gondolván, hogy tök mindegy, mert úgy is mindketten kutyaszarosak. De amint elereszti kezét, vissza fordulva csak megpróbálja megint felbaszni az én kis időzített bombámat.
- Nem. - ismétli meg, csak most épp nem a mobilos ügy kapcsán, hanem, hogy igenis bántani fogja Lolát. Sőt, borzalmasan szörnyűséges dolgokat fog vele művelni. Hozzá is tenné, ha nem volna vele tisztában, hogy a nap elején Lam... akarom mondani Ewald - beszarok, de tényleg! - ne állta volna vele végig azt a majdnem háromnegyedes procedúrát, mikor is a bútorüzletben Kian a mostani magához képest higgadtan próbálta elmagyarázni, hogy az égkék és az akvamarin, jégkék közt mi a különbség és hogy addig nem hajlandó elmenni, amíg nem rendezik a problémát, mert ő aztán nem fog mittudomén milyen kék bútorokkal kidekorálni Lola szobáját. Pöcsfej, ez nem is kétség, és néha talán maga is majdnem elhiszi, hogy komolyan mondja, hogy megöli ezt meg azt, de, hé, a család az család. Mondjuk, így, hogy olyasfajta képet láthatott - nem - magáról, ami valahogy színesebbnek tűnt a mostani életénél, lehet, hogy elkapja majd az agyfasz féltékenység és tényleg nekiáll gyilkolászni. ... a kis sakk bábuival a hálójában, haha! De még az oroszlánom felbaszása ellenére is képes végül úgy megszólalni, mintha nem épp arról győzködte volna, hogy bántani fog ő mindenkit. Viszont hála szerény személyemnek a kérdés végül nem hangzik el, én pedig elázva, és mit sem tudva a kis szarságaikról dugom fejem a kocsiba, hogy beinvitáljam a szexi kommandósom a kórházba egy kis szilánk szedegetésre, seb fertőtlenítésre és egyéb finomságokra. A béna klónomra csak futó pillantást veszek, mert az nekem is feltűnik, hogy már nem alucikál, mint eddig, de Lambubun se látok több sebet, szóval jól viselkedett és nem kell megfojtanunk az ülésbe nyomva a képét. Ó, basszus, lehet Lambingónak igaza van és tényleg van valami fojtogatós fétisem... Faszom.
- Mmmm... Nem. - teszek úgy, mintha fontolóra venném a vodkás dolgot és még mosolygok is hozzá, hogy hát ezt ő se gondolhatta komolyan. - Naaaa... - markolgatom meg finoman térde felett még mindig somolygóan őt nézve. - Ne akard, hogy karjaimba vegyelek és becipeljelek, mint egy cuki kis hercegnőt. - húzódik mosolyom vigyorrá, mert amúgy... tökre megteszem, ha eszem múlik. Lehet kapok még egy-két taslit, rúgást, harapást, és az is lehet, hogy befelé menet már úgy kell húznom, mint egy lázmérőtől fosó cane corsot, de akkor is megteszem.
- Jaj, na ez baromi szar kifogás, Lamborghini! Két gazdag bolond is velünk van ma. Ha az egyik önkéntesen nem fizet helyettünk, akkor majd csórók egy szemüveget és majd a másik kénytelen lesz állni a számlát... - karolom át vállát, mikor végre kimászik a kocsiból. Persze öcsike, csak egy - vélhetőleg Lambertnek szóló - vállrándítással duzzog tovább hátra se nézve ránk, de nehogy már sajnáljam. Kurvára miatta nézünk így ki, és ahányszor megfájdul egy porcikám, mindig emlékeztet rá, hogy már csak emiatt is utálnom kell.
- Még szép! Persze, persze! - bólogatok nagyokat rá, hogy én is rendbe szedetem magam, nyomva egy cuppanóst véres, kakis halántékára, mert azért na, hiába csak egy fél nap, hiába tudom, hogy rendben leszünk már, baromira hiányzott. - De csak felváltva, tudod. Hogy amíg az egyikünk játssza a haldoklót, addig a másik kirámolja a doki mögötti szekrényeket. - vigyorgom. - Megérdemeljük, hogy kicsit elszálljunk. Mert mégha szét is basztuk a feladat rád eső részét, ami csak is és csak is az én hibám, attól még büszke vagyok rád. - pillantok rá, ahogy befelé tartunk.
- Büszkébb lennék, ha cafatokban lógna valamelyik végtagja, de le a kalappal, baszott nagy önkontroll kellhetett hozzá... - nevetem el magam, s egyúttal eszembe is jut, miket mondott anno, még mielőtt szemtől szembe is láthatta, hogy nem vicceltem. - Naaa, ugye, hogy övé a drámakirálynők kupája? - röhögök. Hogy a temetőben közben úgy védte tőlünk, mintha minimum én lettem volna, spongyát rá, el is felejtettem, faszt se érdekel, mert akkor ott mindenkinek volt egy kis személyiségzavara, szóval nincs baj, tényleg. Tényleg... Kurvára nincs baj.
Bejelentkezve Lamberttel egy kivizsgálásra, aztán igyekszem is úgy tenni, ahogy előzőleg odakint az esőben felvázoltam. Már ha neki sem volt ellenére. Mert ha azt mondja, ne kockáztassunk, mert böri, akkor nyilván visszafogom magam. De nem dumálásban. Nem tudhatom, hogy Wangi dokiját kapjuk e, aki pont szarik rá, ki tette ezt velünk, ezért hozom a szokásos formám és mielőtt még megkérdezhetné a doki Lambuborkától, hogy mi történt vele, dumagéppé változok és helyette is elmesélem az évek alatt lefolytatott kommandós akcióinak izgalmas perceit, vicces és drámai pillanatait, hogy a végén nem, hogy kérdezni ne legyen kedve a dokinak, de még levegőt is csukott szájjal vegyen, nehogy azt is megválaszoljam, amit fel se akart tenni.

És hogy addig mit csinált odakint Kian fiú? Nos pár percig még duzzogott, ám, ahogy tudatosult benne, hogy egyedül maradt, szép lassan kezdett ráébredni, hogy nem vicc, ezúttal tényleg mehet. Azért még egy picit figyelgetett, hátha megjelenünk valahol, de végül kiszállt a kocsiból és sajgó pofiját fogva leintette az első taxit. Ment volna kórházba ő is, de érthető okokból minél távolabb akart lenni tőlünk. Úgy volt vele, majd házhoz hívja a dokit. Meg egy lelkidokit is, ha a közeljövőben még szeretne békésen aludni. Szóval míg mi odabent voltunk, hamar köddé vált. Csóri úgy húzódott össze még a taxiban is, mintha Lambert minimum agyonverte volna, aztán meg is erőszakolta volna, de a sofőr is hiába kérdezett tőle bármit is, nem válaszolt. De mondjuk annak sem lehet egy szava sem, mert bőven kapott borravalót a birtokhoz érkezve, ahová be se kellett hajtania, Kian meg úgy caplatott be, fel se nézve a köszönő csicskásaira, mintha egyedül csak ő volna ott. Aztán persze első dolga volt nyakig elmerülni a jakuzzi méretű, fullos kádjában.