Ez a buli halott.
Jobban mondva, soha nem is élt igazán – legalábbis azóta biztosan nem, hogy ideértem volna, ami annyit tesz, hogy hozzávetőlegesen egy órája nem történik semmi. És amikor azt mondom, hogy semmi, azt úgy értem, hogy a legérdekesebb eddig az volt, hogy egy csávó elböfögött a h-ig az ábécében.
Nem vagyok eléggé beállva ahhoz, hogy ezt kifejezetten értékelni tudjam.
Nem ismertem a házigazdát, de gondolom jelenleg az is volt a célja, hogy lehetőleg felismerhetetlenül behúzódjon egy sötét sarokba, amíg meg nem oldódik a probléma, máskülönben a dühös csőcselék rajta vezeti le a hét folyamán felgyülemlett feszültséget: ugyanis elfogyott az összes pia.
Nem tudom, ki az az idióta, aki rendes készlet nélkül rendez lakásavató bulit, amire aztán szabadon jöhet az összes haverjának az összes ismerőse, de megérdemelne egy slow clap hullámot az észlénye. Meg egy tökön rúgást is, de meglehet, hogy csak én vagyok ennyire agresszív.
Igazából én is csak ismerős által kerültem ide; egy modell kolléganő - akivel már sokadjára dolgoztunk együtt -, megemlítette, hogy ez lesz az ő péntek esti programja, és párunkat meghívott. Jobb híján, és mert amúgy is régen eresztettem úgy igazán ki a fáradt gőzt, igent mondtam, de oh boy, már az első tíz perc után megbántam.
És meguntam.
Egyrészt, tömeg volt, másrészt, szar zene, harmadrészt pedig, mint ahogy említettem, bevedeltük az alkoholt. Érkezés után még magamhoz tudtam ragadni egy doboz sört, és nagyjából pont ez után kezdtek is felcsengni az elégedetlen kiáltozások. Ahogy hallottam, egy expedíciót már kiküldtek, hogy SOS orvosolják a problémát, de ha volt egy kis eszük, szerintem csak szimplán leléptek. Azt hiszem, köztük volt a modellcsaj is, aki miatt egyáltalán itt vagyok. Az áruló ribanc.
A buli így egészen szürreális fordulatot vett. Akikben még volt elég anyag (legyen az bármilyen fajta is, no judging here), még rituális ősember módjára verették a tágas helyiség közepén kinevezett táncparketten, akikben pedig nem, azok a falaknak dőlve, vagy a kanapékon szétcsúszva bámulták őket irigykedve, és beszélgettek a többi józanodó taggal, miközben még mindig szóltak a nyálas remixek, olykor-olykor megspékelve néhány YouTube reklámmal, mert minek az a Spotify előfizetés.
Hogy szülnék sünt, amiért nem mentem inkább egyből haza. Nem mintha most ne tehetném meg, de annyira lehozott még az életről is ez az elbaszott napközi, hogy tartok tőle, hogy otthon ruhástul dobnám magam a kádba, és egész hétvégén azon filóznék, hogy hol rontottam el. Bitch, hol nem?
Nyilván létezik ezer meg ezer más alternatíva, elmehetnék egy másik buliba, elvégre teli vagyok haszontalan ismerősökkel, akik minden péntek este úgy tombolnak, mintha nem lenne holnap, de… nem tudom, mennyire vágyok most erre. Valahol a kettő között kellene meglelni az arany középutat, lehetőleg társaságban, mert éppen a szociálisabb napjaimat élem. Döbbenet.
Megoldás lehetne az is, ha némi… „segédanyagot" juttatnék a szervezetembe, és elég biztos is vagyok benne, hogy éppenséggel akad legalább egy joint a cigarettatárcámban, de eszem ágában sincs ennyi ember előtt elővenni, hogy aztán kikuncsorogják maguknak az osztozást. Még mit nem.
Halkan felsóhajtok. Hosszú éjszaka lesz ez, ha ilyen szerencsétlen módjára folytatom.
A falnak dőlve állok, a szemem sarkából már messziről látom, hogy egy srác céltudatosan felém lépdel, a tipikus „ki ha nem én” magatartással, és azzal a tagadhatatlanul érdeklődő tekintettel, amikor fel akarsz szedni valakit. Vélhetőleg valami „hello cica, van gazdád?” maszlaggal, ha a hülye vigyora indikátor bármire is.
Még azelőtt felemelem a kezem, hogy meg tudna szólalni.
- Leszbikus vagyok – vetem oda könnyedén, és ennyivel lezártnak tekintem a témát. Az első reakció egy meglepett szemöldökvonás, a második a dühös elégedetlenség, semmi új, a harmadik pedig a kurvázásokkal egybekötött elvonulás. Ha volt is libidóm erre az estére, az most párolgott véglegesen el.
- Barom – jegyzem meg csak úgy magamnak az orrom alatt, és előveszek egy rendes cigit. Az ajkaim közé helyezve kutatok egy öngyújtó felé, de sehol semmi. Kurvaélet, a kabátomban hagytam.
Egy gyors körbepillantással és egy elfojtott sóhajjal később lecsüccsenek a hozzám legközelebbi kanapé karfájára.
- Bocs, nincs véletlenül tüzed? – érdeklődöm meg a mellettem ülő srácot. Furcsán ismerősnek tűnik, biztos buliztunk már együtt. Ha bulizhat már egyáltalán a magamfajták között, kicsit fiatalnak látszik.

Most mondjam azt, hogy szar a buli, sok a buzi? Nem, az csúnya volna, inkább az a helyzet, hogy nagyjából két embert ismerek ebben a megveszekedett házihepajban és ziher, hogy azt a kettőt is utálom, nem is kicsit. Mindkettő gimnáziumi osztálytársam volt, jaj azok a régi szép idők, mikor még azt hittem, hogy minimum én vagyok az új Mozart meg kicsit Haydn is vagy egyenesen ezek szerelemgyereke, ami egyrészt undorító másrészt lehetetlen lenne, mivel mindketten férfiak meg a korkülönbség is szép nagy köztük. Mindent összevetve szép kis sznob hülyegyerek voltam a gimiben, pláne, ha ilyen felkapaszkodott parasztokkal barátkoztam, mint ezek. Nem is tudok szavakat találni arra, hogy házigazda mekkora köcsög, főleg akkor tudnám pofonverni, mikor az én nem tudom milyen aranyozott ükanyámkori kádat mutogatja a fürdőszobában. Esküszöm, ha esetleg eljön a nemes pillanat abba fogok hányni, hogy kifejezzem soha el nem múló szimpátiámat.
Nem is értem, hogy mi vett rá, hogy felbukkanjak ennél a szerencsétlen hülyénél. Na jó, azért megvannak a magam elég jó indokai, lehet, hogy unatkoztam, meg arra is van némi esély, hogy kicsit, de tényleg csak egy kicsit magányos voltam, meg inni is akartam és ugye nincs szánalmasabb dolog, mint otthon piálni egyedül és siratni a szociális életed meg a legjobb barátod. Ültem egy ronda, de kellemesen süppedős kanapén és közben arra gondoltam, hogy Remyvel már csinálnánk a baromságainkat, ha itt lenne, mondjuk titokban hülye  feladatokat adnánk egymásnak és amennyiben nem csinálja meg a másik jöhet a tömény töménnyel. Az ilyenek végére mindig csatak részegek voltunk és égtünk, mint a reistag mindenki előtt, de nem is volt ezzel semmi gond, nyilván a jelenlévők nem voltak annyira oda értünk, mint mi magunkért, de ez a legjobbakkal is megesik, nem hogy még velünk. A különbség ezúttal az, hogy buli van, Remy nincs és nagy kedvem sincs az egészhez, de már túl vagyok egy erőteljes taktikai beszíváson valami hülye csajjal, szóval se elmenni nem akarok, sem maradni, szóval csak ülök itt egy whiskey-vel és nézem a többieket, akik mind rohadt ugyanolyanok.  Van egy ilyen tipikus fekete hajú, fekete tapadós ruhás flitteres szemhéjú pina, akit ha nem láttam hat verzióban, akkor egyben sem, asszem pont egy ilyen ajánlotta fel a füvét annak reményében, hogy meghúzom, aztán másnap elviszem valami szép helyre vacsorázgatni, de ilyen esetekben inkább melegnek mondom magam, mert nem jön be a tucat szutyok. Mocsok egy dolog így beszélni a nőkről, de az ilyen példányokról nem tudok máshogy, örülnék, ha látnék valakit, aki legalább egy kicsit érdekes, de egyelőre csak ugyanennek variánsai parádéznak fel és alá, hogy minek azt nem tudom, mert annyian azért nem harapnak a csalijukra.
A csodálatosan gyökér házigazda azt mondta, hogy jobban örült volna, ha smart casualba öltözködöm és a sapkámat és fel is cseszte valamelyik fogasra, nehogy abban üljek itt ebben az illusztris környezetben, amitől ha tudnék hányni, már szaladnék is a kád fele. Mindegy is, smart causal ide vagy oda a dzsekimet Japánból kaptam, gusztustalanul drága volt, kézzel van hímezve és hülye legyek, ha lecserélem valami unalmas fekete zakóra, főleg azért, hogy egy ilyen senki elégedett legyen velem. Kurvára nem foglalkoztat a véleménye és szeretném azt hinni, hogy már a gimnáziumban sem kifejezetten érdekelt hányan tartanak fake artistnak, aki csak hülyíti a többieket a nem létező tehetségével.
Nem sokáig filozofálok itt kifele az italomból azon, hogy nagyobb király voltam vagy most vagyok-e az, mert leül a karfára egy olyan csaj, aki végre nem halál ugyanolyan, mint az összes többi és még gyújtót is kér. Easy, azt hiszem a gyújtó az egyetlen dolog, ami mindig van nálam.
-De-mondom és kutakodom kicsit a dzsekim belső zsebében, ahol kettőt is találok- a meztelen nőset szeretnéd vagy a geci cicásat?-lóbálom meg előtte mindkét gyújtót különös tekintettel arra, amin Pusheen először a lámpaburát töri el aztán a nyakadat, mert azt imádom. A meztelen nőset csak azért tartom magamnál, mert jól jöhet, ha épp valami izomtulok kér tüzet, így általában elégedetten röhög és nem buziz le, mint a macskás gyújtó esetén szoktak, meg esetleg még mondanak valamit az ázsiaiakról, akikről nem derül ki, hogy fiúk vagy lányok, tudja bánat.  De most, hogy így nézem a csajt olyan furcsa  déja vu fog el hirtelen,de nem tudom betájolni hol is találkozhattunk.
-Esküszöm nem ez a csajozós szövegem, mert ez full szar de…-azért megkérdezem, mert hátha igazam van és nem vagyok idióta- nem ismerlek valahonnan? Suli vagy valami?

Őszintén, nem sok maradt meg a gimis éveimből. Nem estek ki teljes évfolyamok az alkohol- és tudatmódosító fogyasztásaimnak hála, erről a kiváltságról egy hozzám hasonló, otthon nem igazán szeretett, középosztálybeli csaj csak álmodozhatott, de a számomra érdektelen részletek már csak azért sem hagytak bennem mély benyomást, mert mindig is remekül tudtam kizárni mindent, ami nem érdekelt.
És na jó, valóban, egy kis részben köze lehetett azért ahhoz is, hogy többször szívtam füves cigit, mint simát.  Nem túlzottan emlékszek a sima tanórákra, nevekre, és a volt osztályomon kívül az arcokat is sűrűn keverem, ha megpróbálok visszagondolni rájuk. Amit nem igazán teszek, ha nem muszáj, mert én magam is arra törekszek, hogy minél jobban elsikáljak minden emléket úgy 19 éves korom előttről. Meg egy párat azutánról is, de ebbe jobb nem belemenni, ha tényleg nem akarom a fürdőkádba gubózva tölteni az elkövetkezendő néhány napomat.
Az egyetlen, amitől nem tudok szabadulni, az a tudat, hogy mekkora ribanc voltam. Ami valamilyen szinten jogos, mert mindenhonnan ezt hallottam, mindenki akként tekintett rám, és egy idő után, amikor már annyit hallottam a szót, hogy nem tudott fájdalmat okozni, még én is inkább a magam javára fordítottam. Voltaképpen ez volt az egyetlen jelző, ami definiált, annyira nem voltak személyiségjegyeim, vágyaim, vagy céljaim, így tényleg nehéz lenne elfelejteni.
Persze, utólag visszanézve messze nem volt annyira durva a viselkedésem, mint amennyire azt a tinédzserek szeretik felfújni, de azért így is megdolgoztam a jelzőért, nem is mosakodni akarok alóla. Meg nem mintha az lett volna az igazi mélypontom. Ezt csak akkor gondoltam így.
De minek rágódnék a múlton, amikor most a jelenben is nehéz döntések elé állítanak? Nincs nekem időm ilyenekre.
Hátralököm a hajam a vállam felett, és lassan egyik gyújtóról a másikra pillantok. Másodjára már nem is tűnik olyan bonyolultnak a választás. Nem mintha bajom lenne a meztelen nőkkel, én is ugyanúgy értékelek egy pár feszes mellet, mint bárki más, és eleget kalandoztam mindkét nemmel, hogy mindkettőt értékelni tudjam, de...
Cica. Én pedig macskamániás vagyok.
- A geci cicásat, egyértelmű – felelek, és ha a srác engedi, elvenném tőle a gyújtót, amíg meggyújtom magamnak a cigarettám, majd gyorsan vissza is csúsztatnám a kezébe, mielőtt azzá válok, amit a legjobban megvetek: öngyújtó tolvajjá. – Kösz, ez most életmentő.
Szokatlan, de nem szeretem, ha más hajol oda hozzám, hogy a saját kezükben tartva a gyújtót adjanak tüzet. Érzek abban valami intimet, amit mások gondolom a csókkal és a szexszel tapasztalhatnak, és amiben nekem sosem volt részem, és vélhetőleg soha nem is lesz, mert mindkettőhöz annyi rossz érzést párosítottam az évek során, hogy kiirtottam magamnak minden „romantikus” varázsukat. Persze ettől még jók; nagyon is. De nem vágyok rá, hogy erre a sorsra jusson a tűz adása, vagy az ölelés. Vagy akármi más, amire még nem jöttem rá.
Megkönnyebbülten szívok egy slukkot, és a plafon felé emelem az arcom, ahogy kifújom a füstöt. Hiába árulkodó a gyújtó birtoklása, parasztság füstöt eregetni valaki arcába. Különben is, ha van vagy 17 éves, nem fogok közrejátszani a húsz év múlva jelentkező tüdőrákja kialakulásában.
A hamut csak hagyom lepotyogni a padlóra. Egyedül azt sajnálom, hogy nincs bennem semmi, ami hányást válthatna ki, különben azzal is szívesen megtisztelném ezt a gány bulit.
- Létezik olyan, hogy nem szar csajozós szöveg? – A hangsúlyom már el is árulja az én véleményemet a válaszról: nem. A következő kérdéseire aztán még inkább kétkedve pillantok újra a srácra.
- Mármint, úgy értve, hogy te végeztél a suliban, én pedig felszedtelek, mint a bébiszittered? – vonom fel az egyik szemöldököm, és egy leheletnyit elmosolyodok. Aztán gyorsan el is tüntetem, mert nem kéne indokolatlanul görénykednem a névtelen jótevőmmel. Ez az egyetlen oka, hogy még egyszer alaposan végigmérem, és… talán emlékeztet valakire? Nem tudom, a kora (vagy a kor, amennyinek kinéz, tök mindegy) még mindig gyanús hozzá.
- Hány éves vagy? Járhattunk egyáltalán ugyanazokban az években egy iskolába? Középiskolára gondolsz, ugye? – kérdezgetek vissza a legkérdőjelesebb témákkal kapcsolatosan. A mögöttünk meghúzódó falnak döntöm a fejem, és ezúttal szélesebben elmosolyodok az emlékre. – Igazából kicsit hasonlítasz egy felettem járó srácra. Valami zenebuzi volt, kottán kívül kommunikálni sem lehetett vele. Egyszer fogadást kötöttem pár barom osztálytársammal, hogy az ujjam köré csavarom, anélkül, hogy megszólítanám. Nem jött össze. Szerintem a létezésemről tudott, mindegy mennyire produkáltam magam, és hogyan tettem azt. Már azon gondolkodtam, hogy lekapom előtte a felsőm, hátha.
Ez volt a „senkit nem érdekel” nosztalgiaóra Valerie Vane-nel, értékeljük, ha nem aludtak el a rádió mellett, esküszünk, hogy több ilyet nem csinálunk.
A sztori ettől függetlenül igaz, bár a felsőm soha nem került le az asszem zongorista srác előtt. Na nem azért, mert ne mertem volna megtenni, elvégre sose tartott túlzottan vissza a fejem fölött húzódó fenyegetés - hogy az ázsiai nagyszüleim egyszer úgy istenesen megvernek a kihágásaimért - semmitől. Ami viszont visszatartott, az egy lépcsőről lezakózás volt, amivel sikerült eltörnöm a lábam, és hetekig gipszben feküdnöm otthon. Mire meggyógyultam, az iskola évnek vége volt, a srác végzett, én pedig elbuktam a fogadást. Szar ügy.

Ez a buli olyan tipikus, hogy olyan érzéseket kelt bennem, amitől kedvem lenne kimenni a folyosóra és csak ordítani egyet vagy belekötni valakibe, hogy történjen valami, vajon meg tudnék verni valakit vagy én kapnék a pofámra? Inkább kihagyom, mikor legutoljára úgy döntöttem, hogy ideje lenne már egy jó bunyózni nem végződött szépen a helyzet, a srác majdnem megvakult a fél szemére és betört az orra, a legjobb barátom pedig… Tök mindegy, nem számít mi történt akkor, mert most még ahhoz hasonló sem lesz, már csak azért sem, mert a tömény és a fú erejétől ezúttal mindenki nagy mázlijára kedves részeg lettem. Ritka az ilyen és nagyon tudom értékelni, amúgy is azt érzem, hogy túl sok bennem a harag meg a rosszindulat, de olyan mértékekig, hogy hol röhejes, hol meg elkeserítő. Nem is tudom, mikor melyik, mert valamelyik nap komolyan azon gondolkodtam, mennyire is tudnék röhögni, ha az idióta, hangosan visító kisgyerek egyszercsak elvágódna a buszon,pedig azért valahol vágom, hogy ez nem helyes. Nem tudom hány ember utálja még ilyen szenvedélyesen a kis rohadékokat rajtam kívül, de akkor is, az utóbbi időben még annál is nagyobb patkány vagyok, mint amilyen lenni szoktam.
Most éppen félretettem a csótányságom és csak nyugodtan üldögéltem ezen a kanapén, ami valószínűleg pont annyit ért, mint a belső szerveim összege lenne, ha esetleg eladásra kínálnám őket a darkweben és arra gondoltam, hogy vajon mi lenne, ha fognám a whiskey-met és végigönteném a fehér bőrrészen. Na ennyit arról, hogy ma nem leszek tapló paraszt. Mázlimra vagy inkább a kanapé mázlijára feltűnik egy egészen érdekes és közben ismerős csaj, hogy tüzet kérjen és én hölgyeket mentő bátor grál lovagként hagyom is, hogy kivegye a kezemből a cicás verziót, míg a meztelen nőset visszasüllyesztem a dzsekim zsebébe.
-Jó választás-mosolyodom el, aztán mikor visszaadja szépen visszateszem a másik mellé- ha ennyivel már életet lehet menteni, akkor örömmel állok a szolgálatodra bármikor.
Mikor is lettem én ilyen kurva előzékeny? Nem tudom, egyre inkább fogalmam  sincs mire ittam magam, de lassan kezdem azt hinni, hogy Lancelottá és nem hiszem, hogy ez esetemben szerencsés. Fix, hogy veszítettem dicsfényemből, ha ezt a lányt nem üldözte el a baljós pofám, ami leginkább úgy néz ki, mint a keleti balsors maga, de hát, aki nem fél, azzal nincs mit tenni. Vagy mégis, de az nem lenne szalonképes meg elég prosztó is lenne, ami meg ugye nem vagyok, mert indokolatlan grál lovag. Most komolyan, van még bármi értelme a gondolataimnak vagy csak én vesztettem el a fonalat?
Mindegy is, nem kötök én pulóvert, hogy ne legyek meg a fonal nélkül, inkább lesem a csajt és azon gondolkodom, hogy honnan a francból ismerhetem, de úgy tűnik már neki is beleültettem a bogarat a fülébe a témával kapcsolatban.
-Teljesen biztos, hogy létezik-adom meg a választ fejemet félrebillentve a költői kérdésére- csak még nem tudjuk mi az.
Mondhatnám, hogy nekem aztán fasza dumáim vannak, de hazudnék, sokkal inkább azzal csajozom, hogy kurvára mellőzöm a klisés szövegeket, ha van zongora inkább leülök az elé és hagyom, hogy az ujjaim beszéljenek. Mármint nem úgy, hanem azon a klasszikus módon, ahogy azt még a híre zeneszerzők tették, bár lehet ők is használták az ujjaikat jó sok mindenre.
-Huszon-kibaszott-négy vagyok ám-válaszolok a kérdésére és visszafojtom a kikívánkozó rohadék megnyilvánulásomat azzal kapcsolatban, hogy mennyire is néz kölökgólyának, hát tudtam én, hogy nem kellett volna megborotválkoznom, bár asszem  szakmunkás bajusztól sem nézek ki sokkal többnek tizennyolcnál.
-Ja a középsuli az utolsó, amire úgy nagyjából emlékszem-bólintok, mert igazából, ha gáz, ha nem én voltam az egyik legmagányosabb nyomorult általánosban. Talán azért, mert apám azonnal nyakonvágott, amint fel próbáltam kelni a zongora elől és ez nem tett túl jót a szociális életemnek, ami akkortájt nem is volt. Gimnáziumban már nem volt annyira retek a helyzet, bizonyos emberek kajálták a művész image-em és én ügyesen adtam a zenesznob faszt nagy beleéléssel, ha kellett, ha nem. Mondjuk, ahogy a csajt hallgatom kezdem azt érezni, hogy túlságosan jól toltam a begyakorolt szerepem és elég sok olyan dolog mellett mentem el, ami mellett talán nem kellett volna. Mondjuk egy jó numera mellett, ami igazán szomorú, mert igazán hízelgő tőle, hogy éppen rám kötött fogadást és nem mondjuk arra mikrofonfejű gitáros haveromra.  Mindig azt hittem, hogy a csajok a gitárosokra gerjednek. Csak némán figyelem és közben a mosolyom egyre szélesebbé válik, mert vicc, hogy nem csak hasonlítok az említett fazonra, hanem kurvára én vagyok az.
-Altair Colliver szolgálatodra-nevetem el magam halkan- de a zenebuzi sem rossz becenév.
Na baszki, hát nem lemaradtam egy pár jó mellről? Fene eszi az egészet, kevesebbet kellett volna felhúzott orral, hülye kalapban flangálni a suliba, mert aki nem egyenesen azt hitte, hogy meleg vagyok, mint Dél Afrika, az villantani akart nekem és még az sem sikerült.
-Várj-nézek rá összehúzva sötét szemeimet, amitől még inkább úgy nézek ki, mint aki nem lát semmit- ugye nem te vagy az a csaj, aki lezúgott a lépcsőn aztán soha többet nem látta senki…már, akit ismerek?

Szokatlan volt félig-meddig ázsiaiként felnőni, és egy kicsit sem annak érezni magad. Ha bárki más rád néz, a szemed vágásából, és a bőröd tónusából már be is ugranak neki a tipikus ázsiai sztereotípiák, mint például, hogy nem látsz rendesen, mert „csíkszemű” vagy, hogy ugyanúgy nézel ki, mint a többi ázsiai, hogy rizst eszel rizzsel, és hogy vélhetőleg (vagy remélhetőleg) éppen úgy visítasz az ágyban, mint egy hentais kiscsaj.
Mindig is nevetségesnek találtam, hogy a külső alapján ennyi mindent ráaggassanak valakire, legfőképpen azért, mert egész életemben ezekkel a jelzőkkel találkoztam én is, miközben már a nagyszüleim sem beszéltek rendesen koreaiul - hogy az írásról ne is beszéljünk -, az országban meg aztán pláne soha nem jártak. Ha meg is próbáltak őrizni valamennyit a szüleik szülőhazájának kultúrájából, az annyi volt, hogy tudtak pálcikával enni, szerették a keleti ételeket, a csípőset, és sokkal rugalmasabban álltak a „verés, mint gyereknevelés” kérdéshez. Már a gondolatba is belesajog a fenekem.
És akkor itt voltam én is, aki igazából még azt sem tudta, hogy hanyadrész ázsiai. Az apámról soha egy büdös szót nem mondott senki (nem mintha annyira érdeklődtem volna), így fogalmam sincs, miféle férfi volt. Ázsiai? De milyen; koreai, vietnámi, kínai, japán, vagy valami egészen más? Fehér? Tősgyökeres amerikai? Vélhetőleg nem fekete, abból én is hordoznék valamennyit magamból, de kétrasszú talán még lehetett. Nem tudom; semmit nem tudok. Lehet, hogy teljesen koreai vagyok, lehet, hogy csak félig. Nyilván az ázsiai vér a jóval dominánsabb, így ránézésre persze, hogy annak tűnök, de ez nem igazán könnyíti meg a helyzetemet.
Ezen felül még ott vannak azon apróságok is, hogy annyira beszélek koreaiul, mint egy átlag amerikai, aki megnézett két koreai drámát, az országról szinte semmit nem tudok, a hazámnak ezt a soha véget nem érő világvárost tartom, és a kpoppal való viszonyom sem felhőtlen. Vannak jobb részei, és rosszabbak, mint minden zenének – ennyi. Ráadásul sose voltam egy zsenigyerek, ahogy azt az ázsiai nebulóktól várná nagyjából mindenki, nem voltam geek, aki lazán megnyer egy milliós főnyereményű játékversenyt, és utálom a sushit is. Oké, az utálat talán erős szó, de semmiképpen nem a kedvenceim egyike.
Viszont, pálcikával még mindig tudok enni, és nem tűnik minden ázsiai arc ugyanolyannak. Legfeljebb egy kicsit.
A mellettem ülő srác is csak azért vesztett a vonásai egyediségéből, mert annyira tudta nyitva tartani a szemét, hogy úgy nagyjából semennyire. Ha most egy piszok redneck lennék, röhögcsélhetnék, mint egy csukló szamár, és megérdeklődhetném egy öt éves szókincsével, plusz a bazdmeg szó végtelen felhasználásával, hogy látja-e amit mutatok, aztán a szemébe nyomhatnám a kezem, de azt hiszem, kihagyom.  
- Akkor ne tűnj el még pár óráig – kérem, amikor felveti, hogy bármikor áll a rendelkezésemre. – Nálad van öngyújtó, nekem meg fogalmam sincs, merre vannak a kabátok – pillantok el a bejárat felé. Tényleg, hova a nyavalyába lettek pakolva a kabátok? Nem mintha lenne benne bármi érték, amit féltenék, egy-két zsebkendőn meg a gyújtómon kívül, a lényeg (telefon, tárca) a nadrágzsebemben, vagy a necc harisnyámra húzott csizmámban bandukolt valahol, de azért bírnám, ha nem fagyna be a seggem hazafelé menet.
Úgy tűnik, hiába látom a különbséget A és B ázsiai között, a kormeghatározásban ugyanolyan balfasz vagyok, mint a legtöbb fehér amerikai.
- 24? – kérdezek vissza hitetlenkedve, és nem tudom nem a srác kölyökképét bámulni. Mármint, jóképűnek tűnik, az alapján amennyit látok belőle, de… Dear god, én öregszek rosszul, vagy ő túl jól? És én még abban a hiszemben éltem, hogy az ázsiai génjeimmel még egy jó 10-15 évig nem kell aggódnom, hogy kiöregszek a szakmámból. Bármelyikről is beszéljünk. – Mi a fasz? Az anyaméhből is ez az arc bukkant fel visítva, és azóta nem változtál?
A karfa rohadt kényelmetlen a hozzávetőlegesen eltelt öt-tíz perc után, tekintve, hogy szinte semennyire sem párnázott, csak egy fehér bőrbe bújtatott… nem tudom, fa? Műanyag? Azon se csodálkoznék már, ha márvány lenne, ez a lakás maga az elbaszott pénzdicsekvés. Mindenesetre, az én fenekem nem elég párnázott hozzá, hogy sokáig elviseljem, így lassan átcsúszok a karfa és a srác közötti helyre. Amiből nincs sok, de remélhetőleg veszi az adást, hogy csússzon beljebb, ha nem akarja, hogy félig az ő ölében kössek ki. Ha meg mégis, remélem, kényelmesebb, mint a karfa. Legalább a pedofília vádja miatt már nem kellene aggódnom, ha valaki meglátna abban a pozícióban.
Békésen szórogatom a hamut immáron a karfára (ocsmány egy kanapé ez, a házigazda meg egy farok, nem kár érte), ha pedig valaki számon kér, majd játszom a buta szőke libát, az mindig bejön. Bár nem hiszem, hogy ettől félnem kéne, a fő attrakció most éppen egy csaj meg egy srác a parketten, akikről senki nem tudja eldönteni, hogy furcsa párzási táncot mutatnak be, vagy bunyóznak. Remélem, az utóbbi - az izgalmasabb.
Irigykedve tekintek a kanapé-társamra, aki velem ellentétben, se szomjasnak, se fűmentesnek nem tűnik. – Hogy sikerült ennyire beállnod ezen a matiné esten? – Azt inkább jótékonyan elhallgattam, hogy én nem merek semmi durvábbat elővenni, mert a végén még engem nézne mindenki Teréz Anyának, és nem szeretnék senkinek behúzni. Vagyis de, behúzni szeretnék, viszont fogdában éjszakázni? Azt már kevésbé.
Hosszú évek munkája volt elérni azt a láncdohányos szintet, amin mostanra én is leledzek, ezért is olyan meglepő, hogy majdnem szarul tüdőzöm le a következő slukkomat, hallva, hogy mit ejt ki a száján a mostanra már nem egészen névtelen jótevőm.
- Most szopatsz? – hessegetem el magam elől a rossz helyre kifújt füstöt, és inkább eloltom a cigit, mielőtt kiégetem vele a felsőm, vagy valami. A kanapéba nyomva, hova máshova? Úgy tűnik, hamutartóra már nem tellett, mert még sehol nem találkoztam vele. – Basszus, ez kínos. Bocs a zenebuzi miatt. Ha nyugtat valamennyire, nem én találtam ki.
Igazából, ha nem ezen a szaros bulin gondolkodtam volna, talán magamtól is összerakom, hogy jé, hasonlít valakire, akit ismertem, és jééé, még korban is passzol, de… nem. Nem tettem. Erre mondják, hogy kicsi a világ, de azért meglepő, hogy ilyenek New Yorkban is megtörténhetnek. Még nem futottam bele senki másba a gimiből az elmúlt… nem is tudom már, hány évben.
- Hallottál róla? – vonom fel csodálkozva a szemöldököm. Nem hittem volna, hogy bárkit meghat, hogy egy pancser csaj táncolva akart lemenni a lépcsőn, de elfelejtette, mekkora távolságok is vannak a lépcsőfokok között. Mondjuk egész kis tömeg gyűlt körém, amikor már a földön feküdtem, noha nem sok maradt meg azon túl, hogy a plafonra bámulva ismétlem újra és újra, hogy basszameg. Fejben, persze.
- De, én voltam. A felsőbb évfolyam azt hitte, hogy meghaltam? Bárcsak – forgatok szemet elvigyorodva. A pokol biztosan szórakoztatóbbnak bizonyult volna, mint hetekig depressziós zenéket hallgatva feküdni és nemhogy józannak, de tisztának is maradni. A pokolban legalább létezik BDSM. Legalábbis gondolom.
- Valerie Vane, akkoriban még Valerie Ahn – viszonozom a bemutatkozást. – Maradjunk a Valnál, ha lehet.

Javít a szar party nem létező nívóján, hogy legalább egy értelmes emberrel találkoztam, aki megdöbbentően józan, pedig azt hittem egy áldott lélek nem forog ezen a drága és ronda ringlispílen, aki nincs minimum beginázva, maximum beketaminozva. Még engem is megkínáltak valami szintetikus gyásszal, de diplomatikusan elutasítottam nehogy elvigyenek a szervkereskedők szexmunkás takarítónak Taiwanra vagy mit tudom én hova. Lehet túl sok híradót hallgattam a kocsiban jövet-menet, aztán összetorlódott a fejemben az összes katasztrófajelenet, ami csak megütötte a füleimet.  Jaj, ha apám tudná, hogy csatak részegen meg végképp csúnyán beállva üldögélek itt és még az esti órámat is lemondtam valószínűleg úgy nyakonverne szigorú jóindulatból, hogy kiesnének a szemeim és nyomkodhatnám őket vissza a kis gödrükbe, de mázlimra nem tudja, meg merem remélni, hogy már nem is érdekli. Annyiszor pofázta el, hogy leveszi rólam a kezét, hogy ezen a ponton már illene meg is tenni és tényleg sorsomra hagyni a csúnya vakvilágban, nem átküldözgetni anyámat a lakásomra heti háromszor, hogy kitakarítson meg alaposan körbenézzen. Nem értem én mit akarnak találni, mert egy használt kotont sem tudok felmutatni, ami az ágy alá lett cseszve aztán jól ott is lett hagyva. Amin nagyon ki tudtak akadni az a szépen beszedett és gondosan kidobott xanaxos doboz volt, de hát mit csináljak, ha minden felidegesít és csak akkor vagyok nyugodt, ha dobálom be a számba azt a szart, hogy aztán rend legyen a fejemben. A rend mondjuk nem is olyan fontos, csak legalább a csönd, jut eszembe csönd, jézusom mi ez a latin kornyika,ami a hangfalakból árad és a két szerencsétlen miért próbál a táncparketten közösülni mindenki szeme láttára? Vagy most komolyan csak haluzok?
Nem a csaj arcát elnézve szerintem ő is ugyanazt a szutykot nézi, amit én és egyikünk sem élvezi különösebben, szóval inkább meg sem említem neki, hogy mi a türhős franc ez a softpornó itt a sokadik nappali közepén. Egyébként is mi a ráknak van bárkinek három nappalija, ha egyszerre csak egyben tudja lerakni a valagát a kurva drága kanapéra?
-Szerencséd, hogy azt sem vágom merre lehet a kijárat ebből a libalábon forgó lakásból-vigyorgok rá  miután annyira már kinyitottam a szemem, így mások is láthatják, hogy van, mert milyen parán néznék már ki szemek nélkül, de komolyan.
Úgy meglepődik a koromon, mintha azt mondtam volna harminchárom vagyok, mint Jézus, pedig azért annyira izgalmasat nem mondtam, legalábbis szerintem. Jó, tényleg fiatalabbnak szoktak nézni a koromnál, de azért nem ennyivel, húsznál meg szoktak állni, a piát meg többnyire kiadják, szóval őszintén nem tudom mire számíthatott, hogy így tátja a szép kis száját.
-Egész pontosan még pár hónap és huszonöt-javítom ki magam, bár számítok rá, hogy ettől már nem lesz rosszabbul. Na igen, nem mondom, hogy nem akarok néha férfiasabb fejet, de hát bassza meg a ló, ez van, majd milyen komolyan fogok kinézni negyven meg ötven évesen, remélem. Az lenne a minimum ezért az örök tizenhét éves fejemért, amivel a természet megátkozott.
-Figyelj, őszintén remélem, hogy nem mert anyám a mai napig szívizomgörcsöt kapna, ha csak rám néz-nevetem el magam, ahelyett, hogy megsértődnék, pedig van rá esély, hogyha nem lennék ilyen izgalmas állapotokba simán magamra venném és fintorognék. Tiszta mázli, hogy most csak röhögni tudok mindenen, lehet akkor is csak vinnyognék, mint a hiéna, ha valaki belémkötne.  Észrevettem, hogy nem ülhet túl kényelmesen, fészkelődik meg minden, majom a köszörűkövön, azt hiszem van ilyen mondás vagy apám csak rólam találta ki, mindenesetre én igyekeznék odébb húzódni, de megelőz és félig-meddig belezuttyan az ölembe. Nem mondom, hogy nem lepődöm meg annyira, hogy három másodpercre egészen kaukázusinak tűnik a szemem, de aztán nem mondok a világon semmit, csak hagyom, hogy elhelyezkedjen, amit akar, mert végül is engem nem zavar.
-Most komolyan ráhamuzol erre a csodás kanapéra?-kérdezem jól láthatóan tettetett felháborodással- máris szimpatikus vagy.
Komolyan mondom, ha épp dohányoznék én is pont ugyanezt tenném, mert valahogy kiprovokálja az emberből ez a hely a rombolási vágyat ezzel a semmire sem jó, de undorító puccoskodásával. Apám sem kifejezetten szegény ember, mégsem éreztünk rá sosem különösebb késztetést, hogy ilyen szinten felvágjunk és teletegyük a lakásunkat ilyen funkciótlan drága szarokkal. Ha nekem lenne szeparáltan kegyetlen sok pénzem valószínűleg vennék egy marha drága zongorát és nagy adag sushit és soha a büdös életben nem tanítanék többé senkit, akit nem érdemes. Csak ellennék magamban meg a zenével, bár szerintem ez így csak pár napig működne, azután már talán hiányozna valami társaságféle.
Ahogy a kérdést meghallom kénytelen kelletlen realizálom, hogy ezekszerint látszik mi is velem a helyzet, nem józanon vagyok ilyen oldott és kedves hangulatomban, de hát most mit mondjak?  Ha kínálgatnak, én biz nem vagyok modortalan és elfogadom, hátha nem halok meg tőle.
-Igazából valami picsa rámgerjedt és megkínált egy nagy adag fűvel, én meg azt játszottam, hogy nem beszélek angolul és elmenekültem, miután beszívtunk-mesélem el hogy is volt a nagy öröm dióhéjban. Lehet azt fogja gondolni, hogy igazi rohadék vagyok, de ha még két percet el kellett volna töltenem annak a kegyetlen ostoba csajnak a környezetében kerestem volna valami éles tárgyat, hogy felvághassam vele az ereimet. Biztos találhatott volna nálam rosszabbat is, mondjuk valakit, aki kihasználja, hogy ostoba kislány és megdönti, aztán soha többet nem hívja fel, ne legalább én mindettől megkíméltem azzal, hogy miután elszívtuk a cuccot az egyik indokolatlanul tágas fürdőszobában, felszívódtam, mint a hajnali pára.
Amúgy meg mondtam én, hogy ismerős ez a csaj és ki is derül, hogy miért. Hát nem olyan kicsire zsugorodott már ez a világ, hogy pont egy gimnáziumba jártunk? Zseniális. A sztorija méginkább, mert ezekszerint tényleg nem sok minden érdekelt, amin nem voltak fekete fehér billentyűk, mert sosem vettem észre, hogy járkálna utánam vagy produkálná, láttam ugyan, de nagyjából itt meg is áll az egész részemről.
-Sem fizikailag sem szóban-nevetem el magam, mikor már neki is leesik, hogy bizony kurvára én vagyok a zenebuzija, de hát számíthattam volna a becenévre, mert tényleg azt hittem, hogy nagy arc vagyok, mert érdek a hangszerekhez és jó fülem van a zenéhez, pedig valószínű, hogy nem voltam olyan fantasztikus akkortájt, sőt…sokkal inkább béna pöcsfej lehettem.
-Igazából mindegy, biztos sokkal jobbakat is mondtak rám-legyintek, mert már tényleg nem érdekel. A gimnáziumban még irritált kis hülyegyerek voltam, akit a halálba kergetett, ha a gyökerek poénból lánynak nézték, de ma már csak szimplán ideges vagyok mindenre, ami él és mozog, ami nem sokkal jobb, de talán haladás vagy mi a fasz.
-Ja-bólogatok lelkesen-mesélték a többiek, hogy a szédült koreai csaj, nevezetesen pont te leszambáztál a lépcsőn, aztán kishíján kitörted  nyakad és utána senki sem látott.
Akkor nem nagyon volt meg a csaj, biztos voltam benne, hogy láttam már, de ha akartam volna se bírtam magam elé idézni az arcát, mivel sosem váltottam vele egy szót sem.
-Hát szia Val-vigyorgok rá nagy jókedvemben, hogy ennyi év után végre megismerkedünk úgy rendesen és a zsebembe nyúlok a laposüvegemért-kérsz whiskey-t?

Nem vagyok alkoholista, és bármily meglepő, drogfüggő sem. Az átlagnál talán nagyobb gyakorisággal hódolók a fű okozta örömöknek – bár, ha egyetemisták átlagát vesszük, ez sem biztos -, de ez nem volt függőség. Az egyetlen, ami ilyen szempontból az uralma alatt tartott, az a cigaretta volt. Kellemetlen szokás, ráadásul drága is, de ha egyszer felültél a nikotinvonatra, elég nehéz volt leszállni, mindegy, mennyire nyüstöl érte a környezeted, és hányszor hallod még a legmentolosabb cigire is, hogy „fúj, büdös!”, vagy „gusztustalan, ha egy nő dohányzik”. Az utóbbi rekordidő alatt volt képes felbaszni az agyvizemet, főleg, ha olyan ősemberektől jött, akik másra sem vágytak, csak hogy egy bizonyos testrészükre tedd a szádat, amit az előbb még gusztustalannak neveztek.
Nem is emiatt buktam ki az alkohol hiányán ezen a gyász bulin, anélkül is remekül tudom érezni magam, de ha egyszer igazán szeretném kiadni a fáradt gőzt, és „ereszdelahajam” módon bulizni, ahhoz azért nem árt. Nem csak a jóérzésért, hanem a gátlások oldásáért; a felhőtlenebb szórakozásért voltaképpen.
És mára pont ezt terveztem volna, felhőtlen, tomboló szórakozást, és ezeket a számításaimat húzta kurvára keresztül az a pöcsfej, aki képes mindenféle modern szarral telibaszni a lakását - komolyan, már csak a falra ragasztószalagozott banánt hiányolom -, de arra már nem, hogy rendesen bevásároljon a házavatójára.
Sokakat lassan persze már ez sem hátráltat semmiben, ilyenkor mindig jön a b terv, a drog, de én valahogy nem vágytam rá, hogy rajtam teszteljék a legújabb designer kreálmányaikat. Más nem magyarázhatja, hogy mit balfaszkodik az a két idióta a parketten. Ráadásul úgy tűnik, csalódni kényszerülök, mert ez nem bunyó, hanem tényleg valami eddig sosem látott, perverz, és igencsak ügyetlen előjáték, mert mindketten az elesés határán állnak. Kár, hogy az utolsó pillanatban megtartja őket néhány mellettük álló. Nem is értem, miért, szerintem az esés volt a céljuk.
- Úgy érted, kacsalábon? – viszonozom a vigyort, de nem tudom, hogy ez a kifejezés elhibázásának szól-e, vagy a szemei látványának. Talán kicsit mindkettő. – Előre is boldog szülinapot. Még öt év, és talán 21-nek is kinézel majd – paskolom meg a vállát.
Követem, és én is halkan felnevetek, amikor szóba hozza az anyukáját. – Igaz. Szegényt lehet, hogy már a hatalmába kerítette volna a PTSD. Milyen származású vagy? – kérdezem meg, miközben az ölébe szánkázok, inkább azért, mert nem ment elég gyorsan arrébb, semmint, mert annyira akarta volna, de aztán nem tiltakozik a helyzet ellen.
Ha őt nem zavarja, hát engem sem, a karfánál puhább, és határozottan melegebb, de azért gyorsan kihalászom a cigarettatartóm a farzsebemből, hogy ne szorítsam el vele a vérkeringését, okozzak lila foltokat holnapra, vagy tudom is én. Szeretem megjelölni az ellenkező nem tagjait, de nem így.
Egy kicsit helyezkedek, úgy fordulok, hogy neki tudjak dőlni, és ne kelljen egyenesben tartanom magam. A fejem a vállánál köt ki, tökéletes. Kicsit nyálasabb, mint ahogy én szeretném, de kényelmes, legalábbis most még. Nem tűnik túl párnázottnak ahhoz, hogy ez hosszútávon is igaznak bizonyuljon.
- Csak egyedibbé teszem. Ez befektetés; növelem az értékét – magyarázom somolyogva, és csak most jut eszembe invitálóan felé emelni a cigarettáimat. – Bocs, paraszt vagyok. Kérsz? Bár meggyújtanod magadnak kell.
Én lassan végzek az enyémmel, el is oltom a kanapéban, majd lazán arrébb pöckölöm, és nézem, merre száll. Nem túl messzire. Talán a következőt megpróbálom messzebbre hajítani.
- Ugye nincs barátnőd, aki bármikor felbukkanhat, hogy kirángasson innen, és az arcomba visítson? – jut hirtelen eszembe ez az apró kis részlet, az ülőhelyem arca felé fordítva a fejem. Nem szeretnék cicaharcot, éppen ezért idő előtt kiütném a csajt, azt meg talán annyira nem díjazná egyikőjük sem. – Bármennyire is kényelmes vagy, akkor inkább leszállnék.
Hamarabb kapok választ a kérdésemre, mint ahogy arra számítok, legalábbis, ha együtt füvezett valami begerjedt picsával, ahogy ő fogalmaz (nem pontos idézet), kétlem, hogy lenne nője. Legalábbis, itt és most nincs. Ezek szerint megtarthatom a fotelem.  
Halkan felkuncogok. – Ügyes. Beszélsz is idegen nyelven? Én külön az ilyen esetekre tanultam meg a sseog kkeojyeo kifejezést, és reménykedek benne, hogy nem szecsuani csirkének hívok valakit, amikor ezt mondom. Mondjuk, amíg ők ezt nem tudják, akár azt is jelentheti… - Hogy erre eddig nem gondoltam.
Az irigykedésemen ugyan a sztori mit sem segít, sőt, azt kívánom, bárcsak engem is elhívott volna füvezni egy kanos pasas. Vagy csaj, ilyen esetekben minek válogatni?  
Az ember azt hinné, huszonévesen már kevés új élmény éri a mindennapokban, mindaddig, amíg rá nem jössz, hogy a srác, akinek a legnagyobb békével üldögélsz az ölében, a volt iskolatársad. Ilyen még határozottan nem fordult elő, vagy ha igen, hát én nem tudok róla. Egy kicsit jobban meg is lepődök az információn, mint ami általában jellemző rám.
Kevés dolog tud meglepni, részben azért, mert mindig a legrosszabbra számítok.
Meg aztán, zenebuziként hivatkoztam rá, egy részem megértené, ha most kilökne az öléből. A másik részem meg úgy gondolná, hogy egy kicsit túlreagálja, elvégre azóta évek teltek el. Nem mintha vécébe nyomtam volna a fejét, vagy egyéb filmes baromság.
- Tetszettek a kalapjaid, ha ez számít – pillantok fel rá egy békítőnek szánt félmosollyal, és megpiszkálom a haját, amit anno takartak a fejfedői. Vagy csak én véstem annyira kalapostul a fejembe, hogy nincs róla kalap nélküli emlékem. – Szimpatikus szexepil volt.
Azt nem teszem hozzá, hogyha esélyt ad a fogadás megnyerésére, biztos azt kérem tőle, hogy hagyja magán szex közben. Az is egy új élmény lett volna.
Szélesen elvigyorodok a saját hírnevemre, ami a változatosság kedvéért éppen nem arról szólt, hogy mekkora ribanc vagyok, és egy kicsit meg is rázkódok a néma nevetéstől, ami átjár. – Szóval én voltam az ügyeletes béna ázsiai kiscsaj? Klassz. Kösz az infót, Al – borzolom össze a haját az abban járó kezemmel.
Félig felemelkedek róla, amikor megérzem, hogy valami után kutat a zsebében, és azt hiszem, régen szaladtak olyan magasra a szemöldökeim, mint most, amikor egy huszonéves srác előteremt a zsebéből egy laposüveget.
Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fog tetszeni.
- Ez most valamiért számomra is meglepő mértékben tett vonzóbbá a szememben – vallom be, és eszem ágában sincs elutasítani a felajánlást. Az ajkaimhoz irányítom a kezét, és pár korttyal megrövidítem a laposüvegét. – Köszönöm. Mit gondolsz, jól esne még egy kis fű? – lóbálom meg a cigarettatartómat, amiben nem csak szokványos cigi van.
Az erkély irányába biccentek, ami most éppen üres. Gondolom bezavarta az ott téblábolókat a hideg, és jelenleg alkohol sincs, ami melegíthetné őket. A laposüveg társaságában nekünk viszont ettől nem kell tartanunk. Egy darabig.

Általában nem élvezem az ilyen teljesen random ki tudja hány éves gimnáziumi találkozókat, már csak azért sem, mert sok itt a köcsög, meg ugye a buli is pont olyan, amilyen. Komolyan nem vágom mit kellek érezzek, hogy ilyen emberekkel barátkozzak? Valószínűleg tényleg annyira bele voltam fejelve a zongorába, hogy észre sem vettem milyen világi faszkalapokkal vettem körbe magamat és közben meg biztosan volt egy csomó minden, amit észre sem vettem. Nem láttam a kalapomtól még azt se, hogy Val teszi nekem az agyát, komolyan mondom, hogy nem emlékszem szegény lányból sokra, pedig biztos igyekezett, mindegy is. A lényeg, hogy most kurva nagy balszerencséjére ő is megjelent ebben a puccos bulájba és van lehetőségünk megismerkedni, annyira van, hogy belecsúszott az ölembe és még itt helyezkedik is nagy jó dolgában. Na baszki, nem mondom, hogy erre nem emelkedik meg a szemöldököm, de nem mondok semmit, csináljon csak, amit akar leszek egy kicsit a rezidens fotel, fehér helyett sárga bőrből, bár remélem nem akar rám is hamuzni egy kicsit, mint az előbb erre hányadék kanapéra.
-Liba vagy kacsa? Mindkettő idegesítő madár, pont mint a házigazda-legyintek vigyorogva. Annyira be vagyok mindenezve, hogy már beszélni sem tudok vagy csak hozom szintet? Majd kiderül, nem kell rólam sokat tudni, hogy azt megállapíthassa a másik, hogy nem vagyok százas, de ebben a szituációban még ötvenes se és nagyon nincs kedvem megjátszani magam. Nem tudom Val pontosan mit gondol rólam, de szerintem bírja az idióta fejemet, végül is simán leléphetett volna miután elszívta a cigijét és nincs más szüksége a szolgálataimra, vagyis a gyújtómra.  
-Kóstolgatsz, mi?-kuncogok halkan a kis beszólására, ami a fejemet illeti. Nem baj, ha már tizenhat évesnek látszom legalább a hangom elég mély, hogy ne nézzenek kiskorúnak, már csak ezt kell fenntartanom úgy hatvanöt éves koromig, amikor majd egy éjszaka alatt öreg kis törpévé változom vagy fasz tudja hogy van ez nálunk ázsiaiaknál. Ha meg már ázsiai, jön is a kérdés, hogy mi vagyok.
-Japán vagyok, félig még anyám is az, lehet hogy már ettől PTSD-s ,nyomorult-mesélek röviden a családi életemről. Ja, nekem is lennének gondjaim, ha olyan emberrel kellene élnem, mint az apám, aki nagyobb diktátornak képzeli magát, mint Kim Jong Un sem érezte még magát. Néha tök hálás vagyok a faternak, amiért hagyta, hogy egyáltalán elköltözzek és nem ellenőrizget percenként csak háromóránként, bár most hívogathatna, eszembe sem jutna felvenni és megint hülyeségekről társalogni vele vagy ezredszerre is szétcsúszva beolvasni neki Remy miatt.
Nem mondom, fura a közelség, de mivel jó arcnak tartom a csajt nem zavar, hogy a vállamon fekszik, használjon csak, amire akar, most pont olyan állapotban vagyok, hogy erre is jó legyek, még rendesen jól is esik a meleg bőrének érzete a dzsekim anyagán keresztül.
-Nem lehet neked elég hálás a tervező, hogy hozzányúltál- bólogatok lelkesen, bár most, ha az én egyetlen kanapémat gyújtaná fel otthon, akkor is csak röhögnék, mert most pont erre vagyok kalibrálva. Valami furcsa csoda történhet, mert hirtelen egészen normális zene kezd szólni, aminek kurvára örülök, mert már a tököm tele volt ezzel a latin fúziós szarral, amire mindenki idiótán rázza magát, a  picsák többnyire szánalmas csipőtekergetésbe a kezdenek, a pasiknál meg előjön ez az idióta hímrángás, pont valami olyasmi, amit az előbb volt lehetőségünk látni a parketten.  Két perc után elveszti  a humorfaktorát, soft pornónak meg eleve minősíthetetlenül trágya.
-Nem kössz-utasítom el a cigit egyelőre-majd később lehúzlak, ha olyanom lesz, ne aggódj.
Közben a kezem valahogy a térdére téved, de egészen direkt nem indul meg sem feljebb sem lejjebb és eleinte csak a neccharisnyáját piszkálom, aminek komolyan nem értem mi értelme. Melegebb az nem lesz tőle, de legalább könnyen elszakad, azt hiszem, de jól néz ki, ebbe még én sem tudok belekötni bármennyire is akarok. Ezen gondolkodom el egy pillanatra, aztán már csak azt látom, ahogy az ujjaim a ritmusra mozognak a térdén,mintha csak épp a billentyűket szántanák a zongorámon. Ilyen ez a popszakma, csak szól a jó kapcsolat érdekében, mielőtt pofán verne, hogy fogdossam inkább a jó anyám kóchengeres picsáját.
-Örülök, hogy kényelmes vagyok, maradhatsz-vigyorgok rá- nem tudok róla, hogy lenne csajom.
Ezt csak azért teszem hozzá, mert egyszer még a gimiben valami bolond luvnya azt kezdte híresztelni, hogy én vagyok a faszija és bizisten annyian elhitték, hogy mire eljutott hozzám a pletyka már azt mondtam, amit akartam, mindenki engem hitt görénynek, amiért nem ismertem el szerencsétlen kiscsajt, pedig baszódjak meg, ha életemben többet beszéltem vele két egészséges mondatnál. Amúgy meg elég nagy faszfej lennék, ha lenne nőm,közben meg itt füvezgetnék mindenféle nőkkel csak, hogy jobban bírjam ezt az idegesítő környezetet, eleve ha lenne valakim talán itt se basznám a rezet, hanem elvinném az illetőt valami értékelhető helyre vacsorázgatni vagy koncertre. Komolyan jó srác lennék, még akkor is, ha valahogy senki sem hiszi el rólam, hogy az tudnék lenni, pedig nagyon sokat dolgozom a nice guy image-emen egészen addig, amíg nem kezdek el piázni, mert akkor kicsit máshogy kezdek működni.
-Japánul szoktam nekik pofázni, azt úgyis csak az őrült animés arcok értik, azok meg csak nem indulnak rám-magyarázom és kellemesen mosolygok a szavain, ezek szerint sokadik generációs koreai lehet vagy csak simán nem tartja fontosnak a családja a nyelvet. Na nálunk nem ilyen volt a szitu, apám addig ütött amíg nem beszéltem legalább egy normál alapfokon japánul és a mai napig szégyelli, hogy néha félreolvasom azokat a kibaszott bonyolult kanjikat.
-Hát figyelj a szecsuáni csirke legalább finom, vehetik bóknak-mert asszem, ha engem annak hívna annak venném, úgysem tudnám máshová bekategorizálni.  Mondjuk én pont nem szecsuáni csirke lettem, hanem zenebuzi, ahogy mondta, de az sem a világ tragédiája főleg, mert azért volt benne igazság. Nem hiszem, hogy számított rá, hogy a kalapos hülyegyerek ölében köt ki egy szép nap, de hát, ahogy a fater mondta kicsi a világ, én meg azt tettem hozzá, hogy biztos zsugorodik.
-Az  zsír, talán még megvan otthon egy-kettő, de mióta nem akarok kurva rejtélyes ázsiai Johnny Depp lenni nem nagyon hordom-hagyom, hogy basztassa a hajam, mert igazából kellemes érzés, nem nagyon tapogatnak amúgy, főleg nem így.
-Hééé…-szólok rá, mikor összeborzolja a hajamat, de attól még nevetek és ezt ő is láthatja, nem zavar annyira hol áll a hajam, bár ettől kicsit úgy érzem magam, mint valami macska, akit simogatnak. Bejön ez is, bejön a laposüveg is, nem hiába hordom magamnál, mindig a legjobb pillanatokban rántom elő a zsebemből és Valnek most eléggé szüksége is van rá. Valószínűleg kurva hülyén bámulom, miközben tartom neki az üveget, hogy nyugodtan igyon belőle, de most mit csináljak?
-Igazán köszönöm, nem mintha lenne itt nálam okésabb parti ma este-nézek körbe látványosan, mert legyen ez bármilyen gáz is, igazat beszélek. A többi pasi vagy már láthatóan felkapaszkodott újgazdag suttyó vagy olyan, aki ezeknek a seggét nyalja és nagyjából én voltam az egyetlen, aki egyiket sem tette.
-Erre nem tudok nemet mondani-csillanak fel sötét szemeim a fő említésére, pedig tudom, hogy még egy adagtól valószínűleg engedelmes háziállattá változom, de hát ez legyen a legrosszabb, ami ma történhet velem.

Az esetek többségében úgy szoktam kerülni az érintéseket, mint másnapos lányok a tükröt – vagyis jóformán irtózok tőle. Nem minden esetben; nyilván ennek is megvannak a maga kivételei, mint mindennek az életben. Az alapvető udvariasság, és a munkám (mindkettő) is napi szinten megnehezíti, hogy adózhassak a tapintásmentes vágyaimnak, illetőleg a közelebbi ismerősöktől sem bánom annyira a bőrfelületek érintkezését, a barátoknak nevezett ritka állatfaj tagjaitól pedig még jól is esik. Igazából a totális idegenektől is, ha a lepedőakrobatikus tevékenységek során teszik mindezt, és nem próbálnak meg megállítani, amikor öltözködni kezdek az esemény után. Kevés bosszantóbb dolog létezik annál; hirtelen csak a „gumival, vagy anélkül” kérdése jut eszembe, ami vetekedhetne a túl sokat képzelő ágymelegítőkkel.
Most nincsenek ilyen félelmeim, és nem csak azért, mert a fotelemül szolgáló Al már annyira be van állva, hogy vélhetőleg azon is csak röhögne, ha „gyí, paci!” felkiáltással a hátára másznék, hanem mert nem érzek felőle semmi negatívat, ami a hétköznapokban csak egy újabb okot adna rá, hogy miért akarjam elkerülni a fizikai kontaktust. Gondolok itt például az idegenkedésre, a különböző perverziókra és a lekezelésre, de a lista szabadon bővíthető szinte bármivel. Persze, nem mindenki egy előítéletes pöcs, aki akkor is rád aggat valamit, amitől unszimpatikussá válsz a szemében, ha beledöglik is, de az emberek nagytöbbsége igenis az, ha fáj bevallani, ha nem.
Biztos a tudat is segít, hogy a szemnek is kellemes egyedet találtam meg ülőhely gyanánt – legalábbis úgy érzem, hazudnék, ha azt állítanám, hogy bárki kkellően ártalmatlan aurájú – ölét hasonlóan elfoglaltam volna, mint Altairét. A maradásra pedig már a hülye, mégis furcsán kedvelhető kis jelleme vett rá; baszott szórakoztató a gyerek.
- Ismered a fickót? Ő is annak az iskolának nevezett pöcegödörből való? – érdeklődöm meg egy horkantással a házigazdával való viszonyát. Nem mintha az meglepő lenne, ha ismeretlenbe szidná, én is ezt műveltem egész este. – Szíves örömest beolvasnék neki, hogy mi ez az óvodai foglalkozás. Mikor voltál ennyire eseménytelen buliban? És az a két állat, akik lassan leveszik egymásról a pólót tánc közben, nem számítanak eseménynek.
Szánalmas, ha egy szerencsétlenül dugni készülő pár számít a legérdekesebbnek egy házibulin. Máshol már mindenki ezt csinálná.
Az alkohol-beszerző expedíció még mindig nem ért vissza, ami csak megerősíti a gyanúmat, hogy nem is fognak. Őszintén, meg tudom érteni. Én se akarnék visszajönni egy lakásba, ahonnan már csak Joey bizarr kutyaszobra hiányzik a sarokból. Bár, esküszöm, azt még adnám is. Le se lehetne szedni róla.
- Talán. Jó látni, hogy nem veszed magadra – felelek mosolyogva, és kiélvezem a masszázsfotel érzést, amit a kuncogása okoz a hátamnak. – Mivel foglalkozol, amiben komolyan is vesznek ezzel a hamvas pofival?
Lehet, hogy kezdek túllőni a célon az arcos megjegyzéseimmel kapcsolatban, de mindig is túlzottan szerettem feszegetni a határokat. Mindenesetre, megjegyzem magamnak, hogy ne lepődjek meg, ha hirtelen a földön kötök ki, mert Al megelégeli a beszólogatásaimat.
- Ott is születtél? Meg van a nyugati neved mellet egy japán is, mint sok más keletinek? – kérdezősködök tovább, és érdeklődve fordítom ismét felfelé a tekintetem, a fejemet a vállára hajtva. Igazából sosem volt túl sok keleti származású ismerősöm, akiktől megkérdezhettem volna, hogy náluk mi otthon a szokás. Nekem speciel nem jutott koreai keresztnév, de nem is kifejezetten hiányzott, tekintve, hogy koreainak sem igazán érzem magam. Ami viszont zavart egész fiatalkoromban, az a kereszt- és vezetéknevem ütközése volt. A „Valerie Ahn” majdnem úgy hangzik kimondva, mint a „Valerian”. Ha nem utáltam volna a családomat, mint a szar, akkor is megváltoztattam volna a vezetéknevem valamire, ami kevésbé cseng gázosabban a Valerie-vel.
A térdem felé pillantok, amikor megérzem, hogy valamit nagyon piszkálgat rajta, de csak a harisnyám nyerte el a tetszését. Nem a legokosabb döntés télen a rövidnadrágod alá konkrétan kilyuggatott harisnyát venni, de részben a szabad öltözködés miatt volt minden kabátom olyan masszív, hogy egy eszkimó is sírt volna a boldogságtól, ha abban vészelheti át a telet. Részben meg, mert télen állandóan fázok, mindegy, hogy hógolyóként, hat pulcsival felszerelkezve teszem azt, vagy konkrétan a buliruhámra veszek fel egy gecimeleg kabátot. Engem nem a hidegre találtak ki.
Nem zavar sem ez, sem amikor dobolgatni kezd a lábamon, igazából kellemes. Egy icipicit csiklandós, de mindenki előtt hadititok az információ, hogy csikis vagyok, így csak egy mosolyt engedek kiszökni az érzésre.
A jó hír, hogy épp nem egy foglalt pasi ölében ülök külső szemlélőnek félreérthető módon, úgyhogy a drámától nem kell tartanom, noha biztos vagyok benne, hogy a közeg értékelné, ha végre történne valami. Valaki épp pont most kapcsolta be az indokolatlanul nagy tévét a falon, a híradónál. Micsoda izgalmas este ez, amikor a nap hírein rághatjuk a körmünket.
- Az ember pont azt hinné, hogy az anime-lányok imádnak. Vélhetőleg így is van, csak mire eljutsz a japánul hadoválásig, már nem vagy abban az állapotban, hogy törődj ezzel – jegyzem meg, mielőtt szemet forgatnék. – De én nem bókolni szeretnék nekik, hanem elküldeni őket melegebb éghajlatra.
A hajában jár a kezem, és elfog az irigység, hogy férfi létére ennyi puha tincsei vannak. Ilyenkor a szokottnál is jobban hiányzik a természetes hajszínem, amit nem kellett hat különböző balzsammal etetni, hogy a sok festés ellenére is egészséges maradjon.
Vele együtt nevetek, amikor nem bírok magammal, és összeborzolom a haját.
- A hajad is megteszi helyette – felelek, és visszaigazgatom a séróját az eredeti állapotába, még ha a „most dugtam” kócosság szerintem jobban is mutat rajta. – Legalább van mibe túrni.
Azt már a fantáziájára bízom, hogy mikor is igazán érdemes beletúrni.
- Ez igaz – értek vele egyet a társasága minőségét illetően. Határozottan nem az én világom, mert sem újgazdag nem vagyok, sem az lenni nem szeretnék.
Megtörlöm a kézfejemmel a számat, miután meghúztam a laposüvegét, és persze, ez édeskevés, ettől nem leszek egyhamar részeg, de bódult még lehetek, arra való a fű.
Szélesen elmosolyodok, amikor igent mond. Gyújtó, és értékelhető társaság egy személyben, mi több kellhetne?
- Remek – állok fel róla könnyedén, és a kezét megragadva húznám magam után. Valamivel erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek, és szerintem Al sem tiltakozik, úgyhogy miután stabilan álló pozícióba került, megindulok az erkély felé, és a kezét fogva húzom magam után, hogy ne veszítsem el.
Menet közben megragadok egy fotelre terített plédet is, amire remélhetőleg még senki nem verte rá, különben mérges leszek.
Alig nyitom ki az erkélyajtót, azonnal megcsap a hideg és a New York-i szmog, mégis megkönnyebbülten lélegzem be a hűvös levegőt. A büdös levegő ellenére is imádom ezt a várost.
Itt már elmerem engedni Altair kezét, és a korláthoz sétálok. Az egész lakás indokolatlanul nagy, így az erkély is, némi kerti bútor és egy grill is helyett kapott, a sarokban vélhetőleg egy jakuzzi van letakarva (ez még jól jöhet), bár búg, szóval szerintem valaki már bekapcsolta, és még így is jóformán keringőzhetnénk.
- Minek egy embernek ennyi hely, ha még normális bulikat sem tud rendezni? – ingatom meg a fejem, már egy jointot halászva elő a tartómból, amit aztán visszasüllyesztek a farzsebembe. A plédet egyelőre leraktam, most még jól esik a jóformán fedetlen lábamnak és hasamnak a hideg, aztán feltételezem, öt perc múlva már jégcsapok fognak lógni rólam.
Al felé nyújtom a kezem az öngyújtóért, és hálás pillantással jutalmazom, ha odaadja. Ritkán vagyok türelmetlen, ha fűről van szó, most mégis kicsit hevesebben szívok a jointba, mint ahogy szoktam. Üssön ki, tompítson el, jöjjön a saját faszságomból adódó jókedv, csak csinálja minél gyorsabban, mert már így is túl sok időt töltöttem józanul és tisztán. Bőven elég volt.
Két-három slukkra sajátítom ki a speciális cigit, mielőtt Alnak adom, én pedig megtámaszkodok a korláton.
- Legalább a kilátás szép – utalok az alattunk elterülő fénytengerre. Persze, zaj van, kocsik és gyalogosok mindenfelé, hiába vagyunk viszonylag magasan, a dudaszót semmi nem nyomja el, de a távolban felhőkarcolók pislákolnak, és minden távoli lakás fénye egy kicsi csillagra hasonlít. Hangulatos.

Nem vagyok feltétlen hozzászokva, hogy random lányok random módon az ölembe csússzanak, de ugyan ki a franc mondaná neki, hogy szálljon már le róla? Ekkora pancser még én sem vagyok, szóval hagyom, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a kis testemen, ami ki lett nevezve ideiglenes fotelnak és én ezt egyáltalán nem bánom.  Bár mint kiderül, a leányzó nem is annyira random, mint azt eleinte gondoltam, bár sokat változott azóta, hogy legalább háromszor láttam a gimnáziumban és asszem egészen előnyére sikerült a dolog, meg kell hagyni, hogy nem rossz bőr, nyilván ezért kezdem izélgetni a harisnyáját és akaratlanul is dobolni ujjaimmal a basszusra.  Legalább nem szól rá, hogy vigyem már a kezem innen minél messzebbre, bár tény, hogy ezen a dögkúton nagyjából ketten maradtunk valamire érdemes emberek, szóval minden szempontból érdemes összetartanunk.
-Ja , pont onnan-bólogatok, hiszen nagyjából kitalálta mi is az oka annak, hogy itt vagyok, például, hogy az a gyökér meghívott- anno a haverom volt az a díszfasz, de hálisten már elmúlt.
Még azt sem szívesen ismerem be, hogy valaha barátkoztam azzal a szerencsementessel, azt meg végképp nem, hogy ő még most is azt hiszi, hogy marha jóban vagyunk annak ellenére, hogy én aztán megpróbáltam mindent megtenni, hogy rájöhessen mi is a helyzet.  Fintorogtam, unott voltam, olyan passzívagresszívan álltam hozzá, mint még soha semmihez az életben, pedig Buddha legyen a tanúm rá, hogy akaratom ellenére is flegma egy köcsög vagyok, nem ha még rá is igyekszem tenni egy lapáttal minderre. De a hülye házigazda nem vette az adást, még meg is lapogatta a vállamat, mielőtt elindult vegyülni a hasonlóan degenerált házanépével. Ő biztosan kurvára fantasztikusan érzi magát, nem tudom milyen tudatmódosítót tolhatott, de jó cucc lehet, mert az a paraszt ma este mindenkivel úgy szívélyeskedik, mintha valaki fegyverrel kényszerítené rá. Nem mondom, hogy kipróbálnám, de nézni azért szórakoztató, de maradjunk annyiban, hogy Val ezerszer jobb látvány, ahogy itt ül az ölemben.
-Ha gondolod a későbbiekben elküldheted az anyjába, nagy élvezettel nézném-vigyorgok rá arcomon kendőzetlen rosszindulattal, mert most mi a faszt takargassam, ha egyszer tényleg ilyen kis rohadék vagyok. Emellett meg olyan kölökgólya fejem van, hogy az hihetetlen és ezt a csaj is alaposan az orrom alá dörgöli. Talán, ha nem ittam és/vagy szívtam volna alaposan elküldeném az anyjába a vérszívásért, de most őszintén csak nevetni tudtam rajta, mert legalább egész kreatívan csinálta, úgy meg végképp ironikus, hogy pont a másik ázsiai oltogat ezzel.
-Ne röhögj ki, de…-tartok egy kis hatásszünetet, hogy nyugodtam azt gondolhasson a mondat végére, amit csak mielőtt lerántanám a leplet az igazságról, ami azért nem olyan kibaszott nagy cucc, mint ő azt így sejtheti- zongoratanár vagyok.
Lehet, hogy most az lesz a véleménye, hogy sokkal nagyobb arcnak adtam itt el magam hirtelen, mint amekkora vagyok, de hát nem mondom, hogy rosszul gondolná, pont ez a szokásom, mert ugyan ki a gyász kezd el érdeklődni valaki olyan iránt, aki zongoratanárként dolgozik? Könyörgöm, egésznap a próbatermemben ülök és hallgatom, ahogy mások verik a billentyűket, meg persze kritizálok, mint Gordon Ramsay élete bármelyik momentumában, csak nem üvöltök annyira. Így is van egy kis priuszom, nem hiányzik mellé még az a vád is, hogy a halálba kergetem a tanítványaimat a baromságaimmal, meg zaklatom őket. Nem zaklatok én senkit, maximum Val térdét, de egyelőre nem szólt érte, finoman megkérve, hogy inkább dugjam a kezem a seggembe, minthogy őt tapogassam vele, sőt még érdeklődik is a japánságom iránt. Nem vagyok én vészesen japán, kicsit beszélem a nyelvet, van otthon egy kis miroku Buddha és kivagyok a saját országom pornójától, nagyjából ennyi, de attól még flexelek, ha van mivel.
-Itt születtem, de ja a harmadik nevem Kiyoshi-mesélem pedig nem igazán szoktam mondogatni, csak anyám hív Kiyo-nak néha, amit szeretek ugyan, de általában ha így szólít csak kérni akar valamit az apám nevében, amit a jelenlegi kapcsolatunkra való tekintettel úgysem tennék meg, ha ő maga állna elém két mankóval, akkor sem.  Még az iskolában sem igazán tudtak erről a névről, bár ha valaha valamiféle zenei munka kerülne ki a kezeim közül, azt valószínűleg Kiyoshi C. néven szignóznám, csak mert miért ne, meg mert az Altair Colliver kicsit úgy hangzik, mint valami furcsa fantasy karakter neve.
-Nem bírom weeb nőket-vonok vállat, mert amúgy tényleg ráz tőlük a hideg, meg azoktól is , akik végigkérdezgetik az összes nyomorult ázsiai nemzetet, amit csak ismernek, aztán a végén mégis azt jegyzik meg, hogy kínai vagyok, pedig nincs kis kínai nevem. Tiszta röhej, de komolyan!
-Akkor csak annyit tudok javasolni, hogy igyekezz csúnyán nézni azzal a szép szemeddel-vigyorgok az arckifejezésén, amit furcsán aranyosnak találok annak ellenére, hogy azt hiszem a lány próbál nagyon keménynek és veszélyesnek tűnni, szóval csak örülhetek neki, hogy valamiért úgy döntött, hogy kivételt tesz velem és ilyen kibaszott jó arc lesz.
-Ja…túrhatod, ha van hozzá kedved-mondom ls közben bele sem gondolok, hogy mennyire kétértelműen hangzik ez az egész- ameddig csak akarod,
Jólesik az érintése, mégha csak a hajamat buzerálja is, főleg azért, mert nem vagyok általában ennyire közvetlen, ennyire macska, aki arra megy, hogy valaki foglalkozzon vele. Azt hiszem meg van az állapot tökéletes leírása, jelenleg egy kedves, lusta kölyökmacska szintjén vagyok és ha jól látom Valt ez egyáltalán nem zavarja és emiatt aztán engem se nagyon. Nem is telik el sok idő és ő is megkínál egy kis zölddel, én meg nem vagyok hülye, ha egy jó nő droggal kínál azonnal el kell fogadni, bár én gyakran akkor is elfogadom, ha nem jó nő, meg mégcsak nem is nő kínál, de ez fullra nem ide tartozik, csak liftezik az agyam és bedobál ilyen teljesen felesleges gondolatokat.
Hamarosan ki is húz a kezemnél fogva az erkélyre, ahol rájövök, hogy ez a ház palotább, mint gondoltam, ha egyáltalán van ilyen jelző, ha meg nem akkor pláne. Komolyan mennyi pénze van ennek a köcsögnek és kedves családjának? Adakozzanak már nekem is, ha úgy alakul, nehogy ez a kispályás gyökér örököljön mindent, aztán ilyen retek bulikba fektesse apuci pénzét.
-Ha ez az én hepajom lenne szökőkutakból folyna az alkohol és vennék egy színezüst zongorát gyémántberakással-értek egyet vele lelkesen, bár ki tudja mennyire fog kedvelni, miután most kiderült, hogy nem vagyok valami nagy vagyon kis ázsiai gazdája. Franc tudja, valószínűleg nem a pénzre megy, ha velem lóg és ez most kurvára értékelem.  
Nincs amúgy nagyon melegem, de elvagyok, Val viszont fix, hogy perceken belül fázni fog, szóval lehet, hogy segítenem kellene neki egy keveset, hogy ne itt kapjon tüdőgyulladást meg madárinfluenzát egyszerre, hisz engem max a kergemarhakór fenyeget. Odanyújtom neki az öngyújtót és közben kicipzárazom a kabátom, hátha kell neki.
-Nem fázol?-kérdezem kurva lovagiasan immár kezemben a vicces cigivel, mielőtt nagyot szívnék belőle. Jó lesz ez nekem? Tuti nem, de ez nem gond, nagy szégyen már csak nem leszek ma este.
-Ja, ezt nem tudták elrontani a burzsuj kis gecik-vonok vállat ezután a kellemesen szabadszájú mondat után és visszanyújtom neki a cigit.

Ahogy mondtam, nem vagyok az a túlzottan fizikai kontaktus után sóvárgó-, vagy azt könnyen adó személy, kivéve az elkerülhetetlen helyzeteket, és a kivételeket, mert minden szabályt a kivételei tesznek erősebbé. Az egyik ilyen kivétel az ismerkedés volt. Most nem arra az ismerkedésre gondolok, ami most is történt, hogy odacsapódok a legkevésbé gyökérnek tűnő személyhez (és azt hiszem, ez nem fejezi ki, mennyire hálás vagyok Al társaságáért, mert görény vagyok, és szeretek másokat sértegetni), és vele szórakoztatom el magam, amíg véglegesen a hazamenetel mellett nem döntök, hanem arra, aminek ennél kicsit konkrétabb célja van. Az ágy, ha egészen pontos akarok lenni. Vagy egy kanapé, kocsi, esetleg egy fürdőszoba… mikor hogy, tényleg.
Olyankor kifejezetten simulékony tudok lenni, legfőképpen mert ki nem állhatom, ha valaki felesleges körökkel akar fárasztani. Néha jól esik az incselkedés, de ahhoz egy olyan jellemre van szükség, akinek ez jól is áll, és az intelligenciahányadosa is megtámogatja ebben.
Ez most egy másik kivétel volt, mert nem azzal a szándékkal dobtam magam Altair ölébe, hogy horizontálisan táncoljunk egy idő után, tekintve, hogy a srác nincs éppen a legbeszámíthatóbb állapotában, én pedig szeretem a konszenzuális együttléteket, illetve eredetileg nem is az ölébe terveztem landolni, de nem panaszkodok. Egyrészt kényelmes, másrészt jó ránézni és érezni, harmadrészt pedig kivédem vele az ismerkedős támadásokat. Ez aztán a három az egyben.
Szerintem neki sincs ellenére a helyzet, ha egy kicsit is árulkodó jelenség a lábamon zongorázó ujja.
- Rájöttél, hogy díszfasz? – kérdezek vissza vigyorogva, és kicsit mélyebbre szántok a hajában az ujjaimmal, hogy a fejbőrét tudjam masszírozni. Az mindig egy isteni érzés, sok az idegvégződés. – Szíves örömest, csak előbb irányíts el hozzá. Gonosz vagyok, de annyira nem, hogy valaki ártatlanba kössek bele ok nélkül.
Tudtam, hogy zongorázott a középiskolában (mindenki tudta, mert ha már két szót hallottál róla, akkor az egyik biztosan a „zongora” volt – a másik pedig a „zenebuzi”), de azért nem gondoltam volna, hogy aztán a tanárkodást fogja ezzel kapcsolatban választani, és nem feltétlen csak a hamvas pofija okozta hitelessége (vagy annak hiánya) miatt, hanem mert… nem tűnik annak az emberbarát fajtának.
Ami nekem abszolút bejön, félreértés ne essék. Mélyen együttérzek.
- Szóval zongoratanár… Napjában hányszor szeretnéd beleverni a zongorába a diákjaid fejét? – Teljesen jogos kérdés. Még a legbarátságosabb tanárok is szeretnék néha megrugdosni az idiótákat, legfeljebb tagadják. – És milyen sűrűn bókolnak az ujjaidnak, és azok vélt képességeinek, miután ezt meghallják? – vonom fel az egyik szemöldököm játékosan.
- Mindig is hülye voltam a zenéhez – vallom be aztán, és egy sóhajtással fektetem a fejem megint a vállára, de a karomat úgy támasztom, hogy ne kelljen abbahagynom a simogatását, mert tetszik, ahogy macskaként belehajol. A macskamániám még a fajok közti ellentétet is képes áthidalni. – De mindenki értékeli egy zenész képességeit, vagy így, vagy úgy. Szoktál zenét is szerezni?
Nem teszem fel a tipikus „bármi, amit ismerhetek?” kérdést, és ennek köze sincs ahhoz, hogy ne gondolnám elég tehetségesnek hozzá, szimplán csak nem vagyok jártas a klasszikus zenében. Oké, Tchaikovskyt meg Mozzartot szeretem, de ki nem? Hogy lehet nem bírni valakit, akit kibaszottul Wolfgangnak hívnak?
- Kiyoshi – ízlelgetem a nevet. Hangzatos. – Kicsit úgy hangzik, mint egy biztonsági szó. Szoktad ilyen célra használni? – Éééés, ismét vigyorgok. Pajzánul, ha tippelnem kéne. Azt hiszem, túllőnék a célon, ha azt is megjegyezném, hogy ez engedélyszónak is tökéletes lenne, és noha Al nem is tűnik annak a pirulós fajtának, most még tartom a szám. Egyelőre.
- Mindig csúnyán nézek – pillantok is rá a semleges arcommal, hogy erről ő is meggyőződhessen. A resting bitch face az alapállapotom, akkor is, ha egyesek még ezzel sem vesznek komolyan, mert nem sikerült elég nagyra nőnöm, hogy felengedjenek a veszélyesebb hullámvasutakra. Igazából kifejezetten szeretem, ha valaki azzal jön, miszerint az alacsony lányok mérgesen is cukik, legalább felébreszti bennem a vágyat, hogy bebizonyítsam neki, hogy oh bébi, hatalmas tévedésben élsz.
Meg egy kicsit hirtelen haragú is vagyok. És még finoman fogalmaztam.
Nem tudom, mennyire jó ötlet szegény Alnak még egy kis fűvel megdobnia a szervezetét, de ettől függetlenül megkérdezem tőle, hogy van-e hozzá kedve, és kap az ajánlatra rendesen. Megígérem magamnak, hogyha elalszik a cucctól, valahogy hazajuttatom, és akkor az én lelkiismeretem is tiszta lesz. Nem mintha lenne, de így esélyt sem adok a létrejöttére. Vélhetőleg hibádzik valahol a logikám, de ebbe inkább nem gondolok bele, addig se bosszantom magam vele.
Jól esik a benti szar zene/hangulat/társaság hármasa után kilépni a so-so friss levegőre, és kicsit egyedül lenni. Azaz Allal, ami a legjobb alternatíva, mert teljesen magányos sem vagyok, és a társaság sem fasz. Vagyis de, de nem a rossz értelemben.
Halkan felnevetek az elképzelésére. – Remélem a meghívottaid is értelmesebb körökből kerülnének ki. Ha ennyi pénzem lenne, arany tálkából etetném a macskáimat – dőlök álmodozva a korlátnak. Prioritások, vagy mi. – És biztosan nem tartanék bulikat. Tudod, ki hagyná, hogy egy csapat idióta szétszedje a lakást.
Hálásan gyújtom meg a jointot, és néhány slukk után a fejemet rázva nyújtom át neki.
- Még nem. Édes vagy, de más terveim vannak a melegedésre – felelek sejtelmesen, de azért ahogy elsétálok mellette, finoman elkezdem róla lehúzni a kabátot. Nem annyira, hogy a földre essen, ahhoz túl egyedi darabnak tűnik, én pedig nem akarok mélybe lökés által szörnyethalni (a kevéske pozitív jelzőim közé tartozik, hogy szép vagyok, nem akarok csúnya hullát), csak úgy, hogy éppen leessen a vállairól.
A jakuzzihoz lépek, és a számban tartom a visszakapott füves cigit, amíg lerántom róla a fedőfóliát, így kicsit többet szívok belőle, mint amennyit egy körben ideálisnak tartok, nem is győzöm elég gyorsan visszaadni Alnak, amikor végeztem.
Igazam volt, a szerkezetet már bekapcsolták, a fólia alatt fény és pezsgés fogad minket, és kénytelen vagyok felnyögni az érzésre, amit a víz kellemesen meleg hője okoz, ahogy belemártom a kezem. Oké, nem ez volt az első tervem a melegedésre, azért hoztam a plédet, de akkor még nem tudtam a terasz rejtette kincsekről.
Nem vagyok szívbajos, gondolkodás nélkül nyúlok a piros pulcsim szegélyéhez, hogy egy könnyed mozdulattal lerántsam magamról, és hagyjam magam mellett a földre esni.
- Csatlakozol? – pillantok hátra a vállam felett a srácra, és megengedek magamnak egy kacsintást, mielőtt lehajolok, hogy kicipzárazzam a csizmámat. Lerúgom őket, majd letolom a rövidnadrágom, aztán pedig a harisnyám is a földön landol, és végül már csak a fehérneműmben lépek a vízbe. Egyszerű Calvin Klein darab, amit egy fotózás után kaptam, de tetszik a piros és narancssárga között mozgó színe, ahogy rávetül a jakuzzi fénye.
A libabőrös testemnek jól esik, hogy nem a hideg levegőn pózolgatok egy szál semmiben, ez is kivált belőlem egy elégedett sóhajt. A fű is kezd beütni, meleg is van, és most jól érzem magam. Tökéletes.
Várakozásteljes mosollyal fordulok Al felé, de közben azért lassan helyet foglalok.

Fél órával ezelőtt még tarkón tudtam volna baszni magam szívlapáttal, amiért egyáltalán megjelentem ezen a retek hepajon bele sem gondolva, hogy fejétől bűzlik a hal, szóval már a házigazda is kicsit túl gizda, most meg kezdek rendesen hálás lenni a nem létező intuícióimnak, mert hát…kicsi a világ, hogy pont így futok össze ezzel a leányzóval. Ilyenkor kérdezem magamtól egészen jogosan, hogy vajon én vak voltam a gimiben vagy mi a szar bajom volt? Tény, hogy hordtam azt a szar dioptriátlan szemüvegemet, hogy még alterebb csávónak (Altairebb…érted) tűnjek, de nem segített sokat, biztos zavarta a látásomat a vastag fekete keret. Lehet, hogy kellemesen be vagyok mindenezve, de átszalad a fejemen, hogy vajon pofázgatnánk-e itt ilyen lelkesen, ha anno mondjuk észreveszem és meg is fektetem. Végül is…nyert volna velem egy fogadást, most meg lehet, hogy én nyertem, még nem nagyon bírom megállapítani, de jól jártam vele, mert most nem kell valami retardálttal jópofáskodni, bár ahhoz nem lenne sok kedvem, az emberek nagy része ebben a házibuliban annyira buta, hogy még balhézni sem tudnék leállni velük. Bár a házigazdát szimpátiám jeléül pofánkapnám a saját teniszütőjével.
-Kurva nehéz volt, de sikerült abszolválnom-bólintok és közben már majdhogynem doromboló hangot adok ki, mert jaj basszus, de jó, hogy itt nyúlkál…ja a hajamat és közben meg igyekszem kizárni a fejemből minden félreérthető kis gondolatomat. Csak a fejbőrömet izélgeti, azért ennél jóval erotikusabb is lehetne a helyzet, de gondolom nem lesz,mert hát nincs rajtam kalap, mellesleg meg nyuszika sem vagyok. Vagy azon sapka nem volt? Franc se tudja.
-Látod a csávót abban a rettenetes buzirózsaszín ingben-bökök állammal a rendkívül intelligens és szimpatikus gyökér felé, aki épp valami miniszoborral kábítja a többi szerencsétlen hülyét-ha valakibe ma belekötnél, akkor ő legyen az. Vagy leüthetjük az egyik kristály virágvázával és futhatunk-vonok vállat a remek ötletemre, na nem mintha ebben az állapotomban olyan kurva kellemes lenne futni, kicsit be vagyok lassulva.
Nem nevet arcon a melóm miatt, aminek őszintén örülök, mert annak ellenére, hogy nincs nagy bajom azzal, amit jelenleg csinálok még mindig nem annyira menő, mintha mondjuk bróker, robotaikai mérnök vagy szimplán csak milliomos lennék és még annyira jól csajozni sem lehet vele, ahogy a mellékelt ábra mutatja. Pedig amúgy nem is csajozok, ugye? Mert hát milyen szánalmas lenne már  ilyen csúnya állapotomban itt fűzögetni ezt az ártatlan vagy hát lehet, hogy mégsem ártatlan bigét, aki épp csak azért kedves velem, mert esélyes, hogy én vagyok itt az egyetlen faszi, akit nem csapna le szívlapáttal.
-Elég sokszor-nevetem el magam- néha addig ütném a buta kis fejükkel a billentyűket, amíg ebből egy önálló művészeti ág nem születik.
Most vajon ez para?  Nem okés, hogy arról pofázom, hogy szerencsétlen kiskorú diákjaim bántalmazására gondolok majdnem minden áldott nap? Esküszöm ez a gondolat semmiféle perverz örömet nem ébreszt bennem, mert az már tényleg aggasztó lenne és akkor azt hiszem villámgyorsan be is jelentkeznék ahhoz a pszichológushoz, akit apám ajánlgatott olyan rohadt lelkesen, mikor még azt hitte, hogy depressziós vagyok. Aztán rájött, hogy csak haragtartó, rosszindulatú és enervált, ezekkel meg még egy szakember sem nagyon tudna mit kezdeni, pláne, hogy még szeretem is a személyiségem ezen elbaszott részeit.
-Ugyan kérlek, virtuóz vagyok, de ezt ők nem tudhatják-válaszolom én ezt…jelentsen bármit is az előző szuggesztív kis mondatocska, na arra. Lettek volna remek gondolataim még ebben a témakörben, de nem én akarok lenni a büdös gyökér, aki teljesen félreérti szegény lányt, aztán még perverz fasznak is tűnik.
-Lehet ez most oszlopos faszságnak hangzik-kezdek bele és még a dorombolást is abbahagyom egy egészen rövid másodpercre, hátha most valami értelmeset mondok a szokásos bullshitemen kívül- de szerintem senki nem hülye a zenéhez igazán. Vágod…ha mondjuk táncolsz, azt is zenére teszed, szóval ha mondjuk tudsz táncolni, már nem lehetsz hozzá analfabéta.
Amint ezt így kimondom inkább visszasüppedek macskába, mert elég sanszos, hogy Val arra gondol, hogy rohadtul be vagyok állva, hogy ilyen hülye elméleteket feszegetek itt neki teljesen feleslegesen. Komolyan mondom, néha sokkal jobban örülnék, ha érdeklődés hiányába egyszerűen elmaradnék, mint Justin Bieber a rockfesztiválon. Jó, nekem is leesett, hogy ez egy nagyon valószínűtlen hasonlat, de ennyire tellett próbáljuk meg értékelni, mert ennél már úgysem lesz jobb.
-Volt már rá példa, de nem hiszem, hogy a világ fel van készülve rám, talán kicsit később-fogalmazom meg szépen, kellemes, burkoltan, hogy az a szar, amit összekomponálgatok otthon valószínűleg még a részeg techno-s tiniknek sem tetszene, pedig nekik aztán kurvára semmi ízlésük. Szívesen villognék neki valami saját muzsikával, de ha meghallaná valamelyik fasza szerzeményemet esélyes, hogy magassarkús lábait sűrűn kapkodva lépne le a közelemből. Pedig amúgy tök szép lába van, bár nem vagyok lábfetisiszta, erre bármikor megesküszöm és közben arra gondolok, hogy mikor került pontosan a feje a vállamra és, hogy ez miért ilyen jó érzés számomra, hisz normális esetben rohadtul ki vagyok attól is, ha véletlen hozzámérnek a buszon.
Zavartan harapok az alsóajkamba a kis kommentjére a japán nevemmel kapcsolatban, amit aztán tényleg soha senki nem használ semmire, szóval…mik nem jutnak eszébe ennek a lánynak és miért mosolyog rám így? Ahh, biztos megint belelátok valamit a szituációba, amit nem is kellene.
-Semmilyen célra nem használtam eddig, de az ötleted elgondolkodtat…-vigyorgok és talán hanyagul vállat is vonnék, ha nem pont ott nyugtatná a fejét, de az ő érdekében végül inkább megspórolom ezt az amúgy is kurvára fölösleges mozdulatot.
Az állítólagos csúnya nézésére mosolygok, majd intek, hogy azt figyelje, amit én tolok és előveszem a csendes tömeggyilkos arckifejezésem, amin tulajdonképpen semmiféle érzelem nem tükröződik, de bármikor el lehet képzelni, hogy egyszerűen csak felgyújtom magam körül a kócerájt, amikor épp így pislogok valakire.
-Jó creepyk vagyunk mindketten, az a helyzet-paskolom meg finoman a combját, ahogy visszarendezem az arcom, hogy megint embernek tűnjek. Amúgy esküszöm, magam sem értem miért csinálok ilyeneket, max a végén nagyon pofán leszek verve és kérhetek elnézéseket.  Ha meg már a nem tudom miért csinálok dolgokatnál tartok, hát azt sem tudom megérdeklődni, miért kell még több fű, még a végén itt egy nem túl vállalható állapotra lazulnak a gátlásaim, amiket többnyire azért fontosnak tartok ahhoz, hogy életben maradjak. Mindenesetre örülök, hogy kimentünk a friss levegőre, ahol jóval kevesebb a zaj, annak meg végképp örülök, hogy rá is gyújtottunk egy mókás cigire.
-Macskák…-mondom miközben kifújom a füstöt-lehet vennék egy csomó macskát és egy csomó zongorát és megtanítanám a macskákat zongorázni.
Csak érdeklődve pislogok rá, mikor nem fogadja el a kabátomat, megjegyzem, másra nem is nagyon adnám rajta kívül, szóval ő lesz az első és utolsó nő, akinek felajánlom. Figyelem a mozdulatait és leteszem a kabátom a plédre, ha már úgy is annyira indikálta, hogy vegyem le, aztán leesik a tantusz…te jóságos szent szűz Maris! Most komolyan jacuzzizni fogok egy ilyen kaliberű nővel? Van rá sansz, hogy meghaltam és ez itt menny, csak valahogy elkerülte a figyelmem?
Úgy állok a cigivel a számban, mint valami holdkóros és, ahogy vetkőzik esküszöm akkorát nyelek, hogy még a dédnagyanyám is felébred rá valahol Japánban, azt a kurva életet!  Mikor megkérdezi, hogy csatlakozom-e lassan bólintok és közben hálát adok a magasságos Buddhának meg minden kamiknak, hogy nem a csigamintás alsónadrágomban jöttem el, szóval inkább visszaadom neki a cigit és igyekszem nem letépni magamról a ruháimat és bemászom mellé.
-Gondolom már  milliószor hallottad, de azért megemlítem, hogy nagyon szép vagy…mindenhol-és erre a kurva jó kiegészítésemre el is vörösödöm, mert baszd meg Altair mi a faszt gondoltál- mármint bent is meg kint is, meg minden…érted.

Felnevetek a kissé vad, de mindenképpen „megérné” kategóriás felvetés hallatán, ami csak ismét megerősíti bennem, hogy a lehető legjobb ember ölébe vágtam le magam, és nem feltétlen csak a gyászos buli jelenlévő tagjai közül, hanem általánosságban is. Talán csak a fű és annak kellemes hatásai hozzák ki Altairből ezt az enyhe agresszióval fűszerezett „mindent IS elnézek” mentalitást, de ha így van, ha nem, én csak hálás lehetek érte – ritkán botlok olyan társaságba, ahol már-már majdnem teljesen önmagamat adhatom, bár tény, általában a legrandomabb módokon szokott bekövetkezni a nagy találkozás. Mint Nickkel. Mindenesetre csak majdnem, mert a depresszív gondolataimat azért megtartom magamnak, mint egy sárkány a felhalmozott kincsét. Túl sok évet öltem a megszerzésükbe, hogy csak így lazán megpróbáljam őket kommunikáció útján megoldani. Érzelmi intelligencia? Pff, az mi, valamiféle koktél?
- A vázára szavazok – jelentem ki, az ujjaim továbbra is a tincsei és a fejbőre között zongorázva. Általában jobb szeretem, ha engem kényeztetnek, mint fordítva, de Alnak szerencséje van: annyira egy elégedetten doromboló macskára emlékeztet, hogy nem csak, hogy lelkesen simogatom tovább, de még vigyorgok is közben. Az érzés szokatlan, de… nem feltétlenül rossz. – Bár félő, hogy ebben az állapotodban nem lenne olyan egyszerű a futás, mint amilyen könnyedén felajánlottad a lehetőséget, slowpoke.    
Szinte alig nyeli el a társaság az előző felnevetésem hangját, már érkezik is a következő.
- Ki tudja, talán így született a dubstep is – felelek, amint a nevetés kuncogássá szelídül. – Nem mondom, hogy bátorítani akarlak a próbára, for science mód, de azt sem, hogy nem. Fogd a megránduló izomra a karodban, vagy valami – pillantok fel rá egy gonosznak szánt mosollyal.
Amennyire hazaakartam menni egy fél órával korábban (igazából magam sem tudom, miért nem tettem, azontúl, hogy korán van), most annyira jól elvagyok a csekély, de élvezetes társaságban.
Mosolygok, nevetek, viccelődök, és a fájdalmasan lekezelő és ítélkező pillantásaimat is minimálisra veszem, nálam ennél többet remélni sem lehetne, és mégis, itt vagyok, és a fizikai érintkezést is elég jól tűröm. Sőt. Élvezem is, de azért ezt a világért sem ismerném be hangosan.
Így csak hagyom, hogy Altair ujjai tovább szórakozzanak a harisnyámmal, majd később a keze a combomra csússzon, mindeközben elfojtott vigyorral sütkérezek a meglepően… ártatlan reakcióit látva az élcelődéssel megspékelt flörtölésem hallatán. Lehet, hogy a biztonsági szóval erősebbre vettem a figurát, mint ahogy azt terveztem, vagy mint amennyire bölcs lenne valakivel szemben, aki legjobb esetben is csak félig van magánál, de ki gondolta volna, hogy létezik még zongoratanár, aki nem csak szemet forgat az ujjaira tett megjegyzésre?
- Attól, mert ismered a betűket, nem biztos, hogy szavakká állva is értelmezni tudod őket – tiltakozok enyhén a ritmusérzékre tett megjegyzésével kapcsolatban, mert én ilyen kurva bölcs is vagyok, csak sosem realizáltam. Vagy csak mert én tényleg rémes vagyok mindenben, ami egy kicsit komolyabb zenei pályafutáshoz szükséges lenne, akár a saját lakásod falain belül is. A kották nekem csak krikszkrakszok. – Tény, biztos nem lehetetlen, csak vannak, akiknek a kezdéstől kezdve könnyebben megy a dolog, mint másoknak. Te vagy az, akinek könnyebben megy, én meg a mások. De hé, legalább mindketten nagyon ijesztőek vagyunk! – teszem hozzá, és mivel a vállammal meglökni éppen nem tudom, finoman megpaskolom a feje búbját, és remélem, hogy nem értelmezi teljesen degradálóként a mozdulatot. Ha mégis, felkészülök a földre esésre, ha Al netalántán leméltóztat dobni magáról.
Mindenesetre kint kemény öt percig moderálni tudom magam a félig-meddig önkéntelen zavarba hozás kapcsán, és természetesen addig is a macskák szolgálnak téma gyanánt.
- Nemes ügyre szánnád a pénzt. Lehet tehetségesebbek is lennének, mint néhány diákod – jegyzem meg, mielőtt a jakuzzival kezdenék el foglalatoskodni. Esküszöm, nem a rossz szándék vezérel, amikor kiötlöm a tervet, vagy amikor vetkőzni kezdek, szimplán a fű csak még inkább ellazítja az amúgy sem túl szégyenlős idegeimet, így még annyira sem látom a problémát a fehérneműm megvillantásában, mint tiszta fejjel. Igazából hazudok, tiszta fejjel is az az egyetlen gondolatom a dologról, hogy olyan, mint a bikini, miért kezeljük hát ekkora tabuként?
A víz kellemes melege finomabban simogatja a bőrömet, és az este folyamán először áldom a házigazda eszét, amiért valami több-kevésbé hasznosra is költött a sok franc mellett. Leülve kellemesen nekidőlök az egyik saroknak és örömmel veszem vissza a csikket, miközben a kapkodva vetkőző Altairt figyelem. Ezek a hideg esték, cöcöcö.
Kellemes alakja van. Nem annyira sovány, mint ahogy arra számítottam, nem tűnik egy széllökéstől félbetörőnek, de nyilván nem is egy kigyúrt állat; mindenesetre vonzónak találom. Főleg hátulról. Undorító emberi lény vagyok, amiért képes voltam lestírölni a majdnem magatehetetlen állapotában (bár, nem gabalyodott bele a ruháiba, míg ledobálta őket, ez mindig jó jel – tapasztalat), de túl nagy volt a kísértés, és túl kicsi az akaraterőm.  
Igazából arra számítok, hogy ezek után az ellentétes sarokba ül és végig úgy fog rám nézni, mint egy predátorra, ezért kellemes csalódás, amikor mellém fészkeli be magát.
Vissza kell fojtanom egy újabb nevetést a bókjának hála. Nem akarom, hogy azt higgye, nevetségesnek gondolom a vallomását, miközben erről szó sincs; csak aranyos, ahogy botladozik a saját szavai között. Nem sok férfi akad az életemben, akire az „aranyos” jelzőt használhatom.
Ismét a vállára hajtom a fejem, és nem zavar túlságosan, hogy a hajam egy része a mozdulatnak hála lebegni kezd a vízen. Majd bosszankodok miatta, ha szárítkozásra kerül a sor.
- Ami azt illeti, kevesen mondták, hogy kívül-belül szép vagyok, amennyiben a belső értékeimet dicsérnéd – vigyorgok fel rá, az orrommal játékosan súrolva a nyakát. Egy újabb slukk után visszahelyezem a lassan leégő cigit az ő szájába, és csak utólag jut eszembe, hogy talán ez nem a valaha volt legjobb ötletem. Hoppá? Késő bánat.
- Ha viszont arra gondolsz a „kívül-belül” alatt, hogy a ruhám alatt és fölött, akkor… mondták már. És csak annyit tudok rá válaszolni, hogy te sem panaszkodhatsz – folytatom, és ellenállok a késztetésnek, hogy megint az ölébe üljek. Nincs abban az állapotban, hogy tiszta fejjel nemet mondhasson nekem, én meg még messze nem vagyok eléggé beállva hozzá, hogy kvittek legyünk. – De senki nem tette ilyen édesen, mint te most. Azon gondolkodok, hogy talán megcsókolnálak, de nem tudom, mennyire vagy az eszednél hozzá. Mindenesetre, talán azt kijelenthetem, hogy ez az új kedvenc osztálytalálkozó-típusom. Jakuzzi, szép kilátás, te… élvezetes – enged meg magamnak egy kacsintást.

Az a nagy büdös helyzet, hogy pont ennyire vagyok partyarc, ami valahol biztosan rohadt gáznak számít, de engem nem kifejezetten érdekel a dolog. Nem vagyok egy asztalontáncolós típus, pont az a srác vagyok, aki erőteljesen beszórakozva ül a sarokban és gonosz megjegyzéseket tesz arra, ahogy a többiek szórakoznak…csak mert szerintem full nyilvánosan nyalogatni a csajod manduláját nem számít nagy szórakozásnak. Ha már mandula…megnyalogatnám-e Val manduláját? Elég nagy esély van rá, hogy még józanon is, nem hogy ebben az állapotban. Meg fogom-e próbálni? Nos nem, nem hiszem, mert ez a szegény és többnyire jóravaló lány épp azért ülhetett le ide a társaságomba meg aztán valahogy az ölembe is, hogy megússza a nyálcsorgató baknyulakat, akik folyton koslatnak utána, legalábbis szerintem. Amúgy nem tudom, lehet csak meg akarta keresni a buli egyetlen intelligens résztvevőjét magán kívül (amíg még nincs magánkívül, hej, de kurva vicces vagyok ma), erre a címre meg ugye látványosan nem volt túl sok jelentkező, szóval maradtam én a nagy gimis egymásrataláláshoz.
-Ugye, hogy jó a váza-vigyorgok rá, mint valami animés főgonosz, hasonlítottak már egy párhoz, úgy nagyjából mindegyikhez, amelyiknek fekete haja volt, szóval gondoltam magamévá teszem a szerepet- de akár valamelyik híres és ronda kubista festményüket is rá lehetne borítani.
Szárnyal ma a fantáziám, mint a sasmadár, ha gecinek kell lenni, bár más témában is lennének ilyen konstruktív ötleteim, de hát ez van, ennek kell örülni és mázlimra a hölgytársaságom sem nagyon bánja, asszem bejön neki a rosszindulat vagy valami hasonló. Legalábbis egyelőre lelkesen simogat, mint valami kisállatot és hát ugyan ki vagyok én, hogy leállítsam, én boldogan vállalom magamra a macska szerepét, ha ezzel jár, komolyan mondom még nyervognék is, ha nem venné ki magát rohadt furán a dolog. Mármint milyen épeszű pasi kezdene el egy hasonló helyzetben macskahangokat kiadni, de most komolyan?!  Inkább csak igyekszem magam normálisnak tettetni, már amennyire megy.
-Nem tudhatod…-mosolyodom el- lehet pont most nyernék olimpiát, úgy sprintelnék.
Nyilván mindketten tudjuk, hogy hülyeséget beszélek és talán még attól is elszédülnék, ha most gyorsan kéne felálljak erről a kanapéról, de ha mázlim van, ez nem fog bekövetkezni, mert pont jó itt nekem egy ilyen nővel az ölemben. Maradjunk annyiban, hogy nincs sok olyan alkalom, mikor ekkora mázlim van és a csaj szép, intelligens, humoros meg amúgy tök jól el lehet vele pofázni még a semmiről is.
-Megránduló izmok, mi?-kérdezem halkan nevetve és gyorsan úgy teszek, mintha zongoráznék a combján, csak hogy lássa micsoda…remek zenész vagyok, hát mi mást bizonygatnék itt annyira lelkesen- Ez kb egy Vivaldi darab eleje.
Tényleg az volt, méghozzá a Tavasz, mert akkor ugye basznak a macskák, vagyis mert az egy nagyon szép darab, ami elég gyors ujjmozgást követel és ezért legtöbben általában nem tudják helyes tempóban játszani akárhogy is próbálkoznak. Mondjuk ezt most nem fogom elmesélni Valnek, mert kurva unalmasnak tartaná, meg persze igazából tök mindegy is, mert még én sem vagyok igazán kíváncsi a saját oktatásban töltött fél évem tapasztalatmorzsáira, szóval ezt inkább hagyjuk is a picsába, nehogy rusnyán itt legyek hagyva, aztán mehessek haza, mert nem találok mást, akit ne utálnék szenvedélyesen.
-Maradjunk annyiban, hogyha ismered a betűket, mégsem tudsz olvasni, akkor nagy eséllyel diszlexiás vagy- sütöm el remek kis poénom, am igazából kurvára nem vicces, vagy legalábbis nem annyira amennyire az akartam lenni- de értem mire gondolsz, ijesztőnek lenni meg kurva szórakoztató, addig se csesztet minket senki.
Megint meglettem simogatva, csak azt kellett volna hozzátennie a végén, hogy jó cica és simán lehet, hogy hálásan nyivákoltam volna neki, hát asszem tényleg jól be vagyok állva, hogy egyáltalán eszembe jutnak ilyen beteges dolgok, még jó, hogy más nem… Vagy ezt most nagyon elkiabálom? Mikor felismerem a jacuzzit arra gondolok, hogy ó kegyelmes Buddha, ha nekem ennyi pénzem volna, én biztos egy árva lelket sem engednék be a lakásomba. Mármint…vajon ez az idióta tudja, hogy kegyetlenül szét fogják baszni a kéróját?  Na nem mi, se így, se úgy, de azért nem mindenki olyan kurva kulturált, mint amilyenek mi jófej, tisztességtudó (vagy mi) ázsiai arcok vagyunk.
-Van amelyiknél egy cserepes növény is tehetségesebb-vallom be nevetve, pedig lehet, hogy emiatt inkább szégyenkeznem kellene. Megfogadtam, mikor praktizálni kezdtem, na vágom én, hogy ezt az orvosok szokták magukra mondani, de egyszerűen nem tudok jobb szót, meg amúgy nem akarnék orvos lenni semmi pénzért, ahhoz retek sokat kell gürizni meg seggelni, az meg nem az én asztalom. Szóval itt arra akartam kitérni, hogyha véletlen arra adnám a sárga fejemet, hogy tanítsak sosem akartam olyan diákot elvállalni, akit nem tartok tehetségesnek legalább minimálisan. Valnek amúgy tök igaza van, tényleg van olyan, akinek nem megy, azt meg ugye halál felesleges toszogatni, szigorúan tanári értelmezésében a dolognak nyilván, mert sosem ér e az egésszel semmit. Aztán bizony rábasztam a nagy terveimre, mert apám lelkesen protezsálta be hozzám minden gazdag ismerőse idióta gyerekét, akik kottát is csak döcögősen tudtak olvasni, nem hogy rendesen zongorázzanak. Szóval ennyit az elveimről meg arról, hogy válogathatok kivel vagyok hajlandó dolgozni és kivel nem…az istenit Val meg most így totál levetkőzött fehérneműre.
Isten lássa lelkem, abból is az összes, nem gondoltam volna, hogy eljön a nemes pillanat, mikor egyszál boxerben mászom be a jacuzziba egy ilyen nő mellé és nem rohan el sírva, vagy nem ébredek fel a telefonom ébresztőjére, mert hát ez egy álom vagy nem? Igyekszem nem megbámulni, de azért belül folyik a nyálam, mint Pavlov kutyájának, mégis csak férfi vagyok, vagy valami olyasmi.  Szóval kínomban elengedem ezt a rettenetesen szar bókot, aminek hatására amúgy simán vízbeölném itt magam. de Val úgy néz ki, mintha tetszene neki, meg legalább fel sem pofozott, hogy mekkora retek tirpák suttyó vagyok én, hogy ilyeneket mondok.  Nem mondom, hogy nem vagyok zavarban, mint valami elsőbálozó szűzpicsa, mikor a vállamra hajtja a fejét és úgy néz rám….mert a nők néha teljesen indokolatlanul „úgy” néznek, a férfiaknak meg ezt még véletlenül sem szabad félreérteni.
Kínomban beleszívok a cigibe, mielőtt kipöckölném az erkélyről és egészen látványosan libabőrös lesz a nyakam még erre az apró érintésre is…nyugi, Altair, relax, ne csinálj faszságot.
-Én a lelkedre gondoltam-magyarázom a bizonyítványom a tekintetem egy másodperc erejéig mégis a mellére téved, aztán gyorsan elnézek a messzi távolba, olyan taktikusan meg intelligensen, amilyen ugye nem vagyok, ha ilyet kell csinálnom.
-Édes vagyok…zsír-vigyorodom el elégedetten aztán hatalmasat nyelek a kijelentésre, miszerint megcsókolna. Hát már miért is csókolgatna engem egy ilyen nő? Meghibbant vagy mi a fene? Mondjuk elég hízelgő meg minden, de tényleg nem értem mi lelte a leányzót.
-Nem fogom azt hazudni, hogy magamnál vagyok-kezdem és hogy kicsit lenyugtassam magam a vizes hajával kezdek játszani- de nem feltétlenül utasítanálak el kapálódzva, ha esetleg megpróbálnád.

„A lelkedre gondoltam.”
Ennek nem kellene annyira jól esnie, mint amennyire mégis teszi. Régi ismeretség ide, vagy oda, Altair jelenleg nem sokkal több, mint egy idegen. Szimpatikus idegen, és élvezetesebb társaság, mint a többség, de a nap végén csak egy idegen, mindentől függetlenül is. Nem ismerem, ő sem ismer, nem tudhatja, mennyi valóságalapja lehet a szavainak. Ha őszinte is a bók, mindenképpen elhamarkodott. És mégis, valamiért furcsa melegséggel tölt el – gondolom, mert Altair szájából hallom. Nem hiszem, hogy a lenyűgözésem lenne a célja, egyrészt, mert szerintem annyit már ő is el tud rólam mondani, hogy a hízelgés nem különösebben izgat, másrészt, mert nincs rá szüksége, hiszen már kifejtettem, hogy kedvelem őt és jól érzem magam a társaságában, ettől pedig csak még jobb, mert elhiszem, hogy nem csak valami számomra érthetetlen hátsó szándék mondatja vele. Tényleg így véli. Én pedig nem tudom, hogyan reagáljak. Nem tudom, hogyan kell valami ilyesmire reagálni.
Nyerek magamnak egy kis időt, amíg ezen gondolkodok, és addig követem szemmel a lepöckölt cigaretta útját, amíg csak tudom; ami valójában csak néhány másodperc, mielőtt a mély sötétségbe veszne.
- Minden lánynál ilyen mély bókokkal indítasz? – kérdezek aztán végül csak ennyit, szórakozott mosollyal az ajkaimon. Al nem a taktikusságáról lehet híres, ha a melleimre tévedő, enyhén rosszul álcázott pillantásai valamit elárulnak. Nem mondhatom, hogy zavar, mert nincs így; szórakoztató látni a szégyenlősségét, még ha egy egészen kicsi részem pofátlannak is érzi magát, hogy belül némán röhögök rajta, de azzal nyugtatom magam, hogy legalább nem kötöm nyilvánvalóbban az orrára, hogy sosem lesz belőle titkosügynök. – Ez elég merész. Nem félsz, hogy egyszer valaki túlságosan is komolyan veszi a meglepően romantikus közeledésed, és soha többé nem tudod magadról levakarni?
Nem tudom, mi lel, amikor felhozom a csók témáját. Pontosabban, tudom, az a része a kevésbé meglepő, inkább azt nem értem, hogy miért veszem ezt ilyen komolyan, hogy burkoltan még engedélyt is kérek, pedig egy csók aztán nem a világ vége, és tekintve, hogy egy ideje már megy köztünk valamiféle beállt flört, vélhetőleg nem lennék elutasítva. Nem mintha bánnám a teljesen biztos, bebetonozott konszenzust. A konszenzus a legvonzóbb dolog a világon – és még csak nem is viccelek.
Felemelkedek hát, és kellően lassú és árulkodó mozdulatokkal pozícionálom magam Altair ölébe, hogy megállíthasson, ha szeretne, és ne kerüljünk feleslegesen kínos és kellemetlen helyzetbe, ha mégis soknak érezné a dolgot. Mégiscsak be van állva, és ezzel nem akarok, és nem is fogok visszaélni. A térdeimet a combjai két oldalára helyezem, a karjaimmal átfonom a nyakát.
Hagyok egy kis időt, hogy megszokja, vagy meggondolja magát, mielőtt elsöpörném az útból a hajamat és közelebb hajolok hozzá.
Nem igazi csók, amit az ajkaira nyomok, az én szótáramban legalábbis nem. Nem kezdeményezek semmi szenvedélyeset, nem kérek utat a nyelvemmel a szájába, csak finoman összeérintem az ajkainkat, és néhányszor az enyéim közé veszem a felső-, majd az alsóajkát. Sose éreztem még magam ennyire lágynak, óvatosnak, és türelmesnek, de meglepő mód nincs ellenemre. Olyan, mint a napsütés egy tavaszi napon. Meleg, megnyugtató. Holtbiztos, hogy beálltam, mint a gerej.
Amikor visszahúzódok, mosolygok, és a homlokának döntöm a homlokom.
- Hívnunk kéne neked egy taxit, hogy kialudd… ezt az egészet – mutogatok előtte, az egész lényére értve, remélve, hogy megérti. Puszit nyomok az arcára, és valamiért kuncognom kell, mert annyira sima a bőre, mint a babapopsi. Legalábbis, amilyennek én képzelem a babák popsiját. – Ha pedig holnap is úgy gondolod, hogy nem lökdösnél le magadról, ha megcsókollak, találkozhatnánk. Alkohol és fű nélkül. Vaaaagy, azzal a céllal, hogy közösen fogyasszon alkoholt és füvet. Amelyik jobban tetszik. Mit szólsz? – nézek a szemeibe.
Nem tudom, mi mondatja ezeket velem. Vélhetőleg a fű, és ha nem is így lenne, akkor is arra fognám. Az tűnik a legbiztonságosabb megoldásnak.